A nyaralás előtti napon elmentem beállíttatni a gitárt, hogy amikor visszajövök, biztosan kész legyen. Az üzletben és műhelyben(?) azt mondták, hogy még aznap zárásra meglesz. Visszamentem hát az üzlet részbe, és kipróbáltam egy Les Paul szerű Epiphone-t. Az általános vélekedéssel szemben, miszerint elektromossal egyszerűbb az élet, nem tűnt sokkal könnyebbnek rajta a játék: egyszerűen csak más volt. Úgy volt könnyebb, hogy a húrokat nem kellett akkora erővel lefogni, de ez még így is a tökmindegy kategória; azért a gitározás során nem a fizikai erőm szabja a korlátokat.

Az eladó figura nagyon kedves volt, de nagyjából használhatatlan. Vagy általánosságban válaszolgatott, vagy konkrét hülyeséget mondott, pontosabban a saját szokásait objektív igazságként próbálta meg „eladni” nekem. Például rögtön kivette a kezemből a saját lágy pengetőmet, és egy keményet adott a kezembe azzal, hogy ezzel lehet keményen megpengetni a húrokat. Én úgy tapasztaltam, hogy a lággyal is nagyon keményen meg lehet pengetni, viszont kezdőként nekem valahogy jobban esik a rugalmassága. A kéztartásosom is javított. Azt javasolta, hogy nyújtsam ki a nem pengető (középső, gyűrűs és kis) ujjaimat, különben beleakadnak a húrokba. Hát nem, számtalan kisebb-nagyobb problémám között soha nem szerepelt az, hogy az ujjaim beakadtak volna, viszont ezzel a kéztartással rögtön, plusz azonnal érezni kezdtem, ahogy az alkar feszítő izmai feleslegesen vannak terhelve. Ha ínhüvely gyulladást kéne produkálnom, valami ilyesmivel próbálkoznék.

Az áruszemle után is maradt vagy két és fél óra eltapsolni való időm a városban, úgyhogy hőség elleni védőitalként vettem egy üdítőt, meg benéztem egy használt neopréneket áruló boltba. Itt kaptam a hívást – bő fél órával az üzletből való távozásom után –, hogy kész a gitár.

Visszamentem, de a hangszerizélő muksó nem volt ott, úgyhogy megint az üzletben kötöttem ki. Egy tátott szájú srác kérdezgette az eladót, és klasszikus gitárokat vett a kezébe. A kérdéseire nem emlékszem, de a benyomásra, amit keltettek, igen. A srác még nálam is kezdőbbnek tűnt, és az eladó ezt nem ismerte fel, erősen specifikus válaszokat adott, és semmi madártávlati képet.

Úgyhogy közbeléptem, és megkérdeztem a srácot, hogy mostanában kezdte-e. Hihetetlenül hangozhat így olvasva, de a srác erre a kérdésre nem tudott megfelelni, úgyhogy visszavettem a szót, és elmondtam, hogy én mostanában vágtam bele, úgyhogy nem értek hozzá érdemben, de annyit mindenképpen javaslok, hogy csodálkozzon rá a fémhúros akusztikus gitárokra is, mert más a nyakuk, és sokaknak épp az esik jobban kézre.

Amit láttam az arcán, azt nem igazán tudtam értelmezni. Egyrészt megköszönte a tippet, másrészt vagy csodálkozott, vagy tényleg újat hallott, nem tudom. Annyit mondott, hogy van nekik otthon három gitárjuk is, de azt hiszi, hogy nem valami jók. Közben leemeltek neki egyet (megint egy klasszikus, nylon húrost), amit úgy fogott kézbe, mint csimpánz a logarlécet, majd túljátszott szerénységgel, de súlyosan meggyőző technikai tudással, parádésan játszani kezdett fingerpicking módra.

Közben megjött a gitárjavító ember. A gitárom olyan lett, mint a nagykönyvben, már ami a húrmagasságot illeti, de szerintem lehetne írni olyan könyvet, ahol ez a magasság még egyenletesebb. Mindenesetre részben a pillanatokkal korábban szerzett tapasztalatomból kiindulva nem akartam okoskodni, meg amúgy is sokkal jobb lett a gitár. Este még hülyére gitároztam magam, aztán elmentem nyaralni.

A nyaralás óta kis túlzással megtáltosodtam. Sorban fedezem fel az egymással harmonizáló akkordokat, eléjük pattintok egy-egy szimpla húrt, rácsodálkozom, hogy a G akkord milyen jól harmonizál milyen sok mindennel, próbálom kombinálni a dallamaimat különféle pengetési mintázatokkal, felveszem, amiket kitaláltam, nehogy elvesszenek, ha elmúlna a varázs, de úgy tűnik, hogy a varász nem múlik, hanem alighanem szintet léptem.

Ami a rock’n’roll részét illeti a dolognak, eddig ugye két húrt szakítottam el (jó, hangolás közben), illetve ma szétrepedt a lágy pengetőm, úgyhogy most közepessel nyomom, de nem szeretem: vennem kell egy csomaggal lágyat. Igazából van még kettő, de sehol nem találom őket. Justin (Guitar) arra jött rá, hogy a capokat és a fél pár zoknikat egy és ugyanaz a személy tűnteti el. Feltételezem, hogy én is vele állok szemben.

Amikor életemben először jártam Horvátországban, meglepett, hogy a hangulata mennyire nem szlávos (jelentsen ez bármit is), hanem sokkal inkább olaszos / mediterrán.

Most a vendéglátással kapcsolatban tűnt fel két dolog. Kempingekben szálltunk meg, és mindegyikkel meg voltunk elégedve. Soha nem kellett sorba állnunk a zuhanyzóknál, ahol mindig volt meleg víz. Volt áram is, volt wifi is. Utóbbi ugyan nem hasított, de szerintem már az is óriási dolog, hogy egyáltalán volt, én legalábbis túléltem volna nélküle.

Mindkét kemping jól szervezett, rutinosan bejáratott volt. Ami meglepett, az a bizalom magas szintje volt üzemeltetők és vendégek, valamint vendégek és vendégek között. Hogy végül vételeztünk-e áramot, bemondásra ment a fizetéskor, illetve a legcsekélyebb feszélyezettség nélkül hagytuk tárva-nyitva a sátrainkat pénzzel, fényképezőgépekkel, satöbbikkel, és soha senki a közelébe sem ment.

