Szombaton újabb sikertelen kísérletet tettem arra, hogy az új medencében rójam le a két kilométeremet. Már vége volt a vízilabda-edzésnek vagy meccsnek, de nem láttam semmi jelét, hogy bárki sávokat akarna kifeszíteni hosszában. Úgyhogy visszaballagtam a régi medencéhez, és úsztam ott.

Oda- és visszafelé összesen kb. harminc másodpercig láthattam és hallhattam, ahogy egy valamivel harminc alatti edző összegzi a véleményét tizenéves tanítványainak. A srácok valami kőperemen ültek lehorgasztott fejjel, és hallgatták, ahogy az edző ordít velük. A szónoklat általam hallott része alatt egyetlen pozitív visszacsatolás sem hangzott el, egyetlen utalás sem arra, hogy hogyan kellene jól, jobban csinálni, csak alázás, ostobázás, bénázás, hülyézés, semmirevalózás. Mindez megvető, fitymáló, domináns, kompresszorra kötött kanegér metakommunikációval.

Dögöljek meg, ha egy ilyen sikersportágban sem működik a pozitív megerősítés, a követendő példa állítása, a lelkesedés felébresztése, vagy szélsőséges esetben akár az ún. dicséret. Sőt. Azt gondolom, hogy minden sportágban működnie kell. Különösen gyerekek esetében, akik ha hiteles példát látnak maguk előtt, önszorgalomból is ájulásig hajtják magukat, hogy a legjobbak lehessenek.

Az edző személyes tragédiáján túl, miszerint nem lett belőle élsportoló, illetve boldog, vagy legalább kiegyensúlyozott ember, az a sokkal súlyosabb probléma adódik, hogy ezek a gyerekek ezt az attitűdöt szívják magukba, ennek a frusztrált szerencsétlennek a magára mért büntetését, és egy idő után már alig várják majd, hogy ők lehessenek azok a menők, akik ordíthatnak feleannyi évesekkel, öregemberként meg majd könnybe lábad a szemük a régi szép időkre visszagondolva, hogy bezzeg akkor kaptunk a valagunkra a papuccsal, és tudtuk, hol a helyünk, a mai fiatalok meg mindenáron csak jókedvűek akarnak lenni.

– Apúú! Veszel nekem vattacukrot?

– Ha megetted egy madárpók fészkét, és ízlett, akkor igen.

Natasa filigrán alakját párás fényesség vonta körbe, ahogy két, ólmosan puffadt szatyorral a kezében felbukkant a hosszú lépcsősor tetején. Résnyire nyitotta cseresznyepiros ajkait, ahogy pihegett. Dús, hollófekete hajkoronájából egy rakoncátlan tincs omlott fénylő homlokára. István már várta. Ha sportolástól látta így kipirulni a feleségét, az nem érintette meg különösebben, de ha valamiféle munkától, az mérhetetlenül felizgatta. Most is majd’ összeroppantotta izgalmában a kezében tartott sörösüveget.

Felmerült bennem, hogy ha lenne valami komolyabb célom, aminek a megvalósításán minden nap lázasan dobogó szívvel akarnék munkálkodni, és ezért alig várnám, hogy végre kibukkanjon a nap az ég alján, akkor sokkal könnyebben menne a reggeli felkelés.

Jobban belegondolva ugyanakkor nem látom be, hogy ez a lélekemelő célmegvalósítás kevesebb örömet okozna, ha csak tízkor látnék hozzá. Vagy legkésőbb fél tizenegykor.

Osztálytársunk, Lui annyira szürke, egérszerű volt, annyira nem bocsátkozott semmiféle cselekvésbe, annyira meghúzta magát, végső soron annyira el akart tűnni a világ szeme elől, hogy mindenki őt vette észre elsőnek.

Drót, seszínű haja, kifejezéstelen, soha semmilyen érzelmet el nem áruló lárvaarca, halványkék erekkel behálózott sárgásszürke pergamenbőre volt. Csontjai törékenyek, háta görbe, karjai erőtlenek, ujjai nedvesek és véznák voltak. Soha nem nézett konkrétan valakire vagy valamire, csak kinézett a fejéből. Tekintete tompán pislákolt.

