Már régen kinéztem magamnak egy bizonyos fajta papucsot. Azt a fajtát, aminek az őse rendes bebújós volt, de annyit jártak vele mecsetbe, hogy letaposták a sarkát. Ha valaki imádkozni megy az erre legalkalmasabb helyre, ahol a lábbelit mindenképpen le kell vennie, akkor hülye lenne mást felvenni, mint papucsot. Persze vannak ilyenek: ők hosszasan kötik a cipőfűzőjüket.

Az idők során úgy alakították ezeket a papucsokat, hogy igazi bebújósként már meg sem állták volna a helyüket, hanem arra optimalizálták őket, hogy a sarok alatt legyen egy kényelmes, puha betét.

Találtam is ilyen példányokat, de sajnos annyira durván eldolgozottak voltak, hogy a nyomába sem értek annak az iráni példánynak, ami az én vágyakozásomat évekkel ezelőtt felkorbácsolta. Durva szélek és gyűrődések nyomták a talpamat.

Így aztán tovább kellett lépnem a papucs törzsfejlődésének egy újabb állomására, ahol a legyűrt sarkat már csak jelzik. Ez is kényelmes persze, de mivel tudom, hogy lehetne igazi letaposott sarka is, nem vagyok maradéktalanul elégedett. Azért jól néz ki, és melegebb egy szokványos, nyitott papucsnál. A színe pedig tökéletes. Volt még citromsárgában is.