Gomolyog itt Angliában egy ügy egy ideje, ami pár ismerős eleme dacára kissé másként alakult, mint ahogy nálunk szokás.

Egy szokványos, kutyákkal és gyerekekkel fotózkodó konzervatív politikus – nyilván szintén PR szándékkal – biciklivel akart a miniszterelnök rezidenciájára gurulni, de az ott posztoló rendőr leállította azzal, hogy ezt valamilyen szabály alapján nem szabad. Ebből vita lett, aminek során a politikus gyakorlatilag leparasztozta a rendőrt. Erre ugyan a latin plebs szót használta, de ez valamiért a köznépnél ugyanúgy kicsapta a biztosítékot.

Történt ugyanis, hogy két másik rendőr kiszivárogtatta a dolgot egy bulvárlapnak (őket hipp-hopp ki is rúgták), az újság megírta a történetet, Mitchell meg tagadott mindent, és felháborodottan beperelte őket. A következő pillanatban megbukott mint politikus. Le kellett mondania, a karrierjének vége lett egy pillanat alatt – egyelőre nem tudni, mennyi időre.

Az ügy a bíróságon folytatódott két évig, és most lett vége. Hangfelvétel nem készült, úgyhogy a bírónak a vallomások, a körülmények és valószínűségek alapján kellett döntenie. Úgy döntött, hogy az egyes elemek valószínűsége abba az irányba billenti az ügyet, hogy a parasztozás megtörtént.

A bíró olyanokat említett, hogy a szóban forgó rendőr híresen becsületes, és múltja makulátlan (ezek ugye egy politikusnál nem értelmezhető kategóriák – teszem hozzá én), meg hogy a videofelvételen látszik, hogy a politikus kikel magából, ami könnyen elképzelhetővé teszi, hogy csúnyábbat mondott, mint ami belefér, meg azt is, hogy erre aztán a lehiggadás után nem, vagy nem pontosan emlékszik.

Feltűnt, hogy az üggyel foglalkozó műsorokban mindig azon van a hangsúly, hogy Mitchell parasztozott, és az szót sem érdemel, hogy ezek után még volt pofája beperelni az ezt leközlő lapot. Szerintem az első tízpontos parasztság (és egyúttal az őszinteség ritka megnyilvánulása), a második viszont egy száznegyvenhat pontos arcátlanság.

Más. A BBC4-en David Cameron miniszterelnök egy beszédéből vágtak be részletet. A többi politikushoz hasonlóan nála is a mozgó száj árulja el, hogy hazudik, aki azonban a hangjára is figyel, az tudja, hogy van abban a tettetett, fáradtságot nem ismerő, az ország jobbítására törő elszántságban valami mélyen gusztustalan, igazán undorító aljasság, ami tényleg csak a politika környékén fordul elő.

Az épp a kocsiban ülő négy egyetemista közül az egyik, a hátsó ülésről, nem emelt hangon, de szinte tapintható, vágyódó érzelmi töltettel mondta, hogy szívesen töltene hosszabb időt azzal, hogy üti Cameron arcát, és még csak bele se fáradna. Soha. (I would never get tired punching his face).

Nagy a teljes, a fülére mázsás súllyal ülő csöndre riadt fel. Első gondolata az volt, hogy hogy is történhetett, hogy elvesztette a kontrollt. Nem tudta, mióta feküdt hanyatt, kikötözve a hideg kövön.

Darabonként próbálta összeszedni, hogy mi is veszi körül, mi történik vele. A reflektor élesen világított kipeckelt szemébe. Érezte, hogy ahol nemrég még ömlöttek a könnyei, most sós szárazság van csak, az elvakított szemeit szúró fájdalom az elviselhetetlenség határán épült be a világába, és már olyan volt, mintha mindig vele lett volna.

Fázott, iszonyúan fázott. A kő nem szűnt meg sugározni azt a konok, a belső szerveken és csontokon áthatoló, kérlelhetetlen hideget. Szinte külső szemlélőként vette észre, hogy reszket, majd rögtön nagyon is belsővé vált az élmény, és sugárzó, bénító fájdalma összeolvadt a szeméből indulóval.

Ekkor megérezte a nyomást a herezacskója, és a combtöve találkozásánál. Ez töltötte el a legmélyebb rémülettel. Kiss billegtette a pengét, talán meg is vágta már, Nagy nem tudta eldönteni. Csak azt érezte, hogy a penge hidege eltűnt, fizikailag szinte elkülöníthetetlenné vált saját magától, csak a tompa nyomás maradt a helyén, és a rémületes érzés, mintha Kiss valahogy a belsejébe férkőzött volna.

Kissel együtt jártak általánosba annak idején. Ismerte. Nagyon félt, mert tudta, hogy Kiss bármire képes, és rettegett, mert azt is tudta, hogy Kissnek szinte biztosan nincs fogalma arról, hogy a combtőnél egyetlen vágás is halálos lehet.

