Az akcentusa alapján tanultnak / műveltnek tűnő idős hölgy az indulástól kezdve folyamatosan beszélt. Kísérője jobbára csak ráhagyta, amit mondott, illetve „ó, ne mondd!”, „valóban?”, és ehhez hasonló kifejezésekkel segítette a permanens verbalizálást. 

Viszont – egyebek mellett – a következők hangzottak el. Olyan gyönyörűek ezek a fák! Nézd milyen nagyok! Te jó ég, mennyi idősek lehetnek – mondta a hölgy, és gyermekien csodálkozott rá a szokványos méretű fákra. Ezek az épületek elég régiek. Nézd viszont ezeket: ezek újnak látszanak. Valóban – erősítette meg a kísérő – ezek itt régebbiek, azok meg meglehetősen újak. Vajon a fák öregebbek, vagy az épületek – tűnődött tovább a hölgy. A fák – jelentette ki a kísérő. A hölgy elújságolta kísérőjének, hogy a kontinens (Európa) lakóinak nincsenek olyan csodálatosan nagyra nőtt fáik, mint nekik itt Nagy-Britanniában, hanem csak körülbelül derék fölé érnek, mutatta, és szemrevételezte a magasságot, ahova kezét tette, majd bólintott, hogy igen, nagyjából ez a reális méret. 

A kórházkomplexum területéről kiértünk a városba, ahol az összes régi út, a hölgy életének minden helyszíne, és jelentékeny számú egyházi iskola számba vétetett. Kiderült, hogy hol vettek házat az első férjével, akiről meg az derült ki, hogy egyben az utolsó férje is volt. Egyébként később vettek egy másik házat is, amiben a hölgy jelenleg is él, de itt megálltak – nem úgy, mint az autókkal, amiből életük során jóval többet vettek kettőnél, és ahogy a hölgy summázta, ez röviden annyit jelent, hogy több autójuk volt, mint házuk. Ezen fel is nevetett. 

Egyébként az ő idejében, hitelt csak a férj bevételei alapján adtak, úgyhogy ők is csak arra tudtak felvenni, de előtte minden hónapban szívósan rakosgatták félre a fontokat, és letették az ár felét. 

Utazásunkat a fák ölelték keretbe. A kertben is vannak fák ugyanis. Viszont elég hangosan zúgnak, ahogy a szél átfúj a leveleik között – gondolná bárki, de az idős hölgy rájött, hogy valójában a kicsit messzebb, az úton gördülő autók hangját hallja. Hát ezért volt olyan furcsa az a zúgás. Ugyanakkor – kicsit jobban beleásva magát a témába – kifigyelte, hogy eredetileg is igaza volt, és a fák is valóban zúgnak. 

Itt egy kicsit elgondolkodott, mire a kísérője közbeszúrta, hogy ebben az esetben nézesse meg azokat a fákat a kertésszel. Az út elején még majdnem közbeszóltam, de aztán láttam, hogy csak valami szerves egészet, egy saját életét élő mesehömpölyeget pukkasztanék ki vele. Végül a végén is megálltam, hogy felvessem, hogy a fa csak egy dolog, a szelet is meg kéne nézetni valakivel.

A cím a város legrohadékabb kereszteződés-rendszerének a tövében volt. Itt lehet menni az autópálya felé, a kórházhoz, a körútra, a belváros felé és a szomszédos kisvárosba. Az egész kereszteződés felett még egy többsávos felüljáró is fut – el nem tudom képzelni, hogy honnan hova vezethet. 

Szerencsére épp volt egy darab egy autónyi hely pont a ház előtt. A nyugdíjas korú, de fitt mesztic nő kedélyes nyugalommal lépkedett felém. Azonnal csevegni kezdünk. Először persze az időjárás került szóba, ugyanis szokatlanul kitartóan van meleg és süt a nap az utóbbi hetekben. A többség szerint ennek az lesz az ára, hogy öv évig nem fog hasonló történni. A valóság ezzel szemben az, hogy három éve is volt ilyen. 

A formaságokon túllépve viszont hirtelen azt kérdezte a nő, hogy most reggel vagy este van. Mondtam, hogy este nyolc múlt. Ez biztos? – kérdezte rövid gyanakvás után. Mondtam, hogy igen, én az ilyesmit mindig számon tartom. 

A nő bemondta a címet, tisztáztuk, hogy akkor azt az utat kell irányoznunk,  ami felé közeledve az utolsó pillanatig úgy tűnik, hogy egy behajtani tilos felé tartunk, de nem. Átkönyörögtem magam a mellettem lévő négy sávon, hogy irányba tudjak állni. Miután ezzel megvoltam, mintha most szólalna meg először, úgy mondta, hogy akkor menjünk haza. Ezt – főleg a fesztelen hangsúly miatt – nem akartam elsőre (és másodikra) elhinni. Nem úgy mondta, mint aki meggondolta magát, vagy mint aki otthon felejtett valamit. Hanem mintha mindig is ezt akarta volna. 

A visszakérdéseimre rendre a legtermészetesebb és legnyugodtabb hangon mondta, hogy igen, legyek szíves. Sávot váltottam hát ötödször is, és a biztonság kedvéért mondtam, hogy akkor most vissza a körútra, ott el az első kereszteződésig, ott megfordulok, és szépen ívesen visszajövök ide. Bólintott, hogy ez remek, pont erre van szüksége. 

