Az angoloknak igen komoly hagyományaik vannak a tébolyítóan nyakatekert szabályok kimódolásában. Elég, ha az állás számolására gondolunk a teniszben, vagy arra, ahogy az irányokat és oldalakat kezelik a vitorlázásban (legalábbis erős a gyanúm, hogy erről is ők tehetnek), vagy arra, amit a rendszámokkal művelnek. 

Mindezzel párhuzamosan egy csomó dolgot a lehető legbájosabb egyszerűséggel intéznek. A most aktuális példa erre a munkaszüneti napok rendszere. Nálunk a csütörtökre eső ünnep és a hétvége közé szorult pénteket látszólag odaadják a dolgozó embereknek, de aztán el is veszik egy rákövetkező szombaton. Az ilyen szombatok a nemzetgazdaság számára ugyan elvesznek, mert senki nem dolgozik érdemben, vagy kiveszi szabadságnak, de akik belátogatnak a munkahelyükre, azoknak a lelkén fekélyes nyomot hagy az eset, annyit biztosan tudunk. 

Angliában az ilyen munkaszüneti napokat eleve nem dátumhoz, hanem a hónap első (vagy valahányadik) hétfőjéhez vagy péntekjéhez kötik, így a fent vázolthoz hasonló kellemetlenségek nem adódhatnak elő.

A fenti egyszerűsítést azért nem mindig érzik helyénvalónak. Például Jézus születése körül alighanem kerülni akarják az ügyrendi vitákat. Idén Karácsonykor azonban egy további különbségre figyelhetnek majd fel az éles szemű elemzők. Arra a jelenségre, amikor egy munkaszüneti nap hétvégére esik. A magyar ezt – német jövevényszóval – pechnek nevezi. Az angolok viszont egy elegáns gesztussal eltekintenek a hétvégére következő hétfői munkanaptól.

Ha valaki körül nagyon nagy a felhajtás, az általában vagy nem véletlen, vagy direkt van. Azaz tényleg jó az illető abban, amit csinál, vagy egyszerűen elkezdik ezt állítani róla, és a dolog hittétellé válik. 

Az utóbbi egy-két hét során sikerült besorolnom Bret Easton Ellist Amerikai Pszichoját. Bő harmadáig – vagy optimistábban: szűk feléig – sikerült jutnom, és annyira fáradt vagyok tőle, hogy ha ez egy beszélgetés lenne, egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Elhagynám az épületet is.

Én értem, vagy érteni vélem, hogy az milyen fontos és mély mondanivaló, hogy a főhős, meg a hozzá hasonlók semmilyen érdemi érzelmet nem képesek érezni, és hogy annyira felszínesek, amennyire egy ideális fogyasztónak lennie kell, de amit Ellis művel ennek hangsúlyozásával, az már fizikailag elviselhetetlen. 

Elég hamar feltűnt, hogy jó pár oldal elolvasása után a történetben nem telt el még egy negyedóra sem. Sőt, az idő fogalma nem értelmezhető. Elviselhetetlen részletességgel tudtam meg, hogy ki milyen, azaz milyen márkájú ruhát visel. Ing, alsógatya, mellény, nadrág, nyakkendő, minden. És mindenkinek a mindene. Pár dolgot sejtek, hogy melyik milyen szintű fogyasztót feltételez, de biztos vagyok benne, egy csomó mindennek a jelentőségét nem ismerem fel. De nem érdekel. Ezt értően csak akaraterős amerikai konzumidióták tudják olvasni. 

Ugyanez van az emberekkel is. A könyvben a szereplők állandóan kérdezgetik egymást, hogy akit épp látnak, az X-e vagy Y. Miután Tom Cruise is szerepelt, elkezdtem gyanakodni, hogy talán ezek is híres emberek. Mindegy, majd a célközönség tudja. Meg azt is, hogy ennek van-e jelentősége tucatszám ismételve. 

Ameddig eljutottam, mindez nem csitult, hanem a terjedelem jó 70%-át tette ki. Aztán volt még annak a hangsúlyozása, hogy a főhőst milyen szinten nem érdekli senki, mennyire nincsenek érzései. Ezt is érteni lehet elég hamar, de Ellisnek az valószínűleg nem elég, mert soha nem hagyja abba. És mindez nem új helyzetekben, változatos körülmények között ismétlődik, hanem mindig pontosan ugyanúgy. 

Amitől a hirtelen belégzett levegőnek bent kellene rekednie, az az, hogy Bateman gyilkolászik. Ezt a szerző hasonló stílusban hozza tudomásunkra, mint minden mást, azaz nagy (nagy) részletességgel, és közömbösen. Ez utóbbiban lenne is ráció, meg erő, ezt elismerem. Csak maguk a gyilkosságok megmosolyogtatóan életszerűtlenek. Egyrészt az ilyen ötletszerű, és óvatlan elkövetőt hét méteren és kilenc másodpercen belül kapják el, másrészt a realitásérzék meghökkentő hiányára és/vagy megbocsáthatatlan írói lustaságra vall, ahogy maguk a gyilkosságok lezajlanak. Egy szalmabábu kivégzése több ellenállásba ütközne a sértett részéről, mint Ellisnél egy ülő embernek és kutyájának a módszeres szanaszét szurkálása. 

A könyvet végül azon a ponton hagytam abba, amikor Bateman pánikrohamot kap mindenféle kiváltó ok nélkül, és minden olyan életszerűtlen, túlzó és nem odavaló körülménnyel lealjasítva, mint emlékezetkiesés, habzó száj, és hasonlók. 

Én őszintén tudom értékelni a kortárs amerikai irodalmat, azt, hogy adott esetben egyszerű szavakon keresztül is átjön a legmélyebb, legsúlyosabb tartalom és üzenet, de itt egyszerűen egy Van Goghnak hazudott gyermekrajzról van szó. Mondanám a gyereknek, hogy szedje össze magát, mert így nem viszi semmire, de hát vitte.

A koncertnek vége, mindenki a főbejárat előtt tobzódik, csak ketten baktatnak az ellenkező irányba, a parkon át. Jó száz méterrel előrébb megy egy egyszerű farmerdzsekit viselő férfi, félhosszú haja őszbe hajlik. Lemaradva egy tizenéves srác lépked, hátán a gitárjával. Az ő haja is félhosszú. 

A férfi egyszer csak megáll, mint akinek eszébe jutott valami. Újra lépne egyet, de bal lába nem engedelmeskedik. Megdöbbenve néz le rá, kissé előre billen, majd felszalad a szemöldöke újabb meglepetésében, és bal kezét próbálja növekvő értetlenséggel maga elé emelni, de az sem működik. Újabb, céltalannak látszó erőfeszítést tesz, kibillen egyensúlyából, és tehetetlen bal lábát maga alá gyűrve összecsuklik. 

Mindez egyenesen a srác előtt történik, aki ijedten meggyorsítja lépteit, majd rögtön futni kezd. Ahogy odaér, a férfi hanyatt fekszik, és ijedten néz az ég felé, de amint a fiú a látóterébe kerül, mintha megnyugodna valamelyest. – Jól van uram? – kérdezi a srác, de rögtön megbánja, hogy hülyeséget kérdezett, és inkább a telefonja után nyúl. 

