Ezres nagyságrendben jelentkeztem állásokra ebben az országban, de csak egyszer fordult elő, hogy fel is vettek valami érdemi helyre. Pár felvonásban leírom ennek a rövid történetét.

Az egyetemen, ahol A a többedik diplomáját halmozta, megismerkedett egy nővel, aki a szakmai terepgyakorlathoz keresett embereket. Beszélgetés közben felmerült, hogy én milyen régóta keresek HR-es állást – sikertelenül.

A nőnek felszaladt a szemöldöke: ők meg épp HR menedzsert keresnek az egyik cégnél, akikkel együttműködik. Behívtak interjúra, ahol csak a szokásos módon adtam magam, azaz igyekeztem értelmes embernek tűnni, aki képes gondolkodni, és valódi megoldásokat találni tényleges problémákra. (Ez nem hogy nem keresett tulajdonság, hanem kimondottan ellenem fordítja a HR-esek döntő többségét).

Szokatlan volt ugyanakkor, hogy a tulajdonos / vezérigazgató (a továbbiakban CEO, magyarul Chief Executive Officer), különösen az itteni bevett szokásokhoz képest nem sokat vesződött udvariaskodással, hanem szinte provokatív módon kérdezett. Hogy az angliai másoddiplomámat miért nem valamelyik neves egyetemen szereztem, illetve hogy nem angol anyanyelvűként mire alapozom az önbizalmamat, hogy majd szabályozásokat fogok tudni írni, meg hasonlók.

Azt válaszoltam, hogy a diplomát még otthonról kezdtem el, de a záróvizsgát az itteni legfőbb HR szakmai szervezet felügyeli, tehát a végén pont ugyanúgy mértek meg, mint bárki mást, illetve hogy szabályozásokat eddig is írtam már angolul, ráadásul írásban jobb vagyok, úgyhogy ha elégedett azzal, amit most hall, nem fog csalódni ezen a téren sem.

Egy kicsit csevegtünk még, miközben én azért még mindig próbáltam jó benyomást kelteni, és olyanokat kérdeztem, hogy lesz-e itt lehetőség átalakításokra, okoskodásra, adnak-e teret új ötleteknek, stb. A CEO azt mondta, hogy persze, sőt, alig várják, ami pedig a továbbiakat illeti, aznap vagy másnap visszaszólnak, hogy mi a helyzet, mert ők ilyen tempóban dolgoznak. Erre egy udvarias mosoly kíséretében elismerően ajakbiggyesztettem, miközben persze egyetlen szót sem hittem el a merész kijelentésből.

Úgy mentem el, ahogy egy ideje mindig szoktam: igyekezve visszafogni a beindulni akaró álmodozást, hogy hátha ezt végre megkaphatom, és igyekeztem inkább nem is gondolni az egészre. Nem értem még haza, amikor hívtak, hogy enyém a meló, három nap múlva kezdhetek.

Vegyük észre, hogy egyetlen egyszer mentem úgy interjúra, hogy az ismeretségnek legalább a legalapvetőbb, legelemibb morzsája szerepet játszott, és egyből felvettek. Másik több ezer esetben, e nélkül az apróság nélkül soha semmi nem történt. (Folyt. köv.)

Ma vettem észre, hogy már markolászom a gitárt egy ideje, de még mindig nem fáradtam el. Nem mérem az időket, de annyi biztos, hogy ez szintlépés.

Újra visszatértem a legegyszerűbb akkordváltáshoz, és mintha mégis működne a korábbi elméletem, miszerint minden gyakorlás meghálálja magát, azaz abban is jobb leszek, amit konkrétan nem gyakoroltam. Harminckettőt produkáltam.

A többi akkorddal még maximum húszig jutok, de ezt egyszerűen volumennel fogom legyőzni, azaz addig csinálom, amíg bele nem szervül az ujjaimba. A mérésnél még nincs áttörés, de a sima gyakorlás közben egyre gyakrabban fordul elő, hogy elkap a gépszíj, és korábban nem tapasztalat tempóban váltogatok – amíg ki nem zökkenek egy mellényúlással vagy egyéb zavarral.

További jó jel, hogy szinte napról napra érzem, hogy ami előző nap még lehetetlennek tűnt, az ma már lehetséges, ami meg iszonyú nehéznek, az nem olyan vészes. Feltételezem, hogy az történik, hogy éjjel megerősítést kapnak azok az új idegkapcsolatok az agyamban, amiket forszírozok, így másnap onnan noszogathatom tovább a bennem születő zenészt.

A húrokon az ujjvégeimről leforgácsolódott bőrt fedeztem fel, fájdalmat már nem érzek, jönnek a bőrkeményedések, de a tompaság még mindig ott van. Ezek az objektív jelei annak, hogy viszonylag sokat van a gitár a kezemben.

Mert azon, ahogy „játszom”, mindebből nem sok látszik. Ott tartok, hogy ismerek hat akkordot, le tudom fogni őket elég szépen – amíg még nem fáradt a kezem, ami még mindig meglehetősen rövid időt jelent.

Váltani is tudok az akkordok között, de messze nem harmincszor egy perc alatt, ahogy kéne. A legkönnyebbel huszonhatig jutottam, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a többit hozom föl valamennyire, és nem csak ezzel az eggyel törődök.

Volt ugyanis is elméletem. Arra gondoltam, hogy a sokféle lefogás gyakorlásával az általános készségszintem is emelkedik majd, és azt fogom észrevenni, hogy azok a fogások is jobban mennek, amiket nem gyakoroltam hülyére. Ugyanezt gondoltam a legeslegelején forszírozott ügyességi ujjgyakorlatokról. Az elmélet látványosat bukott. A legkönnyebb akkordváltás húszra esett vissza (a többit le se mérem), az ügyességi gyakorlat pedig, amivel iskolai terminológiában talán a kettesig jutott, most értékelhetetlenül szarul megy.

A tananyagban most jön az, hogy mindezt (amit ugye nem igazán tudok) ritmusra kellene csinálni. Ez az extra kényszer, extra odafigyelnivaló gyakorlatilag nullára taszít mindent, amit eddig azt hittem, tudok valamennyire.

Lábbal ütni a ritmust állítólag segít rákattanni az ütemre, a metronóm meg ugyanezt szinte szívességként teszi. Engem – az iméntiekkel ellentétben – már ez utóbbi is erősen frusztrál: csak nagy ritkán sikerül az ütemet is, és fogásváltást is egyszerre abszolválni. A láb bevonása a dologba viszont teljes mértékben padlóra küld: rögtön nullára szétesik minden.

Van ritmusérzékem, soha nem okozott gondot az ilyesmi. Most se okoz, ha zenét hallgatok. „Zenélés” közben viszont az eddigi legsúlyosabb forrása a frusztrációnak. Egyből beugrottak az általános iskolai énekórák, ahol nem volt elég, hogy az öklendezésig gyűlölt magyar népdalokat kellett énekelni, ráadásként még szolmizálni is kellett hozzá.

