Egy idegen országba költözve az ember hamar rájön, hogy egy csomó dolog, amit a nyelvről tanult, nem pont úgy van, mást (is) jelent, és/vagy félreértésen alapul. 

Magyarországon, amikor én tanultam, nem meglepő módon a melósok Angliájából indultak ki. Például a living room a munkásosztály nappalija, középen, meg feljebb „ugyanezt” a szobát már sitting roomnak meg receptionnek hívják, azaz annak a helyiségnek, ahol ücsörögnek, illetve ahol a vendégeket fogadják. 

A híres ötórai tea a valóságban nem létezik. Teát itt bármikor, bárki iszik, bármilyen alkalomból: hazaért, beszélgetni akar, lassan indulni készül, megkívánta, zavarban van. A munkásosztály egyszerűen a késő délutánra eső étkezését hívja teanek. Ezt mások dinnernek nevezik. 

Na de ez eddig egyszerű. A nehézség ott kezdődik, amikor olyan kifejezéseket használnak, amik elvileg nem stimmelnek. A magyar is tele van olyan szóösszetételekkel, meg ragokkal, amiknek, ha jobban belegondolunk, végül is nincs értelmük, csak mi tudjuk, hogy azt jelentik, amit, és kész. 

Az angolok is tele vannak ilyenekkel. Ezekre ugyan gyanakvással tekintek, de azért igyekszem követni őket – persze folyamatosan morfondírozva, hogy most laza és modern, vagy egyszerű és igénytelen vagyok. 

További csavar, hogy – úgy látom – ezek a dolgok nem is állandók az időben, hanem lenézett kezdés után beszivárognak a mindennapi, mindenki által beszélt nyelvbe. A hogy vagy? kérdésre az egyik adekvát válasz itt az, hogy I’m good. Ami furcsán hangzik, mert azt jelenti, hogy jó vagyok. (Kínált ételt vagy lehetőséget is lehet így visszautasítani jelezve, hogy jól megvagyunk / mindenünk megvan, ami kell, így is). Egy (egyébként amerikai) sorozatban hallottam a napokban, hogy valakit, aki a fentiek szerint válaszolt, kioktattak: Superman is good. You are well. (A Superman jó. Te jól vagy). 

Egy írtől hallottam először, amikor egy feléje nyújtott kekszet hárított, hogy I’m sweet. Azt gondolom, hogy én valahol itt fogom meghúzni a határt.

Az amúgy magától értetődőre, azaz, hogy az itteni emberek pont annyira kompetensek a saját anyanyelvükben, mint a magyarok a magukéban (azaz korlátozottan), szintén csak akkor döbbentem rá, amikor egyre több helyen hallottam és láttam leírva bizonyos mássalhangzó kettőzéseket. A focussed (két s-sel) pont olyan, mint a magyarban a bakkancs, jappán, vagy a trónról letaszíthatatlan örök kedvencem, a sportolló.

A két puccos fekete autót megelőzi a vaskos porfelhő, amit előttük hömpölyget a hegy felől fújó lágy szellő. A bajszos paraszt megcsóválja a fejét, és eltartja magától a pipáját azzal, hogy majd folytatja, ha újra minden elcsendesedett. De az autók lelassítnak, a porgomolyag lassan megelőzi őket. – Ej, bassza meg a kutya…– sóhajt a paraszt, és már látja is, hogy az első autó bal hátsó ablaka alig hallható zizegéssel az ajtóba süllyed. Egy városi úriasszony mosolyog ki belőle. – Adjon Isten, bátyámuram! Hová visz ez az út? – kérdezi kissé bizonytalanul ejtve a számára szokatlan szavakat. A paraszt lustán a távolodó porfelhő után néz, szippant két rövidet a pipájából, és csak aztán szólal meg. – Nem visz ez sehová, mi magunk megyünk rajta.

Nem sokkal voltam a derekam lerobbanása után. Hat órát tudtam vezetni, aztán már nem ment a kuplungolás, ki kellett szállnom, és a küszöbön nyújtani a lábamat, hogy tehermentesüljön az ideg. Innen, ha ezt minden fuvar után megcsináltam, volt még két óra bennem, mire újra a hátamra kellett feküdnöm. 

Ebben az állapotban külön kis morfondíroznivaló, hogy mihez kezdjek majd idős hölgyek bőröndjeivel, amit ők biztos nem tudnak megemelni, viszont nekem se szabadna. Plusz sajnos be kell segítenem azoknak az utasoknak is, akik túl ostobák ahhoz, hogy egy adott térfogatot akár kockákkal telepakoljanak: a lehető legesztelenebb sorrendben tuszkolják be a cuccaikat, és mindent (mindent) úgy tesznek be, mintha az lenne az utolsó darab. 

Vannak azok is, akiktől a kocsit féltem (pedig ezen már túltettem magam viszonylag régen). Ők olyan hatékonysággal találnak be a csomagtér nyílásába egy babakocsival, kerekes bevásárló-kocsival vagy valamilyen fémvázas objektummal, amit egy életre érdemes ember a tű foka és a bolyhosított mászókötél relációjában is megsemmisítően szégyellnivalónak érezne. Össze-vissza verik a fényezést, a kárpitot és a műanyag elemeket. 

És van még az udvariasság. Ez már csak az én hibám, igyekeznem kell levetkőzni. Ennek a berögzülésemnek megfelelően szálltam ki akkor is, amikor láttam, hogy utasom valami zacskóval vesződik. Nem is tűnt túl nehéznek, igaz, nem is gondolkodtam az egészen, csak megszokásból cselekedtem. 

Mosolyogtam, köszöntem, és kinyitottam a csomagtartót. A nő fel volt spannolva, szervezkedett az anyjával, újabb zsákok kerültek elő, majd legnagyobb bánatomra jénai tálak, fazekak és egyéb edények következtek. 

A nő abba a fajtába tartozott, aki ha megneszeli, hogy segítségre számíthat, teljesen elengedi magát, sőt, hálálkodni se hálálkodik különösebben: neki ez jár. A fazekak és egyéb edények pácolt húsokkal, mártásokkal, meg minden szarral voltak tele. Természetesen nem záródtak érdemben, és nem fértek el a csomagtartóban: az utastérbe is kellett pakolni gazdagon. Az ülésre szemeteszsákokat teregettünk. 

A célpont helyét a nő nem pontosan sejtette, de hogy merre menjünk, azt jobban tudta. Ahogy a negyedórás pakolásokkal lenni szokott, az út maga az alapdíjas távon belül ért véget. Közben annyi derült még ki, hogy utasom annyi parfümöt locsolt magára, ami figyelmeztetési fokozatú vegyi fegyvernek minősült. De legalább elnyomta a páclevek szagát. 

Egy kicsit beszélgettünk az álláskeresésről, meg az ő németországi munkájáról, de csak olyan futtában, mert nagyon izgult, hogy elég jól fog-e kinézni a partin, ahova a pácokat visszük. Konkrétan megkérdezte, hogy szépnek látom-e. 

Udvariasságból, és a borravaló reményében szinte habozás nélkül vágtam rá, hogy nagyon is. Pedig egy embernél, akinek a feje akkora (még ha ez a csontozatával arányban is áll), mint egy barnamedvéé, nem értelmezzük a szépség fogalmát. 

Úgy vezettem, hogy ki ne loccsanjon semmi, és eléggé elszomorított, hogy a hölgy nem érti, hogy ez mindkettőnk érdeke – persze én főleg magamért tettem. Ő ugyanis leginkább sietett volna, és őszintén nem érdekelte, hogy nekem majd hány deci taknyot kell kiitatnom a csomagtér kárpitjából vagy az ülésből. 

