Csendes Endre megette ízetlen ebédjét lent a menzán, és most fent ült az asztalánál. Csuklott. Minden csuklásnál kis nyilallást érzett a torkában Legszívesebben kihányt volna mindent, vagy még jobb lett volna egyszerűen csak kiizzadni. Nem csak ezt az ebédet, nem csak a mai napot. Mindent. Hirtelen eldöntötte, hogy beteget jelent. Ez nem is hazugság: legalább három hete levert, köhög, kimerült, állandóan fázik. Három hete? – kezdett gondolkodni, és rájött, hogy a köhögésen kívül minden más kellemetlenség olyan régóta áll fent, hogy nem is emlékszik, mikor kezdődött az egész.

– Nézze – mondta a kezdő benyomását keltő orvos a vizsgálat végeztével – Nem akarom megijeszteni, de félek, hogy… Szóval mégiscsak jobb félni, mint megijedni… ezért én most elküldöm a mintát szövettanra, mert ez a torok nem tetszik nekem. Várjuk meg az eredményt, és reméljük, hogy csak egy csúnyább megfázás az egész. Most mindenesetre maradjon otthon, kiírom, és a jövő héten megkeresem az eredménnyel.

Csendes Endre meg volt lepődve. Furcsa módon nem azon, hogy lehet, hogy rákos, hanem azon, hogy ez mennyire nem vágja mellbe. Gyalog ment haza, az úton köhécselt, és mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Az egyik sarkon, a gyalogos-pirosnál ácsorogva vette észre, hogy van valami a kezében. Egy gyűrött, tenyere izzadságától nyirkos papírdarab. Az orvos által felírt recept volt az. Csendes csak nézte a papírt, mint valami földönkívüli tárgyat, meg se próbálta elolvasni. Amikor zöldre váltott a lámpa, gyűrt rajta egyet, és kidobta a lámpapóznára erősített szemetesbe.

Kulcsával nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, kiürítette a levélszekrényét, és a tucatnyi reklámot rögtön kidobta. Pár számlalevéllel a kezében lépett be a liftbe. Otthon leült a konyhaasztalhoz, és felnyitotta őket. Az egyik az éves gázelszámolás volt. Kisebb havi részleteket állított be, mert meg volt szorulva, és abban bízott, hogy egy év alatt javul a helyzete, de sem új állást, sem béremelést nem kapott. A levél szerint most egy jókora pótösszeget kellett befizetnie. Ha ezt megteszi, akkor megint pont nullán van, ahogy az egész rohadt életben, ahol mindig valami kisebb-nagyobb bajra tartalékol, hogy csak azt túl tudja élni. És a kisebb-nagyobb baj mindig jön is. Az egész semerre nem tartó élete sem más, mint egy kisebb-nagyobb baj.

A következő hetet pizsamában töltötte. Le se zuhanyozott, boltba se ment, hanem rendelte az ételt, noha tulajdonképpen nem engedhette meg magának. Nem érdekelte. Egész nap döglött az ágyban, vagy a kanapén, és hagyta, hogy gondolatai össze-vissza repkedjenek. Az életéről gondolkodott. Hogy van-e ennek így értelme. És arra jutott, hogy nincs. Az élete egy permanens fáradság, egy szolgálat, lépéskényszerek véget nem érő láncolata. Megfelelni a lakástulajdonosnak, a főnökének, a szomszédainak, az összes ember kicsavart értékeinek. Közben már se ideje, se ereje azon gondolkodni, hogy ő mit szeretne, mit csinálna, ha azt tehetne, amit akar. Torkig volt az életével. Azon kapta magát, hogy várja az orvos hívását, és azért szorít, hogy pozitív legyen a szövettan eredménye.

A hívás meg is érkezett, de az orvos nem akarta a telefonban elmondani, hogy mi a helyzet. Csendes ezt jó jelnek vette. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és bement a kórházba. – Nos, Csendes úr – kezdte az orvos – Sajnos nem a legjobb híreim vannak. Ugye két mintát vettünk, mert ilyenkor a pontosság, pontosabban a bizonyosság mindennél pontosabb… öö, fontosabb. És hát sajnos mindkettő pozitív. Önnek komolyan előrehaladott torokrákja van.

Csendes ezúttal nem lepődött meg azon, hogy nem vágja mellbe a dolog, de egy furcsaságot mégis tapasztalt magába tekintve. Azt érezte, hogy örülnie kellene, hiszen valami furcsa módon épp ezt akarta hallani, de amit érzett, az nem kifejezett öröm volt, hanem az elégedettségnek valami soha nem tapasztalt formája. Ilyen lehet – morfondírozott magában – amikor valakinek, egy sikeres embernek egyszerűen csak jól mennek a dolgai, amikor eltervez valamit, és az szépen meg is történik? Amikor egy kis szerencsére van szükség, és tényleg szerencsésen is alakulnak a dolgok? Ez az, amikor az ember az élet hullámainak a tetején lebegve utazik, és nem azok alatt, levegő után kapkodva, a szemébe folyt vízen át kémleli kétségbeesetten kapálózva a közelinek tűnő, de elérhetetlen szárazföldet? Nem is figyelt az orvosra, csak elvette a feléje nyújtott prospektust, mintha csak rutinból cselekedne egy már ezerszer eljátszott színdarabban.

Hazafelé menet, életében először, szabadnak érezte magát. Hirtelen rádöbbent, hogy felmentést kapott minden kötelezettsége alól. Úgy nézett az emberekre, mint az érettségivel először végző a még a megpróbáltatás előtt álló társaira. Hirtelen barátságosnak tűnt minden. Életében először a világ szerves részének érezte magát. Mindig is az volt, csak ezt nem látta be, nem ismerte fel a jelentőségét. Rákkal, vagy anélkül, teljesen mindegy, illetve nem mindegy, hanem épp az a lényeg, hogy rákkal együtt is az, és ha meghal, akkor is megmarad valahogy a világ részének lenni… Képtelenség elrontani, azaz izgulni sincs min. Hirtelen eszébe jutott, hogy gyorsan végrendelkezik. Rövid végrendelet lesz, nincs ugyanis semmije, csak annyit akar leírni, hogy hamvasszák el, és a poraira ültessenek egy fát. Mondjuk diót.

Szinte eufórikus hangulatba került. Már diófaként képzelte el magát nem messze egy meseszép tótól, egy kedves faházzal a partján, aminek a meleg fényei este mézszínű csillámlással terítik be a langyos vizet. Köhögve lépegetett, de nem zavartatta magát. A köhögés ritmusát meglovagolva szinte dallamosan járt, még a kezével is jelezte az ütemet, mintha dobolna; a csuklás volt a cintányér. Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog, és ahogy körbenéz, mosolyt, és örömet keres másokban is. Ahogy így forgatta a fejét, egyszer csak meglátta az elképzelt házat a tó partján egy utazási iroda kirakatában.

Ez már több volt, mint amikor az embernek jól mennek a dolgai, mint amikor sikerre van ítélve. Ez már jel. Az idő megszűnt létezni, Csendes számára egyszerűen nem volt jelentősége annak, hogy negyvenhét borzasztó (vagy akár semmilyen) éven van túl, és csak hónapjai vannak hátra, tudta, hogy ezek a hónapok lesznek az igazi élete, ami most fog történni vele, az lesz számára az örökkévalóság. Bement az utazási irodába, és megtudta, hogy épp ma reggel mondták le a házat; pedig három hónapra vették volna ki. Csendes elővette a vészhelyzetekre tartogatott hitelkártyáját, átnyújtotta, és csak annyit mondott – Egyszerűen írja át az én nevemre. – A terv egy pillanat alatt kész volt. A hitelkeret elég volt a ház kibérlésére, még egy vacsorára való is maradt, a be nem fizetett lakbérből, számlákból, és a fizetésből maradt pénz meg fedezi a felmerülő egyéb kis költségeket erre a kis időre.

Ahogy megérkezett a tó partjára, úgy érezte, mintha hazajött volna. Ledobta a cuccát, fürdőnadrágot vett, és lubickolt egyet a langymeleg tóban. Most is fájt a torka, most is köhögött, ami azt illeti egyre csúnyábban, de nem érdekelte. Beleköhögött a vízbe, ez volt a kilégzés, a belégzés meg csak a szokásos. Sima ügy. Az úszásba szinte belerészegülve kitántorgott a partra, és lerogyott a dús pázsitra. Hanyatt feküdt, kezét-lábát széttárta, és hagyta, hogy a Nap sugarai átjárják, hogy csukott szemhéján át a színné változott otthonosság árassza el. Igen, ez volt az. Otthon érezte magát a háznál, otthon érezte magát a világban.