Állítólag ez óriási segítség valakiknek valamiben; nekem csak extra teher volt, plusz egy dolog, amire oda kellett figyelnem. Gyűlöltem.

Tudom, hogy túl fogok jutni ezen, mert nem fogom ennyiben hagyni, de jelen pillanatban egyszerűen teljességgel életszerűtlennek tűnik, hogy az én kezeim közül valaha zene kerüljön elő, vagy hogy másokkal együtt tudnék játszani.

A hóember mélyen beszívta a levegőt. Csend lett. Csak azt hallotta, ahogy szíve egyre ritkásabban dobban. Lassan kifújta a levegőt. Így már elég összeszedettnek érezte magát. Kinyújtotta és kiterpesztette ujjait, majd ökölbe szorította a kezét, és az ajtóhoz lépett: kint már elkezdődött a karnevál.

Újabb akkordokat igyekszem bevésni, és nem meglepve látom, hogy a váltások sokkal nehezebbek tudnak lenni, mint az első három esetében. Ez ugye azt jelenti – gondoltam először –, hogy gyakorlatilag végtelen számú ilyen váltást kell majd megtanulnom.

Aztán feltűnt, hogy csak bizonyos akkordok hangzanak jól egymással, illetve egymás után, mások meg nem, ezért ez utóbbiakkal nem lesz gond.

Utána meg az jutott eszembe, hogy lehet, hogy mégis lesz ilyesmi olyankor, amikor a gitárkíséret(?) odébb vált le- vagy felfelé úgy, hogy a dallam jóformán ugyanaz marad. Nem tudom, hogy hívják az ilyesmit, de gyakran hallani.

Érdekes tapasztalat, amikor mellényúlok, de a megpendülő hang mégsem fals, hanem kimondottam jól illik az eggyel korábbi mellé. Feltételezem, hogy az ilyesminek szerepe lehet a dalszerzésben is, bár ez elvileg egyre ritkábban kell, hogy előforduljon, és mire az ember dalt szerezne, ezen pont túljutott.

Már nagyon régóta csodálkoznak az angolok, hogy hogy lehet az, hogy itt élő muszlimok Szíriába utaznak, és beállnak az iszlám államhoz robbantgatni, meg fejezgetni, vagy épp nem mennek sehova, hanem igyekeznek mindezt itt helyben megoldani.

Nem értik, hogy hogy lehet az, hogy középosztálybeli, jó anyagi körülmények között élő, többedik generációs bevándorlókat is simán el tud csábítani egy ilyen terrorszervezet. Abból indulnak ki, hogy a demokrácia, meg a fogyasztói társadalom univerzálisan a legjobb a Földön, ami emberrel történhet, és a bevándorlóknak ezt önállóan fel kellene ismerniük, és csak élni boldogan, angolként.

Csakhogy ez így, ebben a formában ostobaság. Most hallottam először egyetlen embertől a rádióban (Jihadi John egy volt ismerősétől), hogy esetleg lehetett volna valamit tenni azért, hogy ezek az emberek otthon érezzék magukat Angliában. Nekem, gyakorló idegenként, ez évek óta a napnál világosabb.

Az angolok úgy tekintenek magukra, mint rendkívül liberális, befogadó nemzetre. Az én meglátásom szerint ez annyiban igaz, hogy ide tényleg lehet jönni kulimunkát végezni, vagy magasabb szintűt olcsóbban mint a helyiek tarifája, illetve tandíjat is lehet fizetni, majd hazafáradni oda, ahonnan jött az ember. Azaz minden jöhet, ami pénzt hoz, a több szempont igazából nincs, de PR szempontból adódik a befogadó nemzet legendája.

Még Londonban is, ami tényszerűen a legsokszínűbb és legbefogadóbb hely az országban, olyan statisztikákkal találkozni, hogy pl. a bangladesi bevándorlók 98%-a egy-két körzetben él. Azaz szigetszerűen. Magyarul gettókban.

Itt Liverpoolban, ahol három egyetem is van, tehát a fiatalos nyitottság kellene, hogy domináljon, pontosan ugyanez a helyzet a kínaiakkal, a muszlimokkal, stb. Vegyes társaságot, ahol fehérek és arabok együtt töltenek időt, soha nem láttam. Olyat, hogy feketék, és fehérek együtt mozogjanak, mondjuk kétszer.

Amikor tőlem kérdezik, hogy lengyel vagyok-e, és mondom, hogy magyar, „viccesen” elnézést kérnek, hogy nem akartak megsérteni. Sajnos az a helyzet, hogy itt rendesen megvetik a nem nyugati és/vagy nem fehér embert, csak a politikai korrektség súlyosan kötelező máza alól ez nem látszik ki annak, aki nem akarja látni.

Számos arab utasom számolt be arról, hogy bottal se nyúlnak hozzá a helyiek, képtelenség kapcsolatot teremteni velük, teljesen kizárják őket maguk közül.

Az érem másik oldala persze az, hogy a muszlim közösség egy része is hajlik arra, hogy elszigetelje magát az angoloktól, sőt, hallottam olyan véleményt, hogy szerintük az lenne a természetes, ha úgy élhetnének itt, mint ahogy ezt egy ideáltipikus közel-keleti országban elképzelnék maguknak, és az angolok hagyják békén őket a törvényeikkel, meg szokásaikkal. Ha pedig már el vannak szigetelve, és pl. egyetlen angol / fehér sincs az általános iskolában, bizony elő- előfordul, hogy a diákoknak nem világos, hogy a sharia törvénykezés nem kóser errefelé.

Most, hogy a legújabb három tinédzser lány is elutazott Szíriába, még mindig teljes az értetlenség. Semmi hajlandóságot nem látok arra az angol közvéleményben, politikusokban, újságírókban, hogy az egyébként nagyon durván vészjósló helyzet mélyére nézzenek őszintén, és belássák, hogy ők is tehetnek azért, hogy a dolgok ne ebbe az irányba menjenek tovább.

Ezeknek a lányoknak a kapcsán is főleg azon rugóznak, hogy kitűnő tanulók voltak, és mégis jaj, mi lett. Hát szerintem az, hogy szorgalom ötös, kritikus / önálló gondolkodás egyes. Szintén már az elutazásuk után derült ki, hogy (legalábbis) az egyikük vagy hetven lefejezős twitter fiókot követett, és erről – állítólag – a szülei sem sejtettek semmit.

Most van egy kis fellendülés a gazdaságban, de a fiatalok nem állnak jól. Már tényként kezelik, hogy most jön az első generáció istentelenül hosszú idő óta, akik szarabbul végzik, mint a szüleik. Lecsúszás, frusztráció, a felszín alá tuszkolt idegengyűlölet, az őszinte helyzetértékelés elsumákolása, és egy konkrétan bestiális, az egész világot behálózó terrorszervezet… Nehéz ebből happy endes forgatókönyvet írni.