Azért nemsokára megérkeztünk. A nő kipattant, és rögtön szervezkedni kezdett, vidám társai legyeskedtek körülötte, amíg nem intettem, hogy lehet megmarkolni a fazekakat. Ez nagyon meglepte őket, de végül csak ráálltak – bár jobbára használhatatlanok voltak, ami, ha belegondolunk, nem kis dolog egy ennyire alap feladatnál. 

Én főleg azokkal a darabokkal foglalkoztam, amikre különösen figyelni kellet, hogy ki ne loccsanjanak. Eközben vettem észre, hogy finom utasom lerúgta a küszöb műanyag burkolatát, miközben kiszállt. Nem nagy ügy, sokan megteszik, rutinból teszem vissza a helyére. 

Én csak a járdára hordtam a cuccokat, úgyhogy sokkal hamarabb kiürült a kocsi, mint ahogy megtelt. A nőnek sikerült megoldania, hogy ne érjen semmihez. A fuvar ugye alapdíjas volt, azaz a rászánt idővel is kalkulálva olyasmi volt az órabérem, mintha elmentem volna vért adni, majd az érte járó sört és virslit visszautasítottam volna. A kettőhúszból a húszat ötpennysekben kaptam meg, és az egészről írnom kellett egy számlát is. 

Miután mindezzel megvoltam, gyorsan elhúztam egy kevésbé forgalmas helyre, ahol nem tilos megállni, és visszatettem a küszöbburkolatot. Ekkor vettem észre, hogy az egyik edénynek az alja is pácleves volt, a vastag, de még olajos, paprikás fajtából. A manna az ülés kárpitjába itta bele magát, hogy a takarítással együtt meglegyen a teljes egy óra, amivel ezek szerint az ördögnek tartoztam még korábbról. 

Csak az vigasztal, hogy – tudomásom szerint – a taxis mennyországban az érdemes személyszállító kisiparosok össze vannak rendelve a sok gondot okozó, de a minimumot fizető vendégeikkel, akik éppen ezért a pokolra kerültek. Előbbiek álló nap gázolgatják büntetetlenül utóbbiakat egy olyan kocsival, amibe soha nem kell tankolni, és soha semmi baja nem esik.

Én szeretem az abszurdot, úgyhogy Gary Barlow Let me go című száma rögtön belopta magát a szívembe. Hát még amikor megláttam a videoklipjét.

A dal egy szakításról szól. Pontosabban arról, hogy a táncdalénekes minden örömet meglelt az adott lánnyal, ami elképzelhető, úgyhogy menne is tovább, ha nem gond. Ezt ő úgy fogalmazza meg a dalszövegben, hogy biztos, hogy majd megadja más, amit én nem tudtam, meg hogy te attól leszel igazán boldog, ha én szabadon szárnyalok.

A klip rendezője úgy döntött, hogy Gary Barlow érzelmei felől közelíti meg a dolgot, és nem a dalszövegből, vagy ne adj’ isten a nő nézőpontjából indul ki. A klipben Barlow annyira fel van dobva, hogy az USA-ba utazik, majd vásárol magának egy pianínót, áttolja pár úton, meg kereszteződésen, és üzembe helyezi egy utca kellős közepén.

Itt aztán a helyi lakosság bekapcsolódásával olyan népünnepélyt rendeznek Barlow megszabadulása alkalmából, hogy én ilyet csak a fúziós erőmű éles indítása, és/vagy az emberiség energiaproblémájának végleges megoldása esetén találnék arányosnak. Gyerekek rohannak oda, más zenészek kerülnek elő hangszereikkel, és árad, és árad a boldogság, a muzsika és a tánc.

Művészi szempontból, és a világmindenség egyensúlyának megőrzése miatt életbevágónak tartom, hogy szülessen egy olyan videoklip-verzió, ahol a szövegből indulnak ki, és a rendező savas esőt, komor színeket és a sírásba belefásult, reményvesztett embereket ábrázol – miközben a vidám hangulatú dal természetesen csorbítatlanul kígyózik elő a hangszórókból.

Szabó a földön feküdt. Nyugodt volt. Bokrok vették körül: senki és semmi nem láthatta. Közvetlenül a szeme előtt az élet egy apró szelete pezsgett. A száraz falevelek alól egy csokornyi apró, illatos gomba tört a fény felé. Szabónak eszébe jutott, hogy majdnem húsz éve jár az erdőre vadászni, de fogalma sincs, hogy milyen gombák lehetnek. 

Most a leveleket kezdte alaposabban szemügyre venni. Lehullanak minden ősszel. Itt fekszenek a földön, mint egy meg nem ásott tömegsírban. Az alsó rétegek, a korábbi őszök áldozatai ráérősen elrothadnak, beszivárognak a földbe, és táplálják vele a fát, amely őket is a világra hozta. A legfelsők, azok is, amik már teljesen szárazak voltak, zöld színükön és nedves rugalmasságukon kívül minden mást megtartottak abból, amik életükben voltak. Mint a tökéletesen konzervált múmiák. 

Észrevette, hogy nyitva van a szája, és a levegő sustorogva áramlik ki és be. Mintha kívülről látta és hallotta volna magát. Olyan volt, mint amikor kisgyerek korábban figyelte a nagyanyját, aki az ebéd utáni mese felolvasása közben elszunnyadt. 

Hangyákat vett észre, akik egy darabokra cincált, aszott csipkebogyó foszlányait cipelték szertelen ösvényükön a boly felé. A levelek alatt páncélos hátú bogarakat látott osonni, és még náluk is kisebb ízeltlábúakat. Bár ez utóbbiakban nem volt egészen biztos. Talán barnák voltak, mint az avar, de lehet, hogy áttetszőek. Most hiába meresztette a szemét, nem látta őket. 

Becsukta hát szemeit, hogy újra kinyitva őket jobban tudjon koncentrálni, de úgy érezte, jobb lenne mégis egy kicsit behunyva tartani őket, és pihenni valamennyit. Ahogy így feküdt, hirtelen elfelejtette, hogy hol van. Hasonló szokott vele történni az ágyban is: felébred, és nem tudja, hogy melyik szobában van, ha kinyitja a szemét, merre találja majd az ablakot, az ajtót. 

De most ennél is furcsább érzése volt. Azt nem tudta, hogy mekkora. Azon kezdett gondolkodni, hogy az ember úgy éli le az életét, hogy a világnak csak egy szeletével törődik. Az előbb látott hangyáknál kisebb dolgokkal nem törődünk, mintha nem is léteznének. Mondjuk is, ha valami jelentéktelen, hogy hangyányi. 

Közben itt is, ebben a mérettartományban is zajlik az élet. Ezek a lények is mennek valahová, számukra is létezik távolság, nekik is van olyan messzeség, ahova soha nem fognak eljutni. Mint nekünk a világegyetem. Onnan nézve mi nem számítunk. 

Szabó megdöbbent saját gondolatai irányán. Ebbe eddig bele se gondolt. Mindig természetes volt neki az őt körülvevő világ. Nem törődött például a Jupiterrel. Ahogy valószínűleg egy atka sem törődik ővele. Mintha egy párhuzamos világban élnének: semmi dolguk egymással. Jószerével nem is kell, hogy tudjanak egymásról. 