Magyarországon is voltak kellemes élményeim már például talált tárgyakkal kapcsolatban, de mégis bennem van, hogy itthon ilyen magas labdákat nem mernék dobni. Kellemetlen érzés az okokon gondolkodni. Az igazsághoz tartozik, hogy a vendégek között rengeteg volt a holland és német, de az is, hogy a cseh, a szlovák és a szlovén is. Meg az is, hogy magyarok is voltak rendesen. Szóval nem tudom, hogy ezt az elcsépelt szóval élve „európai” élményt hova tegyem, de jó lenne, ha ezt érezhetném mindig, mindenhol.

A másik dolog az éttermekben tűnt fel. Mindenhol profi, azaz a szakmát szemmel láthatóan formális oktatás keretei között elsajátított felszolgálókkal találkoztunk. Nem volt egyetlen ügyetlen gyakornok, vagy hirtelen beugrott amatőr sem. Lassúság azért volt, de egyrészt valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy a legsúlyosabb csúcs vége felé érkeztünk, azaz amikor leültünk, még dübörgött a hely, másrészt kit érdekel egy extra negyedóra nyaralás közben.

Tetszett, hogy ha bementünk egy helyre, csak észre kellett vennünk egy szabad asztalt (ilyen valahogy mindig volt legalább egy), oda kellett mennünk, és leülnünk. A kutya nem kérdezte, hogy mit szeretnénk, hiszen az eléggé adja magát. Nyugatinak látszó nyaralók jóval tovább topogtak egy helyben, mint mi, de végül hozzájuk is rendre megérkezett a segítség, és leültették őket.

Ami nem volt egészen XXI. századi, de tulajdonképpen jól szórakoztunk rajta, az a pincérek hozzáállása volt. A legtöbb helyen évtizedek óta a szakmában lévő öreg rókákat láttunk. De mintha a vállalati üdültetés területén szocializálódtak volna: a rendelést igyekeztek egy körben felvenni, azaz italt és ételt egyszerre. Ha tanakodni próbáltunk, nemhogy nem leplezték a türelmetlenségüket, hanem még kézjelekkel is mutatták, hogy pörögjünk fel, illetve a „drink, food” szavak ismételt felsorolásával segítettek, hogy pontosan mi a mi dolgunk az interakcióban. Ehhez képest meglepett az egyik helyen az étterem tulajdonosa, aki már azzal felbosszantott, hogy a szomszéd asztallal jópofáskodott hosszasan. Utálom az ilyesmit; nem vagyunk mi barátok, ne anekdotázzunk, ne legyen már mindenki olyan egyformán kurvára szimpatikus. Hozzánk is odajött, de szerencsére nyelvi nehézségek adódtak, mert a figura olaszul beszélt volna legszívesebben, és nekem ugyan kéne tudnom taljánul, de (egyelőre) nem tudok, angolból meg neki futotta csak annyira, hogy minden OK volt-e, úgyhogy mondtuk, hogy igen, és ennyiben maradtunk. B szerint a fickó profi volt, és látta, hogy nem a jópofáskodó típus vagyok, és ennek megfelelően állt hozzám.

A kajától soha nem voltunk szélsőségesen elájulva, de mindig, mindenhol meglehetősen finom volt minden, maximum pár apró részlettől eltekintve. Nagyon úgy néz ki, hogy bárhova be lehet ülni, gasztronómiai vészhelyzetbe nem fog belefutni az ember. Ez alól a fagyik jelentettek kivételt, amiből én személy szerint csak egészen kiválót ettem; a túladagolás veszélye ott sompolyog minden fagyizó környékén.

Taxisként ha egy fodrásznál vettem fel valakit, jó üzletre számíthattam, mert – főleg idős hölgyek – egészen esztelen távolságokat is hajlandók voltak megtenni, hogy ugyanahhoz a fodrászhoz járhassanak, akihez ’76-ban.

Ezek az utak általában kellemes beszélgetéssel teltek, időnként pedig nem várt tudás birtokába is jutottam. Az egyik hölgy például jóformán lehetetlen helyzetbe került, mert a volt fodrásza a folyón túlra költözött saját szalont nyitni, és magával vitte az ügyfél hajának a színkódját is. Ha ez nincs meg, nem lehet kikeverni pont azt az árnyalatot, amit a megelőző évtizedekben. A fodrászat és a hölgy is megpróbálták megtudni a régi hajszobrásztól, hogy mi is a varázslatos keverési arány, de az anélkül, hogy ezt kerek-perec megtagadta volna, végül soha nem árulta el. A nő ennek ellenére nem ment utána.

Az én hajam persze más tészta volt, annak csak a hosszából kellett visszavenni annyi csellel, hogy oldalt meg hátul kicsit rövidebbet kértem, mint fent. A színkód módosul magától: őszülök. Az első nő, aki a hajamat vágta, rögtön megértette, hogy mit szeretnék, miközben beszélgettünk egy kicsit, hipp-hopp végzett, és mehettem utamra. Na vele soha többet nem találkoztam, a többiek pedig mindig mind nulláról indultak, és közben is résen kellett lennem, hogy mit csinálnak. Nem is értem, hogy nők hogy mertek az ollójuk alá ülni.

A folyó másik oldalára költözésem után nem volt értelme ezeknél maradni, úgyhogy kerestem egy másikat a lakhelyemhez közel. Bementem az első fodrászatba, amit megláttam, majd ott azt mondták, hogy ők férfiakkal nem foglalkoznak, hanem a sarkon van valaki, aki meg pont nekik szolgáltat. Odamentem, és végig oda is jártam.

A figura egy hatvan éves, jamaikai apától és skót anyától származó sportfüggő volt. Nagyon kommunikatív volt, és mivel egyúttal értelmesnek és tájékozottnak is bizonyult, rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Érdekelte Magyarország, érdekelte, hogy én hogy látom őket, beszélgettünk világpolitikáról, sportról, meg mindenről, ami szembe jött.

Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy mindezek nem működtek egyszerre az effektív munkavégzéssel. Azaz amikor történetbe kezdett – és jobbára ezt csinálta – szó szerint megállt a keze (benne az ollóval) a levegőben, majd az ollót le is tette, mert a gesztikulálásban zavarta. Így egy kilenc perces hajvágás végül átlagosan egy órát tartott.

A muksó alapvetően futott, de úgy, hogy versenyeken indult, és korosztályában gyakran nyert is. Ezen kívül biciklizett, síelt, illetve elkezdett úszni is. Én sokat úsztam régebben, úgyhogy – igaz, autodidaktaként, de – elég sok tudást szedtem fel, amiket meg is osztottam vele; ő meg futó okosságokat árult el nekem. Edzőhöz is járt, aki a mozdulatait atomjaira bontotta, és nulláról újra felépítette, hogy a nyílt vízi versenyen, ahova készült, érdemben tudjon szerepelni.

Az angolokról meglehetősen rossz véleménye volt. Ezt tanulhatta jamaikai apjától, skót anyjától, meg az élettől is. Liverpoolban például a taxisok azonnal felárat számolnak a feketéknek azzal, hogy azok soha nem adnak borravalót, így azt maguknak kell hozzáadniuk. Ettől aztán a feketék átverve érzik magukat (okkal), és majd hülyék lennének még borravalót is adni. Nem emlékszem már mivel, de egy rosszabb napomon sikerült kitapogatnom, hogy mi az a pont, amikor már ő is inkább angolnak érzi magát, mint kívülállónak, és gyanúsan nem siet egyetérteni azzal, amit mondok.

A legizgalmasabb dolog ezzel az emberrel kapcsolatban persze az volt, amit nem lehetett tudni róla. Mindig rögtön sorra kerültem nála, bár párszor előfordult, hogy közben jött valaki, akinek várnia kellett. Akárhogy is, az volt a benyomásom, hogy a borbély üzletéből befolyó pénz a sportbérleteit és ruházatát sem fedezhette.

Márpedig mindig mindenből a legprofibbat vásárolta, versenyekre nevezett és járt, évente kétszer ment el komolyabb nyaralásra, amikből az egyiknek feltétlenül tengeren túlinak kellett lennie.

Az egyik franciaországi síelésénél (de hasonlók máskor, máshol is előfordultak) első osztályú szálláson lakott, ahol a többiek mind arisztokraták és/vagy mágnások voltak, akiket leginkább az üzleti kapcsolatok építése és saját státuszuk örömeinek fokozott átélése motivált. Ezek az emberek megbolondultak, hogy tudhassák, mivel foglalkozik a fodrászom. Ő felháborodva mesélte nekem az egészet. Azt mondta az ilyeneknek, hogy ő itt pihenni van, nem munkáról beszélni, úgyhogy nem árulja el. Ezzel az őrületbe kergette a többieket. Volt, aki kitartással, volt, aki trükkökkel próbálta megtudni, hogy miből él. Mindhiába. Megérzésem szerint egyrészt szégyellte, hogy borbély, másrészt viszont mulattatta a titok körüli felhajtás.

Amúgy a rongyrázást megvetette, bár mindig mellénnyel súlyosbított, makulátlan öltönyben dolgozott, és egyszer elejtette, hogy ha most kapna egy Porsche 911-est, eladná, és venne egy használt Ford Fiestát az árából, a többit meg félrerakná, és/vagy értelmes dolgokra költené. Márpedig – tette hozzá – tudja, miről beszél, mert volt már Porsche 911-ese. A negyven éves borbély pályafutása alatt – teszem én hozzá.

Most meg az ujjal, azaz nem pengetővel, azaz – egyelőre – négy külön ujjal pengetés került sorra a leckék között. Az zeneelméleti szempontból balta emberek, mint én, ilyenkor csodálkoznak rá, hogy a lefogott akkordok húrjai külön pendítve is szépen szólnak, és egymás után játszva is kitűnően harmonizálnak, valamint ha mindez nem lenne elég, a más akkordba váltás utáni egyhúros pengetés is jól hangzik. Elképesztő. Lehet, hogy egyszer ez a sok kis felismerés-sziget össze fog érni valami egésszé, és ha ugyaneddigre technikailag is fel fogom tudni vértezni magam, még érdemben zenélni is meg fogok tanulni. Mondom: elképesztő.

A D és A környéki késleltetett akkordok (D-sus, A-sus) esetében kellemesen megleptem magam, hogy milyen gyorsan tudok váltogatni közöttük. Itt arról van szó, hogy az ember a kisujját leteszi és felveszi, illetve ugyanezt csinálja a gyűrűs vagy középső ujjával – attól függően, hogy „rendes” vagy „minor” akkordról van szó. Ezek variálásával nagyon kellemes kis dallamtöredékeket lehet produkálni, úgyhogy elég sokat szórakoztam már vele, és maradéktalanul élveztem.

Aztán továbbmentem a tananyaggal, és olyasmit láttam megint, amire magamtól is ráéreztem már korábban: a base note intézményét. (Tudom, hogy köcsögség ezeket angolul megnevezni, de így tanulom őket, és nem találtam magyar fordítást. Lehet, hogy egyszerűen alaphang?). Ilyenkor az ember, mielőtt pendít egy akkordot, előtte pendít egy szimpla húrt is, ami alapesetben mélyebb, mint az akkord maga, és jól hangzanak együtt.

Az adott leckében, vagy dalban, ahol ez felmerült, a tanár elárulta, hogy meg lehet ezt variálni úgy is, hogy pl. E akkord előtt az ember előbb A-t pendít, másodszorra meg E-t, és ezt váltogatja. Sajnos erről nekem az jutott eszembe, hogy akkor ez úgy igazán frankó, ha egy ilyen kör után ugyanezt az A akkorddal is megcsinálom. Hogy az egész tényleg jól hangozzon, úgy éreztem, hogy nem szabad hagyni kipengeni a hangokat, hanem a jobbkezes némítás trükkjét kell alkalmazni, hogy minden szépen külön hallható legyen.

