A pillanatragasztót óvatosan nyissuk ki (törjük meg, szúrjuk fel), ne szorítsuk, nehogy a ragasztó kibuggyanjon, és oda kerüljön, ahova nem való. Előre készítsünk elő egy zsebkendőnyi területet (esetleg egy zsebkendővel leterítve), ahova használat után tenni fogjuk a ragasztót. A célterületre egyenletesen hordjunk fel épp annyi anyagot, amennyire szükségünk van, majd miután a tubust az előkészített helyre tettük, szükség szerint tartsuk egyben a munkadarabot, amíg a kötés megindul. Ha ezzel megvagyunk, óvatosan, ismét figyelve arra, hogy nehogy feleslegesen megnyomjuk a tubust, zárjuk le a ragasztót, vegyük az erősebbik kezünkbe, és törzsünket kissé hátrahajlítva szerezzünk lendületet, hogy a készítményt olyan messzire hajíthassuk, amennyire tudjuk. Ha nem így teszünk, később azt fogjuk hinni, hogy úgyis van még egy kis pillanatragasztónk, de amikor legközelebb használni akarjuk, ki fog derülni, hogy az csak egy tubus egy kis szárazanyaggal.

Az egyik mókus az ág végén egyensúlyozva egy barackot nyújt a másik felé. – Kérsz? – kérdezi. – Magvaváló? – felel egy másik kérdéssel az utóbbi. – Nem… – hangzik a válasz. – Á, akkor hagyjuk. – legyint sóhajtva a megszólított.

Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett. 

Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére. 

Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját. 

Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek. 

Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed. 

A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen. 

A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek. 

Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok. 

Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába. 

Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni. 

Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.

Úgy jött ki a lépés, hogy a múltkori történetem ihletője állandó kuncsaftom lett – legalábbis amíg az iskola tart. Reggel, mikor meglátom az utcanevet, már tudom, hogy ő lesz az, a házszámra is emlékszem: 86. 

Az első két alkalommal megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Először azt mondtam neki, hogy nem, másodszor azt, hogy igen, éppen tegnap. Az ajtó már nyitva van, mikor begurulok a parkolóba, a kisfiú másodpercekkel később megjelenik, odasiet a kocsihoz, bekopog, és megkérdezi, hogy ülhet-e előre. Mondom neki, hogy felőlem igen, csak kösse be magát. Így is tesz, aztán elkezd sebességet váltani (mire én persze kinyomom a kuplungot) és ülést állítani. Megtanultuk, hogy melyik sebesség hol van, hogy akiknek hat sebességes autója van, az jó eséllyel csak felvág – bár én is tudnék egy hatodik fokozatot használni. Azt is tisztáztuk, hogy az „R” a hátramenet, és nem az ötödik után jön. 

A műszaki alapismeretek elsajátítása után általában megjelenik a bátyja vagy öccse, ránézésre képtelenség megmondani, melyik a fiatalabb. Szerintem kétpetéjű ikrek. Szóval a másik srác csendes, csak akkor szól, ha kérdezik, vagy fontosnak érzi, amit mondani akar, vagy baromságnak tartja, amit a fivére épp mondott vagy kérdezett. 

Az elől ülő megállás nélkül beszél. Ami az eszébe jut, kimondja. Elmondja, hogy milyen húsokat evett (birkát még nem). Megkérdezi, hogy én milyeneket ettem. Elmondom neki. Akkor belemegyünk a részletekbe (közben megérkezik az anyjuk, beül hátra, és elindulunk). Azt kérdezi, hogy a McDonaldsban szeretem-e a nem tudom már milyen kaját. Mondom neki, hogy én a McDonaldsba csak vizelni járok, esetleg iszom egy kávét, és neki is ezt javaslom, persze a kávé elhagyásával. 

Felvilágosítom, hogy amit ő ott csirkeként eszik, az nem egészen az, plusz rengeteg sót és cukrot töm magába, amitől csak még szomjasabb lesz, így az újabb üdítő kikönyörgésével úgynevezett ördögi körbe hajszolja magát. Erre a zöldségekről kezd kérdezgetni, és egyúttal elmondja, hogy ő melyikeket szereti (gyakorlatilag mindegyiket), mire én mondom neki, hogy az jó, mert a legkülönfélébb vitaminokkal vannak tele, plusz könnyű és finom, tiszta haszon az egész. 

Mi a helyzet a sajtokkal – kérdezi ekkor. Szeretem-e. Nagyon is, mondom, és ő is hasonlóképpen van vele, majd elkezd konkrét márkákat sorolni, hogy melyikkel hogy állok, úgyhogy megpróbálom elvágni a dolgot azzal, hogy a gyümölccsel keverteket nem szeretem, ami rögön fölveti a kérdést, hogy van-e valami problémám a gyümölcsökkel általában. Nincs. Neki se, sőt. 

De nem mindenki van ezzel így, mondja, és terhelő vallomást tesz az öccsére, aki képtelen megérteni, hogy a mind a zöldség, mind a gyümölcs finom. Hirtelen az is eszébe jut, hogy az öccse még a sajtot se szereti. Az öcs elmormol egy kurvaanyádot a bajsza helye alatt, én meg elmondom, hogy a sajtban az a pláne, hogy fehérje és kalcium is van benne, azaz arra is jó, ha távlatilag izmosak szeretnének lenni, és a csontoknak is a hasznára válik. 

Az anyja és az öccse végig néma. Alighanem ez adatik meg nekik a közös légtérben töltött időből, amikor nem őket faggatja vagy árasztja el a fejéből kijövő dolgokkal. Áttérünk az optimális útvonal megbeszélésére, illetve a konkrét útvonaltervre. Minden kanyart előre bemond – ha épp nem jut más eszébe, ha igen, akkor azt mondja. 