Nagy most saját ziháló, szaggatott légzésére lett figyelmes, majd rögtön arra, hogy Kiss is szaporán, izgatottan lélegzik, de aztán mintha mégis megnyugodott volna. Nagyra újra ránehezedett a csend, azt érezte, hogy mindjárt megint belezuhan, de ekkor Kiss megszólalt.

– Ez most biztos nehéz neked, én nem kétlem. De hidd el, hogy a megoldás felé haladunk. Én hiszek benne, én hiszek benned, hogy meg fogod érteni, hogy mit szeretnénk tőled. Szerintem már most is érzed, csak nem tudod még. És épp itt van az egésznek a veleje. Te mindig tudni akartál mindent. Már ne haragudj, de én mindig is láttam benned ezt az arroganciát. Ha olyan okos vagy, hogy kerültél ide? Na látod. Tudom, hogy neked egyelőre nem erre a rugóra jár az agyad, és nincs is ezzel semmi gond, pontosan azért vagyunk most itt, hogy megértessem veled, hogy valójában hogy kell gondolkodni, pontosabban érezni és viselkedni. Amikor az előbb elmondtam neked az alapvetéseket, meg a hivatalos tényeket ezekben az ügyekben, amikről beszéltünk, akkor azt láttam, hogy te megpróbálod kitalálni, hogy én mit gondolok, hogy szerintem mi a helyes válasz. És félre ne érts, ez már valami, ez már sokkal jobb, mint amikor vetted a bátorságot, hogy te magad eldöntsd, hogy mit tudsz, meg mi helyes. De az istenfáját, mégis őszintétlen az egész, nem gondolod?! Mi azt szeretnénk, hogy megbízz bennünk. Hogy higgy nekünk. Vagy is hát bennünk. Engedd el magad, és fogadd el, ami van. Én nem félelmet akarok látni a szemedben. Én a hit nyugalmát akarom látni. Azt, hogy te tudod, hogy nekünk igazunk van. Tudod, és ez megnyugtat téged. Ránk bízod, ami ránk tartozik, és te csak azzal törődsz, ami a te dolgod. Vedd már észre, hogy ez éppen, hogy neked jó. Hát mennyi terhet vesz le a válladról? Értsd meg, hogy pontosan így leszel szabad! Hogy most ebben a helyzetben vagy, az épp az eddigi életed lényegét mutatja meg, azt, hogy így kudarcra vagy ítélve. Hát ez szabadság neked? Nézz már körül. Jó, hát most nem tudsz, de érted, képletesen akkor. Na ugye. Na várjál, menjünk akkor apró lépésekben előre. Most csak annyira válaszolj nekem, és ne kapkodd el, nem sürget senki, hogy legalább azt elhiszed-e, hogy én jót akarok neked. Ha látom is, hogy tényleg elhiszed, és nem csak hallom, hogy ezt mondod, hanem a érzem is a hangod milyenségéből, akkor eggyel megint beljebb vagyunk. Akkor át tudunk menni a szobába. Ott barátságosak a fények, meleg van, satöbbi. Ez azért is lenne különösen jó neked, mert így kézzelfoghatóan éreznéd, hogy én milyen úton akarlak vezetni, hogy így mész a jó irányba. Érted? Én tudom, hogy okos vagy, nem fogom ezt tagadni, dehogy is fogom. Azt is tudom, hogy be fogod látni, hogy ez a te utad, és a többi, majd meglátod, megy magától. Annyi, de annyi segítséget fogsz tudni kapni, amennyiről nem is álmodtál, csak te is a jó irányba akarj menni. Tudom, az eleje nehéz, de aztán olyan lesz, mintha csak langyos vízbe kéne hugyoznod naphosszat. Már ha megengedsz egy ilyen vicces kiszólást, most, hogy végre kezdünk egy hullámhosszra kerülni.

Prof. Dr. Nárcisz Tibor nagy lendülettel nyitott be az irodájába. Vendége gyorsan felállt, és egész testével a főorvos felé fordult. Egyszerre köszöntek egymásnak: a kórusban elhangzó „jó reggelt kívánok” után már csak egyetlen, halk „főorvos úr” foszlott szét a szoba levegőjében.

Nárcisz hátradőlve süppedt foteljébe az asztala mögött, és vendége is visszaült a széke szélére. – Na figyeljen. – kezdte az orvos, és kis szünetet tartva összeillesztette két kezének ujjbegyeit, majd pár pillanatig elégedetten szemlélte őket. – A műtéten rég túl vagyunk, ezt maga is tudja. Meglehetősen bonyolult eset volt a magáé. A roncsolódásnak ezen a szintjén lehet mondani, hogy csodaszámba megy, amit a maga kezéből ki tudtam hozni. Nem elég, hogy minden ujja megvan, sikerült a csontokat, inakat és az idegeket mind megmentenem. Miért mondom ezt magának? Azért, hogy megértse, hogy én jóformán a lehetségesség határát toltam ki, amikor a maga kezét visszaadtam magának. Nem akarok álszerény lenni: ez óriási dolog. Nemzetközi szinten.

