Balázsnak mondták spanyolórán, hogy a Jamón iberico a pata negra (feketelábú) disznófajtából készül, aminek eleve magas különlegességi indexét még az étrendjével is fokozzák. Először árpán és kukoricán hizlalják, aztán füvet, gyógynövényeket és makkot etetnek vele. Mielőtt elvágják a torkát (vagy más, politikailag korrekt módon végeznek vele), már csak makkot kap.

Erről eszembe jutott, hogy az ilyesmihez nekem is lenne kedvem – ha a korán kelős, meg a kivégzős részt valaki megoldja helyettem. Az én disznóim is füvet ennének meg makkot, de fokhagymás spenótot is kapnának bőven, kedvenc italuk a gyömbéres sör lenne. Koradélutánonként pedig tíz évesnél nem idősebb, az elmúlt két tanév átlagában magatartásból legalább négyes gyerekek simogatnák álomba őket. Főleg ez utóbbi körülménnyel magyaráznám, hogy miért olyan istentelenül drága a belőlük készült sonka.

Jó volt látni, ahogy ezek a hatéves forma gyerekek boltost játszanak az anyukájuktól kapott kis zöldség-gyümölcs kollekcióval. Az eladót és a vásárlót megformáló kisfiú is nagyon komolyan vette a szerepét, és igyekezett minden részletében tökéletes alakítást nyújtani.

– Ebből a szép eperből legyen szíves egy kilót – mondta az egyik.

– Kérem, már adom is, de válogathat maga is, amelyiket csak tetszik… Nézze csak, ez talán pirosabb.

– Ó, nagyon kedves. De… ugye ez már szabadföldi?

– Természetesen, kérem.

A vevő igazi kis tudatos vásárlónak tűnt. Ahogy a termesztés körülményeire kérdezett rá, még az ujjacskáját is fontoskodva feltartotta jelezve, hogy ez számára kiemelten fontos kérdés. A kis eladó pedig olyan volt, amilyennek egy olasz kisváros piacának legkedvesebb, ötven körüli kofáját képzelem, akihez törzsvendégek százai járnak vissza nap mint nap.

A vevő maga is választott pár epret, az eladó pedig mosolyogva tette hozzá a hasonlóan szépeket.

– Szabad még valamit adnom? A körténk mézédes. Portugáliából hozattam.

– Köszönöm, mást egyelőre nem kérek. Talán majd holnap beugrom.

A pult mögött álló kisfiú erre mosolyogva biccentett egyet, mintha azt mondta volna, hogy értem, ahogy a kedves vevő óhajtja. Aztán a játékmérlegre tette az epret, de a kis dobozka mögött ottfelejtette az ujját, és észrevétlenül ránehezedett a mérleg serpenyőjére. A mutató alig hallható surrogással lendült az osztás végéig.

– Pont egy kiló! – mondta visszafogottan sugárzó örömmel – Aztán hazaérjen vele, nehogy kevesebb legyen, mire az asszonyka kezébe kerül! – tette hozzá kedélyesen, és egy kacsintással fűszerezve, kópésan megveregette a vevő vállát. – Ezer forintot kérek.

Van a gyógyszerreklámoknak pár morálisan illetve kognitíve elszomorító vonása. Az egyik, hogy rendszeresen úgy kezdődnek, hogy jelzik a fogyasztónak, hogy ő is érintett. Azaz betegségtudatot igyekeznek ébreszteni benne. Ezt úgy kell csinálni, hogy aggódó hangon megkérdezik, hogy tapasztalt-e már magán az ember valami olyan tünetet, mint pl. fejfájás, fáradtság, szomj. Ha igen, akkor könnyen lehet, hogy nagyon nagy a baj: Ön is napjaink egyik népbetegségében szenved. Őrült szerencse viszont, hogy cégünk kifejlesztette rá a gyógyszert. Lehet a pénztárhoz fáradni.

A másik, ami feltűnt, hogy például a különböző fájdalmak esetében fel sem merül, hogy nézesse már meg az ember, hogy nem a bele lóg-e ki, vagy a porc vált-e le, vagy nem kéne-e mozogni néha. Nem. Egyszerűen be kell venni párat egy fájdalomcsillapítóból, és már lehet is dobálni az unokát, vezetni a repülőt, nevetve rohanni a tengerparton. Közben hadd súlyosbodjon a helyzet, maximum megeszik az ember egy levéllel abból a pirulából.

