Már lehet is olvasni, hogy hogy kellett volna megoldani a matek érettségi feladatokat. Na de könyörgöm. Ez klasszikusan az az információ, ami az érettségi előtt kimagaslóan értékes, utána azonban - épp ellenkezőleg - szart se ér.

- Nem mondtam, hogy elmehetsz - szólt ellentmondást nem tűrőn az anya. - Itt ülsz szépen, amíg legalább én be nem fejezem a vacsorát - tette hozzá nem kevésbé határozottan. A kisfiú lemondón nézett maga elé, kezeit az ölébe ejtette, és várta, hogy vége legyen. Az ablak mellett ült, szemben anyjával. Csak az anya evett, Karcsi nem. Az esti utcát bámulta, meg a szemben lévő ház sötét és kivilágított ablakainak összevisszaságát. Anyja hol fiára nézett idegesen, hol azt figyelte, hogy melyik ablakot nézi vajon, és miért pont azt, de nem szólt semmit.

Egyszer csak a kisfiú mintha már nem csak úgy bámult volna, hanem... Igen. Egy bizonyos ablakot nézett, ahol épp most gyúlt világosság. A hentes bácsi érkezett haza. Először csak egészen halvány fény derengett fel a lakásban, ahogy az előszobában felkapcsolt villany fénye beszűrődött a konyhába, aztán amint a húsipari dolgozó levette a cipőjét, egyenesen a tűzhelyhez ment, és felkapcsolta a villanyt. Egyszemélyes asztala pont az ablaknál volt, a tányér már odakészítve. Begyújtotta a tűzhelyet, két edényt tett fel. Az egyikben nokedli volt, a másikban - amennyire ilyen távolságból meg lehetett mondani - csülökpörkölt.

A férfi két külön fakanállal kavargatta őket folyamatosan. Nagy lángot használt, látszott rajta, hogy egyre türelmetlenebb. A kavargatás rövid szüneteiben hol szalvétát készített ki magának, hol a sört vette elő; egyetlen pillanatot sem hagyott veszendőbe menni. Néhány perc után egy-egy falatnyit vett a nokedliből és a húsból is. Kicsit megfújta, és a szájába vette. Karjai ernyedten hullottak le két oldalán (de továbbra sem engedték el a fakanalakat), csukott szemeit a mennyezet felé emelte. Pár másodperc mozdulatlanság, illetve gyengéd rágás után nyelt egyet, majd szinte kapkodni kezdett: felkapta a tányért az asztalról, beleborította a nokedlit, és rá a pörköltet. Aztán nagyon lassan, óvatosan, előrehajolva lépkedett vissza az asztalhoz, hogy a színültig telt tányér tartalmából egyetlen morzsa, egyetlen csepp se menjen veszendőbe. Az utolsó lépés helyett még jobban előredőlt, karjait előrenyújtotta, és minden idegszálát egy cél szolgálatába állítva, a vízszintest mindvégig tartva, nagyon lassan letette a tányért, majd egyetlen mozdulattal becsusszant az asztal mögé, és leült a székre. Kezébe fogta a villát, és nagy lendülettel célba vette a rakás közepét, de az utolsó pillanatban mégis visszahúzta az evőeszközt, kissé talán ingerülten felállt, a hűtőhöz lépett, és egy üveg uborkát vett elő. Visszaült, és végre beleszúrta villáját a nokedliből és csülökpörköltből álló hegybe, előrehajolt, és szinte ráhúzta magát a falatra. Megint az égnek emelte fejét, majd újra és újra lesújtott, közben bal kezével uborkákat vett ki sorban egymás után az üvegből és harapott belőlük, meg sört ivott, és közben csóválta a fejét, mint aki nem hiszi, hogy ekkora élvezetet megérdemelhet, és nem lassított, amíg el nem fogyott minden, minden, a nokedli, a pörkölt, az uborka és a sör. Ekkor hátradőlt, mint aki épp egy mamutfenyőt vágott ki, és kilazította az övét. Nem mozdult percekig, csak a fejét csóválta meg időnként.

Karcsi mindent látott. Végig az egészet. Üveges szemekkel meredt anyjára, és nyelt egyet. - Na, kérsz mégis egy kis csülökpörköltet, kisfiam? - kérdezte az anyuka, Karcsi pedig csak bólintott. - És uborkát - tette hozzá.

