Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.

Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

A legkitartóbb mulatozók is órákkal ezelőtt elcsendesedtek. A szél sem simogatja a fák leveleit, a tó vize egyetlen szürkéskék tükör, még a madarak éneke is mintha távolról szólna. Frenák István fakókék kezeslábasban, az elmúlt tíz percben fokozatosan múló tétovasággal áll a műhelye előtt. Az órájára néz: 6:59. – Na jól van, az az egy perc már nem számít – mormogja csak úgy a maga bajsza alá, és a flex kapcsolója után nyúl.

Ismeretségem Gyula bácsival évtizedekkel korábbra nyúlik vissza. Sakkpartnerek voltunk az öreggel. Ami azt illeti, én mindig csak, mint öreget ismertem. Öreg volt akkor is, és most is csak pont annyira tűnik öregnek.

Ez persze csak a látszat. A háza például egy álltó helyében öregedett meg. Minden ugyanaz rajta, de minden össze van roskadva, fényét vesztette, esetleg rohad. Az öreg úgy él ott mintha nem is létezne. Minden úgy néz ki, mintha egyszerűen otthagyták volna negyven évvel ezelőtt.

Megszokásból járok hozzá, és mert látni szeretném, hogy minden rendben van. Én vagyok az utolsó sakkpartnere, mindenki más elpárolgott vagy meghalt. Szombatonként megyek, illetve szeretek ott lenni, amikor az orvos havonta meglátogatja.

Az orvos, illetve az orvostudomány csak kis részben érti, hogy mi történik Gyula bácsi fejében. Az időtlen idők óta változatlan környezet, és a városban mindig azonos útvonalai megmagyarázzák, hogy hogy tud még önálló életet élni (rutinból), de a CT óta, ami az agya gyakorlatilag totális elszivacsosodását mutatta ki, tulajdonképpen az sem világos, hogy beszélni és járni hogy tud, nemhogy az, hogy legendás sakkmesteri kvalitásai hogy maradhattak érintetlenek.

Akárhogy is: Engem felismer, de úgy tűnik, senki mást nem. Fogalma sincs, hogy milyen évet írunk, hogy egyáltalán melyik országban élünk, vagy hogy mi az, hogy életkor. Viszont minden áldott szombaton megsemmisítő vereséget mér rám sakkban, pedig nem az a tervem, hogy fals emberségből nyerni hagyjam.

Pontban tízkor szoktam érkezni. Mindig viszek ebédnek valót: Gyula bácsi csak farhátat vesz, és azt se készíti el. Szerencse, hogy be van fizetve a Kultúrházba ebédre és uzsonnára (ez utóbbit kis műanyag dobozban kapja meg).

Felvágom a hagymát, olajra dobom, megpucolom a zöldségeket, és párolni kezdem őket, a héjakat a kerti komposztálóba dobom, aztán a megsózott húst sütni kezdem a megdinsztelt hagymán, majd fokhagymát pirítok alig észrevehető barnára, ráöntöm a rizst, röviden összesütöm őket, majd nekiállok elmosogatni.

A szekrénynek, amiben az edények vannak, háború előtti szaga van. A szú járatok is évtizedesek benne, emberemlékezet óta nem volt új lakója. A tompa fényű, az örökkévalóságnak gyártott porcelántányérok girbegurba toronyként magasodnak a polcra simított, mára már okkersárga újságpapíron – talán a hetvenes évek közepéről, amikor Gyula bácsi felesége meghalt, és az új funkciót nyert papírokat nem cserélte többé senki.

Az elmosott, újra csillogó tányérokat a szárítóra teszem, lezárom a gázt a rizs alatt, megkeverem a húst, felöntöm két decivel Gyula bácsi másra nem igazán alkalmas házi borából, takarékra veszem a lángot alatta, és mindketten kimegyünk a kertbe.

Én füvet nyírok, vagy a lehullott gyümölcsöket szedem, gereblyézem vagy lapátolom össze. Az öreg elengedte a kerti fák és bokrok kezét nagyon régen. Ezt a többségük túlélte, és beállt egy kis ökoszisztéma, amit majd’ szétvet az életerő. A gyümölcsök tört részét eszem meg vagy viszem el, a többi a kert hátsó sarkában rohad el. Gyula bácsi számára nem is léteznek. Mi lenne, ha még ez is vissza lenne forgatva a földbe?

Gyula bácsi ez idő alatt mindig a fészerben ténykedik. Ellenőrzi, hogy a rozsdás kerti eszközök és egyéb szerszámok mind megvannak-e és a helyükön vannak-e (és persze mindig mindent rendben talál), majd azt is akkurátusan leellenőrzi, hogy én minden szerszámot oda teszek-e vissza, ahonnan elvettem.

Ezek után megebédelünk. Ez jó darabig eltart. Gyula bácsi mindent darabra eszik. Csak villát használ, mégpedig úgy, hogy a leglehetetlenebb szögben nyúl a kiszemelt falat felé, majd megböki azt, és félig a szájához emeli úgy, hogy a hús szó szerint egyetlen roston függ a villa hegyén, majd eltátja a száját, és ráhúzza a fejét a falatra. Amikor végzett a hússal, hasonlóképpen számolja fel a rizskészletet, majd a zöldségeket.

