Olyan szomorúan kevés az értelmes, gondolkodni képes és hajlandó ember, erre azoknak a felét is állandóan haza akarják küldeni főzni.

A zeneelméletben van egy csomó meglepő dolog, olyasmi, amit az ember a józan eszére támaszkodva soha nem gondolna, mert hallható, hogy az nem úgy van. És akkor kiderül, hogy de, csak az agyunk sok mindent elintéz, csoportosít és észlelés-érzetté alakít anélkül, hogy tudnánk róla.

Az ember például azt gondolná, hogy ha két, egymástól több oktávra lévő E-t megpendítünk, akkor a kettő között, középen elhelyezkedő hangot fogjuk hallani. És nem. Kifejezett tanácsra megpengettem a hatodik, vaskos E húrt a G húr második bundját is lefogva és pendítve, majd nem is tudom milyen várakozásokkal elkezdtem a G húron mozogni. Két csoda is történt.

Először is kiderült, hogy hiába pendítem mindig ugyanazt az üres E-t a változó G húri hangok mellé, minden hang kellemes és harmonikus lesz. Ehhez persze a második csoda is kellett: az, hogy mindenféle tervezés és gondolkodás nélkül sikerüljön csak a megfelelő hangokat lefognom, és nem tévedni a disszonánsan hangzókra. Pillanatok alatt dallamok születtek.

Ezen kívül, mivel itt két nem szomszédos húrt kell egyszerre pendíteni, a hüvelyk és mutatóujjam begyeinek összecsippentő mozdulatát alkalmaztam, ami bársonyosságot ad a hangzásnak, ezt a bársonyosságot pedig a vastag E még jobban beburkolja, a G sajátos zengése meg megfűszerezi.

Vagy közvetlenül erről jutott eszembe, vagy pár, nem tisztázott asszociációs lépés után jutottam a következő lépésig, nem tudom, de elővettem egy vaskosabb pengetőt. Kezdőknek a vékonyat ajánlják: megengedőbb a durvább mozgású bizonytalan kézzel. Ezt alá is írom, amikor utoljára próbáltam a keményebbet, olyan voltam vele, mint egy orángután a szemöldökcsipesszel, de ez mostanra alaposan megváltozott. Persze elsőre, a kifinomultabb elemeket is tartalmazó riffjeimnél erősen oda kellett figyelnem, hogy ne legyek túl durva, de aztán hirtelen egész más megvilágításba került a vékony pengető, amit eddig használtam.

Azt éreztem, hogy ott nem én voltam a helyzet ura, mintha a végső mozdulatot, ami ugye pont a pengető és a húr találkozása, valami gátló közegben kéne megtennem. A hangzás is egész más a vaskosabb pengetővel: a pengetés zaja gyakorlatilag eltűnt, és a húrok is vastagabban és melegebben szólnak – pont ahogy tulajdonképpen nagyon régóta szerettem volna. Szóval megint fejlődésen kaptam magam: egy haladóbbaknak ajánlott metódus jobban kézre esik, mint egy kezdőknek szánt.

Plusz egy zeneelméleti érdekesség. Az agyunk az egyes hangszereket főleg a hang feltámadásának első pillanata alapján dönti el. Ha ezt az első pillanatot mesterségesen lecsippentik – például a gitárhangról – és egy zongorát teszik a helyére, akkor az egészet zongorának fogjuk észlelni, még ha lesznek is rafináltabb fülűek, akiknek valami gyanús lesz, csak nem tudják, mi az.

Elmentem a fülészetre, mert amikor úszni próbálok, az első levegővételnél víz megy a fülembe, ami aztán egyáltalán nem jön ki, hanem érzem, hogy bent pang, majd pár nap múlva szúró fájdalom is érkezik.

Nagyjából háromnegyed órát vártam a szomorú, lepattant épületben. Próbáltam a könyvembe merülni, de csak mechanikusan olvastam; engem könnyű megzavarni, még a könyvtárakat is utálom a koncentrációt zavaró mozgolódás miatt, itt meg jönnek-mennek az emberek, neveket kiabálnak emeleteken át hallhatóan.

Végül behívtak, tegyem le a kabátomat, és üljek le a doktornővel szemben. A doktornő kilétét kizárásos alapon állapítottam meg. A beszélőn kívül ő volt az egyetlen bent tartózkodó, de elsőre észre se vettem. Egy sarokban ült rózsaszín pólójában, a telefonjából fel se nézve. Kifejezéstelen arccal kérdezte, hogy mi a panaszom.

Elmondtam neki az első bekezdésben vázoltakat, és amíg a fülembe kémlelt, és épp nem latin és magyar kijelentéseket diktált az asszisztensnőnek, kihasználtam az alkalmat, hogy pár más apróságról is beszámoljak, amikről laikusként nem tudom eldönteni, hogy van-e jelentősége, egyáltalán abnormális-e. A doktornő ezeket mind meghallgatta. És ennyi. Semmilyen kommentárt nem fűzött semmihez.

Ha már nem csak fülész, hanem az orr, meg a gége is hozzá tartozik, benézett mindenhova az ilyenkor szokásos, potenciálisan vicces, de kellemetlen helyzeteken végigzongorázva. Volt nyelvleszorítás, amiben én jó vagyok, már gyerekként megtanultam, hogy ha nem tudom megmutatni a torkomat, akkor ledugnak rajta egy falapot, aztán lehet öklendezni. Volt viszont torokvizit közbeni logopédiai kísérlet is: a nyelvemen fémlappal, a torkomban tükörrel kellett kísérletet tennem í-t, ó-t, meg nem emlékszem még milyen magánhangzókat tartalmazó szótagok kimondására. Ez főleg az í-nél fulladt kudarcba.

A doktornő közben csak annyit kérdezett, hogy az orromon amúgy kapok-e levegőt (a végén kapott papírt olvasva már otthon tudtam meg, hogy azért, mert orrsövény ferdülésem van), és nem nekem, hanem az asszisztensnek mondta, hogy fülmosás lesz a jobb oldalon. Ezen túlestünk, persze egy darab zsír jött ki, amiből én úgy rakom össze a történetet, hogy amikor a víznek kellett volna kijönnie a fülemből, ez a zsírgöb úszott a kijárathoz, és a víz bent maradt. De mondom: ez csak az én tippem, ez nem volt téma, nekem itt nem az a dolgom, hogy bármit is megértsek.

A doktornő fülmosás után megint benézett a fülembe, és bólintott az asszisztensének, hogy akkor a jobb fülhöz is beírhatja, hogy „ép dobhártya”. A papír elkészült, kijött a nyomatóból, az asszisztens hosszasan nyújtogatta az eszközöket pakolászó doktornő felé. Már azon voltam, hogy megfogom én, de közben mégis észrevette, és köszönöm vagy bármi nélkül átvette, aláírta, és odanyújtotta felém.

És ekkor váratlan dolog történt. A doktornő úgy mosolygott rám, mintha az elmúlt percekben jót beszélgettünk volna, vagy kiderült volna, hogy ugyanaz a kedvenc XX. századi írónk. Mintha nem ugyanaz az ember lenne; gyakorlatilag kicserélték. Elköszöntünk egymástól, a doktornő visszamerült a telefonjába, én meg ülepíteni kezdtem a történteket a lépcsőn lefelé menet.

