Kiefer Sutherlandnek már az apját is kellemetlenségként éltem meg, de a srác létezését aztán tényleg sehogy sem tudom feldolgozni. A 24-be egyetlen egyszer pillantottam bele. Amikor láttam, hogy ez a tejfölös képű Tom & Jerry Kid a főpusztító, elszállt minden remény, hogy komolyan vegyem a sorozatot.

Végül elmentem úszni, és noha közben kényszernyugdíjazott portásnak éreztem magam, a stopper szerint nem is ment annyira rosszul. Sőt. A végén úgy szálltam ki a vízből, ahogy mindig is szoktam: a rajtő mellett kitoltam magam addig, hogy a medence szélére tudtam lépni anélkül, hogy kiültem volna, vagy a sípcsontommal illettem volna a járólapot.

Ennek örömére gyógyultnak nyilvánítottam magam. Aztán az öltözőben a legalul lévő szekrényemhez hajolva – határozatlan időre – visszavontam a minősítésemet.

Ha dobos lennék egy zenekarban, minden egyes koncerten standard elem lenne, hogy – már a helyemen ülve, de – oldottan cseverészek valakikkel, míg a többiek már pengetnek vagy teszik, amit kell a saját hangszerükkel. Kicsivel később udvariasan lezárnám a beszélgetést, és egy atomóra pontosságával csapnék bele, pont, amikor kell.

Aztán, amikor már alaposan belemelegedtem a dobolásba, anélkül, hogy kedvenc tevékenységemet akár csak egy pillanatra is megszakítanám, egy olajos bőrű lány tépné le izzadt felsőtestemről az előre preparált pólót, én pedig gőzölögve ütném tovább a dobokat, de kíméletlenül.

Ha pedig az együttes bármely tagjának ellenvetése lenne a fent vázolt állandó show-elemmel kapcsolatban, hirtelen haragomban teátrálisan szétvágnék egy teljes stúdiót, és kilépnék a bandából. A hivatalos közlemény szerint azért, mert ars poeticámat többé nem tudom összeegyeztetni az együttesével.

Azt hiszem, elkezdem komolyabban figyelni a tudattalan grimaszolásokat. Korábban az a tévériporter volt a kedvencem, aki miután feltette kérdését, hétrét ráncolta a homlokát, résnyire húzta a szemeit, és úgy villantotta ki a fogait, mint akinek fizikai fájdalmat okoz minden másodperc, amíg a válasz el nem hangzik.

Tegnap láttam egy hölgyet, aki ha válaszra várt, ha koncentrált, illetve ha e kettő hiányában azon gondolkodott, hogy mit csináljon, alsó állkapcsát lenyűgöző, csak éveken át tartó gyakorlással elérhető mértékben előretolta. Az így feltáruló résen keresztül láthatóvá vált, ahogy a mozdulatot azzal egészíti ki, hogy nyelvét sonkatekercsként csévéli vissza. Az eredmény a világ legbaljósabb ostobaarca, és ezen az intellektus látszatát kelteni hivatott szemüveg sem enyhített.

Egyébként ahhoz, hogy ostobának látsszon az ember, nem kell sok. Van a környékemen valaki, aki a monitorra meredve a résnyinél számottevően jobban tátja el a száját, ajkain vékony, de állandó nyál-, szemein egyenletes könnyfilm csillog – mivel a szervezet a száj becsukására vagy pislogásra hiába várna.

Vannak azok a típusú emberek, akik hasonszőrűekkel nevetgélnek hosszú perceken át a tejtermékek pultja előtt azon a részen, ahol nélkülük is csak annyi hely van, hogy az ember csak a kilégzési ütemben fér át. Ők semmilyen vizuális jelet vagy látványelemet nem vesznek észre, nekik szólni kell. Akkor, mint akik idegen bolygón ébredtek épp, körbecsodálkoznak, és félreállnak. (Pár pillanattal később a második legalkalmatlanabb helyen lehet a nyomukra bukkanni).

Vannak aztán azok, akik olyankor szólnak rám türelmetlenül a pénztársorban, hogy legyek szíves átengedni őket magam előtt, amikor a kosaramat behúzott hasamnál tartva lapulok a kávék és a csokik közé szemmel láthatóan azért, mert épp magam mögött engedek át egy másik vásárlót, akin három másodperccel korábban önállóan észrevettem az átkelési szándék eltéveszthetetlen jeleit.

Ez a két típus valójában egy. Tagjai szociális idióták, akik számára a többi ember triviálisan várható vagy akár már látható viselkedése kibogozhatatlan káoszba ködlő rejtély, ugyanis mindig elfelejtik, hogy egyáltalán van olyan, hogy többi ember. Ők csak azt tudják, amit ők akarnak, de azt teljes bizonyossággal.

