– Édes Istenem… El sem hiszem ezt a srácot! Intelligens, jó humorú, jóképű, szép teste van, szavatartó, megbízható, izgalmas, de megnyugtató, erős, bátor… abba se tudom hagyni a felsorolást, annyira hihetetlenül tökéletes! Ilyen nincs... Kell, hogy legyen valami hibája! Csak egy! Vajon mi lehet vele a bibi?

– Döghús-fetisiszta.

Eredetileg egyáltalán nem ilyen tükröt akart venni, hanem olyat, aminek semmiféle kerete nincs. De ahogy meglátta a boltban, már nyúlt is érte gondolkodás nélkül, és az sem zavarta, hogy ránézésre képtelenség volt megmondani, hogy mi kerül rajta ilyen sokba.

Otthon izgatottan dobálta le a csomagokat, és rögtön a fürdőszobába sietett. Kimérte és felfúrta a két felső, meg a két alsó rögzítőt, és rápróbálta a tükröt. Stimmelt. Ahogy felrakta a helyére, az valósággal rászívta magát a falra. Úgy, mintha haza érkezett volna, mintha elérte volna létezésének végső célját.

Odahúzta a fürdőszobai ülőkét, és boldogan bámulta a tükörben az ajtót, a hallt, a szobát, a bútorokat, a fények és az árnyékok játékát. Rögtön megszerette.

Már pár hete nála volt, de még mindig nem tudott betelni vele. Nem csak borotválkozáskor nézett bele, hanem akkor is, ha csak arra járt, sőt többször kifejezetten odament, hogy belenézhessen. Ha ebben a tükörben nézte a dolgait, amik a hallban meg a szobában voltak, úgy tudott rájuk csodálkozni, mintha nem is ugyanazok a tárgyak, fények és árnyékok lettek volna, mint amit a saját szemével is láthatott, ha megfordult.

Egy idő után saját tükörképére is hasonlóképpen kezdett nézni. Mintha az ikertestvérét látná. Vagy valakit, aki pont úgy néz ki, mint ő maga? Grimaszokat vágott. Szinte rögeszmésen kezdett kutatni valami különbség vagy valami jel után. Maga sem tudta, mire gondol pontosan.

Újabb hetek teltek el így. Aztán egyszer, amikor sokkal inkább saját gondolataiba merült, semmint a tükörbe, különös dolog történt. Megtörtént, amire várt. Egyszer csak, anélkül, hogy tervezgette, vagy előre megfogalmazta volna magában, tükörképe szemébe nézett, és kibuggyant belőle a kérdés: – Ki vagy te tulajdonképpen? Ugyanebben a pillanatban, ugyanilyen gondolatok közül ocsúdva, ugyanezzel az arckifejezéssel nézett fel a tükörkép is, és vele egyszerre szólalt meg: – Te én vagyok?

Hiába hangzottak el egyszerre e kérdések, tisztán hallotta, hogy mit kérdezett a tükörképe. Rámeredt. Az vissza. – Ki vagy te? – kérdezte izgatottan. A tükörkép is. Hallottad? – kérdezte. A tükörkép is. Felemelte a karját, kinyújtotta a nyelvét. A tükörképe szintén. Mohón figyelt, de csak saját kíváncsisága, saját mohósága nézett vissza rá.

Nem baj – gondolta. Megtörtént, amire várt, amit sejtett. – Te egy másik világban élsz, ugye? Nem is annyira kérdezte, mint inkább mondta. A tükörkép is. Egymásra néztek. Cinkosan összemosolyogtak. – Ezért más minden, ami ugyanolyannak tűnik is. Te nem én vagyok, én nem te. És mégis. A mi világaink egymás tükörképei. A hangjukban már nem volt semmi kérdés. Mint a detektív, aki összerakta a rejtély apró mozaikjait, elégedetten folytatták. – Ha én idejövök, te is, ha te elmész, én is. Ha megvágom magam, veled is ugyanaz történik, ha kirúgnak, ha előléptetnek, ha zenét hallgatunk, ha olvasunk…

Az egész éjszakát a tükör előtt töltötte, és bámulta a másik világot, azt, amelyik szemre ugyanolyan, mint az övé, de mégis egészen más. Most már nem szólt egy szót sem, csak mosolygott. Tudta, hogy bármit is mondana, nem lenne újdonság a tükörképe számára, sőt ő is ugyanazt mondaná. Mindent tudnak egymásról, és egymás világáról.