Mindez egy konkrét példáról jutott eszembe, amit kétszer hallottam a rádióban, de azóta sajnos(?) nem. Valami szemcseppet(?) reklámoznak azzal a kéretlen és hazug konkrétsággal, hogy az ember látása negyven éves kora fölött rohamosan romlani kezd, hogy aztán élete alkonyán jó eséllyel meg is vakuljon. Hacsak nem ken / csepegtet ebből a lónyálból minden nap.

Persze felmerül bennem, hogy aki ezeket elhiszi, az megérdemelten retteg, és költi minden pénzét hasonlókra, de ugyanakkor azt is gondolom, hogy az ilyen reklámetikai, lényegét tekintve pedig erkölcsi bűnöket olyan kommunikációs csatornán kellene visszajelezni az elkövetőnek, amit ő is ért: bírságolni kell.

Pontosan emlékszem minden pillanatára annak az estének, amikor elindultam lefelé a lejtőn. Néma csendben ettünk. Csak a kanalak koccanását lehetett hallani. Apám csalódott és dühös volt. Százig számolt, hogy meg ne bánja, amit mondani fog. Anyám végtelenül szomorúan, üveges szemekkel nézett maga elé, és csak a leves felszínét simogatta a kanalával. Nem bírt enni egy falatot sem. Nagyanyám a könnyeivel küszködött, időnként szaggatottan, a sírás határán kapott levegő után, és kilégzéskor alig hallható, elnyújtott jajt sóhajtott. Hálát adott az Úrnak, hogy nagyapám nem érte meg, hogy ilyen mélyre süllyedünk a szégyenben. A nővérem félt. Nem tudta elképzelni, mert soha még csak gondolni sem mert rá, hogy mi lesz azután, ha egyszer megtörténik a baj. Nekem pedig bűntudatom volt, és elvesztettem a hitemet. Tudtam, hogy ha már egyszer négyest kaptam, a tragédia bármikor megismétlődhet.

Karl Battelsson írásaiban egyedülállóan hitelesen mutatta be a háború poklát. A katona testi és lelki szenvedéseinek megrázóan mély, naturalista ábrázolásáért irodalmi Nobel díjat is kapott, leírásait azóta is tananyagként használják a pszichológiai és hadtudományi felsőoktatásban.

Éppen ezért különösen érdekes, hogy nemrég, halála után mintegy tíz évvel napvilágra került naplójában arról vallott, hogy a témával kapcsolatos minden személyes élményét egy iskolai vándortáborozás során szerezte. Ki-ki döntse el maga, hogy ez megsemmisíti az életművet, vagy éppen emeli annak fényét.

Csak most, hogy úszás után kint, a medence partján találkoztam az öreggel, jutott eszembe, hogy milyen régen nem láttam. Az öltözőben szoktunk összefutni. Pókhasával és görbe lábaival szokott billegve téblábolni a pad mellett. Mozdulatai rövidek és gyorsak, de a különleges az bennük, hogy minden fontosabbat vagy fogósabbat hangjelzéssel kíséri.

Mintha sűrített levegővel működne. Amikor például jobb kezéből a rögtön mellette lévő balba dobja át a törölköző egyik végét, egy igen szócskát présel ki magából. Összetettebb cselekvéssor esetén csak úgy záporozik az igenlés teleszívott tüdejéből, mindegyik megkontrázva egy hirtelen belégzéssel – az elhasznált levegőt pótlandó.

Egyetlen egyszer hőbörgött is valamit, amiben tetvekről, kurvákról, kommunistákról és megdöglésről volt szó. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egészet mintha nekem címezte volna, mert a végén rám nézett, és azt kérdezte: igen? Hirtelen zavaromban ahelyett, hogy ráhagytam volna, visszakérdeztem, hogy végül is mit állított. Óriásit csalódott bennem, de nem ment lépre, nem ismételte meg az állítását, nem pocsékolt el még több levegőt nyilvánvalóan érdemtelen közönsége számára.