A beteg kissé kényelmetlenül érezte magát. Maga elé tartotta a szóban forgó kezet, lassan behajlította, majd kinyújtotta az ujjait, mintha csak jobban meg akarná érteni, tetten akarná érni a csodát, amiről a főorvos beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy elveszett a gondolataiban, hirtelen az ölébe tette a kezét, felkapta a fejét, és megszólalt. – Főorvos úr, még egyszer nagyon köszönöm, ön nem is tudja, hogy mennyire há…

– Kérem! – szakította félbe Nárcisz. – Én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy ez, és ezen egyszerűen nincs mit szégyellni, egy kimagasló szakmai teljesítmény. Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok rá. A maga keze mostantól kezdve egy kicsit az enyém is. Érti mire gondolok? Nekem ez egy alkotásom, egy fegyvertény, valami, amire méltán lehetek büszke, valami, ami, majd csak figyelje meg, ha elmeséli valakinek, hogy milyen sérülést szenvedett, és megmutatja, hogy mégis milyen lett a keze, akkor fogja ön is igazán, teljes mélységében megérteni, hogy ez csoda. A maga keze nekem olyan, mint egy festőnek a kép, amit festett. Száz szónak is egy a vége: arra kérem magát, sőt, határozottan kérem, hogy ezt kezelje súlyán, becsülje meg!

– Kérem! – kezdte a beteg, és két, a főorvos felé fordított tenyerét maga elé tartva folytatta – Ez a legtermészetesebb, én még egyszer mondom, hogy iszonyú hálás vagyok, és higgye el, hogy látom a jelentőségét, én tudom, hogy maga nélkül nem itt tartanék, hogy talán a kezem meg se… És megígérem, hogy amit elkezdtünk, azt folytatom, és tornáztatni fogom, mozgatni, erősíteni, lazítani, járni fogok a gyógytornára, és én magam sem fogok addig nyugodni, amíg olyan nem lesz, mint azelőtt.

– Nézze, én ezt örömmel hallom – intette le Nárcisz a beteget –, de én mindezt tudom. Látom, hogy maga küzdeni képes, erős akaratú ember, és tudom, hogy ami a maga része ebben a dologban, azt maga meg fogja tenni, ahogy én is mindent megtettem, ami az én részem volt. Én inkább egyfajta tiszteletről, megbecsülésről beszélek, ha érti, mire gondolok. Az alkotás, a megtestesült csoda iránti tiszteletről, és megbecsülésről. Egyfajta morális, elvi hozzáállásról. Itt egy nagyon kifinomult viszonyról, egyfajta kötelékről van szó köztem, a maga keze, és maga között.

– Én kérem értem, és megértem – válaszolta a beteg szinte panaszosan –, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy mivel… – Megmondom magának, az istenfáját! – vesztette el a türelmét a főorvos – Egyszerűen nem akarom, hogy ezzel a kezével törölje a seggét, vagy nyúlkáljon én nem is tudom, hogy hol mindenhol!

Itt az emberek közötti társadalmi különbségek meghökkentő pontossággal érhetők tetten a fogyasztási szokásaikon keresztül. Ha ránézel valaki autójára, rögtön tudod, hova tartozik. Ugyanígy kasztrendszer szintű elhivatottsággal látogatják a saját szupermarketjeiket, és felfelé sznobnak és drágának, lefelé igénytelennek tartják a többit.

Hadd nyissak itt egy bekezdésnek tűnő zárójelet. Előre szeretném bocsátani ugyanis, hogy minden társadalmi csoport tagjainak 80%-át idiótának tartom, és olyannak, aki valódi, átszűrt gondolatok és meggyőződések nélkül, szinte gerincvelőből cselekszik úgy, ahogy szerinte tőle, mint pl. középosztálybelitől elvárható. Így, amiket lejjebb írok, mind úgy kell érteni, mintha oda lenne írva mögé, hogy „vagy olyannak akar látszani”.

Szóval nincs ez másképp a rádióadók esetében sem. BBC4-et a napi történések és a világ dolgai iránt érdeklődő emberek hallgatnak, illetve jobbára azok, akik a brit társadalom szerencsésebbik felén helyezkednek el. Meg én.

A (szintén BBC-s) Radio1 azoknak a fiataloknak a rádiója, akik idővel BBC4 hallgatókká fognak válni, de azért ma még leginkább a kortárs popkultúrára kíváncsiak – noha időnként egészen magas színvonalú kortárs zeneművészek alkotásait is hallhatják például az elektronikus zene területéről.

A Radio1 és a BBC4 közötti űrt hivatott kitölteni a Radio2, ami a negyvenes éveikbe vagy azon túl csúszó, a BBC4 felé sodródó csoportot szolgálja ki letűnt évtizedek sokszor nem is rossz, máskor gyalázatos zenéjével.

