Már hosszú évek óta ismertem ezt a számot. Mindig feldobott. Vidám, fülbemászó dallamát egy jó hangú nő keltette életre. Aztán mikor kapiskálni kezdtem az angol nyelvet, feltűnt benne egy furcsaság. Csupán a szöveg alapján talán észre sem vettem volna az ellentmondást, de ahogy az énekesnő tálalta, nem volt többé kérdés, hogy itt felmerül egy kérdés. A dal egy édesanya, sőt talán mindkét szülő (ideiglenes?) elvesztéséről szól. Anyu este még megvan, egy dalt is énekel, de reggelre köddé válik.

A szöveg így néz ki:

[...]

Last night I heard my momma singing this song

Ooh wee chirpy chirpy cheep cheep

Woke up this morning and my momma was gone

Ooh wee chirpy chirpy cheep cheep

Chirpy chirpy cheep cheep chrip

[...]

Olyan vidáman szól a dal, hogy okunk van azt gondolni, hogy a mama pillanatokon belül előkerül, mert csak arról van szó, hogy másik szobában aludt. Vagy hihetjük azt is, hogy rossz anyáról van szó, aki az eddigi tapasztalatok tükrében azzal teszi a legjobbat gyermekének, ha örökre eltűnik. A szöveg egyik megoldást sem erősíti meg vagy cáfolja.

A dal további részeiben, attól függően, hogy a fenti elképzeléseket el tudjuk fogadni, vagy ellenkezőleg: elutasítjuk, megnyugvásunk, vagy zavarunk tovább fokozódik, ugyanis az idézett refrén elé később sorrendben a Let's go now / All together now / One more time now felszólítások hangzanak el olyan vidám, szinte nevetésbe hajló, energikus hangulatban, hogy az tényleg magával ragadja az embert. Kit érdekel, hogy hol az anyu? Énekeljünk!

Mindent összevetve meg vagyok elégedve ezzel a hallal. Maximális mérete 2,9 cm. Ezt csak fogódzóként írom azoknak, akik elsőre nem találták aranyosnak.

A csillag a Mercedesek elején megkérőjelezi a gyalogosok védelmében tett erőfeszítések őszinteségét. Viszont jópofa.

Újra elolvastam A Pál utcai fiúkat Molnár Ferenctől, és arra jutottam, hogy Nemecsek Ernő nevét nyugodtan lehet kisbetűkkel írni. Ahogy olvasni kezdtem, szinte éreztem a kínt, amit gyerekkoromban kellett kiállnom. Azóta felszedtem annyi dörzsöltséget, hogy az egyes fejezetek között Ambose Bierce novellákat olvasgattam.

Nem is tudom, hogy ez annak idején hogy nem jutott eszembe - mondjuk a Vadölővel. Annyira untam ugyanis a könyvet, hogy vitális érdekem lett volna valami mesterséges izgalmat csempészni mellé. Molnár Ferenc történetével sehogy sem tudtam azonosulni. Én valósnak tetsző dolgokról szerettem (volna) olvasni. Olyanokról, amiknek tétje van. Amit aztán érdemes eljátszani akár. De infantilis kisfelnőttek furcsa játékháborújának végtelen leírásával bíbelődni nem esett jól.

Ezek a gyerekek beteges örömüket lelték a hierarchikus, kvázi katonai szervezetek torzóinak működtetésében. A helyzetet súlyosbította, hogy előszeretettel magázták egymást, és tanúbizonyságot tettek arról, hogy gyerekként is rendelkeznek minden olyan készséggel, ami a bürokratává válásukhoz elengedhetetlenül szükséges. Eljárási szabályokat alkalmaztak, gyűléseket szerveztek és vezettek le, napirendi pontok fölött vitatkoztak, hatás- és jogköröket határoztak meg, stb. Becslésem szerint szabaidejüknek mindegy 7%-át fordították normális játékra.

Molnár Ferenc olyan ún. balfaszokat jelenített meg regényében, akiknek a szájából hitelesen hangzott a "Hahó-hó" és "Huja-hopp" csatakiáltás(!) és a "papuskám", mint vicces megszólítás. Elhittem én, hogy ezek az irodistanövendékek ilyeneket mondtak, csak nem voltam rájuk kíváncsi. A váltott szájas gittrágás a nyári vonatok belülről teleköpködött ablakainak szagát idézte fel bennem - szükségtelenül. Ezek után a szemem sem rebbent, amikor a hadsegéd egy azonnal átadandó üzenetet nem futva juttatott el a rendeltetési helyére, hanem lovaglósat játszva, és azt éreztem, hogy kémkedni a másik csapat főhadiszállása környékén, lélegzet visszafojtva lesni a bokrok alól annyira volt izgalmas, mint nekem átsétálni a B osztályba: semennyire.