A férfi ekkor azonban mordul, vagy talán kiáltani próbál egyet, és magához inti a tinédzsert. Az zavarba jön, érzi, hogy inkább a mentőket kéne azonnal hívni, de valamiért mégis odahajol, és a férfi erőtlenül, halkan, rekedtesen, de amilyen gyorsan csak tud hadarás nélkül, beszélni kezd. – Figyelj ide. Láttalak a koncerten. Nekem elhiheted, hogy fényes jövő előtt állsz, feltéve, hogy megfogadod a tanácsomat. – A fiú nem akarja elhinni, ami történik, és kicsit bosszúsan újra a telefonja felé nyúl, de a férfi szeme villámot szór, ennyire telik erejéből. Újra megszólal. – Soha ne gyertek le a két negyedről. – Nyelni próbál egyet, de nem sikerül. Sekély lélegzetet vesz hát inkább, és úgy folytatja. – És ami ugyanilyen fontos: hallgassatok AC/DC-t. A sikerük titka, hogy… – és itt újra nyelni próbál, ezúttal valamelyes sikerrel, és hogy kárba ne vesszen semmi, ott folytatja, ahol abbahagyta – a zenéjük közvetlenül a gerincvelőbe csatlakozik. Figyeld csak meg, észre fogod venni, és ha ezt ti is megtanuljátok, hogy hogyan… - Itt mintha fájdalom hasítana belé, eltorzul az arca, becsukja a szemét, és nem szól többet. 

A fiú egy pillanatig az elhangzottakat kezdi értelmezni, emészteni, de aztán gyorsan észbe kap, lehajol a férfi lélegzetét ellenőrizni, miközben telefonján a segélyhívó számát pötyögi. De ebben a pillanatban, ahogy felnéz, a park szélén futó úton csodába illő módon épp egy mentőautót lát meg, ami korábban az épületnél állhatott, és ezek szerint szintén a park irányába indult. 

Integetni és kiáltozni kezd. A mentősök észreveszik, és bekapcsolt kék villogókkal felhajtanak a fűre, és odaállnak a földön fekvő férfi és a srác mellé. Kipattannak, ellenőrzik ők is a lélegzetét, majd minden további késlekedés nélkül hordágyra teszik, és becsúsztatják a mentőbe. Ott mindenféle orvosi eszközt vesznek elő, és serénykedni kezdenek a férfi körül, majd egyikük felfelé tartott hüvelykujját a fiú felé mutatva mondja, hogy minden rendben lesz. Becsukják az ajtót, és némán, kéken villogva elhajtanak. 

A srác csak áll egy helyben, a távolodó mentő után néz, próbálja megérteni, hogy mi történt, annyira valószínűtlennek tűnik minden. Még mindig a kezében tartott telefonját a képernyőjén a mentők számával maga elé emeli, egy darabig meredten nézi, majd beírja a kereső mezőbe: AC/DC. 

A mentő közben eltűnik a fák között kanyargó út végén, és – ahol a fiú már nem láthatja – megáll. – Nyisd ki a szemed, te ripacs. – szól a mentőorvos, és a férfi valóban kinyitja a szemét, a mentőorvos pedig növekedni látszó haraggal folytatja. – Szeretném jelezni, hogy egyre idiótábbak az ötleteid, és egyre kevésbé szeretem, hogy minket is bevonsz. Vagy rövidebben: Te hülye vagy, bazmeg! – és most kezd igazán dühbe gurulni, de az őszes hajú, farmerdzsekis férfi felkönyököl, egyetlen mozdulattal csendre inti, és így szól. – Akkor álljatok meg, kiszállok! – és mondani akar még valamit, amikor eszébe jut, hogy de hiszen állnak, úgyhogy kiszáll, fölényesen a másik kettőre néz, és legyint egyet, mielőtt megfordulna. Majd eszébe jut még valami, és csak ennyit mond. – Azért kösz.

Ma huszonöt éve történt a híres hillsborough-i tragédia, amikor is kilencvenhat Liverpool szurkoló halt meg egy meccsen valami olyasmi miatt, amit talán leginkább szervezési hibák sorozatának lehetne nevezni. Nem tudom, hogy az erről szóló megemlékezések mennyire részletezték azokat a körülményeket, amiket most én fogok részletezni. 

A rendőrség egy kicsit az események után loholva igyekezett menteni a menthetőt, miközben a megérkező mentőket és tűzoltókat a liverpooli szurkolók is segítették az életek mentésében. 

Ehhez képest a rendőrségi jelentés nem hogy csak igen-igen elnézőre sikerült, ami a saját szerepüket illeti, hanem egészen súlyos vádakat tartalmazott a liverpooli szurkolókkal szemben. Olyanokat, hogy az ő részeg randalírozások az oka mindennek, és hogy a mentést is tevőlegesen akadályozták, illetve halottakat és rendőröket vizeltek le(!). 

A rendőri jelentés természetesen durva felháborodást váltott ki, Margaret Thatcher pedig elkövette azt a hibát, hogy noha járt Liverpoolban a részvétét kifejezni, nem rendelt el újabb vizsgálatot, és nem vonta felelősségre a füllentő zsarukat. 

Egyébként is valószínűtlen, hogy bárki valaha azt tervezte volna ebben a melós fellegvárban, hogy majd a konzervatívokra szavaz, így viszont ez most már halálbiztos arra az időre, amíg a világegyetem a jelenlegi formájában fennáll. Ezen nem változtat az sem, hogy az aktuális, szintén konzervatív miniszterelnök alatt tartott megismételt vizsgálat teljes egészében felmentette a szurkolókat, és fényt derített a rendőrség felelősségére. 

Thatcher halálakor potyogtak az örömkönnyek a városban, majd mivel a boldogság köztudottan megosztva az igazán szép és jó, kisebb utcai népünnepély is kerekedett az eseményből.

Mindig azt mondom, hogy elmagyarázni valamit, az egy külön készség. Én azt gondolnám, hogy ez nem olyan nehéz, de kicsit körülnézve be kell, hogy lássam: valószínűleg nincs igazam. 

Vannak például a derékfájósoknak szóló kis oktatófilmek. Ezeknek egy jó részében egy makkegészséges ember megesküszik, hogy az általa bemutatott gyakorlatokat mindenki bátran végezheti. Aztán a derékfájósok egy hiszékeny csoportja esetleg a földön marad a műveletsor közben. 

A kicsit óvatosabbak azt mondják, hogy az, hogy milyen gyakorlatokat kell végezni, mindig a konkrét diagnózistól függ, ami nagyon helyes tanács, minden ilyen észosztás elé be kéne tenni – még ha magát a videót egy kicsit okafogyottá is teszi. 

Én a napokban tudtam csak meg, hogy a leggyakoribb deréktáji gerincsérv épp a fordítottja annak, mint amit nekem sikerült kifejlesztenem. Az összes fellelhető youtube-os gyakorlat nagy többsége is ez előbbire lő. 

Mindig is furcsálltam, hogy ezek egyáltalán hogy működhetnek bárkinek is, míg nem láttam egy kis oktatófilmet arról, hogy a sérv elöl és hátul is kialakulhat. Elöl akkor, ha valaki olyan erősen és kitartóan görnyed az autó ülésében vagy az asztal előtt, hogy ezzel passzírozza túl a porckorongot, hátul meg akkor, ha a gerincében alul a kelleténél nagyobb ív van.

Óriási dolog, hogy ebből a videóból ez egyáltalán kiderült. Én azért remélem, hogy létezik egy olyan is, ahol azzal kezdik, hogy előbb figyeljenek a szerencsétlen nézők anélkül, hogy bármibe belekezdenének, majd elárulják, hogy milyen fajtái léteznek ennek a sérvnek, leszögezik, hogy ezekre más és más kezelés alkalmazandó, és végül az egyes típusokat és a hozzájuk tartozó gyakorlatokat egymástól jól elkülöníthetően külön-külön bemutatják.