Azóta – úgy látom – jobban van. Tegnap a medence partján, ahogy a papucsából lépett ki, a szokásos sűrített levegős gép módjára szólalt meg, de nem a megszokott igent, hanem az egy szótagos, azaz sokkal hatékonyabb, egyúttal a nemzetközi kitekintés friss fuvallatát hozó yes szócskát használta.

Ma koradélután az úton az egyik autós megunta, hogy olyan régóta az egyik irányba megy, és elhatározta, hogy most már a másikba fog. Egy kereszteződésnél, ahol jobbra lehet fordulni, vagy egyenesen továbbmenni, alaposan alá is szedte a kormányt balra, és a sínekre fordult várakozni. Szemből még bőszen jöttek, keresztből meg száznyolcvanas pulzussal bűvölték a nekik még piros lámpát az úrvezetők, hogy mikor lőhetnek már ki. A srác kétségkívül abba az embertípusba tartozott, aki ha a legkisebb kópéságot is elköveti, pillanatok múlva azt kénytelen észrevenni, hogy rendőrök figyelik a botlását.

Most is így történt. Két, széttárt kézzel csodálkozó zsaru gurult mellé egy rendőrautóval, és kérdezték, hogy mi van. A srác rögtön kipattant, és nagy igyekezettel vizsgálgatni kezdte a bal első kereket, mintha azzal nem stimmelne valami. Ahonnan én láttam, úgy tűnt persze, hogy a komplett futómű makkegészséges, még élesen balra fordulni is lehet vele. A rendőrök viszont megették ezt a végtelenül olcsó trükköt, és odébbálltak, mert Istennek hála, a kerék végül tényleg rendben volt.

Innentől kezdve persze bizonytalan lábakon álló teória az egész, de mégis azt gondolom, hogy ha valamilyen sorstragédia folytán rendőr lennék, akkor se tolerálnám jól, ha hülyének néznek. Ebben az esetben például, ha nekem azt mondja a sofőr, hogy gyanús volt valami, ezért félreállt, akkor azt kérdezném, hogy de az Isten szerelmére, a sínre? Ahelyett, hogy jobbra fordult volna, ahol ott, azon a kieső íven biztonságosan lehet dekkolni, vagy akár a sávjában maradt volna vészvillogóval? Aztán sajnálattal értesítettem volna, hogy a jelek szerint annyira ostoba, hogy engem a halálom napjáig mardosna a lelkiismeret-furdalás, hogy ha valaha még egyszer volán mögé ülne. Úgyhogy kérem is szépen a jogsit, meg szükség lesz a személyire, amibe belehúzunk szépen egy sárga csíkot, és odaírjuk, hogy ki lesz a szerencsés, aki majd a továbbiakban döntéseket hoz maga helyett. Ezen kívül lesz akkor – a biztonság kedvéért – egy soron kívüli műszaki vizsga, meg most egy tréler.

Az egész pechszériát pedig megállíthatja mindössze annyival, hogy egy segítő kérdésemre (ami így hangzana: na de most komolyan…) azt mondja: Túljöttem, és vissza akartam fordulni. Ja, értem! – mondanám én. Akkor itt be kell menni jobbra, aztán a füves placc mögött, a visszafordítónál balra, és a kanyarodósávon már irányban is van visszafelé. A teljes kör hetven méter, és – ha balra megfogja a lámpa – harminchárom másodperc. Legközelebb pedig legyen óvatosabb, mert egyrészt úgy látom, nem az a szerencse fia típus, másrészt a Darwin díjjal nem jár pénz, mert a nyertes amúgy sem tudná felvenni. Viszlát.

Jól van, na. Nem lennék jó rendőr.

A központi parkban a nagy tó körül – főleg reggel és délutánonként – rengetegen kocognak. Ha arra járok, sokszor leülök nézni őket, és megpróbálom kitalálni, hogy miért futnak. Van, aki ismerkedni akar, van, aki kétségbeesetten fogyni, más az akaratát edzi vagy egyszerűen megszokta a mozgást, már szüksége van rá.