Eszembe jutott egy másik eset, amikor könyvet vettem, és a tranzakció végén még ennél is élesebb váltásra lettem figyelmes. Tán egy héttel később visszamentem bizonyos gondolatokkal és várakozások csíráival, de a lány, ahogy meglátott, eltűnt valami oldalajtó mögött, úgyhogy simán vettem még egy könyvet.

Aztán eszembe jutott, hogy nem ez a két eset történt velem, hanem állandóan ez történik, hogy bárki egy pult mögött, az önkormányzat üvegfalának másik oldalán, vagy bármilyen ügyfélkapcsolati helyzetben valamilyen munkahelyi perszónát ölt fel, a dolgát jól vagy rosszul elvégzi, és amikor azzal megvan, nyílik egy pár másodperces ablak, amikor – a következő ügyfélig – saját maga lehet.

Aztán az is eszembe jutott, hogy – ha nem is pult mögött – én is voltam már valamelyest hasonló helyzetek másik oldalán. Nekem is volt munkahelyem, munkám, amiben fel sem merült, hogy saját magamat úgy tegyem bele, ahogy az egyébként akár természetes is lehetne. Pedig, felteszem, úgy sokkal könnyebb lenne az élet, mondom ezt úgy is, hogy nem kétszer jártam rosszul azzal, hogy például megosztottam a gondolataimat munkahelyi környezetben.

Egészen elképesztő filmet láttam tegnap. Egy olyan vígjátékot, ami ennek ellenére mesterien találta meg, vagy hozta létre azokat a pillanatokat, amikkel az emberi lélek szép és kevésbé megnyerő bugyrai a maguk csupasz valójában mutatkoznak meg.

Én úgy néztem meg a filmet, hogy egy betűt sem olvastam el az ajánlójából – nekem ez a legtöbbször szerencsét szokott hozni – úgyhogy itt sem szeretnék részleteket írni, aki meg bele akar rondítani a saját ártatlanság-élményébe, az úgyis szabadon megteheti.

Annyit viszont nem bírok nem leírni, hogy ezt a filmet azért tartom az elmúlt évek halálbiztosan dobogós vagy akár első helyezett filmélményének, mert akár csak pillanatnyi megszakítás nélkül, folyamatosan élveztem a történetvezetést, ahogy fényképezve volt, amilyen embereket ábrázolt kívülről és belülről.

A színészek játékára külön is kénytelen vagyok azt mondani, hogy tökéletes volt. Mindegyik, végig. Olyan lassú és hirtelen átalakulásokat vittek végbe, hogy fizikailag nem értem, hogy hogy lehet ennyi, ilyen kaliberű embert egy időben egy helyre terelni – vagy egyáltalán találni. Persze az ő alakításukat nyilván támogatta a rendezés, a fények, a sminkek, meg biztos tucatnyi más dolog, illetve szakember munkája, de ez is „csak” egy másik fegyvertény: hogy minden apró részlet stimmelt.

Az egyedüli bizonytalanság az ausztrál film címe körül lehetne, de kit érdekel. Az eredeti cím The Little Death, ami a francia la petite mort-ból jön, ami szó szerint kis halált jelent, egyébként meg orgazmust. Felteszem, hogy Ausztráliában ez nagyjából mindenkinek megvan, és működik a cím (ugyanis passzol a történet egyes mozzanataihoz). Magyarországon könnyen lehet, hogy nem ez a helyzet, így adni kellett egy másik címet, ami fogós feladat.

Végül Szexterápia lett a címe, aminek szintén van valamelyes relevanciája, viszont gyakorlati jelentősége, hogy ezen a címen kell keresni a mozikban. Mi a Tabánban láttuk, ketten. Úgy értem, hogy ketten, hogy ketten voltunk a komplett moziban – a három dolgozón kívül. A film végére belőlük is csak egy maradt, csak hogy ne nekünk kelljen lekapcsolni a villanyt.

Csak szólok, hogy így ezeket a mozikat be fogják zárni, ami nem a jó fajta kis halál. Úgyhogy mindenki rohanjon megnézni – vagy induljon el időben, és akkor előtte a büfében is generálhat egy kis forgalmat. A jegyünk ezer (1000) Ft volt fejenként.

Falom a zeneelmélet olvasmányokat (például: Daniel L. Levitin – This is Your Brain on Music) és youtube videókat, és közben elmélkedem, emlékezem és próbálom a tanultakat a gyakorlatba átültetni, vagy legalább elhelyezni fejben, hogy a még nem létező gyakorlatomhoz hol és hogyan fogom tudni kapcsolni.

Emlékszem, hogy egyszer nagyapám tanított zongorázni. Kisiskolás lehettem. Megtanította a Szamárindulót, meg a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobálj! című dalokat, és ennyiben maradtunk. Semmi elmélet nem volt, csak a mozdulatsor megtanulása. Nagyapám szigorú ember volt; úgy voltam vele, ezt gyorsan megtanulom, a Für Elise-t már nem vállalom, aztán túl leszek rajta. Láttam, ő miket zongorázik, és tudtam, hogy odáig (így) eljutni pokol lehet. Fel sem merült, egyetlen pillanatra sem, hogy zenélni öröm lehet, nagyapámon sem látszott, hogy élvezné: úgy nézett ki zongorázás közben, mint aki valami – egyébként nemes – kötelességét teljesíti.

Amikor azt írom, hogy semmi elmélet, nem azt a porosz oktatást jellemző módszert hiányolom, hogy ha a gyerek zenélni kezd tanulni, akkor hangszerrel egy épületben nem tartózkodhat, viszont kézjelezve kell szolmizálnia, meg a semmiből előrángatott hangsorokat felböfögnie, megtanulnia a hegedű történetét, és elismernie, hogy Kodály kitűnő ember volt.

Hanem csak arra gondolok, hogy ha nagyapám mondott volna pár szót arról, hogy vannak a fülnek kellemes, meg kellemetlen hangok, és ezeknek az egyik variációja így néz ki, ezek meg ugyanazok a hangok, mint ezek, csak egy oktávval mélyebben, és ha itt klimpírozol, meghökkentően hamar bele fogsz akadni egy dallamba, és máris létrehoztál egy kisebb csodát, stb., akkor lehet, hogy még azon a délutánon beszippant a dolog. Ez persze egyrészt nem biztos, másrészt soha nem fog kiderülni.

Az egyik mostani olvasmányomban olvastam egy gyerekeknek kitalált zeneoktatási módszerről. Bemennek az első órára, ott a kezükbe kapnak egy gitárt (vagy egy másik, zongoránál kisebb hangszert), és azt mondják nekik, hogy sziasztok, találkozunk két hét múlva, addig nézegessétek, tapogassátok, csiholjatok belőle hangokat, ha van kedvetek. És a gyerekek hazamennek, és nekilátnak, és tökmindegy, hogy milyen „eredménnyel”, a lényeg, hogy ráhangolódnak, hogy hatni tudnak a hangszerre, reakciót tudnak kiváltani belőle, és lesz egy saját élményük, aminek a fényében eggyel beljebbről tudnak értelmezni mindent, amit tanítanak nekik, belefuthatnak egy csomó „Aha!” élménybe, hogy igen, nekem is feltűnt, hogy ez ugyanaz a hang, mint ott az, meg hogy ez jól szól, az meg nem, és most látom, hogy miért.

