Csak a két ott dolgozó férfi volt a cipőboltban. Egyikük a pénztárpult mögött állt. Idegesen dobolt az ujjával, puha hájrétege által csillapított belső remegését csak cikázó szemei árulták el. Újra és újra az ajtó felé villantak. Vékonyszálú haja csillogott a zsírtól, homloka és pufók, rózsaszín arca nedvességtől fénylett, vékony, piros ajkai pedig egyenesen fürödtek a soha onnan el nem fogyó nyálban. 

A másik eladó mindenben az ellentéte volt az előbbinek. A bejárat melletti sarokban ült egy széken. Ezt a széket saját magának hozta be, más rá nem ülhetett. Csontos koponyájára száraz, szürkés bőr feszült, haja mintha drótból lett volna. Arcán egy amolyan általános, a világgal szemben táplált megvetés trónolt – amit szúrós tekintetével leggyakrabban kollégája felé irányított. 

A puhábbik észrevette, hogy egy lehetséges vásárló közeledik az üvegajtón túl. Tenyeréről egy vászonzsebkendőbe itatta a verejtéket, gyors aprókat lépve a nő elé sietett, kitárta előtte az ajtót, és mélyen meghajolva, karjának eltúlzott lendítésével invitálta az eladótérbe. 

– Miben segíthetek, Asszonyom? – kérdezte túláradó kedvességgel. – Egyelőre csak nézelődnék – válaszolta a nő, és kissé oldalra lépett a zavaróan közel álló férfitól. Az eladó észrevette ezt, és egy tyúklépessel maga is megtoldotta a távolságot, de ennél jobban nem tágított. A nő egy piros, magas sarkú cipőt vett a kezébe. Épp csak megforgatta egyszer maga előtt tartva, de az eladó szinte ráugrott. – Asszonyom, önnek kitűnő ízlése van! Ha engem kérdez, szerintem is ez a legszebb darabunk. És ön rögtön felfigyelt rá! Hiába, na. Kérem, üljön le, próbálja fel. Szerintem épp a maga mérete. Rögtön hozom a párját! – és megfogta a nő vállát, és szinte erőszakosan a puffhoz tuszkolta, és már nyúlt is, hogy lesegítse a rajta lévő cipőt. Szuszogva térdelt a nő elé, savanyú verejtékének szaga fojtón csapott fel. A nő ültében kifordult. – Kérem! Boldogulok magam is. – mondta, majd – látva a férfi zavarát – hozzátette: – Köszönöm. 

Az eladó lesütött szemmel, sután eliszkolt a raktár felé, a nő pedig felvette a piros cipellőt. Kinyújtotta a lábát benne, forgatta jobbra, balra. Tényleg az ő mérete volt. Gyönyörködött benne, elmerült a szépségében. Ebben a pillanatban szaporán lépkedve jött vissza az eladó. A dobozt a kezében tartotta, és már közben levette a tetejét, és kiszabadította belőle a jobbos cipőt. Ahogy erre koncentrált, kissé megbotlott a padlószőnyegek találkozásánál, és formátlan teste előre lendült, jókora savanyú szagpöffeteget maga előtt tolva. A nő erre kapta föl a fejét, a férfi pedig egy dobbantással végül meg tudott állni anélkül, hogy rázuhant volna. – Ugye, hogy tökéletes? – kérdezte, és már adta is a másikat, már hajolt is le, de a nő kezének határozott, elutasító mozdulatával jelezte, hogy ne jöjjön közelebb. 

Felvette a jobbost is, és lépegetni kezdett benne. Szép volt, akárhonnan is nézte, járni is jó volt benne, mintha mindig is az övé lett volna. Megint elmerült az örömben, lépett egy nagyot, aztán szoknyáját perdítve visszafordult hirtelen, és a nyomában tolakodó, nyirkos, puha testnek ütközött. Szólni se tudott, csak rámeredt az eladóra, aki megint csak hátralépett egy arasznyit, amit most a nő toldott meg két jókora lépéssel az ellenkező irányban. Az eladó kitörni vágyó boldogsága által zavartan, ragyogó, várakozó tekintettel nézett a nőre, kezeit tördelte, szorongatta, hogy ujjbegyein majd’ kiserkent a vér. 

A nő játszani kezdett a gondolattal, hogy a cipő az övé is lehetne, bár drága. De olyan szép. Bár van már egy hasonlója. Viszont ennek a pirosa össze sem mérhető a… Így gondolkodott magában, amikor lökést érzett a vállán. Az eladó a pult felé kezdte tolni. – Asszonyom, akkor csomagolhatom, ugye? Hát nem gyönyörű? Engedje meg magának ezt a mákszemnyi luxust, higgye el, nem fogja megbánni. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fog még jönni hozzánk! – hadarta, és már ott is voltak a pultnál, már be is csomagolta. 

