A sokadik olyan reklámot hallom a rádióban, ami itt minden gond nélkül belefér, az én fejelmben viszont a jó ízlés határán messze túl, a konkrét aljasságok birodalmában foglal helyet. 

Egy anyuka sorolja, hogy mi minden kellene a gyerekeknek karácsonyra. Említésre kerül minden, ami ahhoz kell, hogy emberhez méltó életet éljen egy nyugati ember: a legújabb, munkástenyér fesztávú telefon, játékkonzol, meg még pár apróság, amit ha már megveszel, akkor további négy-öt dolgot is hülyeség lenne a polcon hagyni. 

A felsorolás után egy erőtlen, szorongásba mártott, így igazi tartás nélküli férfi (apu) hangja óvatoskodja bele az éterbe valódi meggyőződés nélkül, hogy esetleg rácsodálkozhatnánk a karácsonyra úgy is, mint a szeretet ünnepére, mondhatnánk, hogy nem az elköltött pénz mennyisége számít, hanem a szándék, meg ilyenek. 

Ezt a bizarr megnyilvánulást anyu a pillanatnál épp csak kicsivel hosszabb hatásszünettel jutalmazza. Épp csak akkorával, hogy a hallgató megérezze, itt valami nincs rendben. Az nincs rendben – esik le a hallgatónak –, hogy apu sem gondolja komolyan ezt a dumát, csak nincs pénze, az a baja. Amikor ez a gondolat megvan mindenkinek, anyu csak annyit mond lesajnáló hangon, hogy hát sok sikert [ehhez a hozzáálláshoz].

Innen a bank hangja veszi át a szót, és ugyan nem minősíti a szánalmas szerencsétlent, de tapintani lehet anyu, a bank és a célközönség közötti testvériséget, amit lenézésük közös tárgya táplál, és a meggyőződés, hogy igenis: ha nincs mit költened, nem vagy ember. 

Na de hát ne izguljon senki, hiszen épp az a pláne az egészben, hogy van megoldás: vételezz egy hitelkártyát, és engedd el magad. Idén már csak nem omlik rád a részletre vett státuszszimbólumokból összehordott kártyavár.

Azt mondják, itt nem kell huszonhat mérföldnél többet menni tetszőleges irányba ahhoz, hogy egy teljesen más akcentust találjunk. Ezt abszolút igazolva látom, plusz az egyik utasomtól úgy hallottam, hogy ez sokáig még utcákra, de legalább lakótömbökre bontva is működött (pont úgy, hogy a My Fair Ladyben), ugyanis az emberek ugyanabba a gyárba mentek dolgozni, ugyanabban a kocsmában törölték a memóriájukat, aztán hazamentek, és máshova soha, sehova. Így aztán a nyelvük egyfajta beltenyészetté vált, és minél tovább ment ez így, annál kevésbé volt érthető mondjuk egy másik gyár dolgozóinak. 

Ma viszont már ott tartunk, hogy egyes emberek eldöntik, hogy nekik milyen angoljuk legyen, és egyszer csak átállnak arra, a környezetük legnagyobb megdöbbenésére. Többen beszédtanárhoz járnak, és így próbálnak megszabadulni bizonyos kiejtési szokásaiktól és/vagy szóhasználatuktól, hogy például egy-egy állásinterjún jobb eséllyel induljanak. 

És vannak, akik a médiából választanak maguknak akcentust úgy, ahogy nálunk mondjuk maximum szófordulatokat szokás majmolni. Jó eséllyel amúgy a londoni sikeres fiatalok flegma nyelve a kiindulópontja annak, miről most írni fogok, de nekem mindig konkrétan Jamie Oliver jut eszembe róla. 

Az angolok eleve elnagyolnak egy csomó mindent – a nyelvükben is. Egy szó eleji k, vagy egy szó végi g nem hallatszik, az r meg szintén csak első hangként létezik. Az u, a, o és oo hangok adott esetben hangozhatnak ugyanúgy. Ez alighanem jó ideje így lehet, de ehhez – amennyire nekem feltűnt – nyelvfejlődési léptékkel mérve „mostanában” csatlakozhatott az a jelenség, hogy a t hang is tiltólistára került. 

Egy magára valamit adó tinédzser ilyet a szájára nem vesz, hacsak nem rögtön az első hang az; akkor gyorsan túlesik rajta. Egyébként mondjuk a little úgy hangzik, hogy a t helyén egyszer csak elnémul a beszélő, mintha a garatját ért darázscsípés épp most lobbantotta volna be a szövetet, majd így marad addig, ameddig amúgy tartana becsülettel kiejteni a hangot, és megy tovább, mintha mi sem történt volna (Li_l). 

A beszélt nyelvben, de szinte még az írottban sincs igazán helyes meg helytelen, ha kellő távolságból figyeljük, na de pont ez engem kimondottan zavar. Már csak úgy magában is. De félreértés is adódik belőle bőven. 

Múltkor például azt mondta az utas, hogy menjünk az O_n Avenune-hoz. O_n? – kérdeztem vissza, mire mondta, hogy igen, O_n. Hát azt nem tudom, merre lehet, igazából még hallani se hallottam róla. Beírtam tehát, hogy Orton Avenue, de nem jött fel semmi. 

Ilyenkor betűzést szoktam kérni, ami sajnos nagyon sokszor áthághatatlan akadály az iskolaelhagyók számára, és ez most se volt másként. Így hát fogtunk nagyobb csomópontokat, és azok mentén navigált, egyre közelebb juttatva magunkat a célhoz. 