Évekkel ezelőtt tűnt fel két férfi. A forgatókönyv mindig azonos. Egy drága öltönyös, késő ötvenes vagy kora hatvanas úr mindig ugyanarra a padra ül le. Tartása büszke, dereka egyenes, látszik, hogy jó karban van. Nem annyira a futókat figyeli, mint inkább a gondolataiba mélyed. Szeme el-elréved, de időről-időre türelmetlenséget látok átsuhanni a vonásain. Ilyenkor megszokott eleganciájából nem kibillenve, de mégis csak szinte kapkodó mozdulattal a mellette lévő, szépen kidolgozott süteményes dobozhoz nyúl, és bekap egyet a falatnyi, porcukorral hintett, szerecsendió és fahéj illatát eregető sütemények közül.

Aztán egyszer csak előkerül a másik férfi. Én már messziről megismerem. A kétségbeesett típusba tartozik. Eredetileg törékeny alakját makacs, önálló életet élő, szinte szabad akarattal bíró zsírréteg lovagolja meg. A férfiról ömlik a veríték, összeszorított fogai között sziszegve áramlik ki és be a levegő.

Amikor az öltönyös úr elé ér, az szálegyenes, kissé túlméretes orrával társa felé bök, és megvető türelmetlenséggel, kurtán csak ennyit kérdez: – Mennyi még? A futó nem válaszol, csak zihálása hangosodik fel, arcáról pedig évtizedek óta növekedni látszó gyűlölet süt a büszke úr felé, aki persze tudja, hogy nem kap választ (vagy talán ismeri a feleletet a kérdésére?), és unottan, de egy kis megbúvó mosollyal a szája szegletében egy újabb darab sütemény után nyúl.

Éreztem, hogy ennek a két férfinek közös a története, de magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy mi köti össze őket. Azonban egyszer, még sok évvel ezelőtt (milyen kicsi a világ!), a gyerekeket vittem cirkuszba. Minden áron be akartak jutni az előadás után a színfalak mögé, hogy megnézhessék az állatokat, a sürgés-forgást, a pihenő idomárokat. Ott elegyedtem szóba az öreg mindenessel. Nem emlékszem már, hogy került szóba, de ő mondta el a két férfi titkát. Ami azt illeti, ott, a cirkuszban ez inkább nyílt titok volt.

A két férfi évtizedekkel korábban egy zenélő-éneklő bohócpárost alkotott, akik műsorukat akrobatikus és illuzionista elemekkel is gazdagították. Kivételes tehetségű duó voltak. Zsenik. De csak együtt értek valamit: valahogy se más párral, se egyedül nem működött a varázs. Pedig enyhén szólva nem voltak barátok. Az egyiknek magának soha nem voltak ötletei, de bármit meg tudott csinálni, amit a másik mondott neki. Született „szakmunkás”, és – különösen a többi művészhez mérten – kimagaslóan megbízható ember volt.

A másik kreatív, de impulzív, öntörvényű művész volt. Társának gyakran kellett csillapítania, emlékeztetni a tett ígéreteire, mederbe terelni a kirohanásait az igazgatóság felé, vállalásokat tenni a nevében; egyszóval kapcsolatot teremteni közte és a világ többi része között. Hirtelen, kiszámíthatatlan természetén túl volt még egy, a szakmában nagyon súlyos terhet jelentő átka. Falánk volt és hízékony.

Ez sokszor okozott gondot, illetve állandó árnyékot vetett jövőjükre. Amikor a helyzet egy szezon kellős közepén olyan mértékben kezdett súlyosbodni, hogy az pályafutásuk rövid végét jósolta, olyan bizarr alkut kötöttek, amit senki nem tud józan ésszel elhinni, csak aki már akkoriban is ismerte őket, azóta pedig kénytelen meghajtani magát a közben bekövetkezett fejlemények kérlelhetetlen egyértelműsége előtt.

Természetesen a kreatívé volt az ötlet. Sötét, ördögien önző, mint minden, ami kipattant ihletett agyából. A „szakmunkás” a megbízhatóságát (és annak további ígéretét), a lojalitását adta az alkuba. Ő volt az, aki a terhet vállalata, hogy kettejük csodája tovább élhessen. Ő vállalta, hogy minden, amit a másik megeszik (zsíros húsok, olajos magvak, levesek, tészták, sütemények), őt fogja hizlalni.

Tamás rutinosan került minden helyzetet, amiben úgynevezett jó tanulónak tűnhetett volna. Jó oka volt rá: az osztályunkban megmosolyogták az ilyenfajta tévelygést. Ezért is kaptuk fel a fejünket, amikor az eddig megbízhatónak ismert srác konokul állította, hogy neki tetszett Az ember tragédiája. Gondoltam, akkor én is adok neki egy esélyt.

