Én nem értem, hogyan, de megint elment az idő. Már fél hét volt. Alaposan ki kellett lépnem, hogy legyen esélyem hazaérni a megbeszélt időre. Illetve ne szépítsük, már eleve el voltam késve. De ahogy a sugárúton siettem nyújtott léptekkel rugaszkodva, egy jellegtelen kapu mögül hangolás dallamfoszlányait hallottam kiszűrődni.

És ez az, amit úgy utálok magamban: Rögtön megálltam, és gondolkodás nélkül belöktem az ajtót, hogy lássam, mi történik ott. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miért és hova sietek.

Egy félhomályos terem terült el előttem. Talán valami műhelycsarnok lehetett egykor. Hátul, a szürkésbarna fal előtt koszos sárga fényű lámpa világított meg egy dobost meg egy bőgőst. A terem máskülönben üres volt.

Mintha csak rám vártak volna, a muzsikusok zenélni kezdtek. A bőgős egy hosszú, tompán zengő, elnyújtott hangot küldött ki tompa fényköréből, a dobos ütemesen percegtetett hozzá. Aztán dallamot bontottak, és csak azzal a két hangszerrel betöltötték az egész csarnokot; a bőgő baritonja kocsonyával vont be, a dob egyben tartott. A zene egyre hangosabban szólt, az ütem egyre gyorsult, én pedig felelőtlen, gyermeki boldogsággal zuhantam az élvezet feneketlen vermébe, még a szememet is becsuktam, csoda, hogy megálltam a lábamon.

Aztán a zene alig észrevehetően lassulni és halkulni kezdett egészen odáig, hogy a dob egy óra ketyegését adta elő, a bőgő pedig ugyanerre a másodpercenkénti ritmusra pulzált. Semmi nem nyugtat meg úgy, mint a másodperc üteme. Úgy éreztem, órákon át fürdöm benne.

A zene újbóli hangosodása, egy katonásabb ütem és egy energikusabb dallam kezdett emelni hipnotikus süllyedésemből, mintha egy tó bársonyosan sötét aljáról kezdtem volna a fény felé ágaskodni. A képzelt felszínhez közel már hangorkán tombolt, amikor pedig kitörtem a zene vízéből, egy hirtelen éles ütéssel és pendítéssel csend lett.

Aztán meghallottam egy óra ketyegését. Nem másodpercenként ütött, hanem sokkal gyorsabban. Úristen, mit tettem megint? Hiszen én éppen rohantam, amikor betértem ide! Megmondtam, hogy ezt utálom magamban.

Gyorsan megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt, amikor megláttam az órát, amiből a ketyegés jött. Fél hatot mutatott. De… Megnéztem gyorsan a saját órámat is. Azon is csak fél hat volt. Boldog mosoly ömlött szét az arcomon. Visszafordultam a zenészek felé, de nem láttam őket sehol. Csak a lámpa koszos sárga fénynyalábja hullott alá azon a helyen, ahol az előbb még ők voltak. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom megköszönni az ajándékba kapott időt, de aztán eszembe jutott, hogy talán ennél is fontosabb, hogy megbecsüljem végre az ölembe hullott jót, és hazafelé vegyem az irányt. Kilöktem az ajtót, és futni kezdtem. A sarkon még boldogan olvastam le, hogy a rádiótorony nagy digitális órája is csak 17:33-at mutat.

Közismert, hogy a britek meglehetős hatást gyakoroltak egykori gyarmatukra, Indiára. Ez látszik a szubkontinens épületein, a vasúthálózatán, a bürokráciáján, és még sorolhatnám. De hogy mindez a vendéglátás kapcsán fog eszembe jutni, arra nem számítottam. 

A londoni kiruccanásunkhoz – természetesen – ár alapján választottunk szállást. Legyen olcsó, és be lehessen csukni az ajtaját, nagyjából ennyi, amit tudnia kellett. A Queens Hotel nyert. Az épületnek különös, dekadens bájt kölcsönzött, hogy a még mindig érzékelhető eleganciáját betonozott sarkokkal, kifényesedett szőnyegekkel, és elhanyagoltsággal tompították. Az egyik falon lógó képen az eredeti tulajdonosok voltak láthatók. Büszkén néztek a kamerába. Nem látták a jövőt, ez egyértelmű.