Nem tudom, hogy az utóbbi időben milyen változások tükröződnek rajtam, de tegnap a V utcában megszólított egy elmebeteg srác, akit sok-sok éve ismerek látásból, de még kommunikálni életemben nem láttam senkivel. Aprót kért, de mivel én arra számítottam, hogy valami rendhagyó információt fog megosztani velem, annyira meglepődtem, hogy elkerekedett szemekkel kérdeztem vissza, hogy: aprót kérsz? Kissé megdöbbent, hogy mit nem értek ezen. Bólintott, és határozottan megismételte, hogy igen, aprót. Adtam neki egy ötvenest. De ezért sem mondott semmi érdekeset. Pontosabban egyáltalán semmit.

Dani részegen sem volt soha agresszív, nem hogy normális körülmények között. Alapvetően csendes srác volt, de nem az a klasszikus magának való típus, inkább csak valamelyest zárkózott. Aki nem volt közömbös iránta, az kedvelte. Elsősorban sajátos humoráért, csendes, jól eltalált, de soha nem bántó megjegyzéseiért. Sajnos - és ez éppenséggel nem volt teljesen szándékai ellen való - nem ismerték elég jól. Ha ismerték volna, minden egészen máshogy alakul.

Egy borongós februári estén az egész társaság Daniék szobájában gyülekezett. Elkezdték az ivást, ahogy mindig szokták, hogy mire elindulnak a kollégiumból, felhőtlen, mindenen átsegítő jókedvük legyen. Nem tudni miről lehetett szó, mielőtt Dani visszaért a zuhanyzóból, egy törölközővel a dereka körül, de ahogy belépett a helyiségbe, hirtelen mindenki elhallgatott. Ő nem törődött vele, pontosabban fel sem tűnt neki a csend. Átvágott évfolyamtársai között, és fellépett az ágyára, hogy a magasan a falra erősített szekrényéből kivegye a ruháit, amikben a buliba fog menni. Ekkor egyszer csak Krisztián lerántotta róla a törölközőt, és erősen megmarkolta a heréit.

Dani egész testében megrándult, ösztönösen odakapott kezével, és meg akart fordulni, de nem tehette: Krisztián nem engedte. Nem lazított a fogáson, és kaján vigyorral az arcán azt mondta, hogy sajnálja, de csak akkor tudja elengedni, ha elénekli a Himnuszt. Dani próbálta lefeszíteni Krisztián kezét, de az erre csak erősített a szorításon. Dani a többiekre nézett, de ők csak mosolyogtak, mintha azt mondanák, hogy szintén nagyon sajnálják, de a szabály az szabály, nem tehetnek semmit, a Himnuszt el kell énekelni. Dani, mintegy jelezve, hogy érti ugyan a tréfát, de azt színvonalon alulinak, és kellemetlenül közvetlennek érzi, intett Krisztiánnak, hogy engedje el végre, majd mivel az nem engedett, határozott, sőt vészjósló hangon meg is kérte, hogy legyen vége az ostoba tréfának.

De Krisztián elszántsága ettől csak növekedett. - Isten áldd meg... - kezdte megjátszott kisiskolás hangon, irritáló vigyorral az arcán előénekelni a Himnuszt. Dani erre igazán megdühödött, és újra elkapta Krisztián kezét, de az olyat szorított a heréin, hogy az átható fájdalom a gyomrán át egészen a torkáig sugárzott. Becsukta a szemét, és várt. Azt remélte, hogy vége lesz ennek a rémálomnak, hogy szól valaki, hogy legyen vége, de a sűrű csendet csak egy-egy halk kuncogás törte meg. Ahogy Krisztián újra dúdoláshoz látott, Dani becsukta a szemét, és halkan énekelni kezdte a Himnuszt.

Furcsa volt, hogy nem sietett vele, nem tűnt úgy, mint aki minél gyorsabban túl akar esni a dolgon. Az ütemet és a dallamot akkurátusan tartva, de színtelen, élettelen hangon énekelt. A többiek már nem kuncogtak, már nem annak látták az egészet, mint pár perce, de még mindig nem akadt egy sem közülük, aki azt mondta volna: Legyen elég. Dani az utolsó sorhoz érkezett, az utolsó szótagra pedig Krisztián is újra bekapcsolódott, de azt egy kicsit tovább kitartotta, majd elengedte Dani heréit, és teátrális mozdulattal jelezte: ennyi volt az egész, minek kellett ebből ekkora ügyet csinálni.

