Ahogy megírtam a legutóbbi kis bejegyzést a bonszájról, arra lettem figyelmes, hogy az állapotának javulása mintha alábbhagyott volna. Az utóbbi napokban erősen lecsökkent a napsütéses órák száma, és a gyufákkal megtartott potenciális ág két levele erősen fittyedni kezdett.

Én is érzem, hogy ez már túlzás, de újabb gyufákkal emeltem meg ezeket a leveleket, hátha így tetszetősebb szögben rögzülnek az őket tápláló ágacskával együtt. Majd a borongós nap vége felé jó pár órára betettem a növendéket a konyhaszekrény, illetve az abba applikált fénycső alá, hogy áthidaljuk az ezzel a mostani tavasszal kapcsolatos bizonytalanságot.

Ha ez a metódus sem lesz elég, hogy megerősödjön, akkor az „Azok után, amit érted tettem?!” sziszegése mellett fogom kikaparni a cserepéből, és a szeme láttára fogok beleültetni egy kaktuszt, majd kivágom a szemétbe. Vagy megpróbálok kitalálni valamit.

Még tavaly nyáron, vagy talán ősszel kaptam egy kis növényt egy barátomtól, hogy az majd nálam növekedjen a továbbiakban. Józan, megalapozott optimizmussal álltam a dologhoz: eddig jó tapasztalataim voltak a növényeimmel, nem csak hogy túléltek, hanem csodálatosan fejlődtek, burjánzottak, csoda, hogy iskolaérettek nem lettek.

Ennek a kis növénykének is találtam egy neki való helyet, és öntözgetni kezdtem. De ahogy az ősz az otrombábbik arcát kezdte mutatni, majd aztán konkrétan tél lett, elkezdte egyesével elengedni a leveleit. Ez először lesújtott, aztán arra gondoltam, hogy talán mégis normális lehet, biztos így vészeli át a telet, majd tavasszal kiderült, hogy az első megérzésem volt helyénvaló, és ez baj volt.

A többi növényem már rég emelkedő pályára állt, amikor ez még mindig csak szárazon meredezett. Én azért csak öntözgettem, mire pár apró levélkezdeményt csiholt magából, amiknek viszont a többsége még a levélállapot előtt leszáradt. Egy ponton túl baromi depresszíven nézett már ki a növény, úgyhogy ultimátumot adtam neki, és az alul ígéretesnek látszó hajtások fölött csonkoltam a „törzset”, illetve a föld fölött szétágazó ágakat. Az átvágáskor vált egyértelművé, hogy elszáradtak.

A növényke megérthette az üzenetet, mert az egyik hajtást kettőzött erővel kezdte kitolni, hogy lássam, fog ez menni. Aztán nekiállt egy másiknak is, de azzal még nem olyan vehemens. Ahogy az „A” hajtás viszont egészen nekieredt, elkezdtem a cserép forgatásával szabályozni a növekedés irányát, ami egy pontig szépen működött, de aztán mégis elkezdett lefittyedni, ami megengedhetetlen egy olyan szereplő esetében, akinek később a törzs szerepét kell majd játszania.

Tudtam, hogy lépnem kell, és egyúttal az is eszembe jutott, hogy a bonszájok esetében teljesen szokványos dolog, hogy menet közben aktívan alakítják a fácskát. Én ezt első körben egy kettétört, és egy végén kettéhasított gyufaszállal oldottam meg, és hajlok rá, hogy a drótozást később sem fogom alkalmazni, de majd meglátjuk. Reneszánsz ember programomban újabb frontot nyitottam.

Van az embernek egy végső magányossága, ami abból fakad, hogy élményei csak a sajátjai, a saját szubjektumán átszűrve, a nyelv és az ember, mint beszélő szűk keresztmetszetén átpréselve jutnak csak el másokhoz, akik azt szintén saját élményeiken és értelmezésükön keresztül fogadják be, hogy mire megérkezik, már ne lehessen pont ugyanaz, mint amikor elindult.

Igazi megértést csak ritkán, és csak pillanatokra élhetünk át, olyankor, amikor egy, vagy több embertársunkkal ugyanott és ugyanakkor veszünk részt valamiben. Tegnap ilyen élményben volt részem a frissen elkészült Széll Kálmán téren.

A szemerkélő esőben az egyik villamostól a másik felé igyekezve átvágtam egy, a tér egészének kövezetétől anyagában, és színében meleg-vidáman eltérő burkolaton. Az első lépésnél éreztem, hogy istentelenül csúszik. Szemöldököm felszaladt, és gondolatok sora rohant át az agyamon az így különös veszélybe sodort idős emberekkel kezdve, a tervezési és kivitelezési folyamatból kimaradt józan paraszti ellenőrző pontokon át addig, hogy ez az egész mennyire szimbolikus, vagy nem az, a mai, vagy a mindenkori Magyarországra nézve. A feltolult gondolatok jellegüknél fogva nem oldhatók fel egyszerre és egyértelműen, inkább egy lefelé húzó spirálba csábítják a rutintalan gondolkodót, így én csak hagytam, hogy az ismerősség poshadt, kesernyés érzése töltsön el, aminek hatására viszonylag nagy kilengéssel csóváltam meg a fejem, és kifelé csak sóhajtottam, magamban viszont a reményvesztett felháborodók gyufalángjának erejével azt mondtam, hogy aztakurva.

Halálpontosan ugyanebben a pillanatban egy két lépéssel mögöttem gyalogló utastársam kifelé, hangosan, jól érthetően mondta ki ugyanezt, pontosan azzal a hangsúllyal és intonációval, ahogy én tettem magamban.

Ha te is megcsúsztál a Moszkván, és ugyanezek a gondolatok futottak át az agyadon, vagy ha nem, de hátha legközelebb valami másban ugyanazt látjuk, itt tudsz lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj.

Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ha valaki becsukott szemmel, oda se nézve tud gitározni (vagy bármilyen hangszeren játszani), az a valami, és akinek néznie kell, az sehol nincs. A saját példámon is látom, hogy ez nincs így.

Először azt történt, hogy könnyíteni akartam egy kicsit a nyakamon, ami sajnos fáj a gitározástól. Fogtam magam hát, és normális testhelyzetbe helyezkedtem, amiben nem látom, hogy mit csinálok, és úgy játszottam egy, már begyakorolt akkordsoromat.

Meglepően simán ment: az ujjaim maguktól találtak oda, ahova kellett, és hamar azon kaptam magam, hogy a szemeimet be is csuktam, és a tapintást, a hallást kezdem sokkal intenzívebben használni. Ha úgy hallottam, hogy kicsit mellényúlok, vagy egyéb hibát követek el, eszembe se jutott megnézni, hogy mit csinálok, hanem módosítottam a csuklóm vagy a pengető szögén, esetleg a pendítés erején.

Nem nagyzolni akarok, amikor azt mondom, hogy szavakkal nem tudom leírni, hogy ez milyen élmény volt, csak azt mondom, hogy egy másik, párhuzamos világban találtam magam, ahol én magam és az ujjaim is képzeletbeliek vagyunk, és a zene a valóságos.