Mély megnyugvás töltötte el. Nincs egyedül, akármi történik is. Akármi történik is, a tükörképével is az történik. Azt érezte, hogy bebizonyosodott, hogy sorsa szükségképpen a lehető legjobb mederben folyik tovább. Innentől kezdve mindig ennek biztos tudatában nézett a tükörbe.

Csak évtizedekkel későbbre vártam azt, ami tegnap este történt velem. Fogmosás után enerváltan a kagylónak dőltem, hogy könnyítsek magamon. Egy ideje már combommal a hideg fajansznak támaszkodva bambultam magam elé, amikor eljutott az agyamig, hogy nem sikerül vizelnem. A felismerés hideg bizsergésként öltött testet a tarkómban. Agyam lázasan kutatott racionális magyarázat után. Aztán rájöttem, hogy nincs két perce, hogy kiléptem a WC ajtaján.

Keresem azt a szóösszetételt, ami az aranykaviárnál egyértelműbben üzeni az arra rászorulóknak: Mi megtesszük neked azt a szívességet, hogy a pénzedért cserébe eljátsszuk, hogy értékes ember vagy.

A fiú gyors mozdulattal nyitotta ki a kertkaput (így nem nyikorgott). Ugyanígy csukta vissza. Nagy lendülettel lódította meg, és éppen a csapódás előtt egy hajszálnyival állította meg olyan hirtelen, ahogy kinyitotta. Elindult a ház felé.

Az előszobában nem kapcsolta fel a villanyt, és igyekezett nem kelteni semmiféle zajt. Ahogy a nyílt téren át a nappali felé nézett, a Hold beszűrődő fényénél észrevette az apját, ahogy a fotelben ül. Erre nem számított. Nem most.

Az apa már a zár kattanására összerezzent. Várta a fiát, de azt is remélte, hogy nem jön. Mondani akart neki valamit. Valami súlyosat, valami visszavonhatatlant. Mellkasában – úgy érezte – vastag tölgykéreg kúszik egyre feljebb, egészen a torkáig. Nem tudott megszólalni.

Pár pillanatra elöntötték az emlékek a régi szép időkből, amikor még minden rendben volt. De a tölgykéreg száraz szorítása nem engedett, az emlékképek szertefoszlottak. – Szervusz… – szólalt meg végül.

– Szia – válaszolt a fiú. Az ő mellkasában hideg pára gyűlt össze, és azt érezte, ha kinyitja a száját, elkezd kiáramlani, és vele valami, amit már soha többet nem lehet visszaszívni, nem lehet újra belélegezni, hanem elszáll örökre.

– Rengeteget gondolkodtam, fiam – kezdett bele magára erőltetett nyugalommal az apa. – Hogy hol rontottam el, hogy mennyiben vagyok én a felelős. És tudod mit? Nem jöttem rá. Ma is mindent ugyanígy csinálnék. De ettől a felismeréstől egyáltalán nem nyugodtam meg. Jobb lenne, ha tudnám, hogy minden az én hibám. Így viszont… Te is tudod, hogy beszéltünk már erről, hogy megmondtam neked, hogy mi következik, ha ezt így folytatod. Igaz?

A fiú bólintott. Úgy érezte, hogy a pára egyre gyorsabban távozik belőle még így is, hogy nem nyitja ki a száját. Pánik kerülgette, agya lázasan zakatolt, a félelem édes-savanyú íze futott össze a szájában. Az apja folytatta.

– Nem akarom ezt az egészet hosszúra nyújtani. Nyilván te is tudod, hogy most mit fogok mondani. Hát kimondom. Elég volt. Holnap pakold össze a cuccaidat, ami kell, tedd le a kulcsodat, és menj. A többiért majd később, valamikor, amikorra megbeszéljük, visszajössz.