Na ez az elv. A gyakorlat az, hogy így a következőkre kell figyelnem. A ritmust tartva jól fogjam le az akkordot, először a magasabb base note-ot pendítsem, majd némítsak, majd a teljes akkordot, és némítsak, majd a mélyebb base note-ot, és némítsak, de ekkor persze el kell emelnem a hüvelykemet a legvastagabb húrról, majd visszatenni, majd váltani az E akkordra, és nem eltéveszteni, hogy nem mindjárt egy telibe pendítéssel kezdek, hanem egy szimplával, és azt se a legvastagabb húron, ami pedig ösztönösen adná magát, hanem az ötödiken, és most épp, hogy nem kell némítanom semmit, majd vissza az A akkordra, stb.

Mindez elvétve jön össze. Vagy elrontom a sorrendet, vagy kizeng az egész, vagy csak a vékony húrok, és elfedik azt, aminek dominálnia kellene a hangzást, vagy némított húrt pendítek, stb. Azzal vígasztalom magam, hogy a szopás a tanulás jele, azaz ilyenkor épp tágítom a képességeimet – csak konkrétan nem látszik, hogy tágulnának.

Jó hír ugyanakkor, hogy újra elkezdtem dobgépre pengetni elsősorban 12 bar blues shuffle képletű dolgokat, és azt vettem észre, hogy lényegesen gyorsultam a korábbiakhoz képest. Az F7 eddig lehetetlennek tűnő némítása az adott módon, azaz hüvelykujjal továbbra is lehetetlennek tűnik, viszont kitaláltam egy másik módszert, ahol a gyűrűs ujjammal némítom az eggyel feljebb lévő húrt. Hát nem hozott azonnali zajos sikert az ötlet, de szerintem ennek működnie kell, mert mi más működne.

Ezt még amúgy sem gyakoroltam agyon, mert igyekszem örömöt vételezni ebből az egészből, és egy adott mennyiségű szopás után inkább visszasomfordálok ismerősebb vizekre, és már rendesen begyakorolt akkordokat variálok különböző sorrendben és pengetési mintázatokkal.

Közben fejlődök power chordban is, illetve hallás után sikerült lepengetnem először szimpla húron, majd power chordban, majd több húr használatával egy egyszerű, de fülbemászó dallamot. Persze csak a dallam egyszerű. Eredetiben baromi jól szól, az én előadásomban épp, ha felismerhető. Csak hát nem egy ismert dal.

Miután belefáradtam a némítós lefogásokba, átálltam a pentaton skála gyakorlására, meg eszembe jutott, hogy elhanyagoltam a powerchordokat is. Valószínűleg alapvetően a skálázás miatt történhetett, hogy míg korábban komoly gondot okozott, hogy a nyakon a törzs felé haladva egyre sűrűbben jönnek az érintők, így nem tudtam fix tartással átcsúsztatni az ujjaimat, azaz mellényúlkáltam, ez most megy magától, és értetlenül, de örömmel látom, ahogy az ujjaim ezt saját hatáskörben megoldják.

Amikor aztán ebbe belegémberedtem, visszatértem a némítós játékhoz, és ott is komoly haladást észleltem, ráadásnak meg egész jó dallamtöredékeket fedezek fel, és úgy látom, hogy a különböző pengetési mintázatokat is hamar tudom produkálni, sőt, én magam is kísérletezek velük, és már van olyan, hogy egymással jól együttműködő akkordokkal – szűk határok között, de – jóformán improvizálok.

A következő kihívás a C és F7 környéki váltások korrekt begyakorlása az új lefogással, ami főleg az utóbbi esetében elég tartósan tűnik lehetetlen közelinek. Ugyanígy a suspended D-k, meg A-k is erősen kihívásosak az új kéz és ujj tartással: a korábban már profinak tűnt kisujjamnak alig van helye, és minden más kézporcikám is úgy van beerőszakolva a helyére, hogy a kisujjam már moccanni is alig tud. Na de volt ez így korábban is, és sikerült kikecmeregni belőle.

Adós vagyok továbbá magamnak a rettegett F-ből és F-be akkordváltásokkal is. Viszont még 13 lecke, és a végére érek a kezdő tanfolyamnak, aminek a vége felé olyan címeket láttam, mint alap blues improvizáció. Most jutottam el oda, hogy már érzem, hogy be kell állíttatnom a nyakat, illetve a húrmagasságot, mert kezdek nem én lenni a szűk keresztmetszet.

Anglia, noha újabban ott is szítják az idegenellenességet, még mindig nagyságrendekkel befogadóbb, mint Magyarország. Az állam által diktált értékrend szerves része, hogy az ember nem nyilvánul meg náciként, vagy ha igen, széleskörű megvetést von magára, és kiiratkozik a kultúremberek csapatából.

A valóságban viszont árnyaltabb a dolog, mert hiába kínos előhozakodni nacionalista hajlamokkal, meg az angol munkahelyek féltésével, az érzés attól még általános, és mivel nehezen csatornázható be, végül képmutatással, hazugságokkal, sunyisággal tartják fent a status quot. Se hülyének, se naivnak nem tartom magam, de jó darabig eltartott, mire rájöttem, hogy az általam egyedi esetekként megélt jelenségek, nem egyediek, hanem azok a norma.

Nekem Liverpoolban és a környékén az szűrődött le, hogy az emberek kedvesek, amíg szarabbul állsz náluk, illetve kedvesek szemtől szembe, meg kedvesek akkor, ha a dolognak nincs tétje. De amint dolgozni akarsz bármi olyasmit, amiért többen állnak sorba, csendben, csinnadratta nélkül, de azonnal zárják a szöget.

Jó pár olyan interjún voltam, ahol a beszélgetést követő csevegés (smalltalk) során a potenciális munkaadóim meglepetésüket kicsit sem palástolva mondták, hogy nagyon jó az angolom, nem hitték volna. Akkor minek hívtak be egyáltalán? Azért – mondom persze én, nem ők – mert a legtöbb helyen monitorozzák, hogy mennyi meleget, más nemzetiségűt, nőt, satöbbit forgatnak meg a munkaerő piacról, mire objektív kritériumok alapján felvesznek valakit. Én is csak egy pipa voltam egy jelölőnégyzetben, és ha valaha kérdés merült volna fel bármilyen hatóság vagy ellenőrző szerv részéről (ennek esélye egyébként konkrétan nulla), a dolog álságossága felderíthetetlen.

