Az utóbbi években annyira hozzászoktam, hogy semmi nem oldódik meg egyszerűen, hanem mindig és mindenhol felmerül valami várt vagy nem várt akadály, hogy Franciaországon átautózva a néhány alkalommal, amikor beszélnem kellett valakivel, automatikusan franciául szólaltam meg.

A szóban forgó franciák ezt minden további nélkül tudomásul vették, én magam viszont komolyan meg voltam lepődve, hiszen egyáltalán nem beszélem a nyelvet. Az egyszerű interakciókat azonban így is le tudtuk bonyolítani. Így persze mindenki sokkal normálisabb volt, mint néhány éve, amikor kezdők hibáját elkövetve angolul próbálkoztam. Most még olyan is előfordult, hogy én franciául küzdöttem, ami az eladóban akkora empátiát ébresztett, hogy angolul válaszolt.

HR menedzsernek lenni egy rehabilitációs központban nem csak a munka jellege miatt más, mint pizzát hordani, taxizni vagy akár tolmácsolni, hanem azért is, mert egészen másfajta emberek között folyik a dolog. Az ápolók munkásosztálybelinek számítanak, ugyanúgy, ahogy a pizzériában dolgozó angol munkatársaim, és nem meglepő módon eléggé hasonlítottak is azokra egy csomó vonatkozásban. Most nem róluk akarok írni, úgyhogy röviden csak annyit, hogy alapvetően normális, az átlagos angol udvariaskodáshoz képest szókimondó, de kedves emberek; némelyikük lusta, többségük azért nem.

Kezdjük a főnökömmel. Intelligens, feladatorientált és egyenes ember, komoly lendülettel és önbizalommal. Ugyanakkor klasszikus, frusztrált, és ezért keményen küzdő középosztálybeli. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával, amikor nem a munkáról volt szó, azon igyekezett, hogy magáról az általa kívánt képet fesse. Időnként akkor is, amikor munkáról volt szó.

Elmesélt egy történetet, amit azzal kezdett, hogy annak idején egy Bentleyje volt (most egy hosszított karosszériás Audi A8-at hajt(ott)). Vártam, hogy ennek mi lesz a jelentősége, de végül a történet arról szólt, hogy két rendőr hamisan vádolta piroson áthajtással, ami ellen hosszasan küzdött, és végül nyert – részben azért, mert volt egy igazságügyi közlekedési szakértői képesítése is, ami jól jött, mert így hitelesen bizonyította, hogy a rendőrök hazudtak, amikor azt állították, hogy ki tudták következtetni a lámpa színét már nem emlékszem hogy, noha azt konkrétan nem láthatták. Rákérdeztem, hogy a Bentely miatt volt-e esetleg antipatikus nekik, de nem értette a kérdést. Ő viszont megkérdezte, hogy én milyen autót szeretnék, ha bármi beleférne. Mondtam, hogy ezen nekem igazán nem időszerű gondolkodni, de jó eséllyel nem vennék luxusautót akkor se, ha lenne rá pénzem. Ez nem fért a fejébe, és erősködött, hogy de mondjak valamit, németet, angolt, csak valamit. Jó, akkor Maserati – mondtam. Erre megnyugodott.

Érdekes kép élt a fejében a társadalmi osztályokról. A város, ahol ő lakott (Blackpool) tulajdonképpen egy bazinagy szórakoztató negyed, kaszinókkal, vidámparkkal, satöbbivel – alapvetően egyszerű embereket célozva. Rossz a híre, de persze ott is van más. Amikor erről kérdeztem, egyértelművé tette, hogy ő az elit negyedben lakik, messze ettől a lepukkanástól, majd simán összemosta a szegényeket a bűnözőkkel, és úgy általában a rossz emberekkel.

Magyarország létezéséről már előttem is tudott. Pécsett dolgozott egy haverja évekkel ezelőtt, és őt látogatta meg. A látogatás során az ottaniak – sejtésem szerint beteges bizonyítási vágyból – alaposan bemutatták neki, hogy milyen kacsalábon forgó házakban laknak, puccos éttermekbe járnak komoly autókkal; és úgy általában: van miből szórni a pénzt. Ezt úgy kommunikálta felém, hogy lássam, ő tudja, hogy Magyarország se a harmadik világ, még ha ez kicsit meglepő is.

Hasonlóan hasadt elképzelése volt az iskolai végzettségekkel kapcsolatban. Rendszeresen mondott olyanokat, hogy akivel majd egyeztetnem kell, az nem egyetemet végzett, intelligens ember, mint én, úgyhogy majd ennek megfelelően kezeljem. (Én most már sokkal több emberrel találkoztam és beszéltem, mint szerettem volna, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy az idióták aránya konstans minden iskolázottsági szinten – és amúgy társadalmi csoportban is).

Az utolsó negatívum, amit ennek a már tényleg méltatlan felsorolásnak a végére még ideírnék az, hogy végig volt egy olyan határozott érzésem, hogy azt gondolja, hogy szívességet tesz, illetve saját nagyságáról ad tanúbizonyságot azzal, hogy engem partnerként kezel, és nem mint bice-bóca kelet-európait. Pl. amikor egy email váltást mutatott egy rasszista húzásról, azt azzal kommentálta, hogy neki az ilyesmitől felforr a vére, és gondolja, hogy nekem is, pedig még sötétebb is a bőre, mint az enyém. Namost az én bőröm fehér – legalábbis novemberben mindenképp, de erre nem igazán szoktam gondolni. Az email amúgy egy lengyel figuráról szólt, úgyhogy nem teljesen világos, hogy mi volt a főnököm fejében, de volt valami kellemetlen az egészben, az biztos.

De mondom, a lényeg vele kapcsolatban mégis az, hogy köszönet jár érte, hogy egyáltalán felvett, hogy korrekt volt és nyitott az észérveimre, hogy nem rejtette véka alá a jó véleményét, és hogy maximálisan döntésképes volt. Körülbelül a legtöbbet tette értem ebben az országban, és ezért köszönettel tartozom neki.

A lengyeles ügy a következőképpen nézett ki. Az előbb említett email váltás arról szólt, hogy az egyik asszisztens továbbított egy önéletrajzot a kórház igazgatónak. A levél maga csak annyi volt, hogy „hát ez nem hangzik valami angolnak, mi”? (Nem, valóban nem, hanem lengyelnek hangzott w-vel, meg y-nal, ahogy kell). Az igazgató válasza: „Next”. Azaz: ez kuka, nézzük a következő jelentkezőt.

Ez a volt igazgató igazi arrogáns, sunyi féregnek tűnt azok alapján, amiket megtudtam róla a fegyelmi eljárás keretében, de mivel végül is nem ismertem meg behatóbban személyesen, róla nem írok.

Érdekes viszont ennek az emailnek a feladója. Érkezésem idején már betegállományban volt: sok volt neki a stressz, nem bírt bejönni, ellenségességet érzett a többiek részéről is. Mint kiderült, azért, mert az összes undorító kis stiklinek részese vagy éppen elkövetője volt. Ő intézte a HR-es ügyeket (már ami HR létezett), mégpedig úgy, hogy a csókosok bármit megtehettek, a többiek azonnal kapták a büntit a legkisebb kilengésért.

Érdekes kis részlethalmaz, hogy a kedvezményezettek között volt az igazgató fia, aki pl. bulizhatott abban a bungalóban, ahol elvileg az életbe visszaigyekvő betegek vettek volna lendületet. Ennek a srácnak volt két horvát származású barátja, egy testvérpár: ők is a cégnél dolgozhattak. Rajtuk kívül volt egy indiai ápoló, meg én, és mindenki más angol volt. Ez azért is furcsa egy kicsit, mert az ápolók között hagyományosan nagyon-nagyon sok a kelet-európai, de ide valahogy nem jutott egy se. Amíg én ott voltam, a fejvadász cég egyetlen egyet sem közvetített: nyilván már ők kiszűrtek minden gyanús nevűt.

Ez a nő engem folyamatosan manipulálni igyekezett. Hol anyáskodó volt, majd a pénzét követelte, amit ugye betegséget hazudva is kapott, aztán a menedzsment ellen próbált hangolni, majd újra kedves volt, hogy onnan egy kis hazudozással vádolás jöjjön, majd az egész forogjon így körbe tovább.

Az egyik főnővér elég profi volt a munkájában (a másik is), és emellett már szinte túlzóan kedves. Harminckét fogas mosoly, kacagás, eltúlzott gesztusok. Ezt olyan angolos túlkapásnak gondoltam, de nem bántam. Aztán egyszer az irodában kapott egy telefont, és ugyanezzel a nonverbális mázzal beszélt, miközben a szobában lévők felé undort és megvetést fejezett ki az arca, meg a torkán nyúlkált le a középső ujjával. Ekkor esett le számomra, hogy miről van szó, és innen már önkéntelenül is figyeltem. Kétszínű, alja ember lett a szememben, mivel a fenti motívumot innentől kezdve folyamatosan tetten értem. Az abszolút nullát akkor érte el nálam, amikor a „beteg” kolléganő jött be, és láthattam, hogy milyen az, amikor őszintén kedvel valakit. Férgek egymás között.

Az egyik recepciós / biztonsági őr / ápoló egy volt katona volt. Nagyon korrekt, nagyon kedves és előzékeny volt velem mindig. Illetve addig, amíg a fizetések be nem fagytak, illetve ki nem kellett rúgni mindenkit. Innentől ugyanis az történt, hogy még sokkal kedvesebb lett, és olyanokat mondott a rossz hírekre, hogy „mi sem természetesebb”, meg hogy „ó, igazán az ég egy adta világon ezzel semmi gond nincs”, és ehhez hasonlók. Mindezt már-már pantomim előadásba illően túljátszott mosollyal, és hozzá olyan gyűlölettel a szemében, amit se azelőtt, se azóta nem láttam soha. Enyhén szólva nem volt egyenes ember. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, hogy velem mi lehetett a baja, de azért mégis: Mivel az előbbi két emberrel igen jóban volt, felteszem, hogy az, hogy egy kelet-európia lett menedzser a feje fölé, rohadtul nem tetszhetett neki.

A fentiek miatt és közepette óvatos voltam az új / aktuális kórházigazgatóval is, aki szintén egy nagyon kedves nő volt. A munkáját profin végezte: a kedvessége nem akadályozta meg abban, hogy határozott és döntésképes legyen. Ő is számtalanszor kifejezte a velem való elégedettségét, illetve külön nagyon jól esett, amikor arra kért, hogy véleményezzek egy anyagot, amiben a kórház ellen folyó vizsgálat egyes aspektusaira kellett reagálni. Véleményeztem is, és mindkettőnk nagy megelégedésére volt egy rakás olyan javaslatom, hogy mit hogyan kéne átfogalmazni úgy, hogy az olvasót (itt ugye a vizsgálatot folytatókat) a megfelelő irányba vezessük, és a saját tevékenységünket – egyébként az igazságnak megfelelő módon – nekünk kedvező színben tűntessük fel úgy, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, illetve terelésnek az egész. A javaslataim döntő többségét be is építettük – ez az egyik legnagyobb sikerélményem ebben az országban. Végső soron azt kell, hogy mondjam, hogy erről a nőről semmi rosszat nem tudok mondani: velem – és ahogy láttam, mindenki mással – csak korrekt, sőt pozitív volt.