Gyakran pengetem az egyik klasszikus blues futamot. Szeretem, mert jó, mert könnyű játszani, és mert még így is, vagy éppen ezért(?), nagyon jól lehet hallani a különbséget a jó és nem elég jó játék között, ami jó alkalom arra, hogy megfigyeljem magam, és fontos apróságokat tanuljak.

Ezúttal eleve „vakon” álltam neki, és szinte ösztönösen próbáltam kiküszöbölni egy, engem a saját játékomban zavaró körülményt. (Hoppá, de jó leírni ezt a mondatot ahhoz képest, hogy bő egy éve bizonytalan voltam benne, hogy melyik a gitár eleje, és melyik a hátulja). Ez pedig az volt, hogy az E utáni némítást esszenciálisnak éreztem ahhoz, hogy feszes legyen a futam, de aztán amikor effektíve némítottam, valami közben elveszett, megtört.

Azt tapogattam ki, hogy nem némítok teljesen, hanem az E húrt hagyom kipengeni, vagy esetleg az A-t is. Vigyorogva pengettem tovább, ahogy hallottam, hogy olyasmi történik, amit szerettem volna. Ez már több annál, mint hogy eltalálom a hangokat, ebben már benne van a saját interpretációm az adott témáról.

Plusz egy jó hírem a magam számára: kitaláltam egy futamot, amit viszont csak töredezve és nyögvenyelősen tudtam eljátszani, mert a suspended E akkordhoz át kellett fognom a normál E-ről. Úgyhogy fizikai korlátaimat feszegetve megpróbáltam köztes megoldást találni. Este ott hagytam abba, hogy ez gyanús, hogy nem lesz lehetetlen. Másnap meglepően jól ment, és arra számítok, hogy holnapután már bekerülhet a komfortzónámba.

Mindig értetlenül álltam az előtt, hogy valaki személyi edző segítségét kéri ahhoz, hogy egy konditeremben tudjon mihez kezdeni. Olyan ez, mint étkezési asszisztenst kérni és fizetni az étteremben, nehogy rosszul használjuk a villát.

A gépek adják magukat, és a többiek megfigyelésével – feltéve, hogy felismerjük és figyelmen kívül hagyjuk az idiótákat – bármilyen átlagos intellektusú ember érdemben képes edzeni. A személyi edző létezésének tehát két életszerű oka lehet. Az egyik az akaratgyengeség, amikor valaki külső nyomás nélkül képtelen rávenni magát az edzésre. A másik, hogy a saját ostobaságától megmentse a kuncsaftot, és ne hagyja, hogy az tönkrevágja az egészségét.

Fentiek fényében elkezdtem módszeresen megfigyelni az általam látogatott edzőterem személyi edzőit, és végtelenül szomorú tapasztalatokra tettem szert. A testi egészség szempontjából közvetlenül nem ártalmas, de pszichésen beteg dolog az a rajongás és kritikátlan elfogadás, amivel az ügyfelek fordulnak az edzőik felé. Tátott szájú tinédzserek, rebbenő szempillájú fruskák, és ugyanezek felnőtt verziói – gyerek üzemmódban.

A dolog ott válik veszélyessé, hogy az edzők komoly hányada elképesztő mértékben dilettáns, az ügyfél pedig a rajongástól ezt nem veszi észre. Akkor sem, amikor fizikai fájdalmai vannak egyes gyakorlatok közben, meg úgy általában.

A rombolás fő színtere persze a hát. Karjukkal tizenöt kilós tárcsákat ölelő, negyvenkilós csajokat hajtanak fel olyan állványokra, amiket eleve legyártani sem lett volna szabad, ahol aztán derékban meghajolva, rögzített lábakkal emelgetik magukat. Gondolom, a cél a tartás javítása lenne, illetve a gerinc mellett futó izmok megerősítése, de azt földön, hason fekve hátemelgetéssel éppenséggel veszélytelenül lehetne végezni. Hátborzongató volt látni, ahogy az egyik ilyen csaj gerince az egyik csigolyánál élesen szöget váltott, ő pedig az erős fizikai fájdalom látható jeleit produkálva, behunyt szemekkel, összeszorított foggal megcsinálta a gyakorlatot tizenkétszer, majd learatta személyi edzője elismerő ajakbiggyesztését.

Egy másik edzővel váltottam pár szót, mert épp foglalta az egyik gépet, amit használni szerettem volna. Egy másikat javasolt, mire felfedtem neki, hogy van az nem jó a hátamnak. Ő nagyon kedvesen felsorolt pár ökölszabályt, hogy a hátnak mi jó, meg mi nem, majd az egyik tanítványa felé fordult, aki épp azt kérdezte, hogy a húszas tárcsát hogy szokás felemelni a földről. Ne törődj vele, csak emeld – hangzott a válasz, és a vékonydongájú srác már hajolt is előre, és púpos háttal nagyot rántott a tárcsán. (Nem mintha egyenes háttal, de törzsdöntve sokkal okosabb lenne: az ilyesmire a combizmok valók).

Az evezőpad is slágergép, a fizetős gerincgyógyászati szakrendeléseken szobrot is fognak állítani neki. Itt is mindenperces látvány, hogy púposan, az erőlködéstől majd’ beszarva húzzák maguk felé az ésszerű súly másfélszeresét az egészségkárosodásra ítéltek, és lelkesen keresik edzőjük elismerő pillantását. És meg is kapják.

Azt a hátgépet, ahol ehhez hasonlókat elölről megtámasztott törzzsel, azaz a másik minden előnyét felsorakoztatva, de annak hátrányai nélkül lehet végezni, általában üresen találom.

Ha tetszett a bejegyzés, vagy épp felháborított, de te pont azt szereted, akkor itt tudod lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj semmiről.

Pár hete elégedetlenkedtem egy kicsit a Dalai Lámával kapcsolatban, aztán vegyes érzelmeket keltettek bennem a kommentelők, amennyiben egyszerre voltak szórakoztatóak és elszomorítóak. Persze nem mindegyikük. Kaptam pár hasznos hozzászólást is. Egyikük elkövetője, Máté, felvetette, hogy beszélgessünk el az általam felvetett kérdésekről, meg ami még azokból adódik úgy, hogy ő a személyes véleményét osztja meg velem, mint gyakorló buddhista. Így is tettünk egy-egy tejeskávé, meg tatár bifsztek, illetve füstölt pisztráng mellett. A dolog jó másfél órát tartott. Ami itt következik, az egy, a rövidítés céljával szerkesztett ízelítő azoknak – köztük velem – akiknek nem sok fogalmuk volt / van a buddhizmusról. Az alapszabály természetesen itt is érvényes: a bejegyzés (végig)olvasása nélkül is lehet kommentelni.

suhodminyák: Mi az, amit itt az elején a legfontosabb tudni a buddhizmusról?