Csak akkor szólalt meg, ha az elkerülhetetlen volt. Hangja ilyenkor fakó, érzelemmentes, élettelen volt, kurta szavait ugyanakkor – minthogy nem volt gyakorlata a megszólalásban – kissé eltúlzott hangerővel engedte a külvilágba, hogy aztán pengeszáját megint szorosra zárja.

A megszólalást egyébként – az esetek döntő többségében – csak a felelések alkalmával érezte elkerülhetetlennek. Külön tragédia, hogy akkor meg tudásának kínzó hiánya ítélte némaságra. Így volt azon a földrajz órán is, amelyikre annyira élesen emlékszem.

A tanár eleinte ült a pulpitusa mögött, Lui pedig mellette állt ernyedten lógó karokkal, és szótlanul nézett a fal egy alacsony pontjára, vagy legalábbis arrafelé. Könnyű kérdéseket kapott, de nem tudott megfelelni rájuk. A tanár fészkelődni kezdett, a fejét csóválta. Lui csak állt némán, rezzenéstelen arccal. A tanár felállt, és körbe-körbe sétálva rátért a mentő kérdésekre, azokra, amiket mindenki tud. Lui röviden megköszörülte a torkát, mire mindenki visszatartotta a lélegzetét, de a krákogást nem követte kinyilatkoztatás, illetve Lui arcáról semmilyen szándékot, pontosabban egyáltalán semmit nem lehetett leolvasni.

A tanár nem tudta tovább leplezni idegességét. Luit a maga kudarcának is érezte. – Akkor mondj valamit! – szólt emelt hangon. – Bármit! Akármit, ami eszedbe jut! Hát nem emlékszel semmire? Nem!? – folytatta egyre hangosabban. De Luinak a szeme sem rebbent, az ajka sem moccant. – Akkor kérdezz! – ordította a tanár. – Kérdezz, hogy mit nem értesz! Mire vagy kíváncsi?! Az isten verjen meg, nem tudsz kérdezni se?! Meg fogsz bukni! Te nem csak meg fogsz bukni, hanem neked véged van! Mit akarsz így csinálni az életben?! Erre válaszolj! A kurva istenit, mondj már valamit! Vagy tudod mit? Ne mondj semmit, csak bólogass, vagy ingasd a fejed! Na?

Luin semmi változás nem látszott. A tanár már kipirult, arca eltorzult, homlokán verejték gyöngyözött, de Lui csak állt ott görbén, némán, sárgásszürkén. – Csinálj már valamit, te szerencsétlen! Baszd meg! Akármit, és megkapod a kettest! Na!! Semmi?! Esküszöm, te nem vagy normális! Hát nem veszed észre, hogy már sértegetlek? Miért nem reagálsz?! Néma vagy?! Nem tudod mozgatni az arcizmaidat?! Nem értelek. Nem félsz, hogy megbuksz? Hogy így nem élheted le az életedet? Nem vagy zavarban, hogy hülye vagy? Nem haragszol legalább, hogy kiabálok veled?

A tanár ekkor – mivel továbbra sem kapott választ vagy bármilyen reakciót – Lui fölé magasodott, megragadta a vállát, és két kidagadó érrel a nyakán, meg eggyel a homlokán, nyálat prüszkölve, közvetlen közelről az arcába ordított:

– A picsába! Vannak neked egyáltalán érzelmeid?!!

– Igen – felelte Lui kissé eltúlzott hangerővel, fakó géphangon és rezzenéstelen, itt-ott nyáltól csillanó arccal. Aztán újra összezárta vértelen ajkait.

Dávid mindenkit elképesztve kijelentette: – Én laccsolok. Most, hogy kimondta… tényleg. De hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel egyikünknek sem?