– Készpénzzel vagy kártyával méltóztatik fizetni – kérdezte, és olyan kutya szemekkel nézett a nőre, hogy az elbizonytalanodott, hogy már úgy találta, hogy a sok ok mellett, amiért mégis meg kell vennie ezt a sokadik cipőt, ennek az embernek a nézése, az, hogy ettől az embertől szabadulhasson, az lesz az utolsó ok. – Kártyával – válaszolta hát sóhajtva, és átnyújtotta a műanyag lapot. A férfi gyakorlott, modoros mozdulatokkal, hangtalanul intézett mindent, az ajtóig vitte az elegáns zacskóba bújtatott cipős dobozt, és csak ott bízta a terhet a boldog-zavart nőre. 

Ahogy halkan becsukta az üvegajtót, megállt egy pillanatra, majd visszafordult, és olyan gőggel, olyan peckesen indult vissza a pult felé, hogy háta íjjá feszült, orra pedig a hátsó fal felső szegélyét célozta. Lassú, nyújtott léptekkel vonult a pultig – a szikár eladó megvető tekintetétől kísérve. Ahogy odaért, megfordult, és magát még mindig kihúzva nézett az ajtó felé. Ekkor csontos kollégája kissé előrehajolt mozdulatlanságából, és szinte szótagolva, mélyen – de sikertelenül – a másik szemébe nézve így szólt: – Undorító vagy. 

A kövérkés egy pillanatra odakapta a tekintetét. A sovány elégedetten visszadőlt eredeti helyzetébe. A puha egy szót sem szólt, csak egy utolsó, gőgös, megvető pillantást mért a másikra, aztán lassan ereszkedni kezdett áltó helyében, dereka mögött összeillesztett kezeit tétován maga elé vette, majd fel a pultra. Ujjával halkan dobolni kezdett, és az ajtó felé pillantott.

A hétvégén láttam Balzsay Károly meccsét a TV-ben. Ez még hagyján, de a hang is rajtamaradt, így Szántó Öcsi bácsi kommentárjait is hallanom kellett. (Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy hogy ejtheti ki felnőtt ember a száján, hogy „öcsibácsi” anélkül, hogy elküldenék a picsába és/vagy agyonütnék. Nem feltétlenül az érintett. Bárki, aki a közelben van).

Nem arra kaptam fel a fejem, hogy Balzsay kikapott (a sportközvetítéseket egy kaszáspók érdeklődésével figyelem). Azon szomorodtam el, hogy Szántó azt mondta, hogy Balzsaynak arra kellene figyelnie, hogy tartásával, viselkedésével olyan képet sugározzon magáról, hogy hisz saját jövőjében, bízik magában, és ezáltal üzen a pontozóbíróknak, hogy ő a jobb, meg a jelenlegi edző helyébe lépő orosz és kazah(?) trénereknek, hogy ne hagyják majd ki a számításból. 

Dögöljek meg, én azt hittem, a ringben ütni kell, nem élőképes prezentációt bemutatni.

A lány felhúzott térdekkel a pamlag sarkába kuporodott, a teveszőr takarót maga köré csavarta, a jégkrémes dobozt biztonságosan közelre, a könyvespolc szélére készítette, és magához vette az előre odakészített könyvet. 

Kinyitotta, és ahogy a történet kezdete előtti első oldalakat átlapozta, egy kicsit még igazított az üléspozícióján. Ahogy az első fejezet elejéhez ért, egy utolsót mozdult még, aztán belemerült a betűk közé. 

Szemei élénken csiklandozták végig a sorokat, ujjával hullámos, barna haját csavargatta, amit csak a lapozás pillanatai kedvéért szakított félbe. Egyre gyakrabban kellett lapoznia, egyre gyorsabban olvasott. Már csak az írást nézte, minden más automatikussá vagy mellékessé vált. 

Pupillái kitágultak, egymáshoz mindeddig ragaszkodó ajkai puhán szétváltak, fehér fogai kissé kiviláglottak. A lány arca játszani kezdett. Izgalom hullámai futottak végig rajta, homlokát ráncolta, meglepettség, rémület és meghatottság adták kézről-kézre egymásnak, közben ujjával hol mint a motolla, hol elnyújtva, selymes lágyan csavargatta kiválasztott tincsét. 

Aztán egyszer csak megállt minden. A lány a bekezdés utolsó szavára meredt, száját lefelé induló álla nyitotta nagyobbra, keze puha puffanással az ölébe hanyatlott hátrahagyva a még utolsót rugózó hullámos tincset. Szemét nem mozdította, de már nem a bekezdés utolsó szavát nézte, hanem a könyvön keresztül ismeretlen messzeségekbe révedt a tekintete. 

Hirtelen rázkódott egyet, kígyózó mozdulatot tett, mintha a pléd vagy a pamlag szorításából akarna szabadulni, és kis kihagyás után újra nagy levegőt vett. Megnedvesítette ajkait és nyelt egyet. Hirtelen mozdulattal a következő oldalra, következő fejezethez lapozott. Ujját a hajához illesztette, de nem mozdította, szemei mohón kaptak a sorokra, először egyesével, aztán előreszaladva, keresve. 