A háznál töltött összes többi napja nagyon hasonlított erre az elsőre. Reggel elég korán kelt. Egyszerűen kedve volt korán felkelni. Még csak nem is arról volt szó, hogy nem akarta elvesztegetni hátra lévő kevés idejét. Csak így tűnt természetesnek. Gyümölcsöket evett, rengeteget úszott, fetrengett a fűben és napozott, főzött magának. A számítógépet csak esténként kapcsolta be. Távoli tájak, különleges állatok és növények után böngészett, de legjobban a világegyetemről szeretett olvasni, és képeket nézegetni. Úgy érezte magát, mintha egy nagyon befogadó, pont neki való társaságba invitálták volna. – Jupiter? El se hiszi, mennyire örülök, már rengeteget hallottam önről.

Az egyetlen kellemetlenség, ami ezekben a hónapokban zavarta, a hetenkénti bevásárlás volt. Egyszerűen nem talált olyan napot vagy napszakot, amikor ne lettek volna túl sokan a boltban, és ez egyszerűen dühítette. A köhögése is felerősödött, a torka is szúrt, és noha – ahogy belegondolt – mindenezek a háznál is részei voltak az életének, bent a városban valahogy egész más megvilágításba kerültek, egész más léptéket kaptak. Az egész túl sok volt. A hajszolt arcok, a tülekedés, a türelmetlenség, a mohóság, az élet igazi értelmére vak tömegek fojtó masszája. Eleinte már a hazafelé biciklizés közben elmúlt az egész, aztán egy újabb hétig nem is gondolt rá, de ahogy a hetek múltak, minden bevásárlás egy kicsit nehezebb lett, és mindig egy kicsit később sikerült megnyugodnia.

Ez az alattomos hangsúlyváltás a nyaralás utolsó előtti bevásárlása alkalmával tűnt fel Csendesnek. A pénztárnál állt a sorban, ahogy megértette, és egyúttal – mint aki hirtelen kijózanodik – az is eszébe jutott, hogy az idill nem tart örökké, hanem nagyon is a vége felé közeleg. Az örökkévalósággal való eggyé válás hirtelen távoli képtelenségnek tűnt. Csendest hideg verejtékpára lepte el, hirtelen úgy érezte, mint aki egy gránittömb belsejébe szorult, és a mázsás súly nem csak fentről nyomja lefelé, hanem minden irányból készül összeroppantani. Megmarkolta a bevásárlókocsi fogantyúját, és halkan, szárazan köhögni kezdett, de csakhamar már hangosan és görcsösen köhögött, egyre hosszabb, egyre keservesebb hullámokban. Az emberek először igyekeztek nem tudomást venni róla, aztán arcukon undorral húzódtak félre, majd lassan majdnem mindenkinek egyértelművé vált, hogy itt sokkal-sokkal nagyobb baj van, mint hogy kínosságról lehetne beszélni. Csendes előtt elhomályosult a világ, minden erejét arra összpontosította, hogy ne kontrollálatlanul essen össze. Úgy ahogy sikerült belegömbölyödnie az esésbe, a térdét hallotta koppanni a kövön, de nem érezte. Kezét maga elé tartva csuklott előre, és elterült a két pénztársor között. Minden elhomályosult előtte, csak a koszos járólapot látta maga előtt, és azt, ahogy végre sikerült egy mély levegőt vennie, hogy a száraz lehullott morzsák táncolva megindulnak a szája felé.

Megváltozott a fény, árnyak jelentek meg, aztán Csendes a szokatlan szagokra lett figyelmes, majd a morajlást is meghallotta, és rájött, hogy eddig aludt, vagy nem volt eszméleténél, és… kórházban van – nyugtázta, ahogy kinyitotta a szemét. Ágya lábánál egy orvos, és jó pár másik, fehérköpenyes férfi és nő állt. – Jó reggelt! – kezdte az orvos – Hogy van? Emlékszik, mi történt magával? – kérdezte, de nem várt válaszra (és Csendes sem szólalt meg), hanem folytatta – Ami azt illeti, elég érdekes eset a magáé, kollégák, ebből sokat fognak tanulni. Röviden: tegnap, ahogy most gondoljuk, magának pánikrohama volt. Ez persze egy magára nehezedő óriási súly érzetében, fulladásban, légzési görcsökben, végső soron pedig egy köhögési rohamban manifesztálódott. Nézze. Ez részben nyilván orvosi kompetencia. De, és most talán magam, mint orvos ellen beszélek, ez életfelfogás kérdése is. Én nem azt mondom, hogy ezt egyszerű legyőzni, de azért már most is megemlítek valamit magának. A pánik egyfajta elveszettség érzés, annak az érzése, hogy a világ agyonnyom minket, hogy nem csak, hogy rajta kívül, hanem egyenesen alatta vagyunk. Ezzel szemben a helyzet az, hogy mi szerves részei vagyunk a világnak. Pont olyanok, mint egy papucsállatka, vagy mint a Jupiter. És ez ennyire egyszerű. Leéljük az életünket, és kész. Közben semmi különös nem fog történni, minden azon múlik javarészt, hogy mi mire figyelünk. Nincs miért pánikolni. Nem olyan egyszerű meghalni. – Az orvos megpróbálta elharapni a mondata végét, de már késő volt, kicsúszott a száján. Azért magabiztosan folytatta. – Megnéztem a kórtörténetét a rendszerben, és beszéltem a kezelőorvosával is. Magát gégerákkal diagnosztizálták, ha jól látom, ráadásul kétszeresen, és cáfoljon meg, ha tévedek, de semmilyen kezelést nem vett igénybe, legfőképpen nem kezdett el kemoterápiára járni, hanem helyette elutazott? Mi volt a terv? Varázsnövényeket falatozva akart meggyógyulni? Rákból?! Vagy épp ellenkezőleg, meg akart halni? Akárhogy is, az előbbi jött össze: pánikrohama volt, irritált a torka az állandó köhögéstől, majd utána járunk, hogy ez mitől van, de ez visszavisz minket az életszemlélet kérdéséhez, és egyelőre nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy maga jelen pillanatban minden jel szerint nem rákos.

Csendes oldalra fordult, felhúzta a lábait egészen a mellkasához, és hagyta, hogy az orvos szavai lassan eljussanak hozzá. Az elvesztett állás. A be nem fizetett lakbér. A villany. A gáz, és a gáz meg egyszer, meg még egyszer. Az, hogy most nem nullán van, hanem jelentős mínuszban. Hogy igazából most van a baj, amire mindig tartalékolni szokott, és most nincs semmi tartaléka. Gombóc kezdett nőni a torkában, és minden gondolatra egy újabb szúrást érzett.

Arra jutottam, hogy egyelőre nem fogom a tökéletességet hajhászni a daltanulásban, hanem ha megvan a dallam, a ritmus, és élvezni tudom a saját játékomat, akkor azt elfogadom határesetnek, és lépek tovább – persze azzal, hogy a már megtanult dalt újra és újra előveszem. Azaz minden nap. Ez két dalnál megy, mint a karikacsapás, harmincnál már gond lesz. De előbb érjünk oda.

A Dirty Deeds Done Dirt Cheap lett a második választottam. Azt mondják (és igazuk van), hogy itt az a nehéz, hogy rohadt gyorsan kell visszatérni az alapakkordra (E) a többiről, ami különösen a G-nél lehet fogós feladat. Hát én mióta megtaláltam a kétujjas G-t, azóta messze a kedvencem, fogom mindenhonnan mindenhová, úgyhogy ezzel abszolút semmi gondom nem volt.

Volt helyette a D-ről visszatéréssel. Erre a problémára emlékszem korábbról is. Akkor felhoztam annyira, hogy meg tudom csinálni, de ahogy dallamok után tapogatóztam, nem igazán került elő gyakori kombinációként az E-D reláció, úgyhogy eléggé elfelejtkeztem róla. Egy hete szívok vele.