Én például úgy kezdtem németül tanulni egy budai nyelvstúdiós kazetta + könyv kombóból, hogy ott alapvető, az életben is előforduló párbeszédek voltak leírva, és felmondva, amit nekem be kellett gyakorolnom úgy, hogy a fordítás ott volt utána, de semmi részletes magyarázat. Direkt arra kértek, hogy ne is agyaljak semmi olyanon, hogy de ha a bácsiról itt ezt mondja, akkor a nénire ott miért mást.

Mikor a megtanulással percek alatt megvoltam (mert a leckék úgy voltak kitalálva, hogy percek alatt meg lehessen velük lenni), és így rögtön bezsebeltem egy kis sikerélményt, mert gyakorlatilag németül beszéltem, akkor jött a háttérmagyarázat, hogy nőnem, meg hímnem, esetek és hasonlók. És a tanultak egyszerűen bepattantak egy összefüggésrendszerbe, ráállították az agyamat, hogy itt ilyenekben is lehet és kell gondolkodni. Én ennél hatékonyabb nyelvtanulási módszert azóta sem láttam – azon kívül persze, hogy ha valaki (lehetőleg gyerekként) anyanyelvi közegben tud tanulni. Ez a módszer pedig pont ezt szimulálta.

De ez már nem egészen tartozik ide persze. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy örülök neki, hogy a gitározást a gyakorlattal kezdtem, hogy tudatlanul tapintottam ki dallamokat, meg ritmusokat, és csak csepegtetve jutottam hozzá azokhoz a zeneelméleti infókhoz, amik perspektívába helyezték, hogy mi a jó istent művelek. Számos zenésztől olvastam, hogy csak annyi elméletet tudnak, ami nem gátolja őket abban, hogy érzésből játsszanak. Lehet, hogy elbizakodottság, de én bízom abban, hogy nem tudom túltanulni magam elméletből, mert elég figyelnem az attitűdömre, hogy ne vegyész módjára próbáljak meg előállítani valami hatást, aminek elméletileg működnie kell. (Az ilyen kísérleteket a filmművészetben és az irodalomban is fel lehet ismerni messziről, mint hiteltelent, sablonost és gagyit). Vagy mondjuk úgy, nem ez fog megállítani a zeneelmélet megtanulásában.

Praktikusan meg ott tartok, hogy értem, hogy mit keres gitárosok keze ügyében zongora. Sokkal jobban (át)láthatók rajta a hangok, a közös leütések nehézsége nem fogható a gitáréhoz – legalábbis, ha csak egy-egy jó hangot, hangpárt keresünk – azaz jó dallamötleteket lehet kikísérletezni rajta, aztán, hogy azt a gitáron hogy lehet előállítani, az egy másik kérdés.

Meg ott is tartok, hogy jó eséllyel vennem kell egy angol-magyar zenei szótárt, mert most épp a triad-oknál tartok, amikről azt hittem, hogy magyarul tercnek hívjuk, de nem, hanem úgy néz ki, hogy hármas hangzatnak(?!). A lényeg, hogy három, együtt harmonikus hang lejátszásáról van szó, ami persze egy csomó helyen lefogható a nyakon, és a nehézség ugyanaz, mint a power chordoknál, azaz a kéztartást nem lehet egyszerűen átcsúsztatni, mert a bundok egyre sűrűbben jönnek. Jó néhány van közöttük, amit fizikai pokol lefogni, pontosabban megpróbálni lefogni, akkorát kell terpeszteni hozzá. Meg van az is, hogy az akkordoktól eltérően itt előfordul olyan is, hogy mondjuk második, harmadik és negyedik húron pendítek, de az elsőt, az ötödiket, és a hatodikat némítom, vagy nem pendítem. Na ez számomra tébolyító kihívás technikailag, úgyhogy első körben a szélső három húrokra eső variációkat fogom forszírozni.

Mindemellett van egy olyan érzésem, hogy nem csak azért, mert ebben már tartok valahol, vagy mert már annyi energiát fektettem bele, de a hangsúlyt az akkordokon fogom tartani: sokkal teltebb a hangzása, mint ezeknek a „hármas hangzatoknak”. Ennek is megvan a helye, de a talán nem teljesen fiktív zenei ösztöneim engem nem arra hajtanak.

Ervin fizikailag érezte a benne egyre növekvő feszültséget. Szárazat nyelt, nyugtalan szívverése mintha hullámokat vetett volna a bőrét lassan befátyolozó nyirkosság filmrétegén. Bátortalanul, támogatást remélve, a többiek felé intett, de senki nem figyelt rá. Egyedül indult hát a ruhatár felé.

Oldalazva vágott át a tömegen, kínosan ügyelve, hogy lehetőleg senkihez ne érjen hozzá. Ez persze nem sikerült, de a manőver így is elfogadhatóan zajlott le: ha nem néz senkire, csak folyamatosan mondogatja, hogy elnézést, akkor jó eséllyel kialakul körülötte egyfajta védőburok, amit a konfliktust keresők talán egyszerűen nem tartanak érdemesnek áttörni.

A pulthoz ért. Látta a kabátját, ott lógott elöl, a harmadik sornál. Ha nem lenne itt senki, a pultra térdelve elérhetné, és már rohanhatna is kifelé, de persze a ruhatáros a helyén volt, és ez egészen más helyzetet teremtett. Nehezebbet. Valahogy mindig minden nehezebb, mint amilyen lehetne.

Csak egy férfi volt előtte a barátnőjével vagy feleségével. A tranzakció akadálytalanul zajlott le, és azok ketten pillanatokon belül kifelé indultak. Ervinen volt hát a sor. Nagyot dobbant a szíve. – Jó napot! Illetve jó estét… elnézést. A kabátomat szeretném, de sajnos… – egy pillanatra elhallgatott, mert elkeseredve konstatálta, hogy hangja a megszokottnál is sokkal fakóbb, erőtlenebb és magasabb, ráadásul fecseg, elnézést kér a semmiért. Megköszörülte a torkát, és folytatta. – Szóval sajnos elvesztettem a bilétát. Biztos akkor esett ki, amikor a pultnál fizettem. Máskor nem eshetett ki. Viszont ez azt jelenti, hogy később meg kell lennie, tehát ez nem konkrét veszteség… – és itt újra elhallgatott.

A ruhatáros sóhajtott egyet. Olyasfélét, mint amilyet kiégett pénztárosok szoktak, amikor meglátják a vásárló kezében a létező legnagyobb címletű bankjegyet. – Melyik a magáé? – kérdezte bosszús unottan. – Az a kék ott, legelöl, innen a harmadik sor legelején – mondta Ervin, és igyekezett úgy mutatni a kabát felé, hogy abból egyértelmű legyen, hogy mennyire természetesen az övé a kabát; bár fogalma sem volt, hogy ezt tulajdonképpen hogy kellene csinálnia, és vajon sikerült-e. A ruhatáros odanézett, és megcsóválta a fejét. – Csinos darab, jó drága lehetett – mondta, mint aki csak elmélázik valami gondolati eshetőségen. Ervin megörült a dicséretnek, de aztán rögtön rájött, hogy ez nem dicséret, hanem célzás.

