Már régen kinéztem magamnak egy bizonyos fajta papucsot. Azt a fajtát, aminek az őse rendes bebújós volt, de annyit jártak vele mecsetbe, hogy letaposták a sarkát. Ha valaki imádkozni megy az erre legalkalmasabb helyre, ahol a lábbelit mindenképpen le kell vennie, akkor hülye lenne mást felvenni, mint papucsot. Persze vannak ilyenek: ők hosszasan kötik a cipőfűzőjüket.

Az idők során úgy alakították ezeket a papucsokat, hogy igazi bebújósként már meg sem állták volna a helyüket, hanem arra optimalizálták őket, hogy a sarok alatt legyen egy kényelmes, puha betét.

Találtam is ilyen példányokat, de sajnos annyira durván eldolgozottak voltak, hogy a nyomába sem értek annak az iráni példánynak, ami az én vágyakozásomat évekkel ezelőtt felkorbácsolta. Durva szélek és gyűrődések nyomták a talpamat.

Így aztán tovább kellett lépnem a papucs törzsfejlődésének egy újabb állomására, ahol a legyűrt sarkat már csak jelzik. Ez is kényelmes persze, de mivel tudom, hogy lehetne igazi letaposott sarka is, nem vagyok maradéktalanul elégedett. Azért jól néz ki, és melegebb egy szokványos, nyitott papucsnál. A színe pedig tökéletes. Volt még citromsárgában is.

Attila véglegesen megelégedett magával, amikor rájött, hogy ahhoz, hogy így tehessen, semmilyen kritériumnak nem kell megfelelnie.

Teljesen elfeledkeztem a hűtő egyik sarkában szunnyadó kecskesajtról. Meghálálta. És ezt komolyan, irónia nélkül mondom. Ez nem olyan eset volt, mint amikor a Katasztrófavédelem meg a Gyilkossági Csoport emberei álltak egy cserbenhagyott pálpusztait rejtő bejárati ajtó előtt, verejtékező homlokkal, visszatartott lélegzettel.

Talán kevésbé kontrasztosan, de nekünk, magyaroknak is ismerős jelenség, hogy a Todra szorosban lévő szállodánk tulajdonosa, akit osztatlan tisztelet övezett a helyiek körében, párhuzamosan Franciaországban volt pincér egy pizzériában. Az ott megkeresett pénz egy kisebb részéből megélt, amit meg félrerakott belőle, abból vett egy hotelnek való épületet, berendezte, személyzetet vett fel bele, és csodálatosan él belőle.

Egyfelől kellemes, természeténél fogva kedves és közvetlen ember volt, akivel jól el lehetett beszélgetni, másfelől viszont az első generációs tőkefelhalmozók küldetéstudatos, eltökélten célorinetált törekvése sugárzott opálosan a szeméből. És előbb-utóbb a szavaiból is.

Hosszasan, elcsodálkozva böngésztem a kollégiumi szoba ajtaján olvasható öt, meglehetősen furcsa nevet: Kondás Cecília, Liszthammer Erika, Filippanaikosz Anikó, Ispándi Rajmund, Mákonyi Renáta...

Férfiak között már az is nagyon ritka, hogy valaki érdemben meg tudja osztani a figyelmét, egyszerre két vagy több dologra tud koncentrálni. Kamill pont ilyen férfi volt, rendelkezett ezzel a szerencsés képességgel. De a természet nem elégedett meg ennyivel, amikor különleges tulajdonságokkal ruházta fel.

Kamill a szó szoros értelmében is kétfelé tudott figyelni. Kétfelé tudott nézni. Szemeit egymástól függetlenül tudta mozgatni, és pontosan tudta, hogy mit lát az egyikkel, és mit a másikkal. Számára a térlátás, amikor ugyanoda nézett mindkét szemével, csak egy lehetőség volt a számtalan közül. Bal szemével kérdően nézett arra, akitől épp tudakolt valamit, a jobbal pedig körbepásztázta a többieket, időnként pedig a monitorra pillantott, hogy ellenőrizze részvényei aktuális árfolyamát. Máskor az egyik szemével ugratott valakit, a másikkal pedig jelezte a többieknek, hogy le ne lőjék a poént idő előtt. De az is rutinfeladat volt számára, hogy olvasgatott, miközben egy egészen más szöveget gépelt.