Említette az oktató, hogy majd az első komoly kihívás (azaz nekem a nagyjából a negyedik) az lesz, amikor az akkordok között kell váltani meglehetős sebességgel. Úgyhogy mielőtt tovább haladtam volna az anyagban, elkezdtem úgy találomra váltogatni ezt a három akkordot, amit eddig tudok.

Aztán megnéztem a következő epizódot, ahol kiderült, hogy a tananyag következő fejezete éppen erről szól. Azt mondja a figura, hogy általános iskolásokra fejlesztett ki egy módszert, amire állítólag vevők a gyerekek. A dolog egyszerű: egy perc alatt kell annyi váltást megpendíteni, amennyit bír az ember.

Ez az olyan kezdőknek, mint én állítólag tipikusan kilencszer szokott sikerülni. A célérték harminc. Ez kell ahhoz, hogy az ember játszani tudjon valamilyen szinten. Én tehát már előre edzettem, így az első mérésem tizenöt lett – legalábbis a D-A-D-A, stb. váltásokkal, ami talán a legkönnyebb, ezért egyelőre ezt favorizálom.

Először is bekészítettem a bal kezem ujjait a kezdő pozícióra, aztán indítottam az órát. Csak sokára vettem észre, hogy mennyire be vagyok feszülve, illetve hogy egyszerre igyekszem nézni az időzítőt, a bal, meg a jobb kezem munkáját, és közben persze gyors is szeretnék lenni.

Aztán eszembe jutott, hogy nem határidőre tanulok gitározni, úgyhogy lazítottam, és már nem nézem az időzítőt, hogy a gitározásra tudjak koncentrálni. Amikor elég jól sikerül belefeledkeznem, azon kapom magam, hogy az ujjaim már odanézés nélkül is relatíve pontosan teszik a dolgukat – persze ki tudok zökkenni, meg mellé tudok nyúlni elég könnyen. Így most huszonkettőnél tartok.

Nagyobb nehézséget okoz, hogy vakon eltaláljam azt, hogy hol négy, hol öt húrt kell pendítenem. Egyelőre erősen ritkább, hogy ez menne odanézés nélkül. Ugyanakkor a bal ujjaim kezdenek emlékezni a pozíciókra, és már olyan is van, hogy érzem, hogy most nem egészen jól fogom le, de kicsit jobban szorítva a hang stimmelni fog. A következő váltás után aztán már jól fogom le megint, és a két hang között szinte nincs különbség.

Egyértelműen kezdtem érezni tehát – egyelőre csak a bal kezemben –, hogy kezd kialakulni a nyaknak, a húroknak és az ujjaim helyzetének és erejének egy mentális reprezentációja az agyamban, illetve az ujjaimban, amiben lassan és ügyetlenül, de már kezdek úgy tudni navigálni, hogy közben egyre többször nincs is szükség a vezető érzékszervemre, azaz a szememre.

További beszippantós furcsaság, hogy az ujjbegyeim továbbra is mintha zsibbadtak lennének a nap egészében, amikor viszont gitározni kezdek, egy kezdeti kis fájdalom után jóformán olyan érzésem van, mintha ilyenkor térne vissza beléjük az élet, mintha ez lenne a természetes állapotuk.

Azt vettem észre, hogy gitározás közben annyira szorítom a húrokat, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy ennyire elfáradok. Elkezdtem ujjanként csökkenteni az erőkifejtést, hogy megtaláljam, mi az a minimális erő, ami már elég ahhoz, hogy tiszta hangokat pendítsek.

Óriási fizikai megkönnyebbülést érezve pengettem tovább az akkordokat egészen addig, amíg el nem kezdett valami fals hang is beszűrődni. Ez a szokásos ujj rálógáson kívül leggyakrabban attól volt, hogy a mutatóujjamat végül mégse szorítottam elég erősen, úgyhogy megnyomtam jobban, mire megint javult a hallható teljesítményem, de aztán megint hibák csúsztak be, és végül eljutottam odáig, hogy noha újra igen erősen nyomom, megint hamis hangok szűrődnek be, de már úgy elfáradt a kezem, hogy nem jön visszajelzés az ujjaimról, hogy pontosan mi is a hiba. Ilyenkor jön a pihenés.

Rendkívül lassan haladok, de azért nem nulla sebességgel, és úgy néz ki, hogy noha – különösen estefelé – nevetségesen hamar elfáradok, másnap mintha egy kicsit magasabbról tudnám kezdeni.

Az ujjhegyeimből már majdnem elkezdett kiállni a fagyás érzet, így viszont tovább tudtam „játszani”, amitől megint csak fáj a gyakorlás végére, és zsibbadt azon kívül, de mindent összevetve mégis érzek egy olyan tendenciát, mintha lassan belátnák az ujjaim, hogy ez most így fog menni egy darabig, úgyhogy kelletlenül, de kezdenek hozzászokni a gondolathoz.

Én alapvetően olyan vagyok, hogy ha valami nem megy viszonylag hamar elég jól, akkor azt hipp-hopp hagyom a francba. Az embernek bizonyos dolgokra jobban van érkezése, mint másokra; a legtöbbször tehát ez előbbieknél köt ki.

Az utóbbi években azonban kénytelen voltam észrevenni, hogy évtizedes „jól bevált” megközelítésem a továbbiakban egyszerűen nem fog működni. Soha nem törődtem azzal, hogy fogalmam legyen róla, merre megyek, hol vagyok éppen: vagy bejáratott útvonalon mentem, vagy volt, aki megmondja, hol merre kanyarodjak. Ez taxisofőrként nem életszerű, úgyhogy kénytelen voltam az agyamnak ezt a lezárt részét leporolni, és csoda ugyan nem történt, de annyi mégiscsak, hogy fejlődött a tájékozódási képességem, és már vadidegen helyeken is van legalább valami homályos fogalmam arról, hogy épp merre lehetek ahhoz képest, ahonnan elindultam.

Ugyanígy soha nem számoltam, ha nem volt muszáj, de magamat is meglepve mégis úgy döntöttem, a fuvarok bevételét már napközben kummulatíve fejben összegzem, és írom egy füzetbe. Ezen a területen végképp nem történt csoda (többször hibázok egyet-kettőt a teljes munkaidő alatt, mint nem), de ezen túl tudom tenni magam, és főleg arra gondolok, hogy legalább erőltettem egy kicsit az agyamat.

Nemrég vettem észre, és ez talán összefüggésben van az előbbiekkel, hogy a hétköznapi rutinjaimba beleivódott egy csomó mozdulat, amit bal kézzel csinálok, pedig jobbkezes vagyok. Kávét öntök, zárakkal babrálok, akár telefont nyomkodok, stb.

Idáig kellett eljutnom ahhoz, hogy egy régi bevésődésemet újragondoljam. Azt ugyanis, hogy sajnálom, hogy soha nem tanultam meg zenélni, de hát most már mindegy, az ilyesmit gyerekkorban kell elintézni.