– Nem tudom, mit csináljunk. Van benne valami igazolványa? – Nincs. – Bankkártya? Munkahely belépő? Bármi? – Nincs. Mindent kivettem. Minden itt van a zsebemben. – Az baj. Ugyanis – fonta karba a kezét a ruhatáros – ezek szerint nem tudja bizonyítani, hogy a magáé – folytatta, és Ervin érezte, ahogy a vér, mintha csak a reményt szimbolizálná, kifut a fejéből – Nem azt mondom, rendes figurának tűnik, de ezzel nem sokra megyünk. A legjobb szélhámosok mind rendes figurának tűnnek. Hát ez bennük a pláne ugye, ettől jók a szakmájukban, hogy úgy mondjam. Meg itt van az is, hogy ez egy elég komoly kabát. Ha valami kikönyökölt régi szar lenne, akkor azt mondanám, hogy oké, nyilván nincs az az idióta, aki pont ezt akarná kitrükközni, de ez… – tárta szét a kezét.

Ervin agya lázasan zakatolni kezdett. Muszáj megoldást találni, az képtelenség, hogy ez a kabát elvesszen. Meg az is képtelenség, hogy szemerkélő esőben, egy fokban menjen haza egy szál pulóverben. Kétségbeesésében hirtelen megszólalt, és magát is meglepte azzal, hogy azt mondta: – Be tudom bizonyítani, hogy az enyém! Van egy használt zsebkendő a jobb zsebében. Nem! A balban! – Na jó. Akkor ezek szerint nem tudjuk, hogy hol. Különben tökmindegy: mit csináljak vele? Vessem össze a DNS-ével? – csattant fel a ruhatáros. – Akkor a korpa sem jó a kabát vállán – mormogta Ervin az orra alá, de hirtelen el is szégyellte magát, illetve beléhasított a félelem, hogy ezt az ostoba, és azonnal elvetett ötletet, amit csak a kétségbeesés mondatott vele, gúnynak veszi a pult mögött álló, és akkor vége mindennek. – Tegye csak ide – élénkült fel mégis Ervin – és én felveszem, és abból látni fogja, hogy ahogy felveszem, az rutin, az egy bejáratott mozdulat, azaz felvettem már ezerszer, látszik, hogy az enyém! – Ó! Ez eddig messze a legjobb ötlete! – derült fel a ruhatáros – Úgyhogy akkor most leakasztom ezt a kabátot, és szépen hátraviszem, és onnan megy majd a talált tárgyak osztályára, és akkor jövő héten majd vissza tud jönni a blokkal, ami a vásárlást igazolja, satöbbi, satöbbi! Már majdnem hittem magának, és akkor megpróbálja bedobni ezt az ócska trükköt?! – sziszegte, az ócska szónál szinte öklendezve az undortól.

Meg is fogta a kabátot, teátrális, és eltúlzott mozdulattal leakasztotta a fogasról, hogy tényleg eltüntesse szem elől. Ebben a pillanatban Ervin meglátta a szöszöket a kabát belső zsebénél. – Várjon! – kiáltotta – Csak egyetlen utolsó esélyt adjon! Tényleg be tudom bizonyítani! – nézett esdeklően a ruhatárosra. – Nézze a belső zsebet! Tépőzáras. Látja a szöszöket? – kérdezte izgatottan, és a ruhatáros komótos, gyanakvó mozdulattal maga felé fordította a kabátot. – Aha… – Azok a szöszök a pulóveremről valók. Mert a kis füllentyű nem fed rendesen, hanem kilóg, és ahhoz hozzáragadnak a szöszök, és nézze! – Ervin bal medencéjét a pulthoz koppantotta, hogy minél közelebb kerüljön a ruhatároshoz, és úgy mutatta – Itt meg a pulóveren látszik, hogy fel van bolyhosodva! És – folytatta hevesen, és érezte, ahogy a vér visszafut az arcába – ez a pulóver narancssárga, és a kabát tépőzáránál meg fogja találni még ugyanezt a színt, és fog még találni pirosat, meg egy kis kéket a rénszarvasos karácsonyi kardigánomról, és szürkét, ami meg… – Elég! – förmedt rá a ruhatáros, mint aki attól tart, hogy a szóáradat elsöpri, és bedönti a többi kabát közé. Komótosan maga elé emelte a kabátot, és alaposan szemügyre vette. – Aha – motyogta az orra alá – Na, akkor jöjjön be a pult mögé – és felhajtotta a pozdorjalapot – és itt mutassa meg azt az országosan híres kabátfelvevési rutint.

Ervinnek majdnem könnyek szöktek a szemébe, szinte szeretetet érzett a ruhatáros iránt, és egyetlen, jóformán ugrásnak is beillő lépéssel a pult mögött termett. A még mindig gyanakvó, de valamelyest már megenyhült férfi visszahajtotta a pult lapját, és átnyújtotta a kabátot. Ervin belebújt a jobb kezével, ballal felhúzta hónaljig, és az addig enyhén berogyasztott lábaival indítva a mozdulatot, lepelként lendítette a kabátot egy képzeletbeli köríven, és annak egy meghatározott pontján egyszerűen beszúrta a bal kezét is, és egy pillanattal később kidugta a kabát ujján. A kabát rajta volt, mintha oda teremtették volna.

Ervin ragyogó arccal, mint aki a bemutatott világszám után járó tapsviharra vár, úgy nézett a ruhatárosra. – Na jól van – szólalt meg amaz – hiszek magának. Ami azt illeti, nem gondoltam volna, de ez, ahogy felvette, ez tényleg meggyőző volt. Na, menjen. – és megint felhajtotta a pult lapját. Ervin kilépett, és szinte futva ment az lengőajtóig. – Köszönöm! – kiáltotta vissza. Egészen visszajött a hangja. Kilépett a szabadba, és legszívesebben tátott szájjal szívta volna tele a tüdejét, hogy kimosson minden feszültséget és kétségbeesést, de tudta, hogy ez szinte bizonyosan megfázással járna, úgyhogy csak felhajtotta a gallérját, behúzta a nyakát, és bujkáló mosollyal a szája szegletében nekiiramodott a fal mentén a buszmegálló felé.

Megnéztem a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet. Megmagyarázhatatlannak egyáltalán nem, de sajnos furcsának sem igazán tartom, hogy olyan lett, amilyen: Magyarországon évtizedes hagyománya van a vállalhatatlanul szar filmeknek.

Már gyerekkoromban feltűnt, hogy a színházban akár kiváló színészek is, kamera elé kerülve felveszik az „épp egy magyar filmben játszom” egyen modorát, egy olyan penetráns, életszerűtlen és gyomorforgató manírt, amit látva az embernek az az érzése, hogy ez csak valami belsős tréfa az egy osztályban végzett színészek között.

Örülhetnék, hogy ez majdnem teljesen eltűnt – legalábbis ebből a filmből – de ami helyette van, még ennél is sokkal szomorúbb. Nehéz megragadni, hogy mitől jön létre az a varázslat, amikor a színészi játék a hétköznapiságot, a természetességet úgy tudja felhasználni, hogy az bevonja, beszippantja a nézőt, és saját magában érzi a történetet. Szemmel láthatólag a film alkotói sem tudják megmondani.

Itt olyan természetes volt mindenki, hogy belőlük tucatjával lehetne minden nap látni bármerre, ha nem lennének annyira érdektelenek, hogy az ember észre sem veszi őket. Könyörgöm, a színészek annyira magukat játszották, hogy a saját nevük szerepelt a stáblistában a színésznél és a szerepnél is. És mégsem lett személyes a dolog, hanem tökmindegy, kit érdekel, illetve ki nem szarja le lett.