A lány ujja újra beindult, vadul csavarta, szinte tépte a haját, szeme idegesen cikázott, nem talált megnyugvást, légzése szaporává vált, ajkait nyalogatta, nem bírt a szurkáló feszültséggel. 

Aztán hirtelen mintha kőszoborrá vált volna, úgy merevedett meg. Tekintete megint áthatolt a könyvön, kétségeken keresztül nyargalt a messzeségbe, és ott megállt. A lány alig láthatóan bólintott. 

A következő pillanatban filigrán ujjaival számolatlanul fogta közre a lapokat, és mohó, éhes vadsággal lendítette őket át az idő fojtó mocsarán egészen addig, míg az utolsóhoz nem ért. Innen folytatta az olvasást, a betűk, a szavak, a sorok bekebelezését. Szemei feltartóztathatatlanul rohantak balról jobbra, és egyre lejjebb. Ujja foglyul ejtette a köré csavart tehetetlen tincset, és nem mozdult. 

Az utolsó sornál aztán megint elernyedt és ölébe zuhant a keze, szeme barnaságát újra a pupilla feketesége lepte el, szája tátva maradt, a könyv lecsuklott az öléből, és szőnyegre puffant. – Úristen – suttogta maga elé a lány, és megint a messzeségbe bámulva, oda se nézve nyúlt az ölébe, és gyors, ösztönös mozdulatokkal kioldotta a billentyűzárat a telefonján.

Hipotézisem szerint Carlo Collodi (leánykori nevén Carlo Lorenzini) mélyen hitt két dologban. Az egyik az volt, hogy a fennálló társadalmi rend magvait a felnövekvő generáció agyába kell ültetni, a másik, hogy ezt a legcélravezetőbb a büntetés módszerével tenni. Intelligens úriember lévén azonban nem állt le egyesével kitépni a velejükig gonosz gyerekek haját (mert az társadalmi szinten nem hatékony, és a legnagyobb óvatosság mellett is kihallatszódhat a házból), hanem megírta inkább a Pinocchiót. A történet felesleges sallangoktól mentes, csak a célra koncentrál, a lényeget fejezetenként újra és újra belepréseli érdemtelen olvasói kis fejébe. 

A mese azzal kezdődik, hogy a főhős, zigóta helyett – eleve elrendeltséget sugalmazva – tuskóként indul az életnek. Önkéntes apja bábut farag belőle, majd ambivalens érzései támadnak, de végül is alapvetően bánja, amit tett. 

Gepetto egy vénember, akiről nem derül ki, hogy miért nincs gyereke, de az igen, hogy nem véletlenül alakult így a sorsa. Koravén fia az első pillanatban mély szomorúságot okoz neki, noha még nem tett mást, mint bámult rá, és vigyorgott. Gepetto – jó katolikushoz méltóan – a könnyeivel küszködik, de azért csak kifaragja a lábait is annak a gyereknek, mert a helyváltoztatás képessége nélkül csak igen kevéssé tudna ártani apjának, aki így a legjobb szándéka mellett sem válhatna mártírrá. 

Fáradozásának gyümölcsét hamarabb ízlelheti meg, mint legmerészebb álmában gondolta, ugyanis még aznap börtönbe kerül Pinocchio miatt, majd még számos kellemetlenség vár rá, hogy végül két évet rohadhasson egy cápa gyomrában. Mindezt hálátlan fiának köszönheti. Ami azt illeti, tényleg furcsává válik a gyerek viselkedése. Mintha eredendően gonosz, alapértelmezés szerinti bűnöző lenne. Még az orra is aszerint van kiképezve, hogy a rendőröknek kényelmes fogás essen rajta. 

Pinocchio innentől kezdve minden társadalmi szempontból ártalmas mintát felvonultat, megveszekedetten, telhetetlen étvággyal keresi a rossz döntéseket, a szerző pedig kíméletlenül, szuggesztív dramaturgiával injektálja fiatal olvasói gerincvelejébe, hogy miről mit kell gondolniuk. 

A meseszövés szokásos menete az, hogy Pinocchio önálló döntése alapján, vagy gonosz szereplők sugalmazására, de bizonyosan rossz döntést hoz, és súlyos bajba keveri magát. Azoknak a gyerekeknek, akik nem értenék maguktól, hogy az iskolát kerülni rossz, Collodi azzal siet a segítségére, hogy csonkká égett végtagokkal, illetve szamárrá változással fest élénk képet arról, hogy valójában mennyire veszélyes eltérni a kijelölt úttól.  

