El akarok menni majd Portugáliába, mert akik Amerika felfedezése után vagy kétszáz évig csak az aranyat hordták haza, és csak utána az első paradicsom palántát, akik csak dőzsöltek, építtették a tömör arany szobrokat, templomokat és kocsikat cicomáztattak ahelyett, hogy a jövőbe fektették volna a gazdagságukat, majd amikor mindezzel végeztek, összeestek, mint egy meglőtt tüdő, azok tudnak valamit, amihez mi is értünk. Rokonoknak tűnünk. 

A megajánlott koszorúfeliratok között akadt meg a szemem a „Találkozunk” tételen. Ha már fenyegetni kell, sokkal egyenesebbnek, karakánabbnak tartom az „Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúsztad?” szövegváltozatot.

Talliában nincsenek kövér emberek. Akit nálunk hízékonynak mondanak, ott növékeny. Aki nálunk túlsúlyosnak számít, ott magas. Akit elhízottnak hívunk, az ott égimeszelő.

Az alacsonyak önbizalommal teltek, és gyakran összesúgnak a magasak háta mögött. A magazinok címlapjairól már-már irreálisan kis emberek nevetnek az olvasók arcába. A magasak lehajtják a fejüket, meggörnyesztik a hátukat, keresztcsíkos ruhát hordanak, és minden egyéb módon igyekeznek elleplezni szégyenletes magasságukat.

Az utóbbi években külön boltok segítenek rajtuk a ruházkodás terén, de a közlekedés – szélsőséges esetben – sokkal nagyobb gondot tud okozni. Előfordul, hogy az elnőttel a repülőn a felette lévő helyet is kifizettetik.

Valamikor ’84 körül kaptam meg életem első Casio óráját. Azt kértem apámtól, hogy legalább négy gombja legyen, a délután négyet tizenhat órának mutassa, és mindenféle gombnyomás nélkül írja ki a másodperceket is.

A három kívánságból egy teljesült: a másodperces. Sajnos csak tizenkét órás üzemmódja volt, és két gombja. Azok viszont süllyesztettek. Ez a különlegesség valamilyen szinten védhetővé tette a két gombot a négygombos órákkal büszkélkedő osztálytársakkal szemben. Aztán hamar kiderült, hogy pontosságban egyetlen más versenyző sem éri utol. Az ezzel járó presztízst – úgy érzem – kellő méltósággal viseltem.

Az óra annyira sportos volt, hogy álszerénységnek tartottam, hogy a szükségszerű vízállóságáról nem tesznek említést a leírásában. El is mentem vele uszodába, és nem is lett semmi baja egészen addig, amíg ki nem jöttem a vízből. Ott elengedte magát a számlapot fedő plexi. Ezt visszaragasztottam, és minden ment tovább, ahogy addig.

Hét évig működött az eredeti elemével, a másodikkal már csak egyet, aztán többet sehogy, semmivel. Még ma is megvan. Emlék.

***

Pár éve elhatároztam, hogy veszek egy olcsó, strapabíró órát, amiben lehet sportolni, úszni, merülni, kirándulni, amit nem sajnálok véletlenül odavágni, stb. Fel sem merült bennem más opció, mint a Casio.

De szomorúan láttam, hogy a pontosság ikonjából divatcikk lett – legtöbbször vállalhatatlan külsővel. Rövid kesergés után kiválasztottam a fenti igényeknek legolcsóbban megfelelő, és engem nem nyolcéves, nemi identitásában bizonytalan gyermekként feltüntető darabot.

Az óra minden fontos paraméterében teljesíti, amit vállalt, de… Az egyik gond a szíjával van. A negyedik lyukban szoros, az ötödikben tág, elforog. Ehhez mérhető tragédia, hogy tulajdonképpen nem tetszik – még akkor sem, ha szemből úgy néz ki, mint egy robotmacska. Mindent egybevetve megakadályoz abban, hogy újra átéljem azt a minőségélményt, amit annak idején. A végén még – ha nincs szerencsém – kiderül, hogy nem is különösebben pontos.

– Látom, végre kisimultál, megnyugodtál az utóbbi egy-két hétben. Kezdenek bejönni a dolgaid, amiket korábban elterveztél?