Az Orton (ejtds: O_n) Avenue-hoz nem érkeztünk meg, viszont minden gond nélkül odaértünk az Utting (ejtsd: O_n) Avenue-hoz.

Mostanában elmaradoztak azok a beszélgetések, ahol annak tisztázása után, hogy honnan jöttem, azt is megkérdezik, hogy mikor szándékozom ugyanoda visszamenni. 

Vannak helyette monológok arról, hogy semmi gond azokkal a külföldiekkel, akik ide jönnek dolgozni, mert ugye azok is fizetnek adót. Itt aztán egy költői kérdés szokott következni, hogy mert ugye én is fizetek adót. Aztán a kérdőn rám néző szemekből látom, hogy a kérdés nem költői volt. Azt szoktam mondani, hogy hát kénytelen vagyok. 

Legújabban a románok adják a legrémisztőbb témát, akiknek január 1-én jár le a hét évük az EU-ba lépésük óta, és onnantól szabadon jöhetnek. Alkalmi gazdasági és politikai elemzőim szerint egy millióan fognak beözönleni, és felvesznek minden szociális juttatást, főleg pedig munkanélküli segélyt, ami ennek a szorongatott kis szigetországnak csak van. 

Ezek az utasok azt mondják, hogy az Egyesült Királyságnak ki is kellene lépnie az EU-ból, mert az csak kihasználja őket, ők meg jól ráfizetnek. Erre korábban még azt szoktam mondani, hogy én nem nagyon látom Anglia áldozat szerepét sehogy se: nekem inkább úgy tűnik, hogy mindenből kiveszik, amit lehet, például a piacokat, tehát nem féltem őket. Ma már nem mondom, mert nagyon úgy tűnt, hogy ciceregni kezd a beszélgetőpartnereimnél valami biztosíték tőle. 

Az a biztosíték, ami attól tud kiolvadni, ha egy kelet-európai nem kér bocsánatot, hogy (itt) él, de még az hagyján: saját, eltérő véleménye is van. Ezzel együtt azt mondhatom, hogy engem még konkrétan nem támadtak azért, mert az EU másik végéből jöttem. 

Amikor utasok feljelentettek a cégnél valami kisebb-nagyobb hazugsággal, vagy csak olyanfajta félreértésből, ami könnyen feloldható lett volna, ha például velem is beszélnek róla, azok mind valami sajátos élethelyzetből vagy frusztrációból fakadtak (nem tudtam, hogy a kórház, ahova nyilván egy szerettét ment volna meglátogatni; nem hitte, hogy tényleg nem tudom, hogy a folyó másik partján mik a levágások, stb.). 

Mostanában felvettem viszont egy nőt a két gyerekével. Azok egyből az ülésre léptek az utcáról, miközben anyjuk rezzenéstelen arca árulkodott róla, hogy ez szerinte teljesen rendben van így. Bemondta a címet, amit nem tudtam pontosan hol van, de nagyjából igen, úgyhogy elindultunk arrafelé, és abban maradtunk, hogy majd közben eligazít, ha kell. 

Ment is a dolog viszonylag simán, amíg ki nem derült, hogy amire én gondoltam, az nem az, amire gondolnom kellett volna. Innentől minden főbb kanyart megkérdeztem a biztonság kedvéért, bár végül nagy vonalakban jól sejtettem az irányt. 

Az egyik körforgalomnál kérdeztem, hogy itt ugye jobbra, mire a nő mondta, hogy igen. A második kijáratot elhagyva jöttem rá, hogy ez még az eggyel korábbi körforgalom, és itt nincs jobbra. Mentem hát még egy kört, és kérdeztem, hogy akkor maradhatunk-e az egyenesben. Arra is azt mondta, hogy igen. Innentől kezdve jobban figyelt, és jelezte a főbb csomópontoknál az irányt. Nem is volt gond, nem éreztem feszültnek a viszonyt, nem volt szóváltás, semmi. 

Megérkeztünk, kitettem őket, és úgy döntöttem, hogy nem megyek messze, van rá esély, hogy itt is beakad egy meló. De csakhamar a rádió zizzent meg, aminek már a hangját is utálom: minden egyes alkalommal rosszat jelent. Vonalban voltam a diszpécserrel, aki azt mondta, hogy épp az imént hívta őket az előző utasom. 

A nő azt állította, hogy egy körforgalomban tolatni kezdtem, és hogy hét kilencvenet kértem az útért, ami pedig csak öt kilencvenbe kerülne. Meg kell, hogy mondjam, hogy erősen meglepődtem, és ezt nem is titkoltam. Elmondtam, hogy hat húszat kértem, mert a saját órám szerint megyek, (akár csak az összes többi sofőr, nem a selejt minőségű beépített számláló szerint, ami szerint egyébként valószínűleg tényleg öt kilencven lenne a fuvar), és hülye lettem volna megfordulni egy olyan helyen, amit arra találtak ki, hogy körbemehessek rajta. Ráadásul, mondtam, a nő mondta az utat, tehát arra mentünk, és ez ennyibe került. Ebben maradtunk volna, de a diszpécser még „megfenyegetett”, hogy később esetleg visszatérünk a témára. (Ez nem következett be azóta se). 

És akkor gondolkodni kezdtem, hogy ez hogyan és miért történhetett. És akárhogy csavartam a gondolataimat, nem tudtam máshova kilyukadni, mint hogy a nő bennem egy bevándorlót látott, aki még az összes utcát se ismeri, miközben mondjuk az ő férjének nincs állása, aztán ezen felhúzta magát, és ahelyett, hogy beszélt volna róla (nem mondom persze, hogy kellemes beszélgetés lett volna), inkább más irányba terelte az energiáit és kitalálta, hogy kicsit megpróbál befűteni nekem.