Az egész tényleg olyan volt, mintha Indiában lettünk volna. Mindenki nagyon kedves volt, és semmi nem sikerült elsőre. Az érkezésünk előtt pár nappal levontak a számlámról tizennégyezer forintot. A pultnál – a biztonság kedvéért – rákérdeztem, hogy ebben mi a pláne. A minket fogadó hölgy azt mondta, biztos lehetek benne, hogy ők nem vontak le semmit, hiszen a jól bevált gyakorlatuk szerint csak akkor kell fizetni, ha a vendég megérkezik. 

Kezdtem feszültté válni, de egy, a lelki állapotomat érzékelő indiai figura lépett elő, és megkérdezte, hogy mi a gondom. A csajról kiderült, hogy most tanul be. A muksó elmondta, hogy ezt amolyan biztonsági letétként zárolják a számlán, ha nem bukkannék fel, vagy kárt okoznék, meg ilyesmik. De ha nekem úgy jó, oldjuk meg úgy, hogy most ennyivel kevesebbet vonnak le, amikor fizetek. Ok, részemről rendben van – mondtam –, majd odaadtam a kártyámat, amiről rögtön le is vonták a teljes, tehát az iméntivel nem csökkentett összeget. Félreértettük egymást? Na mindegy, legyen szoba, aztán ezzel majd később foglalkozom. 

A 610-est kaptuk. Mutatták, hogy arra, hátrafelé kell menni. Elindultunk, de a takarítónő szólt, hogy még nem végzett. Leültünk a snooker asztal mellé, és vártunk, amíg elkészül. Végre mehettünk. Az ajtó mögött csak lépcsőház volt, de semmi jel, hogy pontosabban merre kell menni. 610… Biztos felfelé. Talán épp a hatodikra. Az elsőn ellenőriztem, hogy a számozásnak van-e köze az emelethez. Stimmelt. Akkor fel a hatodikra, mindenek előtt pedig be a liftbe. Épp hogy befértünk a cuccokkal, alig bírtam ráfordulni a konzolra. Csak három emelet volt. 

Lementünk megkérdezni, hogy hol a 610-es. Az alagsor felé irányítottak. Egy ajtóra ragasztott gyűrött papírról olvastuk le, hogy ott kell bemenni. Végigmentünk egy hármat kanyargó folyosón. Az utolsó ajtó volt a miénk. Bedugtam a kártyát. Semmi. Kipróbáltam az összes elforgatásos kombinációt. Az eredmény ugyanaz. 

Nem működik a kártyám – mondtam a recepcióhoz visszasétálva. Erre elkísért valami front office manager. Kinyitotta az ajtót. Szomorúan láttam, hogy a szobát lakják: tele volt táskákkal. Ez nem a mi szobánk. Megint előkerült a takarítónő, aki mondta is, hogy ja, hát ő nem is ezt, hanem a 601-est takarította ki. (Hallottam is korábban, hogy ezt mondják neki, de azt hittem, nem a mi szobánkra vonatkozik az utasítása). A manager telefonálni kezdett, hogy hogy képzelik a beosztottjai, hogy ilyen helyzetbe hozzák a kedves vendéget, a takarítónő meg kiabált neki, hogy adjon nekünk másik szobát, és kész. Újra arra kértek minket, hogy várjunk egy kicsit, amíg ezt megoldják. 

Azt is kivártuk. Megkaptuk a 618-ast. Be is mentünk a már ismert folyosóra, elmentünk a legvégére, meg még azon is túl, de konkrétan a 618-as nem volt sehol. A beszögellésekben sem. Megint a takarítónőt találtuk meg, és hívtuk segítségül. Megmutatta, hogy a mi szobánk nem a mögött az ajtó mögött keresendő, amire az van írva, hogy 601-től 618-ig, hanem egy másikon, aminek a lefoszlott, ragasztott cetlién más nem is szerepel, csak a 618. 