Ez a manőver pont egy mérföldet vett igénybe, az pont az alaptarifa, amit megérkezésünkkor gálánsan felkerekített, majd közölte, hogy a napszakra vonatkozó tények ismeretében a legokosabb az lesz, ha alszik még tíz percet, vagy harmincat, ezt még meglátja, aztán hív egy taxit. 

Elbúcsúztunk, és én jó messze elhajtottam a környékről, hogy a következő fuvart lehetőleg egy sugárút bal széléről kelljen felvennem.

A férfi komoly arccal ült be a kocsiba, és gyorsan elmondta, hogy hova szeretne menni, de a lelkemre kötötte, hogy ha felmerülne, mondjak egy másik címet, hogy őt ott vettem fel. Mondtam, hogy jó, nem probléma. 

Aztán a srác folytatta, hogy ugyanis a barátnőjét fogjuk felvenni, és nem szeretné, ha félreértések adódnának abból, hogy máshonnan vettem fel, mint ahol elvileg lennie kellett volna. Mondtam, hogy értem, rendben. 

Viszont a címre az istennek se bírtam emlékezni. Megkérdeztem, hogy mi is volt az. A srác rosszallóan, tagolva ismételte el. Aztán megkért, hogy a képernyőt is kapcsoljam el, ha a csaj odanézne, ne lássa a címet, ahol felvettem. Jó, kimentem a főképernyőre. 

De az utas annyiszor ismételte el, hogy tehát ha kijön a lány, lehet, hogy mérges lesz, és kérdezősködni, meg vádaskodni fog, de én csak azzal törődjek, hogy a megfelelő címet mondjam neki, ha megkérdezné, márpedig jó eséllyel meg fogja kérdezni. 

Most már engem is nyomasztani kezdett, hogy képtelen vagyok egy címet megjegyezni egy ennyire kiélezett helyzetben, úgyhogy inkább megkérdeztem megint (harmadszor), hogy mi is volt az. Közben úgy mosolyogtam, mint aki alapvetően viccesnek találja ezt a helyzetet, egy bohózat potenciális alapjának. 

A srác azonban egyáltalán nem nevetett, újra a számba rágta a címet, és még egyszer elmagyarázta, hogy borzasztó fontos, hogy jól válaszoljak, mert ha kiderül, hogy nem onnan jön, mint ahonnan a lány gondolta, abból helyrehozhatatlan nagy baj és szomorúság lesz. 

Egy kicsit csendben volt, aztán – talán mert elgondolkodhatott rajta, hogy minek látszhat ez az egész kívülről – kissé nyugodtabb hangon, mint aki egy régi mentális betegségét vallja be, indoklásul hozzáfűzte az egészhez, hogy az alapvető probléma az, hogy a lány állandóan gyanakszik, nem hisz neki, lehet mondani, hogy rossz természete van, de annyit biztos, hogy a bizalommal hadilábon áll. 

Amikor a lány beült, én is rögtön megéreztem rajta, hogy nem hisz ennek az embernek, mintha meg lenne győződve róla, hogy nem mond igazat. Annyira bizalmatlan volt, hogy az út végére is csak alig oldódott fel kezdeti sértődöttségéből, és szerintem még az ellene irányuló összeesküvések lehetőségét sem tudta nyugodt szívvel kizárni, és azt gondolta, hogy hiába is kérdezne tőlem bármit, úgyis csak azt válaszolnám, amit a barátjával egyeztettünk. 

Ebben tévedett, ugyanis végül csak nem sikerült megjegyeznem azt a rohadék utcanevet, és rövidtávon mindenki jól járt azzal, hogy nem kérdezett meg. Ugyanakkor az a megérzésem, hogy az ekkor elmaradt katarzis azóta talán már bekövetkezett.

Alighanem fontosabb, illetve produktívabb dolgokról vonja el a figyelmemet, de intenzíven foglakoztat, hogy az emberek mit tesznek idomítás hatására, és mit józan belátásukból. Eddig meg nem dőlt hipotézisem szerint a döntő többség, illetve tetteinek többségében mindenki úgy cselekszik, ahogy a szülei, a média, a saját kultúrája beégette neki. 

Itt Angliában az emberek nagy gondot fordítanak arra, hogy együttműködőek és udvariasak legyenek, és ezt amúgy helyesen teszik. Az edzőteremben például két flaska fertőtlenítő-spricni van kikészítve két guriga papírtörlővel. Amikor az ember végzett a gépen, letörli az izzadságát, hogy másoknak ne abban kelljen posvadniuk. 

Ezt azonban rengetegen olyan gépeken is megteszik, ahol objektíve nincs értelme. Például a futópadon istentelenül, sportorvosok figyelmét is felkeltő szinten oda kell tennünk magunkat, hogy a kijelzőre verejtékezzünk, mégis sokan vannak, akik használat után lecsutakolják a gépet a meg nem fogott kapaszkodóval együtt. 