A kaotikus, hol időmértékes, hol ütemhangsúlyos, nem igazán rímekbe szedett verses forma láttán csak Tamásba vetett hitem lendített túl kezdeti kétségbeesésemen, és mégiscsak elkezdtem olvasni a drámát.

Nem túl nagy élvezettel – de még nem is régóta – haladtam a rövid sorok mentén, amikor először feltűnt, könnyen lehet, hogy valami érdekesbe botlottam. Isten kétségtelenül letett valamit az asztalra azzal, hogy – igen szűk határidő szorításában – megalkotta a Földet, de hamar kiderült, hogy művével annyira elégedett, hogy az első slágerük után kaszáló kezdő sztárok önelégültsége hatalmasodik el rajta. E kevéssé szerencsés hozzáállása alá talpnyaló angyalok hada adta a lovat.

Csak egy kivétel akadt: Lucifer. Kellemesen meglepve vettem észre, hogy a teremtéssel illetve Isten szerepével kapcsolatos felvetései sokkal inkább jogosnak, mint az Ördögtől valónak tűnnek. Isten is érezte a lelke mélyén, hogy nem minden érdem, nem minden jog az övé, így végül kiegyeztek abban, hogy Lucifer is kap egy kis játékteret. 

Élt is vele, és kapásból belerángatta a mentálisan lefojtott Ádámot és Évát abba a kalandba, amiről a mai napig is képtelenség eldönteni, hogy jó ötlet volt-e (igen). Újabb kellemes meglepetésemre a zavar csak fokozódott azzal, hogy Lucifer lényegesen árnyaltabb személyiségnek mutatkozott, mint azt a hivatalos kommunikáció alapján az ember gondolta volna. Kétségtelenül volt abban rosszhiszeműség, ahogy a történelmi korokon át vezető álombéli útjukon a kudarcok felé forgatta Ádám fejét, de még ennél is erősebben éreztem benne az éleslátást. Lucifer cinikus volt, de többnyire igazat beszélt. Isten művét, a saját képére teremtett embert mutatta meg. És volt egy kis gond a képpel.

Az utazás során Madách sorra vette a jelentősebb történelmi korokat, eseményeket, és a hozzájuk kapcsolható eszményeket. Ádám eleinte lelkesedett, Lucifer pedig ellenpontozott. Nagyon tetszett, hogy a vitáik során elhangzó érvek igényesek, korrektek voltak. Nem tukmálták a minden kétséget kizáró megoldást – bár a tanár-tanuló viszony persze aszimmetrikussá tette Ádám és Lucifer viszonyát, amit azonban a szerző ügyesen tompított azzal, hogy időről időre más és más viszonyrendszerbe helyezte a két szereplőt.

Madách a hetedik, konstantinápolyi színben győzött meg véglegesen arról, hogy ez a mű témájában, és főleg a feldolgozás módjában világszínvonalú alkotás. Például Lucifer alábbi megjegyzése révén:

„Hiú törekvés. Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében;

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén, –

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.”

Ez az az éleslátás, az a bölcsesség, ami miatt nem csak a verselést bocsátottam meg, de még azért se haragudtam volna, ha a szavakból kimaradtak volna a mássalhangzók. A kiegyezés előtti sértődött, passzív Magyarországon ilyen magasról tekinteni a világra az én szememben az élet vizének felfedezésével összemérhető jelentőségű teljesítmény. Ugyanekkor a jövőbe, pláne pedig az űrbe látogatni szintén egészen elképesztő, korát és környezetét messze túlszárnyaló szerzőre vall.

És ha már a világnál tartunk. Gimnazistaként nem esett le nekem az igazi jelentősége a dolognak, de a friss szele érezhetően meglegyintett annak, amit évekkel később olvastam Faludy Györgytől a Pokolbéli víg napjaim-ban. Azt, hogy a számunkra, magyarok számára csodálatos, felkavaró művek döntő többsége csak a Faludy által „magyar glóbusznak” hívott univerzumon belül értelmezhető. Azaz a helyi viszonyok és történelem ismerete nélkül üresek, érdektelenek a világ többi része számára.