Na de ők mind, együtt is kevesen vannak azokhoz képest, akik két másik lokális rádiót hallgatnak. A Juice FM közönsége a saját lecsúszásukhoz ragaszkodó, önpusztító emberek masszájából kerül ki, akik egyébként relatíve szűkös lehetőségeikhez képest igyekeznek becsülettel, erejükön felül fogyasztani. Az itt hallható zene mindennek a legalja – naponta tucatszor ismételve.

A Radio City hallgatói annyiban különböznek tőlük, hogy nem vágynak annyira a súlyos helyi akcentusra, nem bánják, ha pár régebbi sláger is beesik, és iszonyúan fontos nekik, hogy nehogy Juice FM hallgatónak nézzék őket. Aki irodai munkát végez, és már nem az adminisztrátori pultnál ül, annak pontosan ez kell.

Számomra a legérdekesebb a Juice FM csapat. Ők az egyedüliek, akik, amikor meghallják, hogy BBC4-et hallgatok, követelik a saját rádiójukat azzal, hogy mi ez a szar politika (mint pl. olyan műsorok, amikben épp róluk van szó, akiket a cégek PR-ja a lehető legeredményesebben vesz hülyére), rakjak be valami zenét. Arcról látom, hogy ez alatt azt értik, ami épp a Juice FM-en megy. Ha az 15 perc reklám, az is jó, kisimult arccal hallgatják.

Eddig egyszer olyan is előfordult, hogy egy korahúszas srác kapcsolgatni kezdte a rádiót, amin én úgy megdöbbentem, hogy az már neki is feltűnt. Találomra kiválasztotta a Radio1-et; nyilván azt hitte, hogy az kell, hogy az első helyen legyen. Ránéztem, és a lehető legtömörebben „megkérdeztem”, hogy a Juice FM kell-e neki (Juice Fm I guess). Bólintott, és meghallgattuk a reklámblokkot.

Azért ez általában ennél eggyel finomabban, pontosabban manualitás nélkül, verbálisan zajlik. Megkérdezik, hogy „te ezt hallgatod?!”, amire én vagy mondok valami igenlőt, vagy olyasmit, hogy hogyan is tagadhatnám, vagy csak annyit kérdezek, hogy „Juice FM?”.

A múltkorjában már majdnem flow élményem volt, ahogy a szürkületi enyhébb forgalomban gurultam egy relatíve távoli célpont felé a BBC4-et hallgatva, hátsó ülésemen egy szalmahajú, száraz bőrű, szikkadt figurával, aki szinte hajléktalannak nézett ki, de szedett-vedett ruhája, és ő maga legalább nem volt büdös.

A Napról volt szó, láttam is magam előtt az izzó narancs golyóbist, már indultak a szabad asszociációk a fejemben messze a volántól meg az úttól, akikor a rekedtes hang megszólalt a hátam mögül. – Te ezt hallgatod, haver? Mintha vaskampóval rántottak volna vissza a kevéssé attraktív valóságba. – Igen – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egyből a Juice FM-re váltsak neki, vagy épp ellenkezőleg, most legyen az, amikor először közlöm a rossz hírt, hogy itt sajnos ez szól, és kész.

De nem sok időm maradt tűnődni, mert az igenemre szótagnyi szünetet sem hagyva rögtön előrébb húzódott a figura, és szinte mohón kérdezte: – Jól hallottam, hogy azt mondják, hogy a Nap a felszíne felett magasabb hőmérsékletű, mint magán a felszínen?

Nekem egy szótagnyinál többi időbe került, mire megértettem, hogy nem az történt, ami ilyenkor mindig szokott, majd a kérdést dolgoztam fel, és végül az így összejövő késéssel válaszoltam, hogy tény, hogy ezt mondták. A visszapillantóból láttam a fickó tükörképemre szegezett tekintetét. Az volt benne, hogy de hát ez hogy van akkor? A fel nem tett kérdésre azt válaszoltam neki, hogy gondolom olyasmi lehet ez, mint a gyertya lángjával: ott is felfelé áramlik a hő, és a csúcsán melegebb, mint a tövénél.

Ezt további (vagy bármilyen) szakértelem híján ennyiben hagytuk, de ő még elkanyarodott egy kicsit az európai űrkutatás kérdésköre felé, és sajnálatát fejezte ki pár leállított vagy el sem kezdett program kapcsán. Aztán megérkeztünk, és a végén egyfajta összetartozás-élménnyel gazdagabban köszöntünk el egymástól.

Rohadék helyről, két négysávos út kereszteződéséből kell felvennem az embert. Beül, köszönünk, és ahogy rám néz, furcsa érzésem támad. – Rég nem láttalak – mondja, és nekem beugrik, hogy egy korábbi rendszeres utasom az. (Nem is értem, hogy hogy lehetnek egyáltalán rendszeres utasaim, amikor több, mint kétezer autó futkározik a körzetben, és én sem válogatok a kerületek között).