Az út kábé tíz-tizenkét percig tart, de a reggeli forgalommal súlyosbítva annyit vesz ki belőlem, mint egy hat órás műszak. A napok alatt lassan rájövök, hogy még akkor a legkevésbé fárasztó, ha én magam diktálom a témát, illetve én beszélek. 

Arra jutok hát, hogy a legjobb, ha egy mesével kötöm le a figyelmét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki megállás nélkül beszélt, és még olyan is volt, hogy – igaz, nem alaptalanul, de – megvádolta a testvérét. Hiába könyörgött neki az anyukája, meg az öccse, csak nem hagyta abba a dumálást. (Ja, egyik alkalommal rímet faragott arra, hogy „el fogunk késni, de ezt csak viccből mondom”, és ezt elismételte nagyjából harmincszor). 

Nem volt hát más választása a kisfiú szüleinek, hanem elvitték a srácot a doktor bácsihoz, aki már előkészített szikével, valamint tűvel meg cérnával várt rá. Felvágta a kisfiú kis ajkait fent is, meg lent is, aztán összetapasztotta őket, és jól bevarrta a tűvel meg a cérnával. Ha csak simán összevarrja, azt könnyű visszacsinálni, márpedig a kisfiú szülei kiszámolták, hogy a kisfiú hat éves létére már lebeszélte azt a mennyiséget, ami az egész életére volt szánva.

Nagyon sok gyerek betegesen szeret játszani az ablakemelővel. A szülők általában nem szólnak rájuk, vagy ha igen, annak az eredménye azonos azzal, mintha nem tették volna. Ilyenkor az szokott a vége lenni, hogy egyszerűen letiltom az utasok ablakemelőit, ami mindig tanakodásra készteti a gyerekeket, de érdekes módon soha nem jönnek rá, hogy közöm van ahhoz, ami történt. 

Ma egy nagyon érdeklődő kisfiú ült be, és rögtön a rádió környékén is állítgatásokba kezdett, és persze az ablakemelő sem maradhatott érintetlen. Errefelé elég korán, öt éves korban iskolába küldik a gyerekeket, rajta is kis kék egyenruha volt. Arra jutottam, hogy elég fiatal ahhoz, hogy egy mesével vonjam el a figyelmét a rosszalkodásról. 

Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy rossz kisgyerek. Az a kisgyerek amint beült egy autóba, rögtön az ablakemelőt kezdte babrálni, és hiába kérte a taxis bácsi, vagy az anyukája, csak nem hallgatott egyikre sem. Még olyan is volt, hogy ez sem volt elég neki, és még a rádiót is állítgatni kezdte. 

A taxis bácsik, és a kisfiú szülei is nagyon szomorúak lettek emiatt, és a legnagyobb sajnálattal, de nehéz döntésre kellett elszánniuk magukat. Fogták a kisfiút, és elvitték a doktor bácsihoz, aki nagyon is jól tudta, hogy mi járatban vannak, ugyanis már sokat hallott a kisfiúról. 

Elővette a legnagyobb fecskendőjét, és a legnagyobb tűjét. Ekkor persze a kisfiú nagyon megrémült, és könyörögni kezdett, hogy ne tegyék ezt vele, innentől már mindig jó lesz, de a szülei megannyi csalódás után már nem tudtak hinni neki, így aztán lefogták, és a doktor bácsi először az ügyesebbik jobb karjába, aztán pedig a balba adott egy-egy szurit. 

Már maga a szúrás is rettenetesen fájt, de ami utána következett, az aztán tényleg borzasztó volt: a kisfiú keze lebénult, és nem tudott már se gombokat nyomogatni, se potmétereket csavargatni, sőt, tulajdonképpen úgy általában rosszalkodni sem tudott már többé. 

A trükk bevált, és a kisfiút nagyon is lekötötte a mese. Elkerekedett szemekkel hallgatta, és közben nem nyúlt semmihez. Amikor megérkeztünk az iskolához, köszönés nélkül szállt ki. Remélem, nem neveletlenségből tette, hanem csak mert arra koncentrált, hogy minden részletre pontosan emlékezzen, amikor majd elmeséli a történetet a kis pajtásainak.

Szeretem előre eltervezni a dolgokat, aztán kipróbálni, beépíteni a tapasztalatokat, és az így tökéletesített módszerrel továbbmenni, amíg még jobb ötletem nem támad. Az edzőteremben az így kimódolt menetrendet nem mindig sikerül tartani, úgyhogy rugalmasnak kell lenni, át kell csoportosítani. 

A bicepsz nem kerülhet a tárogatás elé, a váll nem előzheti meg a tricepszet, a fekvenyomásnak rögtön a futás után kell jönnie (aminek pedig feltétlenül a kezdőgyakorlatnak kell lennie), mert ez viszi el a legtöbb energiát, ráadásul kifárasztott vállal és/vagy karokkal már nem megy. 

Jó lenne a fekvenyomás után túlesni a combon, aztán az így közben egérutat kapott mellekkel tárogatni egyet, majd bicepsz, tricepsz és váll, hogy következhessen az ülve, megtámasztott mellkasom felé húzott hátgyakorlat nyomában rögtön a nyak mögé húzottal, hogy a csigolyáimat nyújthassam egy kicsit, ami – a lábhajlítás és vádli után közvetlenül – meghálálja magát, amikor a hasizmok következnek, hogy pár gerincvédő trükk után végül hazabotorkálhassak. 

