Mindig is gond volt a derekammal. Tizenhárom körül lehettem, amikor egyszer az uszoda öltözőjében meztelenül merevedtem meg derékszögben. Állapotomat rávetítettem az elkövetkezendő egy órámra, amiből a közterületeken való megjelenést sehogy se tudtam kisakkozni, így sikerült elég motivációt merítenem ahhoz, hogy keservesen és tereptárgyakkal trükközve úgy-ahogy felegyenesedjek, és aztán abban az állapotban merevedjek meg újra.

Ez csak onnan jutott eszembe, hogy tegnap meghúztam a derekamat, ami igazán ma reggel jutott a tudomásomra, de azóta csak újabb és újabb távlatok nyílnak a fájdalom teljes pompája felé vezető úton. Ha így megy tovább, estére egy rossz mozdulatnál be is szarok, amit azért is szeretnék elkerülni, mert félő, hogy akkor elvesztem az eszméletemet, megtalálnak, és aztán menthetetlenül jön a közterületes rész.

Egy nagyjából hatéves gyerek, meg az öccse érkeztek a lépcső aljához. Az anyjuk megkérdezte a nagyobbikat, hogy kocsival menjenek vagy gyalog. A srác rögtön rávágta, hogy gyalog. Az anya nem erre a válaszra számított, úgyhogy azzal hozakodott elő, hogy elég messze van, ahova menniük kell. – Több, mint egy kilométerre? – kérdezte a kisfiú. – Igen – hangzott a válasz. De megint nem az történt, amire a nő számított, mert a gyerek egészen megrészegült az elé táruló perspektívától, és ez rögtön átragadt az öcsére is. Az anya ezt látva lezárta a vitát, és beparancsolta a kis testvéreket a nyolcmilliós autóba, ahonnan aztán szomorúan, vágyakozva bámultak kifelé azokra a szerencsés gyerekekre, akik gyalog mehettek akár hazáig is.

– Ráérsz ma valamikor? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk.

– Bármikor. Nincs olyan dolgom, amit ne tudnék félbeszakítani.

– Aha. És csütörtökön?

Az utcánk végén lakott egy gyermekbénulásos, púpos szabó. Kuncsaftjai mind az átlagostól eltérő testű emberek voltak. Visszajártak hozzá, mert a legsúlyosabb elváltozásokat is olyan hatékonyan tüntette el, hogy az már csodaszámba ment. Nem volt az a ferdeség, rövidülés vagy hiány, amit ki ne simított, el ne lágyított volna. Az elkészült öltönyt vagy kosztümöt mély sóhajjal öltötték fel az ügyfelei, mert életükben először (hacsak nem jártak már korábban is nála) minden ízében hozzájuk tartozott a ruhájuk, éppen jó volt, mintha csak rájuk öntötték volna.

A bökkenő ott volt, hogy ez a sok ügyfél sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megéljen az igazán magas színvonalon végzett munkájából. Ezért úgy döntöttem, hogy szerény eszközeimmel megpróbálok segíteni neki, és a soron következő öltönyömet nála csináltatom.

Rutinos, gyors mozdulatokkal, sajátosan sántikálva, imbolyogva vette le a méretet rólam. Közben szinte láttam apró bólintásaiból, ahogy a fejében életre kel az anyag, és lejátszódik, hogy majd mit csinál vele.

Egy hét múlva mehettem az elkészült öltönyért. A nadrág tökéletes volt, de a zakó esése valahogy nem stimmelt. A jobb vállamon el akart emelkedni, hátul pedig levegős maradt. Gondoltam, hogy elcserélte valaki máséval, de állította, hogy nem. Újra megméricskélt.

Két nap múlva visszamentem, de akkor se volt jó. Az előző hibát kijavította, de helyette elkövetett egy másikat. Most középen, a hetedik csigolyámnál vetemedett az anyag. Borzasztóan szégyellte magát, és megígérte, hogy másnapra már tökéletes lesz.