Régebben palacsinta is volt, hogy de Gyula bácsinak beragadt egy szokása korábbról, miszerint valamilyen virtust akar kivágni. Így lett egyszer mind fizikailag, mind lelkileg nagyon rosszul, amikor azt vállalta, hogy negyven lekváros palacsintát fog megenni egy ültő helyében. Még a húszat is alig hagyta el, amikor nem ment tovább, de ő nem akarta feladni, úgyhogy fizikailag kellett megakadályoznom öngyilkos terve keresztülvitelében.

Úgyhogy évek óta kávézással zárjuk az ebédet, majd mindketten szundítunk egy jó fél órát. Az öreg, miután felébred, egy kicsit zavartnak tűnik. Vizeskék szemeit ide-oda rebbenti, még mintha az is megfordulna a fejében, hogy én egyáltalán ki vagyok. Aztán mintha az emlékeiben kutatna hosszasan. Végül megkérdezi, hogy van-e kedvem egy sakkpartihoz. Én mindig igent mondok. Játék közben egészen megváltozik. Mintha korábbi életében félretett volna bizonyos mennyiségű ép értelmet, amit ilyenkor használ fel darabonként. Ha például látja, hogy felcsillan a szemem egy vélt lehetőség láttán, alig láthatóan elmosolyodik. Így ad egy kis előnyt, hogy tovább tartson a játszma. Ebben a molyosban benne van minden emlék, amit fiatal koromból őrzök a kapcsolatunkról, amikor nem csak sakkozni tanultam tőle. Ilyenkor úgy tűnik, mintha semmi nem változott volna, mintha minden örökké tartana.

Az elkerülhetetlen vereségemmel záruló parti után összeszedem az edényeket, és a konyhába indulok velük, de Gyula bácsi szinte ijedten néz rám, és azt mondja, hogy hagyjam csak, majd ő elintézi. Ki is viszi a konyhába. Én addig meglocsolom a virágokat, aztán beköszönök neki. Épp ekkor végez a tányérok fényesre nyalásával. Ahogy nagy gonddal visszateszi őket a helyükre, rám se néz, csak int. Találkozunk jövő szombaton.

Miközben a 12 bar blues shuffle-lal egészen minimális, az észlelhetőség határán táncoló haladást produkáltam, bánatomban véletlenül rájöttem, hogy egy akkordot úgy is többféleképpen lehet pengetni, hogy a húrokon való áthúzás közben hova teszem a hangsúlyt. Mondjuk egy riff A mollal indul, és úgy is végződik, de míg az első akkordot csak simán pendítem, a záróakkordnál keményebben adok a mély húroknak, így az nagyobbat üt úgy, hogy mindeközben azt is hallani lehet, hogy ez is egy A moll, meg azt is, hogy ez az A moll mégis más.

Nekiláttam a következő leckének, ahol a 12 bar blues shuffle tovább bolondítása a téma. Így vettem észre, hogy – mivel az utóbbi időben az akkordokba mélyedtem bele – itt nekem az alapjaim is súlyosan inognak, úgyhogy először is nekiálltam gyakorolni az E, A és D húrokon.

Egészen meghökkentően lassan haladok vele. Először is az ujjak terpesztése, és eleve a kéz szöge a gitáron annyira kiforgatott, hogy először miden futam után sajgott a kezem, most – pár nap múlva – meg minden harmadik-negyedik után. (Innen visszafogni az akkordokra olyan, mint büntetőtáborból hazamenni a fűtött öröklakásba).

És még mindig nem megy jól. Elvétve sikerül tökéletesen. Általában a lefogásokkal van gond: ottfelejtem az ujjam, ezért rossz hangot pendítek, vagy részlegesen felejtem ott, és ezért tompa pengés a büntetés vagy azért mert nem fogtam le elég határozottan. Valamivel ritkábban a pendítésbe csúszik hiba, és luftot pendítek, vagy beakadok a játékban lévő vagy a mellette lévő húrba. Meg hát olyan is van, hogy egyszer csak nem tudom, hogy mi is van, és megállok, vagy kiesek a ritmusból, vagy mi.

Pozitívumként azt tudom felhozni, hogy – mivel a pentaton skálát viszonylag sokat gyakoroltam – a pengetésemre tulajdonképpen nem kell figyelnem, hanem egyszerűen, gondolkodás nélkül eltalálom az épp illetékes húrt. További jó hír, hogy a közbe-közbe be-becsúszó rossz lefogásokat sokszor menet közben tudom korrigálni úgy, hogy az nem hallatszik, azaz nem megy a játék rovására.

Ami leginkább aggaszt, az mégis az, hogy az ujjaim egyszerűen nem elég hosszúak ahhoz, hogy úgy fogjam le a hatodik húrt, hogy alatta semmihez ne érjek. Sőt. Az ötödiknél is ugyanez a helyzet. És míg a többi körülmény esztelen mennyiségű gyakorlással legyőzhető, ennek nem tudom, milyen következményei lesznek még.

Új módszerem van: nekiállok nagyjából ész nélkül pengetni föl-le, aztán váltok egy akkordot, amiről azt gondolom, hogy jól fog hangzani, tartom a ritmust, belecselezek a pengetési mintázatba, aztán meglátom, mi sül ki belőle.