A járóbeteg ellátó előtti hideg napsütésben az idős úr kedélyesen beszélgetett az egyik nővérrel. Botját olyan elegánsan tartotta, mintha sétapálca lenne. Hajlott hátú, szárazra enyészett felesége valamivel odébb szorongott: ő várta a taxit. 

Amikor megérkeztem, odajött, és rákérdezett, hogy értük jöttem-e. Mondtam, hogy igen. A nő gyorsan odasietett a férjéhez, és egy alkalmasnak vélt pillanatban szólt neki, hogy megjött a taxi. De a pillanat mégsem lehetett egészen alkalmas, mert a férfi – úgy láttam – zokon vette, hogy felesége megzavarta. 

Bosszúsan kínlódott felém: aprókat lépett, arcáról a testét végigjáró fájdalom sugárzott, arcát ciklikusan felfújta, görcsösen markolta botját. Alig bírt beülni, feleségétől egyszerre várta, hogy segítsen neki, és hogy hagyja békén. 

Bent aztán úgy tűnt, hogy azon izgul, illetve bosszankodik, hogy a szerinte legrövidebb úton megyünk-e. Mindenesetre ideges volt, sőt, a levegőt kapkodva kezdte szedni, mint akinek egy szalmaszálon keresztül kell elegendő oxigénhez jutnia. 

De, furcsa módon, amikor épp magyarázott, hogy itt vágjuk le az utat jobbra, akkor egész összeszedett volt, és erre valahogy levegője is mindig jutott. Ekkor vettem észre, hogy sípoló légzése csak kifújáskor jelentkezik. Fogai között szűri, aztán száraz ajkain át fújja az utastérbe. 

Igen. Ez megkeseredett vénember ezzel a műpaláverrel ítéli élő pokolra a feleségét, aki mintha észre sem venné, hogy mi folyik, a kezét tördelve kérdezgeti a férjét, hogy az jól van-e, mire az rosszallóan sziszegi, hogy hogy az istenbe lenne már jól, milyen kérdés ez egyáltalán. 

A vénember még kérdezett tőlem pár baromságot a kocsival kapcsolatban; láthatóan érdeklte a téma. Remélem, ő nem vezet már. Amikor kifordultam a házuk elől, felesége a szatyrokkal meg a kulccsal kínlódott, ő meg, megint a napon állt, háttal feleségének, az én távozásomat bámulva, megint úgy, mintha a botja csak stíluselem lenne.

Még tíz perc volt hátra a munkaidőm általam megszabott végéig. Ha öt percig nem jön semmi, kikapcsolom a rádiót, ellenkező esetben még egy fuvart bevállalok. Pár másodperc múlva meg is érkezett az utolsó. 

Ez egy speciális helyzet. Míg nap közben a hosszú utaknak örülök igazán, a végén türelmetlenné válok, már a hazaútról szövök – nem túl bonyolult – terveket. Ilyenkor a legjobb egy kínai diáklány azok közül, akik, ha halálos veszélyt éreznek, úgy futnak, mint egy drótra fűzött plüss panda, hátizsákjukkal a hátukon, merev végtagokkal csapkodva és idiotisztikus vihogásba burkolózva. Aki így fut, az persze gyalogolni se szokott, és a műszak végére pont megteszi, hogy elvigyem nyolcszáz yardra, ahova mások fókajárásban mennek, annyira elhanyagolható távolság. 

Egy kocsmához kellett mennem, és mint hamar kiderült, az új főszakács helyettest kellett hazavinnem. A város egyik külkerületébe. Nézzük a jó oldalát, gondoltam: legalább egy kövérebb út a végére. Elindultunk, és – nem az én kezdeményezésemre, mert ugye én egy kicsit meg voltam sértődve, hogy még mindig nem vehetem az irányt hazafelé – beszélgetésbe elegyedtünk. 

A srác nagyon lelkes volt a munkáját illetően. A heti forgalmat hatszáz fontról nyolcezerre tornászták fel egy hónap alatt. Imádja a munkáját, a hosszú távú terve, hogy egyszer saját éttermet nyit. 

Eredetileg a haditengerészetnél kezdett szolgálni, de egy térdsérülés miatt leszerelték. Ott állt ötlet nélkül, mert soha nem gondolt másra. Aztán eszébe jutott, hogy főzni szeret, úgyhogy beiratkozott egy szakácsiskolába. 

Megkérdeztem tőle, hogy az eredeti tervnek végül is mi lett volna a kifutása – értve ezalatt azt, hogy a partot lőni idegen kontinenseken, vagy kapitánnyá nőni, vagy mit tudom én, mi szokott ilyenkor lenni. Ő megismételte, hogy hát a haditengerészet volt a terv. Mondtam, hogy azt értem, de… és akkor árnyaltam a kérdésemet. Erre is a haditengerészet volt a válasz. Ekkor jöttem rá, hogy ez a térdsérülés tényleg sorsfordító volt, mert ennek az embernek ott lenne a helye, ahol nincsenek kérdések, vagy ha igen, azt „Igen uram!”-mal nagy biztonsággal meg lehet válaszolni. 