Ugye nem azonosul egy teljes generáció egy olyan emblematikus fasszal, akinek huszonkilenc évesen van annyi kapcsolata a valósággal, mint amennyitől egy hatéves szülei pánikban hívják a nevelési tanácsadót? Az egyetlen normális szerep a BKK ellenőr csajnak jutott, aki a srác a szó átvitt és szoros értelmében is beszédes bemutatkozó monológja után el is köszönt tőle.

A filmet telepakolták – érzésem szerint – személyes élményekkel és közhelyekkel, illetve a kettő nagyjából azonos halmazt képez. Az általános iskolai verés lett volna a baráti társaság nagy közös témája, ami gennyes sebként fakad fel időről időre? Harminc évesen? A kocsmai jelenet lett volna ennek a feloldása? Tudnék tippelni, hogy mi lehetett az ötlet, de nem láttam működni.

Az egész film olyan volt, hogy mintha egy már ezerháromszázszor lezajlott kocsmai beszélgetéskor határozták volna el alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ebből bazmeg filmet kéne csinálni, milyen kurva jó lenne már, hallod? És akkor tettek bele csajt, külföldet, gyerekkori sérelmet, időszerű közéleti témát, meg kit érdekel még, mit, és azt hitték majd lábra áll a dolog. De hát nem áll lábra, ahogy ha szénre lapátolt aminosavakat leöntünk vízzel, abból sem lesz wombat, csak fel kell takarítani utána.

Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem megvonalkázni egy A4-es lapot, hogy végre felrajzolhassak egy szimbolizált gitárnyakat, rajta a létező összes hanggal, és remélhetőleg valami vizuálisan is megragadható mintázattal, hogy mindezek egymáshoz képest hol helyezkednek el.

Már javában benne voltam a folyamatban, amikor eszembe jutott, hogy talán más is gondolkodott már hasonlóban. És tényleg: egy csomó képet találtam, ami a gitárnyak hangjait tárgyalja, de érdekes módon mindegyikből hiányzott egy részlet, amit a sajátomba magától értetődően, mint a tulajdonképpen legfontosabb elemet tettem bele.

Engem ugyanis nem csak az, sőt, nem elsősorban az érdekel, hogy hol mindenhol vannak mondjuk C hangok, hanem az is, hogy melyik C-k pontosan ugyanazok, mint egyes másikak, és melyikek vannak egy-egy oktávval odébb.

Amint berajzoltam a hangokat, elkezdtem szín- és formakódokkal ellátni őket. Minden hangnak lett egy saját színe (például az E sárga), a teljesen azonosakénak meg saját formája is (például bekarikázott). Szépen le is pengettem őket, és elképesztő volt hallani, hogy a jól hallhatóan azonos frekvenciájú hangnak más-más húron játszva egész más jellege van, amivel nyilván nagyon komolyan lehet árnyalni, díszíteni, és személyessé tenni a gitárjátékot.

Közben arra is rájöttem, hogy a régóta ujjgyakorlatként használt skálázás is egy moll skála, aminek a mintázatát most igyekszem közös nevezőre hozni azzal a leírással, ami az egy húron való pengetést ábrázolja. Nagyon úgy néz ki, hogy ehhez újabb rajzokra lesz szükségem.

További, illetve örökéletű nehézség, hogy ha pl. egy oktávot akarok ugrani, nem tudom egyszerűen az ujjaimba memorizálni a megteendő távolságot, mert a bundok távolsága a törzs felé közeledve egyre kisebb. Gondolom, jó pár „alapesetet” kell majd bevésnem csak úgy magában, aztán majd ezeket bővítem szükség szerint.

Egyetlen húron skálázva elég könnyen bele tudok szaladni elfogadhatónak hangzó dallamokba, de amint mondjuk ugyanazokat a hangokat négy húron próbálom elérni, rögtön elvesztem a fonalat – hiszen nem látom olyan egyértelműen, hogy most fölfelé vagy lefelé megyek, a térben megtett távolságot látni nem segít a hangban megtett távolság előre megérzéshez. Ezzel is elleszek egy darabig, azt gondolom.

A zeneelmélet gyorstalpalóm huszonöt leckéjéből most vagyok az ötödiknél…

Sokszor hallottam nyugat-európai, illetve amerikai figurákat előadni valamit, és a legtöbbször ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam: Én szégyellnék ilyen triviális, magától értetődő dolgokkal előhozakodni. Azt, hogy hozzám így beszélnek, konkrétan sértésnek vettem.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nyugat-Európában kellett élnem éveket ahhoz, hogy árnyaltabban lássam ezt a jelenséget. Angliában kormányzati szintű törekvés, hogy pl. a jogszabályokat is érhető, a köznapi ember számára is hozzáférhető nyelven (plain English) adják közre, ami nekem rengetegszer könnyítette meg a dolgom, de el tudom képzelni, hogy az ottani értelmiségiek kicsit hasonlóan éreznek, mint én az első bekezdésben, ugyanis – igaz, akár csak egy félmondattal – de nagyon alapvető dolgok vannak leírva sok magyarázó szövegben. Olyanok, amit minden intelligens ember kell, hogy tudjon.

Hacsak nem egy teljesen eltérő bürokratikus megközelítésű helyről jön, ahol egészen mások a minden értelmes ember által osztott alapvetések, és más történelmi, vallási vagy akármilyen eseményekben gyökereznek.

A zeneelmélet valami nagyon hasonló. Magyar fejjel a matematikához hasonlóan súlyos félelemkeltő eszköz. Szolfézs, Kodály módszer, évszázadok óta halott emberek rendkívül bonyolult műveinek ábrázolása és torkon való letolása lehetőleg még gyerekkorban.

Gitározni tanulva most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem tudok érdemben továbblépni, ha nem hozom képbe magam a zene mint olyan keretrendszerével, hogy mi ez az egész, hogy működik, és miért. Elkezdtem hát irodalom után kutatni, és – egyébként abszolúte nem váratlan módon – szembetaláltam magam a porosz típusú oktatás lélek- és agyölő, a jelek szerint mindezidáig kiirthatatlan masszájával.

A nyomtatott könyveket felejtsük is el rögtön, de az elvileg multimédiás ismeretterjesztés is egyszerűen szar, mintha direkt levadásznák, és likvidálnák azokat, akik a zene mellett ahhoz is konyítanak egy parányit, hogy a tudást hogy kell átadni. Kihirdetik a dúr meg moll skálákat, lerajzolják őket, aztán valaki eljátssza egy hüvelykujjkörömnyi kis videón úgy, hogy ha megdöglök se látom, hogy mit fog le, hogy a gyűrűs, vagy a kisujját használja-e. Az egészet körüllengi az a szolgalelkű elitizmus, az a beavató szívatás kultúra, hogy ez van, ezt kell beseggelni, fel se merül, hogy mégis hogy alakult ki, de ha majd te is bebifláztad, és nagypályás leszel, ez nem lesz gond, mert úgyse fogja senki merni megkérdezni.

Persze hülye voltam, hogy egyáltalán keresni kezdtem bármi magyar anyagot ezzel kapcsolatban. Végül megint JustinGuitarnál kötöttem ki, és nem csalódtam. Ez a csávó minden intellektuális fellengzősség, meg kisebbrendűségi komplexusból fakadó patológiás „komolyan vevés” nélkül írja le, hogy mi van.