– Nem. Végleg lemondtam róluk.

– Nem bírom tovább – nyögte Agterson. Alig tudta megformálni és áterőltetni a hangot száraz nyelvén és véresre cserepesedett ajkán. Megpróbált nyelni egyet, de csak a torka szorult össze, mintha ezernyi tű tartaná össze és tépné darabokra egyszerre. Verejtékezett és fázott, a nap kegyetlen égetését a hőérzettől elkülönült, metsző fájdalomként érzékelte. Látómezeje szélén kiégett fehérség, és leselkedő illúziók kerülgették egymást. Lerogyott a forró földre. Féloldalt feküdt, és felkönyökölve próbálta távol tartani magát a portól, ami ki akarta szívni az utolsó csepp nedvességet, az utolsó csepp életet is belőle.

– Nem fogok tudni veletek menni – suttogta szárazon – Vigyetek el a folyóig, ha meghaltam. És dobjatok bele. Akkor legalább vége lesz ennek a rohadt szárazságnak.

– A folyóig? – kérdezte Distner. Az még vagy háromszáz méter! Figyelj, megígérjük, hogy elviszünk odáig, de azért jobb lenne, ha megpróbálnál tovább jönni, ameddig csak bírsz. Légy ránk is tekintettel, mi is ugyanannyit gyalogoltunk, mint te… mondjuk az is igaz, hogy minket nem lőttek meg…

– Igazad van, ne haragudj, csak ez a szar halálfélelem… teljesen kiforgat magamból – mondta Agterson alig hallhatóan, szégyenkezve, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni.

Mindig csodálkozva figyelem azokat az embereket, akik valamilyen határozott úticélt követnek, de ez nem látszik rajtuk. Például nem a villamos megálló felé mennek, hanem csak úgy előre mondjuk az aluljáró másik oldalán, és amikor már nagyon elvétenék az irányt, akkor mégis jobbra fordulnak. Ezzel kapcsolatban nincs kérdésem.

Bizonyos szempontból ennek a jelenségnek a kistestvére az, amikor valaki nem egyenesen megy a járdán, hanem kisebb-nagyobb íveket jár be anélkül, hogy ezt kirakatok közelsége, vagy tereptárgyak indokolnák. Ezt is érteni vélem.

De annak mi a természettudományos magyarázata, hogy ha utolérek valakit, és nekiállok balról megelőzni, akkor hirtelen balra leng ki, ha jobbról, akkor jobbra? Ha az utolsó pillanatban mégis épp az ellenkező irányba kezdem a kikerülő manővert, az az esetek 97%-ában beválik. És ettől még érthetetlenebb az egész.

– Esik az eső.

– Ezt vond vissza!

A dzsinn annak rendje és módja szerint előbújt a lámpásból, de – ahelyett, hogy a kívánságaimat várta volna karba tett kézzel – magzatpózban, üveges tekintettel a szőnyegre kuporodott. Nem hibáztatom. Ki bírna ki ép elmével hétszáz évet egy lámpában, ami még csak nem is világít?

Ilyenkor, amikor kiabálást hallok a gangról, mindig eszembe jut, amikor – tizenkét éves koromban – az alattunk lakó lement az udvarszintre megölni a házmestert. Részeg volt, és ilyenkor mindig nagyon érzelmessé vált, ezért borzasztóan rosszul esett neki, hogy Manci néni rákiabált a hangosan játszó gyerekeire. A házmester bezárkózott a rücskös tejüveges, cirkalmas rácsos szárnyas bejárati ajtaja mögé, bezárta, ráfordította a biztonsági zárat, beakasztotta a láncot, de Sándor nekifutásból támadt az öklével, az alkarjával, és a térdével újra és újra, miközben ordított (Megöllek, büdös vén kurva!), a házmester pedig sikoltozott és jajveszékelt. Csörömpölt az üveg, recsegett a fa, csattant a hang az udvaron. A száz kiló fölötti Gézának – több évtizedes ismeretségükre hivatkozva – sikerült kicsit lecsillapítania, apám meg kihívta a rendőrséget. Mire másfél óra múlva kijöttek, az elfogódott apa elfáradt, Manci néni csendesen sírt belülről az ajtó tövébe kuporodva, apámról meg elterjedt, hogy belügyes. Sándort nem vitték sehova; másnap már a játszótéren hintáztatta a kisebbik gyerekét óvatosan, mert a kezén, az alkarján meg a térdén átvéreztek a vastag kötések. Később otthon a sört sem tudta maga kinyitni, a házmester segítette ki, és felbontott egyet magának is.