A következő napon visszamentem, de újra csalódnom kellett. Az első hiba ismétlődött meg, csak ezúttal a bal oldalamon. Olyan várakozón nézett rám, és annyira nem volt kedvem tovább folytatni ezt a komédiát, hogy azt mondtam, rendben van, és fizettem. Jó tanulópénz volt, többet nem jövök ide – gondoltam.

Ahogy hazaértem, elmeséltem a történteket a feleségemnek, és hogy demonstráljam a dolgot, fel is vettem az öltönyt. Feleségem értetlenül nézett rám. Nem látott semmi furcsát. Hirtelen nekem is gyanús lett a dolog. Nem éreztem a zavaró elemelkedést, az üres levegősséget. Kényelmes volt. Ami azt illeti, életem legkényelmesebb öltönyének bizonyult, mintha tényleg rám öntötték volna.

Tétova mozdulatokkal, értetlenkedve vettem le magamról, és nem értettem semmit az egészből. Hiszen a szabónál még egyértelműen rossz volt, olyan rossz, hogy az rögtön feltűnt, szinte kiabált. Most meg tökéletes. Nyeltem egyet, és jobb kezemmel óvatosan megsimítottam a bal vállamat. Remegő ujjaimmal éreztem, hogy a vállcsonttól lefelé, a lapockán át valami csonttarajos burjánzás feszíti a bőrömet. Pont olyan, ami a zakóba simul.

Már az is nehezen védhető, hogy én miért gépen futok, és nem mondjuk valami erdő szélén (mert rögtön utána súlyzókkal füstölöm el a maradék energiámat a szomszéd helyiségben, meg mert ezen kívül úszom és biciklizem), de akit ma sodort elém a balszerencsém, annak aligha lehet mentsége arra, amit tett.

Ahogy megérkeztem, láttam, hogy a gépen, ahol én futni szerettem volna, egy jólfésült, testileg egészségesnek látszó, de mentálisan nyilvánvalóan menthetetlen koraharmincas csóka sétál büszke, huszáros tartással, és olyan küldetéstudatos arckifejezéssel, mint aki a bátyja becsületéért indul harcba az olimpián. Mindezt olyan tempóban, ahogy én dolgozni járok – pedig azt nem szívesen teszem.

Az ilyen miért nem száll le kettővel korábban a buszról, vagy dugja el maga elől a kocsikulcsot? A hozzá hasonlók kapnak szívszélhűdést az Időjárás-változás II. című thriller premier előtti vetítésén, és személyes példájukkal igazolják, hogy a nyugati ember nem érdemel még egy esélyt. Ahogy átnéztem rá a szobabicikli nyergéből, ahova miatta kényszerültem, kilencvenre pörgettem a percenkénti pedálfordulatot, és összeszorított fogaim közül sziszegtem a fülembe ömlő refrént, hogy Inject The Venom.

Ritmusra léptem. Még az álló, piros fénygyalogos világított, de biztosan éreztem, hittem, hogy a harmóniának ezen a szintjén, ha nem lassítok és nem gyorsítok, hanem csak tartom az ütemet, pont zöldet fogok kapni, amint talpammal a zebrát érintem.

Úgy is lett. Ugyanabban a pillanatban léptem le, amikor a fénygyalogos zöldre váltott és elindult. De egy szemvillanásnyival, egy féllépésnyivel később a lámpa visszaváltott pirosra. Megtorpantam. Balról egy autó gurult át nagy, kerek zöldjén. A belsejéből kiszűrődő dob kérlelhetetlenebb, beteljesítőbb volt, mint az én fülhallgatómból jövő.

Eszembe jutott a koragyerekkorom, amikor nem fért a fejembe, miért akarja mindenki elkerülni a feketemosogatót, amikor az korrekt, egyenes jellemű embereknek való; nem úgy, mint a mások maradékától terhes fehér-, ami egyfajta önként vállalt szolgaságról árulkodik. Miközben ezt a bohó gondolatot felidéztem, még el is mosolyodtam volna, de az arcomat már eltorzította az erőlködés, ahogy a már hideg-zsíroldóval is bepermetezett serpenyő-fedőt sikáltam reményvesztett, katatón állapotomban.