Emlékszem, hogy voltam zongora közelében, sőt, volt egy kis billentyűs-fúvós hangszerem (sejtelmes sincs, mi lehetett a neve), de mivel csak úgy nem tudtam semmi örömet csiholni belőlük, nem törődtem velük.

Nemrég viszont egyszer csak belém hasított, hogy meg fogok tanulni zenélni. Eljátszottam a gondolattal, hogy a születésnapomra meglepem magam egy gitárral, és már előre örültem, hogy milyen jól fogok szórakozni, meg hogy milyen jót fog tenni az agyamnak, hogy majd biztos hatással lesz más mentális képességeimre is, meg ehhez hasonlók.

Aztán eljött a kitűzött időpont, és szinte észrevétlenül belenyugodtam, hogy ez egyelőre várat magára, majd ha több időm és kevesebb dolgom lesz, akkor a tettek mezejére lépek. De egy hét késéssel beugrott, hogy ez baromság, és megrendeltem a gitárt.

Mivel pengetőt csak később jutott eszembe rendelni, plusz lassabban is jött meg, először csak ujjbeggyel pengettem, majd – és erre nagyon büszke vagyok – egy lejárt edzőterem-belépőkártya sarkát vágtam le, és azzal.

Aztán az derült ki, hogy csak úgy hallás után nem fogom tudni behangolni a gitárt, úgyhogy egy kis elektronikus ketyerét is rendeltem, ami pont erre való. Amint ezzel megvoltam, kiderült, hogy létezik ugyanez ingyen, telefonra tölthető változatban is. Plusz kell még egy másik bizbaz, ami a ritmust adja, az is úton van már.

A gitározás maga istentelenül nehéz. Ha a golfozásra mondják, hogy ott egy labdát kell egy valószínűtlenül kis lyukba juttatni egy erre alapvetően alkalmatlan eszközzel, akkor így elsőre a gitár ennek hangszeres megfelelőjének tűnik.

Az ügyetlenebbik kezemet egészen ki kell csavarnom, majd az így kapott természetellenes tartásból effektíve használnom kell az ujjaimat úgy, hogy pontosnak is kell lennem, és erőt is ki kell tudnom fejteni. Jobbára úgy nézek ki „gitározás” közben, hogy elkerekedett szemmel nézem pl. a kisujjamat, ahogy középen hajlania kéne, hogy rendesen le tudjam fogni a húrt úgy, hogy a szomszédosra nem tehénkedek rá elnémítva azt, de a kisujjam nem hajlik, mert mire sorra kerül, már a többiek is úgy meg vannak erőszakolva, hogy a kezem gyakorlatilag mozgásképtelen.

Az első youtube-os oktató azt mondta, hogy amíg nem megy vakon és gondolkodás nélkül az a teljes nyakon, hogy sorba rakosgatom az ujjaimat mindig újabb helyen lefogva a húrt, majd ugyanígy végig a következőn, le a legvékonyabbig úgy, hogy a korábban letett ujjaimat helyben tartom, és mindig csak a soron következőt mozdítom, addig ne is álmodjak másról.

Ezt csináltam egy darabig, de nem jutottam messzire, illetve észrevettem, hogy meló után gyakorlatilag használhatatlan vagyok, reggel viszont általában jobban megy, mint előző nap. Persze rendkívül parányi előrelépésekről beszélünk. Száz szónak is egy a vége: nem látszott, hogy ebből valaha valami lesz.

Ekkor szerencsére kaptam egy tippet (Kösz, Kiwicake) egy másik online tananyagra, ami az előbbi ügyességi gyakorlatok helyett a zenélésben közvetlenebbül használható fogásokra koncentrál. Azóta megtanultam lefogni a D, A és E akkordokat, és már a köztük való váltás is elő- előfordul, hogy egész simán sikerül.

Az ujjhegyeimben folyamatosan olyan érzés van, mint ha fagyási sérülésből lábadoznék, kivéve, amikor gyakorlok, mert akkor konkrétan fáj. Így egyelőre addig gyakorlok, amíg fizikailag képes vagyok rá (és ez nem tart sokáig), azaz a sajgó ujjhegyek, és a kifordult pozícióban bemerevedő kéz összjátéka el nem lehetetleníti a pontosság és az erőkifejtés kettősét.

Magyarul a kis csalással (ügyességi gyakorlat átmeneti hanyagolása) együtt is lassan haladok, de valamilyen rejtélyes oknál fogva ez nem veszi el a kedvemet, sőt: napközben alig várom, hogy a kezembe vegyem a gitárt.

A pénteki és szombati apró események, illetve azok hiánya, mint cseppben a tenger sűrítik össze az angol mindennapok egyik fő sajátosságát. Azt ugyanis, hogy jó néhány szolgáltatást olyan lendületes eleganciával terveznek meg a legapróbb részletekig, hogy már rágondolni is öröm, hogy milyen jó lesz minden, amikor a gépezet beindul. Viszont nem indul be.

És ez a végeredmény szempontjából pontosan ugyanolyan, mint ha abszolút meg sem tervezték volna, hanem kávézaccba kockadobással döntenék el az események menetét.

Csütörtökön rendeltem egy gitárt – most mindegy, hogy miért. Kérhettem volna úgy is, hogy másnap itt legyen, de nekem nem volt sürgős, így nem ikszeltem be ezt az egyébként fizetős extrát. Aztán reggel elmentem dolgozni, de alig másfél óra múlva kaptam egy sms-t, hogy huszonvalahány perc múlva kezdődik az az időablak, amikortól egy órán belül valamikor ott lesznek az ajtóm előtt. Volt már ilyen: akkor a legnagyobb megdöbbenésemre a lehető legkorábban hozták ki a csomagot.

Így az épp futó fuvart elintézve azonnal hazavezettem a reggeli csúcsforgalmon keresztül, és vagy nyolc perc késéssel otthon voltam. Nem hívtak, nem hagytak cédulát, tehát nem voltak még itt. Ittam egy kávét, kicsit olvasgattam a híreket, mikor – a végső ígért időpont is elmúlt már húsz perccel – újabb sms-t kaptam, hogy elnézést kérnek, de úgy néz ki, hogy a sofőr kicsit elvariálódott időben, de még ma mindenképpen megpróbálják kikézbesíteni a csomagomat.

Magyarul egy meghökkentően tempós, olajozott teljesítésből hirtelen egy nem eléggé meggyőző ígéret lett. Aki azt ígéri, hogy mindent meg fog próbálni – ahelyett, hogy azt ígérné, hogy el fogja intézni, amit el kell – az attól tart, hogy nem fog sikerülni a vállalása. Írtam egy gyors kérdést nekik az erre való rubrikába, de ezt a szálat most gyorsan el is varrom: nem válaszoltak rá.