Hogy ne csak bíráljak, amit mindenki tud, igyekszem terápiát is javasolni. A tanítás alá vont személyek – megfelelő elméleti képzés után – medencébe merülve olvassanak egy tigriscápa gondolataiban. Ennek a terápiás állatnak végtelenül egyszerűek a motivációi, könnyen dekódolható cselekvésében nem vezérlik elvont gondolatok vagy szeleburdiság, a helyes és helytelen megfejtést pedig egyaránt késlekedés nélkül, félreérthetetlenül visszajelzi.

A palló hídon lévő végéről lelépett a tizedes. A férfi zuhanását a kötél feszülése állította meg, de csak egy pillanatra. Elszakadt. A férfi a folyóba zuhant, és rögtön elmerült. A sodrás nagyon erős volt, egy pillanat alatt a sziklánál találta magát. Vergődő kígyóéhoz hasonló mozgással a partra evickélt – már a szikla mögött.

Lázas sietséggel, a földön hanyatt kúszva kepesztett el az éles kiszögellésig, és mohón dörzsölni kezdte a kezeit hátul összeszorító kötelet. Sikerült elvágnia. A lábairól így már egy pillanat alatt leoldotta a csomót. Megszabadult!

Most először állt meg egy pillanatra, eddig ösztönösen cselekedett. Körülnézett, és látta, amit tulajdonképpen eddig is tudott: Ide nem tudnak egyhamar utána jönni. A folyóba ugrani igen csak kétesélyes, a parton pedig mindkét oldalon meredek sziklákat kell megkerülni a sűrű bozóton át.

Szélesen, gyermeki természetességgel mosolyodott el. Csak most fogta fel igazán, hogy mi történt vele. Nem tudtam nem látni a boldog izgalmat, és az újonnan elnyert élet felett érzett örömet, ahogy puskám távcsövének célkeresztje négy részre osztotta sugárzó arcát.

Visszavittem a szelencét. Ő a gép előtt ült, a fülében fülhallgató. Hogy ne zavarjam, csak koppintottam egyet a vállán, és – köszönömöt intve – letettem a szelencét. Ahogy hozzáértem – és észrevett –, óriásit ugrott, bele az asztalba, csak úgy csattant, még a ballonkabátomat is meglebbentette a szele. Hiába láthatta rögtön, hogy csak én vagyok, percekig nem tudott megnyugodni.

Aki ennyire meg tud ijedni, aki így fél valamitől vagy valakitől, az hogy engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen könnyen, ilyen észrevétlenül hagy a háta mögé férkőzni? Én például mindig résen vagyok. Gyakran hátrapillantok, és eddig még mindig elég korán ahhoz, hogy az állandóan a hátam mögött leselkedő ballonkabátos alak köddé váljon.

Határozottan, de kedvesen megkértek, hogy semmilyen körülmények között ne világítsak az éjjellátó készülék objektívjébe, mert az 1,7 milliós instrumentum abban a pillanatban funkció nélküli alkatrészhalmazzá változik. Miért érzem mégis, hogy csak egy kicsit, csak egy rövid pillanatra, csak egyetlen szempillantásnyira, de mégis bele kell világítanom? Annyit csak kibír, nem?

„A hajlékony hát meghosszabbítja az életet” – szólt a hivatalnok a testgyakorlást meg sem szakítva, és sejtelmesen elnézett a császári palota irányába a lába előtt kérelmével hajladozó földműves fölött.

Kaptam egy tippet egy gyakorlatra, ami ha nem sodor sokkal rosszabb állapotba, akkor segíthet. Mondhatnánk azt is rá, hogy McKenzie terápia, de az úgy hangzana, mint valami szánalmas, a tornaóra ideje alatt menedékbe húzódó szerencsétlen rehabilitációja, aki kerékcsere közben meghúzta a derekát. De ha kobraállásnak nevezzük, az mindjárt más. Az ember nem is azért csinálja, hogy érdemben járni tudjon, hanem a keleties zamata miatt.

Gyógyszert érdemben nem próbáltam (csak egyszer vettem be gyulladáscsökkentőt meg izomlazítót), kenőcsöt viszont bőven hordtam fel az érintett területre, de egyikről sem derült ki, hogy használna bármit is. Ez a kobraállás viszont úgy tűnik, működik. Már normálisan tudok állni, illetve ha pontosabb akarok lenni, csak normálisan tudok állni, mert mindenféle hanyag tartás fáj. Viszont a járásom is egyre jobban emlékeztet az eredetire, és a fájdalmaim mindent összevetve jelentősen csökkentek.