Sokszor ott is hibáztam, hogy értelmes, gondolkodni képes és hajlandó embernek mutatkoztam. Ez veszélyesnek tűnhet, és mivel az interjúvolóm jó eséllyel a leendő főnököm is, vagy akit helyettesítenem kell, míg ő gyesen van, vagy hat hónapot pihen Thaiföldön, nyilván nem akarják, hogy náluk erősebb versenyző keveredjen a levesükbe.

Különösen nem akarják, hogy az illető kelet-európai legyen, mert azoknak alul van a helye. Az angol diplomámhoz ún. workshopokon is részt kellett vennem, ahova az ország minden tájáról érkeztek emberek. Az egyik szünetben, ahogy beszélgettünk, szóba került, hogy mit dolgozom (akkor, úgy rémlik, még a pizzás állásom sem volt meg), illetve hogy hajlandó lennék-e a képzettségemhez és tapasztalatomhoz képest alacsonyabb szintű munkát is elvállalni. Szó szerint lélegzetvisszafojtva várták, hogy erre mit válaszolok, és amikor azt mondtam, hogy persze, bármit elvállalok, látványosan megkönnyebbültek, és olyanfajta helyeslő morajlást hallottam, mint amilyet a szobatisztaságban áttörést elérő kutya hallhat. A szóban forgó szakemberek nálam mind jobb munkával és alacsonyabb képzettséggel rendelkeztek. És még csak versenytársak se voltunk.

Jóval később egy utasom egy londoni nő volt. (Valaki relatíve híres: említette, hogy a TV-ben is szokott szerepelni). Tulajdonképpen nagyon kedves volt, de meglehetősen felsőbbrendű. Bátorkodott párhuzamot vonni az én helyzetem, meg aközött, amikor ő volt húsz éves, és tíz font per óráért dolgozott úgy, hogy a családja egyébként eltartotta. Elmondta azt is, hogy ő kifejezetten szereti a kelet-európaiakat, mert azok ugyanolyan jó munkát végeznek, mint az angolok, sőt, sokszor lelkiismeretesebbek is, de mindezért sokkal kevesebb pénzt kell adni nekik. Tőlem elkérte az önéletrajzomat, és megígérte, hogy majd jól körbemutogatja, mert neki fizikailag fáj, hogy taxisként megyek pocsékba – de aztán nem tudom, ebből mi lett.

Üzleti ötlete is volt. Ez az ötlet jól mutatta, hogy mi más világegyetemben élünk. Azt javasolta, hogy egy éves fix díjért vállaljam, hogy kelet-európaiaknak segítek mindenféle jogi és munkajogi problémájuk megoldásában. A kelet-európaiak lefedése egyébként onnan jött, hogy megtudta tőlem, hogy a magyarok nincsenek olyan sokan, illetve akik nem állnak jól, azok aligha fizetnek ilyesmire, inkább megoldják a baráti / ismerősi kör segítségével, akik meg jól állnak, azoknak nincsenek ilyen problémáik. Abba már nem mentem bele, hogy Kelet-Európában különböző nyelveket beszélünk, így ahhoz, hogy lengyeleknek vagy románoknak segítsek, tolmács is kéne, satöbbi. Invitált, hogy ha legközelebb Londonba megyek, esküdjek meg, hogy előtte felhívom, és akkor leülünk megbeszélni, hogy mi legyen velem. Nem hívtam fel soha, mert ez az egy beszélgetésünk is úgy nézett ki, mintha ő sziporkázná a jobbnál jobb ötleteit, én meg azt keresném, hogy miért nem megvalósíthatók. Kis érdekesség, hogy ugyanez a nő arról számolt be, hogy amikor Liverpoolba jön (az Everton felügyelő bizottságának a tagja) rejtenie kell a londoni akcentusát, mert ellenérzéseket vált ki.

De maradjuk is Liverpoolnál, hiszen a tapasztalataim is innen valók. Állítom, hogy több száz utasommal beszéltem a munkaerő-piacról, szűkebben pedig arról, hogy kinek hogy lett állása. Egyetlen londoni illetőségű kivételtől eltekintve mindenki egy haveron vagy családtagon keresztül jutott az állásához. A többségük mégis őszinte segíteni akarással irányított a munkahelye honlapjának megfelelő oldalára, elfelejtve észrevenni, hogy az egész csak virtuálisan létezik. Olyan utasom is volt, akinek én mondtam, hogy itt csak haver meg családtag kap állást, mire ő elhallgatott, aztán rövid morfondírozás után mondta, hogy most, hogy mondom, neki is a húga melegítette elő a székét.

Egy másik utasom zongoratanárnő volt, de nem ebből élt. Ez Magyarországon nem hangzik meglepően, de Angliában nekem úgy tűnt, hogy az iskolákban sok elfér közülük, és nem is olyan körülmények között kell dolgozniuk, mint egy magyar énektanárnak. Ezt a csajt egy kórházba vittem, ahol egy határozott idejű adatrögzítős melója volt. Kérdeztem, hogy nem őrli-e fel, hogy így egyik napról a másikra kell élnie. Mondta, hogy nem, mert amikor lejár az egyik szerződése, hívják a közvetítő irodától, és jön a következő, és ez így megy már vagy két éve, úgyhogy alapvetően semmi gond. Kérdeztem, hogy ehhez mit kell csinálni. Csak bejelentkezni az irodánál – mondja – szívesen meg is adja a cég nevét. A fuvar végén papírt és tollat rántok, majd a csaj felolvassa az egyik ügynökség nevét, ahova évek óta regisztrálva voltam azzal, hogy bármit elvállalok. Csak hát engem soha az életben nem hívtak.