Kedvenc figurám talán a megszámlálhatatlan extra okleveles mérnök szaki volt, aki szabadúszóként vállalt heti három napot a kórházban. A régi igazgatótól azt a feladatot kapta, hogy ha valami romlik el, csinálja meg. Ennyi. Szó szerint pedig – és ezt egyszerre megborzongva és nevetve vagy százszor elmesélte – If it’s fucking broken, fucking fix it! Az öregnek be nem állt a szája, mindenre volt egy története, a sufnijában a saját maga által gyártott tervrajzokból és a szerszámaiból épített dombot, amiben csak ő maga ismerte ki magát. Sokáig mi ketten voltunk azok, akik még azt hihették, hogy itt lesz valami folytatás, hiszen az épület megdöbbentően gyorsan kezdett el lepattanni, ahogy nem használták, így a technikus mindenesre szükség volt.

Végül őt előttem kb. egy hónappal rúgták ki, illetve bontottak szerződést vele. Közvetlenül előtte arról beszélt, hogy neki nem olyan fontos ez az egész, hiszen vállalkozóként van megrendelése máshol is, de amikor a dolog konkrétan megtörtént, az mégis mellbe vágta. Épp a kertről beszélgettünk (volt ott egy miniatűr tavacska is), amikor a CEO félrehívta. Kissé elfehéredve, és erőltetett, de nem megjátszós vidámsággal jött ki az irodából. Az én szobámban épp csörögni kezdett a telefon, mikor valami olyasmit mondott, hogy There’s no more fish in the pond (nincs több hal a tavacskában), amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és csak a lépcsőn felfelé futva esett le, hogy épp kirúgták, és erre utalt, hogy nincs már itt keresnivalója. Elintéztem a telefont, és siettem le, de már nem találtam sehol. Nagyon rohadék érzésem lett, mert úgy tűnhettem, mint aki azt érezteti vele, hogy ki nem szarja le, hogy mi történt veled, és ez egyrészt persze nem így volt, másrészt az se volt mindegy nekem, hogy benne ez az érzés marad-e meg. Este felhívtam, és megbeszéltük. Mondtam neki, hogy ajánlani fogom a következő tulajdonosnak, aminek meglepő intenzitással örült meg. Persze aztán nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek bárkit ajánlhassak.

Voltak nálunk egyetemisták is szakmai terepgyakorlaton. Ez egy másik társaság volt, nem is a cég alkalmazottai, hanem külsősök, a partner pszichológiai cég emberei. Ezzel is összefüggésben voltak közöttük kelet-európaiak is, meg angolok is. Nagyon érdekes volt szembesülni a közöttük lévő különbséggel. Az angol diákok nagyon magabiztosak voltak, az értekezleteken, ahova beültek, a legkisebb zavar nélkül nyilvánultak meg, semmi kétségük nem volt afelől, hogy ők itt egyenrangú partnerek. És a rangidős pszichológusok így is kezelték őket. Ez egyfelől természetes volt – hiszen nem is beszéltek hülyeségeket –, másfelől mégis furcsa. A kelet-európaiak ugyanis nem ilyenek voltak: bennük ott volt a „bocs, hogy élek” attitűd, annak a jele, amit legalábbis a velem egykorúak, meg a nálam idősebbek pontosan ismernek Magyarországról. Tudniillik az, hogy az iskola alapvetően azért van, hogy betörje a gyerekeket, bebizonyítsa, hogy az életben szopni fognak (és tényleg).

Ami a szenior pszichológusokat illeti, én rajtuk keresztül láttam rá arra a világra, ami sok-sok millió nyugat-európai munkavállaló meghatározó életélménye, és nálunk gyakorlatilag ismeretlen közeg. Ezek az emberek mintha teljesen stressz mentesek lettek volna. Soha, egyiküket se láttam izgulni, szorongani, idegeskedni, sietni. Egyszerűen sütött róluk, hogy társadalmilag és anyagilag megbecsült szakemberek, akik soha a munkanélküliség rémével személyesen nem találkoztak, ha meg is szűnt valaha munkahelyük, rögtön találtak másikat. Amikor az egyikük az elmaradt fizetés után bő másfél héttel felhívott, hogy mi történik, és én elmondtam neki, csak annyit mondott a legnyugodtabb hangon, hogy „Ó, értem”. Soha többet nem hívogatott, amikor pedig én hívtam fel azzal, hogy vége a dalnak, akkor is halál nyugodt maradt, és még nekem mondta, hogy ne szabadkozzak, előfordul az ilyesmi.

Végezetül hadd említsek meg gyorsan egy csajt, akit pont akkor vettünk fel, amikor a káosz váratlanul beütött. Elég jó benyomást keltett, előtte egy börtönben dolgozott, tehát a biztonsági előírások tekintetében előnnyel indult. Ordenáré tájszólása volt, az első tréningre képes volt mackóban bejönni, viszont nagyon értelmes, és gyors eszű volt. Amint azonban megorrontotta, hogy itt kezdenek összeomlani a dolgok, egyszerűen nem jött be másnap dolgozni, majd nem volt elérhető, aztán betegséget füllentett. Ekkor elbeszélgettem vele, hogy ez nem jó kezdés, ha megbeszélünk valamit, az legyen úgy, elmagyaráztam, hogy ez miért komoly gond egy olyan helyen, ahol muszáj meglenni az előírt számú ápolónak a műszakban, satöbbi. Sikerült a beszélgetést pozitív hangulatban és egyetértésben zárni. Aztán a csaj utána se jött be.

Ezután nem volt már vele idő foglalkozni, csak intéztem a munkaviszony megszűnését. Amikor viszont nem jött meg a fizetése, hamar aktiválódott, és az egyik legszorgalmasabb telefonáló lett napi négy-öt hívással. Ezek után a hátam mögött megpróbálta felhazudni a ledolgozott óráinak a számát a könyvelésen, akik viszont rákérdeztek nálam a dologra (amúgy is ez volt a dolgok rendje), így ez a terve nem jött be.

Na, azt hiszem ennyi az egész, ami HR menedzserként történt velem Angliában.

Egy régebbi, 1991-es gyártású kocsimmal volt egy olyan gondom egy időben, hogy nem akart egykönnyen újraindulni, ha csak mondjuk tíz percre állítottam le meleg motorral, illetve hasonló gondok jelentkeztek nagy melegben is.

A ludas a főrelé nevű kis nyomtatott áramkör volt, aminek egy-két forrasztási pontja megrepedezett, és a melegben fellépő hőtágulás hatására bizonytalanná vált a működése. (Ha egyszer beindult, szerencsére már nem állt le). Ez az alkatrész annak idején, a 2000-es évek elején, harmincezer forintba került. Vagy az ember gyakorlatilag ingyen újraforraszthatta a megrepedezett részeket. Persze ez a tudás csak egy beavatott kisebbség számára volt elérhető, a típushibát nagy szériában orvosolták a szervizek a harmincezres cserével.

Mikor a mostani, azonos márkájú, de másfél évtizeddel később gyártott autómban ugyanez a hiba kezdett jelentkezni, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem neki, hogy tudom az ingyenes megoldást, másrészt kicsit nehezteltem a japánokra (akik szerintem még mindig valamelyes okkal szerepelnek a köztudatban jó minőségű autók gyártójaként), hiszen tizenöt év után sem orvosoltak egy olyan apró technológiai hibát, ami jó eséllyel már azelőtt is fennállt, mielőtt én először találkoztam vele.

Beadtam szervizre a kocsit, és ezt a hibát is fellistáztam azzal, hogy ha meg tudják forrasztani, azt megköszönöm, ha nem, akkor majd megoldom én. Kiderült azonban, hogy úgy néz ki, hogy a japánok nagyon is tudták, hogy létezik ez a hiba, és cselekedtek is. Mégpedig azt, hogy ez az alkatrész – pont attól a modelltől kezdve, ami nekem van – már egy zárt, bonthatatlan kis műanyag tokban kerül beépítésre, miközben a hiba ugyanúgy jelentkezik. Azaz nem lehet házilag megforrasztani, hanem cserélni kell.

Egy közönségszolgálatos szakember erre biztos azt mondaná, hogy épp így akarták megvédeni a külső hatásoktól, de a valódi ok persze dögöljek meg, ha nem az, hogy könnyű és folyamatos bevételt szipkázzanak ennek az alkatrésznek a pótlásából. Eleve: Ha azt látják, hogy ez ennyire fogy, annak jelzésnek kellene lenni, hogy ez nem jó. A jelzést vették is, csak a reakciójuk olyan aljas, amibe egy politikus és kéjesen beleborzongna.

Egy, a szokásosnál valamivel bosszantóbb nap délutáni csúcsában a pirosnál állva – utassal a hátsó ülésen – egyszer csak szorító érzés bontakozott ki a mellkasom közepéből indulva. Mintha körbefogták volna szívemet, és elkezdték volna összenyomni. Ösztönösen mély levegőt vettem, hogy ellensúlyozzam az érzést, de valahogy nem volt az igazi, csak felébe-harmadába sikerült teleszívnom a tüdőmet. Amíg így tettem, kicsit múlt a rossz érzés, de ahogy kifújtam, újra jött a szorítás, megfejelve valami, a torok felé kúszó érzéssel valahol a kellemetlen és a fájdalmas határán. Kihúztam magam, amennyire az ülésben tudtam, elindultam a zöld lámpánál, sávváltás közben folytattam a légzőgyakorlatot, de a tünetek nem enyhültek, ehelyett egy kis hőhullám, és enyhe, szinte csak páraszerű verejtékezés csatlakozott a homlokomon a kánonhoz.

Passzív memóriámból megpróbáltam felhozni bármi bejegyzést ezzel kapcsolatban, és homályosan olyasmik jöttek fel, amik az infarktus tünetei közé voltak felírva. Viszont ennyi idősen ez gyakorlatilag lehetetlen – gondoltam – mire újabb memória morzsa szivárgott fel: előfordul azért, ha ritkán is. Akárhogy is, nem úgy néz ki, mint ha meg készülnék halni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a műszakot lenyomom azért. Az egész kellemetlenség eltartott vagy tizenöt percig. A nap végére nagyjából el is felejtkeztem az egészről.

Aztán egy héten belül az egész újra lejátszódott ugyanígy. Ennek a műszaknak a végén már rákerestem az infarktus tüneteire, és ott pont ilyesmiket találtam, és a gyorstalpalót olvasgatva sorban ugrottak be az egyes elemek, hogy megy az elég fiatalon is, nem tűnik feltétlenül olyan drámainak, sokan észre se veszik, ha makk egészséges valaki (amihez mostanában eléggé közel vagyok), az se véd feltétlenül, satöbbi. Azaz volt miből magamra ismerni.