Gondolom, hamarosan megint aktuális lesz, hogy a képviselők fizetését (saját maguk) megigazítsák az ország egyre kimagaslóbb teljesítményével szoros összhangban. 

Ez Angliában is kiemelt kérdés, a megoldást pedig egész hasonlóan képzelték el és valósították meg.  Aztán egy idő után az általánosan elfogadott nézetet, miszerint abszurdum, hogy a képviselők maguk döntik el, hogy mekkora emelést kapjanak, tettek követték, és legújabban egy erre szakosodott testület hozza meg a nehéz döntést helyettük.

Ezek a szakemberek gondosan mérlegeltek minden körülményt, de még közvélemény-kutatásokba is bocsátkoztak, majd előálltak azzal, hogy a legokosabb az lenne, ha 11(!)%-kal dobnák meg a járandóságokat.

Amikor ezt meghallottam a rádióban, még én is eltátottam a számat, de az angol közvélemény ugyanekkor hangot is képzett, és nem meglepő módon azt mondták, hogy ilyen gazdasági teljesítmény és szociális feszültségek közepette egy ekkora (sőt igazából bármekkora) emelés arcátlanság. 

Ami most Nagy-Britanniában van, azt például a Munkáspárt (Labour) megélhetési költség válságnak hívja (living cost crisis), a 16-24 évesek munkanélküliségi rátája 20%, a gazdaság egésze az igen szerény növekedésnek épp csak az első jeleit mutatja, a közszféra dolgozóinak éves emelését pedig 1%-ban maximálták. 

Két kézenfekvő gondolatom támadt a fentiekkel kapcsolatban.  Az egyik az, hogy a nyilván Londonban székelő szakemberek egy buborékban élnek, és elvesztették kapcsolatukat a valósággal. A másik, hogy egyszerű korrupcióról van szó. Ez utóbbit rögtön el is vetettem, mert úgy látom, hogy itt az ilyesmi sokkal nehezebben kivitelezhető, mint nálunk, és morális és tényleges büntetés egyaránt jár érte. De az első verzióban sem lehettem egészen biztos csak úgy, úgyhogy olvastam még egy kicsit. 

Az derült ki, hogy ez a testület már dolgozik egy ideje. Működése során megvágott egy csomó kedvezményt a képviselői nyugdíjak rendszere, a keksz és tea ellátmány, meg egyéb finomságok mentén, mindegy 35 millió fontot (~12,9 mrd Ft) megfogva az adófizetők pénzéből. Ezeknek a finomításoknak a záróakkordja lenne ez az egyszeri emelés, ami így együtt nem jár többletköltségekkel az eddigiekhez képest, utána pedig a képviselői illetményeket a reálgazdaságban megfigyelhető jövedelmek változásához kötnék. 

A parlamenti pártok vezetői mindeközben kórusban tiltakoznak. Azt mondják, hogy egy ilyen monstre emelés a jelenlegi körülmények között elfogadhatatlan, és okkal váltja ki az emberek dühét. (Megfigyelők kacsintanak, hogy a sok speciális juttatás elvesztését siratják a képviselők, amik nélkül a végén rosszabbul jönnek ki). A testület vezetője meg azt mondja, hogy őt nem arra kérték, hogy népszerű legyen, hanem hogy egy valós problémát oldjon meg. Azzal is érvel, hogy a közvélemény-kutatások során megkérdezett emberek 43%-a támogatta a csomagot. Igaz, hogy 45% meg túlságosan nagyvonalúnak tartotta – derül ki ugyanabból a felmérésből.

Harmincas éveim közepére egy jókora nagyvállalat legmélyén találtam magam aljas gazemberekkel, pitiáner hazudozókkal, és – hozzám hasonló – ártalmatlan álmodozók egy szűk csoportjával körülvéve. 

Eredetileg a Végzős Tehetségek Programja keretében kerültem a céghez. Hamar kiderült azonban, hogy konkrét szakmai tudásomra nem tartanak igényt: csak azért volt szükség rám, hogy osztályvezetőm szervezeti egysége valamivel nagyobb legyen, valamint hogy diplomám és nyelvvizsgám is „felfelé húzza” a statisztikákat. (Később a vezetés rájött, hogy a statisztikákat felfelé húzni a leghatékonyabban egyszerű hamisítással lehet, ezért a fent említett, és ahhoz hasonló programok lassan kikoptak a vállalatból). 

A legtöbb ember, akinek a munkájára rálátásom volt, és én magam különösen ilyen voltam, azzal foglalkozott, hogy már meglévő táblázatokból és dokumentumokból egy minden korábbinál magasabb verziószámú, azonban tartalmában valamelyik elődjével szóról szóra megegyező táblázatot vagy dokumentumot hozott létre. 

Eleinte gyorsan elvégeztem a munkámat, majd ezt a feletteseim tudomására hoztam, akik zavarukat és csalódottságukat nem is próbálták leplezni, amikor azt mondták, hogy ezt kétheti adagnak szánták. Hamar unatkozni kezdtem, ráérő időmben sorra vettem a cég rendszereit és folyamatait, és fejben, sőt, írásban is tökéletesítettem őket. 

Az ötleteimre azonban senki nem volt kíváncsi. Azokból még valaki olyan következtetéseket vonhatott volna le, hogy eddig nem egészen korrekt elvek mentén folyt a munka, illetve nem a minél magasabb minőségi színvonal elérése volt a cél, hanem egyes, a jövedelmet meghatározó teljesítménymutatók mechanikus feltornászása. 

Egy év sem kellett hozzá, és – miután tényleges munkámat a délelőtt egy tetszőlegesen megválasztott negyven-negyvenöt percében elvégeztem – a napom további részét az interneten és/vagy a kávézóban töltöttem. (Távmunkára sose engedtek: azt mondták, úgy nem tudják ellenőrizni, hogy dolgozom-e). 

Unalmamban, és hogy önbecsülésem, illetve saját intellektusomba vetett hitem utolsó szikráit megőrizzem, a kiosztott feladatokat mindig becsülettel végiggondoltam, és olyan megoldásokat javasoltam, amik meggyőződésem szerint tiszta, átlátható helyzetet teremtettek, és a valódi cél megvalósulását szolgálták a lehető legkevesebb felesleges kompromisszummal. 

Keserűségemben úgy szoktam például fogalmazni, hogy „Feltéve, de nem megengedve, hogy most az ügyfeleink valódi igényeinek a kielégítése a célunk…”, mire hallgatóságom hangosan nevetett, és egy részük ennyiben is maradt: kicsit fura álmodozónak könyveltek el, és mint ilyet, nem vettek komolyan. 

Egy másik részük értette az iróniát, és nem örült neki. Ők veszélyforrásként azonosítottak, akit el kell szigetelni, illetve egy szerencsés pillanatban el kell bocsátani. A vállalatnál ilyen szerencsés pillanatok minden év végén adódtak az úgynevezett átszervezések alkalmával. Csodával határos módon nyolc ilyet is túléltem úgy, hogy az engem egyszerűen bolondnak tartók megmentettek a többiektől, és végül mindig valaki olyantól szabadultak meg helyettem, aki valódi veszélyt jelentett a számukra a pozíciókért és anyagi javakért folytatott élethalál harcban. Ezekről a családnak be sem számoltam. 

