Most elégedettséget érzek. Beállítottam az órámat. Nem egyszerűen a pontos időt állítottam be, hanem mindennek (a pontos időnek is) az alapját, az abszolút nullát értem el. Azért vagyok ilyen elégedett, mert ugyanezt az órás, akinél annak idején vettem az órát, soha nem tudta megoldani.

Egyszer csak az történt, hogy rajtakaptam az órámat, amint délután fél kettő körül vált egyik napról a másikra. Éjfélre állítottam az időt, végigpörgettem a hónap napjait, és elégedettséget éreztem. De másnap minden megismétlődött. Ekkor mentem el az óráshoz, aki fölényesen bólintott, megnyomkodta az órát, és visszaadta, hogy most már minden rendben lesz vele, de nem volt rendben vele semmi másnap sem. Az órás, csekély értéket teremtő munkájáért legalább nem kért pénzt.

Másnap még visszamentem hozzá, és szóról szóra megismétlődtek az egy nappal korábbi események, úgyhogy sóhajtottam egyet, egy olyat, amilyet akkor szokás, amikor azt érzi az ember, hogy csak magára számíthat ezen a kibaszott világon és/vagy csak az van rendesen elvégezve, ami az ember saját maga végez el.

Levettem az órámat, hogy leolvassak a hátlapjáról valami alfanumerikus jelsorozatot, a típus azonosítóját. Láttam, hogy van ott valami, de képtelen voltam kiolvasni, hogy mi az. Közelebb és közelebb hajoltam, de csak nem láttam. Nem tudtam egyenesen rámeredni, mert a körbeérő fémszíj megakadályozott ebben, ezért halogén olvasólámpát kapcsoltam. Az meg össze-vissza verte a fényt a fémfelületen, úgyhogy meg kellett tapasztalnom, milyen lehet, amikor az embernek megromlik a látása, és egyszerűen nem tudja elolvasni, hogy mi van például egy termék lejárati idejéhez írva. Na de én olyan jól látok, hogy a szemész szokott leállítani, hogy hagyja, azt már nem kell tudni olvasni, úgyhogy csak összeszorítottam a fogam, és – komolyan mondom, hogy – fizikai fájdalmak árán, de kiolvastam és lejegyeztem azt a karaktersort.

Innen egy perc volt letölteni a használati utasítást, és nagyjából tízszer ennyi elvégezni a beállítást. A, B, C és D gombokat kell nyomni, míg ki nem serken az ember ujjbegyéből a vér, körbe kell hajtani minden létező mutatót, majd amikor ezek megvannak, akkor hátra van még egy legutolsó, a legkisebb, amit csak úgy lehet a nulla pozícióba juttatni, ha már a felette lévő, nála vaskosabb óra- és percmutató is a tizenkettőn áll, azaz gyakorlatilag vakon vagy legalábbis oldalról leselkedve. Ha túlszaladt, újabb huszonnégy órás kör következik.

Szóval megjártam a küldetést hol a képernyőre meredve, vagy éppen fel-le görgetve azt, hol a számlapot bámulva, és a csoda megtörtént. Az óra újra óramű módjára járt, teljes összhangban a világ folyásával, én pedig napokig úgy néztem rá, mintha egyenesen én gyártottam volna.

Aztán sok-sok hónappal később, a hibajelenség megismétlődött. Csalódottságot éreztem, és – mivel mindent elfelejtettem – dühből silabizáltam a gondosan elmentett leírást, és újra bevégeztem az origó missziót. Aztán megint napokig elégedettséggel voltam eltelve, és most, amikor harmadszor is megismétlődött a dolog, megint dühös lettem, de aztán – bár még a leírás alapján, de már – rutinból orvosoltam a problémát, és megint elégedett vagyok, de azért már érzem valahol hátul a tehetetlen dühöt is, hogy ha hatékonyabb vagyok a márka általam ismert szakértőjénél, akkor ki az isten fogja ezt, ahogy a dolgokat kell általában, egyszer és mindenkorra megoldani?!