Jelentkeztem jó pár állásra, újabb cikkeket futottam át, de nem történt semmi. Kiragasztottam a nevemet meg a lakásszámot a kapucsengőhöz, ez utóbbit a csengőn is megerősítettem tollal, majd bementem, és szomorúan láttam, hogy a telefon térereje nulla. Ez persze nem először fordul elő, sőt szokványos, de az utóbbi pár napban még ehhez képest is sokat romlott a helyzet, és gyakorlatilag csak három olyan pont van a lakásban, amit három centiméteres pontossággal kell eltalálni ahhoz, hogy tényleg legyen esély a távközlésre. Innentől az egyik ilyen ponton tartottam a telefont, és a neten beállítottam, hogy küldjenek sms-t és email-t is ha akár a legkisebb apróság is történik, például épp a sorban előttem lévőnek kézbesítenek.

De nem történt semmi. Ezen a ponton kezdtem komolyan elégedetlenkedni, de ugyanakkor annyira fáradt voltam a hatórás alvásoktól, hogy úgy döntöttem, most pótolok valamennyit. Aludtam egy órát. Ittam egy újabb kávét. Kicsit később felhívtam az ügyfélszolgálatot, majd az örökkévalóság harmadáig zenét hallgattam, de végül sikerült beszélnem egy hús-vér emberrel, aki – noha a hangja kiégett és kelletlen volt – megesküdött, hogy a csomagot még ma kihozzák, hiszen ott van a kocsiban, ami talán éppen felém tart.

Már akkor is tudtam, ami később bizonyossággá vált: nem tartott felém. A csaj azt is mondta, hogy este nyolcig kézbesítenek, legkésőbb akkor fog ideérni. Már akkor is tartottam attól, ami később bizonyossággá vált: nem ért ide.

Így ment a levesbe az átlagosnál a legtöbbször erősebb bevételt hozó péntekem a beteljesülés legkisebb árnyéka nélkül. Elhatároztam, hogy a szombattal nem hagyom, hogy ugyanez történjen: mindenképpen dolgozni fogok, a gitárt meg majd megoldom máskor és máshogy.

A szombat reggeli műszakban soha nem veszek részt annak sajátosságai miatt. Ilyenkor ugyan hosszú fuvarok kínálkoznak, az utasok viszont azok, akik péntek éjjel kettőkor még nem voltak szállítható állapotban, reggelre viszont már abban bíznak, hogy nem fognak hányni a kocsiban. Én nem tudok tiszta szívvel bízni ugyanebben, így délután egykor megyek ki.

Ez volt hát a tervem erre a szombatra is – a délelőttöt edzésre szántam, majd ebéd, utána munka. Azért rákattintottam az ügyre a neten, ahol azt láttam, hogy a késésre vonatkozó szabadkozás eltűnt, csak annyi információ maradt, ami alapján ki lehetett következtetni, hogy itt valami meghiúsult.

Azért felhívtam őket – most sem ment sokkal gyorsabban. Egy másik, de szintén enervált nő vette fel a telefont, és az adataim és azonosítóim bekérése után önállóan felismerte a helyzetet, és mondta, hogy látja, hogy tegnap nem jött össze, amit szerettem volna. Mi legyen – kérdezte – megvárom a hétfőt, vagy lerakják egy depóba?

A hétfő a szünnapom, amit ugyan nem szobafogsággal terveztem eltölteni, de mégis ezt választottam. Leraktuk a telefont, és meg is jött a visszaigazoló email és sms, hogy akkor hétfő.

Megnyugodva mentem el edzésre, meg is jöttem, és épp a kávémat ittam (elég sok kávét iszom), mikor a bejárati ajtómon keresztül hallom, hogy a lépcsőházban valaki más bezzeg éppen csomagot kap. Elvileg ez a cég is dolgozik szombaton, de mindegy.

Egy perccel később csörgött a telefonom. Egy nő volt az, akinek meghökkentő módon már a hangjából egyértelmű volt, hogy teherautót vezet főállásban vagy legalábbis túl sok időt tölt fuvarozók társaságában. Azt mondta, hogy van egy csomagom a hallban. Mondtam neki, hogy az szuper, egy másodpercig fog tartani odaérnem.

Kiléptem az ajtó elé, és ott a gitárom. Se csöngetés, se sms, se email – se arról, hogy az előző ügyfélnél járnak, se arról, hogy hozzám mikor jönnének, semmi, csak egy kellemes meglepetés.

Aki a csomagot átvette, a kaput tárva nyitva hagyta, és ugyan ezen a környékem nem igazán lopnak, azért nem bánom, hogy tök véletlenül, minden előzetes tervezéssel szembemenve végül csak beleakadtam a megrendelt gitáromba.

* * *

Hogy mindez hogy nézhet ki a cégnek dolgozók meg a tulajdonos egymásétól és az enyémtől jelentősen eltérő szemszögéből, arra vannak elképzeléseim, de az egy másik bejegyzés témája lehetne.

Én nem félek a munkától. Én nem szeretem.

Hogy mikor dolgozom, és mikor nem, azt néhány főbb paramétert összehangolva döntöm el. Forgalmas időszak legyen, azaz lehetőleg ne kelljen üresen ücsörögnöm, ahelyett, hogy pénzért vezetek valamerre. Legyen világos – ugyanis a sötétben vezetés több kockázattal jár, összehasonlíthatatlanul fárasztóbb, és rossz idővel karöltve mindez hatványozódik. Ez az első kettő rögtön meg is bukik az életszerűségi teszten – legalábbis télen: Reggel (azaz ittenieknek hajnalban) sötétben kezdek, és a délutános műszak jó része is természetes fénytől mentesen zajlik, de hát ilyenkor van munka.

A harmadik szempontom, hogy a részegeket megússzam. Ennek érdekében kb. annyit tudok tenni, mint a sötétség elkerülése ügyében, azaz korlátozottak a lehetőségeim. Estefelé több kezd lenni a berúgott ember, de vannak reggel, délelőtt és délután is.

Igazából semmi jót nem tudok mondani róluk. Nehezebb érteni őket, maguk sem pontosan tudják, hogy mit akarnak, potenciálisan agresszívek, és általában nehezen kezelhetők. A rutintalanok hányhatnak, aminek ugyan megvan a tarifája, de az élmény maradandó, plusz annak a napnak azzal vége is, és jó eséllyel a következő sem kezdődik el olyan hirtelen.

Nemzeti sport – egyes lányok részéről – a hátsó ülésre hugyozás vagy azért mert olyan állapotban van az elkövető, vagy azért, mert csak. Szerencsére, meg mert pont ezért nem dolgozom éjjel, ezt eddig sikerült megúsznom.

De részegekbe bele-belebotlok. Nem tudom, ez mennyire általános a világban, de Kate Fox szerint Angliában az alkoholhoz annyira erősen kötődik az agresszivitás a fejekben, hogy egy kísérletben az alkoholmentes sört ivók is bepöccentek csak attól, hogy azt hitték, alkoholt isznak.

Az eddigi huszonvalahány részeg közül hárommal-néggyel gyűlt meg jobban a bajom, de a többieket jó részét is folyamatosan konfliktus-megelőzési technikákkal kellett kezelnem, ami iszonyúan sokat kivesz belőlem a megnehezedett kommunikáció és a vezetés egyidejű kezelgetése mellett.