Olyan tempóban kell váltani a kettő között, hogy a kudarcélmény az első napjaimat idézi. Az előírt tempót tartva esélyem sem volt: vagy ocsmányul mellényúltam, vagy lemaradtam. Úgyhogy megint lebontottam a problémát alkotóelemeire, és szépen elkezdtem gyakorolni ezt a konkrét váltást. Amúgy nagyon érdekes, hogy ez akár könnyű is lehetne, mert az egyik ujjat fel se kell emelni, csak csúsztatni kell, de kurvára nem könnyű mégsem, mert közben a nyak körbeöleléséhez szükséges csuklószögön is fordítani kell. (A gitárváltáson kívül főleg ennek tudom be, hogy most már nem az ujjvégeim jelzik a támadóidő lejártát, hanem az alkarizmaim. Egyik este még tikkeltek is). Persze elkezdett jobban menni, ráadásul úgy, hogy közvetlenül e részgyakorlás után már maga a riff is kicsit jobban ment, de másnapra azért jóval kevesebb maradt meg a haladásból. Ezért elkezdtem forszírozni a tempót, de egyszerűen az történik, hogy egy ponton túl már nem megy, és nem látom, hogy ez a pont érdemben kitolódna. Azért ma is fejlődtem. De hát hetek fognak elmenni egyetlen nyitóriffel?! Még csak nem is a dallal magával?! Bele se megyek, hogy ezeken az iszonyú szűk időhatárokon belül az eredeti előadók lubickolnak, mintha három hét szabadságuk lenne, és teszik-veszik a hangsúlyt, a kizengetést, satöbbi. Én, ha időre ott vagyok a húrokon, már a levegőbe öklözök.

De van nagyobb gond is. Megvettem a vállhevedert. Innen tudom, hogy a gitár, amit vásároltam – szerintem – konstrukciós hibás. Csúnyán nyaknehéz. Erről olvastam is, de ott a fórumozók azt mondták, hogy igen, de nem olyan vészes, őket a színpadon nem akadályozza semmiben. Hát engem akadályoz az, hogy ha elengedem a nyakat, akkor a térdemig hullik. Vannak erre megoldások, most érdektelen, hogy mik, de ez sajnos konstrukciós hiba. Megnéztem képeken az eredeti Gibson SG-t, és azon messzebb van a felfogó szem. Nyilván nem véletlenül. Aki az Epiphone-nál erre azt mondta, hogy szuper, piacra vele, azzal élete végéig három számmal kisebb alsógatyát hordatnék.

Egyébként egész héten beteg voltam, szombattól csütörtökiig minden rohadt nap egyre szarabbul. Levegővételnél éreztem és hallottam, ahogy a trutymó szörcsög a légcsövemben, de kilégzésnél, és köhögésnél semmi. Annyit ittam, amennyire fizikailag képes voltam. Ez délután háromig folyamatosan takonnyá transzformálódott, érdemben hugyozni csak ez után kezdtem el. Amikor elhatároztam, hogy oké, akkor lefekszem aludni, az amúgy permanens torokfájás egy speciálisan rohadék, egy ponton szúrós díszítőelemmel egészült ki. Ha meg úgy voltam vele, hogy akkor oké, így kár próbálkozni az alvással, elmúlt. Mindegy, aludni se így, se úgy nem tudtam. Így persze sportolni sem volt esélyem egész héten, ami már önmagában is frusztrálna, de így, a lakásban rohadva négyzetesen dühítő. Mindezt csak azért említem ebben a bejegyzésben, mert azt remélem, hogy meghatározó szerepe van abban, hogy nem jutottam semmire a gitárral.

Jól haladok a Highway To Hellel, tulajdonképpen el tudom játszani, csak erre még konkrétan teljes egészében nem került sor, csak az egyes riffeket fűzögettem egymáshoz, és ha például ahhoz érzek kedvet, hogy a refrén alatti röptetős menetbe jobban belemerüljek, akkor nem számolom az ismétléseket, hanem berepülök.

Ugyanez a riff irányította rá (újra) a figyelmemet arra, hogy a groove elérésének feladata nagyjából teljes egészében előttem áll – már ami a saját riffek, dallamok kiötlését illeti. Van pár olyanom, ami energikusan hullámzik, de a döntő többség inkább csak odáig jutott, hogy elfogadható dallama és ritmusképlete van, de nem emeli el a hallgatót a földtől.

Mentségemre szolgáljon, hogy a zenecsinálást nem is magányos műfajként képzelem el, hanem valahogy úgy, hogy a rám – nem meglepő módon a zenében is – jellemző vonalasság énekkel, és a többi hangszerrel körülburkolt együttes hangzással adná ki az egészet. Azt gondolom, hogy úgy fényesebbnek tűnne, amit csinálok. Ezzel együtt egyértelmű feladat, hogy saját jogon is szert tegyek a groove előállításának a képességére.

Pár másik dalba is belenéztem, és ugyanazt tapasztaltam, mint a Highway To Hellnél, hogy nem egészen úgy játsszák, ahogy gondoltam. Nyilván egy akkord többféleképpen is előállítható. Az új lefogásokat úgy-ahogy megtanultam, de őszintén szólva – remélem a szofisztikált technikai háttér hiánya miatt – fakóbban szóltak, mint az eredeti. Úgyhogy mertem egyedi lenni, és saját magam ötlöttem ki, hogy hogyan és mennyire térek el a „hivatalos” akkordoktól.

A dolog ugyanakkor további oknyomozásért kiált, ugyanis, ahol az eredeti előadók egyszerűen organikusan átsiklanak D-ről G-re, ott nálam érződik egy, a pillanat tört részéig tartó szünet. Nem kések le az ütemről, de van egy folytonossági hiány. Az ő akkord verziójuk szerint rövidebb utat kell bejárni, és kevesebb ujjat elemelni, de úgy egyrészt ugye életlenebb a hangzás (mármint ugye az én előadásomban), másrészt még akkor is marad egy kis lyuk.

A hangfelvétel eddig is problémás terület volt, de az új felállásban még inkább az. Ha a notebook túl közel van, az olyan, mintha Sokol rádióra kötöttek volna egy atomerőművet, ha túl távol, akkor meg olyan, mint szégyellős előadó kezében a gyermek akusztikus gitár. Erre persze egy profi mikrofon a válasz, ahogy a zenetanulásom organikus folytatása is magában foglalna egy tanárt, de ezeket már tényleg a luxuskiadások közé sorolom, úgyhogy egyelőre vagy kitalálok valami elfogadható áthidaló megoldást a hangfelvételre, vagy nem veszem fel, amit játszom.

Azt gondolom (és aszerint is élek), hogy az embernek főbb elvek mentén kell szervezniük az életüket. Ha ezek valódi értékeken és önismereten alapulnak, akkor a legtöbb helyzetben lehet tudni, hogy mi a helyes döntés, csak alkalmazni kell a vonatkozó elve(ke)t az adott szituációra.

Az én egyik ilyen, amúgy messze nem eredeti elvem az, hogy amikor nincs fix bevételem, akkor a költéseimet a szokásosnál is szigorúbban a szükségleteimre alapozom, azaz nem ilyenkor váltok valóra anyagi vonzattal járó álmokat, nem ilyenkor engedem el magam, nem ilyenkorra ütemezem a nem sürgős költéseket.

Jelen helyzetben ez azt jelenti, hogy noha már az eredeti tervem is az volt, hogy majd elektromos gitáron fogok ügyködni, és az olcsó akusztikusommal talán el is jutottam oda, hogy megérdemelnék egy szintlépést, vagy legalábbis kiderült a magam számára, hogy tartósan komolyan gondolom a dolgot, még sincs itt az ideje, hogy most, hogy még mindig nincs munkám, vásároljak be ilyen erősen.

A dolgot bonyolítja, hogy az embernek nem csak elvei vannak, hanem egy saját útja, amit be kell járnia, amihez folyamatosan dolgoznia kell magán, ki kell lépnie a komfortzónájából, hogy élettapasztalatokkal gazdagodjon. Nekem – egyebek mellett – a rugalmasságomon és a pesszimizmusomon kell dolgoznom.

Na ezért vettem egy elektromos gitárt. Meg egy erősítőt hozzá. Persze kellett egy kábel is, és úgy néz ki, hogy vállhevederre is szükségem lesz (vagy csak az akusztikus magasságához szoktam hozzá; majd elválik).