Itt is vannak fehér foltok, de jól látszanak, hogy mik azok, és ha majd lesz kedvem / érdeklődésem / kapacitásom, tudni fogom, merre keresgéljek tovább. Például nekem magamnak is feltűnt, hogy ugyanaz a hang máshonnan érkezve másnak hangzik. JG könyvében olvasom, hogy ez azért is van, mert az ember füle és agya nem a hangok közötti abszolút különbségekre van ráállva, hanem az egymáshoz viszonyított arányaira. (Eleve szeretem, amikor feltűnik valami, amiről később kiderül, hogy létező jelenség, és tárgyalják az elméletben).

Nekem amúgy nem kell sok, egy egészen apró kis „azért, mert”-ekkel is boldoggá lehet tenni. Olyanokat olvastam például, hogy egyszerűen megfigyelték, hogy a teljesen átlagos ember idegrendszere bizonyos hangsorokat harmonikusnak él meg, másokra meg felszisszen. Innen jönnek a skálák. Van, aminek van értelme, mert harmónia származik belőle, és van, aminek nincs, mert disszonánsnak érzékeljük.

Egy másik apróság, hogy mi ez a káosz a hangok jelölése körül. Mi a francnak vannak félhangok, hogy lehet, hogy bizonyos hangok között meg mintha nem lenne. Erről azt olvastam, hogy amikor szerzetesek lejegyeztek egy bizonyos fajta skálát, egyszerűen leírták azt betűkkel. Majd kiderült, hogy ha a másik harmonikusnak érzékelt skálát akarják leírni, akkor pont ezek a betűk pont így nem lesznek jók, hanem közöttük lévő hangokat is le kell írni valahogy: hát akkor félhangokkal. Ettől még bonyolult marad a dolog, de legalább értem, hogy a jelen kor szemszögéből ez egy amolyan „ezt dobta a gép” helyzet, ebből kell gazdálkodni.

JG könyve direkt kéri, és én így is teszek szorgalmasan, hogy amit tanulunk, azonnal váltsuk valóra a gitáron. Memorizálom a skálákat, pengetem őket, belenézek a könyvbe, pengetek megint, nem jó, pendítek eggyel mellé, aha, ez jól hangzik, ellenőrzöm, és igen, én is meg tudom találni ész nélkül, érzésből is, hogy mi a jó. Azt írja, hogy a skálán ide-oda játszva elég nehéz nem dallamba botlani. És tényleg. Az ember zenélni kezd, nem is tud tenni ellene. Magamtól botlok bele Beethoven egyik leghíresebb témájába, és a Thunderstruckba.

Most jön az, hogy szépen fogok egy A4-es lapot fekvőre fordítva, és felrajzolom a komplett gitárnyakat, hogy egyben lássam, hogy ha itt mennék a törzs felé, akkor a helyett itt meg lejjebb mehetek egy húrt. Aztán ezt – várhatóan vérrel és verejtékkel – be kell huzaloznom az ujjaimba, meg az agyamba, hogy akkor is legyen valami fogalmam arról, hogy hogy fog hangzani, amit épp le szeretnék fogni, ha nem lineárisan tartok a magasabb / mélyebb hangok felé.

El kéne jutnom odáig, hogy ez legalább úgy menjen, mint az olvasás egy másodikosnak, aki már kezd elemelkedni attól, hogy betűket lát, és a történet úgy elevenedik meg a fejében, hogy már tökmindegy, hogy mi volt az interfész.

Persze tudom, hogy ez rohadt nehéz lesz, iszonyú sokáig fog tartani, és semmi garancia rá, hogy egyáltalán bekövetkezik, de az én malmomra hajtja a vizet, hogy most belülről élem és értem meg, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni fejben, amikor Woody Allen állította, hogy ő annak ellenére imád zenélni, hogy mindenközben rendkívül gyenge zenész. Én láttam és hallottam Allent egyszer zenélni (talán a TV-ben), és nem hazudott egyik vonatkozásban sem.

Angliában sokszor készítettem csirke mellett rizzsel. Trehányul felkockázott mell filét vettem a Lidlben, felkockáztam korrektül, olajra dobtam, megsóztam, és addig sütögettem egy teflon serpenyőben, amíg itt-ott meg nem barnult. Ezután felöntöttem tán fél deci vízzel, azt leforraltam róla, és ráöntöttem egy adag tejfölhöz hasonló, de annál sűrűbb cuccot, amivel az egészet összerottyantottam. Mindeközben a rizs is elkészült; ott csak annyi extra történt, hogy az elején pár gerezd fokhagymát vágtam kisebb darabokra, és megfuttattam őket olajon, aztán öntöttem rá a rizst, pirítottam minimális ideig, majd felöntöttem a kétszeres mennyiségű vízzel, és megfőztem. Az így, bő harminc perc / szűk háromnegyed óra alatt készült ételt egybe keverve villáztam be.

Aztán egyszer arra gondoltam, hogy ugyanezt kipróbálom marhával is, csak a rizs helyett tésztát fogok főzni hozzá. Jó háromszoros időszükséglettel kalkuláltam, hiszen a marha nem adja magát olyan könnyen. A tervezett folyamatnak meglehetősen az első felében, a második felöntés lefőzése közbeni ellenőrző kevergetésnél azonban arra lettem figyelmes, hogy a hús megpuhult: ellenállás nélkül dől ketté a fakanál éle alatt.

Itthon hirtelen nem is értettem, hogy a kiköltözésem előtt miért nem csináltam ezt sokkal gyakrabban. Úgyhogy vettem csirke mellet, és nagyon hamar beugrott, hogy vajon mi lehetett az ok. Kipróbáltam különböző henteseket és egyéb boltokat, és mindegyikkel az lett a tapasztalatom, hogy egy órát simán főzni kell a már megsütött húst ahhoz, hogy egyáltalán emberhez méltó konzisztenciájú étel készüljön, de omlós ennyi idő alatt még abszolúte nem lesz. Lesz viszont – esetenként – kissé büdös, kissé kellemetlen ízű. Nem romlott, csak valami olyan „minőségű”, mint ami miatt a birkahúst szokás kerülni, csak csirke változatban.

Marhát is csináltam, az se lett jó. A marhának kuktában kellenek órák, és sokszor még akkor is el lehetne vontatni egy vitorlázórepülőt a stramm izomrostokkal, olyan jól tartja magát a hús. Úgyhogy részemről a marha kérdés nagyjából le van zárva: nem fogok órákat szánni ilyesmire.

Amúgy lehet tudni, hogy mi van a háttérben. A marha, amihez különösebb felhajtás, extra ismeretek, kaviár árak és satöbbi nélkül hozzá lehet jutni, az egy, a továbbiakban már kihasználhatatlan, megöregedett és kizsigerelt tejmarha porhüvelye, aminek az elfogyasztása egyszerű kármentés, a megsemmisítés egy kellemetlen módja. Ezeknek a húsoknak az állatkertekbe kéne jutniuk, meg kutya- és macskatápokba.

Ehhez képest nem elég, hogy a boltokba kerül, hanem – legalábbis itt a környéken – olyan hentesekhez, akik amúgy minden modoros külsőségben eljátsszák a hazafias, bölcs gasztrosámán szerepét, és úgy mutogatják ezt a takarmányt, mint valami díjnyertes bort, és van pofájuk a szemembe nézve kéretlen tanácsot adni, hogy hogyan készítsem el; és a tanács nem az, hogy tökmindegy, csak kuktában főzzem négy és negyed órát, aztán próbáljak meg rágás nélkül lenyelni annyit, ami az életfunkcióim fenntartásához kell.