A 618-as egy lichthofszerű képződmény szemközti oldalában nyílt, ahol két vagy három összenövesztett épület találkozott. A szoba maga – éppen ezért – félhomályos, de tiszta és rendezett volt. Jót aludtunk. 

A másnapi reggeli a takarmányozás kategóriájába tartozott. Kukoricapehely volt, vaj meg dzsem. Ezen kívül sápadt gépkenyereket lehetett áthajszolni négyszer egy cirkulációs pirítógépen, hogy kis kompromisszummal pirítósnak nyilvánítható kenyerek kerüljenek ki belőle végül. Ezek a kenyerek alapállapotukban teljesen élvezetmentesek, a fenti módon hőkezelve pedig épp elviselhetőek. 

Este, amikor beillesztettem a kártyát a helyére, és az ajtó mozdíthatatlan maradt, a legkisebb meglepettséget sem éreztem, hanem indultam a recepcióra. Mosolyogva mondták, hogy persze, hiszen minden este élesíteni kell a kártyát. Amikor négy perccel korábban egymásra mosolyogtunk, még hasznosabbnak, még időszerűbbnek éreztem volna ezt az információt. Visszamentem a kártyával, ami nem nyitotta az ajtót, úgyhogy újra felmentem a recepcióhoz, és nem is reklamáltam, hanem egyszerűen egy másik alkalmazottnak adtam, hogy élesítse. Neki sikerült. 

Az ágyak tömése egyszerűen hibátlan volt, ha bármennyivel puhább vagy keményebb lett volna, az rontott volna rajtuk. A környék is kulturált volt, kifejezettem élvezetes volt az a tízperces séta, amíg a városi vonathoz értünk. 

Ha legközelebb arra járok, szerintem újra ezt a hotelt fogom választani. Hiszen végül is itt minden sikerült. Másodszorra. A zárolást azóta feloldották.

Ma fordulóponthoz érkeztünk – mint reggel megtudtam. Ma lehet elindulni abba az irányba, amire mindig is vágytunk, ma kell bátornak, kezdeményezőnek, okosnak, alaposnak vagy lazának lenni, és akkor holnaptól már nagyjából menni fog minden magától.

Ez attól van, hogy a három tizenegyes uralkodik(?). Tizenegyedik hó, tizenegyedik nap. Az év meg azért, mert a számjegyeket összeadva jön ki a tizenegy.

Aki pedig az év mintájára a hónap meg a nap számjegyeit akarja összeadni, és csak kettő jön ki neki, vagy az istennek se akarja összeadni az év számjegyeit, mert a hónapnál meg a napnál se kellett, az kínzó kétségek – és mellékbüntetésként erős fájdalmak – között fog megdögleni, amiért állandóan csak a csomót keresi a kákán.

Csak most jutott el hozzám az információ, hogy a 2001-ben ledöntött New York-i ikertornyok fémhulladékából hadihajó készült. Ez az üzenet olyan egyértelmű, hogy – a bejelentésen túl – nincs is szükség további kommunikációs aktusra.

Úgy készültem, hogy az angol, illetve a londoni múzeumok lélegzetelállítók. Különösen ez a hír járja a Science Museumról meg a Natural History Museumról. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon-nagyon jó mindkettő, és tényleg csak egy paraszthajszállal marad el attól, hogy tátott szájjal bénuljon le az ember. 

A Science Museumban az tetszett leginkább, hogy elképesztő mennyiségű tökéletesen megőrzött régi és muzeális autójuk, repülőjük és minden egyéb műszaki ketyeréjük van. Érződik, hogy a hagyományőrzés, a dolgaik megóvása jól bejáratott érték. Tetszett az is, ahogy az elvont tudományost összehozták a mindennapival. Meg a nem mindennapival. 