Az ember tragédiája nem ilyen (ezt Faludy is konkrétan említi). Tartalmas felvetései, mindkét oldalról korrekt érvelései, a téma maga, a konfliktusok, a vívódások jellege mind olyan, ami el kell, hogy jusson minden gondolkodó ember agyáig, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa.

Az én tizenéves agyamra meghatározó módon megtermékenyítően hatott, és bárkinek a világon őszinte jószándékkal ajánlom, hogy mélyedjen el benne, és gondolkozzon a világ dolgai felől. Egy jó (ezt úgy is értem, hogy az eredeti magyar szövegnél jobb) fordítás lehengerlő élvezetté kell, hogy tegye az olvasását. Előre bocsátva, hogy a véleményem erősen esetleges ebben az ügyben, azt gondolom, hogy például George Szirtes emelt a nyelvi színvonalon, amikor angolra ültette át Az ember tragédiáját.

Mi talán akkor jártunk volna a legjobban, ha – Madách kérésére – Arany János nem csak véleményezi és konkrét javaslatokkal egészíti ki a művet, hanem tovább megy, és teljesen át is fogalmazza. A szállóigévé vált idézetek így is tőle származnak. Én azt gondolom, hogy érdekes kísérlet lenne újraírni.

Ma egy amúgy is kellemetlen procedúra során (vásárlás) sikerült összefutnom azzal az embertípussal, amelyiket talán a legnehezebben tudom tolerálni.

Vettem pár pólót. Az egyik boltban az egyikkel a pénztárhoz sétáltam, ahol egy lány fémpénzt számolt elmélyülve, egy srác meg pólókat tologatott az asztalon. Legalábbis ennyinek és nem többnek látszott, amit csinált. Egyikük sem hederített rám. A csajt értem: nyilván a számlálás végére akart érni anélkül, hogy elölről kellene kezdenie. A srác viszont akár kapcsolatba is léphetett volna velem, aligha kellett a mellőzésük miatt sértett pólók bosszújától tartania.

Végül ő végzett hamarabb. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak az arcáról azt a fajta elégedettséget olvastam le, hogy na, ezzel is megvagyunk. Nem tudom, mi lehetett a feladata; a pólókon, azok elhelyezkedésén vagy egymáshoz viszonyított helyzetén nem látszott semmi lényegi változás. Így mindenesetre hozzám fordult, és végtelenül ügyetlenül hajtogatni kezdte a ruhadarabot. Sehogy se akart stimmelni, mert egyetlen varrást sem használt fel a siker érdekében. Dühítő lassúsággal, és csodálkozó arccal forgatta a pólót, kitárta, majd újra összehajtotta, és ez így ment. Egyszer csak kiszúrta, hogy egy bizonyos helyen végképp nem passzol az anyag esése. Onnan kihámozott egy címkét, és újra összehajtotta a pólót. Ugyanúgy sikerült, mint eddig, de most valami miatt elégedett volt vele. Örültem neki, mert épp kérni akartam, hogy hagyja a büdös francba, ennyit nem ér az egész, ráadásul nem is olyan sokára – a legnagyobb szégyenérzet mellett, de – megütöm.

Egy kicsit hátrébb lépett, mint aki levette a használt abroncsot a forma egyes kocsiról, és nem akar útban lenni a frisset felrakónak, majd a számolással közben végző pénztáros lány elé tolta a pólót. Mire a fizetéssel tokkal-vonóval végeztünk, már majdnem nyúlt a reklámszatyorért, de leintettem. Mutattam, hogy van már egy nálam, amibe több áru fér, mint amennyit lenne cérnám megvenni. Már kiléptem az üzletből, amikor még mindig csak állt a kezében a szatyorral, és csodálkozott.

Most olvasom:

 „A rendőrség csütörtökön elfogta és szombaton előzetes letartóztatásba helyezte azt a férfit, aki közel 50 millió forintot csalt ki 30 ismert művésztől és tudóstól. A csaló a kormány vagy az oktatási minisztérium nevében telefonált, és azt mondta: a 20 ezer eurós "európai életműdíjhoz" pénzt kell elhelyezni egy devizaszámlán. Volt, aki 14 milliót adott”. 