De ezt a mozdulatát már nem fejezhette be olyan elegánsan, ahogy akarta, mert Dani végre meg tudott fordulni, és rögtön Krisztián arcába térdelt. Nem találta telibe; a rúgás lecsúszott a bal járomcsontján, de ahhoz elég volt, hogy Krisztián hanyatt dőljön az ágyon. Dani azonnal ütött egyet az állára, majd megpróbálta a lengőbordáinál megfogni megdöbbent évfolyamtársát, de az nem egészen sikerült: egy rövid reccsenő hang után ujjai lecsúsztak. Krisztiánt és a többieket egyaránt váratlanul érte Dani reakciója, ráadásul ahogy meglátták az arcát, moccanni sem tudtak, de még csak megmukkanni sem, nem hogy barátjuk segítségére sietni. Dani összeszorította a száját, szemei a semmibe meredtek, de végtelen gyűlölet és elszánás izzott bennük. Végül a karjánál fogva lerángatta az ágyról a most már rémült Krisztiánt, és ütötte, rúgta ököllel, könyökkel térddel a fiút, az arcán, a gyomrán, a mellkasán, ahol csak érte. A többiek csak addigra eszméltek, mire Dani térddel beleugrott Krisztián mellkasába, akinek ettől bennszorult a lélegzete, kidülledtek a szemei, és kétségbeesetten próbált belélegezni, de csak sípoló hangot hallatott, mintha csak egy szívószálnyi keresztmetszeten jutna levegőhöz. Rángott pár ijesztően nagyot, aztán szembogarai felszaladtak homloka felé, és elvesztette az eszméletét. Mikor Danit lerángatták a fekvő testről, nem állt ellen, csak bámult a semmibe, zihált, és nem szólt egy szót sem. A többiek sem.

Mivel Krisztiánnak az egész testét beborító vérömlenyeken kívül eltört összesen 7 bordája, a bal karja, alsó állkapcsa és jobb arccsontja, valamint leszakadt a lépe és májburok repedést is kapott, a dolog bíróságra került. A bíró végighallgatva a tanúvallomásokat és tanulmányozva az igazságügyi orvosszakértő jelentését - röviden összefoglalva - arra a következtetésre jutott, hogy a megtorlás összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt a kiváltó oknál, illetve aki ilyen bestiális cselekedetre képes, az komoly veszélyt jelent a társadalomra, és így egész korábbi tartózkodó élete is csak vihar előtti csendnek tekinthető, tehát börtönben a helye.

Krisztián nem halt meg, de maradandó károsodást szenvedett. Négy hónapjába és egy keresztfélévébe került, mire úgy ahogy lábra állt. Danit tisztázatlan körülmények között, alighanem valami rosszul elsült beavatási "szertartás" során agyonverték a börtönben.

A mai napig nem tudom, hogy pontosan mi történt annál a kávéautomatánál. Bedobtam a pénzt, és megnyomtam a gombot. Előugrott a pohár, belecsorgott a capuccino. Eddig tehát minden a köztünk lévő hallgatólagos megállapodás szerint történt, de én több pénzt dobtam be, mint amennyi járt a gépnek. Sok közülük az italféle kiválasztása után rögtön dobja a visszajárót, de ez - talán, hogy kifejezze, mennyire fájdalmas neki a pénz áramlásának az ő logikája szerint fordított iránya -, a végére hagyta a számára fájdalmas aktust.

A kezem már ott volt a nyílásnál, amikor meghallottam a húszas csendülését. Mutatóujjam gyakorlottnak tűnő mozdulatával belöktem a kis lengőajtót, és ezzel, mint egy ütővel hátralőttem a zuhanó érmét egy a kiadó nyílás hátsó fala felett sunyin megbúvó lyukba. Hallottam, ahogy leesik a többi közé.

Konstrukciós hibáról van szó? Egyszerű anyagtakarékosság? Vagy képesek voltak úgy megszerkeszteni a gépet, hogy a visszajáró pénzt el lehessen veszíteni anélkül, hogy az a kezembe került volna? Tekintsek úgy az egészre, mint vélt vagy valós mohóságom büntetésére? Vagy a gép tulajdonosa mohóságának jutalmára?