Azt mondja a rádióban a bemondónő, hogy az interneten kis csapatok szerveződnek: a BKV sztrájk alatt négyen-öten ülnek egy-egy kocsiba, aztán mennek, amerre a busz vinné őket, vagy még közelebb. Úgyhogy a kedves hallgató csak menjen fel az internetre – teszi hozzá olyan ereszkedő dallamú megnyugvással, mintha ezzel bármit segített vagy legalább mondott volna, és már jön is a következő hír.

Ha ez a bemondónő lerajzolná az internetet, az egy 4:3 arányú téglalap lenne. A felső fele a pornó, alul balra bombareceptek, jobbra lent pedig a kedélyes kis telekocsi csapatok.

Kleinnek megint rossz napja volt. Bal lábbal kelt fel, elkésett a munkából, ahol aztán először mások hibáit kellett helyrehoznia, hogy a maga dolgához egyáltalán hozzáláthasson, ráadásul egyik kollégáját, talán a legostobábbat mind közül, éppen aznap léptették elő. Délben nem volt ideje elmenni ebédelni, a többiek pedig nem hoztak neki egy szendvicset se, így mire délután összeomlott a számítógépe, és magával rántotta egész aznapi munkáját, láthatatlan, de nagyon is érezhető vasabroncs szorult a fejére, szívét hideg jégburok zárta körül, kezei ökölbe szorultak, és ha nem lett volna vége a munkanapnak, talán meg is üt valakit, de hát ő volt az utolsó, nem maradt senki, akin kitölthette volna a dühét.

Magában ereszkedett le a lépcsőn, a liftben már évek óta fulladt, azt érezte, hogy a gép részévé válik, mire leér a hetedikről a földszintre, aztán nem lesz, aki kiszálljon, és ilyen nyomorultul fog elenyészni szánalmas élete. Az épületből egyenesen a kocsmába ment. Ott már várták. A pultos fel se nézett, szinte megérezte Klein jövetelét, és töltött. Klein felhajtotta a felest, letette a rá szánt bankót, és egy szó nélkül kiment az autójához.

Gyűlölködve kerülgette a többi autóst, rájuk mászott, az öklét rázta, taposta a gázt, szorította a kormányt, és ahogy közeledett a háza felé, csak egyre dühösebb lett. Az aznapi és évekkel korábbi sérelmek és megaláztatások váltották egymást lelki szemei előtt, fogait összeszorította és fújtatott, kollégái halálra kínzásáról vagy éppen egyetlen ütéssel való kivégzéséről álmodozott.

Ebben a hangulatban fordult be a kapufeljárón. A kerítés mögött zölden villanó szempár tűnt fel, majd el a sötétben egy pillanat alatt. Klein kivágta a kocsi ajtaját, kiszállt, lábával belökte az ajtót, aztán élesítette a riasztót. – Dinci! – kiáltott hörögve, és jobb kezébe vette a kapu mellé készített husángot.

A kiáltásra egy vékonydongájú vizsla jött elő lassan, bizonytalanul. – Dinci! – mordult még egyszer Klein, és meglengette a durungot, majd a kutya mellé csapott vele, aki félreugott, de Klein újra lesújtott, mire a kutya egyetlen mozdulattal elkapta a botot, és morogva rángatni kezdte. Klein is morogni kezdett, és szorította a fát elfehéredő ujjakkal, Dinci is morgott, és rángatta a botot, aztán Kleinnek sikerült kiszabadítani a szájából, és nagyot lendített, a kutya pedig rohant a suhogva repülő husáng után, aztán rohant vele vissza, és újra huzakodni és hörögni kezdtek, és ment ez addig, míg Klein szinte ájulásig fáradt, Dinci pedig nagyjából kiszórakozta magát.

A tegnapi előadás jól indult, de aztán valahogy unalomba fulladt annak ellenére is, hogy az a szereplő, aki a jelenetek előtt mindig elmondta, hogy mit kell tudnunk a háttérben meghúzódó történelmi eseményekről, halott-ébresztő hangosan ordított, és úgy teleszívta a mellkasát és úgy kihúzta magát, hogy attól kellett tartanunk, elpattan, mint egy túlfeszített íj.

A második felvonás alatt egyre többen kezdtek fészkelődni, mások álomba szenderültek, én pedig gépiesen bámultam a bal oldalon mindvégig mozdulatlanul ülő brácsás színpadról lelógó jobb lábának a szárát.