Szeme még mindig csukva volt. Megpróbálta sorban elképzelni, és egy-egy képben lelki szemei előtt megjeleníteni az összes méretosztályt. Az atomok belsejétől a baktériumokon és a bálnákon át a galaxisig és az univerzum egészéig. Ahogy idáig ért gondolataiban, hirtelen végtelenül jelentéktelennek érezte magát, és – mintha ez ebből következne – rádöbbent, hogy egy ideje fázik. 

Újra kinyitotta a szemét, de csak annyit látott, mintha egy koszos tejüvegen át nézné az avart. Megpróbálta megtörölni a szemét, de döbbenten észlelte, hogy nem érzi a kezét, sőt, igazából azt sem tudja, hogy hol van. Maga alatt, a törzse mellett vagy valahol oldalra nyújtva? Nem tudta megmozdítani. Megijedt, és tehetetlenül figyelte saját, egyre erősödő, egyre intenzívebb zihálását. 

Szeme ezúttal szinte magától csukódott be. Ez egy kicsit megnyugtatta, saját nehéz légzésének hangja is eltávolodott lassan. Csak egyetlen pillanatra sajgott fel újra a combtöve a lőtt sebnél, aztán már csak valami végtelenség egyetlen elemének érezte magát, aki emiatt teljes biztonságban is van, hiszen lehet, hogy aki esetleg rátalál, az olyan parányi vagy épp annyira hatalmas, hogy őt nem is észleli.

Még Rowan Atkinson egy elméleti alapozó művéből tudom, hogy bármilyen történés vagy cselekmény ismétlésszámának és/vagy gyakoriságának az eltúlzása a humor egyik forrása lehet. 

Ezért nevettem jól legutóbb például a Gravitáció című filmen. Mert nevetséges volt, ahogy a leküzdendő akadályok egyszer csak olyan tempóban kezdtek egymásba torlódni, hogy az a jelenet jutott eszembe Atkinson oktatófilmjéből, amikor az egyik támadó olyan sebességgel kezdi rugdosni a földön fekvő embert, hogy az addig vele váltásban rúgó társa már egyszerűen nem elég gyors, hogy lépést tartson, ezért csak zavartan próbál be-betalálni, de hát mindig a kollégájának a lába van ott. 

Na, az All is Lost nem ilyen. A film temérdek szívást vonultat fel, és elég életszerűen mutatja be, hogy ez szépen lassan is borzasztó kellemetlen, ahogy fokozatosan fordulnak egyre rosszabbra a dolgok, és a balszerencséket úgy követik a pechek, hogy az ember maga is fel tud idézni olyan periódusokat az életében, amikor hasonlóan alakultak a dolgai. 

A főszereplőről nem mondanak semmit, meg ő is csak kétszer szólal meg, ha jól emlékszem. Egyszer halkan, egyszer hangosan, és mindkétszer azt mondja, hogy baszd meg. Nem ok nélkül. Nekem teljesen koherens kép állt össze az emberről csak az alapján, ahogy viselkedni láttam a hajóján. 

Azt kell, hogy mondjam, hogy Robert Redford hibátlanul alakította a maga részét. Van ilyen ember, van ilyen helyzet, és a kettő találkozásából kábé az lesz, amit a filmben láthatunk. A film mai mércével lassú, de az ábrázolt szívás is nyolc napot ölel fel. Pont úgy néztem meg, ahogy két-három sör mellett meghallgatnám a történteket átélő képzett mesélőtől, hogy mi hogy volt. Nem kérdezgetnék bele, nem sürgetném, maximum azt mondanám, hogy szavadat ne feledd, amíg elmegyek gyorsan még egy sörért.

Egy anyuka ült be a kislányával a hátsó ülésre. Telefonját teste részeként kezelte; nem engedte el, lehetőleg a szemét sem vette le róla. Hozzám is úgy beszélt, hogy közben a képernyőt matatta. 

Mivel nálam nem szól a rádió, hamar zenéket kezdett keresni, majd hirtelen felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy szeretem-e a What does the fox sayt.  Mondom, sose hallottam még, de feltűnt már, hogy mindenki ezt emlegeti. 

Semmi gond, mondta a nő, és már rá is keresett. Miközben a kislánya közelebb húzódott a képernyőhöz (úgy láttam, anya és gyermeke közvetlenül nem kommunikálnak), felvezette, hogy ő rengetegszer hallotta már. Olyan fülbemászó. Hát jó, gondoltam, essünk túl rajta, de erős félelmet éreztem, hogy szar lesz. Tudom, előítéletes voltam. 

Felcsendült hát a dal, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden megvolt benne, ami egy hang- és/vagy dallamsort a szó rossz értelmében olcsóvá, ripacskodóvá és üressé tesz. Fárasztó volt, nem vicces, nem jó – semmilyen szempontból. 

Azon kezdtem emészteni magam, hogy miért kell, hogy idiótából legyen ennyivel több, mint értelmes emberből. Hogy lehet az, hogy miután ötször végigpörögtem minden kereskedelmi rádióadón úgy, hogy semmi értéket hordozót nem hallottam, a hatodik pörgetésnél egy betelefonáló hangjába botlok, aki éppen egy orgazmus-lottófőnyeremény kombót él át, és a boldogságtól ordítva köszöni meg a műsorvezetőknek, hogy órákon át a kedvenceit játszották. 

Pár héttel később megtudtam, hogy a What does the fox say éppen nekik készült – csak nem pont úgy, ahogy ők szerették volna. Az derült ki ugyanis, hogy a szám egy kísérlet. A kísérlet során akarattal hoztak létre egy objektíve vállalhatatlan, felszínes, sablonos, idióta dalt, amit aztán szervezetten ajnározni, vírusmarketingelni kezdtek. 

Az eredmény több, mint háromszáznegyven-millió megtekintés a youtube-on, globális hisztéria, agyonmosott agyak milliói a szárítón. Tehát még egyszer, kicsit másképp: a kísérlet arról szólt, hogy az emberek megesznek-e kétszázötven deka szart műanyag tányérról, ha azt mondják nekik, hogy az pénzistennek tetsző, azaz trendi. És meg.

A parkolóőr épp egy büntetőcédulával végzett, amikor megérezte, hogy figyelik. Egy pillanatra megdermedt, de aztán úgy csinált, mint aki semmit nem vett észre, és látszólag tovább bíbelődött a papírossal, amit az ablaktörlő alá kellett tennie. Közben lassan felemelte a fejét, és óvatosan oldalra pillantott. 

Riadt tekintet ütközött az övével. Az őt figyelő férfi egy csináld magad bolt ajtajában állt. Ahogy egymás szemébe néztek, a férfi az űzött vad jellegzetességeit kezdte mutatni. Nagyot nyelt, megdermedt egyhelyben, és minden érzékével a parkolóőrt figyelte. 

A parkolóőr tudta, hogy nagyon nehéz lesz sikerre vinnie ezt az ügyet, de kétségkívül „ügyről” van szó: ennek az embernek biztos, hogy nincs érvényes parkoló cédulája, azért kémleli őt ilyen feszülten. 

Agya a kihívó szakmai feladat lázában forogni kezdett. Az autós nem parkolhat messze, hiszen viselkedéséből úgy tűnik, hogy reálisan tarthat attól, hogy megbüntetik. Mivel a főúton végig megállni tilos van, és egyetlen kocsit sem látni, csak a mellékutcában állhat. Újabb büntetőcédulát vett elő, szórakozottságot tettetve felnézett az égre, mintha rímet keresne legújabb verséhez a madarakról, majd a megfelelő rubrikába beírta az utca nevét. 