A hangulatom kezdett a kedvezőtlen irányba csúszni. Borzasztó nehezen viselem az értetlen embereket, ezért sem lennék jó tanár – hacsak ki nem derül egyszer, hogy mégiscsak a hibázástól való rettegés, a félelem légköre a leghatékonyabb motivációs tényező az új ismeretek elsajátításakor. 

Innentől persze nehezebben ment a beszélgetés, mert nem igazán érdekelt, amit a srác mondott. Szó esett a gyakornokáról, akivel nem volt megelégedve, mert nem volt lelkes, nem akarta lenyűgözni őt, pedig ő annak idején pont olyan gyakornok volt, amilyet maga alá is szeretne. Gondolom, de ezt nem mondtam neki, ez a fiatal gyakornok az a fajta szemétláda lehet, aki nem a munkájának él, hanem azt csak elvégezné, de mégse szeretne éhen dögleni. A másik ilyen bosszantó fajta az például, aki nem akar háborúba menni, hanem otthon okoskodik, hogy várjál már, mi értelme az egésznek. 

A baj persze nem jár egyedül. Meg kellett állnunk egy frissen nyílt KFC-nél, ahol vagy negyven percet töltöttünk a sorban. A szakács újabbat zuhant a szememben. Közben, hogy én is pofázzak, elmeséltem neki, hogy egyszer olvastam a KFC tálcájába tett papíron azt a kiáltó hazugságot, hogy az alapító annak idején kiötlötte azt a szuper receptet, amitől a KFC olyan eszméletlen jó, majd fogta magát, és körbejárt az országban, és minden csirkésnek simán odaadta, hogy így csinálják, és az emberek imádni fogják, és a tudás új birtokosai meg majd olyan becsületkassza alapon küldjenek neki százalékot. És – a történet szerint – úgy is lett. Semmi papírozás, meg szúrópróbák, csak kézfogás, és mérhetetlen boldogság. 

A srác – a legmélyebb sajnálatomra – úgy reagált a történetre, hogy hát igen, a bizalom végül meghálálja magát. Én meg azt gondoltam, hogy innen már talán gyalog is haza tudna menni, illetve az se lehet már, hogy egy szar térdsérülés valakit így megakadályozzon, hogy a hadseregben szolgáljon. 

Majdnem egy órán át tartott az utolsó felvonásom. Úgy láttam, hogy a srácnak ez amúgy a napi rutinja, azaz tíz font a hazaútért, harminc a kedves tulajdonos bácsiknak a KFC-nél, nem tudom mennyi a Tescoban, ahol előtte szintén megálltunk. Nem tudom, így összejön-e a saját étterem. Ha más nem, főzhet majd Afganisztánban.

Ezen a szakaszon negyven mérfölddel lehet menni, úgyhogy épp csak egy leheletnyivel hajtok gyorsabban: innen még könnyű elvenni a gázt, ha rendőrt látok, a motor is jobban szereti az ötödiket így, és még hamarabb oda is érünk.

Az út szinte üres, csak egy autó kandikál ki balról. És mögötte egy bringás. Aki abban a pillanatban, ami a biztos ütközéshez van rendelve, kiáll a nyeregből, és beleáll a pedálba. Én a szemem és szám elkerekedésével egy időben a fékbe taposok, az utasom ugyanekkor halkat sikkant, a blokkolásgátló ratatázik a talpam alatt. Előttem a biciklista, tőlem balra az előbb említett autó, jobbra, a járdasziget hézagában egy szemből épp most érkezett nagyívben fordulni készülő.

Ha nem tudok megállni, akkor a baloldalinak kell nekimennem, gondolom, és mint lassított némafilmet nézem, hogy mi történik velünk. A bringás hajszálra épp átér úgy, hogy nekem ugyan balra kell kapnom a kormányt, de az autót még nem érem el. Egy pillanatra el tudom kapni a tekintetét: nincs benne semmi.

Vagy valami mégis van: az a dühítő, az elpusztíthatatlanságba vetett ostoba hit, ami flegma nyugalmat simít az arcára. Amúgy rajtam sem látszik semmi. Valószínűleg azért, mert ebben a helyzetben nekem kell a profinak lennem. Kicsit olyan érzéssel adom a magabiztost, mint amikor tizenkilenc évesen tériszonyos létemre ipari alpinistának adtam ki magam, és a szakértő ajakbiggyesztésével vizsgáltam a falat, ahol majd lógni kell.

Először az utasom szólal meg, azt mondja, hogy ez a fiú igencsak butuska volt. Én erre elnéző kétkedéssel csóválom meg a fejem, és azt mondom, hogy én erősebben fogalmaznék... de aztán nem fogalmazok, csak az elpusztíthatatlanság hamis érzetének témáját vetem fel.

Az út továbbra is kihalt, én újra ötösben gurulok az ég alja felé, veszek egy nagy levegőt, mert tudom, hogy majd most, hosszú másodpercekkel a majdnem sajnálatos események után jön az adrenalin fröccs. És tényleg. A nyelven tövében érzem pikáns ízét, izmaim tónusba állnak, libabőrös leszek, szívem úgy kezd dobogni, hogy még hallom is.

Csak megyek előre, veszem a levegőt, ahogy az normál körülmények között szokás, és egy újabb pártíz másodperc alatt minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Azért az út végén, a krematóriumnál, a visszajáró kiszámolásának többször is neki kell futnom. Az utassal együtt fogjuk a köztünk forgó bankjegyeket és érméket, és együtt rakjuk össze a képet, hogy akkor most melyik kinek a kezében is kell, hogy végezze.