A dolog technikailag úgy nézett ki, hogy a kiszemelt gitár (Ibanez GAX30) jelentősen megdrágult, ha jól látom a helyzetet, azért, mert egy diszkont értékesítő eltűnt a piacról. Ha már így esett, elkezdtem más gitárokat is nézni, és hogy ne eresszem bő lére a dolgot, az Epiphone SG G-400 mellett döntöttem. Mindent elolvastam róla a neten, és megnéztem az árakat. Talán valami kifutott készlet miatt a két normális szín (fekete és viseltes cseresznye) húszezerrel drágább volt, mint a rendkívül lehangoló viseltes barna. Ez utóbbi mellett döntöttem, elvégre nem elsősorban nézegetni akarom.

Ahogy a döntéssel megvoltam, zenetanuláson felfényesített memóriám előpattintott egy olyan ár-összehasonlító oldalt, amiről hallottam már, de még soha nem kattintottam rá. Megtettem viszont most, és a viseltes cseresznye színűből is találtam egyet, az olcsóbb barnánál is majd’ húszezerrel olcsóbban. Nagyon gyorsan elmentem egy üzletbe, hogy ha van valami turpisság, elsősorban a nyakon, akkor arról szerezzek tudomást. Pont ilyen gitár épp nem volt, de egy azonos nyakú unokatestvér igen. Azt megmarkolásztam, vettem egy gitárállványt, és rohantam haza megrendelni a gitárt.

Tegnap meg is jött mindennel együtt. Teljesen le vagyok nyűgözve. Hihetetlenül precízen megmunkált, nagyon korrekt hangszer, igazi precíziós műszer. Miután órákat töltöttem vele, mint akit ufók raboltak el, elfelejtettem enni, meg inni, még a nap végén kezembe fogtam az akusztikust is, hogy kipróbáljam, hogy az elektromoson másik hangnembe ültetett egyik riffem emezen hogy szól. Hát drámai a különbség. Persze ez körte-alma összehasonlítás, de alighanem most értettem meg tapasztalati úton, hogy mi az igazán jó.

De ez abszolút nem baj, eddig is élveztem (majdnem) minden percet, és hátha meghálálja magát, hogy Zsigulin tanultam vezetni, és a Hondát már gyerekjáték lesz. Az első benyomásom legalábbis az, hogy ezen sokkal könnyebb játszani. Nekiállok a daloknak.

Erika egészen felhúzta a lábát, úgy ült a konyhaszéken, mint egy kis cinke. Kávésbögréjét két tenyere közé fogta, és hunyorogva nézett ki az udvar magas fáira a felkelő nap ellenfényében, amikor csöngettek.

Nem várt senkit, és kíváncsi sem volt rá, hogy ki lehet az, inkább valami homályos rossz érzéssel töltötte el a váratlan esemény. Ivott még egy langyos kortyot a tejeskávéjából, szorosabbra húzta köntöse övét, és egészen lassan az ajtóhoz óvakodott, hátha az illető elunja a várakozást. De a sötét árnyék nyugodtan állt a tejüveg másik oldalán.

Erika kinyitotta az ajtót, és ugyanabban a pillanatban azt hitte, el is ájul. A halál állt a küszöb másik oldalán. Nem mintha fekete lebernyeget viselt volna, vagy kasza lett volna nála, de Erika egyszerűen tudta, hogy a halállal áll szemben.

A férfi a feketétől csak egy egészen halvány árnyalatnyival világosabb, sötétszürke öltönyt viselt, és kezében egy bőrtáskát tartott. Arcára egy pillanatra meglepetés ült ki, de ugyanilyen hamar el is illant. – A férjét keresem – szólalt meg meglepően kellemes hangon, és nyugodt, érdeklődő arckifejezéssel várt a válaszra. Most Erika lepődött meg. Mindenre számított az utóbbi pillanatokban, de erre nem. – A férjem épp ma egy éve halt meg – mondta halkan, és másodszor érezte úgy, hogy lábai nem tartják meg.

Az öltönyös férfi Erika könyöke alá nyúlt, bekísérte a konyhába, és leültette éppen oda, ahonnan egy perce állt fel, majd maga is helyet foglalt vele szemben. – Őszinte részvétem – mondta, és ha letörtnek nem is tűnt, őszintének igen. Erika szemébe nézett, és a táskájából elővett egy bőrfedeles valamit, valószínűleg jegyzetfüzetet, és nyugodtam átfutotta az ott látottakat. Amikor ezzel végzett, eltette a bőrfedeles valamit, és így szólt. – Sajnálom, hogy így elrontottam a reggelét. Hiba csúszott a rendszerbe. Mondanám, hogy ilyen még sose fordult elő, de hát elő szokott fordulni.

Erika kezdett egy kicsit magához térni. Arra gondolt, hogy az események abszurd láncolata aligha fog megszakadni, és meglepve tapasztalta, hogy a halál egészen más, mint amilyennek képzelte. Persze nem ismeri, de ránézésre nem tűnik veszélyesnek… azaz nyilván veszélyes, lényegénél fogva az, de talán kínzásra, fájdalomra, vérre nem kell számítani. Magát is meglepve megszólalt. – Akkor most ennyi? Úgy értem visszamegy, hogy hiba történt, illetve megy a következő címre? – kérdezte a férfit. Az egy kicsit felhúzta a szemöldökét, és mintha (de ez nem biztos) el is mosolyodott volna egy nagyon kicsit, mint akinek imponál, hogy a nő mer kérdezni. – Hogy ilyenkor mi van, az nincs kőbe vésve. Mondjuk úgy, hogy van egy csomó irányelv, részben persze egymásnak ellentmondók. Úgyhogy most kell kitalálni, hogy mi legyen. – A férjemet vissza tudja hozni? – Sajnálom, de nem. – És akkor most engem kell elvinnie? Azaz valakit mindenképpen el kell vinnie, és… hát én vagyok itt? – kérdezte Erika, de rögtön meg is bánta, hogy kinyitotta a száját. Nem akarta tudni a választ. Ha meg kell történnie, inkább történjen meg gyorsan, váratlanul. A férfi ezt vagy megérezte, vagy nem, mindenesetre válasz helyett felállt, és először megállt Erika mellett, majd járkálni kezdett a konyhában.

Erika ettől mégis félni kezdett, gondolatai és érzései kontrollálatlanul csapongtak. Feltűnt neki ugyanakkor, hogy a férfi járkálás közben mindig a látóterében marad, soha nem lép a háta mögé. Ezért furcsa módon hálát érzett. Úgy érezte, hogy ez nem egyszerű véletlen, vagy szerencse, hanem figyelmesség. Végül újabb kérdésre szánta el magát, és úgy döntött, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, ez lesz az utolsó. – Létezik túlvilág?

A férfi megint Erika szemébe nézett, megint azzal a megfejthetetlen, de semmiképpen nem ellenséges, vagy rémisztő arckifejezéssel, és ahogy megszólalt, lassan közelebb lépett. – Ez nehezebb kérdés, mint gondolná, és nem is beszélhetek róla. Azért pár dologra talán rá tudok mutatni, ha ez segít – mondta, és még egy kicsivel közelebb lépett. – Ha van túlvilág, az biztosan nem olyan, mint amilyennek képzeli, vagy amiket leírtak róla olyanok, akiknek, persze önhibájukon kívül, semmi tudásuk nem lehet róla. Például, ha csak ezt a ma reggelt nézzük, azt mondhatnám, hogy jellemző. Ahogy az életre is jellemző, vagy ahogy, ha belegondol, a természet működése is hemzseg a tulajdonképpen ehhez hasonló esetektől. Szoros és tág értelemben is.

A férfi itt elhallgatott, és pár pillanatra maga elé meredt, mint akinek egy operatív döntést kell meghoznia. – De azt javaslom, hogy ne húzzuk tovább az időt. Egyrészt nem sokra megy a homályos utalásaimmal, másrészt rengeteg dolgom van még. Egyetlen utolsó mondatot engedjen meg – tette hozzá, és egészen közel hajolt Erikához. Az illata kimondottan kellemes, sőt vonzó volt, de egy légópince hidege sugárzott belőle. – Az örökkévalóság körbevesz minket. A részei vagyunk. Így vagy úgy, de mindig. Aki ezt életében nem tudja megérteni, és ez a többség, az a lényeget nem értette meg. És nincs második lehetőség. – Az utolsó mondatokat a férfi már olyan közelről suttogta Erika fülébe, hogy az ajka hozzáért a nő fülének finom bőréhez. Erika az utolsó szavakat úgy hallotta, mintha egy álomban kiáltották volna feléje valami végtelen, üres, fekete messzeségből. Aztán minden megszűnt létezni.