Csodálatos érzés, hogy Jókai Mórt a XIX. század nagyjai között tudhatjuk. A kereskedelmi televíziózás korában ugyanis az ifjúságra való veszélyessége ép értelemmel beláthatatlan mértékűre duzzadt volna. Igaz, a TV-t el lehet kapcsolni, A kőszívű ember fiai, mint kötelező olvasmány elől viszont macerásabb volt kitérni.

Egyetlen apró momentumra sem emlékszem, ami tetszett volna a fojtogatóan vastag könyvben. A történet számomra teljes egészében érdektelen volt, és ezt az egyre dagadó, cirkalmas, ripacskodó, még fékevesztett brazil szappanopera-producerekben is émelygést keltő cselekményszövés csak súlyosbította. Amit utálni lehet a romantikában, Jókainál megvan – a halálos adag négyszeresében.

Nyelvezete az első pillanattól az utolsóig, a legkisebb lankadás nélkül dagályos, mesterkélt, csak szenvedés árán befogadható: „Tiltakozék”, „a tisztelendő édesapát hiába várja haza”, „a konzisztórium nem engedi többé felmenni a katedrába”, satöbbi, satöbbi. A kortársak számára nyilván magától értetődő latin és német szavak, kifejezések pokollá tették az olvasást gyerekként. A keresztneveket röhejesnek tartottam, a vezetékneveket pedig helyenként tolakodóan, izzadságszagúan szájbarágósnak (pl. Rideghváry).

A karakterek baltával szabott, egybites jellemmel vonultak végig a történeten: a jók angyalszerűek, a rosszak ördögiek voltak. Egyedül az első fejezetben meghaló, szintén megmosolyogni való nevű Baradlay Kazimir lehetett volna árnyaltabb személyiség, de ez ugye a klasszikusan irreverzibilis módon alakuló sorsa miatt nem derülhetett ki.

Pedig igaza volt, hogy legkisebb fiát, ezt a szerencsétlen penészvirágot, ezt az önveszélyes balekot távol akarta tartani mindenféle harcászati cselekménytől, hiszen okkal tartott tőle, hogy az első adandó alkalommal tökön lövi magát, vagy forradalmár társai szánalomból elaltatják. Ahogy végül is meghalt, azt valahogy el kéne már tudni felejteni ebben az országban, mert komolyan mondom, hogy nem jó példa. Én azt gondolom, hogy életében egyszer akart egy nagyot dobni, csak elnézte a hetest a kezében, amivel együtt már vastagon megvolt a tizenkilenc, a lapot meg már kikérte.

A fentieken túl van még egy bűne Jókainak, ami mellett – akárhogy is szeretnék – nem tudok szó nélkül elmenni. Ez pedig a bakfis szó. Ennyire ocsmányul hangzó hangsor nincs még egy a magyar nyelvben. Ezért különösen súlyos bűn éppen lányokra ragasztani. A bakfisokat mindig nyálasan tátott szájú, ólomszürke lárvaarcú, hártyabőrű, egérhajú, egyik váladékozással járó betegségből a másikba eső, őrlángon pislákoló kis szörny-helyetteseknek képzeltem.

A gazdi, aki úgy hagyta az ABC előtt egy fához, annak árnyékába kikötve a kutyáját, hogy egy vízzel teli tálat is odakészített neki, már pontosan tudja magáról, hogy nagy teherbírású konzumidióta. Szép tőle, hogy ebből a teherből a kutyája vállára igyekszik nem többet pakolni, mint amennyi elkerülhetetlen. Az eb viszont nem hálálja meg eléggé a neki szánt gesztust, mert nem iszik. Helyette rekedtre ugatja magát.