Mondok két konkrét esetet. Az egyik állandóan (hajnalban is!) nyitva tartó kocsmából vettem fel egy figurát, aki helyett a barátja jött ki lefixálni, hogy kiért jöttem. Ez mindig rossz jel. Kicsit megnyugodtam aztán, mert kiderült, hogy az utasjelölt bottal jár: szemmel láthatóan valami központi idegrendszeri gondja volt, ezért kellett neki az extra segítség. Ahogy azonban beült, az is mindjárt kiderült, hogy hullarészeg. Szerintem az orvostudomány számára sem lett volna világos, hogy hogy volt talpon egyáltalán.

Az állapota a beszédét is érintette, szinte semmit nem értettem abból, amit mond. Azért csak beszélt, így nekem végül is az a kép állt össze, hogy a beszédképtelenség oka javarészt a részegség volt. Udvarolgatott egy kicsit (igen), kérdezgetett rólam, az életemről, de mondom, borzasztó nehezen ment, és nem adta fel, közben az iránnyal kapcsolatos szavakat böffentett, később már csak mutogatott, hogy jobbra vagy balra.

Egyszer sajnálatát fejezte ki, hogy nem értjük jól egymást, és azt kérdezte, hogy ez szerintem mitől lehet. Ekkor még jó volt a hangulat, és azt mondtam, hogy itt több tényező van játékban. Egyrészt én nem idevalósi vagyok, másrészt te rendesen részeg vagy. Szerintem ezek kombinációja okozza a nehézséget. Erre vihogni kezdett, mint akit megdicsértek, hogy sikerült rendesen berúgnia.

Kicsit még küszködtünk a beszélgetéssel, aztán csend lett, és így érkeztünk meg a lakásához, ahogy kivágott egy amolyan hisztit, és kijelentette, hogy egy fillért se látok tőle, mert rettenetes ember vagyok. Ez konkrétan feldühített azok után, amennyit kínlódtam vele ahelyett, hogy eleve fel sem vettem volna. Elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben, úgyhogy kiszálltam utána, és megállítottam. Követeltem a pénzt, kicsit kiabáltam vele, a rendőrség bevonását emlegettem, de nemhogy lepergett róla mindez, hanem mintha még valami perverz örömöt is okozott volna neki. Kénytelen voltam otthagyni.

Később jutott eszembe, hogy legalább elvehettem volna a botját, és leadhattam volna a rendőrségen, még később meg az, hogy jó, hogy ez csak később ugrott be, mert jó eséllyel nekem lett volna bajom belőle. Az ilyen ügyek sajnos bennem maradnak. Elhalványodik az emlék, persze, de az, hogy tehetetlenül kellett elsétálnom, az enyhén szólva nem jó lezárás.

A másik figurát az egyik legalja kocsmából szedtem össze (más is van ott, a címből nem egyértelmű, hogy pontosan honnan fog előkerülni az utas). Ő először is megpróbált beszállni egy leparkolt civil autóba, majd miután ez nem jött össze, megpróbálkozott hozzám beülni, és ez sajnos sikerült is neki.

Ő is túl részeg volt az artikulált beszédhez, plusz csak nagyjából volt elképzelése, hogy hol szeretne kikötni. Kikönyörögtem belőle egy utcanevet, aztán odavittem, amilyen gyorsan csak tudtam. Már az út közben is különböző klubtagsági, pontgyűjtő, meg bankkártyákat mutogatott, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy kártyával akarna fizetni – ami köztudottan nem játszik, soha senki más nem próbálkozott még ezzel se azelőtt, se azóta.

Mosolygott, miközben a kártyát nyújtotta felém, és mondta, hogy sajnos pénze nincs. Sebaj, mondtam neki, megpördülünk, és itt van pár ATM, használd ott a kártyádat. Ebbe belement, és felvett egy egészen döbbenetes összeget. Hova menjünk most, kérdeztem. A sarki kocsma volt a cél. Örültem neki, legalább megszabadulok tőle. Leparkoltam egy lehetetlen helyre. Ahogy ezzel megvoltam, mégis inkább úgy döntött, hogy vigyem haza. OK.

Az úton a húszasait tukmálta, hogy kéne mi, meg ehhez hasonlók. Nem vettem a lapot, csak mondtam neki, hogy majd a végén fizessen. Azért csak rám erőltetett egy húszast, én meg jól látható helyre tettem, hogy majd a végén foglalkozunk vele, addig meg kerüljük a félreértéseket.

A távolság felének megtétele után egyszer csak félig-meddig felháborodva visszakérte a pénzt. Visszaadtam neki. Mikor megérkeztünk, nem akart kiszállni, pedig pont az ajtaja elé navigált, hosszasan magyarázva, hogy melyik autó mögé, milyen színű ajtó elé álljak. Aztán mégis úgy döntött, hogy visszamenne a városba inni.

Ekkor azt indítványoztam, hogy fizesse ki, amit eddig autókázott, mert nekem őszintén szólva úgy tűnik, hogy nem tudja mit akar, de fizetni nem igazán, objektíve pedig több piára nincs szüksége. Erre felháborodott, és megmakacsolta magát, de a húszasait tovább lobogtatta, talán, hogy motiváljon.

Erősködtem, hogy én most biztos nem viszem sehova. Ő is hajthatatlan volt. Egy alkalmas pillanatban kivettem a kezéből a pénzt, és odaadtam volna neki a visszajárót, de nem volt hajlandó átvenni, hanem ordibálni kezdett, hogy ellopom a pénzét, satöbbi. Ekkor végképp elpattant bennem is valami, és megkértem, hogy takarodjon ki a kocsiból. Lebiggyesztette a száját, mint egy sértődött ötéves, és nem mozdult. Megfenyegettem azzal, hogy elmegyek vele a legközelebbi rendőrőrsre. Nem hatotta meg.

Ezután megpróbáltam kirángatni a kocsiból, de semmire nem jutottam – ami rendkívüli módon frusztrált. Kapaszkodott a kézifékbe, az ülés is kagylós volt, ő is száz kiló. Ezek után vele már nem kommunikáltam, hanem felhívtam a zsarukat, és vázoltam a helyzetet. A pénz nálam volt, hogy elhúzódik az utolsó fuvarom, belenyugodtam.

Minden részletet elmeséltem, bediktáltam az adataimat a híresen gyalázatos angol mobilhálózat szakadozó, kásás, elhalkuló éterébe. Mikor mindennel megvoltam, látom, hogy a fickó mégis kiszállt. Olyan sértődött arcot vágott, mint akinek kudarcba fulladt a hisztije. Még vonalban voltam, úgyhogy megmondtam a rendőrségi diszpécsernek, hogy az ügy megoldódott.

A csóka még követelőzött, a húszasát akarta, de ezt egyszerűen figyelmen kívül hagytam, a tenyerébe tettem a visszajáróját, becsuktam az ujjait, és egy szó nélkül elhajtottam. Ő még állt ott egy darabig, ahogy a tükörből láttam, aztán szomorúan beballagott a házba, ahol lakott.