Máté: A buddhizmus szerint nincsen teremtő. A buddhizmus annyit mond, hogy a tudat van, a tudat munkája van, tudatok hozzák létre ezt az egész struktúrát, amiben mi most kávézunk, de nincs az a szakállas öregúr ennek az egésznek a tetején, aki majd jegyzeteket készít a végén, hogy fiam, ezt tegnap láttam, és nem jól csináltad.

s: Ki ez a Dalai Láma, és végül is akkor most újjá fog születni, vagy nem?

M: Fogalmam sincs, nem beszélgettem a Dalai Lámával erről, hogy újjá fog-e születni, vagy nem fog újjá születni. De hogy ki a Dalai Láma, az azért érdekes. A Dalai Láma a tibeti buddhizmuson belül Csenrezig energiáját, kapcsolatát képviseli. Csenrezig pedig a szeretet abszolút kinyilatkoztatása. Az együttérzés Bódhiszattvája.

A Dalai láma magáról annyit mond, hogy ő egy szerzetes, aki gyakorol, és szeretne is az maradni. […] Véleményem szerint a Dalai Láma egy úgynevezett megvalósított mester. Megvalósított mestereknek azokat a mestereket nevezzük, akik valószínűleg megvilágosodtak. Hogy honnan tudjuk, hogy megvilágosodtak… Szerintem sehonnan. Nem tudjuk, hogy megvilágosodottak, csak az tudja ezt, aki szintén megvilágosodott. Külső célja nincs ennek az állapotnak. Nekem a jelenlegi tapasztalatom x év gyakorlás, olvasás és belerakott munka után, hogy nincsenek ilyen központosított célok. Egyéni megvalósítások vannak. Tehát egyéni célja van a buddhizmusnak és a meditációnak.

s: Mik ezek az egyéni célok?

M: A buddhista szimbolika és a buddhista rendszer egy pszichológiai rendszer, tehát valójában az érzelmekkel való munkáról szól mindig és minden körülmények között. […] A buddhizmus azt mondja, hogy mindennel dolgozzál. Mindennel. A legjobb hírtől a legrosszabb hírig, a legjobb állapottól a legrosszabbig, minden a Gurud, minden a tanítód része. Sosem látod a buddhizmusban azt, hogy bűnhődjél, meg szenvedjél, meg száz miatyánk, meg fájjál. Bocsánat, nem akarok senkit megbántani a hitében, de ez a fajta „ha te csóró vagy és rosszul vagy, akkor te jó buddhista vagy”, ilyen nincsen a buddhizmusban. […] A buddhizmus arról beszél, hogy eleve meg vagy világosodva; csak nem látod. Te egyébként tök jól vagy, csak most kis felhők eltakarják a napodat. Míg más vallásokban eléggé előfordul az a kinyilatkoztatás, hogy te legyél szarul, nagyon szarul, örülj, hogy egyáltalán bejöhetsz ide és majd meglátjuk, hogy mi lesz, majd szétégsz valahol, de amúgy nagyon bűnös vagy. Na ebben a frusztráltságban próbálj már meg dolgozni érzelmileg akár egy családban, vagy akárhol.

Engem egyébként ezért is talált meg úgy igazából a buddhizmus. Mert azt látom, hogy egy olyan gyakorlati struktúra, ami nyit, old, felszabadít, és ezért jobbá tesz.

s: Mit jelent az érzelmekkel dolgozás?

M: A Laárnak van egy nagyon jó példája. Ő ugye egy buddhista pap tulajdonképpen, egy tanító. Imádom a példáját, amikor azt mondja, hogy van nekem egy autóm, és látom, ahogy az autómat egy kulccsal meghúzzák. És ez belül elkezd tekerni. De valójában nem belém szúrtak egy kulcsot, hanem az érzés a birtokviszonyom miatt jön létre. Az nekem nem fáj effektíve, hogy az autómat egy kulccsal karistolják.

s: Bár úgy tűnik…

M: Úgy tűnik, de valójában nem fáj. Fizikailag sehol nem hat rám az a mozdulat. Tehát csak az érzelmi kötésem, és az abból fakadó érzelmi munkák: hogy megindulok, dühös leszek, úristen, pénz, anyag, ez a sok gondolat, ami egymásra torlódik ebben a pillanatban, ahogy végignézem, hogy az autómat karcolják, ez okoz egy olyan tudatállapotot, amire mi azt mondjuk, hogy szar, nekem nem jó. De ha ezt lerakom, ha tudok dolgozni az érzelmeimmel, akkor abban a pillanatban is akár, ha jól gyakorlok, akkor abban a pillanatban is jól reagálok erre az autó meghúzásra. Elfogadom egyrészt, mert már meg van húzva. Mi az istent pörögjek rajta még. Másrészt, ha éppen a meghúzás előtt vagyok, akkor leütöm azt, aki meg akarja húzni.

A buddhizmusban nincs konfliktus ezzel egyébként. Ez is egy nagyon fontos dolog. Az erőszakmentesség nyilván alapvető. Most kicsit sarkítottam, de ha valaki az utamba áll a gyakorlás során, akkor ő volt a könnyelmű, és én őt arrébb tolhatom az útból. Az arrébb tolhatom az nyilván nem jogosít fel arra, hogy én most valakit lekaszaboljak, de egyébként a buddhizmus szerint, ha lekaszabolom is, az majd az én karmámban jelentkezik. És, hogy miért kaszabolom le, az meg a szándék, és az határoz meg mindent a buddhizmus szerint, nem a cselekedet az, ami a legvalóságosabb karma-alakító, hanem hogy mi az, ami mögötte van. Tehát ha én ráütök a gyerekem kezére, mert kilóg az ablakon, és majdnem meghalt, mert kiesett, akkor egy pozitív szándékról beszélünk egy negatív mozdulat mögött.

s: Ez kicsit eltér az általam elképzelt békés buddhisták képétől.

M: Igen, a bejegyzésedben írtad, hogy a buddhizmusban meg kell valósítani a békét, meg a nyugalmat. Ez is nagyon felületes. Nem azt valósítom meg, ami a béke, hanem amit éppen az adott pillanat megigényel. A békét megvalósítani, az tipikusan szellemi materializmus. Hogy akkor én létrehozom ezt az ilyen nagyon izé… és lebegek, és abban úgy kiteljesedik az egóm, mint az állat. Azt kellene rendszeresíteni, hogy mindenre úgy reagáljak, ahogyan kell. És ne egy ilyen álreakciót tegyek bele csak azért, hogy azt gondoljam, hogy én most nagyon megvalósítottam valamit, mert például folyamatosan halkan beszélek. Ezt egér-buddhizmusnak is hívják egyébként a buddhizmuson belül.

Ha valaki azt várja a Dharmától (ösvény, tan), meg attól a belső ösvénytől, ami egyébként a meditáció, hogy ő jól lesz, az baromira az elején van. Egyébként mindenki az elején van… A gyakorlásnak nem az a célja, hogy én jól vagy rosszul legyek, hanem hogy dolgozzak jól helyzeteken, dolgozzak pontosan ott, ahol annak a helye van.

s: Említetted a szenvedést, hogy az nem célja egy buddhistának. Járjuk egy kicsit körül, hogy hogy van ez az egész a lemondással, éhezéssel, barlangban vegetálással. Jogos vagy nem jogos elvárás a részemről, hogy egy buddhistát szenvedni lássak, vagy csak az az egy rongya legyen, ami rajta van?