A kilencedik év végén azonban, a hetedik osztályvezetőm teljesítmény-értékelése alapján, amit egy másik osztály vezetőjeként rólam szerzett korábbi benyomásai alapján készített el, majd engem és munkámat megismerve, elmondása szerint megbánt, a nyolcadik osztályvezetőm – mielőtt e munkakörét ténylegesen betöltötte volna – kirúgott. 

Mindig a jövőmért aggódó, a nélkülözéstől rettegő ember voltam, de a leépítésemet a sors keze beavatkozásának tulajdonítottam. Megszabadultam attól a helytől, ami minden jel szerint kezdett a földi poklommá válni. Megkönnyebbültem, de azért állást is kezdtem keresni. 

Jártam több tucat olyan helyen, mint amilyet megkértek, hogy hagyjak ott. Láttam a munkát színlelő embereket, a hatalom óhajtását és a kisszerű versengést a szemekben. Sajnos eddigre akaratommal nem teljesen megegyező módón megmakacsoltam magam, és noha látásból ismertem ezeket a sompolygós technikákat, hallomásból tudtam, hogy hogyan kell semmit mondva fogalmazni, sértett daccal csak azért is az ellenkezőjét tettem. 

Elmondtam például, hogy a dolog, amiről beszélünk (azaz a leendő munkám), nem olyan bonyolult; kell hozzá józan paraszti ész és tiszta szándék, ennyi az egész. Így aztán kivétel nélkül minden helyen azonnal felismerték bennem az ellentétes irányba forgó fogaskereket, és rövid udvariaskodás után megígérték, hogy majd jelentkeznek, amit soha nem tartottak be. 

Ez így ment vagy hat-hét hónapig, mialatt én a munkanélküliségem felett érzett kétségbeesésemet ellensúlyozandó azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy az interjúim során megpróbáltam mindent megtudni az adott cég működéséről, majd ott a helyszínen adni pár tanácsot, hogy szerintem merre kellene továbbmenniük. Szakértőnek éreztem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy könnyen beszélhetek: a bizonyításra soha az életben nem fognak megkérni. 

Az egyik alkalommal – mint az később kiderült – maga a tulajdonos interjúztatott. Elmondtam magamról mindent, őt meg – új hobbymnak hódolva – alaposan kikérdeztem, és csak adtam a tanácsaimat kérés nélkül, mintha csak egy barátomnak segítenék olyasmiben, amiben mellesleg én vagyok a legjobb a világon. Kitűnő móka volt, valósággal lubickoltam benne, amikor beszélgetőpartnerem egyszer csak félbe szakított, és azt mondta: Akkor vágjunk bele! 

Szándékaim szerint visszafogott mosolyt sugárzó pókerarcom mögött azonnal pánikba estem, mint egy csaláson kapott diák. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, hogy mi mindenről beszéltem odáig, mit ígérgettem össze-vissza, milyen sommás ítéleteket fogalmaztam meg, de legfőképp: képes leszek mindebből bármit is valóra váltani? Hiszen olyan voltam, mint egy veterán tanácsadó: konkrétan egyetlen ötletem sem valósult meg kilenc éve. 

Cikázó gondolataim dacára egy pillanatnyi késlekedés nélkül mondtam igent, a szerződést pár perccel később alá is írtuk, a kezdésig hátralevő pár napot pedig pánikkal, illetve a szakirodalom és a cégről fellelhető források tanulmányozásával töltöttem. 

Munkába álltam, és mondhatom, hogy a korábbi fojtó vákuumnak nyoma sem volt ezen a helyen: rögtön tüzet kellett oltani, a használhatatlan adatbázisokat és folyamatokat gatyába kellett rázni, meg kellett felelni egy már folyó ellenőrzésen, és mindeközben röptében ki kellett fejleszteni, és be kellett vezetni a működés új módozatait. 

Menet közben jöttem rá, hogy egy kollégám jelenleg is azt a pozíciót tölti be, amire engem vettek fel. Az lett volna a terv, hogy működjünk együtt, osszuk meg az erőnket; van bőven tennivaló. Kollégám sajnos a már jól ismert, dörzsölt mellébeszélő egy különösen szép példánya volt. Hosszú beszédei lenyűgözték az értekezletek résztvevőit, és – már megint – én tűntem az egyetlennek, aki felismeri, hogy a hozzáadott érték nulla. 

Nem baj, ebben legalább van rutinom, gondoltam, és – igazából magamat is meglepve – a korábban megszokottnál lényegesen határozottabban fejtettem ki eltérő véleményemet. Dühös lettem, amiért csöbörből vödörbe kerültem, és úgy belelovalltam magam a szakmai okfejtésbe, olyan plasztikus, mindenki számára érthető példákkal és kifejezésekkel operáltam, amik egyszerre, mintegy mellékhatásként, egyértelművé tették, hogy kollégám egész egyszerűen nem tud pár szakmai alapvetést. 

Innentől kezdve a nagy, közös értekezletek megritkultak, és inkább kisebb csoportokban dolgoztunk, illetve emailben küldözgettük a munkát. Az lett a munkamódszer, hogy míg én a káosz épp körmünkre égő lángjait oltottam, kollégám az új folyamatok alapjaira tesz javaslatot. 

Én ezeket mindig elolvastam, majd a tulajdonos és a többi felső vezető számára is releváns és érthető nyelven leírtam, hogy miért és hogyan látom másként a célt és az oda vezető utat, továbbá persze, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni. Ezután jött a kompromisszum, majd az így megalkotott mű bevezetése. 

Egy idő után feltűnt, hogy az egyeztetések kurtára-furcsára sikerülnek: Kollégám leírja, hogy mit gondol, én „jobban tudom”, a tulajdonos pedig közbeszól, hogy részéről rendben, legyen úgy, ahogy én gondolom. Ezek alapján úgy döntöttem, hogy a korai levelezésekből ezek után ki fogom hagyni a tulajdonost, hogy végigmehessen a vita, és olyasmivel zárhassuk le, ami mindegyikünknek tetszik. 

Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a kollégámat azonnali hatállyal kirúgták. Főnököm szerint sokat beszélt mellé, és amiket mondott, abból hiányzott az az elem, ami az elméleti, tankönyvi tudást összeköti a cég valós helyzetével és problémáival. Ezzel szemben velem nagyon meg volt elégedve, ahogy ő fogalmazott, „imádta, ahogy gondolkodom”, fényes jövőt jósolt nekem, potenciális felsővezetőt látott bennem. Kirúgott kollégám fizetését, ami épp akkora volt, mint az enyém, hozzácsapta az én járandóságomhoz. 

A pénznek is nagyon megörültem, de ez csak a kisebbik része volt a dolognak. Olyasmi történt velem, ami tíz éve nem: megdicsértek, sőt, megbecsültek. Egészen a hatása alá kerültem, ízlelgettem, gyermeki rácsodálkozással figyeltem, ahogy hat rám. Jó kedvem lett, általános, mindenki felé áradó szeretetet kezdtem érezni, egyfajta belső nyugalom és elégedettség ömlött szét bennem, és – nem utolsó sorban – újabb és újabb, a munkámmal kapcsolatos ötletek kezdtek patakzani a fejemből. 

Innentől fogva nagyon szívesen dolgoztam akár napi kilenc órát is, utána azonban minden körülmények között hazamentem a családomhoz. Igaz, a kilenc óra egyetlen percét sem vesztegettem el. Míg a korábbi munkahelyemen az időben hazajárás gyakorlata jelentette rám az egyik legnagyobb veszélyt, itt – úgy tűnt – nem zavart senkit. 

