Három nappal az interjú után tehát megjelentem a munkavégzés helyén, egy pszichés kihívásokkal küzdő betegek számára létesített bentlakásos intézményben. Angolul kórháznak hívták (mental hospital), de ránézésre és hangulatra szó sem volt ilyesmiről.
A háromszintes épület tetején voltak az irodák, a másodikon az étterem és a közepes biztonsági fokozatú lakók szobái, a földszinten pedig az alacsony biztonsági fokozatúak élettere. Minden ajtót brutális zár blokkolt, voltak szakaszok, ahol csak zsilipelve lehetett átmenni, azaz csak az első ajtó becsukódása után nyílt a második. A lakók ajtói is ultra kemények voltak azzal az extra csellel, hogy egy trükkel mindkét irányba nyíltak, hogy ne lehessen barikáddal meggátolni a bejutást. Ebédelni is úgy jártunk, hogy mindent zártunk magunk után.
Volt egy jókora kert is, amit részben maguk a lakók tartottak rendben, illetve fejlesztgettek – többek között kerti tóval. Szóval az egész hely nem egy elmegyógyintézet, vagy pszichiátria benyomását keltette a lakók óriási szerencséjére. Itt csoportban és egyénileg is foglalkoztak mindenkivel azzal a végső céllal, hogy a kliensek visszaevickéljenek a normál életbe – már akinél ez életszerű. Foglalkozás alatt két dolgot értek.
Egyrészt egy főpszichiáter, meg jó pár pszichológus és pszichológus hallgató segítette a lakókat. Volt itt folyamatosan felülvizsgált gyógyszeres kezelés, pszicho- és egyéb terápia, azaz ha valakit érdekelt valami, vagy volt egy hobbyja, akkor azt igyekeztek termőre fordítani. A legidősebb bentlakó jó szemű fotós volt, egy másik srác lelkes kertész, satöbbi.
A komplexumon félig-meddig kívül volt egy bungaló, ahova azok a betegek mehettek, akiknek már csak az volt hátra, hogy két-három hetet eltöltsenek a kinti életet szimulálva, azaz önellátóan, mielőtt tényleg visszakerülnek a többi ember közé.
Foglalkozás alatt másrészt azt értem, hogy a személyzet, azaz a „nővérek” (nurse), akik nagyjából fele-fele arányban képviselték a két nemet, lenyűgöző profizmussal és természetességgel viszonyultak a lakókhoz. Konkrét barátságok is szövődtek, de amikor nem, akkor is maximális tisztelettel és partnerként kezelték a betegeket.
Ez azért is említésre méltó, mert a pszichiátriai betegnek lenni Angliában sem volt vicces egészen a legutóbbi időkig, illetve sok helyen most sem az: ez a „kórház” hozzáállásában és az addig elért szakmai eredményeiben mindent tudott, amit nálunk európainak szokás nevezni.
A leggyakoribb diagnózis a paranoia, pszichózis, rosszul elsülő droghasználat elegyéből állt össze destruktív depresszióval és korábbi erőszakos epizódokkal fűszerezve. Ebbe a kórházba a szülő vagy gyám kérése alapján lehetett bekerülni (ez persze csak szükséges, de nem elégséges feltétel volt) illetve bíróság is dönthetett úgy, hogy börtön helyett itt a helye a delikvensnek.
A betegek mind férfiak voltak, és a döntő többségükön semmi különös nem látszott, hacsak éppen nem volt gyógyszerrel agyonlassítva valaki. Többnyire huncut mosolyokat láttam, meg kiégett melós kinézetű, de nem rossz szándékú figurákat.
Hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk, azt főleg a többiektől lestem el – kombinálva a saját hozzáállásommal. Az első benyomás az volt, hogy mindent zárni kell, mindenkinél van egy pánikbizbaz lánccal az övére kötve, két gombbal. Az egyiket megnyomva csak simán odahívjuk a többieket, a másik meg ugyanez, csak kurva gyorsan, mert nagy baj van. Ottlétem alatt csak téves riasztás volt. Szólt egy sziréna, a lépten-nyomon kirakott kijelzőkön megjelent, hogy hol a gond, azt leolvasva futott mindenki a „tetthelyre”.
A második benyomásom viszont az volt, hogy mindezen biztonsági intézkedések ellenére mindenki egyszerűen csak oda-vissza normális egymással, amit óriási megkönnyebbüléssel fogadtam, mert így nem kellett agyalnom, hogy hogy viselkedjek, csak olyan voltam, amilyen egyébként is. Állítom, hogy a terápiát megturbózta ez a hozzáállás, plusz én abszolúte sokkal jobban éreztem magam úgy, hogy nincs kínosság meg befeszülés, hanem csak úgy kezeljük a bentlakókat, mint normális embereket, akik cserébe(?) szintén meglehetősen normális emberekként viselkedtek.
A cégnek volt egy másik telephelye is vagy száz kilométerre, ahol csak alacsony biztonsági fokozatú lakók voltak, és az épület nem pont erre a célra épült, mint ahogy a miénk igen. Egy másik fontos különbség volt még, hogy nálunk volt egy elképesztő szakács. Változatosan, egészségesen és finoman főzött: soha nem is hallottam se azelőtt se azóta ilyen angolról. Lappangó génhibára gyanakszom.
Üzletileg az volt a csodálatos ebben a vállalkozásban, hogy azzal, hogy az NHS (azaz az itteni TB) fejpénzt fizetett a lakók után, már kétharmadnyi telítettséggel is nagyon szépen szaladt a szekér. Nem csak a CEO A8-as, hosszított karosszériás Audija fért bele, hanem a lótifuti kulcsos autók között is volt Audi, kabrió Saab meg hasonlók. Na, hát ez egy gazdag ország, itt ez így megy.
A következő részben arról mesélek majd, hogy nekem mit kellett csinálnom, aztán lassan rátérünk tragikus részre.