Kettejük közül még ő bírta jobban magát, és ez így volt már vagy hat-hét éve. Vagy lehet, hogy több, mint tíz? Végül is mindegy. Az évek így a vége felé mind egyformák, csak talán egyre gyorsabban történik minden, de ez is mindegy, mert amúgy is régóta túl gyors minden, és egy ponton túl már nem számít, hogy pontosan mennyivel. Megfigyelőként venne részt az életben, de már azt se tudja, mit is kellene megfigyelni, csak saját, egyre szűkülő hétköznapi jelenére koncentrál.

Tíz óra van, a reggeli síkosságot felemésztette a nap egyre bágyadtabb fénye: itt az ideje elindulni. Nemrég még szégyellte a „konyhás néni cipőt”, de ez az egyetlen, amiben meg tudja tenni a rá váró bő egy kilométert. Udvarszinti lakásából kisétál a kapuszínbe, megáll a kapu előtt, és vár, amíg jön valaki, és kinyitja. Ő is meg tudná csinálni, de ha nem muszáj, nem kockáztat: megcsúszhat, erősödhet a vállfájása, meghúzhatja a hátát vagy a derekát. Szerencsére hatvankét lakás van a házban, pár percenként jön-megy valaki. Most sincs másként, egy fiatalember készül belépni, és ahogy meglátja a nénit, int, hogy jöjjön csak, és tartja az ajtót.

A néni kijut az utcára, és jobbra fordul. Mindig balra szokott fordulni. Balra van a cipész, a kisbolt, a zöldséges, az újságos, minden, az egész környék kis központja. Igazából egy bejáratott útvonala van csak, azon tesz meg valamelyes távolságot attól függően, hogy épp milyen nap van, hogy zsemlét vesz vagy újságot. Több mindent is el lehetne intézni egyszerre, de nehéz lenne, így meg legalább majdnem minden nap kimozdul, nem hagyja el magát.

Jobbra fordul, és kissé jobb kezében lévő botjára nehezedve, bal kezében a drapp műbőr táskája fénye vesztett fülét markolva iparkodik apró lépésekkel a sarok felé. A botot megszokta. Nem tud igazán ráterhelni: nem bírná se a csuklója, de a válla, megtartani se tudná magát, de valami homályos biztonságérzetet mégis ad, illetve legalább be lehet akasztani a lengőajtók résébe, oda lehet lendíteni a zárni készülő fotocella elé. A táskában csak a legszükségesebbek vannak. Igazolványok, a szívgyógyszer (a többit nem szedi), egy kitöltetlen karton cetli, hogy kit kellene értesíteni, ha történne vele valami, egy jó pár éves fél tábla étcsokoládé, ha hirtelen elszédülne, leesne a cukra, pár textilzsebkendő, egy fejkendő, toll, papír, és két váltószemüveg. Jelen esetben egy olvasó, és egy beltéri általános: az utcára valót viseli éppen. Orrnyergén és füle mögött a három szemüveg együttes lenyomatába mindhárom szemüveg úgy illeszkedik, mintha csak egy pillanatra tolták volna fel őket a ráncos homlokra.

A néni átmegy a zebrán. Ez egy szerencsés kereszteződés. A járdaszegély megsüllyedt, de nem túl ferde, azaz elég könnyű lelépni róla, és ugyanez a helyzet a másik oldalon, ráadásul a gyalogos lámpa sokáig zöld. Innentől tulajdonképpen egyetlen tömbnyi a távolság, de az egy kilométer hosszú. A járda folyamatosan nagyon enyhén lejt, jobbra többsávos, forgalmas út, balra a rég bezárt irodaház fakó tömbje feketére kormolódott, betört ablakok szomorú sorával, a kerítés és az épület között sorsára hagyott, a túlélésért mindenre képes csalános, ecetfás dzsungellel.

Innen kezd minden egyre nehezebbé válni. Párszáz métert haladva eljut addig a távolságig, amit egyébként oda-vissza szokott bejárni, és szíve, lábai, de még a botot szorongató keze is jelzi: „Hé! Többről nem volt szó”. Pedig több, mint a fele van hátra. Minden lépés egyre nehezebb, a lábszára lüktetve sajog, minden újabb méteren mintha ki akarna robbanni a konyhás néni cipőből, egyre sekélyebben tud lélegzetet venni, mintha tüdejét langyos víz töltené fel lassan.

Meg kell állnia. Nem is baj, szüksége lesz minden erejére. Ahogy kimerültsége kicsit csillapodik, újra lépegetni kezd, és elhatározza, hogy most már nem áll meg a zebráig. De a tömb vége felé hirtelen elbizonytalanodik. Egy felállványozott házat lát. Ez tavaly még nem volt itt. Úristen! Olyan furcsa az egész. Lehet, hogy eltévedtem? – riad meg egyszerre, de nem áll meg, olyan lendülettel megy tovább, mint akinek már mindegy, ha ezt a tévedést elköveti, maradék ereje már úgysem juttatja célba. Agya lázasan kutat valami biztonságot adó részlet után, és ekkor észreveszi a saroképület kapuja felett trónoló tógás szobrot. A volt könyvtár az! Ezek szerint mégis jó helyen jár. Hogy bizonytalanodhatott így el? Fogalma sem volt, merre járhat, holott alig távolodott el otthonról, és több, mint öt évtizede ugyanott lakik.

A második zebra egészen más, mint az első volt. Kétszer két sávos út, középen villamossal, és a zöld lehetetlenül rövid. Szívdobogást kap, ahogy a közelébe ér. Épp piros a láma, legalább van egy kis ideje pihenni. Ahogy megáll, észreveszi, hogy az iménti ijedtség vonta el a figyelmét sajgó lábáról, és az most megkettőzött erőszakossággal tolakszik figyelme középpontjába, és az éles lüktetés egyre intenzívebbé válik. Markolja a botot, és próbálja elhessegetni a rátörő szédülést. A szemét nem csukhatja be, akkor biztos kifordulna a sarkából a világ. Igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, legyőzni a reflexszerű késztetést, hogy kapkodni kezdje a levegőt. Megfordul a fejében, hogy be kellene kapni egy kocka csokoládét, de inkább keres egy fix pontot, egy villanyoszlopot, és azt nézi meredten, míg a gyengeség és a szédülés nem csillapodik. Jó lesz az a pár falat majd egyszer máskor, amikor végképp szükség lesz rá.

A gyalogoslámpa zöldre vált. A néni elindulna, de a lába nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem mozdul. Ez harmadszor fordul elő az utóbbi pár hétben. A háziorvosnak nem említette. Szégyellnivaló az egész. És érthetetlen. Mintha egyszer csak valami titkos kulccsal nyíló procedúrává válna valami, ami korábban mindig magától ment. Ösztönösen felszegi a fejét, tekintetét az út másik oldalára szegezi, és sikerül elindulnia, de közben eszébe jut, hogy értékes időt vesztett, így már nem fog a zöld lámpa oltalma alatt átérni a túlsó oldalra. Anélkül, hogy megállna (nehogy megint gond legyen az elindulással), kis kört ír le, és visszalépeget a járdára.