Dávid azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, hosszadalmas, hiábavalónak bizonyuló küzdelem után végül úgy döntött, majd csak olyan szavakat használ, amiben nincs egy sem a félelmetes hangból. Amint meséli, kezdetben állandóan bele-belefutott ugyan a sajátos csapdába, de aztán szépen megszokta, hogy vannak tiltott szavak, más, amúgy kevéssé kedvelteket pedig sajnos menthetetlenül használnia kell, hiszen nincs helyettük jobb.

Ezt a szöveget – az eddig kifejtett teljesítményt méltatandó – Dávidnak ajánlom. Nyugodtan felolvashatja a vizsgabizottság előtt fennhangon, senki nem fog gyanakodni, hogy beszédhibája miatt alkalmatlan lenne bemondónak.

Gyerekkoromban nem voltam csokirajongó. Talán ’88-ban lehetett, hogy a Nyúl utcai éjjelnappaliban vettem magamnak egy Duplo csokit. Azt, amelyik kis krémmel töltött ostyás puklikból áll. Fizettem, kiléptem a boltból, és menet közben kezdtem kibontani a csomagolást.

A zebra közepén jártam, amikor beleharaptam. Lábaim ritmust vesztettek, szemeim kikerekedtek, arcom kipirult. Mintha fatörzs dőlt volna rám, úgy vágott hátba a felismerés: engem eddig hülyére vettek. A Boci, a Tibi, de még a Macskanyelv is mind gyártási melléktermék, élelmiszeripari hulladék, pakura, hazugság! A Duplo mennyeien finomnak tűnt ezek kontrasztjában.

A rendszerváltás után aztán egy csomó receptet megváltoztattak, illetve – ahogy az új tulajdonos fogalmazott – visszatértek az eredeti ízekhez. Ennek eredményeként ezek a csokik még szarabbak lettek. A Túró Rudi, ami úgy volt jó, ahogy volt, viszont szintén átalakult. Az is a kárára. Kiveszett belőle az a nedves fanyarság, ami olyan tökéletesen harmonizált az édes, csokival bevont túróval.

Mára talán csak egy állócsillaga maradt a magyar édességek szürke egének: a zacskós kakaó. Ez már ’81-ben is megalázó volt bármilyen instant vagy pláne főzött kakaóhoz képest, és engem mindig a fizikai fájdalom határáig hajszolt, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy hogy lehet rajongani(!) ezért a folyadékért.

Perverz mohósággal falom a – jelen pillanatban még – fennálló világrend abszurditásáról szóló híreket és városi legendákat.

A legújabb általam hallott történet szerint egy hölgy beperelt egy gyorsétterem-láncot, mert nem tették egyértelművé, hogy halas szendvicsük halat tartalmaz. (Gondolom, a hölgy allergiás volt rá, vagy a vallásába nem fért bele, esetleg a szabad tájékozódáshoz való jogában korlátozták).

A pert a gyorsétterem-lánc nyerte, ugyanis minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy halas szendvicsük nem tartalmaz halat.

Tulajdonképpen a reggelem kellemes origója is lehetne, hogy gyakran találkozom egy lánnyal, akivel egymás szemébe nézünk. Csakhogy az ő nagy, kék szemeiből valamiféle szomorú vádat olvasok ki. Mintha rettenetes bűnt követtem volna el ellene, amit ő szeretne a legjobban megbocsátani nekem, de ahogy múlnak a napok, a hetek, egyre inkább arról kénytelen meggyőződni, hogy bűnöm a velőmből ered.

Az egyes kultúrák egymáshoz képest rengeteg különbséget, és nagyjából ugyanannyi hasonlóságot vonultatnak fel.