Már erősen közelítettünk a darab végéhez, amikor zsibbadt bénultságomból szokatlanul heves székelési inger rántott ki egy csapásra. Összeugrottam, mint akinek citromot fecskendeztek az ereibe, de azért megpróbáltam tartani magam: csak pár perc volt hátra.

De ahogy lenni szokott, az utolsó percek egyre lassabban teltek. Egészen odáig, hogy az idő végül szinte megállt, és egyetlen, a végtelen felé hullámzó óramutatóvá merevedett. Beleim elemi erővel próbáltak szabadulni terhüktől, engem hideg veríték borított el, és kétségbeesett légzőgyakorlatokkal próbáltam visszanyerni az irányítást testi funkcióim felett, miközben a színészek egymásra licitáltak lassított mozdulataikkal, hosszan megfontolt szavaikkal.

Minden szó beillett volna végszónak, de mindre jött válasz, majd viszontkérdés, és így tovább, mire engem már a pánik kerülgetett, záróizmaimat remegés fogta el, éreztem, hogy kapitulálni készülnek, és én már nem parancsolhatok rájuk engedelmességet. Belezuhantam saját kétségbeesésembe, megszűnt körülöttem a világ, az univerzum egyetlen végbélnyílássá zsugorodott.

Szűkölő állat módjára kuporogtam a székemen, amikor egyszer csak megéreztem, hogy valami megváltozott. Talán az elégedett morajlás jutott el hozzám, de akárhogy is, elhangzott az igazi végszó. A függönyt ezúttal nem engedték össze, de a színészek elkezdtek meghajolni. Végre eljött az én időm! A gyér tapsba beleadtam a magam egy-két kötelező, enervált tenyér összeütését, aztán óvatosan felálltam.

Kissé görnyedten fordultam oldalra, és úgy néztem a szomszédomra, hogy engedjen ki, mintha csak a darabról nyilvánítanék véleményt sietős távozásommal, és nem a természet szólítana, követelné, hogy rohanjak hívó szavára. Félmosolya meggyőzött, hogy hasonlóan gondolkodunk az előadásról. Felállt, hogy kiengedjen, közben össze-összeütötte kezeit, majd a mellette lévőnek is ki kellett egyenesednie, és így tovább. Végül az egész sor állt már, mindenki tessék-lássék tapsolt, de hátulról ez nem így látszott, hanem csak tapsolásnak és állásnak, és mire az elöl ülők hátranéztek, már csak azt látták, hogy hátul mindenki áll, és mindenki tapsol, így hát mire kijutottam a két térfél közé középre, ők is felemelkedtek, és tapsoltak. Rohanni nem tudtam, de remegve igyekeztem a kijárat felé, és ahogy az ajtót meglökve záróizmaim végleg feladták a küzdelmet, robbanó beleim hangját lelkes, szűnni nem akaró, ütemes vastaps söpörte el.

Az utóbbi években tudatosan próbálom elfordítani a fejem a világ elaljasodását bizonyító jelek láttán, és igyekszem inkább a pozitív változásokat konstatálni. De nem mindig járok sikerrel.

Sajnos többedszerre ütközöm a jól bevált, és ezáltal közmegbecsülésnek örvendő termékek silányításának jelenségével. Volt egyszer egy British Knights cipőm, ami akkori mércével iszonyú drága volt, cserébe valószínűtlenül hosszú évekig nem bírtam elnyűni, és végül csak az idők során minden létező skála szerint vállalhatatlanná kopott külseje akadályozott meg abban, hogy tovább hordjam.

Egy szűk évtizeddel később újra megláttam egy BK cipőt, és pozitív előítéletektől fűtve vettem kézbe. De már a tapintása is kellemetlen volt, a fény felé tartva pedig áttetszett a talpán az a műanyag rácsozás, ami néhány hónap hordás után össze fog roskadni az ember talpa alatt. (Ezt egy másik cipőn tanultam meg nem sokkal korábban).