Egy kora-huszonéves nyikhaj meg arról számolt be, hogy színészként tekint magára, és még az USA-ban is próbálkozott rövid ideig, de nem jött össze, úgyhogy a szó hagyományos értelmében dolgoznia kell. Én is elmondtam, hogy szebb napjaimban írogattam, amúgy szociológus és HR-es vagyok – elvileg. Erre elmondta, hogy ő meg toborzó (recruiter). Úgy jutott az álláshoz, hogy felhívták, hogy nincs-e kedve hozzá. Mondta, hogy nem tudja, hogy mi ez, de legyen, kipróbálja. Aztán nekem kezdte el magyarázni, hogy mi az a toborzás-kiválasztás, mire mondtam, hogy ne fáradjon vele, tudom mi az, része a szakmámnak. „By the way” ezres nagyságrendben pályáztam meg ilyen állásokat úgy, hogy végezettségem és tapasztalatom is volt, de úgy tűnik, ez akkor ért volna pontot, ha már a legostobább, legtapasztalatlanabb angol is elfogyott volna.

Egy ponton túl azt mondtam magamnak, hogy próbálkozom még x ideig – már Londonban – és ha az sem jön össze, akkor tükör segítségével a saját szemembe nézve azt fogom tudni mondani, hogy rohadt sokat próbálkoztam, nem vádolhatom magam azzal, hogy csak ímmel-ámmal keresgéltem volna.

Az egyik utasom győzött meg végleg arról, hogy igazam van. Egy kocsmába vittem, ahol a főnökével találkozott. A helyi Ford gyárban dolgozott, és azért találkozott a főnökével, mert egy kicsit jópofáskodni akart vele, és közben felvetni, hogy fel tudná-e venni vagy vetetni a legkisebb fiát a céghez. Három fia volt amúgy a csókának, az első kettőt már ugyanígy betetette, de egyre nehezebb a dolog. Amikor csak úgy általában beszéltem neki arról, hogy nekem milyen nehézségeim vannak, ő maga mondta ki, hogy ja, hát idegenként neked itt semmi esélyed nincs. Nem volt lenéző, nem volt ellenséges, sőt, még egy kis együttérzést is kiolvastam a metakommunikációjából, ahogy amúgy tárgyilagosan mondta ezt, mintha csak arról lenne szó, hogy ez egy zöldséges, itt fogok tudni tarját venni. Persze ha az ember a Ford honlapjáról indul, és ott a karrier oldalt böngészi, a valóságnak ez a rétege láthatatlan lesz, ahogy jó eséllyel a központban magában is láthatatlan, ami a valóságban történik.

A részvételemmel lefolyt beszélgetéseken kívül másik több százat hallottam, amikből az derült ki, hogy az ország tele van olyan emberekkel, akik lubickolnak az állások között. Ha megunják, átmennek egy másikba, vagy elmennek Ausztráliában fél évre, majd hazajönnek, és két héten belül rendes, nem megszakadós irodai melójuk van. Ehhez – úgy néz ki – elégséges angolnak lenni.

Hát… az eddig már „prímán” abszolvált váltások is szarul mennek sokszor, teljesen kész vannak az ujjhegyeim, meg már a hüvelykem töve is fáj, kiderült, hogy a beégetettnek hitt pozíciók csak fixen vannak – úgy ahogy – beégve, azaz a némítós trükk miatt elfordult kezem nem találja meg a helyét olyan könnyen (azaz rohadt nehezen találja meg), arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha ne adj isten felállva akarnék gitározni (megmondom, mert próbáltam: gond lesz), azaz az a behuzalozás az agyban, amire türelmesen várok, hogy állva, fekve, ülve, odanézve, nem odanézve állandóan rajta legyen a mentális térképemen a gitár nyaka, mintha a testem meghosszabbítása lenne, még kurvára odébb van, illetve per pillanat, mintha távolodna is.

Tucatszor láttam már körbemenni az állítólagos párbeszédet, amiben a szülő azt próbálja megmagyarázni a gyerekének, hogy két férfi hogy érezhet úgy egymás iránt, ahogy azt alapértelmezés szerint nők és férfiak szokták.

Én is annak vagyok a híve, hogy a gyerek korának megfelelően, természetes egyszerűséggel válaszoljuk meg a kérdést. De azért legyünk résen. Nem mindegy, hogy hogyan zárul a beszélgetés.

– Sanyi bácsi meg Pista bácsi miért csókolgatják egymást állandóan?

– Mert ők egy szerelmespár ugyanúgy, ahogy Ági néni meg Zoli bácsi. Ilyen is előfordul.

– Aha. Ehetek egy sütit?

– Nem.

Már javában saját kezdeményezésből hoztam játékba a kisujjamat, amikor kiderült a húrnémításos dolog. Így tegnap megint a start mezőn találtam magam, de ma már meglepően könnyen sikerült az új kéztartásos pozíciók némelyikében is használnom.

Most az F7, meg a C környékén tűnik lehetetlennek az új tartás hatékony, pontos és gyors használata, de holnap nyilván ez is lehetségesnek fog majd tűnni.

Extra nehezítés, hogy a gitárom elég hangos, amit alapvetően jó dolognak tartok, de most épp itt vannak a festők, és ahogy az ő fejükkel próbáltam gondolkodni, arra jutottam, hogy az egyszerű dalok csupasz gitárkíséretének, illetve az akkordváltásoknak a zaja nem növelné a komfortérzetüket, illetve kívülállók számára csak nehézkesen tudnám elmagyarázni, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen jó, és óriási haladás, meg egyébként is, örüljenek, hogy nem hegedülni tanulok.

Szóval miattuk halkabban „játszom”, amit már amúgy is terveztem, mert lassan túl kell lépnem azon, hogy a húrok eltalálásának örülök, és be kell izzítanom olyan komponenseket is, mint a hangerővel, dinamikával való variálás.

Az „A” tervem az volt, hogy ugyan létezik az a megoldás, hogy például az A akkord lefogásánál a bal kezem hüvelykjével elnémítom az E húrt, én ezt mégsem fogom alkalmazni, hanem majd csak az ötödik húrtól pendítek, és akkor tökéletesen fog szólni. Ami azt illeti, nem is voltam egészen sikertelen a terv végrehajtásában, de ahogy egyre inkább dalokat is igyekszem játszani, kiderült, hogy annyi minden másra is kell figyelni (ritmus, fel-le pendítések megosztása, erő, stb.), hogy a pendítés kezdőpontjának precíz megtalálása már pont sok.