Gondolom, az egyik tudós volt az, aki tizennégy milliót fizetett be alig hat reményében. Tényleg elég egy kis formális elismerést meglebegtetni, hogy kikapcsoljon minden józan ész? Ennek az állítólagos véleményformáló elitnek nem triviális, hogy a befizetéssel kezdődő munkaajánlatok, díj-adományozások egyúttal ugyanezzel az aktussal is érnek véget?

A művészek felőlem maradhatnak, de nyugodtabb lennék, ha az érintett tudósok szépen leadnák a papírjaikat a portán, és lábukat lógatva várnák otthon, hátha egyszer kapnak valami életműdíjat – korábbi teljesítményük alapján.

Mivel nem tudok számolni, kénytelen voltam kifejleszteni magamban a becslés képességét. Bármit elég jól meg tudok becsülni – ha van viszonyítási alapom. Térfogatot, időt, távolságot… Például reggel 6:23-kor szólal meg a hifi. Én innentől kezdve álom és ébrenlét határán úszom, aztán amikor először az óra felé nézek, hogy ó bassza meg, már biztos 49 van, legtöbbször pontos vagyok. Ha mégsem, akkor sem tévedek egy percnél többet.

Ma úgy jött ki a lépés a boltban, hogy nem tudtam kártyával fizetni, és mire a zöldségeshez értem, csak 105 forint maradt nálam paradicsomra. Igyekeztem tehát olyan darabot választani, ami épp kijön ebből az összegből, azaz a lehetőségekhez képest a legnagyobb. Mondtam is a srácnak, hogy mérje meg, hogy belefér-e, mert csak 105 van nálam. Még beszéltem, de a srác már mérte is. 108 forintot mutatott a műszer. Rögtön rávágta, hogy bele[fér], és elvette a pénzt.

Ezt az egészet csak azért írom le, hogy megint rámutathassak egy pozitív fejleményre. Ugyanis egy szokásos zöldségesnél nem ez a dolgok menete. Hanem az, hogy ez többe kerül, mint amid van. Ez a srác viszont ösztönösen, lassítás nélkül felismerte, hogy 105 azonnali forint és egy elégedett vevő sokkal több, mint 108.

Kedden lesz két hete, hogy megtámadták Jacques Briut-t, a Pacifista Front elnökhelyettesét, de a hír csak most került napvilágra. A feldühödött támadó többször megütötte az elnökhelyettest, aki a földre került, ahol további ütéseket és rúgásokat kellett elszenvednie. Sérülései nyolc napon túl gyógyulóak.

A magából kikelt agresszor csak akkor hagyta abba a bántalmazást, amikor áldozata már nem mozgott. A sértett kicsivel később magához tért, és látható fájdalmak közepette elővette a telefonját, majd kihívta a mentőket azzal, hogy egy polgártársa az elfogadhatónál lényegesen jobban felzaklatta magát, szinte kontrollálhatatlanná vált még saját maga számára is, ráadásul reális veszély, hogy előbb-utóbb kárt tesz magában.

A kiérkező mentők az utca másik oldalán lévő szórakozóhelyen találták a támadót. Amikor megkérték, hogy tartson velük, viselkedésével visszaigazolta a telefonáló összes állítását, így a biztonság kedvéért nyugtató injekciót adtak neki. A beszállítást követően még voltak kisebb dührohamai, amit újabb injekciókkal orvosoltak, majd néhány nap alatt finomhangolták a gyógyszer adagját. A kezelés sikeresnek mutatkozik: az utóbbi egy hétben rá se lehet ismerni, végre megnyugodott, arca kisimult, a nap nagyobbik részében a napba mosolyog.

Egész életében kerülte a törvényt. Ha kérdezték, hazudott, ha nem hitték, ütött. Mindig volt mitől tartania, és mindig bajba került. De most felszegett fejjel, már-már kihívóan nézett a kalauz szemébe. Lepecsételt papírján ez állt: Hazautazhat.

Tegnap láttam egy Woodstockból időugrott, befelé mosolygó hippit. Minden teljesen autentikus volt rajta, kivéve a hatvanat már rég tovahagyott kora, meg a maga után húzott kerekes bevásárlókocsi. Egy konformizmusra idomított, felületes szemlélő látványosan megmosolyogta ezt az embert, pedig kettejük közül éppen a befelé mosolygó az, aki tudja, hogy mit csinál.