A szomszédban lakó idősebb hölgy talált rá. Nyitva volt az ajtó, bement hát rajta, mert rosszat sejtett. A fiatal nőt a konyhaasztalra borulva találta egy fél bögre kihűlt tejeskávé mellett. – Erika! – kiáltotta, és megrángatta a vállát. Erika görcsösen emelkedett fel az asztal lapjától, mint aki levegőtlen rémálomból ébredt. Zavartan nézett körbe, majd a szomszéd asszonyra. Az csípőre tette a kezét, és folytatta a rikoltozást. – Na itt a vége! Most szépen velem jön, és rendesen megetetem! Nem lehet kávén élni, az isten áldja meg! Hát muszáj ennie, nézzen magára, mindjárt teljesen elfogy. Azért ájult el, mert annyit se eszik, hogy egy órára elég legyen felkelés után. Na majd adok én magának tepertőkrémet, hogy megemlegeti!

Újraolvastam, amit gitározás témában összeírtam az elmúlt háromszázhatvanöt napban – ugyanis durván egy éve vágtam bele. A várt katarzis tulajdonképpen elmaradt, mert nem az történt, hogy elmosolyodhattam korábbi magamon, és a profi zenész álszerénységével legyinthettem volna a távoli múlt árnyaira.

Persze a tehetetlen, irányíthatatlan ujjaimra meredés már a múlté, az akkordváltások is simábban és gyorsabban mennek, illetve jobban tudom kezelni a dinamikát, kis mértékben a ritmust, illetve annak lüktetését is. De. Az újraolvasás beleverte az orromat abba a ténybe, amit magamtól is tudtam, de így még szembetűnőbb és tanulságosabb az egész.

Az történt ugyanis, hogy az igazán nehéznek tűnő mumusokkal való foglalkozást egy idő után elsumákoltam. Sokat szenvedtem a twelve bar blues-zal, aztán gondoltam, félreteszem egy időre, majd ott is hagytam, félretéve. Nem tanultam dalokat. Elhanyagoltam a dobra gitározást, bár azt gondolom, hogy enélkül is érzem a ritmust, sokszor lábbal, vagy akár egész testtel diktálom magamnak, de ezzel az együtt zenélés egyik alapkövét kerülöm meg, ami nem jó.

Jó viszont, hogy nem adtam fel, és hogy élvezem a dolgot. Ez utóbbi (meg igazából az előbbi is) pont abból fakad viszont, hogy amikor már túl sok kudarcot éreztem összegyűlni, édesebb vizek felé eveztem, és ott merültem el. Így is tanul az ember. Így is egyre mélyebbre és mélyebbre vésődnek a mozdulatok, egyre élesebb a gitár érzése a kezemben (akkor is, ha épp nincs ott). Ha dúdolok magamban egy dallam ötletet, már a gitár nyakát is látom, és érzem, ahogy majd lefogom a húrokat. Maximum időnként kicsit meglepődöm az elképzelt és a való világ közötti különbségen. De ilyenkor is tanulok. Így jöttem rá például, hogy a Let Me Put My Love Into You egyszerűen a sztenderd alá van hanglova: nem csoda, hogy az istennek nem találtam el korábban. (Én most is normál hangolásban játszom mindent; nem olyan, mint az eredeti, de az arányok stimmelnek).

Mindent összevetve mégis azt kell, hogy mondjam, hogy meg vagyok elégedve. Tudom, hogy ez pszichés alapon lehet, de egyszerűen érzem, ahogy pezseg az agyam, ahogy minden problémához frissebben állok, ahogy a bal kezem szinte egyenrangú társa a jobbnak. Elmúlt az, hogy csak reggel tudok gitározni. Megy már késő este is. Ezzel az a gond, hogy felpörget, aztán nem tudok aludni.

Szóval egy kicsit nehéz eldönteni, átérezni, hogy ez az egész, ameddig eljutottam, ez sok vagy kevés. Hogy optimista legyek, azt mondom, hogy relatíve sok, hiszen tényleg az abszolút nulláról indultam: a saját gitárom volt a legelső, amit életemben először, negyven évesen megpendítettem.

Végül úgy döntöttem, hogy ezt az összegzést meg se írom, mert oké, hogy eltelt egy év, de azon kívül, hogy a Napot közben körbejártuk, ennek komolyabb jelentősége nincs. Aztán a napokban, onnan kiindulva, hogy az egyik riffemből leállás nélkül megyek már át egy másikba, továbbléptem abba az irányba, hogy nem tudom, hova megyek át, hanem csak elindulok valamerre az adott hangnem megfelelő hangjaira lépegetve, néha látok előre egy vagy két hangot, néha nem, és ebből időnként egész pofás dallamok bukkannak felszínre, ilyenkor felcsillan a szemem, belelovallom magam, és azt veszem észre, hogy egész sokáig tudom is, hogy mit csinálok, tervem is van, és jól is hangzik, aztán megint elhagyom a felvett szálat, hátha találok egy újat.

Ez volt az az esemény, ami végképp abba az irányba kezd mutatni, hogy valami mégis történik. Leírva tehát ez úgy néz ki, hogy egy év alatt az abszolút semmitől eljutottam az improvizáció csírájáig. Vadiúj rácsodálkozás, hogy milyen gyorsan tudtam váltani az akkordok között, és hogy többször, amikor azt hittem, most nagyon otrombán mellényúlok, végül nem is hangzott olyan rosszul.

Többen javasolták, hogy amikor ilyeneket írok, akkor mellékeljem, hogy miről beszélek. Hát jó. Erről, erről meg erről.

Könnyekkel a szemünkben, megindulva értesítjük mindazokat, akik a szorítottak érte, hogy Bertelendi István hosszan tartó, súlyos, de méltósággal viselt betegsége után ma hajnalban, életének ötvennyolcadik évében meggyógyult.

Nem először sikerült valamit hallás után lejátszanom, de ezúttal mégis minőségileg történt máshogy a dolog. A „hallás után” mondjuk nem azt jelenti, hogy hallok valamit a rádióban, és a refrén harmadik ismétlésénél már együtt játszom, hanem „csak” azt, hogy egyébként ezerszer hallott riffekre rá tudok találni külső segítség nélkül.

Ezt most a „Let Me Put My Love Into You”-val sikerült elkövetnem, aminek számos hozadéka volt. Először is megpróbáltam már százszor, de valahogy nem állt össze, úgyhogy az, hogy ez sikerült, szinte katarzis.

Korábban is kísérleteztem felfelé telibe pengetéssel, de valahogy rárögzültem egy ritmikus képletre, ami a pendítések hosszát illeti, itt viszont egy másfajta arányra volt szükség. Mivel ezt a számot is tökéletesen hallom a fejemben, folyamatosan próbáltam utánozni, és egyre jobban sikerült. Közben arra jöttem rá, hogy talán ez az egyik legnyomósabb érv amellett, hogy végre dalokat kezdjek el megtanulni, mert így bele lehet merülni egy más által teremtett koherens világba, és meg lehet érezni, hogy mi folyik ott, és az ezzel kapcsolatos mozdulatok, ritmusok, időtartamok beépülnek az eszközkészletembe.

Ezen felül rögtön két saját riffel is előálltam, amiket emez ihletett. Ezt is érdekes látni, hogy ez hasonlóan megy, mint amikor olvas, majd ír az ember.

Ettől függetlenül persze a vak kísérletezést, dallam- és ritmuskeresést is folytatom, ami közben szintén érdekes dologra lettem figyelmes. Próbálkoztam valamivel, ami nem akart többre menni egy használható kezdetnél, úgyhogy továbbálltam, de egyre kevesebb eredménnyel. Egyszer csak eszembe jutott, hogy jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még jó volt. Ekkor esett le, hogy ilyet nem szoktam csinálni, hanem ha egy ötletből nem lesz semmi relatíve folyamatos próbálgatással, akkor egészen máshol keresgélek.

Azért is szoktam máshol keresgélni, mert igazából elfelejtem, hogy pontosan mit is csináltam korábban. De most emlékeztem. Erről eszembe jutott, hogy tulajdonképpen baromi sok mindenre emlékszem, hiszen a riffjeimet játszom, és fejlesztgetem őket. És ezek mind a fejemben vannak úgy, hogy amúgy  szerintem több, mint tíz éve nem próbáltam megjegyezni semmit.