Újra hosszú várakozás következik, amíg a villamos elmegy, majd az autók is először balra nagy ívben, majd szembe át. Zöld! De megint nem mozdul a láb, sírni lenne kedve, de erőt vesz magán, megint a másik oldalra veti a tekintetét, és számolni kezd: egy, kettő, botjával meglegyinti a saját lábát, és háromra sikerül elindulnia. Minden lépés, mintha parázsba csapódna, de nem lehet megállni, lassítani sem lehet, át kell érni. A síneken nem jön ki a lépés, a konyhás néni cipő orra a sín vájatába jutna, így – mivel meg nem állhat – elaprózza a lépést.

Már túl van félúton, amikor a zöld villogni kezd. A szemből jobbra kisívben fordulók egy kicsit messzebbről indulnak, és jól láthatják őt, illetve a sínek felé van helyük bőven hátulról kikerülni. Szinte felnevet örömében, hogy az átkelés a jelek szerint ha még éppen nem is sikerült, de sikerülni fog: a nehezén túl van. Csak most érzi, hogy állkapcsa egészen idáig egy merő görcs volt.

Átér, és már nem áll meg, bármilyen csábító is a gondolat, hanem akaratát és erejét megfeszítve megy tovább, egészen el a sarkon túl a második házig. Ott megáll. A kapunak támasztja a botját, előveszi a táskából a beltéri általános szemüveget, és annak tokjába csúsztatja a kintit. Felveszi a beltérit, és kissé hunyorítva nézi a kapucsengőt. Göcsörtös ujját végighúzza a névsoron, és megáll az övével megegyező vezetéknévnél. Megnyomja a gombot. Szinte rögtön beleszól egy reszketeg, de bizakodással teli hang. Már ott ülhetett a kaputelefon mellett egy ideje az előszobában. – Igen? – Én vagyok az! – feleli a néni – Boldog születésnapot! Tompa reccsenés szól a kaputelefon hangszórójából, majd sípolás. A néni megmarkolja a botját, és bemegy a kapun.

Noha a szokványos akkordokból is végtelen számú kombináció hozható ki – mert például ugyanaz a hang teljesen másként hangzik különböző hangok társaságában –, mégis úgy éreztem sokszor, hogy amit egy adott helyre szeretnék pendíteni, az egyszerűen nem szerepel a készletemben. Úgyhogy fogtam a relatíve legközelebb álló akkordot, és megnéztem, hogy ha teszem azt kihagyom belőle a legmagasabb komponenst, akkor véletlenül nem azt kapom-e, amit megálmodtam. (De).

Innen vérszemet kaptam, és elkezdtem vadászni az ilyesmire, és olyan riffeket kezdtem csiholni, amikben bizonyos helyen csak pár (vagy akár csak egy) húrt pendítek meg, hogy pont az a magasság és zengés jöjjön elő, ami legjobban illik a kiszemelt helyre. (Nem tudom, mi ennek a fizikai, zeneelméleti vagy bármilyen más oka, de például a G hangnak van egy unikális minősége, egy olyan zengése és húzása, amit más hangok nem tudnak. Esetleg az A valamelyest).

Eközben egyrészt megtanultam, hogy eddig már ismert akkordokat úgy fogjak le, hogy az egyik (vagy másik) húrt csak némítom. Ugyanaz a kéztartás, de az ujjaknak más az összjátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy ez csak rövid ideig volt furcsa, aztán megszűnt a beidegzett kényszerem, hogy minden húrt alaposan leszorítsak. Szerintem ez egy fontos tanulási pont, ennek még fogom hasznát venni: egyre szabadabbak, egyre függetlenebbek lesznek az ujjaim.

Másrészt arra lettem figyelmes, hogy ahogy a speciális lefogásokat keresgéltem, és kisebbnél kisebb változtatásokat eszközöltem nem egészen megelégedve a részeredménnyel, sokszor visszajutottam az eredeti akkordhoz, és arra jutottam, végül az fog a legjobban passzolni. Változatlanul úgy vagyok vele, hogy engem leginkább az egyszerű riffek indítanak be: minél cifrább, cizelláltabb valami, annál alacsonyabb az energiaszintje. Ez szerencsés körülménynek tűnik: Így nem kell annyira és/vagy olyan sokáig megszakadnom, hogy egyről a háromra jussak.

Mindeközben kicsit hanyagoltam a 12 bar blues shuffle-t, de a napokban visszasompolyogtam, és láttam, hogy azért csak leülepedett valami a korábbi kínlódásból, és megint jobb vagyok egy parányival – valahol a statisztikai hibahatáron. Az új riffjeimet egyre többször játszom dobgép kísérettel, és ez is egyre jobban megy. Amikor egybeolvadni nem tudok a ritmussal, akkor legalább segít tudni, hogy merre járok. A legjobb hír, hogy visszahallgattam korábbi felvételeimet, és úgy látom, hogy jobban játszom, mint korábban, és tökmindegy, hogy mennyivel: egyáltalán a tény nagyon tetszik. Így szükségképp el fogok jutni valahova. Csak baromi lassan, de ez nem zavar. A lassú víz trükkjével tervezem felmorzsolni az ellenállást.

Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.

Gyártom az újabb riffeket, közben automatikusan mélyülnek az akkordváltások, amiket aztán egyre több dallam kombinációban tudok úgy elsütni, hogy nem nulláról kell felgyakorolnom. Ez eddig szuper, de.

Egyrészt a 12 bar blues shuffle-lel még mindig alig haladok, pedig már rég a kéthúros verziót kéne ostromolnom, másrészt a dobra / adott ritmusra játszást is csúnyán hanyagolom. Röviden: elgyalogoltam egy olyan irányba, amitől még a legtöbb relatíve instant sikerélményt remélhetem, és kissé lusta vagyok nekimenni a komolyabb kihívásoknak.

Írtam már, hogy ugyan felfedezem a saját személyiségem leképeződését a játékomban, de azt azért még messze nem mondhatom, hogy itt bármi akár tudatos, akár szabadon kiáramló önkifejezésről lenne szó.

Azért véletlenül, és nem a legszerencsésebb módon, de mégiscsak sikerült belenyúlnom egy sajátos élménybe. Vannak ugye azok a gitárosok, akik úgy bele tudnak simulni az énekes hangjába, hogy elmosódik, hol ér össze, illetve válik szét a kettő, akik géppisztoly kerepelését, elfojtott sikkantást vagy kuncogást tudnak csiholni a húrokból.

Nekem ilyesmi sikerült. Persze tök véletlenül, és kicsiben, de én akkor is az eredménylistámra írom. Egyszer, majd tudatosabb gitárosként fel fogom használni, ha sikerül megtalálnom a helyét. Az történt, hogy az egyik fel- és lependítéseket kombináló riffembe éltem éppen bele magam, amikor a pengető hirtelen beakadt felfelé, amikor pedig oda nem épp szántam pendítést.

Az egész olyan hatást keltett, mint ha egy renyhe garat szindrómás operaénekes belégzéskor véletlenül a torkára szippantotta volna a nyelvét, ami elzárta a levegő útját, és az oda kívánkozó hangok közötti csendbe egy fullasztó horkantás tolakodott volna. Az egész annyira váratlanul ért, hogy a belefeledkezett játékból egész testemben megrándulva emelkedtem ki, mintha arra ébredtem volna, hogy nem sikerült levegőt vennem. Ekkor éreztem meg igazán, hogy egészen addig elég jól sikerült összeolvadnom a gitárral. Még ezen a ponton sem estem ki a ritmusból, de aztán mégis röhögnöm kellett, ami végül csak kibillentett.

Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.

A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.

A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.

A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.

A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.

Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.

Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.

Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.

A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.

Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.