A fiú úgy érezte, hogy kiüresedik az agya, hogy elszáll minden lélekjelenléte. Pont most, amikor mindent újra akart kezdeni, pont most késő minden?

Az apa ugyanekkor megkönnyebbült egy pillanatra, de a kivetett feszültség helyét azonnal elfoglalta a kétely. Megteheti? Vagy ez bűn? Ezt érdemli a fiú? Ezt érdemelte ő maga? Levetheti a terhet, ha már nem bírja, vagy küzdeni kell minden józan határon túl, akárhanyadszorra is újra kell kezdeni? Végül a fiú szólalt meg először cérnavékony, majd kicsit bátrabb hangon.

– Igazad van. Ezt nem vonom kétségbe. Tudom, hogy mennyi bajt okoztam, de akárhogy próbáltam kikeveredni… valami mindig visszahúzott. Egy körülmény, egy véletlen… De nem akarok ezzel takarózni! Az enyém a felelősség. Rájöttem, hogy nincsenek véletlenek, hogy ezek a körülmények is valahogy miattam vannak. Én magam vagyok minden ilyen körülmény. És igen, mondtad, hogy ez lesz a vége – itt elcsuklott a hangja –, de mondanom kell valamit. Bár talán nem hiszel már nekem. Elhatároztam, hogy megváltozok. És tettem is érte. Egészen konkrét terveim vannak, pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni, mihez akarok kezdeni, és végig is viszem, ha beledöglök is. Neked is tartozom ezzel. Azt remélem, hogy büszke leszel rám. De nem akarok többé üres szavakat kiejteni a számon. Még pár dolgot meg kell néznem, illetve tudnom kell biztosra. Ha ezek nem sikerülnek, az sem azt jelenti, hogy fuccs az egésznek, csak azt, hogy akkor máshogy csinálom. Holnap este szépen összeszedetten elmondok mindent. És majd szeretném megkérdezni a véleményedet róla. Csak ennyit kérek. Ha most nem hiszel nekem, azt is megértem. Mondd meg, én nem fogok haragudni. Nem is tehetném.

Az apa tanácstalanul vergődött az egymással ellentétes érzései, az egymást kizáró gondolatai között. Már kimondta, hogy vége, nem másíthatja meg a szavát. De ha mégis igazat mond? Küldje el? Azzal, hogy lemond róla, hogy elküldi, mondja ki rá a halálos ítéletet? Nem. Azért nem halálos ítélet ez… Lecke. Komoly lecke, és talán épp az a baj, hogy ez az első komoly lecke. De leckéztetni kell? Nem az a dolga inkább az apának, hogy a fia mellett álljon? Akkor is, ha… Nem. Kapott elég bizalmat, és mindet eljátszotta. Világosak voltak a szabályok, nem váratlan, ami történt. Ezúttal kemény lesz. Talán éppen az volt a baj, hogy nem volt sokkal keményebb már sokkal korábban. Ugyanakkor… még egy nap mit számít?

Éppen itt tartott a gondolkodásban, vagy inkább tépelődésben, amikor valami láthatatlan erő szavakat adott a szájába, és hallotta magát, ahogy megszólal. – Rendben. Holnap megkapod az utolsó esélyedet. A legutolsót – tette hozzá túlzóan artikulálva, és mélyen fia szemébe nézett.

– Köszönöm. – válaszolta a fiú érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában. Nagyon nagyra értékelem, ami most tettél, mert tudom, hogy nem érdemlem meg. De hidd el, hogy rá fogok szolgálni a bizalmadra, nem fogsz csalódni bennem.

Az apa erre már nem szólt semmit, csak elindult a szobája felé. Nem szabadult meg a terhétől. Nem tudott nemet mondani, pedig nem tudott hinni sem a fiának.

Ahogy apja távolodott, úgy olvadt el a fiú megkönnyebbülése. Mikor egyedül maradt a sötétben, megint a félelem ízét érezte a szájában, és a mindent mohón kitölteni akaró ürességet a mellkasában. Rögtön a bátyja szobájához ment, benyitott, és felrázta alvó testvérét.