Most már többedszerre egy – szerintem – baromi jó dallam, rendes groove-val. Több olyan riffem is van már, amivel saját magamat be tudom bolondítani, és azt veszem észre, hogy verem a lábammal a ritmust, plusz egyre durvábban pengetek, ahogy belelovalom magam, aztán amikor észreveszem, hogy a pontosság rovására kezd menni a vehemencia, visszaveszek, és a riffről le nem szállva elkezdek a dinamikával kísérletezni, és szinte kívülállóként nézem, ahogy az ujjaim teszik a dolgukat. Amikor visszahallgatom, hogy mit műveltem, szintén önkéntelenül ütöm a ritmust a lábammal.

Azt is észrevettem, hogy gondolkodás nélkül variálom azt, hogy egy-egy akkordot hagyok kizengeni, vagy lefojtom. Mikor erre rácsodálkozom, kipróbálom máshogy, és rájövök, hogy az volt a legjobb, ahogy zsigerből csináltam. Ez szerintem már annak a csírája, hogy ki fogom tudni fejezni magam a zenén keresztül.

A jazzes könyvben ugye volt az is, hogy az a jó, ha az ember érzésből, zsigerből, és nem fejből, gondolkodva játszik. A fentieken felül erre szívmelengető példa, hogy az egyik riffnél azt a cselt vetettem be kicsit magamat is meglepve, hogy a záró hangot az addig két részre osztott ütemben háromszor pendítem le. Egyszerűen imádom hallgatni, szerintem az adott riffnek ez egy masszívan savas-borsos része. De ami itt a lényeg, megérzésem szerint ez klasszikusan olyan dolog, amit átgondoltam rohadt nehéz lehet csinálni, hanem csak úgy sikerülhet, ha egyszerűen beleugrik az ember.

A felvételeket visszahallgatva azért erősen hallom, hogy nem vagyok még rendes zenész, a gitárom nem egészen része még a testképemnek, satöbbi, de ez egyrészt javulni fog, másrészt egyelőre szabadon szebben játszom, mintha tudom, hogy most fel is veszem.

Ma egy újabb megerősítésben is volt részem. A szomszédom kérdezte a gangon összefutva, hogy én gitározom-e. Mondtam, hogy igen, én próbálkozom, és azon vagyok, hogy az idő előrehaladtával ezt egyre kisebb tortúra és egyre nagyobb élvezet legyen hallgatni. Erre ő úgy reagált, hogy igen, emlékszik arra is, amikor még csak gyakoroltam. (Vegyük észre a különbséget kettőnk észlelésében!).

Egy barátom megkért, hogy, ha tehetem, adjak vért egy rokonának úgynevezett irányított véradás keretében. Azt válaszoltam, hogy részemről ok, viszont – ha jól rémlik gyerekkoromból – AB Rh+ vagyok, és kérdés, hogy így is releváns-e a dolog. Kiderült, hogy igen, majd az enyémet letárolják, és csereberélnek máshonnan megfelelőt.

Magyarul a végig sem gondolt „A” terv helyett, miszerint persze felajánlom a segítségemet, de az rajtam kívül álló okokból aztán mégsem fordulhat gyümölcsözőre, hirtelen a „B” terv élesedett: konkrétan vért kellett adnom. Ilyet még sose csináltam, mivel elég következetesen, preventív defenzióval kerülöm a tűszúrásos helyzeteket.

Bepakoltam a hátizsákomba a két biciklizárat, meg a fülhallgatómat arra az esetre, ha a visszaúttal kapcsolatban kezdeti bizonytalanságok merülnének fel, hogy akár egy teljes album végighallgatásával adjam magamra a gyújtást. Megérkezve szembesültem vele, hogy kulcsot nem sikerült hoznom a zárakhoz, úgyhogy felvittem a bringát a recepcióra, és megkérdeztem, hogy ott tudom-e hagyni valahol bent. A nő kifelé mutatott a kapun, hogy igen. Erre azt válaszoltam, hogy nincs záram, úgyhogy nem hagynám kint, mire meglepetésemre kiderült, hogy elsőre értette a kérdésemet, és nem az utcára mutatott, hanem a kapun belül az előtérre.

Bent felvették az adataimat, és előre megkaptam a fél literes ásványvizet, meg a csokis nápolyit. Utána az ujjbegyemből vettek egy kis vért. A gyűrűs ujjamról a kisujjamra továbbítottam a kezdeményezést, azzal az indokkal, hogy azt ritkábban használom gitározás közben. Ebben ki is egyeztünk. Aztán eszembe jutott, hogy adhattam volna a jobb kezemet is, most meg már látom, hogy tökmindegy az egész, mert már amúgy sem látszik semmi. Egyúttal az is kiderült, hogy határeseti vérszegény vagyok, azaz 132 a nem tudom miben kifejezett hemoglobin értékem, ami az orvos mérlegeléséért kiált, hogy adhatok-e vért.

Megjött közben az orvos is, és adhattam. A folyosó utolsó szobájába, ahova ugye a mese szerint eleve szigorúan tilos lenne egyáltalán bemenni, na ott veszik le a majdnem fél liter vért az embertől. Innentől a vérvételeknél szokásos ügymenet következett, csak időben rendesen elnyújtva. Lefújtak vagy ötször fertőtlenítő spricnivel, elkötötték a felkaromat, majd persze belém döftek egy ordenáré átmérőjű tűt. Ekkor csevegtünk egy kicsit, majd az összes dolgom annyi volt, hogy pumpálgassak a kezemmel. Ugye az az egyik olyan mozdulat, amit tűvel a könyökhajlatban ép értelmű ember nem csinál, de hát megkértek. Dicsérték a technikámat, pedig – nem panaszként mondom – maroklabdát sem kaptam, mint a kettővel mellettem fekvő nő. Az adag végéhez közeledve lelassultam egy kicsit, nem igazán akart tovább folyni a vérem, amit én a magam részéről életrevaló reakciónak értékelnék, de a nővér más szempontokat vett figyelembe, és lazított a kötésen, valamint gyurmázni kezdte a felkaromat, hogy az utolsó cseppeket is lefejje rólam.