Mint minden reggel, Kiss Attila, 10.B. osztályos tanuló fülhallgatóval a fülében ült a villamoson, és az iskola felé tartott. Ahogy egy hosszú, egyenes szakaszhoz értek, kedvenc számának elszabadult gitárszólója lassú körzéssel ráereszkedett az alapriffre, majd egyesült vele. Ebben a pillanatban Kiss Attila jelenést látott. A villamos tetejét fényár tépte szét, és a fiút a duzzadt ajkú, fülledten kacsintó Szűz Mária csalogatta magához. Vonzásának engedve felállt az ülésből, mellkasát kidüllesztette, karjait az ég felé tárta, és kissé elemelkedett a padlótól, majd – alig pár pillanattal később – felszállt a villamos fölé. Öt napja mosott haja glóriaként terült ki a szélben, pattanásai belerepültek a napba, ő pedig csak nevetett és szállt az ég felé. Az igazolatlan nap, a bukás biológiából, és a tízóraiját elbirtokló 12-edikesek súlytalan parányokká zsugorodtak szemében.

A koncerten Laci, az enyémnél sokkal célratörőbb életszemléletének farvizén a B szektor ötödik sorából a kettő és feledik, harmadik környékére jutottam (ő az elsőbe). Egy kicsit zavarban voltam emiatt, de mivel csak meglévő réseket használtunk ki, meg mert átlagosan tizennyolc évente jutok el AC/DC koncertre, opportunizmusomat bocsánatos bűnnek tekintem, és azt gondolom, hogy a társadalomra való veszélyességem még így is csekély maradt. Aki az előzenekar játéka közben ment ki WC-re, azt viszont önveszélyesnek tartom, olyasvalakinek, aki nem képes felismerni alapvető érdekeit.

Szóval viszonylag hamar a végleges helyemen találtam magam pár tinédzser társaságában. A komolyabb ugrabugrálás környékén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyikük sandán, szeme sarkából lesve tendenciózusan tolni kezd hátra-oldalra. Az ehhez hasonló, de árnyaltabb élethelyzetekben általában azt hazudom magamnak, hogy méltatlan hozzám az ilyen kisstílű helyezkedés, és kilépek a konfliktusból.

De ez nem ilyen helyzet volt. Mindenfajta mérlegelés nélkül visszavertem a támadásokat, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha engem akar félrelökni, több energiára lesz szüksége, mint amennyije van. Magyarul keményen visszalöktem a helyére, és lecövekeltem ott, ahol álltam.

Rövidesen elfogyott a türelme, és kicsit elkeseredve, érzelmileg erősen bevonódva, de kulturáltnak mondható hangnemben kérdezte, hogy mit akarok még tőle, hova menjen még. A mögötte, illetve mellettem álló haverja is visszhangozta a kérdést, megfejelve azzal, hogy a srác már mit tudom én mióta áll ott.

A kérdés meglepett. Ez a srác tényleg áldozatnak érzi magát? Hát csak az lehet. Nyilván korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy tízezres nagyságrendű koncerten összenyomódnak, hullámzanak, dülöngélnek az emberek. Ezt érezhette személye elleni támadásnak. Azt mondtam neki, hogy ha valakitől, hát tőle nem akarok semmit, és azt javasoltam, hogy egyszerűen mellőzze a direkt lökdösésemet, és igyekezzen a helyén ugrálni.

Nem tűnt maradéktalanul boldognak a válaszommal, de alighanem leesett neki, hogy van abban valami, amiről beszélek, mert megfogadta a tanácsomat, és csodák csodája: mindketten elfértünk – noha később is előfordult, hogy egymáshoz értünk. Most azzal hízelgek magamnak, hogy tanult tőlem valamit. Még ha az zavarba ejtő trivialitás is volt.

Egy százötven centi, negyvenhárom kiló körüli lánynak meg saját kezdeményezésből ajánlottam egy magától értetődő, a koncertek világtörténetében tömegesen alkalmazott módszert: üljön fel százkilencvenes barátja nyakába. Határtalan sértettséggel a hangjában válaszolta (és ezt arcjátékával is megtámogatta), hogy nem hajlandó felülni. Azon sem lepődtem volna meg, ha hozzáteszi, hogy eltökélte, hogy végigszenvedi, végigdühöngi, végigmártírkodja a koncertet, és gyűlöletét rázúdítja mindenkire, aki ebből megpróbálja kizökkenteni.