– Ébredj. Most nagyon nagy bajban vagyok. Ki kell találnod valamit, érted? Muszáj! Muszáj kitalálnod valamit! Csak még most segíts, és soha többet nem lesz rá szükség, meg fogok változni, esküszöm!

– Cseszd meg, ha ennyire nem látod értelmét az egésznek, miért nem lövöd mindjárt fejbe magad?!

– Minek?...

– Elkéstél.

– Igen, mert pár percre elvesztettem az eszméletemet. Az erőspaprika miatt. És amikor felocsúdtam, és rohantam kifelé, épp láttam elmenni a 6:12-es buszt. Legközelebb megpróbálom az ilyesmit is belekalkulálni…

– Helyes.

Enikő egyik szeme nevetett, hogy Árpinál végre-valahára a fészekrakó ösztön éledezésének jelei mutatkoztak, a másik viszont sírt, mert az amúgy is parányi lakásban már igazán semmi hely nem volt a férj által felhordott faágaknak, papír- és textilhulladéknak.

Meggyőződésem szerint a szamarak azért ennyire aranyos állatok, hogy ne kelljen dolgozniuk. Gyalázat, hogy az emberek nem veszik a lapot.

Senkit nem bátorítok, hogy megnézze a Frost/Nixon című filmet még akkor sem, ha azt gondolom, hogy – az általam amúgy soha, sehogy, egyetlen pillanatra megnyilvánulni nem látott – Nixont játszó színész nagyon jó volt.

Egy jelenet viszont megragadott. Az ábrázolt, létező jelenség annyira undorító, hogy az már szép. Az alaphelyzet az, hogy a végletekig link talk show házigazda a legszerényebb várakozásokat is vastagon alulmúló, gyalázatos színvonalon végzi a munkáját, azaz a beszélgetések során totálisan alárendelődik Nixonnak, az irányítás egyetlen pillanatra sem kerül hozzá, a végső vallomás és a bocsánatkérés kicsikarására rendelkezésre álló idő pedig rohamosan fogy.

Ebben a helyzetben két megszállott, küldetéstudatos, mindent beleadó segítője – teljes joggal – felháborodást és keserű csalódottságot érez. Amikor érzéseik már dühbe fordulnak, egyszer csak számon kérik Frostot, és szembesítik azzal, amit (nem) tesz, és kétségüket fejezik ki, hogy az egésznek van-e így értelme.

Erre a riporter – egy nagyon rövid lefagyást követően – feltalálja magát, és egy undorítóan teátrális jelenet során szónoklatot intéz a két lelkiismeretes megszállotthoz, hogy ha nem hisznek a közös küldetésük sikerében, akkor nincs értelme, hogy tovább maradjanak, döntsék el, hogy melyik oldalon állnak.

A két elképedt munkatárs pedig végül is elszégyelli magát, hogy hitetlenségével veszélyeztette a szent célt, és innentől kezdve – ha ez egyáltalán lehetséges – még keményebben dolgoznak tovább. Frost pedig döbbenetes módon, erkölcsi győztesként sétál el. Valami drága étterembe.

Leghasznosabb tulajdonságomnak azt tartom, hogy mosolygós, a másik feltárulkozását kedvesen bátorító arckifejezésemet a pillanat törtrésze alatt részvéttelen, hidegen számonkérő tekintettel tudom kiváltani. Kérem, hogy a Belső Ellenőrzési Osztály álláshirdetésére benyújtott pályázatomat elfogadni szíveskedjenek.

Múltkor az uszodában, ahogy végeztem a magaméval, a mellettem lévő sávban két lány sajnálkozott azon, hogy bepárásodott az úszószemüvegük. Azt javasoltam nekik, hogy legközelebb köpjenek bele. Erre egyikük azt felelte, hogy lányok ilyesmit nem csinálnak. Akkor – mondtam – olyankor köpjetek bele, amikor senki nem látja. Ez sem jó megoldás, mint kiderült, mert itt – ahogy azt persze sejtettem is – elvi kérdésről van szó. Hogy az – ebben a helyzetben amúgy kudarcra ítélt – ezermester férfi szerepének megfeleljek, kompromisszumos megoldásként a tusfürdő használatát javasoltam. Ezzel kapcsolatban már nem volt elvi kifogásuk, de bele sem egyeztek igazán. Azt mondták, hogy az én köpetemmel már annyi nyál jutott a medencébe, hogy azzal ők is megelégszenek.