M: Egyáltalán nem jogos elvárás, én azt gondolom. De ma végig az „én ezt gondolom” kísérni fogja ezt. Nekem meggyőződésem, hogy nem jogos elvárás. 

s: Tehát tud valaki úgy hiteles buddhista lenni, hogy…

M: …jó anyagi körülmények között él, és ez hozzásegíti ahhoz, hogy gyakoroljon. Mert nem azzal kell minden este foglalkoznom, hogy holnap milyen párizsit rakok a gyerek elé.

Hogy a francba kezdjek addig bele, hiszen a párizsival foglalkozom. A szerzetes nagyon okosan hamar realizálja, hogy ő a párizsival se akar foglalkozni. „Tehát berendezem magam abba a struktúrába, hogy van egy tál rizsem, és aztán gyakorlok.” Ez az ő döntése. De nem azért egy tál rizs, mert szegény akar lenni, hanem ő azt mondja, hogy ő ezen már nem megy végig, hanem ő inkább gyakorol, folyamatosan. […] Milarepa történetében olvassuk, amikor elvonul, és már konkrétan egy rongya sincs, és csak meditál egy barlangban, és hetekig nem eszik, csak csalánt, és romlik a gyakorlási minősége, a meditációs minősége. És akkor vadászok a környékre kerülnek, és visznek neki ételt. Egyrészt megtámadják, de az most egy más kérdés, aztán realizálják, hogy nem kéne megtámadni, mert nem lehet vele mit kezdeni, és akkor visznek neki ételt, és írja is, hogy sokkal jobb lett a gyakorlásom, most, hogy hozzájutottam egy kis halhoz. A fizikai állapotom egy kicsit jobb, és ezért jobban tudok figyelni a gyakorlásomra. Nem mondja senki, hogy de jó, neked nincsen cipőd, akkor te nagyon jó buddhista vagy. Valójában nem ott érted meg [a lényeget], hogy te eszel, vagy nem eszel, hanem hogy hogyan meditálsz, mit valósítasz meg a meditációddal. Azt pedig te fogod tudni, amikor leülsz.

Vagy ott van Sákjamuni Buddhának a példája ugyanerre, aki évekig gyakorol jógik mellett, és éhezik, és nagyon rosszul van, együtt meditálnak, meg különböző jógagyakorlatokat végeznek, és megisznak hetente „két csepp vizet”, és alig esznek. Baromira nem jó, és rájön, és otthagyja őket, mert ez egy baromság. És persze mindegyik azt mondja, hogy nahát ez elfordult az igazi úttól. Ő maga az életén át mutatja meg, hogy nem kell ezt csinálni. Azt kell csinálni, amiben te megtalálod azt az állapotot, amiben a gyakorlás a lehető leghatékonyabban tud működni. És ha az az állapot az, hogy te elmész, és egy erdőben vagy egyedül, akkor te vagy az erőben levő ember, aki meditál. Vagy a BMW-ben lévő ember, aki meditál. És a hangsúly azon van, hogy a meditáció hogyan működik, és hogyan strukturálódik, és hogyan valósítod meg a belső ösvényt, az önismeretet, és ott aztán a lebontást, és ennek az egésznek az eltűnését, amit énnek nevezünk. Ha ezt valaki meg tudja valósítani egy BMW-ből, akkor ő azt egy BMW-ből valósította meg. És nem dől össze tőle a világ.

s: Ez visszavezet minket a Dalai Lámához, aki ugye engem azzal bosszantott fel, hogy kitűnően él ahelyett, hogy fájdalmai vagy akár hétköznapi gondjai lennének, de tanácsot, azt tud adni, amit nekem az én életemre alkalmaznom kellene tudni. Az egyik kommentelő írta, hogy előfordulhat olyan, hogy egy babonás kínai üzletember első osztályú repjegyet vesz a Dalai Lámának, aki ezt elfogadja.

M: Szerintem van igazsága annak, amiről te beszélsz, abból a nézőpontból, ami arra keresi a választ, hogy őneki éppen ebben a pillanatban könnyebb a dolga, és miért beszél arról, hogy hogyan kell ezt csinálni. De gyakorlatilag nem arról beszél, hogy te legyél nyugodt. Ő nem kér számon senkit. Láttuk őt számon kérni? Mert ugye ez nagyon érdekes, hogy miért mondja, hogy hogyan meditálj. Hát mert nagyon sokat meditál. Merthogy arra van környezete (karmája). Tehát azt tudja, hogy hogyan kell csinálni. Attól, hogy neki könnyebb a környezete, attól még a funkcionális részét, pont emiatt, hogy többet tudja csinálni, jobban érti. Gyakorlatilag nem kéri számon rajtad soha. Nem látsz olyat, hogy ő felháborodva azt mondja, hogy márpedig te esténként, amikor a csekket már befizetted a postán, és meghalni nincs időd otthon, mit képzelsz magadról, hogy nem etetsz meg három hajléktalant. Ilyet soha nem hallasz tőle. Hogy miért fogad el egy első osztályú repjegyet? Azért, mert első osztályon utazni kényelmesebb. És megint csak, ha valakinek ezzel gondja van, annak ott van a gondja, önmagában.

Valaki vett egy repjegyet neki. Van egy helyzetem, amivel dogoznom kell. Mi a péknek ne utazzak, amikor megvettek nekem egy repjegyet? Ez hol negatív karmikusan? Nem elvettem a repjegyet tőled. […] Sokszor nyugatiként, amikor valamilyen lehetőséget kapunk, azt rosszul reagáljuk le, és megijedünk tőle. Ez is egy belénk épített, én azt gondolom, hogy nem jól működő folyamat. Miért? Kapok egy ebédet, amit megehetek, akkor legyek tőle frusztrált? Érted? És nagyon sokan csináljuk ezt, hogy ettől rosszul leszünk. Megint bennem jön föl egy érzelem, Őbenne meg már nem jön föl. […] Tehát ott tartottunk, hogy a Dalai Láma milyen könnyen beszél a meditációról, mert őt kiszolgálják, és ül – mondjuk úgy – egy jó miliőben, nem kell csekket fizetnie, nem kell családot nevelnie. Személyesen volt tapasztalatom szerzetesekkel és lámákkal beszélni arról, hogy nekik milyen megdöbbentő, és milyen nagy dolog az, hogy mi, nyugati emberek gyakorlunk. Ez azért nagyon fontos infó szerintem, hogy az ő szájukból hallottam azt a kinyilatkoztatást, hogy WOW, hogy ti ebben a materialista környezetben gyakoroltok. Szerintük ez baromi nagy dolog.

De lehet, hogy pont az az ügyes, aki olyan környezetben tud egész nap a Dharmával foglalkozni, és meditálni, és gyakorolni, és a tudatát megérteni, és önmagát megérteni, aki kizárhatja ezeket a hétköznapi tényezőket. Aki ilyen karmát alakított ki magának. Ettől még a gyakorlást lehet, hogy tökéletesen át tudja adni, sőt, valószínűleg pontosabban tudja átadni magát a funkcióját.

s: Tegyük egy kicsit tisztába, hogy a szerzeteseknek, meg a Dalai Lámának mi a dolga. Magukon segítenek, vagy másokon?