Ma a fekvenyomás után a lábgépen egy érdemtelen koraötvenest találtam. Hörcsögként hordott minden húszas súlyt a gépre, majd megkapaszkodott, fejét hátravetette, és erős vicsorgás közben, épp csak jelzésszinten behajlította a lábát egy kicsit, majd ezt ismételgette. Azaz tökéletesen feleslegesen akadályozott engem abban, hogy harmadannyi súllyal, de négyszer őszintébben, konkrét lábmozgással végrehajtsam a saját gyakorlatomat. 

Vártam egy kicsit, hátha épp az utolsónál tart, de nem, elindultam hát tárogatni. Mikor ezzel – egy perces szüneteket tartva – megvoltam, újra a lábgép felé kacsintottam, de az ember még mindig ott volt. Kénytelen voltam a háttal folytatni. Közben már figyeltem, hogy a nyak mögé húzós gép elérhetősége hogy alakul, és nem voltak jók a jelek. Egy kecskeszakállú (szintén eleve rossz jel) figura adott elő egy megalázóan szerencsétlen, teljesen inkompetens és közepesen önveszélyes bohózatot, megszámlálhatatlan felvonásban – megint csak engem, aki tudom, hogy mit cselekszem, akadályozva. Napköziseknek mondom: az egész olyan volt, mintha a menzán egy gyerek az éhségtől épp térdre rogyó, jó tanuló cserediák feje fölött csúzlizná át a játékként értelmezett milánói makarónit. 

Szerencsésebb, ha a második hátgyakorlat az elsőt közvetlenül tudja követni, de mindegy, gondoljunk a hátnyújtásra, jól jön az még a has előtt. Visszaballagtam a lábgép felé, hogy ott azzal szembesüljek, hogy az „A” idióta még mindig ott tevékenykedik. Kénytelen voltam a tricepszet sorra venni, és onnan sajnos nagyon jól láttam, hogy ez a szerencsétlen milyen tudományos arckifejezéssel, bölcsnek hitt (a valóságban egyszerűen lassú) kimértséggel végzi közösségi és egyéni szinten egyaránt ártalmas tevékenységét. 

Mivel újabb és újabb súlyokat hordott, és csak vicsorgott, a gyakorlatok között pedig fejkörzött, a bicepszre is jutott időm. Utána végre odébbállt, úgyhogy le tudtam pakolni a súlyokat utána, és hozzá képest szempillantásnyi idő alatt letudni a combozást. Míg én vállaztam, a „B” idióta kecske végzett a hátgépen. Onnan egyenesen „A” idiótához jött, és tudálékos megfontoltsággal beszélgetni kezdtek egymással. Az arckifejezésükről ítélve rendkívül fontos, és az emberiség nagyobbik része számára talán örökre rejtve maradó tudást osztottak meg kölcsönösen egymással. Az egyik felemelt ujjal mondott valamit, a másik pedig elképedt csodálattal reagált. Igen-igen meg lennék lepve, ha nem nettó egytől egyig ostobaságok hangzottak volna el. Ebből a gyakorlatból csináltak – azt hiszem – öt szériát. 

Én végül a délben elkészített, majd rögtön elfogyasztott sajtos csirke, a fülhallgatómból szóló nyers, energetizáló zene és a két nyavalyás által okozott bosszúság együttes hatásaként a szokásosnál keményebben hajtott edzésen vagyok túl, úgyhogy se nekik nem sikerült kicseszniük velem, se – aminek még jobban örülök – nekem saját magammal.

Olvastam régen valahol, hogy egy rapper(?) azért ütközött akadályba a dala rádiós szerepeltetésével kapcsolatban, mert az túl hosszú volt, azaz több talán három percnél. A médiaszakemberek szerint ez így nagyon sok, a rapper meg azt mondta, hogy viszont neki Isten ezt pont így és ilyen hosszban diktálta le, úgyhogy ezzel nem tud mit kezdeni. 

A fenti eset óta eltelt vagy húsz év, és szomorúan látom, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. Az utóbbi napokban arra lettem figyelmes az itteni kereskedelmi rádiókban, hogy bevágják egy aktuális dal refrénjét, amíg a rádiót magát ajnározzák, hogy az az első a körzetben (a városban, ahol élek, ezt legalább ketten állítják magukról), majd pedig maga a belengetett szám következik – nagyjából egy perc időtartamban, azaz a refrén első teljes lefutásáig. 

Itt aztán snitt, és jöhet a mai kereskedelmi rádiózásban létező öt sablon közül valamelyik. Találd ki, hogy egy gyerek melyik számot énekli, mi volt a legkínosabb állásinterjú életedben, vagy ad abszurdum, mi a rohadt istent fogsz ma csinálni, és ehhez hasonlók. 

A rendszer működtetéséhez szükség van pár tucat tökéletesen egyforma emberre. Nem tudom megkülönböztetni a hangjukat, a szókincsük azonos, egytől egyig konzumidióták, és van egy bizonyos képességük, aminek a közvetlen és áttételes alantasságával nem tudok betelni. 

Általában párokban dolgoznak, egy nő, egy férfi, akik évődnek egymással, alákérdeznek, bennfenteskednek, és mindeközben szabályos időközönként hisztérikusnak álcázott nevetésben törnek ki. Ehhez általában az kell, hogy bárki mondjon bármit, és akkor azt kell mondani, hogy há-há-há… majd emelni kell a tétet, és a frekvenciát a sivítási sávba vinni, és egy fulladásig kitartó, egy oktávval feljebb elvégzett záró hááááááá közben még csapkodni az asztalt (nem túl közel a mikrofonhoz, és nem túl távol tőle). Aki még ad valamennyit a látszatra, az utána kifújja magát, hogy hát életében utoljára az előző reklámblokk előtt nevetett ilyen jót, a fásultabbak meg egyszerűen az életvidám, mindig boldog, munkáját az obszcenitás határáig imádó ember hangján beolvassák a közlekedési híreket.