A beszélgetés egyébként igen jó hangulatban, mindenféle sértettség vagy undorodás nélkül zajlott. Viszont elfelejtettem megkérdezni, hogy igaz-e, hogy a nők sosem izzadnak.

Vagy rövidebben:

– Na, ezt most szépen aláírjuk, aztán áprilisban jövök a kocsiért. Úgyse lesz pénzed tankolni.

Gondolom, durva leegyszerűsítés kell, hogy legyen, de sokszor tapasztalom, hogy amerikai „utcaemberei” szájából olyan magától értetődő dolgok hangzanak el, aminek más megszólalóban már a puszta említése is erős szégyenérzetet váltana ki.

Ebben a cápás esetben például ezt mondja a történet hőse:

„Down in my core I really felt the shark was there to feed. I didn't want it to come to that”.

Ha egyszer a potenciális áldozat azt mondja, hogy legbelül érezte, hogy a cápa enni jött oda, tényleg létezik élő ember, akinek a kedvéért még hozzá kell tenni, hogy ehhez nem akart asszisztálni, mert úgy érezte, hogy a cápának csak a búvárok érdekeinek súlyos sérelme mellett lehet örömet okozni?

Az emberek döntő többsége nincs tisztában a gombok igazi természetével. Velük szemben én már egészen kisgyermek koromban, akkor, amikor az ember még ösztönösen és teljes bizonyossággal felismeri a jót és a rosszat, már akkor tudtam, hogy a gombok a sötét oldalhoz tartoznak.

Határozottan toltam el magamtól minden ruhadarabot, amin akár csak egyetlen is volt az undorító, sárgás-opálos, csontszerű képződményből. Puszta látványukra összeszűkült a szemem, feszültté váltam, ha hozzájuk értem, már öklendeznem kellett.

Szimbolikus jelentősége volt számomra, amikor bölcsődébe kellett mennem. Mint a tengert annak egyetlen cseppjében, úgy láttam meg a gonoszt az életben. A vele való találkozás elkerülhetetlen, hiába minden jó szándék, hiába a józan mérlegelés.

A bölcsődében kétféle egyenruha volt. Egy egyszerű kis póló, és egy… egy másik fajta, tele iszonyú gombokkal. Egy szépnek induló tavaszi reggelen – akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni, hogy miért, de – késve érkeztünk a bölcsődébe. Mivel a gombok természetével minden gyerek tisztában volt, mindenki csupasz pólót választott. Aki tehette. Aki nem érkezett későn, mint mi azon a tavaszi reggelen.

Ahogy megláttam a katonásan rendezett kis halmot, ahogy az ingek feküdtek egymáson, éreztem, hogy baj van. Hátráltam, és hajtogatni kezdtem, hogy én ilyet nem vehetek fel, én nem tudom elviselni ennek az ingnek az érintését! Anyám siethetett talán, a dadus pedig már nyilván évekkel korábban lemondott arról, hogy meg tudjon maradni jó embernek. Száz szónak is egy a vége: anyám otthagyott, a dadus – mivel kétségbeesetten védekeztem, egy másik dadus és a portás segítségével – durván lefogott, és rám adta az ördögtől való gúnyát.

Toporzékoltam, a nyálam folyt, eleredt az orrom vére, és sugárban hánytam addig, amíg már csak epe jött fel, és jártányi erőm sem maradt. Délután, amikor értem jött, anyám ott talált, ahol reggel kétségbeesésemben összekuporodtam. Végleg kihűlt bennem valami.

Többször nem késtünk el (illetve én azóta sem, egyszer sem, sehonnan sem), és ahogy óvodás, aztán iskolás lettem, sikeresen kerültem el az ehhez hasonló helyzeteket. Még az egyetemen sem vettem fel soha inget, és bár a vizsgákon ezt nem nézték jó szemmel, igazi károm nem származott a dologból.