Nemrég megtudtam, hogy a kuszkusz és a bulgur csak a szemcseméretben különbözik; az utóbbi nagyobb szemű, de mindkét esetben többé illetve kevésbé tört búzáról van szó. De ezt csak úgy érdekességként mondom, mert ettől függetlenül fogalmazódott meg bennem, hogy kéne csinálni valami könnyű, de laktató kaját, ami hamar megvan.

Úgyhogy megnyúztam egy sárga- meg egy fehérrépát, az előbbit felkarikáztam, az utóbbit csak felnégyeltem, és rádobtam őket forró olajra. Közepes lángon egy kicsit odakapattam őket, hogy a zamatukat magukba zárják, aztán lecsendesítettem a tüzet, és utána dobtam egy fej durván felvágott hagymát, és sütögettem egy darabig.

Kicsivel később egy feldarabolt krumpli került a fazékba, és mire minimális kérget kapott, már utána is hajítottam pár félbevágott fokhagyma gerezdet, és összeforgattam az egészet. Ezek után felöntöttem kicsit több vízzel, mint ami épp ellepi, tettem bele kurkumát és gyömbért, aztán hagytam főni. Amikor már minden megpuhult, beledobtam egy marhahúsleves-kockát, megvártam, míg feloldódik, majd beleszórtam annyi bulgurt, amennyiről azt gondoltam, hogy pont fel fogja szívni a levet a fazékból. Amikor ez megtörtént, elzártam a gázt, és pihenni hagytam az ételt.

Leveskocka helyett jobb lett volna persze alaplé, vagy pláne az egészet kezdhettem volna marhahússal, csak mindkét megoldás órákkal múlta volna felül azt a húsz percet, amit a fentiek elkészítésével töltöttem. De nem lesz az olyan sokára, amikor rászánom azt a plusz pár órát. Akkor szerintem köményt is fogok beletenni.

Lakott a házunkban egy idős házaspár. A feleség egy házsártos, mosolytalan, kiszáradt öregasszony volt. Mindig ő ment elől, kövérkés, szomorú arcú férje pedig a nyomában kullogott. A nő szidalmazta a férfit, az meg – válasz helyett – mormogott magában. Ha találkoztak valakivel, elhallgattak. Olyannyira, hogy nem is köszöntek, csak vonultak tovább. A nő összeszorított, a szidalmak áradatát visszatartó szájjal, a férfi meg hosszúra nyújtott, halk sóhajtással.

Aztán a nő egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A férfit nem láttuk vagy egy hónapig. Amikor viszont előkerült, kedélyes köszönéssel hívta fel magára a figyelmet. Peckesen járt, nyugodt mosoly bujkált a szája szegletében, egészen kivirágzott. Lefogyott, és megélénkült. Elkezdett a parkba járni sakkozni, arcát megbarnította a nap, vendégeket fogadott, kedves és kommunikatív lett a ház lakóival és az emberekkel általában.

Csodálatos három hónapot töltött így. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A következő héten megjelent a lánya, hogy felmérje, birtokba vegye a lakást. Kiköpött anyja volt. Mögötte pár lépéssel egy megfáradt, szomorú arcú, kövérkés férfi kullogott.

Ahogy hazafelé ballagtam, az egyik szűk, egyirányú utcában valami puttonyos kisautó forgolódott, hogy a rakományával a kapuhoz közel tudjon állni. Ezzel mintegy hét-tizenkettő másodpercre feltartott egy úrvezetőt, akinek ettől az utasfülkén kívülről is mérhető szinten megugrott a vérnyomása. Ököllel ütötte a kormányt, és valószínűtlenül vörös fejjel ordított.

Közben a puttonyos sofőrje sikeresen félreállt, és a kormány mögül, kezeit összetéve kedélyesen túljátszott engesztelő imádságot mutatott be felebarátjának, hogy az elkövetett rettenetes bűne ellenére is igyekezzen őt jó emlékezetében megőrizni.

Az ima hatása felemás volt. Nekem jó kedvem lett tőle, de attól tartok, hogy az úrvezető lábon elhordott egy agyvérzést. Remélem, a menetszél hűtött rajta valamit, amíg elérte az ötven méterre lévő kereszteződést, ahol aztán jócskán kellett várakoznia.