Bizonyos időszakokban viszont sokan alig várják, hogy az adott gépen sorra kerülhessenek, és amíg a futással épp végzett visszaér a tisztasági csomagjával, már az új delikvens állítgatja a vállalt mérföldeket a konzolon. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy a törlőkendős zavartan álldogált egy darabig, majd odament a szomszéd futógéphez – vagy akár egy szobabiciklihez –, amit senki nem használt, és szépen letakarította. 

Ez már egy másik nagy csalódásomhoz fogható horderejű szomorúság. Akkor éreztem hasonlóan, amikor megtudtam, hogy a hódok, ha átzúduló víz hangját játsszák le nekik, gerincvelőből gátat kezdenek építeni, és ha a hang elhallgat, abbahagyják. Nem urai e cselekedetüknek, nem mondják, hogy bazmeg, nem hiszem el, hogy megint átszakadt, nem tesznek úgy, mintha nem hallanák, hogy aznap már ne kelljen ezzel foglalkozni, hanem csak indulnak gátat építeni, mint a biorobotok.

Rengeteg emberrel találkozom, napi huszonvalahánnyal is akár. Némelyiküket, ha újra beül az autóba, rögtön felismerem. Jobbára azokat, akikkel beszélgettünk is. Ki tudja, hányan vannak azok, akik ültek már mögöttem vagy mellettem, de nem hagytunk nyomot egymás emlékezetében. 

Az egyik stadionnál teszek ki két focirajongó srácot, amikor a félig lehúzott ablakon egy, a nyolcvanas évekből a mai időkbe adaptált frizurás fekete figura mosolyog be, és nevetve kérdezi, hogy volt-e fogalmam róla, hogy ő itt dolgozik. 

Én is szélesen rámosolyogok, és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán a leghalványabb sejtelmem sem volt az egészről. Közben lázasan kutatom az agyamban, hogy ki lehet, hol találkozhattam vele, miről beszélhettünk: bármit, amiből tovább tudom fűzni ennek a találkozásnak a szálát. 

A srác a futball klub színeivel harmonizáló mellényt visel, úgy néz ki, mint egy drága étterem pincére. Azt mondja, hogy nappal ezt csinálja, és végigmutat mindent eláruló ruházatán, de szerintem a stadionban nincsenek felszolgálók, most sem tudom, mi lehet. Aztán hozzáteszi, hogy éjjel meg DJ. 

Mondom neki, hogy ez derék, időgazdálkodásból kitűnő. Ami azt illeti, térgazdálkodásból is. Szerencsére sietnie kell vissza, úgyhogy búcsúzik, én jelzem, hogy megértem, és mindketten kifejezzük, hogy örültünk a viszontlátásnak. 

Még épp csak a kuplungot emelem, amikor a búcsúzó mosolya egyszerre bevillantja, hogy ki ő. Amikor összefutunk, ugyanezzel a vigyorral szokott üdvözölni. A szomszédunk a kettes lakásból.

Freeblog makkegészséges volt. Jól nézett ki, szerethető tulajdonságokkal volt tele. Olykor ki kellett szolgálni apróbb szeszélyeit, de ha ezeket kiismerte az ember, jól együtt lehetett vele dolgozni. 

Aztán – valamikor tavaly, vagy tavalyelőtt ősszel talán? – elesett, és csúnyán beütötte a fejét. Annyira, hogy egy csomó dologra már soha többet nem emlékezett vissza. A baleset után újra dolgozni kezdett, de úgy tűnt, hogy itt-ott máshol is eltört pár csontja, illetve a fejében is maradt zavar, lassúság, tompaság. 

És akkor pont tavasszal, amikor pedig éppen a reménynek kellene ébrednie, és minden télbe belefáradtnak újult energiával kellene a Nap felé fordulnia, Freeblog újra elesett. 

Próbálták újraéleszteni, nem ment. Aztán mentőt hívtak hozzá, de az vagy nem jött ki, vagy nem volt nála megfelelő felszerelés, én nem tudom, meg azt sem, hogy még mindig várják-e őket, de most már olyan régóta tart ez az egész, hogy Freeblog tolerálhatatlanul sok időt töltött oxigénhiányban, és nekem innen úgy tűnik, hogy már ki is hűlt. Sajnálom, mert rendes srác volt.

Megint egy kocsma volt a cím. Az ajtón egy nyolcszoros orrtörött, kopasz exbokszoló lépett ki, és bólintott, hogy látja, itt vagyok, mindjárt jön. Bólintottam én is, csak az én fejem az alsó holtponton egy kicsit többet időzött.

Pár pillanat múlva visszatért a haverjával. Őt kellett hazavinni. Alig állt a lábán, csak üggyel-bajjal jutott el a kocsiig, beülni nem is bírt egyedül, a kopasz utcai harcos segített neki, aztán meggyőződött róla, hogy pártfogoltja rendesen a helyén van, és bemondta nekem a címet.

Ismerősen hangzott. Közben az utas úgy ahogy felém fordult, nyögött és fújtatott. Egymásra néztünk, már amennyire tudta irányítani a tekintetét. Ekkor láttam, hogy nem részeg. Központi idegrendszeri bénulása van. Úgy kérdeztem, hogy jó utcára gondolok-e lejjebb, aztán jobbra, hogy igennel vagy nemmel tudjon felelni.