Erről meg az ugrott be, hogy múltkor mentem valakihez, és persze nem emlékeztem a kapucsengő kódjára. Elővettem a telefont, hogy kikeressem korábbi levelezésekből, meghívókból, de nem sok kedvet éreztem a dologhoz. Fel is hívhattam volna a vendéglátót a kapuból, de mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom előszedni a fejemből az információt. Fogalmam sincs, hogyan, de elő is szedtem. Lakáskód, négyjegyű belépési kód, minden stimmelt. Erre a fejleményre nem nagyon találok más kéznél levő lehetséges okot, mint a zenetanulást.

A végén egy újabb, az emberiségnek érdektelen, de nekem óriási lépés. Eddig, ha elrontottam egy riffet, akkor vagy leálltam, vagy tartottam a ritmust, és pár melléhúzás vagy szünet után visszatértem. (Ez utóbbi a javasolt metódus, mert zenekarban egy ilyen helyzet túlélhető, de a ritmusból kiesni és/vagy leállni, halálos bűn). Most az egyik rontásnál, egyszerűen felismertem, hogy az egy másik riffembe vezet, úgyhogy mentem arra tovább. Aztán ezt már tudatosan is elkezdtem csinálni, és ha az egyiket eleget pengettem, szépen átcsúsztam egy másikba, és így tovább. Amik eddig ösvények voltak a fejemben, amiken vigyázva, a lábam elé nézve lépdeltem, azok most kezdenek kis útrendszerré tágulni, valamik elkezdtek összeérni, és biztos vagyok benne, hogy ez is olyasmi, amit majd az improvizálásnál lehet használni.

Ma abban a szerencsében volt részem, hogy órákon át rácsodálkozhattam a háttérben suttogó M1 adására. Olyan volt, mint amikor egy párhuzamos univerzum disznóölésébe bámul az ember – egy kapuszín ajtó kétharmadig betömött kulcslyukán át.

A világ Magyarországból, illetve vitatott státuszú környező országokból áll, akik egyrészt a mieinket sanyargatják (például a szlovákok épp az oktatást verik szét, aminek persze a levét megint a sokat szenvedett magyarok isszák) – bár nem világos, hogy ez technikailag hogy lehetséges, mert ez az egész Kárpát-medence egyetlen ősi szerves egésznek tűnik, ami nem mellesleg a világ középpontjában helyezkedik el.

Itt mi apró örömök és nagy veszélyek között élünk. Disznóhússal el vagyunk látva, főleg a téma köré szervezett fesztiválokon fogyasztjuk, ahol a fiatalok álmodozhatnak róla, hogy egyszer majd ők is böllérek lehetnek, ha böcsülettel kitanulják a mesterséget, de az mondjuk jó pár esztendő. Előfordul, hogy állatvédők tüntetnek, ezek a nem ördögtől való, hanem inkább csak kedves elmebetegek, ne haragudjunk rájuk, még ha meg is mosolyogjuk őket.

A gond akkor van, ha e mögött az egész paláver mögött muzulmánok állnak, akik ugye nem esznek disznóhúst. Egyébként is velük van a legtöbb gond. A rajtunk kívül eső világ híreit ők töltik meg. Nekünk elég annyit tudni (de az ezzel kapcsolatos leckét a az M1-nek hála van lehetőségünk alaposan begyakorolni), hogy sokan, nálunk kevésbé szerencsés országok lakó nagy-nagy bajba kerültek, ahogy az oktondi pocok a mesében. Mondjuk nekik nincsenek bölcs vezetőik.

A Földgolyón van még a távol-kelet. Ott természeti katasztrófák vannak, meg furcsa helyi ünnepek. Nincs Amerika, se Észak-, se Dél. Viszont lesz exkluzív interjú az új lengyel külügyminiszterrel, aki pár további részletet fog elárulni nekünk a migránsokról. Tudunk ugyan mindent a témában, de az illem úgy diktálja, hogy meghallgassuk őt is.

Nagyon fontos, sőt meghatározó szerepet játszik még az egyház. Segítik például az elesetteket. Mármint a magyar elesetteket, a nemzetközi vonatkozások egyrészt nem érdekesek, másrészt nem is tartoznak a magyarok istenére. Az egyház szervezésében lehet ellenkező nemű polgárokhoz közel férkőzni, aztán házasodni, kisvártatva pedig sokasodni. Táncolni ugyanígy lehet.

Ha ezt mind végignéztük, de még mindig kurvára ég a gyomrunk, disznózsírt könnyezünk, vagy cukorkristályok settenkednek cserepes ajkainkra, arra is van megoldás: be kell venni pár pirulát. Aki ügyes szervező, és előre gondolkodik, annak ehhez fel sem kell állnia a TV elől.

Egyelőre ennyit tudtam meg. El kellett jönnöm, úgyhogy jó eséllyel lemaradtam azokról a műsorokról, amikben további földrészeket hoznak szóba, fény derül a világgazdaság, az internet, az űrkutatás, a lábon elrohadó hazai oktatás, az egészséges életmód (szélsőséges esetben természetjárás, tömegsport), a géntechnológia, a kivándorlás, a megújuló erőforrások, a gazdaság előtt álló kihívások, a kortárs irodalom, a rock’n’roll, az elektronikus zene, és még pár dolog létezésére.

Nem baj, majd legközelebb. Addig is jó látni, hogy jó irányba mennek a dolgok. Minket mondjuk konkrétan nem érdekel, de el tudom képzelni, hogy ha máshol is ennyire a helyén van minden, valaki még Amerikát is felfedezi egy fertály emberöltőn belül.

Nemrég felkerestem a háziorvosomat azzal a panasszal, hogy mindjárt negyvenegy leszek. A kerület honlapján próbáltam meg kitalálni, hogy hova kell mennem, de az információáradat ellenszelében elég hamar kiegyeztem egy döntetlenben, és egyszerűen elsétáltam az egyik legközelebb lévő címre.

Egy kicsit vártam, megpróbáltam memorizálni az arcokat, hogy majd tudjam, ha mind elfogyott, én következem, de aztán végül mégis odamentem a ruhatárosnak látszó, de mint kiderült, az egyik orvos recepciósaként dolgozó hölgyhöz, hogy megkérdezzem, tulajdonképpen jó helyen járok-e.

Ezt úgy lehet kideríteni, hogy az orvosok ajtóira kifüggesztett lapokon kell kikeresni a címem, és figyelni arra, hogy nehogy túl hamar megörüljek, ha látom az utcám nevét, mert az páros és páratlan oldalakra, és azon belül is szakaszokra van osztva. Miután az én konkrét címem nem szerepelt sehol, visszamentem a pulthoz további egyeztetésre.

A hölgy kérdezte a címem, bemondtam, majd ő rávágta az egyik orvos nevét, mire én az osztott szekciókkal érveltem. Elővett hát egy füzet szerűséget, és onnan próbálta meg kikeresni, hogy vajon hova tartozhatok. Ezt alighanem elunta, mielőtt megoldásra jutott volna, és inkább egy tipped adott le az egyik nem messze lévő utcában székelő hasonló intézményre.

Átsétáltam. A váró tömve volt beszédfoglalkozást tartó idősekkel. Itt is épp az arcokat figyeltem, amikor az egyik ajtó mögül kilépett egy asszisztens. Kiderült, hogy mindenki a másik ajtóhoz vár (ahova az én címem is tartozik). Mondtam, hogy én szívesen bejönnék, ha ez bürokratikus szempontból lehetséges. Lehetséges volt.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a doktornő kezet nyújtott. Nem így emlékszem a felállásra, de nem is mostanában voltam utoljára háziorvosnál. Kedves, mosolygós nő volt; az asszisztens hasonlóképp. Miközben odaadtam a különböző igazolványaimat, elmondtam a panaszom. Ez meg számukra volt az első meglepetés. A jelek szerint rendkívül ritka lehet, hogy valaki azért megy be hozzájuk, hogy elvégeztessen pár ilyenkor elvileg esedékes állapotfelmérést.

A kórtörténetemről is beszéltünk persze, ami egyébként egy, az unalomig eseménytelen sztori, de azért két vidám részlettel így is tudtam két új meglepetést okozni. Az egyik, hogy régebben magas vérnyomásom volt, de ma már nincs. Ezt rögtön igazoltuk egy tankönyvi értékeket mutató méréssel. A másik az el nem múlt, de egész jól ráncba szedett gerincsérvem rövid története volt: Egy saját kárán rengeteget tanuló barátom útmutatásai alapján kiköszörültem a tartásomat, és az erre kimódolt gyakorlatok végzését (nem teljesen jó kedvemből, de tulajdonképpen nem is vonakodva) a halálom napjáig fogom folytatni.