Úgyhogy most átálltam arra, illetve elkezdtem átszoktatni magam, hogy mindig telibe, vagy legalábbis ne halálpontosan pendítsek. És tényleg: sokkal jobban át tudom adni magam a ritmusnak, meg a pendítés mintázatának. Persze mivel nincsenek hosszú ujjaim, most arra kell figyelnem, hogy az első húrt ne némítsam véletlenül, ahogy a gitár nyaka gyakorlatilag a markomban van, és nincs már hely ívelgetni tulajdonképpen egyik ujjammal se.

Ez azt is jelenti, hogy bizonyos szempontból megint újra kell tanulnom az akkord váltásokat, amit viszont nem bánok, mert rendesen belejöttem a gitár tanulásba, és mindennapos esemény, hogy teljesen más helyen és körülmények között ugrik be valami ötlet, amit ki akarok próbálni, és alig várom, hogy a kezembe vehessem a gitárt.

Sajgó ujjak már nem állítanak meg, csak akkor hagyom abba a gyakorlást, ha drasztikusan romlik a teljesítményem: ilyenkor veszem tudomásul csak, hogy elfáradtam. Már önállóan is elkalandozom. Sokadszorra fordul elő, hogy egy ideig nem nézek rá a tananyagra, hanem elmélyítem, amiben bizonytalan vagyok, majd amikor ebben épp stagnálok, elkezdek próbálkozni máshol, például megnézem, hogy egy kicsit odébb fogva milyen hangokat tudok előcsalni, és azok hogy hangzanak az eddigiekkel, meg ilyesmi. Aztán úgy döntök, hogy veszem a következő leckét, ami pont arról szól, amire épp magamtól jöttem rá.

Hazaérkezésem alkalmából – pár hét bemelegítés után – leszakadt a mennyezet egy darabja, amit ránézésre még pár másik fog követni vagy magától, vagy – optimális esetben – egy festő segítő keze által.

Hirtelen két szakemberrel léptem kapcsolatba. Az egyik egy nagydumás késő harmincas. Mindenre van egy története. Például, hogy miért késett egy órát a meló felmérésekor (töketlen autósok a nem működő lámpánál a Soroksárin). Vagy hogy az egyik legutóbbi ügyfele, Laci bácsi, egy hétszázezres munkára hogy adott száztízezer borravalót. Arra is biztos lesz egy kis színes, hogy a tegnapra ígért, több forgatókönyvet felvázoló árajánlat-mátrixa miért nem ért még ide.

A másik figura egy szomorú ötvenes mérnök, aki nyilván nem a legszórakoztatóbb körülmények között avanzsált festővé. A megbeszélt időpontnál bő fél órával ért ide korábban. Beszéltünk róla a telefonon, hogy minél korábban jön, nekem annál jobb, aztán ezek szerint vállalt valamit, amiben biztos volt, hogy meg tudja oldani, de nem volt szüksége a biztonsági tartalék időre.

A nagydumással előtte elég sokat morfondíroztunk, hogy mit lehet tenni, hogy ilyen leszakadás már ne nagyon forduljon elő. Hálót kell feltenni, és akkor jó tíz évig nem lesz ezzel gond – mondta. Az ex-mérnök ugyanezt úgy adta elő, hogy ez sajnos előbb-utóbb ugyanígy le fog jönni, bár ő fel fogja hálózni. A mérnök egyúttal az árajánlatát is megadta, és amikor az időzítésről beszéltünk, azt mondta, hogy a jövő héten tudja megcsinálni, vagy ha akkor nem jó nekem, akkor már csak ősszel. Őt választom.

Amúgy Angliában is találkoztam egy szakemberrel, amikor egy barátnak segítettem a költözésénél. Az volt a dolga, hogy teljes felelősségvállalás mellett, hatóságilag csavarja le a gáztűzhely csatlakozóját a csőről, azaz előtte elzárja a csapot. Ezért valami egészen meghökkentő óradíjat kapott.

Ő is mérnök volt korábban, de azt mondta, hogy nagyon feszélyezte a nagy felelősség, meg az a rengeteg dokumentáció, úgyhogy átképezte magát gázszerelőnek, és azóta is boldogan él anyagi és erkölcsi megbecsülésben.

Persze az angoloknál azért nem lehet tudni, hogy mi a valóság. Európai mércével kevés a diplomás. A most aktív negyven fölöttiek bármilyen diplomájukat réztáblára gravíroztatják, és már megy is a szobájuk ajtajára. Hirtelen három-négy ember jut eszembe, aki arról számolt be, hogy builderként (aki minden szakmunkához (kellene, hogy) ért(sen), ami egy épületben felmerülhet), vagy autómentőként boldogabb, mint értékesítési igazgatóként, vagy IT mérnökként. Maradjunk annyiban, hogy a PR-juk biztos profibb, mint a magyar mérnök-festőé.

Kiderült, hogy nem csak akkordok vannak, hanem pengetési mintázatok is, azaz rendesen meg lehet variálni, hogy a négy ütem közül hány le- és felpendítés legyen, és pláne, hogy mikor. Ha ezt összebolondítom azzal, hogy hagyom kipengeni a hangot, vagy jobb tenyéréllel elnémítom közvetlenül az akkordváltás előtt, akkor egyetlen, vagy pár akkordváltásból is olyan univerzum nyílik meg, hogy elképesztő.

Miután két mintázatot vettem a vonatkozó leckékből, szinte öntudatlanul elkezdtem újabbakat kipróbálni, és miközben el se hittem, hogy ez mennyit számít, mosolyogva süppedtem a flow élménybe, és a sajgó ujjaim is mintha valaki másnak fájtak volna, annyira nem befolyásolt semmiben. Ha hozzá nem értő kérdezett volna, hogy mit csinálok, azt mondtam volna, hogy improvizálok, te szerencsétlen, nem látod?!

Egyúttal arra is felfigyeltem, hogy az aktuális leckét olyan jól veszem, mintha előre készültem volna, szóval fajsúlyos sikerélmények érnek most már naponta.

Ugyanakkor, hallgatva egyszerűnek tűnő dalokkal erősen meggyűlik a bajom. Lehet, hogy csak három-négy akkordot kell variálni bennük, de amit megpendítek, azt ki kell tartani, majd hirtelen elnémítani, és nagyjából ugyanabban a pillanatban átfogni és keményen megpendíteni a következőt, ami persze az összes ujj mozgásával jár.