Helyeslő hangokat adott ki. Az úton persze nem beszéltünk, de láttam a tekintetén, hogy érző és értő ember. Akár kérdezgethettem is volna a napjáról, a kocsmáról, a haverjáról úgy, hogy igenekkel meg nemekkel tudjon válaszolni, de az út rövid volt, hamar megérkeztünk, és igazából csak később jutott eszembe az egész.

Ezzel együtt, talán csak az én fejemben, de egy kölcsönös tisztelet és elfogadás alakult ki közöttünk szavak nélkül is. Hangot adott, hogy igen, itt jobbra, aztán megint levegőt préselt át a hangszalagjai között, amikor a házhoz érkeztünk, ahol lakott. Valami köszönöm félét nyögött, és összezárt öklével előre biggyesztett egyet. Én is odakoccantottam az enyémet, és mondtam, hogy semmiség az egész.

Cikázó tekintetét egy pillanatra szembeállította az enyémmel, és nyöggentett, hogy nem. Újra előrenyújtotta az öklét, én egy pillanatig gondolkodtam, aztán leesett. Keze alá tartottam a markomat, ő nagy koncentrálással kinyitotta az ujjait, az előre odakészített pénz pedig a tenyerembe hullott.

Segítettem kiszállni neki. A kezemet nyújtottam neki, amit kis rákészülés után megmarkolt, és úgy húzta fel magát, mintha csontjai és izmai egyetlen kusza, feszes acélvázat alkotnának. Amikor a bejárón eljutott az ajtóig, megnyomtam a gombot, hogy szabad vagyok, jöhet a következő fuvar.

Egy-egy fuvarnak természetesen az utolsó felvonása a kedvencem. Ilyenkor megérkezünk, én leolvasom, hogy hány mérföldet tettünk meg, kikeresem a táblázatomból a hozzá tartozó árat, majd megkapom a pénzt. Minél nagyobb volt a távolság, annál vidámabb vagyok. Persze csak akkor, ha tényleg fizetnek. Ha nem, az arányosság fordított.

A nem fizetésnek a legtipikusabb példája az, amikor valaki kiugrik egy pillanatra, felszalad a lépcsőn, aztán örökre eltűnik. Ilyen eddig vagy kétszer történt velem. Nem tudom, hogy a szerencse vagy a betyárbecsület az oka, de mindkét alkalommal épp csak egy alapdíjas menet volt mögöttünk, úgyhogy sem pénzben, sem időben nem vesztettem sokat.

Persze kezdők hibájának hangzik kiengedni kétes terepviszonyok között bárkit is a kocsiból, de a statisztika mégis azt mutatja, hogy ez az esetek vastag kilencven százalékában gond nélkül működik. Az embereknek tényleg be kell ugraniuk valakihez út közben, vagy pénzt kell felvenniük.

Ennél eggyel bosszantóbb volt az a részeg utasom, aki annyira részeg volt, hogy az ájulástól csak évtizedes rutinja mentette meg. (Ezeknél nem félek attól, hogy összehányják a kocsit: az kezdőkkel történik). Az egész utat végighencegte azzal, hogy van pénze, igazi idióta módjára irányított, hogy merre menjek, mert a végcélt megmondani nem tudta, de a robotpilótája úgy-ahogy elment navigátornak.

Ahogy megérkeztünk, kiderült, hogy nincs pénze. De egyáltalán nincs. Azt javasolta, hogy menjek vissza a kocsmába, ahol felvettem, és ott majd busásan kifizetnek. Csalódottságomnak rögtön hangot adtam, és egy kicsit erőlködtem, hogy fizessen, de végül a zsebeit nem kutattam át. Úgy döntöttem, hogy nem vesztegetek több időt, elég az elbukott tíz font, és kipattantam a kocsiból, átszaladtam a másik oldalra, kinyitottam az ajtót, és megkértem, hogy azonnal pattanjon ki ő is.

Ki is pattant, én meg még elmondtam neki, hogy tetűládának, meg szar embernek bizonyult, ő meg erősködött, hogy egyébként, ha lenne pénze fizetne, és hogy a kocsmában tényleg meg fogom kapni a pénzem. Legyintettem, és elhajtottam. Ő még utánam szólt, hogy engem viszont nagyszerű, igaz embernek tart.

Kettővel bosszantóbb eset volt, amikor egy lepukkant lányt vettem fel egy rossz környék egyik sarokháza mellől. Foszlott nylonzacskóban cipelt ezt-azt, az út elején pedig ordibált egyet valakivel telefonon, hogy az hogy merte otthagyni őt, amikor arról volt szó, hogy együtt mennek oda, ahova ő most egyedül utazik.

Amikor megérkeztünk, ez is bejelentette, hogy neki konkrétan nincs pénze. Nem volt nehéz kitalálni, hogy megszívtam. Azt mondta, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és ott megkapom a pénzt. Normál körülmények között ezt persze nem teszi meg az ember. Én viszont gondolkodni kezdtem. Ha most itt hagyom, biztosan bukok hat fontot. Ha visszamegyek, lehet, hogy lesz tizenkettőm, még ha erre parányi is az esély. (Lásd az út eleji ordítást egy esetleges másik szereplővel).