Beszéltünk még az életvitelemről, azon belül a sportolási szokásaimról. Itt egy kis zavar támadt, mert megint vissza kellett kérdezniük, hogy jól értik-e, hogy a két órát alkalmanként mondom, és heti három-négy alkalomról, és különböző mozgásformákról beszélünk. A szokványos válasz – gondolom – az lehet, hogy „nincs nekem időm sportra”.

Ezután megkaptam a beutalóimat laborra, EKG-ra és mellkas röntgenre. Csak gyorsolvasással futottam át őket. A mellkas röntgenes meg is lepett, mert még soha nem hallottam olyat, hogy „köhögés alatt”-i képet akarnának készíteni; hiszen az értelemszerűen egy bemozdult fotó lenne. Úgyhogy rájöttem, hogy egyszerűen nem sikerült a gyorsolvasás, ránéztem hát még egyszer a papírra. Az állt ott, hogy „köhögés miatt” lesz szükség a röntgenre. Azaz a prevenció nem életszerű és legitim oka semmilyen vizsgálatnak. Persze, tessék egészségesnek lenni, de amíg ez sikerülni látszik, addig minket ne fárasszon - mondja az állam.

Laboron voltam már százszor, amikor a katonaságot akartam megúszni. A különbség annyi volt, hogy most volt egy fizetős tétel is a sorban. Brutális tömeg volt, pedig direkt a kezdőcsúcs mögé pozícionáltam az érkezésemet. A felvételi pultoknál volt egy-egy soron kívül fogadott belsős kolléga, akiknek az ügye a szokványosnál fogósabbnak bizonyult. Ezt leszámítva gyorsan ment minden. Rövid parancsszavakkal utasítottak: kabát a fogasra, üljön le, szorítsa ökölbe a kezét. Ezúttal nem durrantották el a vénámat, viszont három fiolát is levettek a nekem szokásosnak tűnő kettő helyett. Utána gyorsan elhajtottak. Szorítottam a vattát, egyik hónom alá gyűrtem a pulóveremet, másik kezemmel a papíros mappa után kaptam, amit csak a földre tudtam tenni, és elhúztam a fogas mellé. Ott két szék állt, az egyikre lepakoltam, közben jöttek a nyakamra a többiek, majd még szóltak is, hogy adjak már egy kis helyet az egyik hölgynek, úgyhogy még inkább a sarokba húzódtam, ahonnan még váltottam pár szót ezzel a másik beteggel, aztán a növekvő tumultus nyomása alatt megtörve magamban azt mondtam, hogy jól van bazmeg, és felvettem a pulóvert meg a kabátot, noha kissé még véreztem. Átvergődtem az azóta még tovább duzzadt tömegen, vizeltem egyet, a poharat meg az átadóablakban hagytam.

Az EKG sétatávolságra volt egy magánbetegeket is fogadó intézményben. Ruhatár kötelező. A pultnál három ember, akiknek mintha tiltva lenne a verbális és nonverbális kommunikáció, semmi életjelet nem adtak a közeledésemre. A félkörös pult egyik felénél mégis olyan közel kerültem az egyik nőhöz, hogy végül csak rám nézett. Megkérdeztem, hogy itt zajlik-e a betegfelvétel. Rezignáltan rám nézett, és a másik oldalára mutatott, hogy ott, értelemszerűen ott zajlik, ahogy azt minden épeszű beteg tudja. Innen tárgyszerűen intéztük az adminisztrációt. Utólag visszagondolva parasztnak kellett volna lennem a nővel, de ez nem jutott elég hamar eszembe, úgyhogy például rutinból rámosolyogtam, és megköszöntem a segítségét.

Rövid várakozás után behívtak, és kérdezték, hogy mi a bajom. Itt is elsütöttem, a viccesnek szánt, de tényszerű öndiagnózisomat az életkoromról. A nő azt mondta, hogy akkor fejfájást ír, az bárkinek lehet, és szokott is lenni. Mondtam, hogy felőlem rendben. Aztán a meglepően hamar lezajlott, de a doktornő autójának garanciális javításával kapcsolatos pokoljárás rövid ismertetését is magában foglaló vizsgálat után hozzátettem, hogy ha már valami igazán életszerűt és igazat akarunk írni, akkor írhatjuk, hogy magas vérnyomásom volt régebben, de ma már nincs. Noha egy pillanattal korábban, a papírra pillantva a nő még azt mondta, hogy ez tökéletes, ezt az állításomat azonnal és határozottan cáfolta: akinek magas vérnyomása volt, annak magas vérnyomása is van. Ebben maradtunk.

A mellkasröntgen tartott talán a legtovább. A betegfelvételnél úgy nézett ki a csaj arca, mint aki egyik meglepetésből a másikba esik, ami az informatikai rendszer kezelését illeti, majd meglehetősen hosszú várakozás következett egy legalább huszonhat fokosra fűtött, egyébként hangulatos, tágas folyosón. (Ez a hely is működik magánkórházként is). Innen aztán behívtak. Fel kellett vennem az ilyenkor szokásos pozíciót, majd kissé belélegezni. És egy jó darabig ennyi. Egy ponton túl már nagyon gyanús volt, hogy komolyan gondolják, hogy egy kis levegő ennyi időre elég lenne. Kisvártatva szóltak, hogy kifújhatom, aztán az egész megismétlődött most már kicsit gyorsabban. Ezek után oldalra fordulva is átvilágítottak – ilyen még nem történt velem korábban, ha jól rémlik. A vetkőzőből hallottam, hogy a csaj hívja a karbantartókat(?) telefonon, hogy a gép végképp térdre rogyni készül: csak tizedikre teszi a dolgát, aztán még ki is kapcsol. Ez, tekintve, hogy a másik gépük is rossz, elég hamar teljesen el fogja lehetetleníteni a munkavégzést.

Vannak témák, amiket annyira jól, és/vagy annyian dolgoztak fel, hogy óriási kihívás megugrani a szintet. Az előbbire példa George Orwell 1984-ének vallatós jelenete, aminél jobban megragadni jó eséllyel lehetetlen a hatalom és az elnyomott viszonyát, vagy Arthur Koestler Sötétség délbenje, ami a létező legfrappánsabb leírása a hatalom önfelfaló paranoiájának.

Az utóbbira meg példa a holokauszt témája. Egyebek mellett ezért is voltam kíváncsi a Saul fiára, úgyhogy megnéztem. Sajnos az első sorból, ami az alkalmazott 4:3-as képaránnyal gyilkos kombinációnak bizonyult.

Apropó képarány. Az egész film máshogy lett fényképezve, mint ahogy azt bárhol máshol megszokhattuk. A széles vászon hiánya sem véletlen, ezen kívül gyakorlatilag csak nagyon közeli felvételekkel dolgozik, arcokat mutat, amik körül minden (gyilkolás, hullák, terek nagysága) elmosódott. Ez egyfajta beszűkültséget közvetít, pontosan olyat, amilyen beszűkült tudatállapotba kerülhet az ember, ha a túlélés az egyetlen, és minden pillanatot meghatározó céllá válik.

Az elején nagyon hitelesnek találtam a főszereplő kőarcát, ahogy teszi, amit parancsolnak neki, érzelmeket nem mutat, csak csökkenti a támadási felületet, végzi a rámért feladatokat, és lelkének csak az őrlángja lapul legbelül mélyen, hátha egyszer még fellobbanhat. Nem sokkal később, főleg amikor a szereplő meg is szólalt, erősen gyanakodni kezdtem, hogy eddig csak egy szerencsés körülménynek voltam a tanúja, és a színész egyszerűen fakón játszik. Megszólalásai élettelenek és életszerűtlenek voltak, nem tudták átadni a helyzet és a konfliktusok súlyos mélységét.

Merthogy – mondanom sem kell – nagyon súlyos mélységei voltak a történetnek. Eleve a szélsőségesen ellenséges közegben sonderkommandósként az őrök és a még kétségbe ejtőbb helyzetű rabok között őrlődni olyan lelki megpróbáltatás lehetett, amibe beleőrülni is teljesen érthető lenne. Ebből nem éreztem semmit. Persze el tudom képzelni, hogy nem is volt cél.