Gondosan ügyelve, hogy fejét el ne fordítsa, fél szemével a férfira sandított. Kertésznadrágját festékfoltok, enyv, valami kenőanyag, és egyéb, távolról felismerhetetlen szennyeződések borították. Tehát – állapította meg a parkolóőr – ez az ember felújításokkal, építéssel foglalkozik, hiszen hétköznap van, nyilván nem a saját házán dolgozik. 

Ha így áll a helyzet, akkor az autója egy alsó-középkategóriás kombi kell, hogy legyen. Embereket csak alkalomszerűen szállít, viszont nagy csomagtartóra van szüksége (biztos, hogy tetőcsomagtartója is van, rajta létrával, de ez most nem fontos). Mivel neki az autó munkaeszköz, nincs felcicomázva, nincsenek benne felesleges extrák, minden konkrét célt szolgál. Az autó színe rubrikába beírta hát: fehér. 

Újra felnézett, és látta, hogy a férfi még mindig dermedten áll, ami egyértelmű hiba a részéről, hiszen időt ajándékoz neki. Az embernek, azon belül pedig különösen a parkolóőröknek, szerencsére is szükségük van, ha sikeresek akarnak lenni. A költséghatékonyság vonalán tovább gondolkodva megállapította, hogy egyedül hazai gyártású autóval érdemes ebben az esetben kalkulálnia. Muszáj, hogy dízel legyen, másképp nem érné meg. 

Itt újra félresandított, hogy kicsit jobban szemügyre vegye ellenfelét. Ellenfele, a rémület jeleit lehántva arkifejezéséről, értelmes fickónak tűnt, aki racionális döntéseket hoz, és – noha kívánta, ez most ne legyen igaz – nem vállal ésszerűtlen kockázatot. Taxisoktól és más, az autójuktól, mint munkaeszköztől függő kisvállalkozóktól tudta, hogy ilyen, egyébként helyes gondolkodás mellett nem marad más ésszerű döntés, mint a hazai gyártó 1,8-as dízele. 

Ezt is beírta a gyártmányhoz és típushoz, és rövid borzongás futott végig rajta. Az dátumot és az időt gyorsan odafirkantotta még, de tudta, hogy a rendszámot nem tudja előre kiokoskodni, azt a saját szemével kell látnia, le kell jegyeznie, és az egész kitöltött cédulát az ablaktörlő alá kell tűznie. Nem könnyű feladat. 

A cédulát és a tollat tenyere és hüvelykujja közé szorította, és nagy levegőt vett. A bliccelő izmai pattanásig feszültek, a parkolóőr pedig pontosan tudta ezt, és lassú mozdulattal az ellenkező irányba fordult, mintha távolodni készülne. Vagy két-három lépést tett meg így, amikor rossz előérzete támadt. Hirtelen megfordult, és sejtése beigazolódott: a férfi nem ette meg a csalit, és rohanni kezdett a mellékutca felé. 

A parkolóőr markába szorította a cédulát és a tollat, és tiszta erejéből rohanni kezdett a férfi után. Futás közben a tollat átvette a jobb kezébe, hogy amikor eljön a pillanat, késlekedés nélkül tudjon írni. A megfelelő rubrikát nem kell majd keresnie, elég cédulát töltött ki már, ráadásul ezerszer elgyakorolta bal kézzel, sötétben, kilencven és száznyolcvan fokkal elforgatott cédulákkal és ezek kombinációival is. 

A távolság szerény mértékben, de folyamatosan növekedett közöttük. A parkolóőr látómezeje beszűkült, csak az üldözöttet látta, körülötte minden elmosódott. A sarokra érve a bliccelő vagy negyven méter előnyben volt. Üldözője az erőfeszítéstől, és a feltoluló adrenalintól zihálva ért a sarokházhoz, és meglátta a fehér 1,8-as kombit. Gyakorlott mozdulattal, jobb kézfejével kisimította a bal tenyerében tartott, hüvelykujjával leszorított papírt, ráírta a leolvasott rendszámot, és alig több, mint két másodperc időveszteség után újra nekiiramodott. 

A bliccelő közben elérte az autóját, feltépte az ajtót, bevágódott, és a helyére dugta a gyújtáskulcsot. A parkolóőr minden erejét beleadva, mintha az életéért rohanna, úgy futott célja felé. A kisvállalkozót már csak homályos foltnak érzékelte, csak a szélvédőt látta élesen. Az üldözött ráadta a gyújtást. Az indítómotor, erőtlenül fordult egy lassút, majd magára talált, és sivítva kezdett forogni. 

A parkolóőr még egy lapáttal rátett az erőfeszítésre, és már be kellett, hogy hunyja a szemét, itt már nem volt mit látni, ezt már érezni kellett. Hallása is kikapcsolt, csak a kocsi hangját engedte át. Az idő félárbocra ereszkedett, az indítómotor sivított, és surrogott, majd végül az autó motorja is felhorkant. 

A parkolóőr ekkor kinyitotta a szemét, és a kocsit közvetlenül maga előtt látta. Kezét lábát széttárta, mint egy kézilabda kapus, ha minél nagyobb teret akar befogni, és a bliccelő szemébe nézve repült előre a motorháztető felett a szélvédő felé. A kisvállalkozó nem indulhatott el, nem gázolhatta el a parkolóőrt. Tehetetlenségében ordított, két öklével csapott a kormányra, és csak ordított, ordított, amíg össze nem roskadt, és kezei ernyedten nem hullottak az ölébe. 

A parkolóőr mindeközben elhelyezte a büntetőcédulát, gyakorlott mozdulattal lecsúszott a géptetőről, megigazította egyenruháját, megállt a vezetőoldali ajtó mellett, és még mindig zihálva, de tisztelettudóan biccentett a sofőr felé. – Sajnálom – tette hozzá. A bliccelő pedig csak intett a kezével, és abban a mozdulatban benne volt, hogy nem haragszik, nemes küzdelemben maradt hajszállal alul az erősebbik féllel szemben.

Ha nagyon kitartóan hallgatja az ember a BBC-t, azért fel-felfeslik a hivatalos kommunikáció mögött hömpölygő valóság. Minden héten van hír a Közel-Keleten megölt vagy megcsonkított katonáról. Már említettem, hogy ugyanekkor arról nincs szó, hogy de hát egyáltalán hogy kerülnek oda tizenkilenc éves gyerekek, úgyhogy most egy kicsit másról írok. 

Többször van viszont szó arról, hogy a végtagjaiktól megszabadított hősök, végül is nem bánják olyan rettentően a dolgot, így is boldogok, szinte gazdagabbak lettek, stb. Az interneten is bőven lehet találni történeteket és videókat, ahol a tolószékbe kerülés mérhetetlenül parányi malőr ahhoz, hogy a katona arcáról letörölje a mosolyt. 

Most egy szakértő olyat nyilatkozott, amin egyetlen, az önálló felöltözéshez szükséges intellektussal bíró ember sem lepődik meg, de mégis megáll egy pillanatra, hogy megütközve nyugtázza, hogy ebbe eddig nem gondolt bele igazán. 

Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a pozitív példákat intenzíven keresik, majd nagy kedvvel kommunikálják – nehogy a rossz példa terjedjen, vagy felesleges ijedtséget, szomorúságot okozzanak, ne adj isten muníciót szolgáltassanak olyan, egészen elvakult nézetkehez, miszerint nem is kéne a világ különböző részeire kora-huszonéveseket küldeni háborúkba. 