Egy régebbi, angol kollégám éveken át élt Svédországban. Azt mesélte nekem, hogy a svéd nyelvet tökéletesen bírja, ami nem csak az ő érdeme, hanem attól is van, hogy az gyermekien fejletlen, egyszerű nyelv. Ilyet már hallottam az angolról is, de ezt el se árultam a kollégának, hanem csak finoman rákérdeztem, hogy lehet-e, hogy vannak a svédnek olyan mezsgyéi, ahol ő még nem járt. Jelezte, hogy érti a kérdést, de higgyem el: a svéd nyelvben tényleg nincs több. Bólintottam, és fejben betettem a figurát a magas önbizalmú korlátoltaknak fenntartott fakkba. 

Nem azért mondom, de itt sokan dicsérik az angolomat, ami jó esetben talán olyan lehet, mint a fent említett csóka svédje. Sokak szemében ez a teljesítményem a valósnál nagyobbnak tűnik. Rengeteg – ami azt illeti, egyszerűbb – embertől hallottam itt Angliában, hogy az angol a világ legnehezebb nyelve egyrészt a sok akcentus, másrészt az írás és ejtés különbözősége miatt. Akik így nyilatkoznak, azok maguk egyetlen más nyelvet sem beszélnek. 

Néha megerősítést várnak tőlem, amire én úgy isten igazából képtelen vagyok, és inkább olyasmiket szoktam mondani, hogy az elboldoguláshoz már elégséges szintre azért nem olyan pokolian nehéz eljutni, aztán ennyiben maradunk. 

Egy utasom az eddig szokásosan lefolyó beszélgetést megtoldotta azzal, hogy ő rengeteget olvasott Magyarországról (is). Itt persze megkérdeztem, hogy na és miket. Erre sejtelmes mosollyal megcsóválta csak a fejét, mint aki csak jelezni akarja, hogy többet tud annál, mint amit hallani szeretnék, és azt mondta, hogy nagyjából mindent tud, és ebből a mérhetetlenül óriási halmazból a II. Világháborút és a bűnözést emelte ki. 

Itt nem is időztünk többet, hanem – tévesen – azt mondta, hogy az akcentusom osztrák, és a barátnőjéhez fordult, mintegy kérdőleg, hogy az megértette-e, hogy miről van itt szó (szomszédos országok), és felismeri-e a jelentőségét (én nem). A csaj úgy nézhetett, ami kielégítette a figurát, úgyhogy az belemelegedett a nyelvek témájába. (Kisebb összeget fel mernék tenni arra, hogy a figura nem tudott a magyar nyelv létezéséről). 

Elmondta, hogy tehát az angol a legnehezebb nyelv, utána jön a kínai, és a japán, a többi ehhez képest nem is érdekes. Érdekes viszont, hogy a legtöbben a spanyolt beszélik a világon (valójában ugye híresen a mandarint / kínait), és hogy ez az állítása ne csak a levegőben lógjon, az egyébként portugál nyelvű Brazíliát hozta fel példának, majd hozzátette még Bolíviát, és végül elárulta, hogy nincs értelme egyenként sorolni a spanyolajkú országokat: egész Dél-Amerika ilyen. Megint a barátnőjére nézett, és – Észak-Amerikát viszonyítási pontként felhasználva – elmagyarázta neki, hogy Dél-Amerika merre van. 

Tény, hogy az angolok nincsenek könnyű helyzetben, ami az idegen nyelvek elsajátítását illeti. Akárhova mennek, ott a helyiek inkább előbb, mint utóbb meg fognak próbálni angolul kommunikálni velük – és az sikerülni is fog. Ugyanakkor kénytelen vagyok lustaságra is gyanakodni, mert Magyarországon is ismertem olyan embert (jó, mondjuk ő ír volt), aki egy évtized alatt sem jutott messzebb a „keszenem szepen” és „djónapot” szókészletnél. Itt, Angliában mostanra viszont már tényleg tucatnyi emberrel beszéltem, akik három, öt, tíz éveket el tudtak tölteni úgy Németországban, Spanyolországban és egyéb helyeken, hogy semmit nem tanultak meg az adott ország nyelvéből azon túl, ami egy váratlan fordulatoktól és buktatóktól mentes sörrendelésén túlmutatna.

Nem olvastam el a cikkeket, csak láttam, hogy többen bizonytalanok voltak, hogy a Godzilla végső soron gagyi vagy mégis van benne valami jó. Megnéztem, és nekem gond nélkül sikerült eldöntenem a kérdést. 

A Godzilla meghökkentően primitív. Még a sajnálatos módon létező többi szuperhősös filmben is előfordul egy-egy kikacsintás, vagy egy élvezhető szál a történetben, de itt ilyesmiről szó sincs. 

Aki a film közben bármikor meglepődik, annak földbe fog gyökerezni a lába bármelyik napfelkelténél, földre hulló falevélnél vagy zöldre váltó közlekedési lámpánál. Épp ezért elmondom a történetet is; semmilyen előzetes ismeret nem befolyásolja az élvezeti értékét. 

Van egy hím meg egy nőstény lény, akik a szöcske, a denevér és egy gyermekrajz nászának gyümölcseként jöhettek létre. Ezek – nekik fel nem róható módon – szaporodni szeretnének, és mivel bazi nagyok, szétvágnak mindent az útjukban, beleértve az embereket és az épített környezetet is. 