A bemutatkozáskor kiderült, hogy az egyik barátnőjének pont úgy hívják az unokaöcsét, mint engem, de amikor csak annyit mondtam, hogy nahát, pedig ez milyen ritka név, valahogy elbizonytalanodott, és később már nem állított ilyesmit. Sőt, letagadta. Aztán kiderült, hogy azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevemet, de nem, jól hallotta. Ritka név, és az unokaöcsének ugyanaz. Mégiscsak.

Miután ez tisztázódott, azt mondta, hogy nincs meglepve ezen az egészen, hiszen nyilvánvaló, hogy az emberek – a mai világban – nem értik meg egymást. Nagyon szomorú lett ettől, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem olyan rossz a helyzet, az emberek jól megértik egymást egy csomó hétköznapi helyzetben (hasonlókban, mint ez a mi kis beszélgetésünk), akár félszavakból is.

Értetlenül nézett rám. Már meg is bántam, hogy előhozakodtam ezzel, de még megpróbáltam megmagyarázni, hogy arra gondolok, hogy megkérdezni egy utcát, hogy van-e valamilyen áru a boltban, ezek egyszerű és jól működő kis gondolatcserék. De belém fojtotta a szót. – Ez csak a felszín! – felelte indulatosan – arról pedig nincs értelme beszélni. Mindenki csak a felszínen úszik, senki nem ás a dolgok mélyére.

Értem – mondtam kicsit türelmetlenül –, de én nem erről beszélek, hanem hogy akármilyen is, de mégiscsak van megértés az emberek között, de ha már erről beszélünk, még azt is állítom, hogy értelmes, mély megértés is van. Sokszor még idegenek között is. Ugyanilyen, amikor egy könyvet olvasol – folytattam lelkesen, mert éreztem, hogy most megtaláltam a megfelelő szemléltetőeszközt –, és magadra ismersz benne, vagy elkezded olvasni a mondatot, és érzed előre, hogy merre tart! Érted?

Hogy jön ide az olvasás? Jó, hogy nem filmekről kezdesz beszélni. Nem értem – mondta szinte sértődötten, mint akitől elvették a témáját. Én arról beszéltem, hogy az emberek nem értik meg egymást. Hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, de nem érti meg a másikat – artikulált az arcomba kioktatón.

Ránéztem, aztán egy kicsit körbe. Két-három arcot láttam, akik a mi beszélgetésünket hallgatták, és felváltva néztek rám, és őrá, hátha valamelyikünk végre elárulja, hogy miről van szó. – Igazad van. Mégiscsak neked van igazad. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen engem sem ért meg senki – mondtam egy sóhajtással, és visszamentem a többiekhez, hogy megpróbáljam elmagyarázni legalább azt, amire én gondoltam.

A két szomszédos települést néhány kilométer és egy észak felé osonó völgy választotta el egymástól. A völgy mentén – és fel, tovább az erdőig – sajátos határvonal húzódott. Ha az egyik oldalon nappal volt, a másikon éjszaka; és fordítva.

Mindkét településen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek. Olyan fáradtság béklyózott mindenkit, mintha évtizedek óta nem aludtak volna. Amikor a munka végeztével hazaindultak a völgy két oldalát összekötő úton, már szürkület volt. Alig várták, hogy hazaérjenek, és végre kipihenhessék magukat, a családjukkal lehessenek.

De kevéssel az után, hogy a szürkületbe értek, a sötétedést egy szinte észrevehetetlen pillanattól kezdve világosodás váltotta fel. Valamikor ekkortájt, pár hosszú percre köd ült az útra, de leginkább az ingázók fejére, és mire a hajnali derengésben feltűntek a völgy másik oldalán fekvő település körvonalai, mindenki azon kapta magát, hogy épp munkába tart, és nem tudja felidézni, hogy mivel telt az estéje. Nyilván szokás szerint azonnal bedőltek az ágyba a kimerültségtől, és elaludtak – gondolták az ebédszünetben, amikor először volt idejük gondolkodni a nap során –, hiszen már most délben is megint annyira fáradtnak érzik magukat, mintha évtizedek óta nem aludtak volna.