A kezdeti káoszon sikerült úrrá lenni, a hatósági ellenőrzésekkor talált hibákat kijavítottuk, és az ismételt ellenőrzéseken rendre kiváló minősítéssel mentünk át. Újabb fizetésemelést kaptam, és egy asszisztenst vehettem magam mellé. Kiválasztásakor szabad kezet kaptam, és két szempontot követtem: értelmes legyen és őszinte. Nem bántam meg, nagyon jól tudtunk együttműködni. Az e fölött érzett örömömet nem is titkoltam, és gondoskodtam róla, hogy elégedettségem a fizetésén is látsszon. 

Az ezt követő időszak igazán boldog része volt az életemnek. A cégnél sorban oldottam meg a feladatokat, és újra és újra csak azt láttam, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb, az az, ami beválik, és aztán megy majd magától is. Míg régen, amikor alig volt dolgom a munkahelyemen, furcsa mód mégis nyomasztottak az ottani feladataim, ide boldogan jöttem dolgozni, és innen boldogan mentem haza a családomhoz, és mást se csináltunk, mint játszottunk, nevettünk, kirándultunk. 

Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy minden terület hozzám tartozik. A teljesítményértékelő rendszertől kezdve az ügyfélkiszolgálás folyamatán át a hatósági adatszolgáltatás technikai hátteréig mindent az én irányításommal dolgoztunk ki. Kaptam egy osztályt, aztán egy igazgatóságot, míg végül azt vettem észre, hogy én vezetem a céget. 

Ez olyan változás volt a számomra, amit nem is csak a lelkemben, hanem valahogy a fizikai valómban is éreztem. Mintha egy addig betöltetlen űr telt volna meg valami magabiztossággal. Ahogy mondtam, sikeres és boldog voltam, de ma már látom, hogy ebben az időszakban bizonyos káros folyamatok csírái is megjelentek, amelyek azonban akkor nem voltak egyértelműek számomra. 

A hatékonyság és általában a kiválóság fokozására mindenféle dolgot bevetettem. Sok cégnél arról beszélnek, hogy az ügyfél fejével kell tudni gondolkodni. Én ezt szó szerint vettem, és például az ügyfélszolgálatos munkatársainkkal szerepgyakorlatokat csináltam. Egy asztal mögé ültettem őket, ahonnan egy bonyolult hibajavítási procedúra várható elhúzódásáról kellett szakszerűen tájékoztatniuk a képzelt ügyfelet. Majd ezután egyszerűen át kellett ülniük az ügyfél helyére, és átérezni, hogy ez hogy érinti őket. Ekkor általában több ötlete is támadt a szerepcserés ügyfélszolgálatosnak, hogy hogyan lehetne ezt mégis felgyorsítani, mire megkértem, hogy üljön vissza az asztal másik oldalára, és az iménti ötletét dolgozza bele a sztenderd eljárásunkba. 

Különböző területeken, pár embernek az ilyen, és ehhez hasonló módszerek nem tetszettek. Akkor úgy gondoltam, hogy az én dolgom az, hogy az ügyfeleink tökéletesen elégedettek legyenek, sőt, rajongjanak értünk, és nekünk mindent e cél szolgálatába kell állítanunk. Aki pedig ezen nem akar dolgozni, azt nem marasztaljuk. 

El kell ismernem, hogy számos munkatárstól váltunk meg ebben az általam boldognak mondott időszakban. Minden tisztességesen zajlott, mérhető teljesítményeket kértünk számon, és aki teljesített, azt megbecsültük, és gálánsan megfizettük. Aki nem, annak viszont mennie kellett. 

Noha minden pert megnyertünk, amit volt dolgozók ellenünk indítottak, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy a kirúgásokkal régi dühömnek engedek utat. A törtetőknek, buborékfújóknak, egyszóval azon típus képviselőinek, akik korábban maguk alá gyűrtek, pusztulniuk kellett. 

Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy pontosan ekkor, amikor a folyamati átalakítások mellett elkezdtük a nem odavalókat kirugdalni, ekkor voltam a legboldogabb. A sértett kisokosból élet és halál ura lettem. (Kedves kis családi anekdotánk ebből az időszakból, amikor legkisebbik fiamról kiderült egy esti mesélés alkalmával, hogy azt hiszi, én vagyok Isten). A tükörből egy, a korábbi önmagamnál lelkileg és fizikailag egyaránt erősebb, magabiztos férfi nézett farkasszemet velem. 

Akárhogy is, tény, hogy míg én életerősebb és boldogabb voltam, mint valaha, a munkatársak elkezdtek furcsán viselkedni. Én kicsattantam az egészségtől, és még futásban és súlyzózásban is egyre jobb lettem. A kollégák meg beszürkültek. Nekem még a csontjaim is megvastagodtak, izmot szedtem magamra, szőrösödni kezdett a hátam és a felkarom – mintha újra felnőtté váltam volna, de ezúttal valami magasabb szinten. A dolgozók meg hajlott háttal jártak, ijedt tekintetüket elfordították. 

Épp, amikor rájöttem, hogy én vagyok az, aki megmondja, hogy mi a valóság, és mindenki más is úgy kezdi látni a dolgokat, ahogy én mondom, épp akkor történt valami megfoghatatlan, valami a háttérben elkezdett mállani, és képtelen voltam rájönni, hogy mi az, de a cég egyszer csak nem működött már olyan olajozottan, és az embereim addig menetrend szerint érkező ötletei is elfogytak. 

Ez nagyjából egészében egybe esett a válság beköszöntével. Sok mindenkitől meg kellett válnom, pereltek, vesztettek, kis győzelmeket zsebeltem be, miközben nagyban vesztésre álltam. Hosszú évek után végleg a düh vette át az irányítást bennem, és mivel a cégnél jóformán tehetetlen voltam, egyszerűen nem működött semmi, egyre inkább a sportba menekültem, és ott beleadtam mindent. 

A negyedik iksz vége felé járva is könnyen és intenzíven izmosodtam, csontozatom olyan mértékben erősödött, hogy az még az államon, és a szemöldökcsontomon is meglátszott. Ennek először örültem, de aztán aggódni kezdtem, és amikor a hátamon egyre sűrűsödő szőr – feleségem elmondása szerint, majd a tükörben ellenőrizve valóban – egyfajta furcsa ezüstös fényt kezdett felvenni, már tudtam, hogy valami komolyabb gond van. 

Innentől felgyorsultak az események: hajam ritkulni kezdett egyre magasodó homlokomnak teret engedve. Mindeközben mozgásigényem és fizikai erőm szinte elképzelhetetlen szintre fokozódott. A végső lökést az adta meg, amikor a mellkasomon és az ánuszom környékén lévő bőr a vakító fehér és az élénkvörös árnyalatait kezdte felvenni. Ekkor elmentem az üzemorvoshoz, aki mindent meglepően rendben talált, kivéve a tesztoszteron szintemet, ami – ahogy ő fogalmazott – már egy hím gorilla, vagy pávián mércéjével mérve is veszélyesen a felső határérték fölé kúszott. 

És ezzel, doktor úr, el is érkeztünk a jelen pillanathoz, magamról nagyjából ennyit tudok mondani, de szívesen hallanék többet a maga szanatóriumáról – ha már úgyis itt fogok vendégeskedni egy jó darabig.

Keresek egy talán meg sem írt történetet. A világvége árnyékában kibontakozó sürgető teendőkkel kezdődik, majd az emberfeletti erőfeszítések dacára menthetetlenül bekövetkező tényleges világvégét megelőző utolsó pillanatban ér véget.