Egy kis tépelődés után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb elmenni az orvoshoz, mint nem törődni vele, aztán beleszaladni valami reménytelenebb helyzetbe, és utólag bánni a dolgot. Felhívtam hát a háziorvost, pontosabban a rendelőt. Itt ez újabban úgy működik, hogy a recepciósnak elmondom, hogy be szeretnék nézni, mert ez és ez a panaszom, ők meg azt mondják, hogy hohó, majd az orvos eldönti, hogy mi a helyzet, úgyhogy majd később felhív, neki mondjam el, hogy mi van, és ha ő úgy gondolja, kapok időpontot.

Pár óra múlva hívott az orvos. Elmondtam neki a tüneteimet, hogy mit és milyen körülmények között éreztem. Mondta, hogy ok, be tudok-e menni mondjuk most. Persze – mondtam, és bementem.

Itt az orvosok kicsit másként néznek ki, mint otthon. Se köpeny nincs rajtuk, sztetoszkóp se lóg a nyakukból, és mintha latinul se tudnának: a legcélratörőbb egyszerű angolsággal beszélnek az emberhez.

Ez a fickó is ingben és nyakkendőben volt. Elmondtam neki újra, hogy mit tapasztaltam, miközben ő hümmögött, nekem meg ki-be kellett lélegeznem, hogy ő addig hallgassa a tüdőmet, szívemet, kopogtasson a hátamon, miegymás. Persze vérnyomást is mért. Mindeközben heroikus küzdelmet folytatott az informatikai rendszerrel, amivel nem találták a közös hangot.

Feltette a szokásos kérdést, hogy szedek-e valamilyen gyógyszert, mire én megadtam a szokásos választ, hogy igen, magas vérnyomás ellen szedek gyógyszert, napi ennyi és ennyi milligrammot. Miért nem látom ezt a rendszerben? – kérdezte egy kicsit furcsa hangsúllyal. Azt talán maga tudja megmondani (You tell me) – válaszoltam – Eddig tán háromszor jártam itt, ez a kérdés mindig elhangzott, és én mindig ugyanezt válaszoltam.

Ezek után azt kezdte feszegetni, hogy miért ezt a gyógyszert szedem, kitől szereztem. Mondtam, hogy még otthon táraztam be egy fészernyit (shedload), hogy elég legyen sokáig, ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ezen a ponton az orvos egy kicsit úgy viselkedett, mint egy bevándorlási inspektor, és elmondta, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, amit én egy kicsit türelmetlenül hallgattam, mint az ennél fontosabb tárgyhoz nem szorosan tartozó részletkérdést, majd egy nem túl flegma vállrándítással kombinált bólintással jeleztem, hogy majd akkor ezt később vagy elintézem vagy nem, hiszen nem a ’80-as évek Romániájában vagyunk.

A konkrét ügyemre visszatérve nagy nyugalommal azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez kizárt, hogy infarktus legyen, a tünetek nem is hasonlítanak arra. Namost ebben az országban már voltam okosabb autószerelőnél és lakásfelújítónál is úgy, hogy egyáltalán nem értek egyikhez sem. Az, hogy esetleg most ugyanez történik orvossal, nem is annyira nyugtalanítani, mint inkább dühíteni kezdett. (Százával lehet olyan tragikus történeteket olvasni az itteni egészségügyről, hogy nyugodt orvosok mosolygósan hazaküldenek valakit pihenni, meg zöld teát inni, majd az illető nem éri meg az esti híreket, hanem bekerül a másnapiakba).

Azért abban maradtunk, hogy csinálunk egy EKG-t, amire pár nap múlva fog sor kerülni, viszont láthatóan nagyobb lelkesedéssel fordult a vérnyomásos probléma felé, és azt mondta, hogy a gyógyszer, amit szedek elavult, ma már sokkal jobbak vannak. Ezt készséggel elhittem: e történet idején még tán épp nem voltam negyven, a magas vérnyomásra meg kábé huszonnégy éves koromban kezdtem el szedni a gyógyszert (és amikor azt felfüggesztettem a sorozással kapcsolatos terveim megvalósítása keretében, a vérnyomásom az elvárásomnak és terveimnek megfelelően fel is ugrott százhatvanra).

Azt mondta a doki, hogy egyelőre ezzel álljak le, aztán lássuk meg, mi lesz. Ha felmegy, akkor majd felír valamit, ha az sem használ, akkor van egy második bogyó, amit az első mellé kell szedni pontosan ilyen esetekben, de minderre rá lehet dobni valami harmadikat is. Engem annak idején eléggé lelombozott már az is, hogy egyáltalán onnantól kezdve már mindig gyógyszert kell szednem, de ez a potenciálisan három tabletta, ez már nevetséges – gondoltam, és nagyjából el is döntöttem, hogy ezzel az egésszel nem fogok foglalkozni.

Viszont a mostani gyógyszerem szedését azért a megbeszéltek szerint abbahagytam. Az első napokban többször éreztem, ahogy dobog a szívem, illetve úgy kipirultam csak egy ültő helyemben, mintha erőlködtem volna, de ezektől eltekintve semmi egyéb kellemetlenségem nem volt. Pár nap múlva visszamentem megcsináltatni az EKG-t tudva, hogy a gyógyszer elhagyása meg fog mutatkozni a szintén ekkorra ütemezett vérnyomás mérésemkor – de nem lett igazam. A tankönyvi 120/80-at mértük.

Amikor harmadszor mentem be, ezúttal az EKG leletet megmutatni az orvosnak (Az EKG-n egyértelműen látszik, ha valakinek infarktusa volt az elmúlt – azt hiszem – egy-két évben), az derült ki, hogy nem volt infarktusom, hanem inkább minden a legnagyobb rendben van, a vérnyomásommal pedig pont ugyanez a helyzet.

Az orvos azt javasolta, hogy időnként ugorjak be az előcsarnokba, ahol van egy telepített vérnyomásmérő, és ellenőrizzem, hogy továbbra is minden rendben van-e, illetve persze, ha bármi gondom van, csak jöjjek vissza. Az ilyen bejárkáló rutinokon majd inkább nyolcvan fölött szeretnék először elgondolkodni, úgyhogy inkább rendeltem egy vérnyomásmérőt, amit egyre ritkábban használok, mert mindig tökéletes a vérnyomásom. Ha lenne szemüvegem, ezzel a lendülettel azt is eldobnám.

Amikor felvettek a céghez, az autóm még javában taxivá volt alakítva. Ez szerencsére nem jelent olyan sokat, mint Magyarországon: két mágneses tapadó ajtónként, egy antenna a tetőn, egy beltéri egység a csomagtartóban és egy bazinagy érintőképernyő a műszerfalon. Mondanom sem kell, hogy az önéletrajzomban nem szerepelt, hogy taxis lennék. (Az utolsó bejegyzés szerint szabadúszó tolmács voltam, ami ugyan igaz volt, de ha abból kellett volna megélnem, egy hét alatt éhen döglöttem volna – különösen úgy, hogy bő három hónapra fizettek az elvégzett munkákért).

Az érintőképernyőt leoperáltam, ahogy tudtam, de a műszerfal sarkában ott maradt egy munkáshüvelyk vastagságú kábel, ami bárkinek feltűnhetett, aki a kültéri parkolóban rápillantott a kocsira. Mindig korán érkeztem, és orral jól ráálltam egy bokorra. Az első héten így is rettegtem a lelepleződéstől, ráadásul olyan ostoba voltam, hogy megsajnáltam egy kolléganőt, aki épp gyalog, majd váltott tömegközlekedési eszközökkel készült haza indulni, és felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi furcsa az autón.

A taxis cuccokat az első adódó szombaton vetettem ki. Sem az ablak mögötti ügyintéző nem hitte el, amikor a kilépésem miértjét firtató kérdésére azt válaszoltam, hogy mert kaptam egy rendes munkát (proper job), sem a szerlelők nem lendültek akcióba egyből, hanem el kellett tagoltam ismételnem nekik, hogy végeztem, kaptam egy másik munkát, legyenek szívesek vegyék ki a dolgaikat a kocsiból. Ma már azt gondolom, hogy meglepettség annak szólt, hogy micsoda? Kelet-európai munkát kapott? Akárhogy is, végül csak visszaereszthették a felszaladt szemöldöküket.

Rettegésre más okot is találtam. Az önéletrajzomban a pizzás helyen is HR-es munkám volt. Aki ezeket a sorokat olvassa, jó eséllyel tudja, hogy ez egy konkrét hazugság. Ha mentegetni akarnám magam, hivatkozhatnék arra, hogy az itt szerzett diplomám ún. menedzsment riportjait erre a cégre építettem, illetve hogy a kedvenc főnökömmel, sokat beszéltünk arról, hogy milyen HR vonatkozásai vannak az üzletvitelnek, és hogy lehetne sokkal jobban csinálni, illetve valóban tartottam betanító tréningeket. De itt elég annyi, hogy maga a bejegyzés az önéletrajzomban nem volt igaz.

Ezzel – az egyébként indiai származású – főnökömmel kötöttünk egy relatíve laza véd- és dacszövetséget, miszerint bizonyos kegyes hazugságokban számíthatunk egymásra. Ő lett az egyik, aki referenciát adott rólam. Email címe gmail-es, ha pedig a céget hívnák fel, ahonnan régen eljött, és már Londonban dolgozik a szakmájában, ott jobb esetben nem emlékeznének rám a számos vezetőváltás miatt, és mert egy éve léptem ki, vagy rosszabb esetben kikotornák az aktámat, és kiderülne rólam, hogy futár voltam.

Ezen kívül egy magánéleti válság részeként éppen elköltöztem onnan, ahol addig laktam, és egy barátnál dekkoltam, amíg az új odúm fel nem szabadult. Egy bőröndből emelkedtem ki minden reggel, és húztam öltönyt jó két héten át, mintha rendezett hátterű szakember lennék.

Aggódtam még azon is, hogy hogy fogom tudni felvenni a fordulatot, hiszen sok mindent tanultam, olvastam a helyi munkajogi esetekről, igyekeztem szinten tartani magam, de bárki, aki valaha valami specifikusat csinált, tudja, hogy mindez a kanyarban sincs ahhoz képest, amikor az embernek konkrét munkatapasztalata van.

Ilyesmi körülmények között szembesültem azzal a legelső napon, hogy a víz, amibe ugrottam vagy dobtak, rohadt mély.

Óriási rohangálás volt, senkinek semennyi ideje nem volt rám, senki nem mutatott meg semmit, csak azt kértek, hogy állítsak össze bizonyos adatcsokrokat egyes emberekről, és azt vigyem be egy éppen folyó megbeszélésre. Soha nem látott emberek durván hiányos és trehány aktáit túrtam, és általam szintén soha nem látott Office verzió korlátozott funkcionalitású próbaverziójával dolgoztam egy épp nem használt géphez kéredzkedve.

Ma sem értem, hogy tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem. Hacsak úgy nem, hogy szinte éreztem az adrenalin ízét: tudtam, hogy ha én ezt a melót elbukom, azzal minden esélyemet bukom el: velem még egy ilyen mák nem fog történni ebben az országban.