A napokban újra láttam az egyik sofőrt az egy évvel korábbi tanfolyamról. Élénken gesztikulált, nagy társalgásban volt az utasaival. Sok taxis ilyen, nekik Kánaán ez a munka, a sok közölnivalójukat ontják magukból, és energiával telnek meg – esetenként az utasok rovására. 

Én nagyjából fordítva vagyok vele. Ha nem érdekes az ember, és mégis beszélgetünk, a percek elnehezülnek, a lámpák fénye a vörös felé tolódik, és az út nem bír véget érni, a kínos csendek áthidalására tett kísérletek összefolyó, fojtó masszává sűrűsödnek. 

De, mondom, sokan nem így vannak ezzel. Szemmel láthatóan ez a sofőr se. Nem is lenne ebben semmi meglepő, ha nem ismerném őt egy kicsit közelebbről. 

Suhogós mackóban ült az U alakúra rendezett széksor egyik végében – éles kontrasztot vetve a pamut melegítős kollégákra. Madárcsontúnak indult gyerekkorában, de mostanra megvastagodott, kemény hús rakódott rá. Formára úgy nézett ki, mintha virslikből lenne összerakva, de a szárazkolbász keménységével. 

Sajátos alkatát pedig nem szokványos módon építette fel. Soha, egyetlen pillanatra sem maradt vesztig, a nyakát nyújtogatta, a fejét forgatta, kezeit szorította ökölbe, combizmait feszítette. 

Feje egy, a konyha kövére ejtett gombócot formázott oldalas lapítottságával. Arca vörhenyes volt. Hihetetlen energia és közlésvágy feszítette. A brutálisabb fajta helyi tájszólást beszélte valami beazonosíthatatlan beszédhibával fűszerezve és részleges szájzárral lefojtva. 

Mielőtt megszólalt, hangos levegőt vett, fejét oldalra billentette, kezét ökölbe szorította, beszívott még egy kis levegőt összezárt fogai között, szeme bogara felfutott a szemhéja alá, és mindenki arra számított, hogy most azt fogja mondani, hogy mind megdöglötök, vagy hogy elegem van az egész rohadt, tetves világból, de végül mindig olyasmit mondott, hogy az előbb tárgyalt eset vele is megtörtént, és a maga részéről azt tartja a legcélszerűbb megoldásnak ilyenkor, hogy satöbbi, satöbbi. Beszéd közben is sokszor eltorzult az arca, ököllel a térdére csapott, ilyenkor is úgy nézett ki, mint aki mérlegeli, hogy ezt már túlzás lesz kimondani, de aztán úgy dönt, hogy nem érdekli, kimondja akkor is. 

A körben ülők arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Egyrészt itt tényleg toleránsak az emberek, másrészt képmutatók is, harmadrészt meg még azt sem tudom elképzelni, hogy az iskolában egynél többször csúfolták volna. És azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik utas vihogni merne. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni.

Amíg csak úrvezető voltam, sose szerettem, ha valaki hátra ült úgy, hogy elöl, mellettem is volt hely. Ha nagyritkán taxiba ültem, zavarban voltam, hogy nem fellengzősség-e hátra ülni, nem destruktívan távolságtartó-e a gesztus. 

A helyzet másik oldalán ülve, ma már úgy vagyok vele, hogy egy utas akkor üljön előre, ha hátul már hárman ülnek. Legtöbbször idős hölgyek kérezkednek előre: nekik sokszor megoldhatatlan feladat a hátsó ülésre bejutni. Ebből aztán legtöbbször beszélgetés kerekedik, és végül is jól érezzük magunkat. 

Vannak viszont azok, akiknek alighanem gyerekkorukban harcolniuk kellett a bátyjukkal, hogy előre ülhessenek – és a harcot rendszerint elveszítették. Ezek úgy vágódnak be, mintha egy stoppert kéne lenyomniuk, hogy mennyi idő alatt sikerült nekik. De – az érzésem szerint túlzó – közelséggel aztán jobbára nem tudnak mit kezdeni. A legügyesebbek kérdeznek a fociról, arról, hogy mióta taxizom, vagy hogy aznap régóta kint vagyok-e és/vagy jó napom van-e üzleti értelemben. Ezek egytől egyig érdektelen kérdések, borzasztóan unom őket, és miután válaszoltam rájuk, általában további erőfeszítéseket nem teszek, úgyhogy ülünk egymás mellett némán. 

Egy másik altípus a nem kevésbé bosszantó „kompetens” figura, aki úgy ül be előre, mintha a hivatása egy integráns részét teljesítené, vagy a Földön rá szabott küldetése ügyében járna el. Ezek sokszor még össze is csapják a tenyerüket, hogy na akkor lássunk neki, azzal a hévvel, mintha bármi dolguk vagy felelősségük lenne abban, ami történni fog. 

A legelvetemültebbek – alighanem focidrukkerként szerzett tapasztalatokat kamatoztatva – megpróbálnak eggyé válni az autóval és velem, és kommentálják a forgalmi helyzeteket, beintenek a többi közlekedőnek, minősítik őket, és költői kérdéseket tesznek fel az elmeállapotukat illetően. Egy részük annyira biztos benne, hogy egy húron pendülünk, hogy rám se pillant egyetértést keresve, vagy ha igen, nem veszi észre, hogy én felismerem, ha valaki tanulóvezető, vagy nem tudja merre jár, és azért bénázik. 