A jelek szerint Godzilla létezésének egyetlen oka, hogy ezektől megmentse az emberiséget. Nem gond neki, ha közben lőnek rá, neki akkor is csak a misszión jár az esze. Kétszer sütik el azt a jelenetet, amikor G megdöglik, de aztán mégis felkel, és abszolúte semmi baja. Az egyik esetben álszerény bociszemekkel néz az emberekre, hogy bocs, hogy csak ennyit tudtam segíteni. Miután megölte a két elég gyengén megrajzolt és animált lényt (a petéket az emberek addigra már elintézték), egyszerűen visszatér oda, ahonnan jött. 

Helyesbítés. Három bekezdéssel feljebb valótlanul állítottam, hogy senki nem fog meglepődni, mert engem ez a végkifejlet mégis meghökkentett: szerettem volna hinni egy olyan világban, ahol ez nem elég ahhoz, hogy valami ordenáré módon meg ne bukjon. A vetítés után több gyerek is elnézést kért a szüleitől, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hozta őket. 

Ma a rádióban a félelmekről volt szó. Kiderült például, hogy David Beckham a békáktól tart az indokoltnál sokkal intenzívebben. Egy betelefonáló a középkori nyomorékoknak kijáró viszolygással vegyes lesajnálással mosolyogta meg Beckhamet ezért, majd kérdésre válaszolva elmondta, hogy ő a bohócoktól retteg.

Az angolok nagyon helyesen felismerték, hogy a közúti balesetek legfőbb oka a túlzott tempó. Ezért azon vannak, hogy mérsékeljék a sebességet az egész országban. 

A sztrádán csak száztízzel lehet menni, mindenhol telepített kamerák, és mobil rendőrök monitorozzák az autók tempóját, és vita nélkül büntetnek, ami azt jelenti, hogy három pontot ér egy gyorshajtás, a negyedikre (tizenkét pontnál) ugrik a jogsi, úgyhogy kilencnél gyakorlatilag mindenki megtörik, és feltétlen szabálykövető lesz. 

Persze nem lehet mindenhova trafipaxot vagy rendőrt állítani, úgy tűnik viszont, hogy fekvőrendőrt (speed bump) lehet. Ezek sajnos szomorúan alacsony technikai színvonalon készülnek, és igazából mindegyik egyedi: olyan, amilyenre éppen sikerült. A lényeg, hogy nem lehet jó érzéssel annyival sem átmenni rajtuk, amennyi amúgy megengedett lenne. 

A közlekedési teoretikusok élénken foglalkoznak már a gondolattal, hogy az autópályán leszállítsák a sebességkorlátozást hetvenről hatvan mérföldre, azaz száztízről kilencvenhatra(!). Ezt én személy szerint, a három sávos autópályák országában nevetségesnek tartom, pedig nem vagyok egy elszánt gyorshajtó. 

Na de ez csak teória, terv. Van viszont újabb gyakorlat is. A nálunk is ismert harmincas övezetekhez hasonlóan itt is nagy sikert arattak a húsz mérföld per órás körzetek. A siker akkora, hogy most – legalábbis, ahol én lakom – elkezdték ezek totális kiterjesztését, ami azt jelenti, hogy a nagyobb egységek határán lehet menni harminccal (nem egyszer olyan középen elválasztott, kétszer két vagy három sávos utakon, ahol a negyven is abszolút biztonságos lenne), azokon belül azonban mindenhol, a legszélesebb és legnéptelenebb utak kombinációiban is csak hússzal. 

Kipróbáltam, és elviselhetetlen. Nem lehet négyesbe se kapcsolni. Olyan, mintha a gyalogosoknál szankcionálnák a tyúklépésnél progresszívebb haladási stratégiákat. Nevetséges, és a kézenfekvőnek gondoltnál is frusztrálóbb érzés egyedül csorogni egy tágas, belámpázott úton. 

Úgyhogy nem is teszem, csak a szememet tartom nyitva, hogy nincs-e rendőr a környéken. De ebből baj lehet. Nekem épp a kilenc pont fog következni, azaz ha még egyszer bemérnek, akkor hamisítatlan birka válik majd belőlem, plusz a biztosításom is megugrik rendesen, hogy érezzem, milyen egy aljas, rohadék, önző szemétláda vagyok, egy potenciális gyilkos. 

Egyébként tény, hogy ezzel a hozzáállással Nagy-Britannia a világ legbiztonságosabb helye, ha gépesített közlekedésről van szó. Láttam a statisztikákat, mutatták a gyorshajtás-tudatossági tanfolyamon (speed awareness course), ahol három pont megspórolása céljából vettem részt. Csak azt remélem, hogy nem járok egy-két lépéssel a közlekedésbiztonsági stratégák előtt, amikor a grafikon perifériájára pillantok, és ott azt látom, hogy a sebesség (mint olyan) betiltásával a közlekedési baleset (mint olyan) is megszűnik. 

Csak egy kis szórakoztató ellentmondás a végére, hogy a vidéki Anglia amúgy tele van olyan girbe-gurba, dimbes-dombos, beláthatatlan kanyarokkal teletűzdelt, meghökkentően keskeny utacskákkal, ahol hatvannal lehet menni (azaz kilencvenhattal km/h-ban). Valami miatt ezeken a helyeken felnőttként kezelik az úrvezetőket, mert rájuk bízzák, hogy mernek-e a megengedett sebességgel menni. Tapasztalatom szerint negyvennél már erősen figyelni kell, az ötven nagyon igénybe veszi az embert, a hatvan pedig potenciálisan halálos tempó.