Az utóbbi időben egy csomó pozitív változást vettem észre. Nem tudom, hogy mitől van, hogy honnan indult, de örülök neki. Valami hozzáállás elért egy kritikus tömeget, és/vagy páran kipróbálták, hogy milyen normálisnak lenni, és látták, hogy jó?

Olyasmikre gondolok, hogy például a múltkor bikázni kellett az akksimat. Elsőre nem sikerült elég közel állni, illetve a madzag volt túl rövid, úgyhogy felgyűlt egy kis sor, benne egy menetrend szerint járó busszal. Az utána lévők már nem igazán tudhatták, hogy mi történik. Miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban cselekedni, egyszer csak feltűnt, hogy nem hallok dudaszót, se ordítást. A buszvezető, az utasok, az autósok mind nyugodtan ültek és vártak. A vasárnapi Critical Mass környékén ugyanezt láttam.

A másik példám a zebrán való átkelés. Pedagógiai célzattól sem mentes módszerem az, hogy ütemesen haladok a zebra felé, aztán habozás nélkül lelépek, de ekkor már kész vagyok megállni, arra az esetre gondolva, ha nem pártolnák az átkeléssel kapcsolatos terveimet. Újabban ilyenkor az történik, hogy az autós – akár intenzíven – fékez, és átenged. Nem mozog a szája, nem színeződik el az arca, nem integet.

Aztán szervizben van a kocsim. A neten követhetem, de még sms-t is küldenek róla, hogy a javítás épp melyik fázisban van. Komolyan, mintha azon törnék a fejüket, hogy mivel és hogyan lehetne elégedettebbé tenni az ügyfelet.

A hétvégén mulatozás közben összetalálkoztunk egy korahúszas partyarccal, aki megemlítette, hogy diákmunkaként gyerekeknek rendez születésnapi zsúrokat játékkal, barlanglátogatással. Azt mondta, hogy hihetetlen aranyosak a gyerekek, és ennél jobb melót jelenleg nem tud elképzelni magának. Tanár akar lenni.

Már vagy egy hónapja bejelentkeztünk, és a hétvégén eljutottunk az Olimpiába. Ez egy görögösem berendezett kis étterem. Azért görögös, mert úgy maradt, miután az előző tulajdonos elengedte a kezét. A „kávézó” kitételre ugyanez vonatkozik. Egyébként gasztronómiai fellegvárnak szánják.

Az asztalfoglaláskor kikötötték, hogy ha kilencen megyünk, akkor csak a hatfogásos menüt választhatjuk. Az itt a rendszer, hogy sok (4-5-6) egészen kis adagot hoznak ki; egyik sem több kóstolónál szinte. Ezért nem is a jóllakás a kitűzendő cél, hanem egy pár órás utazás az ízek birodalmában. Egy táblára írják fel, hogy aznap milyen alapanyagokból dolgoznak.

Az elején – ellentétben a telefonon megbeszéltekkel – választanunk lehetett, hogy öt vagy hatfogásos kalandhoz van-e kedvünk. Ki így, ki úgy választott. Én ötöt. Először egyszerű, de finom fehér- és rozskenyeret kaptunk éppen tökéletesen kenhető, zamatos házi vaj hasábokkal. Rögtön kértünk a ház borából, a Királylánykából. Friss, kicsit buborékozó volt, nekem inkább nem ízlett, mint igen. (A borokhoz egyáltalán nem értek, csak azt tudom – némelyiknél – feleleveníteni (azt is segítséggel), hogy mi volt az, meg azt, hogy nekem ízlett-e).

Ezután megkérdezték, hogy allergiás-e közülünk valaki bármilyen ételre. Szép gondolat; máshol még nem hallottam felvetni, pedig gyakorlati haszna van (bár kétségtelen, hogy egy szokványos étlap jól szűrhető ilyen szempontból). Felírták a találatokat egy papírra. Az asztalunknál ülő két érintett egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy azt úgy is lehetett érteni, hogy nem szereti – adott esetben – a TV paprikát. A hölgy erre játékos keménységgel, de tétovázás nélkül vágta vissza, hogy nem azt kérdezte, hogy szereti-e. Nekem személy szerint nem tetszik ez a fajta tréfa, de azért semmiképpen nem nevezném otrombaságnak.