Mert a tulajdonképpeni alapkonfliktus – az én értelmezésem szerint – az volt, hogy a főszereplő apa hogy fog egyensúlyozni saját és nem utolsó sorban társai túlélése, és egy absztrakt vallási/erkölcsi kötelesség között. Ez megint csak iszonyatosan mély konfliktus, ami szerintem nem kapott kellő megvilágítást.

A film vége előtti gyerekes jelenet szép volt, ami egy kis általános reménysugarat, egy, az emberiség potenciálisan sötét lelkére vetett kis fénypászmát kínált az amúgy életszerű befejezés előtt.

Mindent összevetve a Saul fia nem szokványos holokauszt film, előnyére válik, hogy nem egyszerűen mozgóképre vették a színészeket, hanem kreatívan használták a kamerát és a fényképezést. Előnyére válik, hogy meg sem próbált olcsó közhelyekkel, hatásvadászattal pontokat gyűjteni, de e törekvése közben sajnos eléggé le is tompult és az elvileg a fókuszba kívánkozó mélységek is elhomályosodtak.

Nem tudom, hogy a színészek kiválasztása hogy történt, de nekem úgy tűnik, hogy tényleg profi színészekkel, akik a kőarc mögül a megfelelő pillanatokban tudnak reményt, kétségbeesést, félelmet, haragot, vagy adott esetben örömet mutatni csak egy-egy tizedmásodpercre, ez egy sokkal-sokkal jobb film lehetett volna.

Mindig is volt egy Casio pontosságú belső órám. Gyerekkoromban fel tudtam kelni tetszőleges időpontban úgy, hogy közben nem kellett nézegetnem, hogy mennyi van még hátra – bár nem aludtam olyan mélyen, mint egyébként tettem volna. Időnként ma is szórakozom olyanokkal, hogy megpróbálom megtippelni, hogy hány perce állok a villamosmegállóban, vagy mennyi ideje volt az utolsó hívásom a telefonon, és a legtöbbször félperces pontossággal találok be.

Mivel én motivált vagyok, és jókedvemben gitározom, nekem nem olyan fontos, de elvileg mérni szokták, hogy egyes trükkök gyakorlásával mennyi időt töltenek a zenélni tanulók. Egyszer én is kíváncsi lettem, hogy éppen mióta gyakorlok, amiből arra is szerettem volna következtetni, hogy egy nap nagyjából mennyit tölthetek gitározással, de ekkor rádöbbentem, hogy fogalmam sincs. Ha belemerülök a gitározásba, azt sem tudom, hogy hat vagy negyvenhárom perce pengetek.

Amúgy mostanában megint sokat gyakorlom a már meglévő riffjeimet azzal a kiegészítéssel, hogy megpróbálom tökéletesíteni őket. Tökéletesednek is. A tulajdonképpeni kedvencembe betettem egy extra, kéthúros pendítést, ami ad egy extra lendületet anélkül, hogy az élességéből elvenne. Rendkívül boldog vagyok tőle. Egy másik riffemet eddig úgy játszottam, hogy sokszor némítottam az akkordok között, amivel egyfajta pattogósságot értem el. Ezt most folyékonyabbá alakítottam úgy, hogy a benne lévő egyhúros pendítések a még zengő akkord hangjára ülnek rá, és ezeket együtt váltja a következő akkord. Egy némítást hagytam benne, ami így sokkal nagyobb jelentőséget nyer. Ráadásul ez sem lett vérszegényebb, hanem egyszerre lett bővérűbb és maradt feszes.

Játszom a pengetési mintázatokkal is. Egészen elképesztő, hogy például ha két ütem alatt titi-tát vagy tá-titit(?) pendítek, annak radikálisan más lesz a húzása és a hangulata. Hiába ugyanaz az akkord, felületes hallgató két teljesen külön zenei részletet érzékelne. Ez a hangsorokkal kombinálva újabb felfedezéseket hozott. Botlottam szomorkás, magyaros hangulatba (amit nem fogok erőltetni), és olyanba is, ami olyan vidám felütésben végződik, mintha Tom Pettynek írtam volna, hogy énekeljen utána valami frappánsat.

Sokat használom az üres pendítést is, azaz azt, amikor a húrok lefogása nélkül pendítek egyet, legtöbbször két másik akkord közé szúrva. Ez is nagyon hálás dolog: gyorsabbnak tűnük tőle, megbolondítja a dallamot, és harmónia szempontjából majdnem mindig a helyén van. Ez utóbbiról nem tudom, hogy szándékolt tulajdonsága-e a gitárnak, vagy „csak” a felépítéséből adódik, vagy tök véletlen az egész, de akárhogy is, zseniális, hogy van.

Soha nem értettem, hogy miért kell a halra citromot facsarni – azon túl, hogy az a szokás. Nekem az volt vele a gondom, hogy szarabb, mint citrom nélkül. Savanyú, elfed és kiöl számos élvezetes, gazdag ízt, az esetleges érett szaftot meg felüti az említett savanyú ízen túl egy vizes jelleggel is. Összefoglalva: semmi jót nem tudok elmondani róla.

Tegnap hallottam, hogy honnan ered ez az egész baromság. A tengerészek között hosszú, wellness elemeket nem tartalmazó útjaikon aratott a skorbut. Ennek oka a C-vitamin hiány volt, amit – egyébként helyesen – citrommal igyekeztek megelőzni. Csak hát a citrom baromi savanyú volt, és egy elég hamar elérkező ponton túl nem volt egyszerű motiválni a matrózokat, hogy ezt egyék / igyák. Itt jött az ötlet, hogy akkor próbálják meg lenyelni hallal, úgy még elviselhetőbb.

Azoknak mondom, akinek a hajózásról romantikus képek kavarognak a fejükben, hogy a mérföldekről dögletesen bűzlő matrózokat gyakorlatilag takarmányozták, azaz abszolút nem volt szempont, hogy minél nagyobb örömet merítsenek az étkezésből. Aki ennél gyengédebb érzéseket táplál maga iránt, az szerintem ne citromozza a halát.

Miután az akkordozástól már megint fájtak az ujjvégeim, gondoltam, akkor skálázok egy kicsit, mielőtt végképp kiesik a gitár a kezemből. Így is tettem, de egyszer csak megvariáltam a skálát, és beletettem pár meglepőnek szánt ugrást. Az így létrejött dallam baromira megtetszett, és ez megint egy áttörés, mert próbálkoztam már a környéken, de semmi értékelhető nem került ki a pengetőm alól. Most meg, ezidáig először el tudom hinni, hogy egyszer még fogok tudni játszani az akkordok világán kívül is, sőt, lehet, hogy szólózni is fogok tudni.

A megtalált mintát aztán megállás nélkül pengettem újra és újra, egészen addig, amíg jóformán testen kívüli élményben nem sikerült részesítenem magam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy úgy látom mozogni és dallamot csiholni az ujjaimat, mintha egy filmet néznék. Még az is megtörtént, hogy miután erre az élményre rácsodálkoztam, nem rontottam el, hanem újra felfedeztem az összefüggést a saját ujjmozgásom és a hallható dallam között.

Aztán tulajdonképpen pihenés nélkül, a sajgó ujjvégekkel nem törődve elkezdtem az egyik kedvenc riffemet pengetni. Azt, amelyikbe a legkönnyebben tudok belemerülni. Egy idő után elkalandoztak a gondolataim, és először azt vettem észre, hogy a skálából származtatott dallam lehetséges variációin gondolkodom fejben elképzelve, hogy merre mennék vele, majd azt, hogy eszembe jut, hogy ebből talán egy számot is fel lehet építeni. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a riff mindeközben ugyanúgy szól a háttérben, és el kellett telnie egy-két másodpercnek, mire leesett, hogy ezt én csinálom.

A két terrorelhárítót feszélyezte a hirtelen beállt csend. Kifogytak a katonatörténetekből. Így, hogy a sorkötelezettséget réges-rég eltörölték, az őrség feléig eltartott a téma, de nem tovább.

– Na mi legyen? – kérdezte egyikük – Barkochbázzunk?

– Jól van! – vágta rá a másik örömmel, pedig nem is tudatosult benne, hogy talán a megelőző órákban felelevenített katonatörténetek egy mélyebb bugyrába bocsátkoznak le éppen – Gondoltál?

– Igen.

– P-vel kezdődik?

– Aha.

– Rákérdezhetek?

– Aha.

– Princípium?

– Az…

És megint csend töltötte ki az őrbódét.