Az események után kaptam egy jókora vattacsomót, hogy azt szorongassam, majd pár perc heverészés után elmehettem. Kiültem a folyosóra, rápillantottam a biciklire, és komótosan megettem a nápolyimat, meg legurítottam a fél vizet, és mivel semmi különöset nem éreztem, úgy döntöttem, hogy akkor hazatekerek.

Az út hazafelé végig enyhén emelkedik, de csak két kilométerről van szó. Az egész mégis pont olyan volt, mint ha előtte már mentem volna egy jó negyvenest enyhe szembeszélben. Illetve most úgy néz ki, hogy egy kicsit fájni fog a fejem, úgyhogy zárom soraimat, és betöltök egy szalonnás rántottát.

Már mentünk pár megállót, amikor meghallom a jól ismert mondatot: Jegyeket és bérleteket kérem felmutatni ellenőrzésre. Felnézek, egy térdnadrágos figura az sárga pólóban, a karszalagját behajtott könyökén igyekszik tartani.

Ketten ha fel tudják mutatni a bérletüket, a harmadiknak, egy koraötvenes háziasszonynak nincs semmije, úgyhogy az ellenőrzés eddig tart. A nő hangját nem hallom, valószínűleg csak motyog, arca a kifejezéstelen és a zavarban lévő között imbolyog. Együtt leszállnak az ellenőrrel, aki már készíti a papírmunkának valót, de a nő nem túl gyorsan, de annál elszántabban, behúzott nyakkal, és arcán a félelem és a sértettség keverékével konokul megy végig a járdaszigeten, majd át a zebrán, és fel a kis utcán a kertes házak felé.

Az induló villamosból látom a szomorú, tehetetlen ellenőrt. Szemmel láthatóan naponta számtalanszor van ehhez hasonló élménye, hogy ő testesíti meg a formátlan hatalomszerűség belülről rothadó fekete lelkét. A jelek szerint úgy döntött, ilyenkor inkább hagyja a francba az egészet. Az emelkedő kis utcán felfelé kaptató nő arca most már a sértettség és a diadal elegyének jegyeit veszi magára. Mintha sikerült volna kiállnia egy olyan természettől fakadó jogáért, amitől mégis mindig megpróbálják megfosztani.

Egyelőre nem olyan bátor, hogy a lopáshoz való alanyi jogát a boltban is megpróbálja érvényesíteni. Ott valahogy furcsa lenne, ami a villamoson természetes. Esetleg majd egy egyhetes, az egész kerületre kiterjedő áramszünet idején.

Most egy olyan riffet ötlöttem ki, amit az eddig megszerzett képességeimmel elég nagy biztonsággal tudok eljátszani. Úgyhogy neki is álltam pengetni, és azon kaptam magam, hogy csukott szemmel vigyorogva úgy taposom a ritmust hozzá, hogy még a térdemre támasztott gitár is mozog, de akkor se nyúlok mellé, hanem csak úszom az árral. Fel is vettem a „művet”, hogy visszahallgassam, és a felvételből az derült ki, hogy nem csak hogy rajta vagyok a ritmuson, hanem eggyé váltam vele.

Ez egyrészt azért jó hír, mert sikerült behabzsolnom egy kis flow élményt, másrészt meg azért, mert – ahogy a jazzes könyvben olvastam – zenészek állítólag szokták kérdezgetni egymást például koncertjeik kapcsán, hogy hogy álltak az idővel. És én most erre túlzás nélkül azt tudnám mondani, hogy baromi jól. Úgy tűnik, hogy ha ezt elkapja az ember, akkor azt érzi is, és nincs mit méricskélni, mert elmosódik a határ, hogy most én csinálok valamit jól, vagy szerves része vagyok valami tőlem függetlenül létező univerzumnak.

És ez akkora élmény, hogy az egyébként elképesztő röptetést nyújtani képes zenehallgatást is négyzetesen üti.

Ahogy a magyar kisboltok dolgozói tévesen gondolják, hogy a vevő minden esetben idióta, úgy Angliában is sokan hiszik, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. (Jó, hát főleg maguk az ügyfelek). Tudván, hogy az igazság valahol félúton sűrűsödik, én minden esetben egyedileg bíráltam el, hogy kinek van igaza, illetve, hogy ki hülye, és ki nem az.

„A” pontból „B”-be nyilván sokféleképpen el lehet jutni, sőt, még legrövidebb is van közöttük, de sokszor olyan kicsi a különbség, hogy nehéz megítélni, melyik a jobb irány, illetve az utak jellege és minősége is mást és mást jelent különböző utasok számára. Van, aki a lámpákat akarja elkerülni, van, aki csak a legszélesebb utat ismeri, és minden más mögött lehúzási kísérletet sejt.

Az elején kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy nem a legoptimálisabb útvonalon kíséreltem meg az utas célba juttatását, de vitára okot adó helyzet később is rendszeresen kialakult. Ilyenkor kétféleképpen alakulhatott az útvonal megítélése. Vagy azt gondoltam, hogy nekem van igazam, vagy legalábbis jó eséllyel nincs érdemi különbség az én és az utas verziója között, vagy rá kellett jönnöm, hogy az utasnak van igaza.