Hamarosan megjött a tulajdonképpeni első fogás, kacsamáj füstölt tokhal szelettel és chilivel megszórt mangópürével. (Minden körben, a kiosztás után pár szóban elmondták, hogy mit kaptunk, és a szódát folyamatosan utántöltötték). Na, ez egészen elképesztő volt. A máj ránézésre mintha nyers lett volna, de nem. Az állaga egyesítette a folyékonyt a szilárddal. Omlott, zamatos volt és úgy harmonizált a tokhallal, mintha egy vérből valók lennének. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, így azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy otthon reprodukálni tudnám bármilyen alacsony szinten is. Ekkor intettem a környéken kolbászoló srácnak, hogy az ötös rendelésemet szeretném hatosra módosítani. Csóválta a fejét, hogy nem hiszi, de megkérdezi a főnököt. Odajött a főnök, neki is megismételtem a tervemet, ő is megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy szól az asszonynak. Odajött az asszony, aki kerek-perec megmondta, hogy erről lecsúsztam, majd ha legközelebb jövök, hatot rendelek. Rezzenéstelen arccal viseltem az engem ért csapást. Ehhez a fogáshoz Tóth Sándor chardonnay-ját ittuk. Elképesztően finom volt; illatos, ízes, és még ezernyi olyan erénye volt, amire nem ismerem a megfelelő szavakat.

A következő fogás posírozott (63,5 fokon, másfél órán keresztül főzött) tojás volt medvehagymával és libatepertővel. A tojás se lágy, se kemény nem volt, hanem éppen a kettő között lebegett. Ízben ez nem jelent semmi különöset, a posírozást inkább „csak” jópofaságnak mondanám. Amúgy ízlett, egy kis rozskenyeret is ettem hozzá. 

Ezek után hipp-hopp jött a következő fogás; zöldspárga spárgamártásban, kucsmagombával és szalonnával. Emellé is illett a kenyér, de csak óvatosan, nehogy eltakarja a spárga meg a kucsmagomba friss ízét. Inkább csak a mártásba nyúltam bele vele. Ez a fogás is nagyon finom volt, de megint csak nem a tokhalas kacsamájhoz fogható. Egyébként Szepsy zöldveltellinit ittunk hozzá, ami megint csak príma volt.

Aztán rettenetes dolog történt. Csirkét kaptunk rizottóval és cukorborsóval (zsengén, héjastól). A cukorborsó nagyon jó volt, a rizottó könnyen reprodukálható (csak én nem csinálnám ilyen édesre). A csirkéből szerencse dolga volt, hogy szárnyat vagy combot kapott az ember. Nekem szárny jutott. A leölt állatnak még erősen vérzett a könyöke, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy a késsel sebet ejtsek a húsban. Vitán felül, objektíve nyers volt. (A hölgy, amikor elvitte a tányérokat, rá is kérdezett, vagy inkább mondta, hogy nem sült át). 

Ezután az eddig csak percekre rúgó várakozási idő alaposan megnyúlt, de ez egyáltalán nem volt zavaró, éppenséggel bele is fért egy kis szünet. Kacsa volt a következő fogás gyömbéres dinsztelt fehérkáposztával és birsalma mártással. A káposzta sajnos el volt sózva, de így is érezni lehetett, hogy milyen friss, üde, és hogy illik hozzá a gyömbér. A kacsában az volt a különleges, hogy a tányérra kerülő három darab közül kettő külön sült, egyet pedig egy egyben sütött kacsáról vágtak le (vagy fordítva). A két szélső átsütött de szaftos, puha de ízben gazdag volt. Ezekkel maximálisan meg voltam elégedve. A középső – szándékosan – véres volt. Akinek ez bejön, annak ízlett, nekem eleve kifogásom van az ilyesmivel szemben; a marhát sem szeretem véresen. A közben kortyolgatott bor St. Andrea pinot noir volt. Szintén kitűnő.