Például kiállítottak különböző pórul járt fém darabokat, amikről egy feleletválasztós kis gép kapcsolóit nyomogatva kellett eldönteni, hogy milyen fizikai illetve kémia behatás miatt lettek olyanok, amilyenek. Vagy egy stilizált, plexiből készült emberi testbe ágyazva mutatták be, hogy milyen anyagokat, miért és hogyan használnak fel az emberi testben, a pacemakertől kezdve, a csípőprotézisen át a sarokcsont-pótlásig. 

A Natural History Museumban igen komoly hangsúlyt fektettek a dinoszauruszok bemutatására. Nagyon tetszett az a technikai megoldás, hogy nagy transzparensekre írták fel a legfontosabb tényeket, érdekességeket egy-egy fajjal kapcsolatban. Ügyes húzás az is, hogy egy-egy kisebb kiállítási egység különböző részein ugyanazokat a messziről is jól olvasható szövegeket helyezik el, így szinte bárhol, bárhány másik bámészkodó mögött állva is sikerül összeolvasni mindent. 

Ennél egyébként egy jobb megoldást ismerek. Azt, amikor az ember fülhallgatót vesz fel, és az egyes helyszínekhez érve megnyomja az ott szépen feltüntetett számot, egy kellemes hangú narrátor pedig elmondja, hogy mit lát. Ez elsőre túlzó kényeztetésnek tűnhet, de aki tizenkettes betűméretű féloldalas összefoglalókat bogarászott mondjuk tíz órán keresztül, annak már nincs ereje az ilyesmit visszautasítani. Angliában egyébként egy ilyen megoldással sem találkoztam, pedig komolyan mondom, hogy létezik. 

Az emlősök, meg a víziállatok is tetszettek persze. Főleg a bálnák elképesztő mérete hatott rám, de – talán rám jellemző módon – két olyan állat lett a kedvencem, akik egy-egy különös tulajdonságukkal okoznak meglepetést. Az agyaras őzhöz egyébként nem fűztek semmi magyarázatot, úgyhogy csak a saját hipotézisemmel tudok szolgálni, miszerint a fagyos földet lazítgatta speciális fogaival, hogy jobban hozzáférjen a zuzmókhoz, magvakhoz. 

A másik favoritom hasonlóképpen meglepő, mint az, hogy a hangyák a saját tömegük hányszorosát tudják elcipelni, csak ez az evés előtt - evés után összehasonlítás valahogy még jópofább. 

Szóval az angol múzeumok nagyon jók, de a legnagyobb dobás az bennük, hogy – az első diploma megszerzéséhez hasonlóan – ingyen vannak. (Ez alól kivételek az ideiglenes kiállítások). Innen úgy tűnik, hogy a művelődés és tanulás elé lehetőleg semmilyen akadályt nem akarnak gördíteni. Újságokban is láttam hirdetéseket, ahol különböző tanfolyamok sikeres vizsgázóit állították példaként azok elé, akik még csak most készülnek (tovább)tanulni, és így valami frankó álláshoz jutni.

Nevetgélést hallottam a hátam mögül. Egy kolléganőm volt az. Valami nem stimmelt a gépével. Már vagy negyedórája próbálkozott egy beállítással, de csak nem akart összejönni. Ezen vihogott. 

Elindultam felé, és közben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb hozzáállás az övé, mint az enyém. Én ugyanis az ilyen apróságokon húzom fel magam a legjobban. Ha elsőre nem sikerül valami, rögtön feszült leszek, ha másodszorra sem, akkor már dühös, később, az idő és a sikertelen kísérletek múlásával pedig tönkremegy az egész napom, esetleg még kárt is teszek a gépben – vagy ha az nem a tervek szerint megy, akkor egy, a dühtől elhibázott mozdulattal magamban. 

Ez a lány meg elnevetgél. Neki van igaza, az nem kérdés – gondoltam, miközben odaértem. Azt mondta – és tényleg így is volt –, hogy valahogy elforgatta a monitor képét kilencven fokkal, és nem sikerült visszacsinálnia. Közben egyre jobban nevetett, hogy a számítógép az ő titkos ellensége, meg hogy mindig kitalál valamit a bosszantására. 