Aztán dolgozni kezdtem. Minden bonyolultabbá vált, és ahogy családom is lett, egyre több kompromisszumot kellett kötnöm, egyre több pénzre volt szükségem, és ugyan hosszú évekig kitartottam, és megkettőzött erővel bizonyítottam, hogy nem a ruha teszi az embert, hanem a teljesítmény, amit az asztalra lerak, egy idő után nem kerülhettem el, hogy öltönyt, és… és inget kelljen felvennem.

Ahogy belebújtam még otthon, rögtön nyirkos hideg futott végig rajtam, aztán elöntött a forróság. Izmaim megfeszültek, arcomra dühös gyűlölet ült ki. Őszintén mondom, hogy megpróbáltam elhessegetni magamtól ezeket az érzéseket, küzdöttem ellenük, de nem győzhettem.

Ha ing volt rajtam, egészen más ember lettem. Hideg technokrata, kíméletlen ítéletvégrehajtó, könyörtelen ítész. A cég, ahol akkor dolgoztam, épp nehéz időket élt. Mivel új habitusom híre futótűzként terjedt, felkértek egy testhezállónak tűnő feladatra: rázzam gatyába a vállalatot. Teljhatalmat kértem. Megkaptam.

Kiszámoltam, lemodelleztem, elterveztem mindent, és kegyelem nélkül küldtem el a munkásokat, az aktatologatókat és a kiskirályokat. Csak a tökéletesen teljesítők maradhattak, nekik viszont napi 12-14 órát kellett hibátlanul dolgozniuk, hogy megtarthassák a munkahelyüket.

A cég egyenesbe jött, sőt erősebb lett, mint valaha. A részvényesek ódákat zengtek rólam. Így magától értetődő volt, hogy a következő feladatom is hasonló jellegű lett, majd szépen a válságkezelés ismert és rettegett specialistájává váltam. Mindenki engem akart, mint menedzsert, de mint embertől, féltek tőlem.

Okkal tették. Számomra csak húsdarabok, egy táblázat celláinak számai voltak, ahogy drága ingemben feszítve végigmértem őket. Megszállottjává váltam a munkámnak, megrészegített, hogy nincs előttem akadály, hogy azt tehetek, amit akarok, hogy én vagyok az úr.

Már otthon sem vettem le az inget, a pizsamámon is nagy, sárga gombok díszelegtek.

Persze, ha ennyire egy valaminek szenteli magát az ember, annak káros hatásai is lesznek előbb vagy utóbb. A feleségem elvált tőlem (de egy fillért sem húzott ki belőlem!), a gyerekeim nem beszélnek velem.

A sok ezredik kirúgott dolgozó, ellehetetlenített család, és megfélemlített ember után egyszer csak elfáradtam. Elfogyott a lendületem. Szabadságot vettem ki. Az első napon felvettem a kedvenc pólómat. Csak ekkor döbbentem rá, hogy számolatlan évek óta pihent a szekrényben.

Az első hét hihetetlen megkönnyebbülést hozott. Óriási nyomástól szabadultam meg, amit éreztem ugyan azon a napon, amikor először ingbe és öltönybe öltöztem, de aztán alattomosan elhitette velem, hogy természetes, hogy magától értetődő, hogy ez már csak így van. Nincs így! Nem kell így lennie!

Ahogy erre rájöttem, filmként kezdett leperegni a sok év, amit a gombok szolgálatában töltöttem. Sorra jöttek fel előttem a szomorú, a kétségbeesett, a rettegő, a könyörgő arcok, a megbántott emberek, a tönkretett sorsok. Azok, akik fölött átléptem, és akiket eltapostam. Délután a házvezetőnő ott talált pólóban és alsógatyában, ahol reggel ürességemben összekuporodtam.

Soha több megbízást nem vállaltam el, és elégettem az összes ingemet. Azóta sem volt rajtam ing egyszer sem. Nincs egyetlen gomb sem a lakásomban, és senki be nem teheti a lábát, akin akár csak egyetlen egy is van. Igaz, nem is látogat senki.