Már érzem az előszelét annak a balesetek utáni felgyógyuláskor esedékes felszabadultságnak, amit a korábban maguktól értetődő, de egy időre elérhetetlenné váló mozdulatok újrafelfedezése okoz. A héten esetleg eltöröm egy-két végtagomat, és már a balesetin a markomba röhögök, hogy micsoda eufória jön a gyógyulás után.

Hosszú évek óta nem nézek TV-t, illetve nincs is TV-m, és a mai napig is azt gondolom, hogy jól döntöttem, de félek, hogy még így is túl későn.

Tegnap hajnalban szokásos csapongó álomepizódjaimat egy komplett reklámfilm szakította két részre. Egy nagy beton parkolóházban egy biztonsági őr kvaterkázott az egyik autó tulajdonosával. A háttérben egy sötét alak ólálkodott, és az egyik kocsihoz simulva a zsebéhez nyúlt, de ebben a pillanatban egy fekete öltönyös, korrekt, de kíméletlen arcú negyvenes úr lépett hozzá, és megérintette a vállánál. A bűnöző megdermedt, és minden további szóbeli vagy fizikai kényszerítés nélkül parancsolója mellé állt, és szótlanul, lehajtott fejjel követte.

Az öltönyös – kíséretében a rajtakapottal – kisétált a napfényre, és az autótulajdonos szeme láttára és füle hallatára megszégyenítette a biztonsági őrt, hogy hogy fordulhat elő ilyen. Egyúttal utasította, hogy hagyja el a parkolóház területét. Ezek után teátrálisan a kamera felé fordult, és mondott valamit arról, hogy náluk nemhogy ilyen, de egyáltalán semmilyen hiba nem csúszhat be. Elhalványuló képe helyére – utólag meglepő módon, de akkor teljesen helyénvalónak tűnően – az egyik legismertebb autókölcsönző cég logója úszott be. Hogy melyik cég volt az, semmilyen körülmények között nem árulom el. Tudom, hogy éppen ezt akarják.

Általában – ösztönösen – olyan emberek társaságát keresem, akik viszolygással tekintenek az öltönyre, akik ugyanúgy tudják, mint én, hogy valami alapvetően nem stimmel ezzel a ruhadarabbal, hogy ez a jelmez (ahogy egyik barátom hívja) az emberiség elhajlásának groteszk felkiáltójele.

Már az is valamelyes megnyugvással tölt el, hogy sokan gondolják ezt így rajtam kívül is, de a napokban nem várt bizonyosság birtokába jutottam. A házunkban a kiolvasott folyóiratokat – kidobás helyett – le szokás vinni a lifttel szembe vagy a kapuszínbe. Legutóbb egy stóc Élet és Tudományt vettem magamhoz a kuka tetejéről. Az 1994/37-es számban van egy írás Haitiról. A helyiek között a rájuk erőltetett kereszténység mellett komolyan tartja magát a vudu hit is. A cikkben ezt találtam:

„A vuduhívő szerint a világot istenek, démonok és a holtak szellemei uralják. Közülük az egyik legrettegettebb a fekete öltönyt viselő Baron Samedi, a temetői kísértetek ura”.

Nagyon vigyázzatok az ingatlanosokkal! A dédszüleimnek volt egy lakása. Az a klasszikus polgári egybenyíló szobákkal, fényárral, óriási konyhával, cselédszobával, satöbbi. Nagy becsben tartották. Utánuk megörökölték a nagyszüleim, aztán a szüleim. Én még úgy voltam gyerek, hogy három generáció élt együtt ebben a lakásban. Bőven elfértünk: százötven négyzetméteres volt.

Aztán úgy jött ki a lépés, hogy sajnos meg kellett válnunk tőle. Vesztünkre konzultáltunk egy ingatlanossal. Azt javasolta, hogy osszuk kétfelé a lakást, és így a kettőért összességében többet fogunk kapni, mint az egy nagyért; vagy ha közben meggondolnánk magunkat, az egyiket meg is tarthatjuk, és csak a másikból csinálunk pénzt, szóval mindenhogyan jobb, rugalmasabb megoldás a kétfelé osztás.

Mivel azt is felajánlotta, hogy az egész ügyet végigviszi, nekünk nem kell melósokkal tárgyalni, meg anyag után rohangálni, odaadtuk neki az eredeti, részletes tervrajzokat, és belementünk a dologba. Az egész procedúra fél évig tartott, szóval elég gyorsan lement ahhoz képest, hogy mekkora felfordulás egy ilyen beavatkozás, meg hogy hány engedély kell hozzá. Az ingatlanos végig nagyon korrektnek tűnt, rögzítette az eredeti állapotot, hogy honnan indultunk, aztán hozta, mutatta a terveket, beszámolt róla, hogy éppen hogy állnak, mi következik most, satöbbi. Szóval teljesen megbíztunk benne.