Én egyelőre nem nyúltam semmihez, csak a gép fölé görnyedtem, és gondolkoztam, mert ehhez hasonlót még nem láttam. Esetleg a monitort kellene elforgatni az ellenkező irányba kilencven fokkal, ha máshogy nem megy – morfondíroztam a lányról rám ragadt vidámsággal. A lány kuncogása közben egyre erősödött, és kisvártatva gyöngyöző kacajjá terebélyesedett a minket körülvevő csöndben. 

Én közben megnyomtam a CTRL – ALT – jobbra nyíl kombinációt, mert arra gondoltam, hogy ha egy mozdulattal sikerült elállítania, akkor ennél nem lehet bonyolultabb visszafelé sem, és a nyilak érintettsége is logikusnak tűnt. Működött. A kép visszanyerte eredeti irányát és arányait. 

Nyugodt megkönnyebbüléssel néztem a lányra, hogy nem kellett többször próbálkoznom, hogy nem kellett feldühítenem magam, és neki van igaza, hogy nevet az egészen. Ahogy ránéztem, hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje nem hallottam a kacaját. 

Néma nevetőgörcsben rázkódott, olyan mozdulatokat tett, mint aki a térdét csapkodja, de kis kezei ügyetlenül, szinte hangtalanul ütődtek a szoknya szövetének. Arckifejezése egy pantomimművészé volt, aki azt a feladatot kapta, hogy játssza el a vidámságot. Arca szégyentől piroslott, szemei szomorúak voltak, csak a szája remegett határtalanul széles mosolyra húzva, csak a fogai világítottak segélykérőn. 

Önkéntelenül is rámeredtem, és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Megrázta magát, mint aki varázslat alól szabadult, és vidáman mondta, hogy persze, és köszöni a segítséget. Szívesen – mondtam, és megkönnyebbülten mentem a helyemre. Onnan aztán lopva visszanéztem. A lány széles mosollyal a száján, de kifejezéstelen tekintettel maga elé meredve ült a gépe előtt még percekig.

Vannak szófordulatok, amik nem csúsznak ki akárkinek a száján. Olyat például, hogy tisztesség ne essék szólván, csak az mond, aki legalább ötven éve él Budapesten, de mindvégig azt hiszi, hogy a kettővel ezelőtti század tanyavilágába vágyik.

Nálunk is bevezetik nemsokára a kocsmákban és szórakozóhelyeken a teljes dohányzási tilalmat. A vendéglátósok attól tartanak, hogy a nikotinista vendégek ilyetén elijesztése megrendítő csapást mér majd a forgalmukra. 

Úgy hallottam, hogy Angliában is nagy volt az ijedtség, a tilalmat mégis bevezették, és azóta az élet ennek megfelelően folyik. Ez azt jelenti, hogy például a Sohoban minden pub előtt tekintélyes mennyiségű ember áll, és cigizik, iszogat, beszélget. Némelyik kocsma ablakain kívülre még kis peremet is tettek, hogy le lehessen pakolni a söröket. 

Ahogy bementünk néhány ilyen helyre, feltűnt, hogy a krimó belseje is maximálisan tele van, nemhogy ülőhely nincs, de a pultnál és a józanésszel állóhelyként felhasználható zsebkendőnyi kis terülteken is mindenhol kisebb-nagyobb társaságok táboroznak. 

Én nem tudom, mi volt a helyzet a tilalom bevezetése előtt, de empirikusan egyelőre nemhogy a megrendítő csapás, de még kis zavar gyanúját sem sikerült igazolni.

Hirtelen nem tudott, nem értett semmit. Nem tudta, hogy hol van, de még azt sem, merre van felfelé vagy előre. Ahogy kinyitotta a szemét, víz árasztotta el. Gyorsan becsukta. Ráeszmélt, hogy víz alatt van. Hirtelen, kéretlenül ugrott be az utolsó emléke: élesen nyíló, vakító fehérség, aztán mindent elvágó fekete sötétség. 