Pár hete egy éjszaka különös neszezésre lettem figyelmes. Valami mocorgott. És nem hagyta abba. Fülelni kezdtem, majd felkeltem, és villanyt is kapcsoltam. Talán ezek együttes hatására a hang elhallgatott. Sejtettem, hogy a megfigyelésem ténye befolyásolja a megfigyeltet, úgyhogy visszafeküdtem, és csak hallgatóztam. Rendesen felébredve egyértelműen be tudtam azonosítani, hogy a hang, amit hallok: caplatás és farágás. 

Újra villanyt kapcsoltam, és végignézem a földdel végig érintkező ágykeretet, a keret és a matrac közét: semmi. Miközben ezzel foglalatoskodtam, a nesz újra hallhatóvá vált. A forrását a fal tövében végighúzódó fatalapzatban tevékenykedő egér képében képzeltem el. Erős kedvetlenséggel feküdtem vissza. 

Reggel, nappali fényben komolyabban szemügyre vettem a hálószobát. Találtam egy lyukat a talapzat egyik sarkánál. A biztonság kedvéért rögtön be is tömtem, majd a továbbiakról kezdtem gondolkodni. A tulajdonos értesítését szomorúan zártam ki: egyéb ügyekben vállalhatatlanul lassúnak és lustának bizonyult. A halált okozó csapdát, illetve mérget is elvetettem, és abban maradtam magammal, hogy valami egyéb kelepcét fogok beszerezni, majd azt egerestől elviszem a közeli park egy távoli pontjára, és ott kiengedet a lakóját. 

Persze épp egy zárva tartott boltokkal ünnepelt munkaszüneti napra fordultunk rá, úgyhogy nyomasztani kezdett, hogy az egér esetleg családalapításon töri a fejét. Kimentem a hátsó udvarra, és a házfal tövét kezdtem tanulmányozni. Fel is fedeztem egy rést két tégla között, ahol egy egér simán beférhet. Úgy tűnt, hogy a társbérlőmnek kimenője van, úgyhogy betömtem a lyukat abban a reményben, hogy többet nem fog tudni visszajönni. 

A következő éjjelen újabb neszezést hallottam, de rágást már nem. A hang forrását nem tudtam pontosan azonosítani (ezzel előzőleg is gondom volt), de úgy tűnt, hogy meghiúsult bejutási kísérlet is okozhatja. A rákövetkező éjjel még ennyi neszt sem hallottam. Úgy döntöttem, hogy – amíg az ellenkezőjére utaló jel nem merül fel – azt fogom gondolni, hogy a problémát sikerült megoldani. 

Hetek teltek el így, relatív nyugalomban, bár éreztem, hogy a probléma nem ürült ki teljesen a fejemből: ha kifejezetlenül, formátlanul is, a rágcsálók (mint olyanok) befészkelték magukat az agyam egy zugába, ahol sokkal szívesebben láttam volna például a jövő heti lottószámokat. 

Ma éjjel – a fentiekből adódó szövevényes hatásmechanizmuson keresztül – úgy alakult, hogy rágcsálókkal álmodtam. Felrémlett az egyik aranyhörcsögünk, de nem szokásos lakhelyén, a terráriumban láttam, hanem a világ közepére emelve, tértől és időtől függetlenül. Éreztem selymes szőrét, láttam kis „kezeit”, és eszembe jutott, ahogy a kezemben tartottam, ő meg épp igyekezett valahova. 

Aztán érezni kezdtem kis léptei súlyát, és az álmom átfolyt a jelenbe, és úgy tűnt, hogy a kis aranyhörcsög az ágyamban, a takaróm mentén lépked éppen. Ekkor egy pillanatra minden megállt. Rádöbbentem, hogy ágyban fekszem, sem a tér, sem az idő nem indokolja a hörcsög jelenlétét, de ha mindezek rendben lennének, akkor is mit keres az ágyban? 

A kis tappancsokat szinte a bőrömön éreztem, úgyhogy mintegy feltételes reflexből felkönyököltem, kinyitottam a szemem, és mivel a jobb oldalamon nem láttam semmit, felkaptam a párnát, hogy alánézzek, mikor az ágy bal felső sarkánál megláttam. 

Nem egér, nem is hörcsög, hanem valami nagyobb. A szőre selymesnek tűnt, világosbarnának, az állat egész alakja pedig egy kicsit rajzfilmfigurára emlékeztetett, amennyiben testéhez képest méretes valaga volt, noha nem tűnt ugrásra optimalizáltnak. Gondolkodás nélkül, alighanem gerincvelőből vezérelve csaptam oda a párnával, mire a szőrmók lesuhant a matrac sarkánál. 

Ekkor mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis az agyam gondolkodásért felelős részei, mintha csak most kezdtek volna betölteni, megpróbáltam eldönteni, hogy mi történt. Talán egy másodperc is eltelhetett, mire úgy döntöttem, legegyszerűbb, ha megpróbálok vezető érzékszervemmel, a szememmel meggyőződni róla. 

A matrac szélére kepesztettem, és lenéztem. Semmi. Felkeltem, körbejártam mindent, benéztem mindenhová, de sehol semmit nem találtam. Visszaültem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy tényleg megtörtént az egész. 

Volt egy olyan emlékkép sorozatom, aminek a kezdőjelenetében felkönyökölve fekszem. Mintha ennek a filmnek a nulladik kockájában még csukva lett volna szemem. Persze nem mindegy, hogy ekkor, vagy a következő, nyitott szemes pillanatban láttam a rágcsálót. Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam eldönteni. 