A BBC4-en több értelmes műsor is van. Ezen értelmes műsorok közül nem egy, nem kettő szórakoztató is. Az egyik ilyenben a hírhedt Grand Theft Auto V-ről volt szó, és persze arról, hogy az milyen pusztítást végez, vagy nem végez a gyerekek lelkében.

Az alaphelyzet az volt, hogy egy anyuka egyszerűen nem vette meg a kb. kilencéves gyerekének a játékot azzal, hogy az lealacsonyítja a nőket. Ezt egy női műsorban hallotta először, aztán tovább tájékozódott és meggyőződött róla, hogy tényleg ez a helyzet. Csak hab volt a tortán, az egész játékot hivatalból üldözendő cselekmények szövik át.

A kialakult helyzet rengeteg szomorúságot és kellemetlenséget okozott a szóban forgó gyereknek, aki így kénytelen volt a barátainál játszani: ő volt az egyetlen ismert ember a kortársai között, aki nem birtokolhatta a játékot.

De mondom, ez csak az alaphelyzet. Ugyanis több meglepő dolog is történt közben. Először is meghívták az anyukát és a gyereket a műsorba, ahol újra összeszedték, hogy a témában folytatott vitájukban meddig jutottak. A srác persze igyekezett minél összeszedettebben érvelni amellett, hogy a GTA-val való foglalatoskodás nem okoz maradandó károsodást a lelkében. Kétségtelen – ismerte el –, hogy rengeteg a bűn a játékban, de minden józan ésszel megáldott gyerek tudja, hogy ez egy fiktív világ, olyan helyzetek gyűjteménye, amit a való életben több szempontból sem lenne kedve kipróbálni, a játékon belül viszont egyszerűen szórakoztató.

A nők lealacsonyítása a srácnak fel sem tűnt magától, de ilyen szemmel megvizsgálva rá kellett, hogy jöjjön, hogy az anyja nem a levegőbe beszél: itt tényleg leginkább kurvák vagy objektumok a nők. És ez tényleg nincs jól így, ezzel az elvvel egyetért. Ez azonban szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fiú ezek után nem járhat az édesanyjával templomba, ugyanis a katolikus egyház szintén abszolút ocsmányul bánik a nőkkel.

Erre viszont az anya nem gondolt. A férje ateista, az apja zsidó volt, úgyhogy ő csak a saját, női perspektíváján keresztül olvadt az egyház kebelére, és ez az egész elkerülte a figyelmét. Mivel azonban igaznak találta, kénytelen volt elismerni, hogy fiának igaza van, és morálisan és logikailag is védhető, hogy így nem akarja betenni a lábát a templomba.

Itt tartanak most; a frontok megmerevedtek, az anya bojkottálni akarja a játékot, illetve azt szeretné, hogy minél többen tegyék ezt, a srác meg azt mondja, hogy ez technikailag kivihetetlen, és eleve kudarcra van ítélve. De a patthelyzetbe belenyugodni nem tud, úgyhogy addig is írt a játékot fejlesztő cégnek, és felvázolt pár lehetőséget, hogy hogyan lehetne a varázs megtartása mellett kevésbé offenzív irányba terelni a játékot, hogy végre ő is akadály nélkül játszhasson vele.

A műsorvezető megkérdezte, hogy mit érzett, amikor rájött, hogy egy ász van a kezében a katolikus egyházzal kapcsolatban. A gyerek elismerte, hogy ez egy megelégedésre okot adó, diadalmas pillanat volt. A rádiós ezek után megdicsérte a srácot az anyjának, hogy büszke lehet rá, hogy milyen intelligens, milyen összeszedetten érvel, noha ennek persze megvan az a súlyos hátránya is, hogy aztán vitatkozni kezd.

Tovább erősödött a meggyőződésem, hogy egyszer érdemes lesz ellátogatnom Portugáliába. Az egyik utasom odavalósi volt, és klasszikusan az a típus, aki mindenáron beszélgetni akar. Közös témának persze Anglia adódott – a focit (mert meccsre vittem) nem is erőltette, ezzel nagyot dobva a komfortérzetemen.

Úgy tűnt, hogy tud, tapasztalt mindent, amit mondok neki, csak ő maga még nem gondolkozott el rajtuk. Meséltem neki arról, hogy még nem jártam Portugáliában, de ez nem lesz mindig így, és hogy van egy olyan érzésem, hogy szinte nem fogom tudni elkerülni, hogy kiválókat egyek – nem úgy, mint Angliában, ahol gyakorlatilag nincs érdemi gasztronómia, és igazán jót enni csak nagyon kevés, más nemzetek konyháját képviselő, más nemzetek embereivel dolgozó éttermekben lehet.

Hevesen bólogatott, mint ha kimondtam volna valamit, amit ő nem mert, majd élénken magyarázni kezdte, hogy Portugáliában járva el sem fogom tudni kerülni a jobbnál jobb kajákat, és ezekért az ételkölteményekért felét-harmadát fogom csak fizetni az itteni áraknak.

– Amúgy is van valami mélyen közös a portugálokban és a magyarokban – emeltem a tétet. Erre már felszaladt a szemöldöke. Arra gondolok – folytattam –, hogy nem mindenki ért ahhoz, hogy kedvező helyzetét, gazdagságát vagy akár ezeknak csak az esélyét olyan heves boldogsággal játssza el, ahogy mi tudjuk – az oroszokat nem számítva.

Öröm volt látni, ahogy sugározni kezdett az arca, ahogy kezdett ráismerni saját népe lelkére abban, amit elmondtam, úgyhogy folytattam: – Egyszerűen lenyűgöző, hogy egy ország, aki óriási falatot harapott Amerikából, és annyi aranyat hordott haza, hogy a hajókon paradicsomnak vagy száz évig nem is jutott hely, ezt az aranyat hintókra kente, meg szobrokba öntötte. Biztos, hogy az úton, miközben az EU egyik legkisebb játékosává váltak, kitűnően szórakoztak.

Erre már hangosan nevetett, mint akinek volt osztálytársai emlegetik fel a húsz éves osztálytalálkozón élete legjobb buliját, ami majdnem a halálával végződött, de így, hogy mégsem, a legintenzívebb, legboldogabb történés volt az egész életében.

Na így, a megfelelő pszichés felkészítéssel engetem el a meccsre. Utána még szintén portugál barátaival tervezett időt tölteni. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen szellemben. Mindenesetre tőlem jó hatvan százalékos borravalóval búcsúzott.

Pár hónapja egy olyan étteremből kellett felvennem utasokat, amit nem ismertem, a rendszer pedig rossz helyre tette a térképen. Vártam egy jó darabot, próbáltam a diszpécserrel dűlőre jutni – sikertelenül. Azért egy üzenetet rám küldtek, hogy nagyon fontos, hogy ezt jól csináljam, mert az utas vak, és így segítségre szorul.