A megbeszélés egy, a kórház ellen indított vizsgálat része volt. A vizsgálat azért indult, mert a kórház a legutóbbi felmérésen tetemes mennyiségű mutatót bukott el nagyon csúnyán. Döntő többségük HR vonatkozású volt. Én azért kellettem, hogy egyrészt demonstrálják, hogy egy több diplomás szakembert állítanak rá az ügyre, másrészt, hogy tényleg álljak is rá.

Súlyos gondok voltak a kiválasztás korrektségével, a vezetési gyakorlattal, a kötelező képesítések számontartásával és az oktatással általában. Mindenezek epicentrumában a közvetlenül az érkezésem előtt felfüggesztett kórházigazgató állt.

Volt neki egy feketelistája, embereket rúgott ki úgy (persze vastagon törvénytelenül), hogy behívta őket az irodájába, leordította a hajukat, majd elzavarta őket. Általában azért, mert személy szerint nem bírta őket. Aztán bizonyos dokumentumokat meghamisított, illetve megsemmisített, a fiát és annak barátait vette fel dolgozni, és adott nekik jóval nagyobb szabadságot, mint amiről bárki más álmodhatott, kedvenceket engedett haza, és utasított másokat, hogy mindezt a tenyérolvasós ki- és beléptető rendszer logfájljában hamisítsák meg, satöbbi, satöbbi.

Miközben az adatbázis szerkezetét próbáltam megérteni, és baromi gyorsan elkezdeni kideríteni, hogy az ott dolgozó nővérek egyáltalán jogosultak-e ott dolgozni, és ha igen, azt tudjuk-e bizonyítani (mert ha nem, azonnal bezárják a kórházat), és új jelöltekkel interjúztam az előző részben említett „előkészítettségre” alapozva, megkaptam a feladatot, hogy vegyek részt ennek a volt kórházigazgatónak a fegyelmi eljárásában.

Hozzácsaptam hát a feladatlistámhoz ezt is, és nekiálltam megpróbálni átlátni az elmúlt két év bizonyítékait, dokumentumait, dolgozói vallomásait, logfájlokat, satöbbi. Majd ahogy a tárgyalás napja következett, és még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is várnak tőlem (minden utasítást szóban, jó eséllyel a lépcsőfordulóban kaptam), megkérdeztem, hogy akkor mi lesz az én dolgom. Minden – hangzott a válasz.

A tárgyalás a két órányira lévő másik városban volt. Jó korán érkeztem, és senkit nem találtam ott. Persze aggódni kezdtem, hogy a permanens szervezetlenség, vagy a saját agyonterheltségem miatt ment félre valami, úgyhogy telefonálgatni kezdtem, de hiába, aztán mégis elkezdtek befutni az érintettek. Közöttük egy igazgatótanácsi tag, aki miután bemutatkoztunk, rögtön azt kérdezte, hogy én ugye tudom, hogy mit kell csinálni, mert neki fogalma sincs. Persze – hazudtam.

Elővettük a paksamétát, hogy szépen végigmegyünk mind a nyolc vádponton, én elmondom, hogy nekünk mi a bajunk, a nő meg reagál rá. Szóval ez lett volna a terv, de a dolog azonnal félresiklott, mert a volt igazgatóból elkezdett ömleni a szó, és elkezdte úgy elővenni a témákat, ahogy neki fel volt írva, és nagyon úgy nézett ki, hogy erről lebeszélni se tudom, úgyhogy elkezdtem jegyzetelni, hagyni, hogy kibeszélje magát. Közben zokogott, hazudott, csúsztatott, volt ott minden. Mikor az egész végére értünk, mondtam neki, hogy nagyon köszönök mindent, amit eddig elmondott, de engedje meg, hogy azért gyorsan végigfussunk az eredeti nyolc ponton az eredeti sorrendben, és kihasználva, hogy most jól összeszedte a gondolatait, és elmondta, amit már ezerszer átgondolt, pontonként adjon egy-egy frappáns választ. Ezt megtette, és mindeközben hajmeresztő tudatlanságról tett tanúbizonyságot. Én aláírattam vele minden egyes oldalt, és elbúcsúztunk.

A CEO már kint várt, a kocsijában elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy próbáltam meg kezelni, ő meg azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a rugalmasságom, illetve ahogy kezeltem és mederben tartottam a helyzetet. Beszélt az igazgatótanácsi taggal is telefonon: úgy tűnt, az is elégedett volt velem. Én belülről egy instant tragédia kármentési kísérletének éltem meg az egészet. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem kirúgás, hanem dicséret lett belőle.

Az egész tébolyban az volt a duplacsavar, hogy a volt igazgató is feljelentette a kórházat a megfelelő szakhatóságnál azzal, hogy ő tud egy ügyről, amit nem jelentettek. Tudott is: ő maga tiltotta meg, hogy jelentsék az ügyet, és amikor a többi disznósága kipattant, arra gondolt, hogy ezzel jól megbosszulhatja az őt ért támadást, és tönkrevághatja a céget. Amire nem gondolt, az az volt, hogy a dolgot lelkiismeretes nővérek mégis jelentették a szakhatóságnak, ahogy az törvényi kötelezettségük, amire ez utóbbiak viszont azt mondták, hogy akkor itt mindent összevetve valami baromira nem stimmel. És tényleg.

A vizsgálat vagy tucatnyi héten át zajlott előre egyeztetett és rajtaütésszerű vizsgálatokkal, amik – reményre okot adó módon – sorra megállapították, hogy mindaz a téboly, ami a cégnél folyt, végső soron és vastagon csodával határos módon nem ment a betegek rovására: ők jól érezték magukat, és szépen haladtak a személyükre szabott fejlesztő programokkal.

Volt persze kimondottan a HR-re vonatkozó vizsgálat is. Ez párhuzamosan zajlott a két telephelyen. Nálunk, ahol a szar volt a palacsintában, én voltam egyedül, a másik telephelyen meg minden más vezető, miközben a HR-es emaileket küldözgetett nekem általános kérdésekről, amiken éppen morfondírozott. A vizsgálat során persze a menthetetlent próbáltam menteni, csoda, hogy egyáltalán bármily csekély sikerrel, és közben rohadtul dühített, hogy más miatt viszem a balhét, a kollégám meg tán épp kiugrott kávézni. Akkor nem állt össze, hogy mindez azért van, mert rólam azt gondolták, hogy tudom kezelni a helyzetet, a kollégámról meg azt, hogy nem.

A vizsgálatsorozat során tucatjával jöttek a kisebb nagyobb javítani valók, mint hogy a kerítés legyen magasabb, az a fa veszélyes, meg ilyenek. Ezeket mind sorra orvosoltuk is, de az ügy nem akart véget érni, és mindig kitaláltak valami újabbat. Az egész kezdett gyanús lenni. Végül, a kórház működésének hetedik évében, azaz nagyjából tizennégy vizsgálat után most az derült ki hirtelen, hogy az, hogy az étterem az első emeleten van, iszonyú kockázat tekintve, hogy alacsony és közepes rizikófaktorú betegek is vannak az épületben(?!). Egyrészt ugye ez eddig nem volt probléma, másrészt az ebédeltetés ütemezése, és a zsilipelt átjárók ezt a problémát tökéletesen kezelték.

Száz szónak is egy a vége az angol NHS azt mondta, hogy akkor ő nem hogy nem utalhat ide több beteget (még elfért volna öt-hat szárnyanként), hanem a meglévőket is ki kell vonnia. Elkezdték hát a betegek elszállítását. A walesi NHS nem volt ennyire szigorú, ők úgy látták a helyzetet, hogy az eleve nem rossz, és már javul is, de az angolok utasították őket, hogy hozzájuk hasonlóan járjanak el.

A betegek kivonása tragikus volt. Semmit nem egyeztettek nem csak velük, hanem velünk se. Jöttek a papírokkal, és vitték az embert. Az eredmény öngyilkossági kísérlet, pánikroham, visszaesés több évvel korábbi állapotba, teljes összeomlás, meg ezek variációi.

A másik következmény az volt, hogy nem folyt be több pénz. A dolgozók negyede megkapta a fizetését, páran annak egy tört részét, a többség semmit. Köztük én. Még ma sem tudok nevetni, amikor erre gondolok vissza. Egy a hihetetlenség határát súroló, a taximmal kapcsolatos pechszéria miatt ez az egész engem épp abban az állapotban ért, amikor szó e volt róla, hogy tartalékom lenne, még arra is büszke voltam, hogy egyáltalán kihúzom a hónap végéig. A nem fizetős szakasz két hónapig tartott. Koppanásig ürült a számlám, a nem sokkal azelőtt „hátha jól jön egyszer” alapon kiváltott hitelkártyám, a forintszámlám, és elfogytak még a pennyim is. Nem tudtam kifizetni a lakást vagy bármilyen számlát, minden nap csak annyit tankoltam, ami másnapig elég volt. Harminckilenc évesen anyám kellett, hogy kimentsen.

Elég hamar odáig jutottunk, hogy megjelentek a keselyűk a cég fölött. Kiderült, hogy ebből egyhamar nem lesz újraindulás, volt viszont egy nagy kórházhálózat, akik fantáziát láttak a cégben, vagy legalább a komplexumban, és szó volt róla, hogy átveszik. A munkám java része innentől abból állt, hogy a feldühödött kollégákat tájékoztattam, ugyanezt tettem a szakszervezetekkel, miközben a másik telephelyen (legalábbis a téboly kezdetén) a HR-es párom a jövőre vonatkozó szakmai ötleteken agyalt, amiben én a korábban leírt módon vettem részt egészen az ő kirúgásáig.

Miután miden beteg elkerült, és világossá vált, hogy bármilyen irányú változásra is hónapokat kell várni, ki lehetett mondani, hogy ennek vége. Szó volt róla, hogy kiválasztunk pár embert, akik majd 6 órás műszakban jönnek a portára, hogy ne álljon őrizetlenül az épület. Mivel azonban ezt gyakorlatilag lehetetlen igazságosan megoldani, mert vagy kevesek járnak még mindig nem elég jól ahhoz, hogy megéljenek, vagy mindenki elég szarul jár, végül én mondtam azt, hogy legyen itt a vége, és bízzunk meg egy biztonsági céget sokkal olcsóbban, amit a másik telephely még ki tud termelni.

A vezetőség többi része egyetértett. Megkértem az asszisztenst, hogy címezzen meg nyolcvan borítékot, a saját nevemmel ellátottat is beleértve. Mikor megírtam a felmondó formalevelet és átadtam a hozzá való listát utolsó jóváhagyásra, azt mondták, hogy magamat húzzam le róla. Nem kellett kétszer mondani. Azt mondták, hogy nagyra becsülik, hogy ebben a helyzetben végig számíthattak rám, és a rám nehezedő nyomás ellenére is végig professzionális maradtam.