Mivel nem vagyok úgynevezett megküzdő, illetve a végsőkig elszánt altruista típus, azonnal ráhagytam a döntését, és a sajátom szerint folytattam az estét: kurva jól szórakoztam.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan üljek a székemen. Az orromat piszkáltam, ujjaimmal a combomon doboltam, némán fütyültem. Időnként az izmaimat is megfeszítettem, az állkapcsomat is szorosabbra zártam. De semmi nem használt.

Csak ültünk körben, sorba mindenki mondott valamit, de képtelen voltam odafigyelni, csak a fejemet forgattam, csak vettem a mély lélegzeteket. A szemem előtt összefolyt a sok öltönyös; egyedül én voltam farmerban.

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Pár perc teljesen kiesett, de amikor feleszméltem, még mindig ugyanaz az ember beszélt. Ekkor ültömben lehajoltam, hogy feljebb húzzam a zoknimat. Magam sem tudom, miért, de lopva megsimítottam a szőnyegpadlót. Feszes volt, de volt benne puhaság is. Ruganyos volt. Erre jutottam.

Kihúztam magam, és megpróbáltam a beszélőre figyelni, de tekintetem elkalandozott. A padlószőnyeget bámultam. Először nem volt rajta semmi különös, de aztán – minél tovább néztem, annál inkább – úgy láttam, hogy egy bizonyos sávban sötétebb, mint máshol. De hiszen ez egyszínű padlószőnyeg. Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán megint bambulni kezdtem. Újra előjött a sötétebb sáv. Nem tudtam levenni róla a szemem.

Valahogy vonzani kezdett. Magához akart szippantani. Szinte láttam a levegőben az ívet, amit szükségképp be kell járnom, aminek a vége a székek által alkotott kör közepén volt. Lassan emelkedni kezdtem, de észbe kaptam, és visszaszorítottam magam az ülőlapra. Izmaim önálló életre keltek. Először külön-külön kezdtek el összehúzódni, majd összehangolva. A folt, az ív… Összeállt a kép. Bukfenceznem kell. Kell!

Úristen, dehogyis! Éppen, hogy nem szabad bukfenceznem! Miért tenném? Ez nem normális! De az izmaim megkettőzték erejüket. Az első ugrási kísérletet egyszerű homorításba hajlítottam, mintha csak mozgó beleim hangadását próbálnám palástolni. De közben elkezdtem a bukfencre gondolni. Vágyni rá. Behunytam a szemem, és elképzeltem a mozdulatot.

És ebben a pillanatban már ugrottam is volna, de időben észbe kaptam megint, és csak egy kicsit emelkedtem meg. Gyorsan úgy csináltam, mintha a párna gyűrődött volna meg alattam; megigazítottam. Ezt néhányan észrevették. A harmadik roham egy pillanat múlva jött, és már csak akkor tudtam megfékezni, amikor már álltam. Minden tekintet rám szegeződött.

Ekkor a tábla felé mutattam, szemeimet résnyire húztam, mintha nem látnék rendesen, majd bólintottam, és visszaültem a helyemre. Teljesen ellazítottam magam, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy egyetlen izmom se ránduljon, de az agyamat nem tudtam megzabolázni. Csak azt a szép ívet vágytam, a padlószőnyeg ruganyos érintését, a bukfencet.

Pedig nem szabad, ez egyértelmű. Nemcsak, hogy nem szabad, hanem óriási hiba lenne. Rettenetesen kínos. Miért vágyom rá mégis? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. De ahogy ezen gondolkodtam, kicsúszott az irányítás a kezemből, összehúzódtam, combom és lábikrám megfeszültek, én pedig megadva magam a kínzó, édes vágynak, ugrottam.

Nem érdekelt semmi, csak az ugrás, a bukfenc öröme. Ahogy végeztem a mozdulattal, egy pillanatra mennyei nyugalom költözött a szívembe, de rögtön utána megijedtem. Néma csend lett, mindenki engem bámult. Karnyújtásnyira tőlem, jobbra észrevettem egy tollat a földön. Érte nyúltam, és odaadtam vélhető tulajdonosának. – Ezt, azt hiszem, te ejtetted el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen elgémberedtem – folytattam szünet nélkül, és a másik oldalon ülők felé kacsintottam.