Annak idején kancsalként kezdte. Sokat csúfolták érte, de (vagy éppen ezért) a féloldalasan leragasztott szemüveget elutasította, és inkább úgy döntött, hogy nem próbál meg igazságot tenni két szeme között, hanem megadja a lehetőséget mindkettőnek. Így tulajdonképpen ő maga harcolt meg különleges tulajdonságáért, és mellesleg eredeti problémáját is megoldotta, hiszen - ha éppen ahhoz volt kedve - egyetlen pontra is képes volt irányítani tekintetét.

De ahogy a természet nem elégedett meg egyetlen különleges képesség adományozásával, Kamill sem érezte úgy, hogy mindent elért, amit elérhetett. Nyilván kitalálták már: elfojthatatlan vágyat kezdett érezni, hogy a kaméleon másik híres képességét is magáénak tudhassa: a színváltást.

Elismerésre méltó fokozat, amikor valaki a hangulatához tud zenét választani. Fölötte az van, amikor meg tudja engedni a zenének, hogy az válasszon hangulatot neki.

Az utolsó előadó bearanyozta az egész, a szó rossz értelmében vett tanácsadók által tönkrevágott délutánt. Felállt az első sorból barna zakójában, zöld kardigánjában, narancs ingében és nyakkendőjében. A nadrágja egy valószínűleg nem létező színű, de valahol a zöld és a barna határán játszó kitérdelt pantalló volt. A megközelítőleg ötvenhárom kilogramm bruttó tömegű, csontos, szakállas úr mellkasán homorulatot képezett, majd az így nyert részt hozzáadta a hátához. Kedvesen mosolygott a mikroportot ráerősítő kollégára és ránk.

Majd abban a pillanatban, ahogy élesítették a hangosítást, arca megváltozott. Vonásai megkeményedtek, teleszívta a tüdejét, és kérlelhetetlen következetességgel ordítani kezdte előadását. A mikrofont távolabb is kellett tenni hangképző szerveitől, ami átmenetileg mérsékelte a hangerejét, de bőven volt benne tartalék ahhoz, hogy egy percen belül újra az eredeti erővel kiáltsa szigorú szavait.

Amikor valami rendre kudarcra vezető vállalati gyakorlatról, vagy fegyelmezetlenül, fél szívvel gondozott folyamatokról beszélt, valódi dühöt érzett, hangját megércesítette, keze ökölbe szorult. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő pontosan tudja, hogy miről beszél (ugyanezt az előtte szólók nem tudták volna hitelesen állítani). Érzékeltette, hogy ezért aki mást gondol az általa megvilágított kérdésekről, az súlyosan, veszélyesen téved. Bennem, személy szerint, az is felmerült, hogy az ilyen tévelygők talán a pokolra jutást sem kerülhetik el.

Összesen öt előadást hallottam. Mindegyiket értékelni kellett egy-egy egy és hat közötti pontszámmal. Neki már a hetedik másodpercben megadtam a hatost. És nem bántam meg. (Sajnos egyest is kénytelen voltam adni, a második legjobb jutalma egy hármas volt).

Elegáns megoldás volt a rendezvényszervezők részéről, hogy az "A" konferencia résztvevőit csupán az előadások időzítésének segítségével tartották távol az azonos időben megrendezésre került "B" konferenciára látogatók számára kitett ételektől.

A hétvégi paintballozás nem hozott semmi reveláció szerű tanulságot, olyat, amit amúgy sose gondoltam volna, de azért érdekes volt "konkrétan" megtapasztalni, hogy ha az ember kibújik a fedezékéből, akkor igen jó eséllyel lelövik, illetve hogy nem tart semeddig beleereszteni egy (vagy hét) golyót valakibe, akiről nem is feltétlenül tudjuk, hogy kicsoda, csak az látszik róla messziről, hogy ellenfél.