Persze a legszerencsétlenebb hülye mind közül Nemecsek Ernő volt. Nyilas Misihez fogható hős. Az a típus, aki úgy hal meg, hogy a tornaóra alóli felmentése az arcára tapad, ő pedig ökölbe szorított kézzel megfullad. Az a fajta kisember, akit elkerül mindenféle szerencse, de megtalál minden szívás, aki mindig rosszkor van rossz helyen, akire ráverik akár más balhéját is, de a hőstettei soha nem derülnek ki, vagy ha igen, az előtte titok marad.

Ilyen körülmények között vánszorogtak a homályosuló sorok, a nyúló oldalak egészen a könyv végéig, ahol a szerző bevitt feltett kezű kis olvasóinak egy megrendítő ütést fejre, meg egyet öv alá. A háromszori fürdés (egy baleset, két balekség) miatt ugyanis Nemecsek tüdőgyulladást kapott, és - ősminőségének megfelelően - alaposan leesett a lábáról. De nem annyira, hogy agya sötét zugaiba kódolt pusztulni akarása ne korbácsolta volna fel erejét eléggé ahhoz, hogy el tudjon menni a grundra, a végső ütközetre.

Alaposan megrázott, amikor az általam addig unt, lesajnált kis hülye annyira súlyos állapotba került, hogy nagyon valószínűvé vált: meg fog halni. Sok volt az is, hogy szabó apját még egy akaratos, pökhendi megrendelő ugráltatta akkor is, amikor fia haldoklott. Semmibe vette, vastagon a kabátja mögé sorolta a tragédiát, és erre kényszerítette az apát is.

Nemecsek gyakorlatilag becsületbeli ügyet csinált abból, hogy meghaljon, és tartotta is a szavát. Pajtásai csúnyán elkéstek a jegyzőkönyv bemutatásával, melyben - hosszas ügyrendi vita után - kijavították Ernő nevét és minősítését. A srác már nem volt észnél, és percei voltak hátra, így halála csorbítatlan kudarcélmény lehetett számára, ahogy az a magyar hősöknek kijár, illetve elvárható tőlük.

Halála után a többiek hamar rátértek a latin leckére, a grundot eladták és beépítették, Boka fejébe pedig egy életre befészkelt a téveszme, hogy az élet szükségszerűen ilyen: Rengeteg küzdelem, és lehetőség szerint legalább egy haláleset után kiderül, hogy minden hiába.

A gimnáziumi bandában lehettem volna én a dobos, de mire elhatároztam magam, Guszti már egy hete csinálta a csuklólazító gyakorlatokat. Meg amúgy is hamarosan kiderült, hogy az érdemi doboláshoz azt is tudni kellene, hogy az ember az egyik kezével minden, a másikkal minden második, a lábával pedig minden harmadik ütemre üt egyet. Hogy ez képtelenség, az önmagában nem lett volna baj, csak így megnövekedett a jelentősége annak, hogy gitározni, énekelni, zenét szerezni és kottát olvasni sem tudtam.

Az utóbbi egy-két hétben, ha este jövök haza, rengetegszer hallom, ahogy egy anyuka ordít gimnazista korú lányával. Nyilván mostanában derül ki, hogy a csaj így nem viszi semmire.

Számos elképzelés létezik arról, hogy hogyan fog lezajlani a földönkívüli intelligenciával való első találkozásunk. Leírom az én verziómat. A történet rövid lesz, és a jövevények halálával végződik.

Két, egy űrbaleset következtében térben és időben dezorientált ufonauta szenved hajótörést egy mentőcsónakkal (vagy minek nevezzük azt a furcsa szerkezetet). Megtalálják őket, és elszállítják valamilyen katonai-tudományos bázisra, ahol egymástól elzárva, karanténban tartják őket. Megpróbálnak kapcsolatba lépni velük, esik is szó relatíve fontos dolgokról (közben állításaikat folytonosan összevetik egymással, ellentmondások után kutatva), de valahogy abban nem tudnak teljes egyetértésre jutni, hogy a látogatókat ki kellene-e, ki lehetne-e engedni. Márpedig az idegeneknek viszonylag rövid időn belül hozzá kell jutni valami számukra létfontosságú anyaghoz, aminek a beszerzésében a földiek nem tudnak segíteni. A két űrhajótörött így kb. két hét leforgása alatt, fél nap eltéréssel, egy hermetikusan lezárt, saválló acél helyiségben veszti életét.