Váltott szereplők vállalják a kar szerepét, és minden fejezetben figyelmezteti valaki a főhőst, hogy ha nem hallgat a felnőttek tanácsára, az minden más tényezőtől függetlenül nagy baj közeledtét ígéri. Pinocchio persze nem hallgat rájuk, hanem beleszalad a pofonba, hogy aztán saját szavaival fogalmazhassa meg, hogy mennyire ostoba volt, hogy nem a társadalmilag általánosan elfogadott értékrendet követte. Aztán minden kezdődik elölről. 

Különösen ügyes írói fogás, hogy hiába hajlik egy-egy fejezet vége optimizmusba, a következő címe nem más, mint egy rövid összefoglaló arról, hogy miként fog kiderülni Pinocchióról, hogy eleve menthetetlen. 

Az egész történetet búvópatakként kíséri végig az idő kegyetlen sürgetése. Vegyük észre, hogy Pinocchio rögtön jár, sőt szalad, apja pedig az önfeledt gyermekkort a legundorítóbb lelki terroros trükkel ugratja át vele: egyetlen kabátjából ábécés könyvet vesz. Lehet tehát iskolába menni, ami annál is sürgősebb, mert aztán dolgozni kell hamar, hogy végre húsvér emberré válhasson, hiszen az emberré válást ki kell érdemelni, meg kell harcolni érte. Gyereknek lenni elhajtandó, kínos állapot. 

És Pinocchiónak sikerül felnőni. Nehezen, súlyos kalandokon át, szülei elvesztésén keresztül, a halál torkából épp kikandikálva, megégve, szamárrá változtatva, lenyelve, de eljut odáig, hogy betyárbecsülettel azért rendelkező, de mégis csak kis bűnözőből a szüleit szerető, dolgozó, sok pénzt kereső tisztességes polgár lesz, aki végül megtanulta, hogy mi az érték, és mi nem az, ki az értékes és ki az érdemtelen. 

Kalandjai során – igaz, még erkölcsi nullaként – többször is segített másoknak, akik vele jót tettek, de a végére megacélosodik, öntudatos polgárrá válik, és szamár állapotában megrekedt, döglődő volt barátját elintézi egy paskolással (sajnálja persze, de hát aki nem tanul, nem dolgozik, azért csak pusztuljon el), aztán mennie kell pénzt keresni.

Bajor Imrének, Berényi Miklósnak meg Rátonyi Róbertnek soha nem hinném el, de amúgy tényleg igaz, hogy a minőségi szórakoztatás komoly dolog. Mostanában alaposabban belenéztem pár sorozatba (The Big Bang Theory, My Name Is Earl, The IT Crowd), és jelzem, hogy nagyon komoly intellektuális teljesítmény és rengeteg munka áll mögöttük. Tömve vannak finom poénokkal, eredeti ötletekkel, egyedi látásmóddal és lényeglátással.

Biztos fellelhető a válasz, de nekem egyszerűen jobban esik a kérdést egzotikus ízű falatként forgatni a számban, hogy miért van az, hogy kultúremberek között a testi funkciók megnyilvánulásait – különösen, ha azok váladékozással járnak – színlelt közöny veszi körül, azaz böffentéssel kibuggyanó hányás, vagy lesre futott, nem gáznemű anyagot hordó szellentés esetén úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, de a takony robbanásszerű külvilágra kerülését egy bátorító Egészségedre! szófordulattal nyugtázzuk.

Pár hete a Zeneakadémián, az ideiglenes bezárás előtti utolsó koncerten fogalmazódott meg bennem, hogy a komolyzene egy olyan lény, amit a zenészek harmonikus együttműködése hív életre. Amikor életre kel, elemelkedik a földtől, és lebegni kezd.

Amikor a földtől távolodni kezdett, madár képében jelent meg behunyt szemeim előtt. Tolla fényes volt, de nem vakító, tartása sudár, elegáns de erőt sugárzó, szárnyait úgy széttárta, hogy épp befért a koncertterembe.

Felismerésem pillanatában egymásra néztünk a madárral, és úgy véltem látni, hogy bólint felém, visszaigazolja, amire rájöttem, és nem „csak” légies táncának kecsessége nyilvánul meg. Aztán hirtelen riadalom vált ki szeméből, zavar költözött rá, és magas röpte megbicsaklott egy pillanatra.

Felkaptam a fejem. Szemeimet kinyitva tekintetem a hangot az imént elvétő tenorista szégyellős pillantásával találkozott épp csak egy ütemnyi pillanatra. Nem sokat tétováztam, újra szemhéjam puha bársonya mögé süllyedtem, és felvettem a szemkontaktust a madárral.

– Tehát. Folytassuk akkor onnan, hogy maga becsöngetett Dallosnéhoz, ő pedig ajtót nyitott magának. Mi történt ez után?

– Belöktem az ajtót, a bal kezemmel megmarkoltam a varkocsát, hátradöntöttem egy kicsit, azaz kibillentettem az egyensúlyából, és… hát a nálam lévő huszonegy centiméter pengehosszúságú kést tizenhétszer belevágtam…

– Tizenhétszer? Nem tizenhatszor vagy tizennyolcszor (ami azért már tényleg túlzás lett volna). Hanem tizenhétszer. Biztos ebben a számban?