Hát igen, aki nem ismer igazán, nyugodt embernek tart, de miközben kifelé az asszertivitás és az empatikusság jegyeit igyekeztem sugározni – legtöbbször egyébként valóban őszintén – azért konkrétan pánikoltam a saját helyzetem miatt, illetve gondoltam olyanokat, hogy például „Hogy a kurva anyádba mered rám önteni a dühödet, szarok rá, hogy elkényeztetett nyugat-európai konzumidiótaként van egy kellemetlen tavaszod”. Egyébként a legtöbb ilyen asszertíven és korrektül kezelt dühkitörés után elnézést kértek tőlem, hogy parasztok voltak, tudják, hogy nekem sem könnyű (de aligha sejtették, hogy mennyire nem). Mindenesetre tudom, hogy egy-egy ilyen bocsánatkérés az ő helyzetükben komoly pszichés teljesítmény: nem haragszom rájuk, remélem, jól vannak.

A potenciális új tulajdonossal közben folytak a tárgyalások – persze nem az én részvételemmel. Mindenesetre nekem azt mondta a CEO, hogy rám számítanak, hiszen fel lettem előttük magasztalva, és az újrainduláshoz amúgy is szükség lesz rám. Vagy három hónap ment el ezzel a tilitolival, míg én szakszervezeti és bérszámfejtési előadóból állagmegóvási biztossá vedlettem át, és szellőztettem, meg időnként megjárattam a meleg vizet.

Közben – jó eséllyel a másik HR-es kirúgása árán – elkezdtek újra fizetni, egy ponton túl tulajdonképpen kedvességből, mert tennivaló már nem volt. Aztán jött a hír, hogy itt a vége a történetnek, és a CEO is, meg én is lapátra kerülünk. A hónap tizenötödik napján tudtam meg, hogy a hónap vége a dal vége is egyben. Tizennyolcadikán már újra a taxiban ültem.

A nihil időszak kezdetén, az épület egyik bejárásakor vettem észre, hogy egy egyszerű, zöld leveles növény gubbaszt rezignáltan egy ablak alatt, porszáraz földdel a cserepében. Elkezdtem öntözni, majd a kirúgásomkor hazahoztam. Fényre raktam, rendszeresen öntöztem, letörölgettem a leveleit, de neki tök mindegy volt minden. Nem romlott, és nem javult az állapota. Aztán most, majd’ egy évvel a történtek után nyolc új hatás bújt ki a földjéből.

Azt figyeltem meg, hogy noha egyes akkordokat relatíve gyorsan tudok már váltani, azt nem egyenletes ritmusban, illetve folyamatosan teszem, hanem párosával, ami döccenést okoz, így pedig zene nem lesz belőle. Úgyhogy elkezdtem erőltetni azt, hogy a csipogó metronóm ütemére váltogassak.

Közben, hogy hátha akad valami új tanulnivaló a frusztráló elakadás mellé, továbbmentem az online leckével, és ott pont az következett, hogy ritmusra erőltessem a váltásokat, azaz soha abba ne hagyjam a pengetést akkor se, ha épp nem sikerült lefognom elég jól a megfelelő akkordot.

A tananyag javaslata alapján fogtam a három egymáshoz lefogásban legközelebb álló akkordot, és elkezdtem forszírozni őket. Fel is vettem, és azt hallottam, hogy néha eltérek a ritmustól, amikor pedig nem, akkor hajszálnyival megelőzöm a metronómot.

Rájöttem, hogy ez részben azért történhet, mert a saját pendítésem miatt nem hallom a csippanást, azaz végül is magamtól kéne úgy tudnom a ritmust, mintha dobos nem is lenne a környéken. Áttértem egy online dobgépre, és már jobban hallottam, hogy mi történik, és ami fontosabb: így már zenének hangzott, amit csináltam.

Többször előfordult, hogy sikerült egyfajta katatón állapotba küldeni magamat, és úszni egy kicsit azzal a zenével, amit én magam produkáltam. Korábban, ha lábbal is próbáltam dobolni, azt csak eggyel több odafigyelnivalóként éltem meg, és abszolút nem segített. Amikor viszont sikerült bepörgetnem magam, akkor érdekes módon ugyanez jött magától. Sőt ilyenkor főleg a jobb lábammal ütöttem a ritmust, amin ugye a gitár nyugszik, meg a felsőtestemmel és belengtem, de csodálatos módon mindez semmilyen zavart nem okozott, mert az egész mozgásnak a gitár és én egyszerre voltunk a részesei, ami tényleg kitűnő érzés, ráadásul kívülről úgy is tűnhet nem szakavatott szemek számára, mintha az egész ettől nagyobb teljesítmény lenne, mint ami.

Aztán arra jöttem rá, hogy nekem az a legnagyobb segítség, ha a pendítéseim közben is kapok egy kis támpontot. Először ösztönösen megdupláztam a lábritmusomat, aztán ugyanezt rábíztam a dobra is. Pár beállítási kísérlet után ott kötöttem ki egyelőre, hogy a negyedek közé cintányért kérek.

Most továbbmentem más akkordváltásokkal is, és azt kell, hogy mondjam, hogy olyannyira haladok, hogy az előbb még a rettegett C-G-C-G váltásokkal is megvolt az első sikerélményem 68-as bpm-nél.

Jobban megy a Smoke on the Water is, felvettem mellé a Hell Ain’t a Bad Place to Be-t is, de erős a gyanúm, hogy ezekhez, illetve az itt alkalmazandó (ujjhegyes helyett) ujjbegyes lefogáshoz már tényleg tré a gitárom. Azért ezen a vonalon is tovább araszolgatok, hátha majd az elektromos gitár beszerzésekor szintet lépek.

Kinéztem egy órát magamnak a neten, ami vízálló, és napelemes, azaz remélhetőleg az életben nem kell hozzányúlni, csak egyszerűen működni fog mindig és mindenhol. Jól megnéztem egy boltban, felpróbáltam, hogy milyen a való életben, kicsit beszélgettünk róla az értékesítővel, majd mivel láttam, hogy ez jó, azt mondtam, hogy kicsit érlelem még a gondolatot (egy másik típust is megvizsgáltam közelebbről), majd hazamentem és megrendeltem a vágyott darabot a bolti ár kétharmadáért.

Ma meglepetésszerűen meg is érkezett, noha későbbre ígérték, illetve nem szóltak, hogy egyáltalán feladták, de mindegy, kivételes szerencsével pont itthon voltam. A tervem az volt, hogy elviszem egy (szigorúan) másik óráshoz, hogy vegyen ki egy-két szemet a fémszíjból, de aztán arra gondoltam, hogy ezt meg kell, hogy tudjam oldani én is.

Rákerestem a Youtube-on, és megértettem, hogy mi a teendő. Kellett hozzá pár szerszám, illetve eszköz, ami közül nekem konkrétan egy sem volt, de mindegyiket helyettesíteni tudtam. Használtam egy elég nagy kalapácsot (persze finoman), egy kis szöget, illetve először – és jó eséllyel utoljára – hasznát vettem annak, hogy a nappali asztalának a felülete mintha lambéria lenne, azaz ocsmány, bajosan takarítható, de a lécek közötti réseket most pont a hasznomra tudtam fordítani: oda ment a helyéről kiütött csapszeg (vagy mi).

Bezacskóztam a kivett szemeket, összeillesztettem a szíjat, betoltam a csapszeget, kész. Szinte könnyekig meghatottam magam, hogy a barkácsolást elvből elutasító emberként ennyire gyorsan ilyen látványos sikert értem el: az óra pont úgy feküdt a csuklómon, ahogy meg van írva.

Még vastagon tartott az örömöm, amikor egyszer csak azt kellett látnom, hogy az imént precízen visszaillesztett csapszeg szinte akadálytalanul csúszik ki a helyéről, és arra is alig kellett várnom, hogy ugyanez a másik kivett szemnél is megismétlődjön.

Persze visszatettem őket a helyükre, de sejtettem, hogy itt nem véget ért valami, hanem elkezdődött. Nézegettem, hogy túl nagyot ütöttem-e, kitágítottam-e a lyukat, amit nem kellett volna, vagy mi volt a bűnöm, de nem találtam semmi nyomát semmi túlkapásnak vagy pontatlanságnak.

Rezignáltan vettem tudomásul, hogy mégis az órásnál fogok kikötni, továbbá próbáltam elhessegetni a feltoluló gondolatokat a visszaküldéssel való vesződésről, a márkában megingott hitről, és még pár szabad asszociációról.

Aztán egyszer csak tevés-vevés közben egy parányi fém-alkatrészt láttam megcsillanni az asztal vájatában. Rögtön tudtam, hogy ennek köze van a kialakult helyzethez. Dicsekvésből mondom, hogy a szóban forgó bizbaz kb. 3mm hosszú, és tán 0,2mm átmérőjű: az óraszíj lyukának a belsejébe kell bepasszolnia, ahogy arra saját magamat is meghökkentő éleslátással elég hamar rájöttem.

Bepasszintottam a helyére, ráillesztettem az ellendarabot, majd beütöttem a csapszeget a helyére. Kész – gondoltam, aztán látom, hogy a művelet a végén félresiklott, és a csapszeg nem a helyén jött ki, hanem a másik végen lévő rész mellett. A szeggel megpróbáltam kiütni, de az persze lepattant. Erre a szerszámosládához mentem, és onnan elővettem egy olyan dolgot, amit most se tudok, hogy mire való, én mindenesetre azt illesztettem a csapszeg tetejére, és azt kalapálva ütöttem vissza a külvilágba. A csapszeg elgörbült, kuka, de nem baj, hiszen maradt még ilyen a kivett szemeknek köszönhetően. Másodszorra sikerült.

Vaslogikám arra a következtetésre kényszerített, hogy valahol lennie kell egy másik, pontosan ugyanilyen kis bizbaznak. Tehát egy 3mm-szer 0,2mm-es fémdarabkának. Átfésültem az asztalt, a rajta lévő papírokat, kábeleket és egyebeket, de nem találtam. Letérdeltem, és végigpásztáztam az ülőgarnitúra és az asztal alatti homályban, majd az asztal mellett, végül a gitárállvány alatti pormacskák között lapulva megtaláltam.

Innen már csak az volt a dolgom, hogy az első eset ügyetlenkedéseit elkerülve a helyére tegyem, majd beüssem a csapszeget, és boldogan használjam az órát beláthatatlanul hosszú ideig.

Mondom, mindig kerültem a barkácsolást még a megfigyelés szintjén is, de a múltkor jobban tudtam, hogy mi lehet a baja a kocsimnak, mint az egyébként megelégedésemre dolgozó szerelő. Most megint van egy kis gond, neki már el se fogom mondani, maximum azért, hogy halljon róla, ha majd később ilyesmivel találkozik.

A youtube-os önjelölt segítők meg legalább annyit megemlíthetnének valahol a folyamat közben, hogy belekacsintanak a kamerába, hogy van még egy parányi részlet, amin minden áll vagy bukik, és nem fogjuk megemlíteni, hogy mi az, de sok szerencsét hozzá.

A szobában négy ágy volt. Az ajtónál feküdt egy kövérkés bácsi infúzióra kötve, mellette egy pergamenbőrű, bajszos öregember. Őt egy szabad ágy választotta el az ablaknál fekvő férfitől.