Ha az utóbbi volt a helyzet, ezt mindig el is ismertem, ha az előbbi, akkor előadtam az érveimet. Még ha tudtam is, hogy vaskosan nekem van igazam, vagy azt sejtettem, hogy blöfföl az utas, akkor is mindig azt mondtam – feltéve, hogy nem rendszeresen az adott utat járta be a figura –, hogy a végén megmondom, mennyi az ára az útnak, ő meg eldönti, hogy azt korrektnek tartja-e, vagy szerinte kevesebbet ér, majd fizessen belátása szerint.

Ha belegondolok, tulajdonképpen meglepő, hogy ezek az esetek döntő többségükben úgy végződtek, hogy rám hagyták az általam mondott árat, és még borravalót is adtak. A legegyszerűbb helyzetek azok voltak, amikor minden nap (akár kétszer) ugyanazon az úton jött-ment az utas, ilyenkor azt mondtam neki vita esetén, hogy csak fizessen, amennyit általában szokott. Itt is elenyésző arányban fordult csak elő, hogy valaki visszaélt a helyzettel. Ilyenkor mosollyal, vagy akár szóban is jeleztem, hogy észleltem a turpisságot, de nem különösebben érdekel.

Egyébként büszke voltam magamra, hogy ez az elegáns ötletem ilyen szépen működik, és meglehetős tahók vitorlájából is kifogja a szelet. Sokszor az is előfordult, hogy az addig gyanakvó és ellenséges utas – korrekt hozzáállásomat látva – barátkozóvá és minden egyéb szempontból is normálissá vált.

Egyetlen nőre emlékszem, aki nem bírt megnyugodni. Egy rendelőintézetből kellett hazavinnem. Rögtön az elején bemondta, hogy melyik nagy úton vigyem. Én nem arra mentem volna, de mindegy. Nem sokkal az elindulás után elkezdte kérdezgetni, hogy hol vagyunk. Én megmondtam neki, és rögtön hozzá is tettem, hogy hol és mikor fogunk balra fordulni az általa áhított útra.

De ő először csendben, magában, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben jajongani és siránkozni kezdett, majd vádaskodásba csapott át, hogy át akarom verni. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlenség, hiszen pontosan azt csinálom, amire kifejezetten megkért. Közben összeállt a kép bennem, hogy nyilván indulás előtt kapta a tanácsot valakitől, hogy mondja be ezt az utat, hogy lássa a taxis, hogy tudja ő, mi merre van. De nem tudta, és a tanács, illetve annak megfogadása pont erre világított rá éles fénnyel.

Mivel a logikai alapképzés nem győzte meg, neki is felajánlottam, fizessen annyit, amennyit idefelé fizetett. Az, hogy ez sem nyugtatta meg, illetve ami még fontosabb, nem hallgattatta el, az már feldühített. Ezt először udvariasan lepleztem, de mivel ez sem használt, és továbbra is olyan keservesen vádaskodott, mintha makaóban csalással nyertem volna el a bal veséjét, rákiabáltam, és gazdagon használtam a „fuckin’” szót, hogy érzelmi állapotomról színgazdag képet festhessek. Nem sokkal ezután, legalább annyi haladást elértünk, hogy csak magában siránkozott, én meg azt gondoltam, hogy jól van, bazmeg, legyen döntetlen.

Amikor már felismerte a környéket az otthonához közel, kicsit megnyugodott, és a feszültséget oldandó megkérdezte, hogy akkor én végül is hogy jöttem volna. Erre én balra mutattam neki, hogy egy hosszú egyenes után éppen itt bukkantunk volna ki, és a körút, amit ő említett, az én útvonalamban csak mint kereszteződés szerepelt volna. Úgy tűnt, hogy megértette. Érkezéskor megkérdeztem, hogy mennyit fizetett odafelé, és én is annyit kértem tőle. Közben megérthette, hogy ez az egész hogy nézhetett ki kívülről, illetve az én szemszögemből, mert nagyon megköszönte a gesztust. Szóra sem érdemes – mondtam – pedig volt mit megköszönnie.

Amúgy nem ő volt, aki a legjobban feldühített. Van az a típus, aki teljesen egyértelmű ostobaságot beszél vagy hazudik úgy, hogy közben a mindenre elszántak harciasságával néz az ember szemébe. Egy nőt az állomáson vettem fel. Sietett, mert időre oda kellett érnie egy bizonyos gyógyszertárba. Amúgy az út a fizika törvényei szerint előre jól láthatóan, halálbiztosan hosszabb időt vett igénybe, mint amennyink volt.

Igyekeztem sietni, de azért nem ész nélkül. Kis késéssel odaértünk a gyógyszertárhoz, és az – jé! – bezárt, ahogy az előre tudni lehetett. A nő felháborodva jött ki, hogy ez az én hibám. Nyugodtan kijavítottam, hogy az esete a fizika és a közlekedés törvényei hatálya alá esik. Erre erősködni kezdett, hogy az egyik lámpánál nekem a bal sávban kellett volna mennem a jobb helyett. Na de asszonyom – mondtam őszintén meglepve – nekünk valamivel később a jobb sávból kellett újra jobbra kanyarodnunk, ráadásul senki nem volt előttünk, és át is mentünk a zöldön, hogy aztán elérjük a következő pirosat, azaz az adott helyzetből a legtöbbet hoztuk ki.