A szőnyegről felszálló parányi porszemek csillogtak a délutáni nap fényében. A kisfiú elmélyülten legózott, míg a háttérben a TV duruzsolt. Egyszer csak egy megkapó dallam, és meleg fényben úszó, barátságos meselények csalták magukhoz a kisfiú figyelmét. Peti – mintha varázslat tanúja lenne – felnézett, csodavárón eltátotta száját, pupillái kitágultak, és szélesre tárta a szívét. Ebben a pillanatban az üdítőital-gyártó a „csak akkor maradhatsz boldog, ha most már mindig a mi kólánkat iszod” üzenetet juttatta el Peti lelke legmélyére.

A cég az egykori Hangya Szövetkezetből alakult. Kezdetben a tág értelemben vett vegyipari alkalmazások voltak túlsúlyban, majd a vállalat az illatszerek előállítása felé fordult, hogy alig néhány éven belül fenekestől felforgassa a parfümök világát. 

Természetesen tudom, és meg fogom említeni, hogy gyártanak női és férfi kölniket is, amelyekben közös vonás, hogy a célközönség számára közvetlenül is érzékelhető, és valóban lenyűgöző illaton túl, feromonokat is tartalmaznak, azaz olyan módon „szólnak” a vásárlóhoz, ahogy senki, illetve semmi más nem tud: a tudattalanjuknak, a szép és a jó iránti ösztönös vonzódásuknak utat engedve. 

Ahogy ezt végiggondoltam, arra jutottam, hogy talán túlzás rögtön az elején így belemenni, és elég inkább csak annyit megemlíteni, hogy a feleségem is Ant for women parfümöt „viselt” (ezt így kell mondani), amikor beleszerettem. Vagy mondhatom azt, hogy azért is szeretnék itt dolgozni, mert tisztelem a teljesítmény iránti elkötelezettségüket, azt, hogy a termékeik ténylegesen olyan jók, hogy reklámokra jóformán nincs is szükség: a vásárlók így is szó szerint ölre mennek a kölnik birtoklásáért. 

Mit mondjak még… Magamat jó szervezőnek tartom, aki nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel, és empatikus képességemmel, jószándékommal és együttműködési készségemmel mindezidáig minden munkahelyemen érdemben elő tudtam segíteni, hogy a közösség egésze olajozott gépezet módjára működjön, ahol minden dolgozó nagy kedvvel veszi ki a maga jól meghatározott részét a munkából. 

Ekkor megérkeztem az épülethez. Leginkább tompa kúpra hasonlított. Homokszínű volt, az ablakok mintha véletlenszerűen lettek volna elszórva rajta, és kívülről olyan benyomást keltettek, mintha elsődleges céljuk nem is az lenne, hogy beengedjék a fényt, hanem hogy visszatükrözzék a Nap felé. 

Leparkoltam, és a főbejárat felé vettem az irányt. Egy kedves hölgy fogadott a recepciónál, és a földszinti váróba irányított azzal, hogy a vezérigazgató asszony is ott lesz pillanatokon belül. És valóban: az ajtóban találkoztunk. 

Két fiatal beosztottja is vele volt. Egyikük egy vékonydongájú, hajbókoló, és állandóan mosolygó fiatalember volt, a másik pedig egy lány, aki szintén nagyon szubmisszívnek tűnt főnöke felé, de a fiúval kissé lekezelően bánt, és úgy általában a külvilág felé is határozottabb képet mutatott. 

A felvételi beszélgetés négyünk között zajlott, a két fiatal is kérdezett, én pedig igyekeztem mindegyikőjükhöz beszélni – persze kissé nagyobb figyelmet szentelve a vezérigazgató asszonynak. A beszélgetés tartalmi részét tekintve minden úgy zajlott, ahogy reméltem, sőt. 

Volt azonban néhány különös körülmény, amik közül először nem is érzékeltem tudatosan mindegyiket. Az interjú közben útra keltünk, és vendéglátóim végigvezettek az épületen a stratégiától kezdve a fejlesztésen át a gyártásig, de még mindez előtt, a szobában elfogott egyfajta nyugalom, a megérkezettség különös érzése. 

Magamnak is nehezen vallottam be, de hamar erős szimpátiát, sőt, ki merem mondani, vonzalmat éreztem a vezérigazgató asszony iránt. De nem csak arról volt szó, hogy tetszett, amit mondott a cégről, hanem a lénye hatott rám úgy, mint Holdra a Föld, mint Földre a Nap. Úgy láttam, hogy két beosztottja hasonlóképpen érez. 

Érdekes módon, ahogy elindultunk az épület bejárására, a nyílt folyosón, ahogy hűvösebb levegő csapott meg, javarészt elmúlt az érzésem, amit eddigre már leginkább kábulatnak neveztem volna. 

Nagy hatást gyakorolt rám az ott dolgozók sokasága. Sehol nem láttam senkit, aki épp a pasziánszozást hagyta volna abba láttunkra, vagy aki bármilyen más módon tétlenkedett volna. Mindenki szorgalmasan dolgozott a legfelső emelettől a legalsóig – ami egyébként érdekes módon jó hét-nyolc szinttel a föld felszíne alatt helyezkedett el. 

További furcsaság volt, de szintén csak nagy sokára tűnt fel, a természetes fény csaknem teljes hiánya. A szűk folyosók girbe-gurbán vezettek mindenfelé, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül ez senkit nem zavar, és nincs gondjuk a tájékozódással: mindenki határozottan tartott úticélja felé. 

Egyre mélyebbre mentünk, egyre melegebb lett, és egyre egyértelműbben kezdtem érezni egy édeskés, nehéz, pézsmás illatot. Így jutottunk egy újabb tárgyaló ajtajáig. Itt egy pillanat türelmemet kérte a vezérigazgató asszony, majd egészen közel hajolt a fiúhoz, és pár érthetetlen szót mormolt neki. A fiatalember valóságos áhítattal hallgatta: egy alig észrevehető pillanatra szembogara felúszott félig leeresztett szemhéja mögé, és fogait alig hallhatóan párszor összekoccantotta, majd kissé meghajolt, és dolgára sietett nekem épp csak barátságosan odabiccentve. 

Hasonló jelenet zajlott le a lánnyal is, azzal a különbséggel, hogy az ő behódolásában volt valami fülledten erotikus vadság, valami lefojtott indulat a vezérigazgató asszony felé. Még ezzel a vadsággal mélyen a szemembe nézett, aztán röviden rám mosolygott, és ő is eltűnt az egyik mellékfolyosón. 

A vezérigazgató asszonnyal beléptünk a tárgyalóba, egy meglepően szűk kis szobácskába. Épp csak egy asztal fért el, előtte egy székkel. Az asztalon a szerződésem feküdt, mellette tollal, már csak alá kellett írnom. Megkért, hogy üljek le, majd egészen közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, sőt, oldalra sandítva azt is láttam, hogy hónalján a víznél sűrűbb, de az olajnál hígabb nedvesség itatja át a blúzát, de mindez a legkisebb viszolygást sem váltotta ki belőlem, sőt, furcsa módon úgy éreztem, hogy egy titok kiváltságos tudója lettem. 

Egyetlen szó sem hangzott el egyikünk részéről sem, és amikor mutatta, hogy hol kell aláírnom, összeért a kezünk, mert én már hozzá is érintettem a toll hegyét a papírhoz, és rögtön alá is írtam. 