M: Én nem vagyok szerzetes, tehát megint csak a saját gondolataimat osztom meg. A Buddha-állapotot elérők között több „típus” is van. Van olyan karakter, aki önmaga megvilágosodása miatt akar Buddha-állapotot elérni, és megvilágosodni, és őt ez motiválja, és kész. Vannak ugyanakkor Bódhiszattvák akik fogadalmat tesznek, és azért gyakorolnak, hogy mindenkinek jobb legyen, és mindenki jobban érezze magát. […] Ha a Bódhiszattva fogadalmat nézzük, és azt mondjuk, hogy a Bódhiszattvák mindig segítik a létezőket, hogy kevésbé szenvedjenek, és könnyebb úton haladjanak afelé, hogy ők is megvilágosodjanak és megértsék ezt a struktúrát, akkor ez egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a Bódhiszattva azzal segít, hogy mindig támogat, és mindig mindent a segged alá rak, mondjuk így.

Mert akkor te sosem dolgozod át önmagadat a folyamatokon. Ha felületesen foglalkozol a buddhizmussal, akkor azt gondolod, hogy ezek a szent lények körülötted zsizsegnek, és szentkednek veled, és mindenképpen jó lesz, kényelmesebb lesz. Nem lesz. Sokszor, ha egy igazi Bódhiszattvával összefutsz, és jól alád rúg a buszon, akkor ő neked egy tök nagy tanító volt éppen, hogy te azt az érzelmet jól dolgozd föl, és ne úgy reagálj, hogy… és ezzel te megfejlődsz egy olyan szakaszt a te állapotodban, amit meg kellett fejlődj. És ő pont lehet, hogy egy tanító volt, amit te sose fogsz tudni, vagy csak később jössz rá, hogy ő egy tanító volt, és nem vettem észre, mert arra vártam, hogy az majd egy köpenyes lesz, aki ápolgat.

Szerintem ez az egyik legkritikusabb, amit meg kell értsünk a buddhizmus terén, hogy ezt nem szabad elvárni, vagy nem érdemes elvárni. […] A buddhizmusnak az a valódi célja, nem is célja, de mondjuk úgy, hogy az a létjogosultsága, hogy egyszer csak mindenki elérje ezt a tiszta tudatállapotot, hogy mindenki megvilágosodjon. De ez nem egy zászlóra kitűzött valamilyen izmus, ezért jó buddhizmus helyett a belső ösvény útja kifejezést használni, mert így nem válik izmussá. Buddha nem volt buddhista. Most már struktúrába rendeztük ezt, de a központi cél, hogy lebontsuk ezt a létezést, és nem az, hogy fenntartsuk. Szerintem…

Szerintem az [a cél], hogy ezt a mandalát, amit itt élünk, ezt le kell bontani. Ne legyen. Mert ennél vannak jobb környezetek… lehetnek a tudaton belül, amiket még nem értünk.

És akkor nem kell, hogy „fájjon a lábunk”, meg nem kell csekket fizetni, ha ez megszűnik, mint lebontott környezet.

A buddhizmus nem úgy bontja le, hogy felrobbantjuk, mert attól az még megmarad. Hanem kirezegtetjük, mondjuk úgy, kirendeződik ebből a tudat, ha mindenki megfelelő gyakorlási szinten egyszer csak átlényegül.

Megint összeütöttem egy dallamsort, amit ha elkezdek játszani, egészen bele tudom lovallni magam, ezért azt gondolom, hogy ha ez még dobot is kapna, meg basszusgitárt, akkor az igencsak groovey lenne.

Ugyanezt eljátszottam az akusztikuson is, és több meglepetés is ért. Először is persze más a hangzás, másodszor „otrombább” a hangszer, azaz keményebben kell lefogni, ami miatt automatikusan pengetni is keményebben kezdtem, és az egész fizikaibbá vált, ami miatt egész testtel kezdtem részt venni a mozgásban, ami a pengetésben csúcsosodott ki, és mindez úgy belehajtott a groove spirálba, hogy ki se akartam jönni.

Különösen ez óta az eset óta megint gyakran a kezembe veszem az akusztikust. Az elején azt éreztem, hogy a vaskosabb nyaka, meg a keményebb, feszesebb húrok miatt sokkal nehezebb rajta játszani. Aztán rájöttem, hogy ez a durvaság nagyobb szabadságot ad nekem, és a finomabb régiókban ezért nagyobb a mozgásterem. Az elektromoshoz képest viszont elég balta módon mentek a felpendítések. Mivel a pengető fogásán nem lazíthatok, kizárásos alapon a csuklómra kezdtem figyelni, és sikerült ellazítanom. Ezt az új trükköt aztán az elektromoson is kamatoztatom.

Télen – értelemszerűen – nem tartottam nyitva az ablakot naphosszat, viszont most, hogy volt egy melegebb periódus, igen. Elsétált az ablak előtt egy lány, aki hasonló helyzetben legutoljára nyáron hallott. Felszaladt a szemöldöke, és elismerően ajakbiggyesztett, csak úgy maga elé. Hát igen, a rock’n’roll nem áll meg télen sem, tavasszal meg pláne nincs az az isten.

Ne haragudjon, hogy megszólítom, de van egy rendkívül kedvező ajánlatom az ön számára. Megdöbbentően olcsón tudok adni…

Kérem, ne fáradjon, csak az idejét vesztegeti velem. Mindenem megvan, nincs már szükségem semmi többre. Sőt, most hogy ezt kimondtam, most jövök rá, hogy igazából el kellene kezdenem megszabadulni a dolgaimtól, elajándékozni mindent, amire nincs szükségem, amiről csak azt hittem, hogy kell a boldogsághoz.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert én meg – beható és többszörös önvizsgálat után – azt kell, hogy mondjam, nálam éppen fordított a helyzet, napi gondokkal küzdök, és van egy hosszú listám, csak itt a fejemben, hogy mi mindenemnek kellene még lennie ahhoz, hogy egyáltalán azt mondhassam, hogy nincs semmi különös a birtokomban. Nem gondolja, hogy akkor mi ketten… akár az is lehet, hogy nem véletlenül találkoztunk, és…

Nézze. Ez egy nagyon hosszú, nagyon nehéz, magányos út, aminek a során lépten-nyomon egyszerű megoldások délibábja vakíthatja el az embert, de én már megtanultam, hogy ezeknek a csábításoknak ellen kell tudni állni, és konokul kivárni, kikristályosítani magunkban az igazi utat. Ha nem haragszik, most mennem kell.

Rendhagyó jogi eljárás végére került pont a mai napon a Központi Kórházban. Néhai Fignár Oszkár egy gépelési hiba miatt ujjászületett Handler István jobb kezén. Fignár kitartó munkával éjjelente, amikor Handler aludt, saját vérével írt kérelmet az Újjászületési Bizottságnak. Az elkészült levelet a nyitott ablakon pöckölte ki. Hogy az végül célba ért, csodával határos.