Nyúlgerinc bok choy-jal (kínai zöldségféle) volt a következő – azoknak, akik hat fogást kértek. Az ötösök a hatosok kegyelméből juthattak falatokhoz. Én is megkóstoltam két katonát. Finomak voltak, de a pikáns beütésük nekem nem tetszett igazán (ezt persze nem hibaként tartom számon). Itt is az volt az érzésem (meglehet, tévesen), hogy ilyesmit én is tudnék.

Innentől a levezetés következett. Először három sajtocska. Az első (és ebben a sorrendben is javasolták a fogyasztásukat) egy savanykás kecskebrie volt, középen egy markánsabb, érettebb, sárgásabb, de még nem tolakodó juhsajt, a másik szélen pedig gesztenyemézzel a tányérhoz tapasztott blue jellegű tehénsajt. Mindegyik Nagykőrösről származott, mindegyik kifogástalan volt; nekem – jellegénél fogva – a juhsajt volt a kedvencem.

Desszertnek megint csak olyat kaptunk, ami magától nem feltétlenül ugrik be az embernek: nagyszombatfai kecskekrémsajtot friss eperágyon, csokoládéval megcsorgatva. Hát ez ízorgia volt. Fanyarság és nedvesség jött a sajtból és az eperből. Édes a csokoládéból és az eperből. A csoki volt a legkevesebb, szinte csak jelzésszerű, de úgy tűnik, hogy ez az optimum. (Máskülönben azt gondolom, hogy az epret csokival keverni isten akarata ellen való).

Szóval kisebb-nagyobb hullámzásokkal úgy jött ki a lépés, hogy az eleje és a vége is fejedelmi volt. Ha a nyers csirke nem lett volna, szinte maradéktalanul elégedett lennék. Érthetetlen, hogy ilyen hiba hogy csúszhatott be.

Az az érdekes, hogy az egész ételsor végül is volt annyi, mint egy normál étkezés, amitől jóllakik az ember, de attól, hogy mindig csak csipegettünk, és az egész eltartott héttől vagy fél tizenegyig, soha, egy pillanatra sem teltem el. Ezt egyértelmű pozitívumként könyvelem el.

Elmentünkben megkérdezték – persze –, hogy hogy ízlett. Amellett, hogy minden nagyon szép és jó volt, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy a csirke nyers volt. A tulaj a fejét csóválta, hogy mindenki ezt mondta ma este, de – és itt az arca belső vívódásról árulkodott, hogy érdemes-e ezeknek magyarázni – ez nem volt nyers, hanem… És itt megint csak legyintett, hogy nem éri meg belevágni a dilettánsok okításába. Végül annyit azért elárult, hogy a húst nem szabad kiszárítani. Ezzel nem volt vitánk.

Viszont – fájdalomdíjként – a csirkét nyersnek találókat megkínálta pálinkával. (Magyarul mindenki ivott, aki nem vezetett). Alighanem mézes lehetett, de ami igazán különlegessé tette, az a zölddió volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy ittam-e ennél színvonalasabb pálinkát életemben, de azt hiszem, nem.

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, Kata, a következő előadó pedig beszélni kezdett. Egy beruházás szükségességéről akarta meggyőzni a jelenlévő, híresen rigorózus döntéshozókat.

Nagy lendülettel vágott bele. Hangosan beszélt, és ügyelt rá, hogy hangja mindig a levegőben zengjen, egy pillanatra se haljon el. Aggódott, hogy a csöndet kihasználnák a többiek, és belekérdeznének a mondanivalójába, támadni kezdenék, ne adj’ isten még belefojtani is megpróbálnák a szót, le akarnák söpörni a témát az asztalról, el akarnák hallgattatni őt magát még az előtt, hogy mindent el tudna mondani.

Hamarosan észrevette az első felhúzott szemöldököket. Gyorsítani kezdett a beszédén. Már hadart. Közben, ha bármi további jelét látta a türelmetlenkedésnek, ujját intőleg felemelte, hogy nem fejezte még be. Hangja időnként elfátyolosodott, ahogy a torkán valami megnyúlt, bugyborékolni akaró nyálömleny egyensúlyozott. Amikor már fojtott rikácsolásnak hallatszottak a szavai, gyorsan köszörült egyet a torkán, de épp csak annyit, hogy még épp érthető legyen, amit mond, több időt nem mert egy rendes krákogásra szánni, mert látta a tekintetekből, a fészkelődésből, hogy akkor lecsapnak rá; ha elejti a szót, rálépnek, és nem engedik felvenni soha már.