Az első szavaimra valamelyest rácáfolva az mégis tanulságosabb volt talán a többi részletnél, amikor hirtelen közvetlen közelről szembetaláltuk magunkat egy opponenssel. Olyan természetességgel húztuk meg a ravaszt, számolatlanul röpítve felé a golyókat, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha a fegyver az ujjunk szerves meghosszabbítása lenne. Az első ijedtségünk és összesen kb. kilenc kilőtt golyó után pár szót is váltottunk. Így derült ki, hogy ő a kis távolság miatt csak szóban akarta jelezni a találatot. (Van egy olyan szabály, hogy ha valakin hátulról vagy őt teljesen készületlenül érve és közelről rajtaütnek, akkor nem lőnek mondjuk a gerincére huszonnégy centiről, hanem csak megkopogtatják a vállát). De nekünk, kettőnknek, illetve agytörzsünknek(?) eszünkbe sem jutott, hogy lehetne mást is tenni, mint lőni. Szóval az ilyen háborús helyzetek valószínűleg eléggé egy kaptafára mennek, és alig van lehetőség az akár kimagasló konfliktus-kezelő és társas-szociális készségeket rendeltetésük szerint használni.

Az is szokványos balesetnek számít, ha az ember egy-két, lányos zavarában leadott célzott lövés után eszmél rá (őszintén), hogy egy magát megadó emberre tüzel. És ehhez ún. állatnak sem kell lenni. Ez bárkivel előfordulhat. Bármelyik oldalon, bármelyik szerepben.

Rengeteg találmány jött úgy létre, hogy kiötlői valami egészen máson való munkálkodás közben botlottak bele valami fontosba / meglepőbe. Szerintem így kéne kezelni a Magyar Köztársaság területén rendszeresített útburkolati jeleket is, amelyek nedvesség hatására láthatatlanná válnak. De ha már kiörvendeztük magunkat a nem várt eredményen (és erre volt pár évtizedünk), akkor azért az eredeti célnak megfelelően is meg kéne csinálni a felezővonalakat, a nyilakat, stb.

Az Informatikai Etikai Bizottság a héten tárgyalja annak a média-lejátszó alkalmazásnak az ügyét, amely a legtöbb ismert formátummal képtelen megbirkózni, de amikor a felhasználó emiatt el akarja távolítani a rendszerből, a szokásos Biztos Ön abban...? kérdés feltétele után - amennyiben az elégedetlen ügyfél továbbra is ragaszkodik a törléshez - először könyörögni kezd, majd megpróbál bűntudatot ébreszteni megismételhetetlen élete kioltásának terve miatt, végül eljátssza a halálát, de a rendszerben változatlanul megtalálható marad. (A második törlési kísérlet után már egy álcázott nevű mappában).

A kívülről jövő hangok csak lassan, tompa morajként jutottak el a füléhez. Szívverését sokkal tisztábban hallotta, érezte. Mozdulni nem tudott. Csak hátizmait tudta összehúzni, ami óriási könnyebbség volt, de még mindig nagyon kevés. Ilyenkor a külvilág tompa zúgása elhallgatott, a belső hangok pedig valamiféle visszafogott sivítássá folytak össze. Mikor utoljára látta a napot, langyos, narancsos színű simogatás áradt belőle. De most, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét, hideg tőrnek érezte a duzzadt szemhéjai között csillogó könnyön áttörő fehér fényt. A külvilág hangjai erősödni kezdtek, egyre tolakodóbbá váltak. Száraz ajkait hajszálnyit kinyitotta, és megnedvesítette őket. Lassú kínnal felemelt kezével az éles, hideg fény útját állta, és reszketegen résnyire nyitotta bal szemét. Kövér könnycsepp gurult le arcán, és már tisztán látta a vörös számjegyeket: 06:00 óra van.

A mai lett az a nap, amikor fogtam az utolsó megmaradt tej-bevonómassza mikulásomat, a fejére mint egy koronát, rátettem a bő egy éve talált fél pár bizsu fülbevalót, és elhelyeztem annak a buszmegállónak a szemetesén, aminek a közelében annak idején az ékszerre bukkantam.

A könyv címe, Az igazság Nagy Imre ügyében, egyértelmű üzenetet hordoz számomra. Küldetéstudattól fűtött, érzelmileg motivált írásról lehet szó. De mivel a téma egyáltalán nem érdekel, nem fogom kieríteni, hogy igazam van-e.