Ezek a pozitív példák, amik a híradások 99,7%-át teszik ki, az eseteknek nagyjából a 0,3%-ára rúgnak. A lerobbantott lábú, megvakult, béna hadirokkantak elsöprő többsége ugyanis pont úgy reagál az életét tönkrevágó eseményre, ahogy az elvárható: összeomlik tőle, depressziós lesz, esetleg öngyilkosságot kísérel meg, aztán mondjuk lecsúszik és vegetál, és mivel ezek alapján nyilvánvalóan nem példamutató személyiség, esetét nem is tukmálják a széles közvéleményre. Nincs itt semmi látnivaló.

Sokan nem tudják, de az érdemi hazudozáshoz bizonyos szintű intelligenciára van szükség. Kalkulálni kell vele, hogy az általunk választott téma vagy információ-halmaz mekkora körben ismeretes, azaz hányféleképpen lehet ellenőrizni az általunk összehordottak valóságtartalmát, illetve célszemélyünket is nagy gonddal kell kiválasztanunk. 

Egyik utasom ez utóbbit feltétlenül elvétette, amikor nekem hozakodott elő azzal, hogy épp előző nap este hagyott fel a taxizással. Azt mondta, egy évig csinálta, de egyszerűen nem érte meg neki, állandóan csak az adósságát mélyítette. Az is az igazsághoz tartozik – mondta –, hogy gyakran hozott olyan döntéseket, amikről rögtön tudta, hogy nem az anyagi javak felhalmozása irányába mutatnak. Például amikor az egyik legforgalmasabbnak számító napon, azaz pénteken este munka helyett inkább annyit ivott, hogy azzal a még forgalmasabbnak számító szombat esti munka lehetőségét is eljátszotta. Meg hát hét közben sem dolgozott igazán sokat. 

Rá se kellett néznem a figurára, hogy tudjam, minden, amit eddig mondott, úgy igaz, ahogy elmesélte. Csakhogy utasomat az önkifejezésben az motiválta, hogy minél frankóbb srácnak tűnjön. Azt gondolta, hogy a bátor, nemtörődöm, és gyakori lerészegedéssel járó életstílus méltán számíthat egy elismerő ajakbiggyesztésre, de én elvétettem igazi jelentőséget tulajdonítani a dolognak, minthogy igazából nem érdekelt, hogy miként alakul ennek az embernek a sorsa. 

Ezért hozakodhatott elő a közlendői második felével, miszerint ő kizárólag a belvárosban dolgozott, beállt a kedvenc szállodája elé, ahonnan rendre a reptérre vitették magukat az utasok (ami a taxisok számára az álomfuvar kategóriájának legfényesebb ékköve). – Rendre? – kérdeztem vissza. – Igen – hangzott a válasz. 

Ezen a ponton egyértelmű volt a hazugság, csak játékból beszélgettem tovább. – És miközben a reptéri fuvarra vártál, véletlenül nem az történt, hogy mégis inkább egy kínai diák hívott, aki az alapdíjas körzeten belül költözött nehéz dobozokkal, aztán borravalót sem adott? (Ugyanis a valóságban a belváros diákokkal van tele, akik egyszerűen lusták sétálni, a pénzük viszont inkább szórakozásra kell). 

Hát voltak diákok is, igen, de például van… és itt valami általam nem ismert, eléggé messze fekvő település nevét mondta… ahol van valami diákszállás, és ő gyakran oda vitt diákokat, és egy bő százast szakított ilyenkor. Jaj – gondoltam. Az itt dolgozó taxisok között a hatvan font az a határ, ami fölé élő ember nem fog jutni soha az életben, ami az egy fuvarra eső bevételt illeti. Ráadásul, ha igazat beszélne a „volt taxis”, akkor a diákok között lenne egy jelentős számú, az önsors-rontásig idióta csoport, akik ilyen döbbenetes távolságról járnának be taxival minden nap ahelyett, hogy itt a városban laknának a pont erre kitalált diákszállókon, vagy bérszobákban. 

Szintén csak játékból elmondtam neki, hogy én sem panaszkodom, de azért ilyen kimagaslóan szerencsésnek se mondhatom magam. Neki azt javasoltam, hogy feltétlenül lottózzon, mert ha valaki, ő nyerni fog – ilyen mákfaktorral. 

Ezután már nem sokat beszélgettünk. Engem végül is bosszantani kezdett, hogy hülyének néz a figura, még ha az ostobasága szórakoztatott is valamelyest. A beállt csendnek az is lehetett az oka, hogy lesajnálásomból átment valami a hanghordozásomon, és a mosolyomon keresztül, ami elbátortalaníthatta. 

Az áhított elismerést tehát még mindig nem kapta meg a történetmesélő, pedig már befordultunk az utcába, ahová igyekezett. Azt mondta, hogy ő rendszeresen járt ide pont ezen az útvonalon, ahol most is jöttünk. – Mennyi is lesz, öt, ugye? – Csak három húsz – mondtam a velem született élhetetlenségtől megmételyezve. 

Ő pedig három öngól szerzőjeként, egy kicsit elkedvetlenedve nyújtotta felém az ötöst, hogy jó lesz így, nem kér vissza. Ez volt az utolsó reménye, hogy kivívja a ki tudja, miért olyan fontos szimpátiámat. Ha kimondottan szimpatikus nem is lett tőle, de azért a borravalónak őszintén örültem, és noha nem mutattam túláradón, azért egyértelművé tettem a számára egy köszönet-mosoly kombinációval. 

Észlelhette a különbséget korábbi metakommunikációmhoz képest, mert láthatóan megkönnyebbült, sőt, szinte boldogan lépkedett a kerítéskapu felé. Végül mindketten jól jártunk.

A páternoszterből egy magas, halszálkás öltönyös férfi lép ki büszke tartással. Mint egy mozgó pallos, az előle félrehúzódókról tudomást sem véve vág át a folyosón, szája szélét lebiggyeszti, mintha undorodna a hétköznapoktól, minden perctől, amikor akadályoztatva érzi magát abban, hogy valami igazán korszakalkotót vigyen végbe. 

A nagy tölgyfaajtón belépve kissé megváltozik. Mozgása ruganyosabb lesz, pontosabban, legalábbis ami felsőtestét illeti, kígyózóvá válik. Így lép oda a titkárságvezető asszonyhoz. Oldalra hajlítja magát, és kedvesen, egyfajta bocsánatkérő játékossággal rámosolyog, egy kacsintást küld felé, és megkérdi: – A főnök bent van? A titkárságvezető is visszamosolyog, mint anya a túl eleven gyerekére, akire azonban nem tud haragudni: – Menjen csak János, már várja magát. 

A férfi hirtelen megkomolyodik. Biccent, mintha katonatiszt lenne, épp csak a bokáját nem veri össze. Az ajtóhoz lép, és majdnem bekopogtat, de az utolsó pillanatban elkapja a kezét. Aztán nagy levegőt vesz, és mégis koppant két határozottat. Semmi válasz. János, kissé tanácstalanul néz vissza a titkárságvezetőre, hogy most mi legyen, amikor bentről kurtán, parancsszerűen hangzik: – Gyere be! János, még mindig félig hátrafordulva, elhárítólag emeli fel a kezét, és magabiztos mosollyal jelzi a nőnek, hogy megoldotta a problémát, nincs szüksége segítségre. A főnök irodája felé fordulva újra elkomorodik, nagy levegőt vesz és belép. 