Ahogy meghallom a hangját, rögtön beugrik minden, hogy honnan hova szoktam vinni, és hogy mindig problémázik a pénzzel. Azt állítja, hogy egy ötösért szokták vinni a megszokott (és a mostanitól eltérő) útvonalán. Én meg azt szoktam gondolni, hogy biztos a műholdas ketyere adatai alapján számolva lehet annyi, de amit minden taxis használ, azaz a saját kocsijának a beépített mérőjét, az alapján öt ötven. Mindegy, rá szoktam hagyni, de aki előre ül, és végigpofázza az utat, azt adjon borravalót is, én mindig azt mondom.

A kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy volt egy rendes munkám (proper job), de azt kilőtték alólam, úgyhogy megint itt ülök. Ezért nem látott egy ideig, és ezért láthat most. A részletekbe bele se megyek, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli: nem is kérdez semmit. Megkérdezem viszont, hogy ő nagyjából hány sofőrre emlékszik. Néhányra – azt mondja. Rám azért, mert nem látott egy ideje.

Beszélgetünk még egy kicsit a munkaerő-piacról, amiről neki – a világ többi dolgához hasonlóan – lövése sincs, de a sablonok polcáról levett véleménye, az van. Ha a triviálistól, kézzel foghatótól vagy a szemünk előtt lévőtől eltérő dolgot hozok szóba, nyugtázza, de nem reagál érdemben. Amikor networkingről, meg beágyazottságról beszélek, meg arról, hogy rengeteg munka van, csak egyik se nálam landol, még némább, mint egyébként.

Eljutunk a célállomásig, és mivel ismerem a sóher természetét, direkt egy kicsit alámondok az árnak, pedig tudom, hogy a legoptimálisabb úton hoztam. Hét font. Ravaszdian rám villantja műfogait, és tettetett mókássággal, mint aki egy gyereket ér csalási kísérleten fekete péterezés közben, megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne, mert ez minden más alkalommal hat ötven szokott lenni neki.

Ekkor értem csak meg, hogy ez így takarít meg egy valag pénzt, hogy mindenkitől visszatart ötven pennyt, azaz két fontot minden nap, mert két oda-vissza útja van két különböző viszonylatban. Rámosolygok én is, és megerősítem, hogy ez bizony halálbiztosan hét. Számlát kér, és búcsúzóul még behajol a kocsiba, és a szemembe nézve, mosolyogva mondja, hogy biztos benne, hogy találkozunk még. Remélem, nem – válaszolom neki.

Két többé-kevésbé rendszeres utasom mellé beülhetne egy pszichológiahallgató megnézni, hogy lesz a baj. Reggelente egy nagymama kíséri el a kisunokáját az egyébként sétatávra lévő iskolába. Azaz taxit hív.

A nő valamivel százhatvan centi alatt van, hangja érdes, akcentusa spanyol, haja drót, bőre pergamen és úgy van kifestve, hogy az még épp nem ijesztő. Annyira szikkadt, inas, hogy felteszem, konzerválta magát, és ebben az állapotában már örökké fog élni.

Az unokája puhatestű, apródfrizurás sörösüveg tompa tekintettel, a reggeli morzsáját épp megtartó kappanbajusz-kezdeménnyel, szinte napról napra látni, ahogy egyre nagyobbra nő.

Minden reggel azonos menetrend szerint zajlik. Gondolom, hogy még a lakásban könyörög egy kicsit a srác, hogy a nagyanyja ne kísérje el, de hasztalan. Kilép hát az ajtón, időnként köszön is, és beül. Másodpercekkel később jön a nagyi, és ő is beszáll a gyerek táskájával együtt.

Út közben apróságokról beszélgetnek. A nő mindig spanyolul kezdi, a fiú angolul válaszol, és borzasztóan feszült. Aztán megkéri, vagy költői kérdésbe bújtatva szólítja fel nagyanyját, hogy beszéljen ő is angolul.

Megérkezéskor a gyerek hol könyörögve kéri nagyanyját, hogy maradjon az autóban, hol durván utasítja. Az eredmény mindig azonos: nagyiról lepereg a dolog, és végül, amikor a srác már majdnem a kapunál tart, utána rohan, és megigazítja a gallérját, vagy utána visz valami papírt, vagy tesz bármit, ami a fiú kortársai előtti teljes megsemmisítését eredményezi.

Még én is látom a kocsiból, ahogy a lányok, miközben folyamatosan semmibe veszik a nagyra nőtt apródot, a nagyszülő akciójakor azért ezt épp csak egy pillanatra felfüggesztik, és mély megvetést sugároznak felé. Mint akit ki kellett herélni, mert képtelen volt felmászni a kötélre.

Amikor először vittem őket hazafelé, és a srác – érzelmesebb pillanataiban spanyolra váltva – arról panaszkodott, hogy szívatják a többiek, szinte hátrafordultam, hogy első lépésként szabadulj meg az apródfrizurádtól, te szerencsétlen, aztán adrenalinra vagy legalább intravénásan beadott koffeinre lesz szükséged, de ma már látom, hogy itt a nagymamának kellene meghalnia ahhoz, hogy a gyerek számára legyen remény. Márpedig a nagymama nem fog meghalni.