Meg se várta, hogy befejezzem, máris kiabálni kezdett, hogy ne oktassam ki, ő rengeteget vezet… Mire én szakítottam félbe, hogy álljunk meg csak annyira, amíg megerősíti, hogy az előbb épp egy taxisofőrnek sikerült azzal érvelnie, hogy ő sokat vezet. Megerősítette. Kinevettem.

Mentünk a következő gyógyszertárhoz – noha ezek mind egyszerre zárnak. Arról is lepattantunk persze, úgyhogy az egyre dühösebb nő végül a belváros egyik utcáját adta meg végcélként. Közben már csak megszokásból tovább okoskodott egészen addig, hogy meg kellett állnom csak úgy a sáv közepén, kivennem üresbe, és lassan hátrafordulva, mélyen a szemébe nézve elárulnom neki, hogy alapvetően nem tetszik a stílusa, és egyetlen szót sem tűrök el tovább, hacsak az nem végtelenül kedves szó. Az üzenet átment, néma kussban ült bal hátul, amíg újra meg nem szólalt, hogy itt a bal oldalon jó lesz. Félreálltam, mire megint méltatlankodni kezdett, hogy ő úgy gondolta, hogy kanyarodjak be balra.

A legnagyobb sajnálattal, de született angol létére kioktattam az „on the left” és a „to the left” közötti különbségre, majd ráutaló magatartással az értésére adtam, hogy most fizetni fog, és ki fog szállni. Fizetett és kiszállt.

Aztán ugye van a geometria tudománya is. Az egyik utasom egy bizonyos sarokra akart eljutni. Egyszer csak felkiáltott, hogy itt miért nem kanyarodtam balra. Erre – hátha én emlékszem rosszul – visszakérdeztem, hogy nem a Shiel-Molyneaux sarokra megyünk-e. De igen, de itt akart balra menni, aztán jobbra és végig egyenesen. Mondom, nem gond, mert mi meg itt most egyenesen jövünk, aztán balra fordulunk és pont ugyanoda érkezünk. De az rövidebb – mondja ő. Ezen a ponton kellett szégyenszemre elmagyaráznom, hogy ha egy téglalap egy rövid és egy hosszú oldalán megyünk végig, az hajszálra ugyanaz a távolság, mint ha a másik két oldalán mentünk volna végig.

Ezt emésztette egy darabig, aztán valószínűleg megértette, mert azzal hozakodott elő (és közben meg is érkeztünk), hogy nekem az a dolgom, hogy őt oda vigyen, ahova mondja. Szuper, mondom, akkor egy hajóban evezünk: ez épp megtörtént. De ő nem erre akart jönni – tette hozzá. Ja – mondom – az megint más, de egyrészt az imént elmagyarázottak fényében ennek nincs jelentősége, másrészt az útvonaltervet akkor velem is ismertetnie kellett volna.

Ezután már csak annyi maradt benne (érv helyett), hogy egyáltalán miért vitatkozom én vele, azaz kimondatlanul: mi az, hogy nem neki, mint ügyfélnek van automatikusan igaza. Hasonló, ha nem intenzívebb elképedéssel az arcomon válaszoltam, hogy azért, mert ebben a mi konkrét esetünkben tényszerűen nekem van igazam, ő pedig következésképpen téved. Tajtékzott a frusztrált dühtől, ahogy kiszállt, és ami azt illeti, én sem tudok megtanulni nem csodálkozni újra és újra az arrogancia és az ostobaság együttes megnyilvánulásain.

Az edzőteremben, ahova most járok néha kicsit több a tréner, mint az alapértelmezett látogató. Relatíve lassan állt össze a kép, mert először azt láttam, hogy szemmel láthatóan haladó férfiak és nők egymásnak segítenek olykor a legegyszerűbb gyakorlatok kivitelezésében is, majd azt, hogy valamivel később ezen interakciók segített szereplője szakértőként lép fel egy ránézésre kezdő teremlátogatóval szemben.

Azóta fél szemmel, kedvtelésből figyelem a jelenséget, mivel nekem ez egyfajta csoda. A gyúrásban tényleg nincs több, mint amit az ember egy ebben kicsit előrébb járó haverja maximum három alkalom alatt el tud mutogatni. Aki ezen túl (illetve szerintem egyáltalán) fizet ilyesmiért, az az idióta-sznob mátrix egy vagy több mezőjét foglalja el.

Tegnap volt először, hogy fülhallgató nélkül mentem edzeni, így nem csak kép-, hanem hangelemzést is tudtam végezni. Vagy négy edző dolgozott éppen, többen közülük egyszerre két-három nebulóval. Az oktatás dióhéjban abból állt, hogy a tanulók bénáztak, mire a tréner – leggyakrabban a költői kérdések eszközéhez nyúlva – megalázta őket. Most mit csinálsz? Te hallottad, amit mondtam? Vagy akár: Te hülye vagy?

Az én meglátásom szerint ennek a dolognak két oldala van: egy szomorú, meg egy annál valamivel szomorúbb. Eleve méltatlan, hogy egy ember természetesnek tekinti, hogy így beszélhet egy másik emberrel – pláne úgy, hogy az még fizet is neki ezért. De ennél sokkal lehangolóbb volt látni a tanítványok reakcióját. Olyanokat válaszoltak, hogy „Ó, bazmeg, de hülye vagyok tényleg”, meg „Nem igaz már, hogy mindig elbaszom”, stb, illetve készségesen nevettek az edző, az ő kárukra elsütött viccein, meg magukon és egymáson.

