Csupa jóakarat volt az a lány. Emlékszem az első napra, amikor hozzánk került. Épp Ervin adott elő - a szokásos módján. Hosszú hatásszüneteket tartott, de olyan furcsán, hogy soha nem tudtuk eldönteni, hogy ezt az előző mondat után, vagy a következő előtt csinálja. A szemeit ilyenkor tágra nyitotta, és lassan, színpadiasan felemelte az állát, csak aztán folytatta mondandóját. Sokat ugrattuk egymást. Kit azzal, hogy mélyíti a hangját, kit meg azzal, hogy ringatózik beszéd közben. Az ő szokásai közül gyakran ez volt ártatlan tréfáink célpontja. Azon a napon sem volt másképp.

De az a lány egyszercsak kiment előre, Ervin mellé, megállt mellette, a vállára tette a kezét, és amolyan tanárnénisen megjátszott, kedves morcossággal az arcán nézett ránk. Magunk sem pontosan tudtuk, hogy miért, de elhallgattunk. Mit fog csinálni, mit fog mondani ez a lány? Mert készült valamire, azt láttuk.

Ervinhez fordult, továbbra is a vállán tartva a kezét, és tekintetéből eltűnt a játékos korholás, helyette áradó, óvó szeretet jelent meg a szemeiben. Így szólt hozzá: - Te ugye dadogsz? Mindannyian csöndben maradtunk, és valami hideg, nyirkos érzés siklott végig rajtunk.

- I-igen - mondta Ervin halkan, és nem nyitotta tágra szemeit, hanem lefelé nézett velük, nem emelte fel az állát, hanem mélyen lehajtotta a mellkasára.