Az is igaz, hogy a legkellemesebb beszélgetőpartnerek is általában elöl foglalnak helyet. A napokban egy fogadóiroda előtt vettem fel egy idősebb (61) muksót. Látszott, hogy vidám az alaptermészete, de ott és akkor mázsás teher húzta a szürke nedves aszfalt felé: nyert. Nyert, és tudta, hogy most egy bevásárlóközpontba viteti magát, ahol mindent el fog költeni olyan dolgokra, amik – amíg a konzumálás részegítő mámora tart – otthagyhatatlannak tűnnek, de otthon már csak az üresség, az érdemtelen pocsékolás érzése marad, meg a praktikus probléma, hogy hova tegye a sok cuccot, amíg lábon el nem rohadnak. Azt mondja, mindig ez történik, utál is odajárni. 

Ő is tudta, hogy mi az a Magyarország. Ő is Puskás Ferencen keresztül. Bálványa volt.  Geopolitikai és globális gazdasági kérdéseket is érintve, de végül mégis a foci körül gravitált a beszélgetésünk, csak ezúttal mégis volt valami kedves vidámság a dologban – a magyar foci tragikus helyzete ellenére. Egyszerűen nem fért a figura fejébe, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy már egy VB-re se jutunk ki, nem hogy a világot nem verjük agyon. Mondtam neki, hogy nehogy azt higgye, hogy hétköznapi kihívás volt. Beletelt pár évtizedbe, mire maradéktalanul sikerült.

A hátsó ülésemen a párkapcsolatok összes válfaja és szakasza tetten érhető. Ha nem a hátsó ülésemen, akkor is. Sokszor előfordul ugyanis, hogy a fickó előre ül, a nő meg hátra. Némelyik figura kötelességének érzi, hogy mellettem legyen, vagy a vezetésbe való beleszólás illúzióját szeretné fenntartani. Akárhogy is, engem zavar (igazából, ha bárki is ül előre), a nővel szemben meg türhőség. 

Na de ami az eredeti témát illeti: a múltkor egy kezdetnek lehettem szem- és fültanúja. A srác ült elöl, a lány hátul – ami még egyszer: nem jó jel – és a beszélgetésük arról szólt, hogy valami ajándékot, vagy az ajándékhoz tartozó valamit megyünk felvenni valahova, de a lány nem tudhatja, hogy mi az, mert neki fog szólni, és meglepetés. 

A lány, mivel ezen a vonalon a fiú egyszerűen nem engedte tovább menni, egyebekről kellett, hogy csacsogjon. Főleg egy dolog ütötte meg a fülemet, mégpedig azért, mert láttam, hogy a srácoz igencsak letaglózta. A csaj megpróbált a fociban szerzett jártasságáról tanúbizonyságot tenni, és jelezte, hogy tud a múlt hétvégi eseményről, és az eredményt is ismeri. Sajnos azonban vétett egy iszonyú hibát: a Liverpoolt összekeverte az Evertonnal. Én, ha néznék tévét, és benne sportot, akkor a világ legsorsdöntőbb lövése közben is rezzenéstelen arccal kapcsolnék tovább, de még én is tudom, hogy a fenti baki súlyosságában olyan, mint Hitlert Gandhival keverni. 

Az utóbbi időben kifejezetten gyakran fordul elő egy egészen másik fajta találkozás. Ezek a párok jellemzően ötvenesek, jól összeszoktak már: vagy derűsen beszélgetnek – esetleg velem is – vagy néma, de bensőséges csendben élvezik egymás táraságát, miközben vacsorázni gurulnak. Az ilyen párok közül jó néhánynál a nő fahéjas almás pitére emlékeztető parfümöt visel. Meggyőződésem szerint feromonok útján hat férjére, az almás pite jelleg csak egy, a szagolható tartományba eső, anyai melegséget ébresztő kedvesség. 

Vannak férfiak, akik nőktől jönnek ki, és rajtuk érzem ugyanezt az illatot. Velük soha semmi gond nincs, nem idegeskednek, nem okoskodnak, nem akarnak forgalmat irányítani, csak nyugodtan, ernyedt félmosollyal az arcukon süppednek az ülésbe.

Amikor a faji diszkrimináció ellen küzdenek felvételi lapokon, sokszor megkérdezik, hogy fehér vagy fekete vagyok, netán ázsiai, stb. De tovább is mennek ennél, és gyakran arra is kíváncsiak, hogy brit fehér, ír fehér vagy egyéb fehér vagyok-e. Ezekre az információkra azért van szükségük, hogy lássák, illetve bizonyítani tudják, hogy kellő merítéssel építették fel a gárdájukat.

Lehetőségem nyílt viszont egy másik szemszögből is rácsodálkozni, hogy lehet különbség az azonosnak látszó bőrszínek között is. Conan O’Brient kérte meg annak idején az orvosa, hogy érzékeny bőrére való tekintettel a kocsitól a napernyőig tartó utat futva tegye meg. Az angolok egy tekintélyes hányada hasonlóképpen van ezzel.

Én ennél szerencsésebbnek tartom magam, és képes vagyok a napon lebarnulni. Most nyáron is ez történt. Vegyük hozzá ehhez az erős szálú hajam, ami saját akaratából nagyjából felfelé törekszik, és kész az átlényegülésem. Persze én nyáron is mindig is úgy gondoltam magamra, mint a téli énemmel azonosra.

De nem az angolok. Számukra fehér embernek lenni elvágólagos dolog, azaz végleges és állandó állapot, amit csak vörösre égések szakíthatnak meg. Nyaralásom végeztével olyankor, amikor azt firtatták az utasaim, hogy honnan érkeztem ide, rögtön a tippjüket is elárulták. Azt gondolták, hogy török vagy iráni lehetek.