– Halálbiztos. Én ugyanis mindent számolok. Hogy hány autó megy el, hogy hány lépcsőfokot mentem fel, hogy hány galamb ült a párkányomra adott idő alatt… szóval mindent. És hát ugye ebben az esetben azt, hogy belevágtam a kést, hogy egy, kettő, három, négy, öt, ha…

– Jól van. Akkor mi végeztünk is. Mindjárt jön egy kollégám, vele fognak tovább beszélgetni. Csak sokkal korábbról fogják kezdeni.

Résnyire nyitom a szemem. Már világos van. Ujjam élével kitörlöm a csipát a szememből, és a falióra felé sandítok. Hét. Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Gyorsan beleszagolok a levegőbe. Semmi. Még nem késtem le semmiről. Kipattanok az ágyból, és rohanok a konyhába. 

Mit kérsz reggelire? – kérdezi nagyanyám, mint minden reggel.          – Nagypapafélét! – válaszolom, mint minden reggel. Felkapaszkodok a székre, és az asztalnak dőlve, térdelve figyelem, ahogy nagyapám akkurátusan kockákra vág egy zsömlét. A deszka közepe tónyi mélyedés, a kés pengéje borotvaéles, és a vége felé már szinte tőrré vékonyodott az örökös fenéstől. 

Nagyanyám a hagymát vágja apró kockákra, és jó adag olajat önt a nagypapaféle számára fenntartott lábosba. Közben nagyapám elkészült a zsemlékkel, egy mélytányérba tornyozza a kupacot, és odatolja nagyanyám elé, majd kimegy a konyhából. Nagyanyám megdinszteli a hagymát egészen odáig, hogy épp oda ne kapja, aztán ráönti a zsömlét, vegetát szór rá, és lassan, kivárósan kevergetni kezdi. 

Az illat megérik, felgomolyog a lábosból, és száll mindenfelé, kulcslyukakon, ajtók résein át. A zsömlekockák sarkai megbarnulnak. Nagyanyámra nézek, és kiolvasom a szeméből, hogy igen, most kellenek a tojások. Leugrom a székről, felszakítom a spájz ajtaját, és a két tojást leteszem nagyanyám meleg, száraz tenyerébe. Ő feltöri őket, tartalmukat beleejti a lábosba, rá az összeroskadt zsömlehegyre, aztán a két tojás héjának két-két felét mutatóujjának egy-egy mozdulatával kitörli, ujjbegyéről fehérje csöppen nyúlósan a zsömlékre. 

Még egyszer összeforgatja az egészet, ráteszi a fedőt, és elzárja alatta a gázt. Most el tudok menni WC-re, aztán kezet kell mosnom, utána odakészítem magamnak a széket, elé teszem a sámlit, az nekem olyan, mint a felnőtteknek a szék meg az asztal, töltök magamnak egy bögre tejet, és mire ezzel mind végzek, le lehet venni a fedőt a nagypapaféléről, és lehet enni. 

Ekkor nagyapám is megjelenik újra. Neki nagy tányérja van, nekem kicsi, de mindkettőnknek kiskanala, és a bögre tejünk is ugyanakkora és ugyanolyan jéghideg. Nagyapám kiskanala felemás. Ahol a tányérhoz ér, elkopott. Persze. Mióta az eszemet tudom, de nagyanyám szerint még annál is régebb óta, minden reggel ezzel eszi a nagypapafélét. Én is azóta eszem a nagypapafélét, amióta az eszemet tudom. Rányomom a tányérra választott kanalamat. Azt hiszem, elkezdett már kopni az oldala.

Reggelente még mindig a Kossuth Rádióra kelek. Most tekintsünk el attól, hogy ezt észérvekkel meg tudom-e indokolni, vagy hogy ez nem valami szomorú dolog jele-e.

A reggeli műsort sokszor Baló György vezeti, akinek a tempójával, a felett kérdéseivel, és azzal, ahogy a riportalanyokat témára és időkorlátok közé fókuszálja, tulajdonképpen meg vagyok elégedve. A beszédhibáin sokat gondolkodtam, de arra jutottam, hogy az se zavar.

De ahogy hangsúlyoz, az elképeszt, az előtt értetlenül állok, azt nem tudom megérteni. Aki érti, hogy mit beszélnek hozzá, és rá tud csimpaszkodni egy politikus körmondatának egyetlen releváns / árulkodó szavára, az miért random módon tesz hangsúlyt egyes szavaira?

Van, hogy egy keresztnevet nyom meg, mintha ott lenne a kutya elesve, hogy az illetőt Katalinnak hívják, de nem, hanem ott, hogy szóvivő. Vagy ott se. Egy valamit biztosan megnyom, és az a valami halálbiztosan nem a megfelelő szó lesz. Külön kis játék, hogy az ember mégis értse, hogy miről van szó. Én végül is bizonytalan vagyok benne, hogy élvezem-e ezt a játékot.