Az Újjászületési Bizottság a hibát elismerte, a bíróság pedig elrendelte Fignár megszabadítását jelenlegi létformájától. Az ítélet értelmében kórházban, műtéti úton távolították el Fignár Oszkárt Handler István jobb kezéről. Handler újságírói kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az ítélet elfogadásában nagy könnyebbséget jelentett számára, hogy balkezes, és Fignár kisujjként született újjá.

A múlt héten élesen(?) bíráltam a Dalai Lámát. A mondanivalóm lényege az volt, hogy nem érzem hiteles figurának az illetőt, ugyanis speciális, kiválasztott helyzete erősen segíti abban, hogy ellazult, békés buddhista legyen: nem kell a holnapon aggódnia, nem tud olyat csinálni, ami bizonytalanságba döntené jól bejáratott életét, vagy egzisztenciális kérdéseket vetne fel. Magyarul nem ismeri azt a stresszt, azt a sürgetést, amit pl. a keddről szerdára élő, effektíve dolgozó, gyerekük jövőjéért aggódó emberek élnek át egész életük minden napján a bolygó számtalan pontján. Azaz nem tudja, hogy tanítványai honnan, és milyen nehézségek közepette tartanak a kitűzött cél felé. Így ez olyan, mint az oroszlán tanácsai a rókának a helyes bivaly-fojtási technikáról.

A beérkezett kommentek szórakoztatóak voltak, de tanulságosak is. A fősodor az volt, hogy milyen egy paraszt / ostoba / eszmecserére eleve alkalmatlan, arrogáns troll vagyok, hogy ezt a vitán felül kitűnő embert nem a legmélyebb tisztelet és elismerés hangján hozom szóba. Érdekes módon az ennek szellemében hozzászólók egyúttal mintha azt is sugallták volna, hogy ők nálam sokkal jobban képben vannak a buddhizmus témájában.

A gond persze az, hogy ha ez így van, annak a viselkedésben kell megnyilvánulnia. A buddhizmus elsajátításában nagyon a rettenetesen hosszú út elején jár az, aki így felbassza az agyát egy magánvéleményen, miközben az általa magáénak vallott filozófia szerint legalább nyugalmat kéne megélnie, ha elfogadást és szeretetet nem is. (Figyelem: magasabb szinten sajnos ez utóbbi kettő is elvárás!).  De ez még mindig inkább a szórakoztató része a dolognak, és végső soron igaza van az egyik kommentelőnek, aki trollnak minősített.

A szomorúbb rész az, hogy nagyon úgy tűnik, hogy – míg remélem, több tucat buddhista olvasta el kisimult arccal a bejegyzésemet – a hozzászólók a primitív tagadás szintjéig elzárkóztak attól, hogy felhalmozott tudásukból akár csak egy morzsát is megosszanak velem, hogy miért nem gond D.L. és a világ többi lakója közötti életviteli és életkörülményekben megnyilvánuló különbség, hogy lesz a módszer univerzálisan alkalmazható, stb. Csak teljesen üres kioktatásra futotta (lásd második bekezdés), és némi olvasásra bátorításra.

Sajnos ezek alapján az a gyanúm támad, hogy a hozzászólók maguk sem mélyedtek el a buddhizmus elméletében és gyakorlatában, hanem csak mint divatcikket, vagy a bölcsesség (hamar kipukkadó) látszatát keltő csecsebecsét aggatták magukra azt.

Szerintem akkor tud valamit valaki, amikor azt el tudja magyarázni valaki másnak. Mit tud az, aki erre kísérletet sem mer tenni? (Tisztelet az egy kivételnek, aki megosztotta a saját buddhizmushoz való viszonyának egy-két aspektusát, és természetesen teljesen rendben vannak a velem egyetértő kommentelők is). Summa summarum (vigyázz, troll-horog kivetés!), ezek az emberek a szememben birkák, akik leemeltek a polcról egy dobozt, és azt mutogatják, mint egy feliratos öngyújtót ’75-ben, miközben tulajdonképpen soha bele sem néztek. Persze ez még mindig vastagon jobb, mint ha a náci dobozt vették volna le. (Remélem, nincs átfedés a két halmaz között).

Most, illetve innentől kell nagyon észnél lenni. Eddig mindent tisztán játszottam, azaz a „clean channel”-en, de most fordulóponthoz érkeztem. Kiötlöttem egy futamot, amiben rendes akkordok mellett kéthúros pendítéseket is használok. Nem mindig éreztem úgy, hogy igazán jól szól, úgyhogy elkezdtem kapcsolgatni a clean és az overdrive csatornák között, sőt, a hangszedőkkel is variálni kezdtem. Itt éppen az ovedrive csatorna adta ki magát a legjobban a nyaki hangszedőkkel.

Most ezt az alapbeállítást használom, de pár riffemnél egyértelmű, hogy a tiszta csatorna, illetve az összes hangszedő bevonása az optimális választás, úgyhogy hogy ezzel ne kelljen annyit bajlódnom, inkább elkezdtem a finomabb húr- illetve pengetőkezelést forszírozni. Egész közel jutottam az általában kívánatosnak mondható hangzáshoz, és így a technikám is fejlődik, elkezdek veszteni a balta-jellegemből, és talán lassan megindulok valami magasabb, átérzettebb szint felé.

De. Annyi már kiderült, hogy szükségem lesz egy kompresszor effektpedálra, és ezt sem fogom elkapkodni, mert most még idejekorán beleolvastam a témába, és rengeteg az apró buktató, sokféle a vélemény, de az igazi kockázat az, amire páran rögtön figyelmezettek, amikor említettem nekik, hogy gitározni kezdek. Az ugyanis, hogy ebbe a kiegészítő vásárlás verembe rendesen bele lehet esni. Csak még egy effekt, csak egy kicsit ilyenebb hangzás, csak még egy elem a sorban, stb. Magamat ismerve azért nem rettegek igazán, illetve változatlanul a saját technikám tökéletesítését tartom a fő csapásiránynak.

Ami pedig az első bekezdésben említett futamot illeti, ott is van újdonság-szerűség. Úgy kezdődött, hogy eszembe jutott, hogy a duplahúros pendítést nem a második ütemre teszem, hanem a harmadikra, ami sajátos dinamikát ad a riffnek, nehezebb unalmasnak találni a dallamot, stb. Aztán ahogy belelovalltam magam a pengetésbe, és felgyűlt egy kis extra elsütnivaló energiám, természetesen adódott, hogy az üres részt töltsem fel. Úgyhogy dupláztam a pengetést, aztán tripláztam, majd egy szándékolt extázis során minden ütemre pendítettem (látható, hogy az ütem definíciója kapcsán van egy kis zavar a fejemben), hogy a végén ugyanezt a módszert visszafelé alkalmazzam, és lecsengessem a számot. De még ez sem volt elég, sikerült ráakadnom egy lezárásra is. Na ezt az egészet, noha még mindig laptop mikrofonnal van felvéve egy olyan pengetés, amit abszolút nem gyakoroltam még be, mégis nevezhetem szinte-dalnak. Ez már nem csak egy riff, ez már valahonnan tart valahova (és a felvétel óta sokkal jobban is játszom már).