Azt mondta a lány, hogy felhívja mindjárt az anyját vagy kit, hogy várja a három dudálásomat, és fizessen ki. Azt mondtam neki, hogy hívja fel most, a fülem hallatára. Ekkor produkált egy teljesen életszerű beszélgetést, kis korholással, az összeg pontosításával, satöbbi. Elindultam, és tudtam, hogy nem lesz ebből pénz, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Igazam lett.

Innen nézve persze mégis az lett volna a bölcs megoldás, ha visszafordulás helyett a helyszínen kiadtam volna hatfontnyi dühöt, és mondjuk szétterítem a zacskója tartalmát az úton egy olyan tíz-tizennégy méteres hosszon, meg bordán rúgom. Csak hát ebben nem vagyok gyakorlott, illetve nőkkel különösen feszélyezne a dolog, aztán meg még haragudnék is magamra. Szóval inkább csak leírom.

A legdühítőbb eset főszereplője egy gazdag arab nő volt. Nagyon sokat vártam rá egy étterem előtt a megállni tilosban. A kislányával jött ki, aki volt olyan aranyos, és egyből az ülésre lépett teli talppal, ahogy a szabadságukban nem korlátozott kis rohadékokhoz illik, az anyja pedig tényleg nem is korlátozta.

A nő az útra kétféle időtöltést talált ki. Az egyik az volt, hogy nekem mondta, hogy nem jó felé megyünk. Ahol, és amiket mondott, abból egyértelmű volt, hogy semennyi fogalma nincs arról, hogy merre járunk, illetve arról, hogy mit jelent az , hogy előre, meg hogy hátra. A másik, amire energiát szánt, az az út közben lévő éttermekre való rácsodálkozás volt. Szemmel láthatólag a világon más dolga nem volt, mint ilyen helyeken mereszteni a valagát álló nap.

Megérkeztünk végre. Ő matatni kezdett a táskájában, és konstatálta, hogy a tárcája alighanem az étteremben maradt. Nem örültem. Bement megnézni, hogy van-e bent pénze, de hát sajnos egy fillér sem volt. A tárcája miatt egy pillanatig sem bánkódott, nem kezdett el telefonálgatni, nem lett ideges, nem aggódott.

Meglehetősen zavart, hogy nem sajnálkozott felém sem, nem érezte kellemetlenül magát. Abban maradtunk, hogy este visszajövök, amikor már a barátja is itthon lesz. Hat ötven volt a díj, amit ő konzekvensen ötnek mondott, én pedig konzekvensen kijavítottam.

Este vissza is mentem, és bekopogtam. Semmi válasz. Pedig a fények égtek. Kopogtam még egyszer, semmi. Közben újabb fényt láttam, meg a függöny rebbenését, de kijönni csak nem jött ki senki. Erre már erősebben kopogtam, közben a szomszéd néni masztifja méregetett összehúzott szemöldökkel.

Iszonyú sokára kijött a nő, és felháborodottan mondta, hogy mit képzelek, halálra ijesztettem a dörömbölésemmel, majdnem szívrohamot kapott, és iszonyúan félt. Elnézést kértem, de azt is elmondtam, hogy ugye éppen ebben állapodtunk meg, onnan sejthette, hogy ez fog történni.

Persze nem sejtette, mert az egész dolog őt nem izgatta, így aztán el is felejtkezett róla. Megrántotta a vállát, hogy amúgy rossz híre van, mert a barátja nem ért haza, így nem tudja odaadni az öt fontomat sem. Hat ötven – mondom. Erre volt pofája azt mondani, hogy ne rugózzak ezen, elhihetem neki, hogy neki ez az összeg nem számít.

Mire mondtam, hogy itt ez irreleváns, hogy neki mi számít. Erre ő azon a vonalon ment volna tovább, hogy én mekkora bunkó vagyok, de hamar a szavába vágtam, miszerint nekünk volt egy megállapodásunk, amit ő egészen elképesztő módon vesz semmibe, és kultúremberek ilyenkor a kezüket lábukat törik, hogy ők oldják meg a helyzetet, és pénzt kerítenek, vagy gondoskodnak róla, hogy eljuttassák hozzám.

Ehhez képest én jelen pillanatban egy igen nagylelkű szívességet teszek, ön asszonyom pedig a legnagyobb paraszt, akivel közepesen hosszú eddigi életem során dolgom volt. Elkértem a számát, és meg is csörgettem, ott rezgett a tenyerében. Abban maradtunk, hogy fel fogom hívni.

Ezután gyakorlatilag levegőnek nézett, és a szomszéd vén kurvával kezdett beszélgetni. Ez utóbbi elmondta, hogy de hát ő mondta is a fiatalembernek, hogy a hölgy egy kislánnyal lakik itt.

Bevágtam az ajtót (a kocsiét), és gazdag koromfelhőt az arcukba tolva igen-igen frusztráltan hajtottam el. Később, otthonról udvarias, de nem kedves sms-t írtam neki, hogy jelezze, hogy mikor vehetem fel a hat ötvenemet. Nem válaszolt. Másnap felhívtam, de nem vette fel.

Az ilyes esetekben az egyetlen, amit az önbíráskodáson kívül tenni lehet, hogy felhívom a központot, és bejelentem, hogy nem fizető ügyfelem volt. Ők meg feketelistára teszik, és az eddigi telefonszámról nem fog tudni többé taxit hívni ettől a cégtől. Hát nem egy klasszikus, „a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg keserves kínok között élve elrohad” vég…

Alakul az „azonnali válaszok” képességem. Egy fiatal lány ült be fülére szervült telefonnal, és beböffentett egy címet, amit párszor nem értettem meg, majd megkértem, hogy betűzze le (ebbe beletört a bicskája), mindezek után pedig a gps nem találta a címet.