Az ütemek háromfelé osztásának akadályát viszont lassítás nélkül vettem. Nem tudom, hogy ettől csak én féltem – mert rendesen elfelezni valamit nem kaland, de a harmadolásnak azért mellé lehet nyúlni – és a zenében ez megy magától, vagy az eddigi ráfordított idő és energia hálálta meg magát. Munkahipotézisnek egyelőre az utóbbit fogadom el.

Azt hiszem, már évek óta hallom, hogy Magyarországon sörforradalom zajlik. Az elmúlt egy-másfél hétben sikerült is mintát vennem. A forradalom szó helyett én egyelőre a felkelést használnám.

Hét féle sört ittam az eddig rendelkezésemre álló idő alatt. Ebből eggyel voltam maradéktalanul elégedett: a Kőbányai Világossal. Egy barátom, akiért tűzbe teszem a kezem, hogy nem esik sznobéria áldozatául, említette a Propaganda nevű sört, úgyhogy egy olyat is kértem. Ahogy belekóstoltam, egyből beugrott, hogy az illető – velem szöges ellentétben – a kesernyés, pilseni típusú söröket szereti. Ezzel együtt, ezen érződött, hogy valódi sör, a készítői tudták, hogy mit cselekszenek, és a saját műfajában jót is alkottak.

Az összes többi szar volt. Általában az összetevők egyike elszabadult, például az élesztő a rohadásig uralta az egész löttyöt, vagy sikerült úgy bodzát csempészni a főzetbe, hogy annak egyetlen (a legkellemetlenebb) komponense legyen csak érezhető, satöbbi.

Végül is ilyen egy szokványos forradalom. Az emberek nem pontosan tudják, hogy mit csinálnak, és hogy végül mi fog kisülni az egészből. Most majd nyilván felpezsdülnek a sörsznobok, aztán remélhetőleg el is csendesednek majd.

Én amúgy nem vagyok egy kiemelt sörrajongó, úgyhogy az a tervem, hogy bízni csak a kipróbált márkákban fogok, és ha épp kedvem tartja, majd vállalom a magas, de következményeiben jelentéktelen kockázatot, hogy belefutok egy-egy, a forradalom hevében feleslegesen megszületett sörbe.

Amúgy, ha az egész paláverből megmarad majd tíz új márka, meg az országban itt-ott bele lehet futni egy-egy jó lokális sörbe, az egész megérte.

Elég sok illúzió él a magyarok fejében Nyugat-Európáról. Nekem – Angliában élve – sikerült ezek számát radikálisan csökkentenem – elismerve, hogy számos dolog egyszerűen tényleg jobb és/vagy jobban működik, mint nálunk.

Lehet, hogy a németeket bálványozó angolok beszélték tele a fejemet, és ezért lepődtem meg egy jelenségen Németországban, amit Magyarországon teljesen természetesnek vennék, miközben súlyosan felháborítana – de hát Magyarországon ez a kettő kéz a kézben jár…

Voltam egy koncerten Münchenben, ami jól meg volt szervezve, satöbbi, tehát semmi németekkel kapcsolatos illúzió nem dőlt volna romba, hacsak nem lett volna az első előzenekar.

Az ilyeneknek iszonyú nehéz dolguk van (velem feltétlenül), mert az emberek a fő attrakciót várják, ezért nem kimondottan befogadó állapotban hallgatják az adott együttest. Ehhez képest zeneileg meglepően jók voltak, illetve ez végül is nem kellene, hogy meglepetés legyen. A hangszeresek értettek a hangszerükhöz, jól és élvezettel játszottak covereket, az énekes pedig kimondottan profi volt, tudott erőt beleadni mélyen és magasan egyaránt.

Volt viszont egy kakukktojás. Először az tűnt fel, hogy van egy figura, aki félig a háttérben lég-basszusgitározik, meg macsónak szánt módon beleáll a riffekbe, és ennyi. Épp kérdeztem a többieket, hogy ez meg ki a f, amikor sajnos kiderült, hogy egyfajta énekes. Az a fajta, akinek a hangja a dó-ré-mi skálát öleli fel, de a két szélén már a középen gyenge hangereje is lekonyul. Ez az ember minden második-harmadik számnál lehetőséget kapott, hogy ő énekeljen olyan számokat, ahol legalább egyszer volt egy olyan rész, amit normál körülmények között a táncdalénekes rendesen rekedten megnyom és/vagy egy oktávval magasabban énekel, hogy az ember lúdbőrözni kezd, de itt csak az ehhez tartozó arckifejezés manifesztálódott, maga a hang nem.

A figurának ezek után a tényszerűen kudarcos részek után mintha kombinált tesztoszteron és endorfin tolulása lett volna, olyan elégedettség ömlött az arcáról és a mozdulataiból. Egészen szürreális volt. Az első „hangos” megnyilvánulása után pár körrel be is mutatták, és ugyan nem figyeltem, de valami olyasmi esett le, hogy a fickó a bajor rádiónál valami vezető.

Azaz kellően sikerorientált, céltudatos, arcátlan és önkritika híján való ahhoz, hogy simán bekerüljön egy csapatba, ahol mindenki más konkrétan zenész. Azóta megnéztem az együttes facebook oldalát, és kiderült, hogy a többiek is javarészt mind vezetők a Bayern 3 rádiónál, aminek nem örülök, de végül is tényleg tudtak zenélni, úgyhogy mondjuk, hogy bocsánatos bűn, hogy kicsit halmozni kezdik a nekik „járó” előnyöket, de az, hogy egy globális szintű, agyeldobós, zenetörténelmi állócsillag koncertje elé fértek be, így is súlyosan otromba aránytévesztés, és biztos vagyok benne, hogy a háttérben egyedül az üzleti érdekérvényesítő képesség állt, nem a zenei kompetencia.

A második előzenekarral (Vintage Trouble) semmi ilyen gond nem volt, nekik egyszerűen szar volt a zenéjük, nevetségesen modoros a ruhájuk, az énekes meg az a kaliberű ripacs volt, akit – ha korrektek akarunk lenni – már bezárva kéne tartani. Mondjuk a gitáros is.