Sokáig bírta így, de aztán elmondott mindent, nem jutott már több az eszébe. Vége hát. Elmondta, amit akart. Talán nem volt elég összeszedett, de elmondta, ez a lényeg. Elhallgatott. Néma csend, és a többiek döbbenete nehezedett rá. Érezte, hogy elrontott valamit. Nem győzte meg őket.

Nagy levegőt vett, hogy újra megvívja a harcot, hogy elmondjon mindent, de ekkor az elnök rákiáltott. – Elég! Hagyja már abba, az isten szerelmére! Mi van magával?!

Kata megdermedt, megnémult. Körbenézett a szobában, a rá meredő szempárokba bámult, és valami iszonyút látott tükröződni bennük. Félelemmel telve, lassan maga elé emelte kitárt tenyereit, és kővé dermedve meredt rájuk. Végignézett magán, és a megtébolyodás határán reménytelenül egyensúlyozva látta, hogy ruhájában elveszve visszaváltozott azzá a kislánnyá, akit nem engedtek szóhoz jutni a szülei, akibe belefojtották a szót a tanárai, akitől elfordultak az osztálytársai, amikor beszélni kezdett.

Csak most jutottam el életem első Garbiel García Márquez könyvéig; a Száz év magány-nyal kezdtem. Rögtön a könyv elején megtetszettek a furcsa, öntörvényű szereplők, akik a normálistól rendre valami egészen lényeges dologban, valami egészen komoly mértékben tértek el.

Márquez története igazán sodró. Engem az fogott meg a legjobban, hogy a teljesen hétköznapi események időnként furcsa, irreális színezetet kapnak, máskor szintén képtelen körülmények úgy simulnak az elképzelhetők közé, mintha mi sem volna természetesebb, megint máskor a kettő összekeveredik.

Erre az utóbbira – vagy végül is lehet vitatkozni, hogy melyikre is – hadd írjak egy konkrét példát is, annyira tetszett:

„Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta, még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása”.

Szóval sok író a valóság keretei között izzad, hogy kifejezze, ami kikívánkozik belőle, Márquez viszont egy kópé mosolyával lépi át ezeket a határokat, aztán visszajön rajtuk keresztül; úgy mozog, mintha nem is lennének. Így aztán nincsenek is. És ez a szabadság-érzés átragad az olvasóra is. Nekem ez a pláne Márquezben. Kíváncsi lettem rá.  

– Figyelj, én nem azt mondom, hogy ez valami tragédia, csak azt, hogy nem vagy jóképű. Ennyi.

– Persze. Akkor csak azt mondd meg, hogy szerinted anyám miért állítja ennek épp az ellenkezőjét?

– …

– Na? Mi van? Erre nem tudsz válaszolni, mi?

Valami nem stimmel a személyes névmások körül. Én például tudom, hogy többet közülük nagy kezdőbetűvel kell írni, de tudatosan nem teszem. Álszent, mézes-mázas dolognak tartanám.

Számosságát tekintve így több hibát vétek, mint azok a gazemberek, akik következetesen azt írják, hogy „Én”, de fertelmes bűnük még így sem összemérhető az én kisszerű lázadásommal.

Ezek az emberek a világ középpontjában érzik magukat, minden jogosultságok origójában. Ezek az emberek sétálnak a sor elejére, ők hajolnak ki a merci ablakán, hogy mohó ujjaikkal felmarkolják a támogatást.

***

Kadarm célzásának hatására megnéztem a szótárban, és kiderült (számomra is), hogy a te, ti és ön szavakat egyszerűen kis betűvel kell írni.

Ez sajnos három szempontból is problémát jelent. Egyrészt a világ még jobban elkurvult mint gondoltam, másrészt én beugrottam neki, harmadrészt kiderült, hogy nem is lázadtam.