Ekkor megint majdnem volt egy kábulatból ébredéses érzésem, de a vezérigazgató asszony gratulált, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Én ezzel egyetértettem, de szólni valahogy nem sikerült, inkább csak mormogtam valamit mosolyogva. Amikor felajánlotta, hogy megmutatja, melyik az én irodám, saját magamat is meglepve jeleztem, hogy köszönöm, erre nincs szükség, pontosan tudom, hova kell mennem, és el is indultam, amerre a lábam vitt a soha nem látott folyosók labirintusában, és addig mentem, amíg egyszer csak meg nem láttam egy ajtót egy névtáblával, amin az én nevem állt.

Amit mi annak idején a vasfüggöny mögül tehetetlenül figyeltünk, az – mint azóta kerek perec kiderült – a nyugati társadalmak és gazdaságok egyik legprosperálóbb korszaka volt. Ahogy elvileg mi is a kontinens szerencsésebbik felében megszokott rendszerhez jutottunk, az persze húzni kezdte a szalagot, és nem mondanám, hogy most épp kétségbeejtő például Nagy-Britannia helyzete, de azért van jó pár aggodalomra okot adó tendencia – ha a régi szép időket vesszük bázisul. 

Tucatnyi utasom számolt be arról, hogy a nyolcvanas években, tizenhat évesen, vagy kicsivel később abbahagyta az iskolát, majd eldöntötte, hogy a lába előtt heverő négy-öt munka közül melyiket válassza. (Azért volt csak négy-öt – teszem én hozzá – mert másik öt-hat olyan lett volna, ami csak pakisztáni, indiai, és egyéb, a volt gyarmatbirodalomból származó embereknek nem volt túl büdös). Ha nem tetszett neki, sztrájkolt a haverjaival, vagy fogta magát, aztán nézett egy másikat, és így tovább. 

Nagyon fontos, Magyarországról nézve abszurdnak hangzó körülmény, hogy Angliában ezeket a dolgozó embereket elég tisztességesen meg is fizették. Ez konkrétan azt jelentette, hogy akinek volt egy ilyen állása (és ilyen az lehetett, aki akart ilyen állást), az utazhatott nyáron Spanyolországba vagy Olaszországba, a boltban nem kellett nézegetnie, hogy mi mennyibe kerül, és a lakáshitelét is szinte automatikusan kapta meg, majd fizette ki mondjuk két évtized alatt úgy, hogy a hétköznapokban ez nem jelentett semmi komolyabb nélkülözést. 

Ez a nagy generáció most nyugdíjas, és – ahogy én érzékelem – elég élesen két csoportra oszlik az alapján, ahogy magát és a gyerekeit látja. Az első csoport számomra szimpatikusabb, mert emberibb a hozzáállásuk, és a helyzetfelismerő képességük is magasabb szinten áll. Ők szerencsésnek érzik magukat. Feltűnt nekik a relatív mákjuk, amikor például Indiában jártak, meg feltűnik nekik akkor is, amikor a mai fiatalokra néznek.

Belátják, hogy most nem négy-öt állás jut egy pályakezdőre, hanem 20% a 16-24 évesek munkanélküli rátája. Mindez úgy, hogy közben már az angolok is hozzányúlnak olyan munkákhoz, amik pár éve a korábban említett nációkon kívül csak a kelet-európaiaknak volt elég jó. 

A másik csoportja ezeknek a nyugdíjasoknak az, aki elmondja ugyan, hogy milyen könnyű volt állást kapnia képzetlenül is, és hogy rögtön bele is ugrott egy lakáshitelbe, de aztán ezen a körülményen elegánsan továbblendülve egész munkásságát úgy summázza, hogy az életét keményen végigdolgozta, fizette a hiteltörlesztését (lásd fent, hogy milyen körülmények között), és most a jól megérdemelt pihenését tölti. 

Ennek a csoportnak a képviselői egyfajta értetlenséggel, sőt, olykor megvetéssel tekintenek a mai fiatalokra, akik nem jutnak egyről a kettőre. Egy rádiós sorozatban olyan családok tagjaival beszélgetnek, ahol ez a kettősség fennáll. Az apa mondja, hogy ő a maga részéről szeretne végre Ciprusra költözni a feleségével, ahogy azt mindig is tervezték, de a huszonéves gyerekeik még mindig a nyakukon vannak. 

A szülők ugyan meg tudnának venni ott egy házat, de az gazdaságilag nem lenne racionális, hogy ezt a mostanit egyszerűen itt hagyják úgy, hogy a gyerekek nem tudnának bérleti díjat fizetni érte, ahogy más tudna, ha kiadnák, de nagyon úgy néz ki, hogy még csak fenntartani se bírnák. Az apa itt nem titkolja a csalódottságát, hogy neki, az omnipotens, született sikerembernek hogy születhetett egy tehetetlen fasz fia, meg egy tehetetlen picsa lánya. 

A magyar olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy de hát ha a szülőknek van bőven pénzük, amit viszont a haláluk után csak üggyel-bajjal tudnának élvezni, akkor miért nem segítik ki a saját gyerekeiket. Egyszer személyesen is beszélgettünk egy amúgy nagyon kedves, és intelligens idős úrral, aki szintén nem áll rosszul, hogy majd mit hagy a lányára. A kérdésen úgy meglepődött, mint ahogy én lennék meghökkenve, ha tőlem azt kérdezték volna, hogy mit hagyok egy kalapból húzott volt óvodás társam kisebbik fiára. Az idős végül azzal hárította el a kérdést, hogy a lánya köszöni, jól megvan a maga lábán is. A figurának amúgy épp Cipruson van háza – az itteni mellett. 

Megérzésem szerint ennek a második nyugdíjas halmaznak tagjai egész egyszerűen nem értik meg, hogy ők igen erős hátszélben futották a rekordjukat annak idején, a mostani ellenszél pedig Ciprusról nem érződik, és/vagy érdektelen. Ők úgy vannak vele, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy velük épp a fordítottja történt: a szerencse kovácsolta őket.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban hogy megdöbbentem, amikor a bibliai történetet hallottam arról, hogy isten megkérte Ábrahámot, hogy legyen már olyan kedves és szúrja le a saját egyetlen fiát a kedvéért. Megdöbbentett a kérés, de még inkább az, hogy az a szerencsétlen idióta teljesítette is volna.

Akárhogy gondolkodtam önállóan, akárhány felnőttől kérdeztem meg, hogy mi volt ez az egész, nem sikerült megnyugtató választ kapnom. Próbára tették a hitét. OK. És akkor most jó? Szempont esetleg, hogy Izsáknak hogy jött le ez az egész gyakorlat? Meg nem lehet istent elküldeni a picsába, mint mondjuk egy főnököt, aki törvénytelenségre akar rávenni minket? 

Aztán később persze rájöttem, hogy a tanmese végtelenül egyszerű és praktikus üzenetet hordoz: Csináld, amit mondok [Ábrahám], ne gondolkodj, csak higgy bennem, én majd intézek mindent. Neked, kis barátom [Izsák], meg különösen kuss, amúgy meg hallgass apádra, legyen bármekkora barom. 

Nagyon hasznos, ha az ilyen „gondolkodásmód” széles körben elterjed egy társadalomban, mert akkor az emberek irányításával nincs gond, föntről az úgynevezett okosok megmondják nekik, hogy mit kell hinni, meg miről nem kell önállóan gondolkodni. (Semmiről). 