Itthon is elképeszt, hogy miből lehet hír, illetve hogy egy-egy cím és a mögé írt cikk között mi feszül, de az angol bulvársajtót már évtizedek óta legendásként hallom emlegetni. Egy New Brighton-i lapban ízleltem meg, hogy mire célozhatnak.

A cím szerint két kutya megölt egy kisebb harmadikat. A bevezető mondatokban ezt kicsit bővebben kifejtve megerősítették, és hozzátették, hogy a sajnálatos események következtében aztán a kutya egyik gazdája, egy tizenéves srác is kórházba került.

A cikkből magából meg kiderült, hogy a családfő által sétáltatott törpecirkálót két rotweiler környékezte meg, mire a gazdi, hogy megvédje, felrakta az ölebet valami kőkerítés tetejére – ami a harmadik legsúlyosabb hiba a verekedő kutyák közé nyúlás, és a saját kutya emelgetése után. A kiskutya leesett a kerítésről, majd – nyomában a kiváltott üldözési reflex által hajtott rotweilerekkel – kirohant az útra, egészen egy autó bal első kerekéig, ahonnan aztán nem volt tovább.

A kiborult gazda hazavitte az élettelen kis testet, jogos és érthető bánatát megosztotta feleségével és fiával, majd közösen abban maradtak, hogy éjszakára még a kis kosarába fektetik, és csak másnap temetik el.

Csak az én feltételezésem, hogy a srác még utoljára megölelgette a kutyát, a tény csak annyi, hogy másnap, a temetés közben vagy közvetlenül utána súlyos allergiás tünetek mutatkoztak a bőrén, gondjai voltak a lélegzéssel és kórházba kellett vinni. Azóta jobban van.

A cikk sorozattá terebélyesedhetne, ha kiderülne, hogy a rotweilerek tudnak olvasni, és felháborítja őket a cikk címének és felvezetésének rájuk nézve terhelő sugalmazása, de mivel kutyaként még a példamutató állatvédelmi törvényéről híres Angliában sem jogképesek, először ezt a harcot kell megvívniuk, hogy aztán nekifoghassanak a becsületükön ejtett folt lemosásának.

Három dallamot tudok eljátszani a zongorán. A Szamárindulót, a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobáljt meg a Für Elise-t. Hét éves koromban, egyetlen nyáron tanultam meg őket. Illetve egyetlen délutánon. A nagyapámtól. 

Minden iskolai szünetet a nagyszüleimnél töltöttem. Nagyapám, a ház parancsnoka, nyugdíjas katonatiszt volt, nagyanyám meg az árnyékában élő, észrevétlenül robotoló háztartási alkalmazott. Olyannyira észrevétlen, hogy ma már nem is tudom felidézni a vonásait. A családból senki nem hasonlított nagyapámra. Emiatt neheztelt ránk. Csontos, szikár ember volt. Arcát nem ráncok, hanem mély szántások barázdálták. Hideg kék szemei a szemgödör árnyékos mélyéről ítélték meg a világot. Elmúlt már hetven, de egyetlen ősz hajszála sem volt. Keményre vastagodott sárgás bőre alatt izomrostok sorakoztak – még mindig tettre készen. 

Én csak megfigyelője voltam nagyapámnak. Tisztes távolból. Nem emlékszem, hogy valaha beszélgettünk volna, csak arra, hogy ha nagyritkán mondott valamit, azt mindig egy pattanó, rövid kérdéssel zárta: Igen?! Ösztönösen ráéreztem, hogy erre a kérdésre csak ugyanez a szó lehet a válasz. Jól hallhatóan, határozottan, a kétség legkisebb jele nélkül. 

Nagyapám napi programja percre beosztott rend szerint alakult. Reggel ötkor kelt, és nagyanyámmal vizet húzatott magának a kútból. Megmosta az arcát, megborotválkozott és megpacskolta a felsőtestét. A pantallója ilyenkor is rajta volt; legjobb tudomásom szerint deréktól lefelé soha nem mosdott. Jellegzetes, szúrós szag ülte körül. Én bizonytalan voltam, hogy ez a nagyapasággal vagy a nyugdíjas katonatisztséggel függ-e össze. 

Az ebédnek mindig pontosan tizenkettőkor láttunk neki. Illetve nagyapám ekkor koccintotta először kanalát a levesestányér aljához, azzal mi is enni kezdünk nagyanyámmal. A másodiknak is ő látott neki először, az asztalt is csak ő bonthatta. Ezt az aktust mindig egy öblös böfögéssel jelezte előre. Ehhez valamelyest oldalra döntötte szálfa törzsét, és kissé elemelkedett a széktől. Én azt gondoltam, egy egészségügyi okból elengedhetetlenül szükséges eljárásnak vagyok rendre a tanúja, amit viszont ha én magam próbálnék ki, számomra bizonyosan káros következményekkel járna. 