Ennek a típusnak a képviselőivel – mivel kerülöm az éjszakai műszakokat – jobbára a napom végén futok össze, azaz estefelé. Azaz nem a legvidámabb hangulatban. Javarészt lányok tartoznak ide, de vannak fiúk is. Megtöltik a kocsit, mert nem taxira akarnak költeni, hanem arra, hogy ájultra igyák magukat. A legtöbbször jócskán várnom kell rájuk, noha rájuk nézve nehéz elképzelni, hogy pontosan mi lehet az a hozzáadott érték, amit a felhasznált idő alatt realizáltak.

Emelkedett hangulatban ülnek be, és sokszor velem is kommunikálni akarnak minden áron, noha én ilyenkorra már fáradt vagyok, és nem keresem húszéves partiarcok társaságát. Őszintén szólva nem mindig értem pontosan, hogy miről van szó, mert az ország ezer részéből jönnek, mindig újabb és újabb, általam még soha nem hallott akcentusokkal, úgyhogy megértjük egymást, de azért elég sok minden elvész közben.

A nyelvi közeg kásássága az oka annak is, hogy nem értem a poénjaik egy jó részét. Ha érteném őket, valószínűleg, akkor sem tetszenének. Amikor – akár többedszerre – visszakérdezek, előbb-utóbb nevetgélés lesz a dologból – és nem egyértelműen együtt nevetünk.

Sokszor bedobják a szokásos társalgásindító sablonjaikat, mint foci, satöbbi, de a legbosszantóbb, amikor azt kérdezik, hogy szeretek-e taxisofőr lenni. Erre konokul mindig őszintén válaszolok, és azt mondom, hogy nem. Ekkor (elsőre) érdekes fordulat következik, és a kapott válaszon mindig megdöbbennek, de soha nem kérdeznek utána, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen nekem boldognak kéne lennem, mindenkinek olyan boldognak kéne lennie, mintha egy felelősség és tét nélküli élet lokális csúcsát élné meg éppen szombat este; aki nem így van vele, az elbaszta, mert nem sikerült betartania az előírást, ami az itteni médiából ömlik megállás nélkül.

Erre a válaszomra úgy reagálnak, mintha rózsaszín világuk közepére székeltem volna, és kimondottan meg vannak sértődve. Egyszer visszakérdeztem, hogy mit szokott mondani a többi taxisofőr, amikor ezt kérdezi tőlük. Erre azt a füllentést kaptam válaszul, hogy honnan tudná, soha nem volt még ilyen beszélgetése. A valóságban neki életében csak ugyanolyan beszélgetései voltak, amikre ugyanolyan formaválaszokat kapott, amikre nem is emlékszik, ami nem is baj, hiszen az egész paláver nem valódi gondolatok kicseréléséről szól.

Egy másik lány arról kérdezett, hogy melyik csapatnak drukkolok. Én – noha le is lőhettem volna ezért – beszélgetni kezdtem vele. Persze megint egy őszinte válasszal kezdtem, hogy nem érdekel a foci. Erre a lány agya – ahogy az várható volt – ledobta a szíjat. Erre visszakérdeztem, hogy ő hogyhogy szereti a focit, illetve mit szeret benne.

Erre nem számított, úgyhogy inkább támadásba lendült, hogy mi a bajom azzal, hogy ő szereti a focit. Azt hazudtam, hogy semmi. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a lány egyszerűen azt hiszi, hogy ettől eredeti és/vagy különleges lesz, de sajnos az ezt hívők tábora meglehetősen népes. A hátsó ülésről érkezett egy érdemi szellemesség: az a lány azt mondta, hogy ő a fociban a rövidnadrágos férfiakat szereti. Ezt a választ elfogadtam, aztán még egy kicsit nyögve nyeltünk, mire megérkeztünk, ahol úgy köszönt el a szóvivő, hogy további jó szórakozást kíván, amit én rezignáltan, a borravaló elfogadásával vettem tudomásul.

Természetesen az egész interakció során az európai értelemben vett udvariasság szabályai és külleme alapján viselkedtem, és nem az érzett megvetésnek utat engedve.

A típus gyerekkorban alakul ki jellemzően túlféltő és/vagy domináns szülők károkozása nyomán. Ez nem azt jelenti, hogy számos felnőtt ne tartozna ide. A gyerekeket otthon, vagy az iskolánál szedem fel. Mikor beülnek, nem szólnak egy szót sem (a legtöbbször a köszönést sem kockáztatják meg), hanem a hátsó ülésen gubbasztva várják, hogy mi fog történni.

Nem is történik semmi, amíg meg nem kérdezem, hogy hova szeretnének eljutni. Erre a leggyakrabban kisebb ijedtség a reakció, hiszen ők azt hitték, hogy minden magától meg fog történni, anélkül, hogy ők bármit is csinálnának. Aztán persze (legtöbbször) még az ilyenek is tudják, hogy hol laknak, vagy melyik iskolába járnak, és amikor ezt elárulják nekem, láthatóan meg is könnyebbülnek egy kicsit, mert amúgy nem gondolták volna, hogy ez menni fog.