Így, a józan paraszti ész kikapcsolásával lehet gördülékenyen működtetni olyan rendszereket, ahol bekapcsolt józan paraszti ésszel rögtön kicsapódna a biztosíték, hogy például ne alakítson egy országot egy maroknyi akaratos idióta a személyi kifizetőhelyévé. Ábrahám attitűdjét magunkévá téve viszont egyáltalán semmilyen gond nincs az ilyesmivel, sőt, még kérünk belőle.

Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet. 

A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.

Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.

Állítólag az idegesít minket másokban, amit magunkban nem szeretünk. Ez lehet, hogy így van, de az ellenkezője biztosan igaz. 

Az edzőterembe mindenki a saját kártyájával léphet be: egyszerűen odaérinti az érzékelőhöz, az meg feloldja a forgó vasrudakat. A kapu felett monitor villantja fel az érkező kártyáján szereplő képét – nem pontosan értem, mi célból. 

Egy lassú, tétova mozgású fickó érkezik. Átvág a komplett előtéren, majd közvetlenül a kapu előtt megtorpan, leveszi a hátizsákját, átkutatja a kis zsebet, majd a nagyot, ahol végül megtalálja a tárcáját, amiben a belépőkártyáját is tartja. 

Odaérinti az érzékelőhöz. A monitor képén egy alapvetően ostoba arcot látok. Ugyanakkor határozottságot is sugároz. Azt a fajtát, amit dacból erőltet magára az ember, amikor azt blöfföli, hogy igenis érti, mi történik körülötte. 

A kép eltűnik, visszanézek az emberre. A kártyáját teszi el éppen a tárcájába, majd a tárcát a zsákja nagyobbik zsebébe, ahonnan mindjárt ki is veszi, és mégis inkább beteszi a kisebbikbe. Ekkor elindul, de a kapu nem engedi. Megpróbálja újra és újra, de nem megy. Megint előveszi a belépőkártyáját, ismét odailleszti, de a gép makacsul megtagadja a beléptetést. 

Egyfajta vidám csodálkozással néz körbe. Nyilvánvalóan nem érti, hogy először nem sikerült kihasználnia a belépésre szánt időablakot, majd a gép úgy érzékelte, hogy kétszer akarnak belépni ugyanazzal az azonosítóval. Megnyomja a csengőt a pultnál, előjön valaki a személyzetből, és csak ránéz, nem is kérdez tőle semmit (lehet, hogy ismeri már), és beengedi. 

Én szeretek mindenhova úgy érkezni, mindenhol úgy lenni, hogy tudom, mi fog történni. Nem tudok nem előre végiggondolni eseményeket, várható kimeneteleket. Egyszerűen feszült leszek tőle, ha nem értek valamit. 

A fent említett figurát nem feszítik hasonló kényszerek. Bátor ártatlansággal vág neki minden napjának, bármelyik sarkon soha nem látott csoda kacsinthat rá, élete vicces furcsaságokkal van tele, bohókás helyzetgyakorlatokkal, amikből végül mindig kikeveredik – így vagy úgy. 

Erősen neheztelek ezekre az emberekre, mert attól tartok, azokba a helyzetekbe, amiket én esetleg hosszas mérlegelés után meg sem közelítek, vagy túlbecsülöm a felkészülés-igényüket, hogy aztán a helyszínen derüljön ki számomra, hogy mindez ágyúval verébre lövés volt, ők egyszerűen odasétálnak, és lehet, hogy mások segítségével, vagy szerencse folytán, vagy leginkább félreértések összejátszása folytán, de csak átjutnak rajta.

Megnéztem a Lost első évadát. Két észrevételem van. Az egyik, hogy van egy olyan erős érzésem, hogy az egész történet nem csak elsősorban, hanem kizárólag egy termék. A termék célja, hogy epizódról epizódra megnézzék az emberek. Ennek megfelelően van benne egy jó csomó külön-külön is misztikus szál, amikből találgatni lehet, hogy mi fog kisülni, de kitalálni nem. Van benne barna és szőke nő, jó és rossz fiú, pragmatista, és hitvezérelt, fiatal és idősebb, igazi médiaipari szakmunka: mindenki választhat kedvenc karaktert magának. Egy dolog tűnik nagyon valószínűnek: semmiféle kifutása, vagy katarzisa nem lesz az egésznek. Mivel az alkotók célja az információhiányból adódó feszültség fenntartása, ezt fogják fokozni addig, amíg a nézők bele nem unnak, azaz el nem kezd esni a nézettség – illetve ameddig a sorozatot eleve tervezték. Aztán hozzácsapnak valami véget, és a projekt lezárult.

A másik észrevételem abból fakad, hogy ezt a huszonvalahány részt azért nem a fenti szemszögből néztem végig, hanem igyekeztem átadni magam a történetnek: nem forgatókönyvíróként végül is ez a rendeltetésszerű használat. Mindeközben az tűnt fel, hogy a szereplők a problémáik (és ezek nem súlytalan problémák) bő nyolcvanöt százalékát annak köszönhetik, hogy interperszonális és kommunikációs képességeik és gyakorlatuk káprázatosan alacsony szinten áll. Magyarul: egytől egyig szociális idióták. Évekre kiható, súlyos, romboló baromságokat követnek el úgy, hogy azok elkerülésére két, oda-vissza váltott tőmondatnyi információcsere elég lenne. 

Kigondolnak valamit, és elszánt arccal elindulnak az ég alja felé, és csak az mehet velük, aki nem tudja, hogy mi értelme az egésznek, mert senki nem árulja el neki. Mindenki csak egyszer kérdez (ha egyáltalán). A kapott, teljesen használhatatlan válaszra rábólint, és nyugtázza, hogy nem lett okosabb. Nem kér pontosítást, nem mondja, hogy azért kérdezi, mert… Esetleg ő maga is hoz egy szükségképpen ostoba döntést – persze a fenti jól bevált gyakorlat minden egyes eleméhez körmeszakadtáig ragaszkodva. 

Ez megy lényeges és lényegtelen kérdések tucatjain át. Az egyik figura nyert a lottón. Ezt úgy kezdi megfogalmazni, hogy otthon ő százötvenhat millió dollárt ér. A másik erre megsértődik(?!), mert előtte ő magáról valami értékesnek vélt dolgot mondott el. Elküldi a picsába a milliomost, aki szomorúan, és kicsit értetlenül sóhajt, és belátja, hogy ő sajnos nem szerethető. Ezt a szomorú irányt ugye a „lottón nyertem bazmeg” hangsorral teljes egészében el lehetne kerülni. Az ilyen interperszonális képességekkel rendelkező emberek a valóságban saját tükörképük elpusztítására törnének. 

Az egész történet irodai megfelelője körülbelül az lenne, hogy pár összezárt embernek kártyavárat kell építenie. Kell tehát piromániás, vízöntő és kóros tüsszentő a csapatba, mindegyik megterhelve olyan múltbéli traumákkal és sértettségekkel, amik elhomályosítják a közös célt, így mindenki megpróbálja kitalálni, hogy a másik vajon milyen gonosz erők szolgálatában próbálja a pikk ászt éppen középre tenni, de meg nem kérdezik akkor se, ha kártyalapokkal vágják fel az erüket a többiek. 

Én úgy fejezném be a történetet, hogy egy fel nem tett, így meg nem válaszolt banális kérdés a sziget minden egyes lakójának a lassan elhúzódó, elképzelhetetlenül fájdalmas, de még pont eszméletvesztés nélkül megélt, keserves halálához vezet. Azaz mindenki megkapja, ami jár neki, még másképp: happy end.