Újra kinyitotta a szemét. Semmit nem látott, csak a fényt kereste. Felfelé, a fény felé kell úsznia! Kapkodva nézett körbe, de nem látott semmit. Megpróbált megfordulni, aztán átbucskázni, a fejét forgatni, de sehogy sem sikerült fényre bukkannia. Lábával úszó mozdulatokat tett. Tempózott párat, aztán hirtelen belerúgott valami homokos dombocskába. Rögtön megállt, és felnézett. Meglátta a gyenge fényt! Mintha a Hold lett volna. 

Iszonyú erővel tört rá a kényszer, hogy levegőt vegyen, de tudta, hogy ki kell bírnia. Leguggolt, és teljes erejéből felfelé lökte magát combjai minden erejének megfeszítésével, de a homok besüppedt alatta, és nemhogy elrugaszkodni nem tudott, de még bele is süllyedt lábszárközépig. Kiszabadította magát, és karjával lapátolt felfelé, de a sikertelen elrugaszkodás annyira elvette az erejét, hogy újra elsötétült előtte minden. 

Nem adhatja fel! Elhatározta, hogy bármi áron fel fog jutni a felszínre. Nyugodtan kezdett evezni kezével, hogy ne használjon túl sok energiát, de úgy érezte, nem halad egyáltalán, ezért hirtelen nagyot húzott, és érezte, ahogy utat tör magának az őt körbeölelő vízben. Újra nagyot lendített magán. Aztán még egyet, de ekkor megdöbbenve érezte, hogy mozdulata csak egy kurta, formátlan, markolásra sikeredett. Már nem volt ura mozdulatainak. 

Felnézett, és meglátta a Hold fényét játszani a felszínen. Legalább öt méterrel maga fölött. Öt méter rengeteg! Sírni tudott volna, de újra erőt vett magán, és megint kézzel és lábbal is nekirugaszkodott, de csak görcsös rángás lett az akarásból. Közben újra rátört a légszomj, és ezúttal már nem volt ereje megálljt parancsolni neki. 

Teste önállósította magát. Nagyra nyitotta a száját, és levegőt vett. Egy pillanatra hitte, hogy megkönnyebbülés vár rá, hogy friss, tavaszi levegő árasztja el a tüdejét. Víz tolult le a légcsövén. Összerándult, és köhögött. Ekkor úgy érezte, hogy tűzcsóva lövell le a tüdejébe, és ott lánggömbbé terebélyesedik. Pokolian égetett. Szemeit tágra nyitotta, úgy érezte, kirobbannak a gödrükből. Minden izma pattanásig feszült. 

De meglepően hamar elillant a fájdalom. Végre megnyugodhatott. Megkönnyebbülten elernyedt, és becsukta a szemét. Megint nem tudta, hogy merre van előre vagy felfelé. Csak a bársonyos vizet érezte, ahogy lágyan simogatja az arcát. Süllyedni kezdett, és csakhamar puhán belesimult az aljzatba. Homok ment a szájába, de nem törődött vele. Csak most tűnt fel neki, hogy mindvégig milyen békés csend vette körül. 

Már zuhanni kezdett valami fekete mélység felé, mélyebbre, mint bármilyen tó feneke, és életében utoljára nagyon halk, de tisztán érthető emberi szavakat hallott felcsendülni a felszín felől. 

– Itt vagy, apa?

– Itt, itt. Nézd, integetek feléd a fluoreszkáló órámmal. Látsz már?

– Igen! Hál’ Istennek! Már azt hittem, rád ugrottam az előbb a szikláról.

Az angolok – állítólag, és tényleg – sokat beszélnek az időjárásról. De úgy tűnik, nem azért, mert az mindig panaszra ad okot, hanem mert változatos, és ezáltal érdekes.

Az első megfigyelést saját magamon tettem. Ahogy megérkeztem, elég hűvös volt, úgyhogy rajtam volt egy pulóver meg egy kabát is. Aztán ahogy jártam-keltem egy kicsit, melegem lett, és le kellett vennem a kabátot, majd a vonaton ülve már a pulóvert is. Kisvártatva viszont ez utóbbit vissza kellett vennem, hogy a vonatról leszállva fel-, majd megint levegyem a kabátot. 