Ha hazaviszem őket, sokszor csak az utcát mondják be, amivel nincs is gond, mert a számozás sokszor nem logikus, vagy egyszerűen nem létezik. Bevett gyakorlat, hogy a célterületen kapok egy jelzést, hogy a postaládánál, vagy a ferde tujánál álljak meg, satöbbi. Na de nem a típus képviselőinél. Őket már eleve a tükörből vizsgálom, és amikor megijednek, hogy jaj, mi történik, most mi lesz, akkor tudom, hogy túlmentünk.

Rákérdezek, és megerősítik. A megfordulás után kifejezetten megkérem őket, hogy szóljanak, ha odaértünk, vagy adjanak bármilyen jelet. Ezt kisebb nehézségekkel meg is teszik, és a végére jutunk az ügyletnek, de én igazából soha nem tudok betelni a megdöbbenéssel. Egy rosszabb napomon az egyiknek ki fogok tölteni egy papírt, hogy „Sajnálattal értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük együttműködésre csak igen-igen alacsony szinten alkalmas”.

Elméletem szerint, ahogy fent is említettem, a típus felnőtt képviselői a szülők áldozataként kezdik, de nem zárom ki, hogy született idióták is vannak közöttük, specifikusabban olyanok, akik nem érik fel ésszel, hogy nem minden ember fejében ugyanaz van, mint az övékében. Arról pedig végképp nincs fogalmuk, hogy ez mekkora szerencse az emberi faj számára.

Az első reggeli fuvar egy éjjelnappalitól indul. Beállok a bejárat elé, benézek, hogy ki lehet az. Egy flegma nő biccent, úgyhogy megnyomom a gombot, hogy a gyors kiérkezésemmel majd a sor elején várhassam a következő kapást.

De a nő nem mozdul, majd mégis, mint akinek csak később esik le, hogy jelet kapott. De nem a kocsihoz jön, hanem csak a pulthoz lép, és vásárolgatni kezd. Nyugtázom, hogy nem ő lesz az, és próbálom megbecsülni, hogy mekkora eséllyel kell majd a központtal bajlódnom, hogy megmagyarázzam a képernyőről talányosnak tűnő helyzetet.

Közben felteszem a napszemüvegemet: a felkelő Nap hamar kisárgult, és már a házak teteje fölül vakít. Behuppan a nő, és nem szól semmit. Aztán majdnem megmondja, hogy hova akar menni, de mégis elharapja a szót, gyanakodva néz rám, és szinte vallatótiszthez való hangon kérdezi, hogy minek vettem fel szemüveget. A Nap ellen védekezem vele – mondom neki. Milyen Nap?! – vágja vissza fokozódó gyanakvással, és nem úgy, mint aki arra utal, hogy Angliában senki nem látta még a szóban forgó csillagot.

Gördülékenyebb indulásra számítottam, úgyhogy egyszerűen rámutatok a Napra, és szóban is megismétlem, hogy arról beszélek. Erre ő azonnal a kilincsért nyúl, és testbeszédével azt sugallva, hogy elég neki az ilyesmikből, hol van az megírva, hogy neki ezzel kell megküzdenie, puffogva kiszáll. Én meg megnyomom a fuvar vége gombot, és rábiggyesztek a rögtön feljövő következőre. Szerencsére csak pár saroknyira van.

Már nyolcvan méterről látom, hogy ez előre fog ülni, beszélgetni akar, esetleg kommentálni a forgalmi helyzeteket. Úgy is van, bemondja a nevét, és mivel nem ellenkezem, már fészkeli is be magát az első ülésre, lábai közé nagy gonddal egy bőrbevonató dákótokot tesz. Az egyik billiárd klubba akar menni.

Lóarc, hosszú, sárga lófogak, bütykös, nyúlánk ujjak, senyvedt, kiszikkadt test, kissé púpos hát. Játszhatná a lepukkant rókát bármelyik gyerekek ijesztegetésére kitalált mesében: van valami viszolygást keltő a mosolyában, valami feszült hamisság.

Persze a billiárdról beszélünk. Nem ismer magánál jobb játékost. De az emberek ezt nem tudják róla előre, azaz nem nézik ki belőle. Érzelmek sora hullámzik át az arcán, amikor ezeket mondja. Látom, hogy sérti, hogy nem nézik ki belőle, és látom, hogy hájjal kenegeti, amikor a döbbenetet olvassa le az legyőzöttek arcáról.

Általában addig ügyeskedik, bár ez sosem tart igazán sokáig, amíg valaki, jellemzően egy önbizalommal telt suhanc, egy frissen érkezett diák, ki nem hívja. Innentől kezdve nem sokat taktikázik, hanem azonnal, és haladék nélkül megsemmisíti az ellenfelét. Azaz a végén mégis csak csavar egyet, és az utolsó pár lökést előre bemondja. Megvárja, amíg az áldozat hangot ad neki, hogy az képtelenség, hogy azt meg tudja csinálni, aztán megcsinálja.