Ebéd után a szunyókálás ideje következett. Nagyapám térdeit felhúzva, fejét is betakarva töltött másfél órát egy lószőr pokróc alatt mozdulatlanul. Amikor a falióra fél hármat ütött, felpattant, mint egy acélrugó, és a zongoraszobába ment. Nekünk is ott volt a helyünk nagyanyámmal. Keményen, katonásan, dörgedelmes zengőn játszott végtelennek tetsző ideig, eszelős tűzzel a szemében. Én közben féltem. Nagyanyám is. Amikor végzett, meg kellett tapsolnunk, de aztán elmehettünk, nagyapám meg lement a pincébe, ahol állítólag egy, a ház egésze alatt végighúzódó terepasztalt építetett, amit nekem sose szabadott látnom. 

De azon a nyáron, hét éves koromban, az egyik délutánon fél háromkor nagyapám nem ült le a zongorához, hanem csak megállt mellette, rám nézett, és így szólt. – Van kedved megtanulni zongorázni? Igen?! – Igen – válaszoltam halkan, meggyőződés nélkül. Sok mindent nem szabadott csinálnom nagyapám házában. Talán az egyetlen volt ezek közül, ami nem zavart, hogy a zongorát nem közelíthettem meg egy méternél jobban. Nagyapám egyszer megmutatta, hogy melyik az a mintasor a szőnyegen, amit nem léphetek át. Hogy ne kelljen feleslegesen izgulnom, hogy mikor kerülök ítélőszék elé. Úgyhogy – nagyapám határozott invitálására – életemben először beléptem a tiltott zónába. Nagyanyám egy síri, halk uramistent lehelt ki vértelen ajkai közül, én pedig sápadtan, kihűlt ujjakkal leültem a zongorához. 

Nagyampám mellém állt, és megmutatta, hogy mit kell játszanom. A Cseh bogárral kezdtük. Kitágult pupillákkal néztem a kezeit, és lázasan tuszkoltam agyamba a látottakat, hogy el tudjam ismételni. Aztán megfogta a kezemet. Azt mondta, engedjem csak, majd ő vezeti, de nagyon figyeljek, mert utána is ott lesz a keze, de már nem vezetni fog, hanem ellenőrizni. Úgy is lett. Tétován, hogy a soron következőt el ne rontsam, ütöttem le a billentyűket. Az utolsó majdnem mellé ment, de nagyapám megszorította a kezemet, és vasmarokkal a helyes billentyű felé kényszerített. A szemem sarkából láttam, hogy megcsóválja a fejét. 

Aztán egyedül kellett eljátszanom. Az agyam valahogy kiürült, de nem várhattam, nagyapám tekintete már égette a fülemet, és amikor hallottam, hogy levegőt vesz, ráütöttem az első billentyűre anélkül, hogy sejtettem volna, melyik lesz a második. De épp, ahogy az ütem diktálta, beugrott. Leütöttem azt is, közben vártam, hogy rémület szűkítette emlékezetemből kicseppenjen a következő. Mintha egy lávafolyamban lépkedtem volna egyre süllyedő köveken úgy, hogy mindig azt kell néznem, hol, milyen messze bukkan fel a következő kő, ami ha nem mutatkozik, nekem végem. A teljes dalt így játszottam el, és maradék lélekjelenlétemmel arra figyeltem, hogy a mozdulatokat, az irányokat, a távolságokat, a billentyűket mind betömjem a fejembe. A negyedik próbálkozásra beégett minden az ujjaimba, vakon is el tudtam játszani. 

Nagyapám leállított, jöhetett a következő. A Szamárinduló. Amikor megláttam, hogy itt már egyszerre több billentyűt kell lenyomnom, amik ráadásul olyan távol vannak egymástól, hogy nagyarasszal is épp csak hogy átértem, kétségbeesetten néztem nagyanyámra, de ő csak lehajtotta szomorú fejét. Már fájt, ahogy nagyapán segített csontos kezével, de végül is nem volt olyan nehéz. Rájöttem, hogy a zongorázás (legalábbis nekem, akkor és ott) az ujjak tánca volt. Ez is bevésődött. 

De aztán nagyapám váratlanul azt mondta, hogy akkor most ismételjük csak el a Cseh bogárt. Legnagyobb igyekezetem ellenére sem jutott eszembe az első hang. Nagyapámnak kellett segítenie. Aztán egyszer közben is elakadtam, de amikor a kezem felé nyúlt, már tudtam is, hogy melyik billentyű jön, aztán amikor végeztem, felszólítás nélkül kezdtem újra az egészet, és eljátszottam hibátlanul. Rögtön utána pedig nekiláttam a Szamárindulónak, mert azt reméltem, hogy még a kezeimben van. Igazam lett. Láttam, hogy nagyapám majdnem megbocsátotta, hogy az előbb kétszer is hibáztam. 

