Megint elolvastam egyet az Új-Kaledóniai mítoszok közül - A halál és a jam eredete címűt. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Azért nevet az egyik, mert értem (vagy érteni vélem) a történetet: úgy tűnik, hogy semmi kulturális vagy az idők homályába vesző háttértudásra nincs szükség ahhoz, hogy felfogjam, mi történik, nem úgy, mint a gyíkemberről szóló történet esetében, ahol csak találgatni tudtam.

De ez a mese ismerős valahonnan. Egy fiú patkánnyá változott (ezt mondjuk ellenzem), hogy egy kis felfedező körútra induljon. A föld belseje felé vette az irányt, ahol az alvilág urával, egy öregemberrel találkozott. Az öreg rendesen megvendégelte a látogatót, de a jamból nem adott neki. Azt mondta, hogy ez klasszikuson olyan élelem, amit csak ő ehet. A fiú ezért egy alkalmas pillanatban ellopott egy darabot, és hazavitte. Ott aztán látták, hogy ez tényleg finomabb, mint bármi, amit eddig ettek, ezért a főnök kiadta, hogy mindenki változzon valami mássá, mint ami, és lopjon még a növényből. Az akció után ültetvényt hoznak létre, és innentől kezdve nem lesz gond a jam ellátással.

A küldetés kudarcba fulladt: az alakváltó tolvajokat felfedezték. Az idős úr pedig úgy döntött, hogy pedagógiai célzattal átáll az emberhúsra, és a törzshöz közvetlenül odatelepíti a halált - vezető beosztásban. Innentől kezdve halandók az emberek.

Szóval az szomorít el valamelyest, hogy pont az eredendő bűn gondolata az egyik, ami ennyire univerzális az egész világon, ami valahogy kipattan az emberek fejéből akkor is, ha óceánok választják el őket egymástól. Miért nem tud az ember meglenni anélkül a semmirevaló hit nélkül, hogy már a sípszó elhangzása előtt bajt csinált? Miért az az alapértelmezés, hogy örüljünk, hogy egyáltalán arra van lehetőségünk, hogy - megfelelő életvitel esetén - legalább saját magunk számára enyhítsük a büntetést? Végülis megvizsgálta valaki valaha, hogy tényleg csak félelemre és bűntudatra alapozva lehet emberek elé célt állítani, vagy kordában tartani őket?