Eszembe jutott viszont, hogy egy ekkora állat nem tudott volna bejutni a talapzat mögé, illetve onnan kijutni se sikerült volna neki, be a szobába, hiszen betömtem az amúgy is csak egérnek elég nagy lyukat. Ezen kívül akkor sem halottam semmit, amikor az állatnak földet kellett volna érnie, illetve amikor futnia kellett volna. Abban maradtam, hogy álom és valóság szokatlanul zavarba ejtő módon ért össze, és jó eséllyel csak a képzeletem szüleménye az egész. 

Ebben megnyugodva relatíve rövid idő alatt sikerült visszaaludnom, de sajnos hamarosan azon kaptam magam, hogy megint hörcsögnél nagyobb testű rágcsálók környékezik a gondolataimat. Ismét fülelni kezdtem, lassan felkönyököltem, és ekkor az ágy mögött egy barna hátat láttam lassan felemelkedni. 

Izmaim megfeszültek, kidülledt szemmel próbáltam meggyőződni róla, hogy látom-e, amit látok, amikor feltűnt pár furcsa részlet. Először is a szoba közepén álltam, az ágy pedig oldal-felülnézetben előttem. Másodszor – közben a barna hát óvatosan visszahúzódott az ágy mögé – a szoba rendkívül kicsinek tűnt, sőt, mintha én magam valahogy kívülről is látnám, benne is lennék, meg nem is, mintha én magam négydimenziós lennék. 

Így jutott eszembe, hogy ez álom kell, hogy legyen. Hogy erről megbizonyosodjak, önvizsgálatot kellett tartanom. Befelé fordultam tehát, és óriási megnyugvással nyugtáztam, hogy érzem, hogy csukva van a szemem. Ezután – szememet továbbra is csukva tartva – észleltem, hogy a bal oldalamon fekszem, ahol a barna hátat láttam, az a hátam mögött van, tehát nem láthattam mégse, tehát alszom, tehát álmodtam. 

Ahogy azonban e sorokat írom, ismét kellemetlen érzés kerít hatalmába. A téli dunyha a szekrényben. Ami olyan vastag, hogy nem tudom becsukni tőle a szekrény ajtaját. Hát persze. Jobb hely nem is kell egy ilyen betolakodónak. Én meg a fal tövét vizsgáltam. Végig háttal a dunyhának! 

Leveszem a bőröndöt a szekrény tetejéről, felcsapom a tetejét, felrántom a szekrény kicsit amúgy is nyitva lévő ajtaját, kiemelem a dunyhát, és szélesre tárom. A helye üres. Rázok rajta egy nagyot, semmi nem esik le róla. Megfordítom. Ott sincs semmi. Beteszem a bőröndbe, visszacipzározom, és felteszem a szekrény tetejére. Ez már elég vajon, hogy kiverjem a rágcsáló témát a fejemből? Vagy nem a fejemben van? Vagy vannak? Vannak vagy nincsenek?

Évekkel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy ki hogy cselekedne egy abszolút reménytelen helyzetben. A konkrét példa egy elszabadult autó volt talán, ami kiengedett kézifék és sofőr nélkül gurul gyorsulva a gondolatkísérlet résztvevője felé, aki párhuzamosan parkol, és hogy az előtte és mögötte álló autók közül kikanalazza magát, jó hét másodpercre lenne szüksége, míg a becsapódásig sajnos csak kettő van hátra. 

Én azt mondtam, hogy a rendelkezésemre álló időt a teljes káromkodási spektrumom felölelésével tölteném, vagy még csak ennyit se tennék, de a hét másodperces manőversorozatot biztosan nem kezdeném meg. Barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ő minden erejével azon lenne, hogy kiszabadítsa az autóját a baj útjából még akkor is, ha tudva tudná, hogy ez fizikailag nem lehetséges. 

Ez az eset jutott eszembe, amikor egy késő-középkorú úr ült be hozzám, és az előttünk álló három perces úton megpróbált megtéríteni. Nyilván hitt a csodákban. Nem tűnt papnak, de talán valami kisebb egyházban lehetett a hierarchiában középen elhelyezkedő megmondóember.

Először azt kérdezte, hogy szoktam-e olvasni, majd az igenlő választ csak mint logikai kapcsot felhasználva rákérdezett egy bizonyos könyvre, hogy azt olvastam-e. Volt is a keze ügyében egy szemléltető példány a Bibliából, amit fürkésző tekintettek a látómezőmbe tolt. 

Ezen a ponton udvariasan jeleztem neki, hogy ha a megtérítésemre akar kísérletet tenni, úgy korrekt, ha az elején megmondom, hogy pocsékba fog menni az a sok Joule energia, amit erre szán.

A szeme se rebbent, hanem keresztkérdéseket kezdett feltenni, amire én viszontkérdésekkel, illetve pontosítások kérésével reagáltam, majd a valóság és az észlelő viszonyára irányítottam a figyelmét sejtetve, hogy az utóbbi hat az előbbire. Sajnos, és megbocsáthatatlan módon nem emlékszem a pontos részletekre, de az egésznek a hangulata olyasmi volt, mint egy barátságos semi contact küzdelemé: Igyekeztem maximálisan felhasználni minden energiáját, és a felém irányított ütéseit lágyan megfogtam, és fokozatosan tompítva őket elnyeltem, és/vagy pár fokkal félre vittem. 

Én egyre jobban élveztem a dolgot. Vitapartnerem hangulata alakulásának megítélésében viszont nem vagyok biztos. Végig nyugodt maradt, talán csak egyszer fújtatott egy szinte észrevehetetlent, és a végén mosollyal búcsúzott. De nem mondta, hogy gondolkodjak azokon, amiket mondott, és borravalót sem kaptam.

Az ember nem tudja megállni, hogy erőlködése meg ne látsszon arckifejezésében. Ehhez képest vegyük észre, hogy amikor egy medve az ajtók közé dugja a karmait a B oszlopnál, és egyszerűen felnyitja a karosszériát, mintha az ázott origami papírból lenne, még csak nem is pislog.