Kívülről nézve egyértelmű a képlet. Van a befutott, olvasni nem feltétlenül tudó, de valóban negyvenhatos bicepszű sikerember, akinek az ügyfélkapcsolati tanfolyam elvégzését igazoló oklevelét egy Schwarzegerrel közös fénykép helyettesíti, és vannak az erre a státuszra vágyó, szoftverhibás fiatalok, akik a remélhetőleg bekövetkező siker egy bizonyos fokán boldogan kezdik majd játszani a mester szerepet, azaz alázgatni a még be nem érkezett szerencsétleneket. A séma híresen működik a hadseregben, az autóvezetői tanfolyamokon, az iskolai kollégiumokban, satöbbi.

Találtam egy valag új akkord kombinációt, mert rájöttem, hogy az E minor nem kvázi felesleges, ahogy eddig gondoltam, hanem sokkal inkább egy varázsszer, és pont beillik egy csomó helyre, ahol kedvem lenne játszani egy E-t, de az valahogy nem adja ki magát. Az ilyen felismerésektől és rácsodálkozásoktól már eleve folyamatosan úgy érzem magam, mint a légzősokkot kapott gyerek karácsony másnap reggelén, amikor rájön, hogy a Lego autója nem csak kanyarodik, hanem sebességet is tud váltani, erre most meg – egy korábbi rádöbbenésemet újra átélve – arra jöttem rá, hogy egy-egy lefogott akkord külön húrjait (a lefogás elengedése nélkül!) az akkord mögé pendítgetve további elképesztő harmóniák jönnek elő úgy, hogy még elrontani is nehéz – ha az ember kicsit odafigyel, hogy a hang mikor íveljen felfelé, meg lefelé. Eddig is szerettem volna masszív technikai alapokra szert tenni, de most még motiváltabb vagyok, mert ha már ilyen jó dallamokat találok gyakorlatilag jókedvemben, akkor mekkorát szólhat, ha nem nyúlkálok mellé, tudok játszani az intenzitással, illetve pontos vagyok, mint egy atomóra?! Kénytelen vagyok végigcsinálni.

Már vagy öt-hat olyan melódiát ötlöttem ki, amik szerintem baromi jól hangzanak, sőt, nekem sláger gyanúsak. Már csak meg kéne tanulni konkrétan zenélni hozzá, meg másokkal zenélni, meg zenét szerezni, mert a fő motívum mellett azért szükség lesz a ritmus szekcióra is, meg ami az ének alatt szól…

Szóval örömmel látom, hogy abba a stádiumba jutottam, amikor kezembe veszem a gitárt, és próbálgatom a különböző akkordokat egymással, amíg valami értékesbe nem botlok, abba belemélyülök, aztán fel is veszem.

Közben olvasom a Goosnargh által ajánlott könyvet, ami elvileg nem az én súlycsoportom, mert főleg jazz improvizációt emleget, de ezzel együtt nagyon élvezem, mert értem, hogy miről beszél. Ez alatt azt értem, hogy találkoztam a problémával, illetve felismertem egy-egy dolog jelentőségét, vagy ami még remekebb: magamtól jöttem rá, vagy csináltam dolgokat, miközben tanultam, gyakoroltam. Kezd olyan érzésem lenni, mintha tulajdonképpen zenész lennék – még ha ez egyelőre inkább a hipochondriával van is rokonságban, nem a művészettel.

Persze nehézségekkel is szembesülök. Amint belököm a dobgépet, be is feszülök egyúttal, és noha úgy érzem, hogy jól tartom a ritmust magamtól, ha szól a dob, valahogy elszáll a belső nyugodt erő, amiből addig táplálkoztam. Még rosszabb lehet a zenésztársak neheztelő tekintete.

Még nagyobb a baj a pengetési mintázatok esetében. A tananyagban eddig nem találkoztam olyannal, ami nehézséget okozott volna, de amint dobos „segítséggel” próbálkozom, egyszerűen leblokkolok, és hiába tudom az eszemmel, hogy melyik ütésre jönne a felpendítés, egyszerűen szétesem. Úgyhogy most belustulva gyártom a slágerfoszlányokat.

Ja, még valami. Talán azért, mert a feszes dupla pendítésekre kattantam rá, de mindennek, ami kikerül a kezem alól, van egy sajátos jellege. Ezt meg is értem, sejtettem, hogy a zene is olyan, amiben az ember maga jut kifejezésre, csak az a gondom, hogy én nem pont így szeretnék zenélni. A szerzeményeim – legalábbis általam előadva – úgy hangzanak, mint valami befelezett mulatós klezmer, amire a medvetánc a legadekvátabb reakció, ahelyett, hogy feszes, mámorító energiabombák lennének, amitől a csillagok közé szállna a boldog hallgató. Remélem, ez csak azért van, mert még messze vagyok attól, hogy megtaláljam a saját hangom, és nem azért, mert valami alapvetően nem stimmel velem.

Az utolsó hónapokban a kocsi kellemetlen hibát növesztett: a motor nem akart újraindulni, ha a külső hőmérséklet 14 fok fölé emelkedett; azaz ha leállítottam a motort, amíg megittam egy kávét, kár volt kapkodnom, várnom kellett bő tíz percet, hogy újra beinduljon.