Ragaszkodtam hozzá, hogy lengőajtókat szereltessünk fel, és felírattam rájuk, hogy "HÚZNI vagy TOLNI". Órákon át tudtam nézni, ahogy a vendégek - ahelyett, hogy egyszerűen húzták vagy tolták volna - zavartan olvasgatták a két feliratot felváltva, miközben tapodtat sem mozdultak.

- Jó. Akkor csinálj úgy, mint aki mosolyog. Látsszon a fogad, vagy valami.

A műanyag poharakat kidobás előtt mindig rutinból elroppantom. Ezt a szokásomat még a '80-as években alakítottam ki, amikor azt láttam, hogy a hamburgeresnél egy a társadalom perifériájára szorult úr összeszedi a használt poharakat a kukából, beadja ott, ahol a kaját kiadják, és kap érte egy kávét vagy valami hasonlót. Gondoltam, ehhez nem asszisztálok. Valójában csak azt a parányi esélyt hessegettem el magamtól, hogy legalább a saját használt poharamat kapjam vissza.

Viktor komótosan, de nagyon pontosan dolgozott. Ismert minden fogást, minden trükköt. Mindig alig láthatóan elmosolyodott, amikor egy olyan fogósabb munkafázison haladt keresztül, amit mások nagy valószínűséggel elrontottak volna. Ez még azelőtt volt, hogy jobb karját - azon a helyen, ahol korábban a védőrács volt - beadagolta az aprítóba.

Nem hiszem, hogy azt a házat bárki furcsának találta volna. És a lakóiban sem volt semmi szokatlan: egy egyszerű idős házaspár élt ott. De én nem tudok így tekinteni rájuk. Nem, amióta tudom, hogy mik történtek ott. 

Évekkel ezelőtt egy nyári éjszakán, nem tudom megmondani, hogy miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a házhoz, és be kell néznem az ablakon. Pedig nem láttam semmit, nem hallottam semmit, ami alapján legalább magamnak megindokolhattam volna, hogy mit keresek ott. Az ablak alatt volt egy ingatag, nagyméretű tégla. Mintha direkt azért lett volna odakészítve, hogy ráálljak, és benézzek a szobába. Így is tettem. 

Egy egyszerűen berendezett helyiség tárult elém. A hátsó falon, bal oldalt egy ajtó, a jobb sarokban, a fal mellett egy régi nagy ruhásszekrény, a kettő között egy nem túl széles franciaágy. Az ágyban pedig két idős, alvó ember. Egy házaspár. Hanyatt feküdtek, kezük összekulcsolva mellkasukon, álluk lehanyatlott, szájuk tátva. És én csak bámultam őket, valahogy nem tudtam elszakadni a látványtól. Pedig igazából nem is volt mit látni. 

Sötét volt odabent, ezért nem láttam jól, de valami mozgolódás támadt körülöttük. Számomra is homályos, hogy milyen, de a vége az lett, hogy ahogy egyre jobban meresztettem a szemem, azt vettem észre, hogy egy-egy macska terem valahonnan (nem felmászik vagy odaugrik) a két idős ember lábánál. És rám néznek. A férfi lábánál egy hatalmas kandúr, a nőénél pedig egy kisebb nőstény. Mindkettő olyan fekete, hogy már szinte fénylettek. Egyenesen a szemembe néztek. Olyan érzésem volt, mintha kérdeztek volna valamit, és most a választ várnák. Ezzel hosszú percek mentek el, míg nem a kandúr egy h hangot nem bocsátott ki halkan, elnyújtva, és továbbra is mélyen a szemembe bámulva. Ez már igazán kísérteties volt, de én nem mozdultam. Nem mintha bátor lettem volna, hanem eszembe sem jutott. Talán képtelen is lettem volna mozogni. Meg voltam babonázva. 

Hirtelen a két macska felállt, egy ugrással a párkányon teremtek a két oldalamon, majd egy újabb szökelléssel kiugrottak a kertbe és eltűntek az utca felé. Ekkor, mintha tényleg varázslatból ocsúdtam volna, megráztam magam, és leléptem a tégláról. Aztán mégis visszaléptem, és újra benéztem az ablakon. A két öreg ugyanúgy aludt, mint előtte. Elindultam a kapu felé, és ekkor jutott először eszembe, hogy végig háttal álltam az utcának, bárki megláthatott. 