Az egész a magas páratartalom miatt van. A nedves levegő jobban vezeti a hőt, ezért a hideget és a meleget is intenzívebben érezzük, azaz a kisebb hőmérséklet-ingadozásokat nagyobbnak érzékeljük. Mindez fokozottan igaz, ha még a szél is fúj. 

Márpedig – ahogy én tapasztaltam – egyetlen nap sem telik el konstans időjárási körülmények között. Szokványosnak tűnt, hogy reggel reménytelenül esett az eső, majd a kávé elfogyasztása után éppen hétágra sütött a nap, aztán megint beborult és fújni kezdett a szél, amitől felszáradt minden, hogy a kicsivel későbbi, említésre se méltóan gyenge, szemetelő eső újra benedvesítsen mindent arra a rövid időre, amíg a nap újra fel nem szárítja. A leírt események sorrendje tetszőleges. 

Többféleképpen is alkalmazkodnak a helyiek a változékony időhöz. Sokan fel-le kapkodják a ruháikat, mint én az első napon, mások belövik magukat egy bizonyos szintre, ami a térdnadrág, papucs, póló kombinációtól a pufi dzsekiig terjed, és közötte szintén bármi elképzelhető. Például a szőrmegalléros, háromnegyedes pehelykabát könnyen látható ugyanazon az emberen, akin azonos időpontban strandpapucs van. 

Én végül a kabát alatt csak pólót viselve találtam meg a számításomat, és úgy döntöttem, hogy az eső ellen nem fogok védekezni, mert úgyis mindjárt eláll, vagy nem esik annyira, vagy a közben fújó szél rögtön szárít is. (Azért a novembert félreérthetetlenül, konokan esősnek mondják).

Az angolok azt tanácsolják, hogy akárhogy is alakul az időjárás, az ember ne változtasson a szokásain, illetve ne tántorodjon el attól, amit eredetileg tervezett. Ha közben elromlik / megjavul az idő, akkor minek is, ha meg permanensen rossz, akkor meg azért, mert hülyeség lenne a komor időjárásnak megtenni azt a szívességet, hogy utánamegyünk a hangulatunkkal.

Van legalább egy rigó a parkban, aki a többiek hajnali zsivaját hallva összerezzen, mint akit áram ütött, még jobban összeszorítja álmos szemeit, még jobban behúzza a nyakát, és arra gondol, hogy délben is lesz elég giliszta, és különben is, most, közvetlenül ébredés után úgysem menne le egy falat sem a torkán, úgyhogy alszik tovább?

Ha legközelebb Londonban járok, ki fogom próbálni, hogy csak akkor veszek levegőt, ha meglátok egy Porschét. Persze nem biztos, hogy jó ötlet. Tartok a hiperventillácótól…

A hagyományokat lehet ésszel és ész nélkül is őrizni, és mindkét megoldás következményei lehetnek aranyosak vagy drámaiak. Az angolok egyik leghíresebb hagyománya a királyság megmosolyogtató intézménye. De tényleg ők akarják, mert egyszerű többséggel, bármelyik parlamenti ülésnapon véget lehetne vetni a dolognak, mégsem teszik. Cserébe a királynő elbohóckodik az ország lakói és a turisták legnagyobb megelégedésére, és nem ártja bele magát olyan ügyekbe, amibe egyébként törvényes joga lenne beleszólni. 

Sokkal fajsúlyosabb kérdés azonban a hideg-melegvíz problémája Angliában. Az angolok mind a mai napig úgy szerelik fel a fürdőszobai kézmosókat, meg sokszor a kádakat is, hogy a jobb oldalon van egy jéghideg, a bal oldalon meg egy tűzforró csap. Mindenki szabadon eldöntheti, hogy például fogmosásnál a fogzománcára kíván halálos csapást mérni, vagy inkább a nyelvét óhajtja hólyagosra égetni. 