Ez egy darabig még kezelhető volt, de ahogy – még Angliában is – egyre melegebb lett, a probléma is egyre mélyült, illetve kicsit később már elég volt, ha kint kicsit melegebb volt, és már a hideg motor sem akart beindulni.

A dolog nem volt teljesen új számomra. Egy korábbi autómnál előfordult pontosan ugyanez a probléma, és ott a főrelé nevű alkatrész volt a hibás, amit jó harmincezerért cseréltek azoknak, akik nem tudták, hogy egyszerűen két elfáradt forrasztást kell felfrissíteni.

Ahogy korábban megírtam, ezúttal nem bíztam a probléma kibogozását a szervizre, hanem elárultam a megfejtést. (Hogy itt milyen globális és lokális aljasságok vannak játékban, azt nem írom le megint, ott vannak a link mögött). Sajnos, mint ahogy egy Murphy törvénykönyv mellékletében lenne olvasható, a négy(!) főrelé kicserélése nem oldotta meg a problémát.

Tovább nyomoztunk hát a szervizzel (az interneten nem találtam használható ötletet). Ők beszéltek a helyi hondás fűmuftival, aki azt mondta, hogy ez egy klasszikus computer probléma, ami rossz hír, mert ez a legdrágább alkatrészek közül való. Jó hír ugyanakkor, hogy ennek a figurának van egy, ötszáz fontért – mondta a szervizes. Beugrottam, ők elvonultak a kocsival, majd engem is hátra hívtak, és megmutatták, hogy bizony a diagnosztikai szoftverük megerősíti a gyanút: az ECU a hibás.

Mivel már eladni készültem a kocsit (ami persze ebben az állapotban gyakorlatilag lehetetlen volt), egyszerűen pszichésen nem tudtam volna elviselni egy újabb ötszáz fontos kiadást úgy, hogy már jó pár másik szíváson voltam túl. Szigorúan anyagi szempontból még megérte volna (ha valóban ez a hibája), de kedvem inkább már ahhoz lett volna, hogy egy roncstelepen magam gyújtom fel a kocsit és/vagy verem szét ólombottal úgy, hogy semmi használható ne maradjon belőle: szó se lehetett róla, hogy végignézzem, hogy kilóra megveszi tőlem egy nepper, majd fillérekből orvosolja a gondot, és (a taxis múltat akár letagadva) gusztustalan profittal adja tovább a gépet.

Ugyanis lehúzást sejtettem. Egy haverom haverja szintén rádugta a maga laptopját a kocsi computerére, és csodák csodájára nem jött fel az ECU hiba. Közben repült az idő. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a korábbi kísérleteknél mindig várni kellett az új alkatrészre, majd becsúszott egy négynapos hétvége, satöbbi: azaz egyszerűen nem volt már időm utánajárni, hogy mi az isten lehet még a gond.

A Magyarországra hazacuccolás már rég kőbe volt vésve, megvolt a kompjegyem, a repjegyem egy héttel későbbre, a taxis engedély épp lejárt. Hiába hagytam vagy egy hónapnyi idő-puffert, a szopás olyan kitartó és cizellált volt, hogy ez sem volt elég.

Így kellett hazajönnöm a cuccaimmal, majd vissza az üres, eladandó kocsival. Épp harminc fok volt, ami azt jelentette, hogy többször is előfordult, hogy a kocsi napközben nem volt indítható. A hazaúton jégakkuval hűtöttem az ECU-t, illetve nem állítottam le, vagy ha muszáj volt, igyekeztem úgy ütemezni, hogy egy megállásból tudjak pl. WC-re menni, sztrádamatricát venni és tankolni. Soha nem jött össze.

Hazaértem Angliába, és felhívtam a volt kollégámat, akivel korábban már az árban is megállapodtunk. Elmondtam neki, hogy milyen probléma adódott. Legnagyobb meglepetésemre nem keserítette el a rossz hír (én mondjuk elálltam volna a vételtől a helyében). Lebonyolítottuk az adásvételt (ami szintén rettenetesen ment, ugyanis elvesztettem a kocsi forgalmiját, ami nagyon csúnyán lelassította a folyamatot).

Tegnap beszéltem a sráccal. Azt kérdezte, hogy a műszerfalon mi a sárga felkiáltójel. (Az, hogy ki van kapcsolva a kitörés gátló). Én meg megkérdeztem, hogy sikerült-e megoldani az indítási problémát. Azt mondta, hogy persze, pofon egyszerű volt az egész. Az ECU hülyeségeket „beszélt”, úgyhogy frissítették a szoftvert 75 fontért a srác által látogatott (nem márka)szervizben, és azóta semmi gond.

Örülök, hogy a volt kolléga nem szívott vele, de egyúttal elszomorít, hogy mekkora különbség van Liverpoolban egy hazai meg egy idegen kiszolgálása között. A taxis vizsgán is fizettem gazdagon olyan szépészeti dolgokért, amikhez nagyon hasonlókkal a szemem láttára hagytak futni egy kacsintással egy liverpooli sofőrt.

Hány, és milyen ehhez hasonló lassításban lehetett részem vajon az évek alatt? Hány mérföldet futottam úgy, mintha víz alatt járnék, mint valami B kategóriás rémálomban? És milyen messze jutottam volna, ha korrekt a pálya? Mindegy, nincsenek „ha”-k visszafelé az életben.