Erre a lány a szó szoros értelmében puffogni kezdett. Megpróbálta visszahívni a lányt, akihez mentünk, de mivel az nem vette fel elsőre, azt mondta nekem, hogy na tessék, most nem veszi fel, most aztán mit fogsz csinálni.

Mondtam, hogy semmit, tényleg: amíg nem tudjuk, hogy hova megyünk, addig nincs mit tenni. A következő kijelentését ajándékba kaptam. Azt mondta, hogy én vagyok a taxisofőr, ez az én problémám.

Szinte leplezetlen elégedettséggel, de azért megjátszva, mintha valami fogós elméleti probléma nyitjára kezdenék rájönni, lassan, de nem késlekedve válaszoltam, neki, hogy ami azt illeti, ez éppenséggel pont a te problémád. Ugyanis te szeretnél odamenni. Jól mondom?

Az üzenet átment, a lány újra telefonált, és kisebb megpróbáltatások árán végül persze eljutottunk a célhoz, ráadásul a legnagyobb meglepetésemre még borravalót is kaptam. Elképesztő, hogy idióták és inkompetensek együttműködését is siker tudja koronázni.

Az angol és a magyar kultúra egyik metszéspontja a panaszkodás, méltatlankodás, mások és/vagy a rendszer hibáinak keserédes felemlegetése.

A napokban a fenti alapokra helyezkedve az egyik utasommal, egy ötvenes nővel, sikerült lefolytatnunk egy kerek, mindkettőnk számára megelégedéssel záruló párbeszédet.

Egy útlezáráshoz értünk, ahol a nő először nonverbálisan, majd verbálisan is csalódottságának adott hangot, hogy az ideiglenesen kihelyezett közlekedési lámpa milyen sokáig tesped a piros állapotában.

Mondtam, hogy igen, ez tényleg sok, aztán olyan hangsúllyal, mintha néhány részlet tisztázása után egy mélyreható kérdést szeretnék feltenni, így szóltam: – Látom itt ezt a körbekerített építési területet. – és itt vártam egy kicsit, amíg a nő élesebbre húzza a szemét, az említett terület felé néz, és kissé előre dőlve várja, hogy pontosan mire kell majd figyelnie, honnan számíthat a kérdésre. Csak ekkor folytattam. – De nem látom sehol a munkásokat. – és itt kerek szemekkel, igazi értetlenséget színlelve vontam fel a szemöldökömet egészen addig, amíg együtt fel nem nevettünk. A nő hátradőlt, és hozzátette, hogy ez neki is olyannyira feltűnt, hogy már éjjel is megfigyelt egy-egy ilyen útfelújítást, de akkor se látott egyetlen munkást sem.

Aztán zöldet kaptunk, én lassan elindultam, és ahogy egy, a kordonon belül álló furgon mellé gurultunk, a nő megjegyezte, hogy nyilván ez is üres. Odaérve azonban megint meg kellett szólalnom: – Várjon csak, azt hiszem, nincs igaza! Ebben a furgonban ül valaki. Vajon milyen célból? – kérdeztem, mire ezúttal a nő színlelt meglepetést, vagy talán tényleg megrökönyödött, és egy legyintéssel kísért kacaj mögé tűzve jegyezte meg, hogy alighanem ő fogja összeszedni a többieket a kocsmából a műszak végén.

Itt az emberek, akkor is, ha öltönyben vannak, nem fújják, hanem szívják az orrukat. És van is mit szívni, mert ahogy megfigyelem, jó páran permanensen meg vannak fázva, illetve utasaim legalább harmada ilyen gondokkal küzd.

Először azt gondoltam, határesetnek minősülő váladéktermelődés esetén folyamodnak ehhez a módszerhez, azaz amikor a takony külvilágba jutását fenntartható módon meg lehet akadályozni azzal, hogy az ember időnként rászív.

De hamar be kellett látnom, hogy nem nagyon van olyan mennyiség vagy konzisztencia, ami az itteniek szerint zsebkendőért kiáltana. A jó múltkorjában is beült egy pár a hátsó ülésre. A srác ocsmányul szívta az orrát, rengeteg bő váladékot termelt az arca, és úgy szörcsögött, hogy lelki szemeim előtt már formatartó tócsát láttam az ülésen.

Aztán egyszer csak, óriási örömömre, ismerős zaj ütötte meg a fülemet: egy tízes pakk zsebkendő celofánját kezdte felszaggatni a figura. De gyakorlatilag ugyanebben a pillanatban vadul, fenyegető tónusban szólalt meg a barátnője, hogy ugye ezt nem gondolod komolyan?!

Gondolhattam volna arra, hogy nem baj, ez csak egy másik kultúra, illetve annak is csak egy apró szeglete, itt nyilván azt akarják mindenáron elkerülni, hogy a testváladékok a külvilágba jussanak, de ehelyett csak arra gondoltam, hogy bárcsak elzsibbadna a csaj gégéje.