Élesen emlékszem gyerekkorom május elsejéire. Egyrészt mert mindig hasonlóképpen folytak le, másrészt mert – amennyire tudom – meglehetősen rendhagyóak voltak. 

Ahhoz képest, hogy nem kellett iskolába menni, felkeltünk a szokásos időben, fél hétkor. Szüleim már ébren voltak, csak ránk vártak, hogy a szokásos „szertartást” elkezdhessék. Pontosabban a szertartás java apám köré szerveződött. 

Mikor felöltöztünk, apám leült a fotelba a nagyszobában. Nekünk az öcsémmel a szekrényhez kellett állni, így a reggeli nap fénye szóródott apám körül, és valamelyest megnehezítette, hogy pontosan lássuk, mi történik – amit valószínűleg kegyes körülményként kell, hogy értékeljünk. 

Apám egy sóhajtással előrehajolt, és a fotel alól elővette azt a kis dobozát, ami csak minden év május elsején került elő onnan, az év többi részében fogalmunk sem volt öcsémmel, hogy hol tarthatták. A dobozban egy egy decis borospohár, egy furcsa, ölös végű tű, és egy undorító, sárgás, opálos gumikötél volt.

Apám a keze ügyébe rendezte és szemügyre vette őket, miközben úgy tűnt, eltervezi, hogy pontosan mit és hogyan fog tenni. Mivel évente csak egyszer csinálta, soha nem ment olyan rutinnal, mint mondjuk a borotválkozás, de azért értette a dolgát, azt kell, hogy mondjam. Újabb sóhajtás következett, és pár, szinte észrevétlen bólintás közepette ránk nézett. Legalábbis így tűnt, már amennyire a szembe sütő naptól láttuk. 

Innentől fogva az események lassú, de feltartóztathatatlan lendületet vettek. Apám feltűrte az ingujját, a gumikötelet a felkarja köré szorította, párszor kiengedte, majd ökölbe zárta a kezét, és beszúrta a tűt a vénájába. Láttuk, hogy ilyenkor ő is küszködik, és sajnos az ezt követő pillanatban mindig újra ránk is nézett. 

Öcsém általában elpityeredett, én pedig éreztem, ahogy kifut arcomból a vérem, majdnem olyan gyorsan, ahogy apám vénájából az övé, bele a borospohárba. Ahogy a pohár megtelt, anyám odalépett apámhoz, és egy vattacsomót nyomott oda, ahol a tű behatolt. Apám leszorította a vattacsomót, odaadta anyámnak a poharat, benne egy deci vérrel, anyám meg eltűnt vele. Apám kihúzta a tűt, és beletette a dobozba. A vattát sohasem tartottuk a dobozban, nem tudom, miért. Szüleim talán így erősítették meg a közöttük fennálló köteléket, az elhatározást, hogy a bajban számíthatnak egymásra. 

Mint idősebb testvérnek, nekem kellett betenni a gumicsövet a dobozba, a dobozt pedig vissza az ágy alá. Apám valamelyest elfehéredve ült még vagy egy percet. Közben a konyhából elkezdett beszivárogni a frissen főtt virsli illata. Amikor apám úgy érezte, hogy eljött az ideje, felállt, és mindannyian kimentünk az ebédlőbe. Az asztalon kenyér és virsli volt, apám előtt egy sör és a borospohárnyi vér, anyám, öcsém és énelőttem pedig egy-egy bögre tej. 

Mindannyian asztalhoz ültünk, és a ceremónia következő felvonása ismét apám sóhajával kezdődött. Majd úgy, ahogy volt, felhajtotta a deci vért. Ezután mindig behunyta a szemét, és láttuk, hogy szenved. De ez a szenvedés, még számunkra, gyerekek számára is egyértelmű módon túlmutatott a vérivás kellemetlenségén, és valami magasabb, általunk gyerekek által ésszel be nem fogható jelentést is hordozott. 

Ezután mindannyian megkönnyebbültünk, és megettük az összes virslit, az öcsém és én pedig ihattunk egy-egy kortyot apám söréből. Ezután fogmosás következett, és elmentünk a majálisra. 

Az olvasónak talán furcsán hangzik, de ezeket az eseményeket én egy jó darabig nem kérdőjeleztem meg, az okukat nem firtattam. De aztán az iskolában kiderült számomra, hogy a többi családban nyoma sincs az általunk gyakorolt szokásrendszernek. Megkérdeztem hát apámat, hogy mi ez az egész. Azt mondta – és ezt akkor még nem egészen értettem –, hogy csak azok a hagyományok érnek valamit, amiknek a lényegét, gyökerét maga értette meg az ember, így kár is volna bármit mondania, az csak az lenne, amit ő gondol erről az egészről, és számomra nem jelentene semmi különöset. 

Azért én találgatni kezdtem. Ez az egész azt jelképezi, hogy a munka szent dolog? Vagy hogy olyan, mintha a vérét szívnák? Utalás a magas adókra? A növekvő társadalmi egyenlőtlenségre? Vagy hogy ha levesz egy deci vért magától, akkor nem lesz annyira energikus, és kisebb eséllyel keveredik politikai vitába a majálison, így elkerülve bizonyos kellemetlen helyzeteket? 

Apám figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, hogy ezek mind értékes, és érdekes gondolatok, és látszik, hogy ha felnövök, képes leszek én magam is hagyományokat teremteni. Aztán hozzátette, hogy addig is elsősorban arra figyeljek, hogy nehogy négyeseket kezdjek hazahordani az iskolából.