Ezen kívül a napok fejleménye, hogy egy sorozat szemrevételezése közben kettős élmény ért. Hallottam egy főcímdalt, ami nagyon tetszett, és közben azt éreztem, hogy én milyen rohadt messze vagyok attól, hogy ezt a számomra kissé szokatlan hangulatot elő tudjam állítani, de ugyanakkor már éreztem is magamban a lehetőség csíráit. Summa summarum megpróbáltam kitapogatni csak úgy hallás után, hogy mi folyhat az adott számban, és megint az történt, hogy egy olyan területre tévedtem, aminek az alkotóelemeit máskor, más összefüggésben használtam már, de most új megvilágításban látom a dolgokat, ez megint egy ösvény, amiből majd továbbiak nyílnak, lesz még errefelé látnivaló. A most készülődő dallamot már eleve úgy kezelem, hogy megpróbálom valami nagyobb egységbe illeszteni, dinamizálni, felhozni, levezetni.

Azt olvastam, hogy a Dalai Láma egyelőre bizonytalan abban, hogy újjá fog-e születni. A dolog nyilván attól függ, hogy sokadik reinkarnációja végére elérte-e végső célját. A bizonytalanság önmagában mutatja, hogy D.L. nincs képben. Milyen olyan, hozzá méltó magasztos célt tudunk elképzelni, aminek akár csak a közelébe jutott volna? Vallások felettiség? Félelem és harag nélküli élet a Földön?

Én ezt az életét elfogadnám meglehetősen sikeresnek, ha csak annyit megjegyezne, hogy az ő élete elég speciális volt: előbb lett „kiválasztott”, mint az eszét tudta volna, aztán emigrálnia kellett, de a nemzetközi figyelem fényében ez „csak” egy utazást jelentett Indiába, és nem kibelezést, agyonverést vagy akár csak szegénységet. Később meglehetős nyugalomban élte a valódi felelősség nélküli celebek életét. Ezért, bár fenntartja, hogy a buddhista szakirodalomból felböfögött irányelvek helyénvalók, és a bolygón mindenkinek a hasznára válna, ha el tudná érni az ott tárgyalt énállapotokat, mégis azt kell mondania, hogy semmilyen érdemi tanáccsal, vagy a saját maga életén átégetett bölcsességgel nem tud szolgálni kényszernyugdíjazott uránbányászoknak, a megugró lakásbérleti díjak után loholó irodai dolgozóknak, gyereküket egyedül nevelő anyáknak, vagy tulajdonképpen bárkinek, aki nem az ő szélsőségesen speciális helyzetében van.

Az ilyen útmutatások kidolgozása legyen a következő megtestesülés dolga. Ha pedig így lesz, soha többet a rohadt életben nem fog felmerülni, hogy akkor most kell-e újjászületni, vagy már minden ok.

[…]

[K] A robot-forradalom a gasztronómiát is fenekestől felforgatta, és azt kell, hogy mondjam, az éttermek a legtöbb szempontból az előnyükre változtak. Nincs többé odaégett vagy belül nyers hús – hacsak nem pont az a vendég kívánsága…

[V] Igen. Ha jól értem, arra céloz, hogy nincs többé technológiai hiba.

[K] Igen! Pontosan erre gondolok. De nekem akkor is hiányzik valami. A legjobb éttermekben technológiai hiba nélkül készülnek a fogások tényleg kiváló receptek alapján, és mindig, minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy – amit nem hibaként rovok fel: ennek így kell lennie, ha ez embernek ízlett valami valahol, azt ugyanott ugyanúgy meg akarja találni legközelebb is. De van valami egyforma ezekben az éttermekben, ezekben az ételekben. Ha egyet megkóstoltál, megkóstoltad az összest. Ami – ha belegondolunk – mégiscsak elképesztő. Hogy érezhetem, hogy egy omlett és egy bakonyi fojtott hús bármilyen szempontból is ugyanolyan lehet? Semmi közös nincs bennük, és mégis.

[V] Nem tudom, az olvasók mennyire vannak tisztában a robotok szerepével, illetve azzal, hogy pontosan hogyan dolgoznak, de mivel – szerintem – pontosan itt kell keresni az ön által említett jelenség okát, röviden elmondom. Manapság úgynevezett tanuló, illetve tanulni tanuló robotok végzik az egykori séfek munkáját, azaz ők „álmodják meg” az ételeket, tőlük jön az ihlet, ők komponálják a tálalást, stb. A beosztott robotok pedig pontosan azt és úgy teszik, amit és ahogy a „séf” előír nekik. Ez eddig nagyjából mindenhol ugyanígy megy. Az éttermek, amikről ön is beszélt, úgy működnek, hogy a séfrobot nekiáll felkutatni mindent, amit az ételekről, illetve a főzésről és sütésről tudni lehet. Technológiát, konkrét recepteket, a történelmi korok ízlését, a gyakori vagy akár csak egyetlen egyszer elkövetett hibákat, és az elkerülésük módját. Abszolúte mindent. Azaz ezek a séfrobotok mindent tudnak, ami ma elérhető. A hiba ott van, már ha beszélhetünk hibáról egyáltalán, hogy ez a határtalan tudás végső soron minden esetben ugyanaz. Szerintem ezt érzi, amikor azt gyanítja, hogy valahogy mindennek van egy a többivel azonos jellege.

[K] És ezt nem érzem önnél, az ön éttermében. Hát maga is séfrobottal dolgozik, magánál is robot a teljes konyhai személyzet. (Csak a felszolgálók hús-vér emberek, de erre majd visszatérünk később).