Na. Ezek után válik viszont - ha lehet - még érdekesebb kérdéssé, hogy hogyan fog lezajlani a második találkozás...

Ellentmondásos helyzetbe kerültem, ha most talált meghallgatásra az a régi kérésem a sorsommal kapcsolatban, hogy bizonyos jelentős eseményeket előre lássak. Azt álmodtam, hogy az adóbevallásomat csak 26.400 Ft ellenében adhattam volna fel a postán. Amikor értetlenkedni, majd ellenkezni kezdtem, süket fülekre találtam. A posta dolgozói mind odagyűltek az üveg mögé, és egyszerre furcsálló és gúnyos mosollyal méregettek. Dolgavégezetlenül és részlegesen megsemmisülve jöttem el, azzal az érzéssel, hogy ez nem lehet igaz, inkább várok, amíg eszembe jut valami megoldás, vagy történik valami. A dolog az utóbbi módon oldódott meg, amennyiben felébredtem.

Ne beszéljünk mellé: Aki fut, az nem indult el időben.

Ha a héten tényleg minden nap esni fog, annak a mezőgazdaságban dolgozók társadalmi megítélése fogja kárát látni.

- Azt megértem, hogy azok után, hogy hónapokon át hiába próbáltad megmenteni saját magától, elengedted a kezét. De hogy benne hagytál egy kis papírost, amin csak az állt: naugye...

Soha nem értettem pontosan, hogy a pissoire-ban mi a pláne. Mi az a lényeges különbség a WC-csészéhez képest, ami indokolja, hogy külön objektumként hozzák létre? Ezzel párhuzamosan azon csodálkozom, hogy az még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy folyó fölé kissé belógó, a függőlegeshez képest 27 fokban döntött állású, talptartókból és mellkas támasztékból álló szerkezetet alkosson, amiről rendesen a vízbe lehet vizelni.

- Nézd. Én az őszinteség híve vagyok. Nem azé a "módszeré", hogy van valami problémánk, de nem mondjuk el, hanem rágódunk rajta, aztán ebből egy csomó feszültség jön ki végül, a másik meg nem is tudja, miért. Érted?

- Azt hiszem.

- Szóval nem akartam szólni, de engem eléggé bánt, hogy neked Maseratid van...

Tudom, hogy többeket talán irritál túlzó szerencsém, de az történt, hogy a napokban erősödni kezdő torok-környéki kaparásomat, illetve az azt okozó mikroorganizmusokat egy pillanat alatt elsöpörte a tegnapi, majonézes krumpli(?) / fagylalt(?) / tejszínhab(?) indukálta gyomorrontásomra adott önkéntelen válaszom, azaz, hogy több, egymást gyorsan követő alkalommal épp e testrészemen keresztül ürítettem ki savas gyomortartalmamat.

Egy embert láttam a volán mögött abban a sávban közeledni, ahol a zebra után (ahol én is álltam) közvetlenül parkoló autók vannak. Valamit tehát tennie kellett. Én hasonló helyzetben belenézek a tükörbe, indexelek, szükség esetén megállok, hogy amikor szabad az út, sávot válthassak és továbbmehessek.

Az illető valami egészen mást csinált. Indexelt ugyan, de egyáltalán nem nézett hátra vagy oldalra, hanem lépésben, de harmadik fokozatban behúzott a mellette lévő sávba, és közben rettegés fénylett a szemében. Félt, hogy esetleg jön valaki hátulról, és már nem tud megállni. De eszébe sem jutott meggyőződni róla, hogy ez-e a helyzet. A gázt hiába nyomta, a motor hármasban, ezres fordulat környékén csak dadogott, épp hogy nem fulladt le, nem hogy gyorsítani képes lett volna.

Három körülmény kellett ahhoz, hogy ne legyen gond. Az első kétségkívül az indexelés volt, a másik az, hogy a mögötte jövő osztrák volt - és talán ezért? - nem kergette páni félelembe hősünket harminc centiről való dudálással, a harmadik pedig egyszerűen az, hogy felismerte a helyzetet: csak magára számíthat; a kikanyarodó (együtt)működésre alkalmatlan.

Talán kirekesztő gondolat, de én egy ilyen beszédes esetet elegendőnek tartok ahhoz, hogy az elkövetőt egy életre eltiltsák attól, hogy bármit is vezessen. Legjobb tudomásom szerint még nem jegyeztek fel olyan esetet, amikor a destruktív fatalizmus lett volna a célravezető stratégia a közlekedésben.