Nem mindenkivel ilyen, csak aki megérdemli, aki emberkedik, aki megpróbálja semmibe venni. Itt is: az emberkedésnél, meg a semmibevevésnél kinyílnak a szemei, árad belőlük a düh, de ahogy a döbbenet ecsetelésére tár át, gyermeki öröm ömlik szét az arcán, és sátáni kacaja betölti az utasteret.

És azon gondolkodott-e már, hogy profi legyen? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, hiszen ha egyszer mindenkit legyőz, miért ne élne meg belőle fényesen. Egy pillanatra megdöbben, olyan az arca, mintha az derült volna ki, hogy tudom, hol volt és mit csinált akkor, amikor azt hitte, egyedül van. Gyanakvás, és mintha árnyalatnyi félelem futna át a vonásain.

Persze, hogy gondolt rá – mondja – de egyrészt igazából most sem a pénzért csinálja, még ha elő is fordul, talán nem is olyan ritkán, hogy pénzben megy a játék. Másrészt meg úgy döntött, hogy inkább a helyi közösséget szolgálja, utat mutat pár fiatalnak, tanítja őket, sőt, felkészíti őket arra, hogy ők maguk versenyszerűen játsszanak.

Egészen rossz kedve lett, ahogy ezt ecseteli, nem is mosolyog, majd rám néz azt kémlelve, hogy elhiszem-e, amit mond. Én pedig elismerően biggyesztem a számat, hogy ez derék hozzáállás, és a megnyugvásából látom, hogy jól végeztem a dolgom, és úgy látja, fogalmam sincs, hogy mindkettőnknek hazudik. Azáltal, hogy azt hiszi, hogy engem át tudott verni, a maga számára is hihetőbbé válik, hogy tényleg a segíteni akarás vezette, és nem a kishitűség, vagy a képességeinek az elmeséltnél relatívebb volta bénította meg a profivá válás rögös útja felé kacsintva.

Jókedvét visszanyerve részletekbe megy, és számomra már érthetetlen szakmai részletességgel ecseteli pár különösen kegyetlen győzelmét, ahol a nagyképű, gyanútlan senkiháziak egytől-egyig megsemmisítve hullanak a porba, és somfordálnak el előle, vagy fizetik hajbókolva az italát.

A kocsiból kiszállva vívódik egy kicsit. Láthatóan nagyvonalúnak is akar látszani, de költeni se szeretne. Végül nevetségesen kevés borravalót ad, és lebbenő ballonkabátjában sietve, mint valami lecsúszott illuzionista tűnik el a terem sötétjében.

Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.

A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza. 

Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban. 

Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék. 

Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek. 

Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom. 

A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről. 

Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.

Nagyapám fogott öt croissant-t, négyet betett egy zacskóba, az ötödiket meg egy tányérra. Egy pillanattal később az ajtóban megjelent egy bajszos úr, köszönt, és már mondta volna, hogy mit kér, amikor nagyapám feléje nyújtotta a papírzacskón lassan átillatozó péksüteményeket. – Maga véletlenül nem lottózik? – kérdezte. – Miért kérdi? – csodálkozott el az úr. – Van az utcában öt pékség, de maga kedden, amikor először láttam, rögtön ide jött, a legjobba. Ma meg a szokásos négy croissant-ja mellé kap egy ötödiket, és még egy kávét hozzá – mondta nagyapám, és az úr felé nyújtotta a tányért, rajta a gőzölgő friss croissant-nal, majd mikor az úr elvette, nagyapám az éppen kifőtt kávé felé fordult, és úgy folytatta. – Úgy látom, maga szerencsés ember. Lottóznia kéne. 

A férfi a rákövetkező napokon is sorra megjelent, és rendre vett négy-négy croissant-t. Vasárnap aztán sugárzó arccal rontott be az üzletbe. – Képzelje, mit történt! Lottóztam, ahogy tanácsolta, és négyesem volt! Engedje meg, hogy cserébe a nyeremény egy ré… – mondta, de nagyapám elhárítólag intett, és mosolyogva csak annyit mondott: – Igazán nagyon kedves magától, de tartsa csak meg az egészet. Én magam is meglehetősen szerencsés ember vagyok.

Valahonnan mindig is úgy tudtam, hogy a pókok a száraz helyeket kedvelik, így ha a lakásunkban találkozunk velük, az jó jel, hiszen az otthonunkat száraznak szeretjük tudni. Angliában persze kiderül, hogy ez az egész nem áll meg, ugyanis itt mindig magas a páratartalom, pókok viszont szintén vannak. A helyzet valami ilyesmi lehet:

– Hallod, Frank?

– Na.

– Egy, amit nem bírok itt, ez az állandó pára.

– OK, de mit tudsz csinálni? Ne lovalld bele magad ezekbe. Beszéltünk már erről.

– Tudom, csak mondom.

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?