Megjegyzem, hogy amikor öltönyben voltam, hasonló pigmentációs állapotban, akkor ezek a nációk nem ugrottak be senkinek, hanem inkább arra gyanakodtak, hogy spanyol lehetek.

Ez a család fogta magát, tagjai reggel magukra öltötték az itt népviseletnek számító mackót, és elvonatoztak Londonba. Ott töltötték az egész napot, hogy késő délután a vonatról leszállva velem jussanak haza. Legalább egyikük savanyú húgyszagú. 

Négyen vannak. A férfi és a nő százötven kiló körül, a lány még csak száztíz talán, a fiú viszont kimondottan cingár. Ennek több oka is lehet. Feltehetőleg van a lakásukban valami életfontosságú dolog vagy hely, amihez a többiek nem férnek már hozzá, csak a cingár fiú, aki így nem hízhat meg, akárhogy is szeretne. A kocsiba is csak így férnek be családostul: Steven elöl, a lányok hátul balra és középen, majd mikor ők már bent ülnek, a fiú is beszáll a maradék helyre, az ablaküvegre simulva. 

Úgy tűnik, hogy egész londoni útjukat végig bosszankodták, ami egyet jelent azzal, hogy élvezték. Megerősítést nyert a számukra, hogy otthon kedvesebbek az emberek és barátibbak az árak. Ők láttak mindent, nekik ne magyarázzon senki. 

Steven, részben mivel részeg, nem pontosan érti, hogy az, hogy angolul beszélgetünk egymással, definíció szerint azt jelenti, hogy én tudok angolul. Zavaros neki ez az egész azzal, hogy nem vagyok angol. Mikor kiderül, hogy lengyel sem vagyok, annak megörül, mintha titkos szövetséget akarna kötni velem, ellenük. 

A söráraknál érzek késztetést, hogy bizonyítsam, többet tudok angolul a „semmi gond”-nál (no problem), ezért egyetértőleg jelzem, hogy a három, meg öt fontos pintenkénti sörárakat én speciel lehúzásnak tartom (ripoff). Erre a szemembe néz, mintha évek óta most találkozott volna valakivel, aki igazán megérti, majd mutatóujját felemeli, és nem állja meg, hogy ne tanítson tovább angolul, és tagoltan mondja, hogy én is megértsem, hogy erre a kategóriára már az úgynevezett kibaszott lehúzás kifejezést indokolt használni (fucking ripoff). Ebben maradunk. 

A kövérek heves lángon élnek, nyálat prüszkölve röhögnek, hogy egy pillanattal később egymásra ordítsanak, majd rövid siket csend után újra röhögésben törjenek ki. Steven, fogd be a pofád, nem figyel rád, ignorál téged! Röhögés. Hallgass el, te hülye picsa, mert betöröm az arcod! Csönd. Röhögés. Ilyesmi megy a felnőttek között, a lány mindkettejüket pocskondiázza, és röhög velük, a fiú meg próbálja csitítani őket, neki kínos ez az egész, nem röhög, nem ordít, csak a fejét csóválja. Ezzel, hogy nem sikerült, nem lehetett meghíznia, kimarad valamiből, egyes külső hatásoknak meg jobban ki van téve, mint kipárnázott családtagjai. 

Mikor mindenki nagy nehezen kikászálódik, a fiú mindenért elnézést kér. A kertkapuban nagy röhögés, majd a zsebeiket tapogatják, a táskáikat matatják, és ordít mindenki mindenkivel. Aztán előkerül a kulcs, röhögve bemennek. Ahogy becsukják maguk mögött az ajtót, még egy utolsó ordítás szökik ki a résen.

Én annyit magyaráztam angoloknak, meg pakisztániaknak, meg lengyeleknek, hogy az angol címzési szokások jóval többek kellemetlenségnél, de senki nem igazán hitt nekem. 

Az van ugyanis, hogy itt gyakori az olyan, hogy egy utca két végét egy lakópark, vagy gyárkomplexum választja el egymástól, és másfél mérföldet kell autózni, ha az egyik végéről kiderül, hogy nem oda akartunk menni. Normál körülmények között ennek a két külön helynek két külön neve kellene, hogy legyen. Itt azonban hagyományőrzésből, vagy mert a levegőből egylényegűnek látszik a két utca, marad ugyanaz a név. 

Van az is, amikor lenne egy természetes határa egy útnak, mondjuk egy eszméletlen nagy körforgalom torkolatánál, de nem ott van, hanem megy még száz métert, majd ott vált nevet. 

A városközponthoz közel egy egész sor van olyan utcákból, amik középen le vannak betontuskózva, és egy rohadt nagy kört kell menni, ha rossz oldalról közelítettünk. Épp itt folyt le a bizonyítási demonstráció. 

Én azzal érveltem alkalmi beszélgetőpartnereimnek, amikor ezt a témát hoztam fel, hogy ez a fajta hülyeség rengeteg kellemetlenséget okoz, amikor csomagok nem, vagy késve érkeznek meg, amikor a kiszállított pizza kihűl, mire eljut a célállomásra, de az igaz probléma akkor van, amikor a rendőrök, mentők vagy tűzoltók mennek az adott címre. 

Az előbb említett utcák valamelyikében éppen ez történt a minap. Zsaruk, mentők és tűzoltók dübörgő, motorbőgős, szirénázó és villogó konvoja rongyolt végig az egyik úton. Szerencsére üres volt az adott útszakasz. 