De amikor elkészült a két lakás, úgy éreztük, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. Sokáig nem jöttünk rá a dolog nyitjára, mert a térérzettel volt gondunk. Csak hát ugye ez két kisebb lakás, tehát természetes, hogy kisebb a tér, így az is természetes, hogy kisebbnek is érezzük. De csak ott motoszkált a fejünkben, hogy még sincs rendben a dolog, úgyhogy szépen elővettük a mérőszalagot, és megmértünk mindent. Az egyik lakás hatvanöt, a másik ötvenhárom négyzetméteres volt! Magyarul hiányzott harminckét négyzetméter! Átvert minket ez a szemétláda! Persze az egészet már kifizettük részletekben az átépítés alatt, a maradékot meg a végén, de persze még azelőtt, hogy rájöttünk volna a turpisságra.

Megpróbáltuk felhívni, de a számon előfizető nem volt kapcsolható. Az irodánál, ahol egyébként még voltunk is egyszer, nem is ismerték, illetve az épület is más volt valahogy. Kérdezgettünk más ingatlanosokat, meg a végén mindenkit, akit csak értünk, de semmi. Száz szónak is egy a vége: se az ingatlanos, se a harminckét négyzetméter nem lett meg.

Garda időnként barátilag(?) – de nagyon helytelenül – hátba vág. Most is láttam készülődni, ezért rögtön rászóltam, hogy eszébe ne jusson, mert egy aggódó mozdulattal kénytelen leszek megelőzni őt, és eltörni a gigáját, hogy a tervezett bohósága nyomán fellépő fájdalmat elkerülhessem. Megnyugtatott, hogy úgysem tudna hátba vágni, annyira fáj a csuklója. Ezen aztán jót röhögtünk, csak már nem vagyok meggyőződve róla, hogy okkal.

Dzsekiben csak az látszik, hogy tyúklépésben járok. Pólóban már feltűnő a merev, kissé aszimmetrikus tartásom. Meztelen felsőtesttel viszont már igazán szomorú látványt nyújtok. Hasamat és mellkasomat kitolom, vállaimat hátrahúzom, hátam a gerincemtől balra húzódó képzeletbeli vonal mentén egyenes, ami azt eredményezi, hogy bal vállam kicsit lejjebb és előrébb van, mint a jobb, a derekamnál megszokott kis homorú ív pedig eltűnt. Összességében mintha féloldalasan előre lennék dőlve.

Így fáj a legkevésbé. De így sem kellene a csuklómra tennem az ujjamat, hogy pulzust mérjek, mert minden löket kis nyilallásként fut fel az agyamig. Ha kimozdulok groteszk tartásomból, villámlásszerű hasítás fut végig rajtam úgy, hogy a hajas fejbőröm is beleborzong, plusz egy kiáltás fagy a torkomra, az agyam pedig minden tudatos beavatkozás nélkül, önállóan leállítja a téves mozdulatot.

Érdekes élmény így elsétálni a száz méterre lévő gyógyszertárba. A járdaszegélynél megállok, meggyőződöm róla, hogy nyolcvan méternél közelebb nincs mozgó autó. Bal lábfejemet, pontosabban lábujjaimat az aszfalt felé nyújtom, lassan ráterhelek, összeszorítom a fogam, és gyengéden utána lépek a jobb lábammal is. Irány el a járdasziget mellett, onnan a másik oldal a cél. Az már egy másik világ. A bejutási próbatétel a járdára fellépés. Hogy kiálljam, kicsit rá kell támaszkodnom a combomra. Innen hosszasan botorkálhatok anélkül, hogy szintkülönbségbe ütköznék. Ahol bicikliút simul az úton át a járdára, ott lépegetek.

A gyógyszertár ajtaja befelé nyílik. Kicsit féloldalt fordulok, mert szemből a hasító fájdalom leállítja a mozdulatot, és belököm. Bent rettegek, nehogy a huszonhárom hónapos kisgyerek nekem rontson a háromkerekű műanyag motorjával. Szintén féloldalasan – még mindig inkább én nyitom ki az ajtót a néninek, nehogy véletlenül ő lökjön meg vele.

A kenőccsel a kezemben kikémlelek az ajtón, hogy nem jön-e egy ámokfutó gyalogos, és elindulok. Tekintetemet a messzi távolba, a járdaszigeten, a síneken és a sávokon át, az út másik oldalára, száz méterre szegezem.