Bent megáll, becsukja maga mögött az ajtót, és kissé hajlott háttal, óvatosan előreszegett fejjel, félénk mosollyal vár, hogy közelebb mehet-e. – Gyere csak, mi szél hozott, asszony, gyerekek jól vannak? – hangzik a nehéz, tekintélyes asztal mögül. – Ó köszönöm, megvagyunk mindannyian, nem panaszkodhatunk – válaszolja János, és majdnem tördelni kezdi a kezét, de végül inkább a combjára csap, odalép az asztalhoz, és belevágna a mondandójába, de rögtön félbeszakítják. – Ülj már le, ne hülyéskedj, magyar ember állva nem tárgyal, én azt mondom. – Nagyon kedves vagy, miniszterelnök úr – hadarja János az érdemtelenül jutalmazottak zavart mosolyával. 

– Miniszterelnök úr, nem akarom sokáig rabolni az idődet, tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, csak röviden akarom elmondani, hogy neked volt igazad – megint, szúrja közbe, és zavarában kuncog egy kicsit –, és érdemes volt az új szakembergárdát munkára fogni, tudod Lajosék embereit, mert máris találtunk valamit. Namost, hogy mondjam egyszerűen, de hogy minden benne legyen…  – Egyszerűen vágj bele! – tárja szét a kezét a miniszterelnök, felvonja a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezd. János is nevet, majd ugyanakkor hagyja abba, amikor főnöke. 

– Szóval interdisszo… interdi… tehát itt mi többen összedugtuk a fejünket, és találtunk valamit. Mondom sorban. Tudjuk, hogy gondunk van a belvárossal. Nem értik a céljainkat, szembe mennek velünk, rossz példát mutatnak, van, aki kimondottan ellenünk beszél, szervezkedik, nem sorolom, Te sokkal jobban tudod bármelyikünknél, ezzel küzdesz, ez ellen harcolsz nap mint nap. Tehát. Amit találtunk, az az, hogy ezek a szigeten futnak. Ártatlannak hangzik, nem? Hát nem az! Mindjárt mondom. Namost, és ezért marha jó, hogy ez a csapat összeállt, mert mindenki profi a maga dolgában, és a végén összetesszük, és olyan kép áll össze, hogy azt az egyes ember nem teszi össze magától soha. Tehát. Ezek futnak. Van, amelyik több kört. Mondják az orvosok, hogy ez egészséges, mi is tudjuk, csak amit az orvosok is kellene, hogy tudjanak, csak nem rakják össze a teljes képet, az az, hogy ettől megnő a doppingmint vagy más néven doparol szint, ez a tudományos része, ne törődj vele, ezt majd mi a helyére tesszük a csapattal, ami viszont nem más, mint ami a kábítószeresekkel is történik. 

Itt János nagy levegőt vesz, mindet a mellkasába, kifújja az egészet, majd amint a miniszterelnök az apa lenyűgözöttséget palástoló, büszke mosolyával bólint félig felé, félig elábrándozva a távolba, lendületesen folytatja: – Innentől adja magát a dolog. Eddig nem jut el senki, vagy hát nem jutott el idáig – szúrja közbe, és felemelt ujja mellett huncut mosolyt küld a miniszterelnök felé. Innen viszont egyértelmű. Ez történik a füvesekkel, ez történik az LSD-sekkel, ez történik a heroinistákkal, nem mondom végig. Mind ugyanaz. És a futók ugyanez! És ezekről mind tudjuk, hogy használhatatlanok, idióták, nincs fogalmuk a világról, erkölcsöt nem értik, csak a kábítószer jár a fejükben, mindig be vannak lőve, ahogy ők mondják, és amit csinálnak, meg gondolnak, azt mind ennek a hatására teszik, és ez nekünk nem jó, nem szeretjük, nem méltó Magyarországhoz! Ami a vége, vagyis hát a mi javaslatunk, hogy első körben a futópálya megy a levesbe a szigeten, ezzel párhuzamosan mennek ki a táblák, hogy tilos futni, satöbbi, ezt a fiúk a kerületnél megoldják, nem gond. Aztán. És ezzel még nem vagyunk kész, mert erre most rámegyünk teljes erővel, ha te is egyetértesz, miniszterelnök úr, és ezért vagyok itt, hogy add az áldásod, ha jónak látod, amerre menni akarunk, csak ezt el akartam mondani, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezen sok múlhat, ezt ne hagyjuk. Tehát aztán megnézzük a csapattal, hogy ez országosan akkor hogy nézzen ki, ez akkor ugye kapcsolódik a sporttámogatáshoz, satöbbi, ezt mi össze fogjuk szedni, méghozzá nagyon hamarosan. A fiúk készen állnak, azt várják, hogy innen hogy jövök ki, és akkor nekimegyünk, nem állunk meg. 

János mondanivalója itt elfogyott. Kipirultan dől hátra. Úgy érezi magát, mint aki ötösre érettségizett, pedig félt, hogy csak hármas lesz. Azt gondolja, hogy meggyőző volt, ő maga legalábbis jobban megerősödött a hitében, az biztos. 

A miniszterelnök lebiggyeszti az ajkát, lassan kifújja a levegőt, majd megszólal: – Csináljátok, János. Azt akarom, hogy te fogd össze. Körbeküldjük, hogy ezen te rajta vagy, menjenek veled, csinálják, amit mondasz, te meg dolgozz tovább a szakértői csapattal, és hetente gyere be, és mondd el, hogy hogy álltok – mondja el elmélyített hangon, szinte hadarva, egy levegővel a miniszterelnök – majd a szemével kissé elmosolyodik, mélyen János szemébe néz, és azt mondja. – Jól van, tetszik, ahogy gondolkozol, ne hagyd abba, és össze fognak jönni a dolgok, én ígérem neked. 

János nem tud nem szélesen elmosolyodni, a hangos nevetés intenzíven feltörő késztetését is épphogy csak le tudja gyűrni. Ahogy megérzi, hogy szeme sarkából könny csordulna, hirtelen felpattan, megköszöni a miniszterelnök rá szánt idejét, összecsapja a bokáját, és gyorsan kimegy. Boldog, és olyan tetterő feszíteti, hogy ordítani tudna, és tudja, hogy ha lehetőséget kap, és nagyon úgy néz ki, hogy fog lehetőséget kapni bőven, akkor maradandó nyomot fog hagyni az országon, és ő dolgozni fog ezen, arra megesküszik.

Ervin egész életében úgy érezte, hogy le van maradva. Noha soha nem késett még el, ha munkába menet a villamos akár csak lassított, mintha jégmarok simult volna szívére, pulzusa felszökött, vizelhetnékje támadt, izzadt kezével mohón tépte fel pulóvere ujját órájáról. 

Bent sem volt könnyebb. Előre rettegett, hogy hány üzenetet talál a postaládájában. Rögtön hátrányból kell, hogy induljon, aztán újabbak és újabbak érkeznek, gyorsabban, mint hogy ezek elfogynának, és persze telefonok, személyes megkeresések, előre betervezett megbeszélések. 

Ahogy mindezt a székház kapuján belépve elképzelte, a talaj mintha alattomosan csúszni kezdett volna a lába alól, mintha az egész épület egy monumentális mókuskerék lenne, amiben egy pillanatra sem lehet megállni, mert az ember leesik vagy betemetődik. 

Ervinen annyira elhatalmasodott ez az érzés, hogy egy idő után ideges tünetei állandósultak, és hiába nem ment haza addig, amíg mindent el nem végzett, ami aznap felmerült, már otthon sem tudott megnyugodni. Mindig van, aki éjjel is emailt küld, vagy korábban kel, mint ő. 