Szintén évekig használtam az Old Spice hónalj stiftet, mert egyszerűen bevált: a szóban forgó hajlatom meg sem próbált büdösödni. Pár hónapja – ahogy szoktam – bevásároltam egy jó negyedéves adagot, hogy az első példány első harmadát efogyasztva megdöbbenve tapasztaljam, hogy nem csak a mérete csökkent le, hanem a hónaljhoz dörgölendő rész egyszerűen kiesik a helyéről, ahova mindezidáig tisztességesen oda volt rögzítve.

Meguntam a földről összeszedett stifteket fújogatni, meg függőlegesen és épp csak kitolva, hónaljammal körbeölelve használni, úgyhogy úgy döntöttem, márkát váltok. Sajnos nem emlékszem a választottam nevére, pedig volt olyan szar, hogy említést érdemeljen.

A kibontás után láttam, hogy az a fehér port hátrahagyó fajta, ami miatt úgy néz ki az ember, mintha valami különösen makacs parazitától próbálna szabadulni a tudomány 1934-es állása szerint. Mellékbüntetésként az új stift használatával való kb. azonnali felhagyást követő második hónapban is jelentős erőforrásokat kellett arra allokálnom, hogy a viszketéssel a többségi társadalom számára elfogadható módon vegyem fel a küzdelmet.

Most az a tervem, hogy addig használom az egyes Old Spice példányokat, amíg először szét nem esnek, majd kivágom őket a kukába. De lehet, hogy előrehozom a második lépést, mert a napokban valami furcsa szagot éreztem az alapértelmezett illatba vegyülni, amit párszor már a csapvízben is kiszagoltam. Nem akarom tudni, mi az.

Úgy tartom magam számon, mint aki soha nem tenne olyat, mint a barkácsolás, de időnként mégis előfordul, hogy a természetem ellen cselekszem. Ilyenkor néhány tíz undorító és felháborító szó kreatív egymáshoz kapcsolásával kísérem a folyamatot, melynek során apróbb sérüléseket szerzek, majd a helyzet szignifikáns rontása után vagy felhagyok a tervemmel, vagy mégis megoldom a problémát, de ilyenkor már képtelen vagyok örömet érezni.

A mai nap másként alakult. Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy a notebookom ventilátora folyamatosan üveghangon jár. Olyannyira hajlamossá vált a melegedésre, hogy legújabban már egy filmet se lehetett megnézni rajta a karácsonyra kapott hibátlan kidolgozású és szemet gyönyörködtető öltálcámon, mert addig forrósodott, amíg már önvédelemből le kellett kapcsolnia magát.

A fent vázolt helyzet azért alakulhatott ki, mert a két alapvető processzor típusból, azaz a normálisból és kurvára melegedőből nekem az utóbbi van, illetve mert a két hűtés típusból, azaz az ésszerű, oldalról szívó és az ostoba alulról szívó közül szintén az utóbbival rendelkezem. Ha ehhez a kombinációhoz időt adunk, akkor szépen lassan por illetve kosz rakódik le a ventilátor környékén, addig rontva az alulról szívott forró levegő miatti eleve gyenge hatásfokot, míg aztán állandóan mennie kell az intenzív hűtésnek, majd aztán már az se lesz elég.

Fogtam hát a notebook aljának vonatkozó részét, és leszedtem. Kifújtam belőle a koszt, ami kis csalódásomra közel sem volt olyan tetemes mennyiségű, mint amire számítottam. Aztán visszaraktam az aljzatot, és örömmel konstatáltam, hogy a gép visszatért eredeti állapotához, és csak időnként kapcsol be a ventilátora.

Viszont most, hogy ezeket a sorokat írom, kénytelen vagyok észrevenni és elismerni, hogy megint folyamatosan jár. Na, ez meg attól lehet, hogy közben megjavítottam a fűtést, és így nem tizenhat fok van a szobában.

Én is csak pár éve hallottam egy barátomtól, de attól még közismert tény, hogy a gázszerelők nemzetközi összeesküvés szálait tartják kapzsiságtól meggörbült ujjaik között. Ha bármi nem működik a gázkészülékkel, majd ők kijönnek, megkérik a tulajt, hogy lépjen hátra kettőt, némán piszmognak valamit, aztán kiállítnak egy tizenhétezer forintról szóló számlát.