Én még ugyanabban a lomha dugóban álltam két zölddel később, amikor ugyanez a konvoj ugyanott, most már a menetiránnyal szemben kotort visszafelé. Óriási mák volt, hogy még mindig üres aszfalton mehettek, de aztán jobbra egy kétszer két sávos út következett. Hogy ott hogy sikerült haladniuk, azt nem láttam. 

Mindez nagyjából négy perc késést jelentett. Négy plusz perc lángokban? Négy plusz perc oxigén nélkül? Négy plusz perc késsel a hátban?

– Hogyan, kérem? – kérdeztem vissza először, mert nem értettem azt, aminek a feltűnésére nem számítottam, nem tudtam, hogy ilyen előfordulhat. – Lenne olyan kedves, és beemelné a lábamat? – ismételte meg az idős asszony a legtermészetesebb hangon. – Természetesen – válaszoltam úgy, mintha az előbb csak nyelvi akadályba ütköztem volna. 

A hölgy pedig ült a hátsó ülésen kifelé fordulva, és mintha erőfeszítést tett volna, legalábbis egyes tagjaiban volt valami feszülés, akarás. De a lábában semmi. Otthonkája kissé felcsúszott, látni engedte felvizesedett lábszárát. Olyan puha, olyan erőtlen, hogy nem találni rajta fogást, szorítani kell, a pikkelyes, vörhenyes bőr ilyenkor fehéredik, nem tudom, mikor okozok fájdalmat, és mikor szorítom eléggé, hogy felemelhessem. De a néni nem jelez fájdalmat. 

Az egész látszólagos természetességgel folyik le, legalábbis én nem látok semmit az idős hölgy arcán, és ő sem lát semmit az enyémen. A kiszállás könnyebben megy, ott csak a küszöböt kell legyőzni. A hallgatólagos megállapodás szerint – amit eddig senki nem szegett még meg, pedig nem egy ilyen hölgy utazott már velem – borravaló jár az ilyesmi után. 

Miután a legkifinomultabb udvariaskodások és kölcsönös jókívánságok után búcsút veszünk egymástól, én marokkal kapok a nedves törlőkendő után, és alaposan megtisztítom a kezemet. 

Újabb technikám szerint már nem érintem a – valami miatt mindig – pikkelyszerű, gyulladásos, irritált bőrt, hanem a cipőt fogom meg inkább. Ez még mindig jobban hasonlít arra, mint amiért eredetileg bekészítettem a törlőkendőket.

– Anyu, ez már az étterem?

– Nem. Még csak a kocsmánál vagyunk.

– Ahol nagypapa lakik?

– …

Három vágott szemű srácot vettem fel. A mecsetbe igyekeztek: péntek volt. Először talán ők dicsérték az autómat, és így kezdtünk el beszélgetni. Nemzetközi kereskedelmet tanulnak itt egy évig, aztán húznak haza, alig várják. 

Én kérdeztem őket, hogy mik a tervek, megpróbálnak itt megkapaszkodni, vagy inkább otthon képzelik el a jövőjüket. Akár csak egy pillanatnyi habozás nélkül mondták, hogy októberben repülnek, és vissza se néznek. 

Nem jön be nekik az itteni kultúra, az időjárástól meg hánynak. Épp ennek kinyilatkoztatása előtt közöltem velük a rossz hírt, hogy amit most itt látnak nyár címszó alatt, azt véssék az emlékezetükbe, mert ilyesmi (huszonsok fokok, permanens napsütés) nem lesz jó pár évig. 

Kérdezgették, hogy én honnan jöttem, és kapizsgáltak valamit arról, hogy volt valami dolgunk az orosz nyelvvel, viszont tudták, hogy Budapest a főváros. Ennél többet nem nagyon lehet hallani senkitől. 

Én is megkérdeztem őket, hogy honnan jöttek. A legjátékosabb kedvű azt mondta, hogy ha egyből kitalálom, kapok két fontot. És rögtön segíteni kezdett, hogy kiindulhatok a bőrük színéből, az arcukból. Meg a vallásotokból is – mondtam – és azon gondolkodtam, hogy melyik országgal készülök éppen összekeverni az övékét. Malajziával készültem összekeverni, úgyhogy hamar mondtam, hogy Indonézia. 

Meg voltak döbbenve, és szemmel láthatóan végtelenül boldoggá tettem őket. A kétfontos tartozást rögtön elismerték, aztán megtudtam tőlük, hogy a Ramadam azért esik össze-vissza mindig máskorra az évben, mert nem a Napot, hanem a Holdat követik a naptárukkal. Elárulták azt az általam már egyébként ismert tényt is, hogy náluk él a legnagyobb muzulmán közösség a világon. 

Mondtam, hogy tudom, de tény, hogy amikor ezt először hallottam, erősen meg voltam lepve, mert addig nekem… És itt félbeszakítottak azzal, hogy biztos arra gondolok, hogy az terjedt el Európában, hogy az iszlám a terroristák vallása. De ezt egy legyintéssel intéztem el, és csak intettem a fejemmel, hogy ezzel a vélekedéssel ne is törődjünk most, és csak befejeztem a mondatomat, hogy nekem annak idején magamtól nem jutott eszembe, hogy Törökországon túl muzulmánokra számítsak, hanem leginkább a fekete kontinens északi részére képzeltem őket. 

Egyébként ez az egész a mai napig is meglep holtversenyben azzal, hogy a Fülöp-szigetekiek a legkeményvonalasabb katolikusok az ismert univerzumban.