Megkönnyebbült nevetés morajlott fel, a fejtágító vezetője pedig elnézést kért, hogy ennyire nem figyelt a múló időre, és szünetet rendelt el, ami után én már nem mentem vissza.

Hadd legyek én hétszáznegyvenharmadik, aki ír valamit a tegnapi AC/DC koncertről. Vallásos élmény volt. Engem egészen elképeszt az, hogy olyan emberek, akik bő harminc éve masszívan sztárok, ilyen természetességgel tudnak megmaradni normális embernek. Furcsa ezt leírni, mert már miért ne tudnának, mi abban a pláne? Nem tudom én sem pontosan (azért vannak tippjeim persze), de hát a sztárok 98,3%-a alól mégiscsak kicsúszik a talaj új életük első hetében.

Az AC/DC meg a kilencre kiírt koncertet elkezdte kilenckor, és rendesen végigment a két órán. Phil Rudd egy CNC esztergályos arckifejezésével dobolta végig a koncertet, szájában permanensen cigit tartva, de Malcolm Young (ritmusgitár) és Cliff Williams (basszusgitár) a tőlük megszokott és nekem nagyon szimpatikus szorgalommal gitároztak.

Brian Johnson hipp-hopp behevítette magát, látszott, hogy énekelni szeret legjobban a világon. Ahogy kapcsolatot teremtett a közönséggel, abból megint csak az látszott, hogy kedves, jóravaló, nyitott természete be van vésve, aligha fog már torzulni.

Szóval Brian Johnson egészen magával tudja ragadni az embert, öröm látni, hogy élvezi, lehetetlen nem vele tartani, de amit Angus Young csinál, az valami egészen döbbenetes. Az az ember úgy gitározik, hogy én semmit nem tudok olyan természetesen, annyira magától értetődően, annyira belülről adni, hogy hasonlatként állíthatnám. Transzba esik, és mintha csak az egyik végtagja lenne, azt csinál a gitárjával, amit akar. Az arcáról tisztán leolvasható, hogy a külvilághoz csak annyira és akkor kapcsolódik, hogy ne essen le a színpadról, illetve összekacsintson a közönséggel. És ez utóbbi esetben nem azt lehet kiolvasni a tekintetéből, hogy ugye de kurva jól gitározok, hanem hogy ugye de kurva jó a rock’n’roll.

Nem vagyok naprakész az életrajzukkal kapcsolatban, de koruk szerint bátran lehetnek már nagyszülők. Hát feszesen ki kell tartanom a heti két futás meg úszás mellett, hogy ennyi idős koromra ilyen kondiban legyek, mint ők. Extázisban végigrohanni két órát, és közben úgy zenélni, ahogy az albumról szól… Ezt egyébként nem is értem. Más csapatok a koncertjeiken valamiféle emlékeztetőit játsszák a lemezeiknek, az AC/DC meg ugyanazt tudja élőben is, amit a CD-n is hallhatunk.

Szóval kimagaslóan szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam őket ’91-ben és most is. Nekem a tehetség és a szerénység ilyen kombinációja rendkívül szimpatikus. Ha kicsit belelovalom magam, meg is tudom könnyezni. Ők meg úgy vannak vele, hogy egyszer, amikor az AC/DC már rég halálbiztosan, tintával volt benne a rocktörténelem könyvének első lapján, egy riporter alákérdezett Angus Youngnak, hogy mit gondol, hogy fogja az utókor jegyezni az AC/DC-t, Angus csak megrántotta a vállát, és azt mondta: „Just a good rock’n’roll band. Nothing more. And nothing less”.

– Hát te merre jártál?

– Ott voltam, ahova a király is gyalog jár – ha érted, mire gondolok.

– De te kocsival mentél!

– Most nem értem, mit akarsz. WC-n voltam. És?