Nem tudott már aludni és enni sem, nemhogy elengedni vagy jól érezni magát. Kutatni kezdett a témában, és csakhamar talált is egy technikát, ami a hasznára lehet. Mindent elolvasott róla az elméleti alapoktól kezdve a fogás gyakorlóival készült interjúkon át a hosszú távú élettani hatásokig, és úgy döntött, hogy kipróbálja. 

A munkába menet légzését elnyújtotta, félig leengedett szemhéjai résén át a felkelő nap puha, meleg fényében fürdette szemét, és maga elé képzelte munkahelyét. Enyhe megütközéssel nyugtázta, hogy most, hogy jobban belegondol, az épület formája a kanyarból nézve, ahonnan a villamos majd balra aláereszkedik, valóban mókuskereket formáz. 

De nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Az épületet csak azért idézte fel az emlékezetében, hogy ha munkával kapcsolatos gondolatok rohannák meg, azoknak testet adjon, és visszatuszkolja őket a székházon belülre. Így is tett: eszébe jutott, hogy tegnap Erika ígérte, hogy reggelre összeállít egy táblázatot, aminek a kitöltését Ervinre szeretné bízni. Ervin tehát Erikát képzelte maga elé, ahogy egy papírral fut feléje, de a talaj ebben a pillanatban megdőlt az épület felé, és Erika egyszerűen visszagurult a bejáraton át. Más vélt és valós feladatok megtestesítőit képzelt lökéshullámokkal, jégen vagy buborékba zárva űzte vissza helyükre. 

Először komoly feladatot, terhes erőfeszítést jelentett számára mindez, de meglepően hamar belejött, sőt, élvezni kezdte. Olyannyira, hogy gondolatai elkalandoztak, és amikor az egyik újabb elképzelt kötelesség megtestesítőjét egy vércse karmai között utasította távolra magától, hirtelen rádöbbent, hogy nem a ragadozó madár sivít, hanem a villamos csengője figyelmeztet a záródó ajtókra: Ervinnek most kell leszállnia. 

Egy pillanatra majdnem beszippantotta a bénító pánik, de aztán mégis egy óriási ugrásba koncentrálta minden erejét, és kipréselte magát a megálló járdacsíkjára. Idegesen órája után kapott, és tágra nyílt pupillákkal várta a bizonyosságot, hogy elkésett, de – ahogy mindig – most is volt még jó tíz perce kezdésig. Hamar nyugalmat erőltetett magára, és ezt a tíz percet, mint tágas, zöld mezőt képzelte maga elé, ahol mezítláb futhat a látóhatár végtelenje felé a ruganyos, puha fűben. 

Bent, az íróasztalánál Ervinnek már valamivel nehezebb volt a dolga, itt ugyanis nem lehet egyszerűen elűzni a feladatokat, hanem végső soron meg is kell oldani őket, csak arra kell figyelni, nehogy maguk alá temessék. 

Ennek fényében látott hozzá a munkához. A sok olvasatlan levelet egyszerre befogta szemével, és a legrégebbi kivételével mindet mézszínű homályba vonta. Egyszerre csak egy feladattal foglalkozott. Valósággal belebújt, mintha meleg kabát lenne, komótosan elvarrta minden szálát, aztán levette, és beakasztotta egy elképzelt szekrénybe. 

Jöhetett a következő. Azzal is hasonlóképpen bánt el, és így tovább. Ha valaki személyesen kereste fel, arra az volt a trükkje, hogy a kabátot magán tartotta, és megoldotta a látogató ügyét úgy, mintha egy kastély egy másik termébe ment volna át, hogy ott rendbe tegyen valamit. 

Ez így ment egész délelőtt, és Ervin szája szegletére letörölhetetlennek látszó mosoly telepedett. Ebben a lelkiállapotban ment le ebédelni, és nem is gondolt a munkára, csak fürdött az érzésben, amivel ezen a csodás napon sikerült megajándékoznia magát. A desszert édes ízével a szájában lépkedett vissza az íróasztalához. 

Ahogy rápillantott a monitorára, döbbenten, mintha álomból ocsúdna, vette észre, hogy az üzenetek száma nemhogy csökkent volna, de minden megoldott ügyre jutott két újabb, következésképpen még megoldásra váró feladat. 

Határozottan feszültebb lett, de nem hagyta magát, hanem inkább egy futószalagot képzelt maga elé, ahol magára a gyakorlott műszerész szerepét osztotta, aki egyetlen pillantással felméri a probléma mibenlétét, majd két-három célirányos mozdulattal meg is oldja azt. A dolog működött. 

Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, amit fel kellett vennie. Így szembesült azzal, hogy ha a kagylóból jövő hangra kell figyelnie, nem tud elképzelni semmit, csak a feladatot magát látja úgy, ahogy az rút valójában létezik. Telefonbeszélgetése közben egy kollégája lépett mellé, és egy grimasszal jelezte, hogy ha ezzel végzett, neki is szüksége lesz rá. 

Ervin kezdett nyugtalanná válni. Közben a monitorra sandított, ahol újabb üzenetek feketéllettek. Pokoli kínok között fejezte be a telefonbeszélgetést, kollégája kérését épp csak nyugtázta, és megígérte, hogy rövidesen sort kerít rá. Újra az emaileket vette elő, és már kicsit kapkodva hajtotta őket át képzeletbeli futószalagján, mikor megint csörgött a telefon. 

Hangja, mint egy kés pengéje hatolt Ervin húsába. A futószalag csikorogva megállt, a telefon csak csörgött, Ervin pedig bénultan állt előtte. Szemét szorosan becsukta, a telefont énekesmadárnak képzelte, aranykalitkát font köré, és könnyű szárnyakon repíteni kezdte a messzeségbe, amíg hangja teljesen el nem enyészett. 

Visszatért a futószalaghoz, ami azonban mintha egy kicsit lassabban ment volna, illetve néha talán meg is akadt. Alig telt el pár perc így, és újabb telefonok jöttek, amiket Ervin a már bevált módon kezelt, de ezúttal két hús-vér kolléga is megjelent az asztalánál, ami már több volt, mint dühítő. 

Haragjában ráhányta az aranykalitkás telefont a futószalagra, annak irányát az ég alja felé célozta, és megnövelt sebességgel kezdte a közben masszává puhuló feladathalmazt eltávolítani magától, amikor az egyik kolléga kopogtatni kezdett a vállán. 

Dühös lendületében, egy pillanatnyi tétovázás nélkül rakta fel a kollégát magát is a futószalagra olyan könnyedén, olyan fölényes erővel, ami csak az álmok világában adatik meg az embernek. Ekkor azonban csattanás és csörömpölés hangja hallatszott. Ervin felocsúdva körülnézett. A kolléga, akinek rendesen a futószalagon kellett volna távolodnia, az asztal mögül kászálódott ki, az összetört monitor lábára csavarodott zsinórját próbálta meg lefejteni magáról. 

Mindenki más az irodában néma döbbenettel bámult Ervinre. Ő pedig behunyta a szemét, a köré zárult kört egyre tágabbnak képzelte, zöld mezőnek, ami a látóhatár széléig tart, ami kifejezi azt a végtelen tágasságot, amit a munkaidőből hátralévő negyedóra jelent.

Nem találkoztam még olyannal, amit Kate Fox leírt volna valahogy, aztán a valóságban máshogy történne. Viszont van valami, ami úgy igaz, ahogy leírta, de van tovább is – csak az talán nem venné olyan jól ki magát az alapvetően hazai közönségnek szánt hasábokon. 