Szerencsére a fiú sem volt rest, és sértődötten, egy gyerek dacosságával jelezte, hogy márpedig most ki fogja fújni az orrát. Ezt olyan metakommunikációval kísérte, mintha azt mondaná, hogy érti ő, hogy ez iszonyú dolog, de ha egyszer ki kell fakasztani a gennyes sebet, akkor ki kell fakasztani.

A lány erre iszonyúan felháborodott, undort, megvetést és haragot sugárzott a barátja felé. Az út további részében aztán csend volt.

Három félrészeg csóka ült be. Nem volt kedvem beszélgetni velük, mert azt gondoltam, hogy aligha lehet közös témánk (és igazam is volt). Aztán mégis beszélgettünk. Először azt kérdezték, hogy mióta vagyok kint, utána az időjárásról vetettek fel valamit, majd amikor a melyik csapatnak szurkolsz kérdésre azzal választoltam, hogy nem érdekel a foci, az egyikük felsóhajtott, és összeröhögtek mind a hárman, hogy nincs több ötletük arra, hogyan indíthatnák el a beszélgetést.

Nekem csak ekkor esett le, hogy amit Kate Foxnál olvastam arról, hogy az angoloknak néhány jól meghatározott, bejáratott módja van arra, hogy beszélgetésbe elegyedjenek, szó szerint értendő. Az időjárás és a foci körülbelül a két legvaskosabb sablon, a mióta vagy kint pedig szintén dobogós a taxisofőrökkel való beszélgetések kezdetén.

Erről egy másik utasommal is beszéltünk. Most ő is ugyanott taxisofőr, ahol én. Csak épp kihagyott pár hetet, de most nekilát heti hét órában dolgozni. Vett egy vadonatúj C Mercit direkt ezért, lesz mit ledolgoznia.

Alapvetően kellemetlen figurának tűnt az elején, a kérdései olyan hangulatot teremtettek, mintha vallatáson lettem volna. Legjobb védekezés a támadás: én is kérdezgetni kezdtem. Ez nem várt módon tetszett neki, és nagyon szívesen válaszolgatott. Beszélni akart magáról. Kiderült, hogy rendőr volt Londonban. Ott ismerte meg a feleségét, élete nagy szerelmét. Ő is rendőr volt. Aztán egy napon szíven szúrták.

Utasom ezután többször idegösszeomlást kapott, nem látott semmit, ami értelmet adott volna az életének. Azt mondta, hogy nem büszke rá, de megpróbálkozott az öngyilkossággal is. Közben persze nem dolgozott, és a rendőrség az értésére adta, hogy ez nem is nagyon fog már összejönni. Ő maga mondott fel, így ment elébe annak, hogy kirúgják.

Imádta a munkáját, most is szívesen visszamenne, mert volt, ami volt, most már túl van rajta. De ő többé már nem lehet rendőr. Kap heti ötven fontot. Ez nagyjából egy szerény ember kosztköltségét fedné be, úgyhogy dolgoznia kell persze, csakhogy munka meg nincs, akárhogy is keresi. Így lett taxis.

Közben persze a közös dolgunkról, a sofőrködésről is váltottunk pár szót: ki mikor dolgozik, hány napot, hogy igazodik el a városban, satöbbi. Eközben kérdezte, hogy mióta vagyok kint. Ezzel kapcsolatban több mondanivalóm is volt, így messzebbről kellett kezdenem. Azt mondtam, hogy általában hajnalban kezdek, mert akkor… De itt rögtön félbeszakított. Ilyet soha ne mondjak. Rendőrként és a fuvarozó oktatáson frissen végzettként is azt javasolja, hogy az ilyenkor kötelező választ alkalmazzam: épp most kezdtem. Így kisebb eséllyel szúrnak le a napi bevételem reményében.

Ezt persze tudom magamtól is, így is csinálom, na de egy ex-rendőrnek és jelenlegi kollégának… Persze ki tudhatja biztosan, hogy mi igaz, mi nem. Legalábbis rendőrként biztos így gondolkodik az ember.

Mióta vagy kint, kérdezte a következő utasom. Fél órája, mondtam. Nem is emlékszem, hogyan, de vele is beszélgetésbe elegyedtünk. Ő sem talál munkát. Így lett biztonsági őr éjszakai klubokban. Felemlegettem neki egy korai utasom esetét, aki szintén ezt a foglalkozást űzte, amíg rá nem lőttek, és hogy húsz éve még hazament, akit hazaküldtek, de ma már fegyverrel jön vissza.

Így igaz, mondta az utasom. Amikor hazaküld valakit, indul a számláló, hogy az mikor ér vissza, mi lesz nála, és kikkel jön. Ha sikerül legyűrni, rendőrt kell hívni. A diszpécser megítéli a helyzet komolyságát, aztán beállítja az ügyet a sorba. Ha egy órán belül nem érnek ki, el kell engedni a tagot. Addig a hátán térdelnek a lapockájához húzott karját csavarva.