Szuper – gondoltam –, akkor az eddig, az esti pörgésben feleslegesen eltapsolt tíz perc megfejelése következik. Bementem az étterembe, ahol elmondták, hogy a vak pár már kint van az étterem előtt. Megtaláltam őket az étterem egyik dolgozója kíséretében. Egy autóktól elzárt helyen álltak (az étterem dolgozója egyébként látó). Megkértem, hogy jöjjenek már előre az úthoz, én addig visszaszaladok a kocsihoz, és idejövök értük.

Így is lett. Eddig jó tizenöt perc telt el. Besegítettem őket, és megkérdeztem, hogy hova szeretnének menni. A lehető legközelebbi rendezvénycsarnokot mondták be, épp az alapdíjas kategórián belül. Ez péntek este kettő font hatvanat jelent. Arckifejezésemmel nem lepleztem csalódottságomat, de a hangom persze udvarias maradt. Menet közben zenéről beszélgettünk. Volt rá időnk, mert a sétatáv autóval, a gyalogos sétányokat kerülve, és a tömegben araszolva rohadt sokáig tartott.

Megérkeztünk, bemondtam az árat, és meg is kaptam fillérre, minden borravaló nélkül. Az anyagiak rendezése után megkértek, hogy kísérjem el őket a pénztárig. Öt fok, én egy pulcsiban, a pénztár több száz méterre. Odakísértem őket úgy, hogy végig mondtam, hogy most mi jön, merre járunk, illetve hogy a végén azért cikkcakkolunk, mert egy így felállított kordont kell kerülnünk. Megköszönték, én meg futottam vissza a lehető legkellemetlenebb helyen hagyott kocsihoz, remélve, hogy nincs rajta cédula. A kalanddal elment vagy negyven percem, és kerestem kettő hatvanat úgy, hogy ilyenkor egy tízes a normális.

A múlt héten nagyjából ugyanoda kaptam hívást, ahol az imént részletezett eset kezdődött. Ez most az üvegpalota volt tele lakásokkal, amit jól ismerek. A képernyőn ezúttal eleve ott volt, hogy az utas vak lesz. És megláttam ugyanazt a nőt. Úgy tűnik, ebben a házban lakik. Ezzel együtt most is egy segítő fogta a kezét. Megint besegítettem a kocsiba, és megint bemondott egy alaptávon belüli címet.

Ez értelem szerűen a forgalmas belvárost jelentette, most nem péntek este, hanem csak simán a délutáni csúcsban, amikor az amúgy minimális hétvégi felár sem játszik. Az egyik kis tescohoz kellett vinnem. Már épp mondani akartam, hogy majd a sarkon fogok tudni megállni (az egyetlen helyen, ahol a rendőrök megtűrik pár pillanatra a taxikat ezen az utcán), amikor megkérdezte, hogy oda tudnám-e kísérni.

Hát hogy a kutyafájába ne tudnám. Megint kifizette az alapdíjat minden extra nélkül. Felálltam fél kerékkel a járdára, kísértem a könyökénél vezetve, még zöldet is kaptunk a zebrán, odaértünk, és gyors búcsút készültem venni, amikor megfejelte azzal, hogy kísérjem be a vevőszolgálatra. Bekísértem.

Visszafelé már előre lejátszottam a beszélgetést a megbüntetésemen fáradozó rendőrökkel, hogy én vakot kellett, hogy bekísérjek, azt is hozzá hazudtam volna, hogy mankóval volt, megmutattam volna a képernyőn, hogy tényleg vak, végső esetben pedig felháborodtam volna, hogy a zsaru nem érti a közszolgálat lényegét, és elkértem volna a jelvénye számát, de végül nem jött rendőr.

Korábban sem tagadtam le magam előtt, de ekkor alaposan belegondoltam, hogy mennyire utálom ezt a nőt. Kétszer találkoztam vele, és kétszer kért jóval többet annál, mint ami még kis extra fáradsággal elintézhető. Megköszönte, de nem jobban, mint bárki. Borravalót sose kaptam. Értem én, hogy ő ki van szolgáltatva, de legalább egy extra kösz (I really do appreciate it) bele kellene, hogy férjen.

Aztán elgondolkodtam újra, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot. OK, így már azért más. Én is biztos gyakran használnék taxit, az a legkézenfekvőbb. Ha olyan sokat taxiznék, és vakként jó eséllyel nem lennék elárasztva pénzzel, könnyen lehet, hogy én se adnék borravalót. Szintén anyagi megfontolásból igyekeznék a közelben maradni, azaz olcsó, lehetőleg alapdíjas fuvarokkal operálni. Tehát egy csomó minden jogos (de az extra köszönet elmaradását nem tudom elfogadni akkor se).

De akkor mindezek végiggondolása után miért utálom még mindig? – gondolkodtam tovább. Két dolog jutott eszembe. Én nagyon rosszul tűröm a kiszolgáltatottságot, nem szívesen kérek segítséget semmiben, amit én magam meg tudok csinálni. Nyilván el sem tudom képzelni érdemben, hogy milyen vaknak lenni, főleg születéstől fogva. De hogy valaki a saját lakásából ne tudjon egyedül kimenni az épület elé, az nem fér a fejembe. Ez a nő nekiállt maximálisan visszaélni a nehéz helyzete felé irányuló szimpátiával, és extrán leterheli a környezetét úgy, hogy közben magának is árt rendesen.

Ahogy magamat elképzelem (és ez persze csak képzelgés, meg jóval kevésbé fogós helyzetekre adott válaszaim emlékéből gyártott elmélet), megpróbálnék kialakítani egy még menedzselhető önálló életet, és azon lennék, hogy annak határait lassan, de biztosan tágítsam. Lennének jól ismert, bejáratott útjaim, agyalnék, hogy milyen érzékekkel tudok helyettesítő észlelésekhez jutni, satöbbi.

A másik dolog, hogy el vagyok kényeztetve. A tanfolyam elvégzése óta gyakran kapok vak utasokat, és a döntő többségük lenyűgöző. Tudják, hova mennek, érzik, hol tartunk az úton, minimális segítséggel (most érünk a dupla körforgalomhoz) tudnak navigálni, hogy merre kanyarodjak. A saját portájuk környékén olyan rutinosak, mintha sólyomszemek lennének. A tényleg szükséges segítséget elfogadják (menjünk arrébb, itt egy mély tócsa van; vigyázz, magas a járdaszegély, stb), de amit maguk meg tudnak oldani, azt megoldják.

Ők azok, akiket kérés nélkül is elkísérek az első zebráig, ház sarkáig, szobor elé, akárhova, amiről látom, hogy bólintanak, hogy ok, akkor tudják, hogy hol vannak és merre állnak. Ők azok, akiket még követek szemmel, hogy tényleg boldogulnak-e, miután kitettem őket. Ettől a nőtől viszont gyorsan búcsúzom, úgyis leszólít mindjárt valakit, hogy segítsen neki.