[V] Akkor most csak annyit szúrnék közbe a felszolgálókról, hogy azok sem mind hús-vér emberek, igazából egy kísérlet zajlik, meglátjuk, meddig jutunk vele. De akkor hadd válaszoljak a tulajdonképpeni kérdésére. A lényeg az, hogy én nem úgy használom a séfrobotot, mint mások. Nálam szóba se jöhet, hogy nekiálljon és mindent megtanuljon, amit a világon tudni lehet. Először is elbeszélgettem vele. Elmondtam neki mindent, amit én tudok az ételekről. És ez nem feltétlenül sok, semmiképpen sem sok ahhoz képest, hogy objektíve mennyi tudás van ebben a témában felhalmozva, hanem ehelyett „csak” egy személyes látásmód. Elmondtam nekik mindent arról, hogy én hogy gondolkodom úgy általában a világról. Aztán mindent elmondtam neki nagyapámról, akitől nem csak főzni tanultam, hanem tulajdonképpen élni is. Ő az elvek embere volt. Puritán volt, döntésképes, és soha nem tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha kinyitja a száját. Mindent, amit csinált vagy mondott, átjárta a természetességnek és a végiggondoltságnak egy varázslatos elegye. Mindenki imádta a nagyapámat – már persze a sznobokon, patológiás hazudozókon és még pár efféle emberen kívül. Tőle tanultam például azt is, hogy a régi bölcsesség, miszerint egy ételbe legalább három fűszer kell, de hétnél nem több, jó kiindulópont, még ha nem is teljesen igaz. Szerinte egyetlen fűszer is elég lehet, a felső korlát pedig annyi, amitől még jobb, érdekesebb lesz az étel, és nem rosszabb szétesőbb. Annyi igaz, hogy ez hétnél szinte soha nem több, de általában háromnál sem. Száz szónak is egy a vége, ezzel az indulócsomaggal „engedtem el” a séfrobotot a „tanulmányútjára”, és azzal, hogy megtiltottam neki, hogy recepteket keresgéljen, meg híres szakácsok és éttermek híres főztjeit vizslassa. Ehelyett mindent tudnia kell a technológiáról, a felhasznált állatokról és növényekről, beleértve azt is, hogy hogyan és mitől érzik jól magukat, mitől lehetnek és maradhatnak egészségesek, meg persze az emberekről, mint olyan lényekről, akiknek enniük kell, hogy túléljenek, és ha tehetik, jót akarnak enni. Ezen kívül arra bátorítottam a séfrobotomat, hogy merüljön el a legkülönbözőbb művészetekben. (Erre a kiindulási pontot az én ízlésem adta neki irodalomban és zenében egyaránt, és arra kértem, hogy ő adjon nekem iránymutatást például a festészet terén). Na ebből kell kifőznie, amit tud. Aztán ezeket persze átbeszéljük, az ajánlott festményeket megnézem, és azokról is elbeszélgetünk, és ez áttételesen mind beépül az étterembe, az állandóan fejlődő étlapba.

[K] Akkor térjünk rá a felszolgálókra…

[…]

A riporter félig a kamera felé fordulva, a szikkadt korlátot fogva lépdelt felfelé a rozoga lépcsőn. Marhabőr cipője alatt fáradtan nyikordultak a lépcsőfokok. A verandára érve megállt az ajtó előtt, és a kamera felé fordult. Mögötte teljes egészében láthatóvá vált a pókhálós ablakú, kiszáradt, fényét vesztett faház.

– Kedves nézőink! – szólalt meg – Dr. Jack Keplorkian meglehetősen későn, 1996-ban vonult nyugdíjba. Maga mögött hagyta az egyetemi katedrát, de nem hagyta maga mögött élete egyetlen szerelmét, a matematikát. Sikerült kinyomoznunk, hogy ebbe, a hátam mögött látható – nyugodtan mondhatom – egyúttal isten háta mögött elhelyezkedő házikóba vonult vissza a százkettedik születésnapját épp ma ünneplő tudós, hogy a világ zajától távol, minden figyelmét a Poincaré-sejtés megoldásának szentelhesse.

– Hölgyeim és uraim! Ez – ha a nyugdíjba vonulás előtti időt nem számítjuk – húsz év befektetett munkát, húsz év koncentrált figyelmet, húsz év küzdelmet jelent. Kérem, próbálják meg elképzelni az elszántságnak, az elhivatottságnak ezt a fokát! Próbálják meg elképzelni az egybefolyó hétköznapok és észrevétlenül elsuhanó, akár a maihoz hasonló ünnepnapok végtelen sorát, amelyek Dr. Keplorkian számára jelentőségükben mind eltörpülnek a mindent elhomályosító életcél roppant fényéhez képest.

– Most rövid reklám következik, de önök már most is szavazhatnak egészen a program első felének végéig. A képernyő alján láthatják a telefonszámot, és a kérdést: „Eláruljam-e Dr. Jack Keplorkiannak, hogy a Poincaré-sejtést Grigorij Perelman 2002-ben már igazolta?”. Igen vagy nem? Kérem, szavazzanak, és el ne mozduljanak a képernyő elől! – emelte fel a riporter az ujját, és a bejárati ajtó felé fordult, a képernyőn pedig pár perc reklám következett.

Úgy érzem, hogy erősen közeledem ahhoz a ponthoz, ahonnan nem fogok tudni érdemben tovább fejlődni tanár nélkül. A Dirty Deeds-zel egyre jobban boldogulok, de még mindig baromira fáraszt – mármint fizikailag. Jó hír viszont, hogy még relatíve intenzív fáradtság mellett sem romlik annyira a teljesítményem, mint amennyire vártam volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a teljesítményem valami baromi jó lenne.

Közben rájöttem, hogy a gitározós oldalak tabjai magánvélemények, és az általam megvizsgált esetek döntő többségében power chordokat használnak, amivel három gondom van. Az első, hogy az eredeti dalt nem úgy játsszák, ezért aztán nem is úgy hangzik, ahogy kéne, de nagyon nem. Ennyi erővel ráspollyal is játszhatnék öntöttvas radiátoron. A második, hogy szerintem a power chord technika azért egy kicsit olyan a rendes akkordokhoz képest, mint marokra fogni a ceruzát. A harmadik meg az, hogy az iménti sznob véleményem ellenére, még csak nem is megy könnyebben, mint a rendes akkordozás. Így viszont nyugodt lélekkel hagyom a francba.

Most a Play Ballon dolgozom. Sajnos sokadszor futok bele abba, hogy a hajamra kenhetem a már ismert akkordjaimat, mert az eredetiben egy kicsit másképp játsszák. Rendszerint úgy, hogy még egy húr el van némítva, amivel megint problémám van, szám szerint kettő. Egyrészt újra kell tanulnom, hogy például a módosított G-ről C-re ugorjak. Egyszerűen nem ez a séma van az ujjaimban; az az egy ujjnyi eltérés pont borít mindent. Másrészt a – jelen esetben – elnémított első húr hangja nekem / nálam baromira hiányzik a hangzásból. A hangmagasság stimmel, de ahogy a következő, alapértelmezés szerinti akkordot pendítem, az mintha egy másik, zsebrádión leadott dalhoz tartozna. Az eredetiben semmi hasonló, hangzásbeli, teltségben megmutatkozó különbség nincs. Feltételezem, hogy valahol valami beállítás áll a háttérben. A clean-ről overdrive csatornára váltva ez a disszonancia csökken, de a hangzás egésze is alpáribb, tehát nem érzem megoldásnak. Jó lenne, ha az oktatóvideókon szánnának pár kockát arra, hogy mit min hova csavargattak.

Madártávlatilag mindeközben arra jöttem rá, hogy túlságosan az akkordokból indulok ki, azokat tekintem az építőkockáimnak, és alig jut eszembe eltérni tőlük. Ha igen, az a véletlen műve, amit aztán inkább nem építek be sehova, mint igen. Többek között oda kéne eljutnom, hogy kreatívabban tudjak hozzáállni a dallamgyártáshoz, és a fejemben lévő ötletet folyékonyabban tudjam lefordítani a gitárnyakra. Most még vaktában próbálkozom inkább, és jóval ritkább, hogy egy, a fejemben születő dallamötletet próbálok megszólaltatni. Egyszerűen kitapasztaltam, hogy mik harmonizálnak egymással, és azok környékén keresgélek.