Egyébként vettem magamnak egy késszúrás-álló mellényt is. Meg egy kevlár szövetű kesztyűt, mondta a srác. És a munkáltatód kifizette – kérdeztem a választ persze sejtve: Nem. Megvette maga a katonai kellékek boltjában. Nem baj, mondtam, megérte a befektetést, figyeld meg, hogy egyszer még meg fogja menteni az életedet. Egykedvűen, de azzal a szomorkás mosollyal a szemében, ami végig ott volt, de csak most tűnt fel igazán, válaszolt, hogy biztos benne, hogy megérte, mert már csak eddig is kétszer mentette meg az életét: kétszer próbálták meg leszúrni. A srác nem lehetett több huszonkettőnél.

Észrevétlen váltással, de törvényszerűen terelődött a beszélgetés egyéb lehetőségek irányába. Munka nincs persze, ezért az ilyen irányok száma igen szerény. Neki rokonai élnek Ausztráliában. Gazdálkodók. Most a vízumára vár, aztán utazik, ott fog dolgozni. A napsütést szereted, kérdeztem. Imádom!, mondta, és először mosolyodott el.

Most a sajnálatos eseményt magát nem érintve csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Oscar Pistorius neve úgy hangzik, mintha egy párhuzamos univerzumból szólna, ahol a Római Birodalom a mai napig nem omlott össze, Reeva Steenkampé meg egy olyanból, ahol nem meghaladták a gőzgépeket, hanem tökélyre fejlesztették őket, és mindent azokkal végeztetnek.

Egy fekete figurát vettem fel. Már ránézésből látni lehetett, hogy nagy intézkedésben volt, de elég hajszoltan és szétszórtan végezte a dolgát, ami aztán további intézkedéseket tett szükségessé.

Az úton vagy hétszer megkérdezte, hogy milyen messze van a cél, illetve telefonokat intézett. Mivel soha nem járt a dolgok végére, három hívás után sikerült megtudnia, hogy végül is pontosan hova megyünk, majd további két hívásból az is kiderült, hogy hol fogjuk felvenni a következő utasunkat.

Ez utóbbi egy fiatal lány volt. Ő csak várt minket az egyik kapunál, első utasom őt nem hívta egyáltalán, hanem valaki mással beszélte meg, hogy hol lesz. A hármasban töltött út során a fickó folyamatosan panaszkodott az elviselhetetlen terhelésére, és a lány legkedvesebb felajánlásait (mint hogy például főz neki valamit), otrombán utasította vissza, és ragaszkodott ahhoz, hogy nehéz helyzetét részletezze. Eközben már szinte úgy nézett ki, mintha a kialakult helyzetért a lány lenne felelős. Miután kitettem, a lányt kellett tovább vinnem az új lakásába. Ahogy a muksó kiszállt, a lány addig szinte észrevétlen figyelmét rögtön felém fordította, és a nevemet kérdezte.

Szóba elegyedtünk, és kíváncsiságomnak engedve hamar rákérdeztem, hogy ugye ezt az embert nem régóta ismeri. Mondta, hogy nem. Egy hónapja jött Nigériából, a figura pedig a testvérének egy barátja, aki segít neki ebben-abban – teszem hozzá, leginkább úgy, ahogy nekem például nem kéne segítség.

Kiderült, hogy a lány politológiát tanul. Ezt szégyellősen, illetve egy kis daccal a hangjában mondta. Én megdicsértem érte, aminek nagyon megörült, és megköszönte. Azt is megkérdeztem, hogy mihez kezd, ha végzett a tanulmányaival.

Erre azt mondta, hogy még nem tudja, hogy az országban marad-e például. Mert az főleg attól függ, hogy lesz-e valami különös oka rá, hogy így tegyen. Ha nem lesz, hát hazamegy. Az előbbi férfiról sokan azt gondolják, hogy a barátja, de erről szó sincs, sőt, isten mentsen tőle. Amúgy sem akar fekete barátot magának, csak fehér jöhet szóba – mondta, és úgy nézett rám, hogy az eddigi megérzésem bizonyossággá vált.

Hogyhogy? – kérdeztem. Erre azt mondta, hogy a fekete férfiak túlontúl dominánsak, nem veszik figyelembe, amit a nők gondolnak és éreznek, sőt meg se hallgatják. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy ilyet a fehérek között is fog találni, és hogy a dolog okait inkább a nigériai kultúrában kell keresnie, itt, Angliában pedig elég sokfélék az emberek mindenféle vonatkozásban, ami nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak lennének, csak sokfélék.

Ez részemről igazából csak egy saját magam által is unalmasnak tartott, kötelező közhely felemlítés volt, de rögtön kiderült, hogy a lány új szemponttal szembesült. Vissza is kérdezett, hogy jól értette-e, amit mondtam, és kis csalódottsággal a hangjában, talán még mindig eredeti feltevése megerősítésére várva elmondta, hogy ő pedig úgy tudta, hogy a fehér férfiak figyelmesek, törődők, érdeklődők és udvariasak.

Mondtam, hogy hát vannak ilyenek, de nem ez különbözteti meg őket általában a feketéktől, úgyhogy annyi óvatosságot azért tanúsítson, amennyi ebből a körülményből következik. Közben megérkeztünk, ő megköszönte a fuvart, kölcsönösen megerősítettük, hogy egy élmény volt egymással eszmét cserélni, végezetül pedig szinte kislányosan megígérte, hogy óvatos lesz.

Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.

A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcát és Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.

A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.

A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.

A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.

Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.

Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.

Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.

Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.

Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.

Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.