Az üzletek amúgy tele vannak keverőcsapokkal, amik ránézésre megszólalásig hasonlítanak a nálunk megszokottakra, de egy-két ilyet használva az a paranoid érzésem támadt, hogy tessék-lássék megoldással, a feladat elszabotálásával állok szemben, ugyanis az egy szem csőből egyszerre éreztem a kezemre zúdulni jéghideget és tűzforrót. Azonban a csapot fokozatmentesen finomhangolva meggyőződhettem róla, hogy a jelenség nem a pszichológia (vagy pszichopatológia), hanem a fizika tárgykörébe tartozik.

A mókusok biztonsági játékosok. Gyűjtik és raktározzák a magvakat jó előre. Az is gyakori, hogy annyit és annyi helyre dugdosnak el, hogy tekintélyes részét el is felejtik. Az így elrejtett magokból gyakran új növények lesznek, vagy kevésbé jövőorinetált, de a jelenben teljes mellszélességgel jelen lévő állatok táplálékaként végzik. 

Legalábbis felénk valami ilyesmi a helyzet. De a londoni szállásunk közelében lévő parkban például olyan jól élnek a mókusok, hogy az emberek által a fák tövébe halmozott répa és alma hegyek úgy rohadnak el, ahogy vannak, mert a mókusoknak egyszerűen nem éri meg pakolászni őket még úgy sem, hogy a mondjuk százszor százötven méteres területen csak az éppen a földön tartózkodó mókusok száma bármelyik pillanatban eléri a tizet, és a józan ész szerint elvileg konkurenciaként kellene, hogy tekintsenek egymásra. 

A Hyde parkban élő nagydarab, fényes szőrű mókusok már egyenesen konzummániásak. A turisták kezéből veszik át a kaját, és odébb se mennek, csak leülnek, és a helyszínen ropogtatják el, amit kaptak. 

Rajtuk a galambok tesznek csak túl. Egyikük, miután eredmény nélkül topogott vagy tíz másodpercet előttem, nem bírta tovább cérnával, és úgy érezte, hogy soha nem jut egyről a háromra, ha nem száll fel a szalámis szendvicset tartó kezem mutatóujjára, és nem próbál meg beleharapni a magos zsömlébe. Nem sikerült belerúgnom, pedig megpróbáltam.

Úgy látom, Angliában kicsit más a helyzet a szabályokkal, mint nálunk. Mintha törekednének rá, hogy értelmesek, egyértelműek és betarthatók legyenek. 

Nálunk például – amúgy jogos – elvárás, hogy a közlekedők ismerjék az elsőbbségadás kötelező táblát. Angliában is gondolom, hogy az, de azért inkább biztosra mennek, és bele is írják a táblába, hogy mi a teendő, így aki első körben mackósajt értékesítési pontra asszociál, az se ront neki a fölérendelt úton közlekedő polgártársa oldalának. 

A megállni tilos táblát is alkalmazzák, de az elsőbbségadási kötelezettségre figyelmeztetőnél is jobban körüljárják a témát. Van a nálunk is ismert tábla, a velük jelölt szakaszokat pedig dupla vörös felfestéssel is megjelölik magán az aszfalton, a kiegészítő tábla pedig feltárja az összefüggést, és elárulja a konkrét teendőt: Ez egy vörös vonalas szakasz, tehát semmilyen körülmények között ne állj meg egyetlen pillanatra sem. 

A kedvencem a galambok etetését rossz ötletként beállító tábla, ami a tiltáson kívül két okot is felsorol, ami a legemocionálisabb állatbarátot is arra készteti, hogy józanul gondolja végig, hogy életszerű, értelmes tiltásról van-e szó. Tehát azért nem szabad etetni a galambokat, mert a fos egyrészt csúszik, másrészt betegségeket terjeszt. 

A tábla annyira jól működött azon a kis téren, ahol láttam, hogy tényleg nem volt összefosva a kövezet. Nem volt, aki összefossa. Ugyanis nem etették a galambokat, akiknek így nem volt okuk nagyobb létszámban képviseltetni magukat a helyszínen.