A Für Elise elsajátítására egyáltalán nem emlékszem, egyfajta amnézia lepte lázálomban lebegtem át rajta, de a mai napig is eljátszom bármikor. Ahogy a másik kettőt is. Csak az utolsó pillanatok maradtak meg bennem, ahogy nagyapám szótlanul, hosszan töprengve néz a hideg kék szemeivel az agyamba, aztán épp csak egy pillanatra elernyednek a vonásai, lehunyja a szemeit, és alig észrevehető mozdulattal biccent, hogy elmehetek. Lemondott rólam. Az egy méteres szabályt a továbbiakban is szigorúan betartottam.

Dolga végeztével, az utolsónak érkezett zenerajongó után a jegyszedő is bejött a terembe. Egy kisszéket állított le csendesen hátul a fal tövében, egy párnát tett rá, és leült. Én fél szemmel őt figyeltem. Láttam rajta, hogy mindent tud, ami a zenével és annak élvezetével kapcsolatos. Teljesen átadta magát a zenekar által életre keltett áradatnak, szinte az ő apró mozdulataiból, arcának villanásaiból olvastam ki, hogy most fog belépni a harsona, vagy éppen lágy, visszafogott rész következik.

Mindeközben ő a közönségen is rajta tartotta a szemét. De úgy nézett a nézőtéren ülő emberekre, olyan szeretettel, mintha mindahányan a gyerekei lennének. Ahogy így figyelte őket, egyszer csak, anélkül, hogy szeretetteljes, de a zene teljes átéléséről is tanúskodó arckifejezése akár csak egy pillanatra is megváltozott volna, felállt kisszékéről, magához vette a párnáját, és hangtalan léptekkel, magát kissé összehúzva elindult a két térfelet elválasztó középső részen.

Senki nem vette észre a mozgását, olyan tapintatos volt. Nagyjából középtájon járt, amikor a dallam ereszkedni, a zene halkulni kezdett, majd a zenekar a karnagy rövid, határozott intésére hirtelen elnémult. Egy szemvillanásnyival később, a tizenegyedik sor egyes székében ülő úr nem tudott úrrá lenni elragadtatásán, és bizsergő tenyereit messze távolította egymástól, hogy határtalan elismerése jeléül összecsaphassa őket.

A két súlyos tenyér elindult egymás felé, hogy ívük metszéspontján éles, csattanó hangot adjanak, de a jegyszedő éppen ott állt, és a megfelelő pillanatban becsúsztatta a puha párnát a két lelkes tenyér közé. A taps megfulladt, mielőtt elcsattanhatott volna, csak lágy, szinte teljesen hangtalan puffanás jelezte a pillanatot, ahova gazdája szánta. Az úr megdöbbenve meredt a párnára, majd a jegyszedőre. Az öreg zeneértő – miközben a párnát kihúzta a két ernyedt tenyér közül – rámosolygott az úrra, megsimította a vállát, és épp csak tekintetével jelezte, hogy most figyeljen a zenekarra, akik a kétütemnyi üres, de mégis teli csend után ott folytatták a misét, ahol az imént abbahagyták. A férfi azonnal újra a zene önkéntes, boldog foglyává vált, a jegyszedő pedig feltűnés nélkül visszalépegetett hátra, a fal tövébe állított székéhez, rátette a párnát, és leült rá.

Talán említettem már, hogy az angolok igen nagyra tartják a célszerűséget. Ezzel én is így vagyok. De amikor azt láttam, hogy bájos szülők szügyhámmal, pórázon vezetik a gyereküket, valami kellemetlen, hideg bizsergés futott fel a gyomromtól a tarkómig. Amikor pedig feltűnt, hogy a gyerek már profin tudja használni a pórázt, és időnként elbambulva beleterhel annak biztos tudatában, hogy úgysem fog elesni… az érzés kicsit felerősödött.

Ma egy multinacionális cég rendezvényén kellett volna szimultánt játszanom. Mindent önállóan előkészítettek. A PR-esek keze nyomán a mezők nem feketék és fehérek voltak, hanem a cég trendi arculati színeiben úsztak. A vállalatnak három hivatalos színe van. A táblák valami hullámzás közben megfagyott(?), jégszerű téridomok voltak – a kreatív csapat ötlete alapján. A műszakisok oldották meg, hogy a bábuk elektromágneses segítséggel álljanak meg a girbegurba felületen. Meg azt is, hogy talpuk és a „tábla” mélye közötti áttetsző térben villámok cikázzanak. A társadalmi felelősségvállalási osztály pedig gondoskodott róla, hogy a bábuk egyenlő eséllyel indulhassanak harcba, ezért demokratikusan helyezték el őket, különös tekintettel a gyalogok kiszolgáltatott helyzetének korrekt ellensúlyozására. Megmondtam nekik, hogy le vagyok nyűgözve a társaság találékonyságától, és eljöttem.