Előbbiek feszülten, összeszorított szájjal bámulták a mennyezetet, mintha azt remélnék, így egy párhuzamos univerzumba kerülhetnek. Az ablaknál lévő férfi ábrázatán viszont a százszor legyőzöttek megtört szelídsége ült.

Nagy levegőt vett, majd a kilégzésnél szájából egy halk, panaszos jaj hatolt a szoba légterébe. Aztán megint, és újra. És ez így ment napok óta. Éjjel, álmában is. A kövérkés bácsi, és a bajszos öreg ezt onnan tudták, hogy – éppen emiatt – nem aludtak negyvenhat órája.

Még előző nap megkérték a jajgatót, hogy hagyja abba, de az erre csak még panaszosabban jajgatott tovább, ráadásul hangjába egy bocsánatkérő tónus szövődött, mintha mindent elkövetne (és lehet, hogy el is követett mindent), hogy abbahagyja, de végül mégis képtelen lenne rá.

A kövérkés bácsi behunyta véreres szemét, arca valósággal ökölbe szorult, szája két oldalt lebiggyedt, bulldog ábrázatot kölcsönözve az idős férfinek. Így feküdt pár ólmos másodpercig, majd hirtelen haraggal megpróbált felülni, de ebből csak annyi lett, hogy fejét megemelte, és homlokán kidagadt egy ér.

Oldalra kepesztett hát, felkönyökölt, és hasra fordult. Innen nyomta fel magát annyira, hogy el tudjon fordulni az ágy oldalára merőlegesen. Mikor ezzel megvolt, lábait a padló felé nyújtotta, és amikor végre elérte azt, kezeivel darabonként hátrálva, ellökte magát az ágy széléről, és kissé szédelegve, de megállt a két ágy között.

Bajszos társa feszülten figyelte minden mozdulatát. Ahogy múlni kezdett a szédülése, a kövérkés bácsi topogva megfordult, és elszánt arccal indult az ágy vége felé, ott pedig az ablak irányába fordult.

Ahogy a bajszos öreg észrevette, hogy merre tart, hirtelen megszólalt – Ne! Álljon meg! – hadarta, mire a talpon lévő meg is torpant, mint akit azon kaptak, hogy rosszban sántikál. A bajszos öreg jobb karját, hogy lendületet szerezzen, az ágy felé lendítette, ahonnan szomszédja indult majd’ egy perce, és ugyanebből a lendületből megmarkolta az infúzióállványt. Kicsit megdöntötte, és átjuttatta a linóleum gyűrődésén, majd a kövérkés bácsi felé lökte. – Most jó – nyugtázta.

A kövérkés bácsi megfogta az állványt, még jól is jött neki, abba kapaszkodva igyekezett az ablak mellett jajgató társukhoz. A panaszos öreg mindeközben csak jajgatott tovább halkan, szomorúan. Csak akkor hagyta abba, amikor a kövérkés bácsi közvetlenül mellé ért, és az éjjeli szekrényénél állt.

A pocakos feltartotta a kezét, kicsit úgy, mint aki megadja magát, kicsit úgy, mint aki az egyensúlyát akarja megőrizni. A jajgató rámeredt, és a szokásos jajszó ezúttal elmaradt, helyette a szemöldöke szaladt fel. Ugyanebben a pillanatban a kövérkés bácsi előre dőlt, hasával egyenesen a jajgató arcára.

Az eddig végig feszülten, felkönyökölve figyelő bajszos öreg egy nagy sóhajjal hanyatt ernyedt, és halványan elmosolyodott. A jajgató szuszogni kezdett, erőtlen, eres karjaival kapálózott, a lábai meg-megremegtek, és görcsösen próbálta lefejteni magáról a ráfekvő kövérkést, de hiába.

A bajszos mosolya minden elmaradt jajszóra egyre szélesebbre szaladt, majd csakhamar behunyta a szemét, és mélységes álomba zuhant. Kövérkés társa, amíg a volt jajgató kapálózott, csak szuszogott a kimerültségtől, de ahogy az alatta fekvő nem mozgott többé, ő is azonnal mély álomba merült ott és úgy, ahol és ahogy volt.

Sok utasom kérdezi, hogy honnan jöttem, mire én azt válaszolom, hogy from Hungary. Ezt az angolok úgy ejtik, hogy hungry, azaz kihagyják az „a”-t, azaz a szó pontosan úgy hangzik, mint az „éhes”.

Sokakat ez annyira felvillanyoz, hogy nem bírják ki, hogy fel ne hívják az én vagy a haverjaik figyelmét arra, hogy micsoda poén adódik itt szinte magától, és vihogva mondják, hogy I’m hungry too vagy hogy I’m starving.

Ezt a viccet alapból nem tartom különösebben magas színvonalúnak, igaz, ebben az is benne lehet, hogy egy kicsit sért a dolog, valahogy nem jó hangulatúak ezek a mókák, úgyhogy mindig is gondolkodtam valami frappáns válaszon, ami nem fedi fel a sértettségemet, illetve nem offenzív, de mégiscsak érdemi riposzt.

Az üzenetem ugyanis az lenne a viccmesterek felé, hogy szánalmas dolog azonnal ráugrani a legkézenfekvőbb, és ezért a legtöbb egyszerű embernek beugró poénra, mert az éppen e két ok miatt lapos és súlytalan. De ez csak magyarázkodásnak tűnhetne.

Na de a napokban azt hiszem, sikerrel juttattam célba az üzenetet. Elég messziről vittem a lóversenyre egy figurát, aki feltette az ominózus kérdést, amire én megadtam a szokásos választ, amire ő leütötte az amúgy ugye a földön fekvő labdát.

Erre a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– Ezt a poént annyiszor hallottam már, hogy elkezdtem számolni az alkalmakat, és úgy döntöttem, hogy a kétszázadik, aki elsüti, ingyen kapja a fuvart.  – mondtam, és sejtelmes bíztatón rámosolyogtam, majd feltettem a keresztkérdést – Mit gondolsz, hányadik vagy?

– A kétszázadik? – kérdezte egészen felvillanyozva.

– Százkilencvenkilenc…

Aki nem akar sokat vesződni Anglia lényegének megértésével, az csak pillantson rá Jeremy Clarkson ügyére.

Egyfelől itt Isten szerepét a pénzt tölti be – és Clarkson ebben a vonatkozásban gyakorlatilag szentnek számít. Másfelől a „mindenki egyenlő” füllentett elve is rendkívül fontos, nincs az országban négy olyan ember, aki bele merné mondani a kamerába, hogy ezt nem így gondolja: ezzel saját magát parasztozná le, és olyan megvetést vonna magára, ami körülbelül a kiátkozással van egy ligában.

Márpedig amit Clarkson csinált, azért bárkit bárhonnan azonnal ki lehet rúgni. Én ezzel együtt meglepődtem, amikor tényleg nem hosszabbították meg a szerződését, még ha tudom is, hogy nyilván mindent el fognak követni (jó eséllyel hiába), hogy a Top Gear ezután is ennyire népszerű, tehát ennyire jövedelmező műsor legyen.

Erre most olvasom, hogy egy másik BBC-s műsort fog vezetni, mert hogy a BBC-től úgy általában nincs eltiltva. Ez tehát a salamoni döntés, amit a társaság ravasz döntéshozói kikönnyeztek magukból.

Majdnem sikerült kiállniuk egy unásig sulykolt elv mellett, de végül nem jött össze. Akik nem hoznak százmilliókat, azok azért csak óvatosan takargassanak kollégákat szájon, mert őket félő, hogy nem másik beosztásba fogják helyezni, hanem még a referenciájukat is bukják.

Felteszem, hogy itt is gazdát fog cserélni egy nagyobb összeg úgy, hogy az új gazda a pofán vágott producer lesz, aki e nélkül úgy érezné, hogy itt valami igazságtalanság történt, így viszont bele fog tudni nyugodni a dologba.

A cégnél korábban nem volt HR, bár volt néhány eljárásuk, amit kimásoltak egy általános HR és munkajogi tanácsokat összegyűjtő oldalról – hogy aztán ne használják őket. Az én feladatom az volt, hogy legyenek értelmes szabályok és módszerek, amik segítenek a törvényi kereteken belül maradni, illetve hogy a HR-nek adjak értelmet, fordítsam termőre, azaz alakítsam olyan funkcióvá, ami effektíve hasznot hajt.

A CEO-ról azt a fülest kaptam egy másik vezetőtől, hogy nem érti, hogy a HR mire való, ezért sok dolgom lesz az ő meggyőzésével, tekintsem ezt a munkám egyik kihívásának, és ők majd igyekeznek mögém állni, segíteni együtt tolni a szekeret.

Először is rendszeres létszámgondokkal küszködtünk, új emberekre volt szükségünk. Egy fejvadász iroda volt ebben a partnerünk, akikkel hipp-hopp fel is vettem a kapcsolatot konkrétan azért, mert már az első napokban befutott két jelölt, és a cégnél senki nem tudta igazán kielégítően elmondani, hogy mit is akarunk tőlük, azaz nem tudtam, hogy mit keressek, mit figyeljek bennük az interjúkon.

Felhívtam hát az ügynökséget, hogy küldjék nekem vissza a munkaköri leírást, meg a személyiség / kompetencia profilt. A fő pszichiáter állt mellettem, akikor ezt a kérdést kiejtettem a számon, és a mosolya megelőlegezte a választ: semmi ilyen, vagy éppenséggel akármilyen papírmunka nem állt a háttérben, a CEO egyszerűen bemondta a telefonba annak idején, hogy kéne neki pár ember, akit nővérnek, meg adminisztrátor-asszisztensnek is be lehet fogni. Ugyanez az infó a jelöltekhez magukhoz viszont már nem egészen így jutott el – ahogy azt már a munkába állásuk után megtudtam.

Száz szónak is egy a vége: rögtön látszott, hogy ezzel a helyzettel rendszer szinten kell kezdeni valamit, úgyhogy azt javasoltam, hogy vezessük be az úgynevezett kompetenciákat. Mivel ez az egyik legalja, legelcsépeltebb üres frázis a szakmában, továbbá mert a CEO-nak emészthetővé kellett tenni, hogy mit akarok, továbbá mert én is így szeretem csinálni, elmagyaráztam, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy előre tudnunk kell, hogy a különböző munkakörökben milyen dolgozókat szeretnénk látni. Precízt? Kötelességtudót? Matekból jót? Rugalmast? Jó problémamegoldót? Stb.

Ezek után először is összegyűjtöttem munkakörönként, hogy én mire gondolok, aztán megkértem a többieket, hogy ők is gondolkodjanak el, amihez két fogódzót is adtam: képzeljenek el egy ideális embert az adott munkakörben, és árulják el, ő milyen lenne, illetve gondoljanak azokra a konkrét emberekre, akik most a legjobbak a területükön, és mondják meg nekem, ők mitől olyan jók. Megmondták, hozzáadtam a saját listámhoz, körbeküldtem, tetszett nekik, ezzel a darabkával kész voltunk.