Számos példán keresztül szemlélteti, hogy itt a dolgok nem egészen úgy működnek, ahogy az optimálist úgy általában elképzeljük. Egyik példája a WC, amit a legtöbb esetben háromszor kell lehúzni, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket. 

És tényleg. Az egy vagy a kettő szinte soha nem elég, de az is igaz, hogy általában nem kell négyig elmenni. Na de mi történik harmadszorra? Annyi, hogy valóban lezúdul a víz úgy, ahogy azt a mérnökök eredetileg megtervezték. Azaz szarul. 

Lehet, hogy simán hátulról alázubog, lehet, hogy a perem mentén körbelendül, és elöl egyesül egy vaskosabb sugárrá, de végül mindenképpen úgy csapódik a vízzáró rétegbe, hogy a WC-papír helyzetén a lehető legkevesebbet változtasson. 

A produktum maga az esetek viszonylag nagy hányadában többé-kevésbé eltűnik, de legalább egy darab papír biztos, hogy ottmarad. Az ember tehetetlenül szemléli, ahogy a papír makacsul tartva felszín-közeli helyzetét, egyre lassabban forog képzeletbeli tengelye körül, hogy végül a szarfolttal felfelé kacsintva kerüljön nyugalomba. 

Minél inkább ez a helyzet, annál inkább van kint valaki, és annál kevésbé van több WC kagyló. Csak hogy egyértelmű legyen a következő vendég számára, hogy pontosan kinek a pontosan miét látja. Ugyanígy: minél elkeserítőbb az eltüntetendő látvány, annál komótosabban töltődik fel a tartály.

Egy különös íróról hallottam nemrég. Három egyetemista lány ült a hátsó ülésemen, a két szélső hallgatta a középsőt, ahogy róla mesélt. 

Az író a lány egyik középiskolai osztálytársnőjének a nagyapja. A lány rendszeresen meglátogatja, amikor elérkezettnek látja az időt, vagy legalább, amikor úgy jön ki a lépés. Mindenesetre akárhányszor megy, mindig van egy újabb történet az író tarsolyában. 

A lány leül a régi vágású számítógép elé, és bekapcsolja. Eltart egy darabig, amíg működésre kész állapotba kecmergi magát. Régi darab, de még így is időkapszula hatását kelti a sötétzöld, öblös fotelek között, amik vaskos, állatszerű lábaikat a vastag szőnyegbe meresztik. 

Az író a lány legutóbbi látogatása óta készült erre a mostanira. Lassan megtömi a pipáját. A dohány mennyiségét a történet hosszához méri. A dohánynak és a történetnek egyszerre kell elfogynia. 

Az író lángra lobbant egy gyufát, és lassú alapossággal begyújtja a pipát. Pöffent párat, miközben a lány megfelelő távolságba mozgatja a billentyűzetet, és felkészül az írásra. 

Sűrű, kékesfehér füst száll fel, és az író mesélni kezd. A történet úgy hangzik, olyan kiérlelt nyugalommal gomolyog fel a füsttel összevegyülve, mintha alkotója ezerszer elmesélte volna már. Pedig most mondja ki először a szavakat, amik testet adnak a novellának. 

Azért is készült folyamatosan erre az alkalomra, ahogy egyébként az összes többire is, mert mindennek a helyén kell lennie, mire a lány jön lejegyezni a történetet. Ha csak egyszer is kisiklana vagy megakadna a folyam, az olvasót azon a ponton elhagyná a varázs: kifújná az orrát, inna egy teát, és csak aztán jönne vissza azt gondolva, hogy semmi különös nem történt, pedig nem kevesebb történt, mint hogy megszakadt egy csoda aranyfonala. 

Ráadásul ez a módszer az elmét is frissen tartja. Sok író összevissza lejegyez ezt-azt, aztán felhasználja. Vagy megír egy darabot, és lehet, hogy egy másik részét csak hónapokkal később ragasztja hozzá, ha egyáltalán, vagy ami még rosszabb, eredetileg nem egymáshoz rendelt töredékeket hord össze egy összeeszkábált történetbe. De csak egyszerűen darabonként írni sem jobb. 

Az író ezzel szemben a fejében neveli fel a történetét, minden szónak pontos helyet szán, a cselekmény ívét nem betűk sorozataként, hanem elő szövetként látja maga előtt, mindennek színe, formája és teste van. Ő maga belebújik szüleményébe, és mire a történetmesélésre sor kerül, saját magából enged el egy darabot, novellájába ágyazva saját magát is világra segíti. 

Az így megszületett történet az egyedül hiteles. Amint leírják, a maga életét éli. Ha nem kiérlelve, készen születik, milyen élet lesz az, amit élni fog? Az író jó ideje biztosan tudja, ha ismerné a betűket, nem tudna írni.

Zsákutca, mindkét oldalon parkolnak, hely csak annyi, hogy igazából be kellene hajtanom a tükröket, de az nekem túl nagy fáradság, meg hát ebből a kocsiból nem is lehet érdemben kilátni, úgyhogy tükörből tolatva jobban járok – gondolom, és túlmegyek egy kicsit, besimulok a padka mellé, kiteszem a kocsi orrát, rükverc, a farával szűken, az elejével nagy karéjon ráállok az ívre, mint egy sínautó, és elkezdek befelé araszolni. 

Az elején eléggé leköti a figyelmemet a manőverezés maga, de mégis észreveszem az idős házaspárt hátul, az utolsó előtti ház előtt. Ők is látnak engem. Megállok hát, és várom, hogy a találkozásunk virágba boruljon: hogy megtegyék azt a húsz métert, ne kelljen még a kisbusz mellett is eltolatnom. 

Persze nem működik a gondolatátvitel: ott cövekelnek az ajtajuk előtt és engem néznek. Amíg nem mozdulok, izgatottan figyelnek, és egymással konzultálnak. Látom, hogy nincs elég eszük, úgyhogy folytatom a tolatást, el a kisbusz mellett. Az öregek feszültsége enyhült, most már csak azzal az amatőr szakértelemmel figyelnek, ahogy a profi sportolókat nézik a TV-ben azok, akik látják, hogy milyen egyszerű minden, hiszen milyen jól megy az olimpiai bajnokoknak; a végén még nevetnek is. 

Amikor megérkezem melléjük, még egy kicsit bámulnak, belém feledkeztek, és csak akkor jut eszükbe kihozni még egy szatyrot, és bezárni az ajtót, amikor felszalad a szemöldököm, hogy vajon mit szeretnének még, álljak be az éjjeliszekrény mellé? Úgy nézték végig a manőverezésemet, mint egy közepesen erős meccset; kicsit sajnálva, hogy nincs hosszabbítás. 

Már nem dühít fel igazán az ilyen ostoba szociális idiotizmus, egy-egy ilyen beállás, megfordulás, kijövés, elengedés már csak az önbizalmamat növeli. Olyan régen volt, hogy nem is emlékszem már, mikor ne tudtam volna megcsinálni a kocsival, amit meg akartam, vagy meg kellett. 

Látom, hogy parádésan tudnak járni mindketten. Mikor beülnek, hátra fordulok, mosolyogva a szemükbe nézek, és megkérdezem, hogy vannak, úgyis minden rendben van-e. De közben olyan vidám leszek, olyan szinte feldobott, mintha csak azt mondtam volna nekik nyugodtan, az érthetőség kedvéért kissé tagoltan, de nem lendület nélkül, hogy a kurva anyátokat, vén csibészek.