Normális ember ilyen esetben azonnal eliszkol, és megpróbálja kiverni a fejéből a furcsa históriát, de én az utcán kóvályogtam, mint aki vár valakit. Jó pár óra telhetett így el, bár meg kell mondjam, az időérzékem cserbenhagyott. Aztán az utca végén megjelent a két macska, és sietősen a ház felé tartottak, de ezúttal ügyet sem vetettek rám. Könnyedén beugrottak az ablakon, és eltűntek a szoba sötétjében. Újra az ablakhoz mentem, felálltam a téglára, benéztem, de nem láttam semmit, csak az alvó házaspárt. Hazamentem. 

Másnap nem akart álom jönni a szememre, végig az egy nappal korábbi eset járt a fejemben. Nem tehettem mást, megint odamentem. Az események pedig szóról szóra megismétlődtek: benéztem, ott aludt a két öreg, mint akik fel vannak ravatalozva, megjelent a két macska gyakorlatilag a semmiből, bámultak rám, mint akik válaszra várnak, aztán az a borzasztó h hang, majd eltűntek, és órák múlva visszajöttek. 

És ez így ment összesen nyolc alkalommal. Tudom, mert július 1-én volt az első alkalom. És a kilencedik alkalom is ugyanígy kezdődött, hogy megjelent a két macska. De ezúttal sokkal tovább néztek rám kérdőn, közben idegesen, türelmetlenül mozgolódtak, majd ahogy a párkányra ugrottak, újra rám néztek, de akkor már nem kérdőn. Üres volt a tekintetük. Megnéztek maguknak, és elmentek. Én megint kimentem az utcára, de ezúttal hiába vártam, a két macska nem jött vissza. Már hajnalodott, mikor eluntam a várakozást és hazabotorkáltam. 

Másnap megint elmentem, a két öreget ugyanúgy az ágyban találtam, de a macskák nem kerültek elő. Harmadnap sem. Aztán dél körül megéreztük a hullaszagot.

Strikt úr egyetlen rendes gyereket ismert életében. Halkszavú, kötelességtudó, szorgalmas srác volt, sokat olvasott és jól tanult. De egy felhős napon ő is kért egy biciklit a szüleitől.

- Na, milyennek találod?

- Van tehetséged a zenéhez, ez nem kérdés. De túlcirkalmazod. Tölts több időt észak-német mérnökhallgatók társaságában.

Attól tartok, hogy rengeteg csalódás éri élete során azt a hölgyet, akit ma, a BKV sztrájk napján láttam a buszmegállóban, amint - egyébként minden sürgetés vagy vészhelyzetre utaló arckifejezés nélkül - próbált autókat leinteni. Szeméből ezt olvastam ki: "Tudtam, hogy egy rohadék sem fog megállni". Igaza volt.

Csupa jóakarat volt az a lány. Emlékszem az első napra, amikor hozzánk került. Épp Ervin adott elő - a szokásos módján. Hosszú hatásszüneteket tartott, de olyan furcsán, hogy soha nem tudtuk eldönteni, hogy ezt az előző mondat után, vagy a következő előtt csinálja. A szemeit ilyenkor tágra nyitotta, és lassan, színpadiasan felemelte az állát, csak aztán folytatta mondandóját. Sokat ugrattuk egymást. Kit azzal, hogy mélyíti a hangját, kit meg azzal, hogy ringatózik beszéd közben. Az ő szokásai közül gyakran ez volt ártatlan tréfáink célpontja. Azon a napon sem volt másképp.

De az a lány egyszercsak kiment előre, Ervin mellé, megállt mellette, a vállára tette a kezét, és amolyan tanárnénisen megjátszott, kedves morcossággal az arcán nézett ránk. Magunk sem pontosan tudtuk, hogy miért, de elhallgattunk. Mit fog csinálni, mit fog mondani ez a lány? Mert készült valamire, azt láttuk.

Ervinhez fordult, továbbra is a vállán tartva a kezét, és tekintetéből eltűnt a játékos korholás, helyette áradó, óvó szeretet jelent meg a szemeiben. Így szólt hozzá: - Te ugye dadogsz? Mindannyian csöndben maradtunk, és valami hideg, nyirkos érzés siklott végig rajtunk.

- I-igen - mondta Ervin halkan, és nem nyitotta tágra szemeit, hanem lefelé nézett velük, nem emelte fel az állát, hanem mélyen lehajtotta a mellkasára.

Nem állunk egy kulturális platformon azzal a kollégával, aki szarosan hagyta ott a WC-t, de az illatosítóból kifújta a halálos adag bő negyedét.