Volt a „HR eszköztárban” egy dolgozói kézikönyv, ami a(z együtt)működés szabályait rögzítette, és tulajdonképpen elég jól kiterjedt minden részterületre. Csak a kutya nem olvasta. Ha viszont olvasták volna, nem mertek volna bejönni dolgozni, mert az egész írás javarészt súlyos fenyegetések listája volt, hogy milyen mulasztás esetén milyen megtorlás lesz a válasz.

A fent már részletezett megközelítésemet alkalmazva ezt a kérdést is úgy fogtam meg, hogy azt feszegettem, hogy egy ilyen irománynak mi az értelme, mi az alapvető célja. Úgy gondoltam, hogy nem elsősorban az elrettentés (az csak egy – egyébként elhibázott – eszköz), hanem a helyes működés kereteinek lefektetése és fenntartása. Ha pedig ez a cél, okoskodtam tovább, akkor csináljuk azt, hogy mindig elmondjuk, hogy az adott szabály miért létezik. Ha meg nem tudjuk elmondani, ne létezzen. Fejeljük meg azzal, hogy az egész írást áttesszük többes szám első személybe, azaz kifejezzük, hogy egy hajóban evezünk, egy cég sikerén dolgozunk különböző pozíciókban, és a szabályainkat a törvények és a józan ész diktálják, nem pedig elsősorban a menedzsment a beosztottaknak.

Voltak még olyanok a cég eszköztárában, mármint elvileg, hogy a betegségből visszatérők interjúja, sztenderd állásinterjú vezérfonal kompetenciákkal, kérdésekkel és pontrendszerrel, kilépő interjú, satöbbi.

Utánam vagy tíz nappal kezdett egy másik HR menedzser a másik telephelyen. Az volt a terv, hogy a rendszerek kidolgozásán majd együtt fáradozunk, az operatív ügyeket intézi mindenki a maga területén, a fegyelmi tárgyalásokat meg az objektivitás fenntartása végett a másikén.

Fegyelmi tárgyalások? Nekem ez magyarként nagyon furcsa volt, de Angliában a HR-esek egy részének nincs is más dolga, mint fegyelmi eljárásokat futtatni, azaz hiányzásokból, gondatlanságból, lustaságból meg hasonlókból adódó ügyeket elsimítani meghatározott törvényi és procedurális keretek között, hogy ha munkaügyi perre kerülne sor, a cég igazolni tudja, hogy helyesen és méltányosan járt el.

Amit mindeddig írtam, arra igazából alig volt időm, mert ilyen ügyeken dolgoztam, közöttük az előző kórházigazgató ügyén (amit majd a tragédiáról szóló részben fogok részletezni). Furcsa módon, a leggyakoribb probléma ennél a cégnél a játékból imitált verekedés (play fight) volt.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ápolt és az ápoló huzakodni kezd, játék gyomrosokat visz be, vagy fojtásokat szimulál – ahogy azt a kinti világban egyszerű emberek szokták egymás között például az üdvözlési rituálé részeként. Csakhogy ebben a környezetben ha hirtelen belép valaki, az nem tudja, hogy ez most játék vagy komoly, ha pedig komolynak hiszi, és úgy reagál, az sajátos gellert adhat az ügynek, amitől az ápolt látószöge is egyszerre megváltozhat. Ekkor már incidensről beszélünk. Az incidenst jelenteni kell a megfelelő hatóságoknak. Ez pedig már definíció szerint hatósági ügy, és a játékosság közben teljesen kikopik a helyzetből.

Szánalmas az egész, de a vége potenciálisan annyira kellemetlen, és üzletileg is hátrányos, hogy egyszerűen nem lehet megengedni. Szerencsére elsőre nem kell komolyan felfújni az ügyet, illetve amit itt leírtam, azt el tudtam mondani az érintetteknek is, akik azt minden további nélkül meg is értették. A következő lépés, hogy ezt a tudást közkinccsé tegyük, és már megint megoldottunk egy problémát – rendszer szinten.

Egy másik érdekes eset az volt, amikor kiborulva sírásig jutott az egyik nővér attól, hogy egy másik nővér ellenségesen bánt vele, megette a szendvicsét, és feketítette másoknál. Megjelölt vagy tíz tanút is, akik majd alátámasztják, amiket elmondott. Amikor viszont a történeteit hallgattam, furcsa érzésem volt. Az idézett szavak és helyzetek nem tűntek annyira brutálisnak, mint a rájuk adott reakció. A megérzésemet a tanúk írásos vallomásai(!) aztán alátámasztották: szerintük se történt semmi különös, legfeljebb a „sértett” volt kicsit túl érzékeny. Ezt úgy simítottam el, hogy ők ketten többé nem kerültek azonos műszakba.

Na de térjünk vissza a HR-es alaprendszerek kifejlesztéséhez. Amíg én az imént leírtakkal bajlódtam, kollégám nekilátott kereteket kidolgozni, hogy az interjúink hogy épüljenek fel, hogy a kilépő interjúban mi szerepeljen, satöbbi. Kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj: úgy fog kinézni, hogy míg én szart lapátolok, kollégám lesz a stratéga.

Az együttműködés úgy nézett ki, hogy ő leírta az ötleteit, és az azok alapján elképzelt végterméket, aztán megvitattuk, közös nevezőre jutottunk, a CEO jóváhagyta, majd jöhetett a következő. Ennek a HR-esnek volt egy ugyanolyan diplomája, mint amit én szereztem Angliában, viszont hamar feltűnt, hogy amiket javasol, azok noha elméletileg relatíve jól megalapozott dolgok, a cég konkrét helyzetére és jellegzetességeire nem igazán reflektálnak.

Úgyhogy én azt csináltam, hogy a két párhuzamos szervezet minden érintett szereplőjét a címzett listában hagyva méltattam kollégám munkájának pozitívumait, majd udvariasan és konstruktívan (tényleg) leírtam, hogy szerintem az adott eszköz kapcsán mire kell lőni, és én azt hogy csinálnám. Arra koncentráltam, hogy semmi ne legyen feleslegesen bonyolult se nekünk, se azoknak, akik nem HR-esek, de elszenvedik ezeket a rendszereket, és minden elem hajtson valami hasznot, különben minek létezne.

Így mentünk még egy-egy kört, és megvolt az adott végtermék. Egy idő után feltűnt, hogy miután én megírtam a válaszomat és javaslataimat, a CEO csak annyit ír vissza, hogy „Egyetértek mindennel, legyen így”. Mindezt azelőtt, hogy a kollégám viszontválaszolhatott volna. Ez kellemetlenül érintett, még bűntudatom is volt, vissza is olvastam, amiket írtam, hogy esetleg nem hangsúlyoztam eléggé az ő munkájának a pozitívumait, de nem találtam semmit, amit ma már máshogy csinálnék. Kollégám ezek után gyakorlatilag elnémult, azaz nem láttam több emailt tőle, illetve amikor én írtam neki, arra se reagált.

Mindeközben a CEO elkapott a recepciónál, és olyan durván megdicsért, hogy alig tudtam elhordani lábon – de azért beleálltam. Olyanokat mondott, le van nyűgözve a munkámtól, meg hogy felsővezetőnek születtem, és hogy – nem utolsó sorban – megmásfélszerezi a fizetésemet. Ja, még valamit elfelejtettem mondani. – fordult vissza – Kirúgtam a másik HR-est: használhatatlan volt.

A bluesos tanácsot megfogadva (köszönöm) rákeveredtem egy videóra, ami az úgynevezett blues shuffle módszert mutatja be, és ugyan az oktató aljas módon – noha kezdő leckéről van szó – bevonja a kisujjat is, de mégis csak utána tudom csinálni, és konkrétan zenének hangzik, ami kikerül a kezeim közül.

Kis zavart okoz, hogy a hüvelykujjam befordító izma nagyon hamar kimerül – egyrészt valószínűleg azért, mert azzal próbálom ellensúlyozni a kisujjam gyengeségét, másrészt mert a legmélyebb hangzású verziónál (E) ráadásul az ötödik, azaz a második legvaskosabb húrt kell vele lefognom.

Elkezdtem a Smoke on the Watert gyakorolni, hogy az eddigi erőfeszítésekhez valami olyat adjak, ami közben a fejlődésemet ténylegesen érzékelni tudom, és legalább egy kis fényt megláthatok beszűrődni az alagút végén, azaz pár pillanatra olyan illúzióm lehet, hogy effektíve zenélek. De nincs ott semmi fény.

Ezt a hallásra végtelenül egyszerű dalt sokféleképpen lehet pötyögni. Van először is egy egyhúros verzió. Még itt is komoly gondot okozott a tempó tartása, és csúnyán idegesített, hogy efölötti igyekezetem minden más rovására ment, azaz például szarul fogtam le a húrt, ami ettől falsul szólt, vagy belependítettem a következőbe is, satöbbi.

Elkezdtem bejátszani több ujjamat is, hogy így rövidítsem le a bejárandó távolságot, ami egyfelől bejött, másfelől meg egy jó ideig csak a pontatlanságomat fokozta, ahogy a mutatóujjamtól távolodva egyre gyengébbek a képességeim. További problémát okozott, hogy annak a hangja, ahogy elhúzom az ujjamat a húrról, nagyon csúnyán hallatszott, és ölte a „zenét”.

Vagy két hete szopok ezzel, és csak ma jutott eszembe, hogy a pengetővel némítsam el a húrt, amíg a következő lefogást abszolválom. Ezzel most többé-kevésbé meg vagyok elégedve. A dallam és a ritmus is stimmel, nincsenek zajok. Csak hát az egésznek van egy boci boci tarka jellege.

A következő fokozat az, amikor az ember még egy húrt (az ötödiket) bevon a játékba. Ezek a pendítések már igazibbnak hangzanak, nem csak a dallam, de a hangzás is közelebb van az eredetihez – nyilván ahhoz mérten, hogy én akusztikus gitárral próbálkozom. Ezzel együtt rögtön nem várt nehézségek bukkantak fel.

Ahogy jövök a gitár teste felé a lefogásokkal, szűkülnek a közök, azaz nem elég átemelni az ujjaimat rögzített tartással, hanem folyamatosan csökkentenem kell a távolságot, visszafelé meg persze az eredeti terpesztésre növelnem. Mindezt persze úgy, hogy közben a lefogások pontosak legyenek, és a tempó se roskadjon össze. De a lefogások sokszor nem pontosak, és a tempó összeroskad. Rohadt sokat gyakoroltam; nem vagyok jobb.

Nem baj, van egy harmadik séma is, állítólag az, ahogy ezt a szerzők maguk is játsszák. Ez már tényleg jól hangzik, még az én préselt fás gitáromhoz is passzol, aminek fémes beütésű csengése van a drágább fák organikusabb hangzásával szemben – amit én amúgy egyáltalán nem bánok.

Itt már eleve a szűk tartományban zajlik az egész, azaz az egyes lefogásoknál a félrenyúlás nem lehet nagyobb egy milliméternél, ráadásnak hol a negyedik és ötödik, hol a harmadik és negyedik húrokat kell pendíteni. Na ez párszáz próbálkozásból még soha, egyetlen egyszer sem jutott odáig, hogy minden stimmelt volna. Lefogni is istentelen nehéz pontosan, de ráadásul tempóban maradva a jelenlegi állás szerint teljesen lehetetlennek tűnik. Ennél és az előzőnél is probléma a zaj, amit az ujjam elemelése kelt, de itt nem tudok vele semmit kezdeni.

Miután ezzel rendesen szétfrusztráltam magam, új ötlet után néztem, és azt találtam, hogy az általam már ismert D-C-G akkordokat használva egész fülbemászó dallamokat lehet csiholni. Van például mindjárt az, hogy D-D-C-G, D-D-C-G, és így tovább. Ezeket szépen le tudom fogni, de váltani közöttük csak rohadt lassan tudok. A videó, ahonnan a jól hangzó példát láttam, nagyjából 100-as bpm-mel operál, én meg valahol negyvennél stagnálok – ha minden jól megy. Van ez a tempó, ahol ezt elő tudom adni, de amint megpróbálok gyorsítani, széthullik minden, egy kicsit se tudok hozzátenni a sebességhez, mert rögtön valamelyik másik paraméter rovására megy a dolog. És a tempó rohadt fontos. Ha nem stimmel, rá se lehet ismerni a dallamra, egyszerre minden hiányzik a hiába eltalált hangok mögül, az egészből hiányzik valami elengedhetetlenül szerves összetevő.

Magamtól is kitaláltam (de értelmesnek tűnő netes szakértők is azt mondják), hogy le kell bontanom a problémát, úgyhogy fogtam az egyes váltásokat, és elkezdtem bevésni őket, hogy inból menjen. Mindezidáig semeddig nem jutottam ezzel se.

Az egyetlen kis sikerélményem az az utóbbi napokban, hogy a G-t időnként már le tudom fogni úgy is, hogy a kisujjamat használom hozzá. Ez elsőre egyáltalán nem ment, a kisujjam semennyire nem engedelmeskedett, ha erővel, a másik kezemmel konkrétan pozícióba rángattam, a középső ujjam mászott el, és ez így ment. Egyébként a G pontosan így kezdődött eleve, csak akkor a középső ujjamról nem tudtam elképzelni, hogy fel tudja venni a kívánt pozíciót úgy, hogy a többi ujj is helyén legyen.

Megnéztem a JustinGuitar féle oktatómódszeren kívül pár másikat is, és mind szarabb. Általában az van, hogy egy tapasztalt gitáros elfelejtve, hogy harminc éve milyen nehézségekkel szembesült, olyan trükköket ad elő, ami az ő huszonkét centis ujjaival könnyednek tűnik, de valójában annyira nehéz, hogy az ezzel próbálkozó garantáltan nem jut a sikerélmény legparányibb morzsájához sem.

Szintén egy neten talált tanácsot követve rendszeres időközönként fel fogom venni, amit művelek, hogy legyen valami többé-kevésbé objektív képem arról, hogy haladok-e egyáltalán bármennyire is. A Smoke on the Water előadásomat még ez előtt vettem fel arról álmodozva, hogy majd később milyen vicces lesz visszahallgatni a korai ügyetlenkedést.

Addig is legalább annak tudok örülni, hogy nem valami túlfinomított gitárt vettem, hanem csak egy harminc fontosat: az ember mégis könnyebb szívvel veri szét apró szilánkokra, ha minden kötél / cérna szakad.

Három nappal az interjú után tehát megjelentem a munkavégzés helyén, egy pszichés kihívásokkal küzdő betegek számára létesített bentlakásos intézményben. Angolul kórháznak hívták (mental hospital), de ránézésre és hangulatra szó sem volt ilyesmiről.

A háromszintes épület tetején voltak az irodák, a másodikon az étterem és a közepes biztonsági fokozatú lakók szobái, a földszinten pedig az alacsony biztonsági fokozatúak élettere. Minden ajtót brutális zár blokkolt, voltak szakaszok, ahol csak zsilipelve lehetett átmenni, azaz csak az első ajtó becsukódása után nyílt a második. A lakók ajtói is ultra kemények voltak azzal az extra csellel, hogy egy trükkel mindkét irányba nyíltak, hogy ne lehessen barikáddal meggátolni a bejutást. Ebédelni is úgy jártunk, hogy mindent zártunk magunk után.

Volt egy jókora kert is, amit részben maguk a lakók tartottak rendben, illetve fejlesztgettek – többek között kerti tóval. Szóval az egész hely nem egy elmegyógyintézet, vagy pszichiátria benyomását keltette a lakók óriási szerencséjére. Itt csoportban és egyénileg is foglalkoztak mindenkivel azzal a végső céllal, hogy a kliensek visszaevickéljenek a normál életbe – már akinél ez életszerű. Foglalkozás alatt két dolgot értek.

Egyrészt egy főpszichiáter, meg jó pár pszichológus és pszichológus hallgató segítette a lakókat. Volt itt folyamatosan felülvizsgált gyógyszeres kezelés, pszicho- és egyéb terápia, azaz ha valakit érdekelt valami, vagy volt egy hobbyja, akkor azt igyekeztek termőre fordítani. A legidősebb bentlakó jó szemű fotós volt, egy másik srác lelkes kertész, satöbbi.

A komplexumon félig-meddig kívül volt egy bungaló, ahova azok a betegek mehettek, akiknek már csak az volt hátra, hogy két-három hetet eltöltsenek a kinti életet szimulálva, azaz önellátóan, mielőtt tényleg visszakerülnek a többi ember közé.

Foglalkozás alatt másrészt azt értem, hogy a személyzet, azaz a „nővérek” (nurse), akik nagyjából fele-fele arányban képviselték a két nemet, lenyűgöző profizmussal és természetességgel viszonyultak a lakókhoz. Konkrét barátságok is szövődtek, de amikor nem, akkor is maximális tisztelettel és partnerként kezelték a betegeket.

Ez azért is említésre méltó, mert a pszichiátriai betegnek lenni Angliában sem volt vicces egészen a legutóbbi időkig, illetve sok helyen most sem az: ez a „kórház” hozzáállásában és az addig elért szakmai eredményeiben mindent tudott, amit nálunk európainak szokás nevezni.

A leggyakoribb diagnózis a paranoia, pszichózis, rosszul elsülő droghasználat elegyéből állt össze destruktív depresszióval és korábbi erőszakos epizódokkal fűszerezve. Ebbe a kórházba a szülő vagy gyám kérése alapján lehetett bekerülni (ez persze csak szükséges, de nem elégséges feltétel volt) illetve bíróság is dönthetett úgy, hogy börtön helyett itt a helye a delikvensnek.

A betegek mind férfiak voltak, és a döntő többségükön semmi különös nem látszott, hacsak éppen nem volt gyógyszerrel agyonlassítva valaki. Többnyire huncut mosolyokat láttam, meg kiégett melós kinézetű, de nem rossz szándékú figurákat.

Hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk, azt főleg a többiektől lestem el – kombinálva a saját hozzáállásommal. Az első benyomás az volt, hogy mindent zárni kell, mindenkinél van egy pánikbizbaz lánccal az övére kötve, két gombbal. Az egyiket megnyomva csak simán odahívjuk a többieket, a másik meg ugyanez, csak kurva gyorsan, mert nagy baj van. Ottlétem alatt csak téves riasztás volt. Szólt egy sziréna, a lépten-nyomon kirakott kijelzőkön megjelent, hogy hol a gond, azt leolvasva futott mindenki a „tetthelyre”.

A második benyomásom viszont az volt, hogy mindezen biztonsági intézkedések ellenére mindenki egyszerűen csak oda-vissza normális egymással, amit óriási megkönnyebbüléssel fogadtam, mert így nem kellett agyalnom, hogy hogy viselkedjek, csak olyan voltam, amilyen egyébként is. Állítom, hogy a terápiát megturbózta ez a hozzáállás, plusz én abszolúte sokkal jobban éreztem magam úgy, hogy nincs kínosság meg befeszülés, hanem csak úgy kezeljük a bentlakókat, mint normális embereket, akik cserébe(?) szintén meglehetősen normális emberekként viselkedtek.

A cégnek volt egy másik telephelye is vagy száz kilométerre, ahol csak alacsony biztonsági fokozatú lakók voltak, és az épület nem pont erre a célra épült, mint ahogy a miénk igen. Egy másik fontos különbség volt még, hogy nálunk volt egy elképesztő szakács. Változatosan, egészségesen és finoman főzött: soha nem is hallottam se azelőtt se azóta ilyen angolról. Lappangó génhibára gyanakszom.

Üzletileg az volt a csodálatos ebben a vállalkozásban, hogy azzal, hogy az NHS (azaz az itteni TB) fejpénzt fizetett a lakók után, már kétharmadnyi telítettséggel is nagyon szépen szaladt a szekér. Nem csak a CEO A8-as, hosszított karosszériás Audija fért bele, hanem a lótifuti kulcsos autók között is volt Audi, kabrió Saab meg hasonlók. Na, hát ez egy gazdag ország, itt ez így megy.

A következő részben arról mesélek majd, hogy nekem mit kellett csinálnom, aztán lassan rátérünk tragikus részre.

A Youtube-on láttam egy videót arról, hogy hogyan kell kiválasztani az első akusztikus gitárt. Ez nekem ugyan már okafogyott, de valami egészen másra felkaptam a fejem. Kínos, hogy magamtól erre nem jöttem rá.

Az egyik figura azt állította, hogy a gitár feltalálója balkezes volt. Ezt ugye nem tudjuk, mert a nyakas-húros zeneszerszámok története erősen a régmúlt előttre nyúlik vissza, de józan ésszel belegondolva könnyen lehet, hogy tényleg ez a helyzet.

Az emberek döntő többsége jobbkezes. Ők fognak az ügyesebbik kezükbe egy pengetőt, és innentől kezdve az kis túlzással egy csíptetővel felszerelt kampó is lehetne: sokkal több finommozgásra nem lesz szükség a használata során. Nem úgy, mint az ügyetlenebbik bal kézzel, amivel viszont minden ujj pozícióját és erejét külön kell tudni szabályozni, és az egész nyakon fel-alá rohangászni, és más és más pozíciókban újra és újra lefogni. Ki lenne az az önsorsrontó idióta, aki az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladatot nem azzal a kezével végezné, amelyik erre százszor alkalmasabb?

A dolgot persze árnyalja, hogy könnyen lehet, hogy a kezdetek kezdetén a pengetés is jó pár ujj bevonásával zajlott, és nem egy pöcökkel – ahogy ma is létezik ilyen technika. Ezt én nem próbáltam, de gyanús, hogy még így is a lefogás a nehezebb, összetettebb.

Úgyhogy itt emberek súlyos milliói szívnak extrán azzal, hogy a bal kezüket erőltetik – még ha az agy plaszticitásának ez nyilván nagyon jót is tesz. De a legrohadékabb sors itt is a balkezeseké. Lenne a világon egyetlen dolog, ami rájuk van optimalizálva, de azt kiveszik a kezükből, és adnak bele helyette egy úgynevezett balkezes gitárt, hogy ők is ugyanannyit szívjanak, amit a jobbkezesek.