Nekem az egyik konvektorom kezdte el húzni a lábát. A tizenhat fokot becsülettel tartotta, de ha feljebb tekertem, kisvártatva egy éles kattanással leállt. Na ilyenkor szoktam szerelőt hívni, hacsak nem zsebeltem már be egy komoly sikert barkácsolás témakörben, úgyhogy ma szépen elolvastam, hogy a nemzetközi összeesküvést leleplező barátom mit írt a múltkor a hiba orvoslásáról, és egyszerűen leszedtem a konvektor elejét, kicsavaroztam az őrlángba érő fejegységet, és megfújogattam, megsmirgliztem, majd visszatettem a helyére. Azóta csodálatosan működik.

Na, nem szaporítom tovább a szót, mert még az előtt fel akarom tenni ezt az írást, mielőtt a túlmelegedéstől leszabályoz a notebook.

Stefan Zweig annyira jó regényeket és novellákat írt, hogy mindig is sajnáltam, hogy túl sok energiát fordított arra, hogy híres emberek életét örökítse meg. Másfelől viszont Stefan Zweig annyira jól írt, hogy most már kíváncsi vagyok, hogy az ő tolmácsolásában milyen volt Magellán.

Ne készítsünk káposztalevest. Hagyjuk ezt meg a nálunk szomorúbb éghajlattal megvert németeknek vagy lengyeleknek. Tegyük a savanyúkáposztát egy félreeső helyre, és inkább vágjunk fel pár fej hagymát, aztán dinszteljük meg alaposan. Jelezzük, hogy innen még pörkölt vagy akármi is lehet a dologból.

Ha nem sikerül az elterelés, engedjünk kicsit a nyomásnak, és a megdinsztelt hagymát engedjük fel vízzel. Kérdezzük meg, hogy akkor végül milyen leves készüljön, mert ebbe a lébe még mehet hús, zöldség, akármi. Ha ezzel az udvarias menekülőút ajánlatunkkal is kudarcot vallunk, sóhajtsunk fel, és dobjuk bele a savanyúkáposztát a lébe.

Innentől kezdve – a kőleves készítésénél bevett módszerhez hasonlóan – az előre menekülés stratégiáját kell választanunk. Tegyünk babérlevelet, köményt és feketeborsot a főzetbe, vágjunk fel füstölt sertéscomb darabokat nagyobb miszlikbe, és azokat is öntsük a készülő levesbe. Sózzunk vagy vegetázzunk kicsit utána (a füstölt hús eleve erősen sós), aztán már csak várnunk kell, hogy felforrjon.

Ha ez megtörtént, hagyjuk csak sokáig kis lángon gyöngyözni, a legvégén pedig két kiskanál cukor kíséretében tegyünk bele egy doboz tejfölt, és kevergessük bele alaposan. Így is forrhat még egy kicsit, aztán kész. Végül tálaljuk az elkészült levest, és lepődjünk meg, hogy tulajdonképpen kifejezetten finom lett.

Két kortalan – de talán késő harmincas –, lepusztult alkoholista ment előttem. Hol meglódultak, hol leragadt a lábuk, egymás koszos kabátujjába kapaszkodva törtek az ég alja felé – legyen az előrefelé vagy ívesen oldalra sodródva.

Már egy ideje mögöttük jöttem, de még csak boldogan egyetérteni, takonybuborékot fújva együtt röhögni hallottam őket. Vidámságukat maguk sem tudták megmagyarázni. Persze éppen ez volt a cél.

Aztán az egyikük – a másikat is magával rántva – elesett. Tompán puffantak a hideg aszfalton. Lassan, körbe-körbe támolyogva feltápászkodtak, és széles mosollyal, egy újszülött csodálkozásával habzsolták be a magas házak közé ékelt, nagyobbacska térre futó utca képét. Egymásra néztek, és hirtelen megértették, hogy miért olyan boldogok. Szabadon mehetnek bármerre, senki nem állítja meg, nem téríti el őket, senki nem dobol az ujjával, hogy hol vannak már.

– Uram, mit gondol, hova menjünk? – kérdezte orrát arisztokratikusan felhúzva az egyik, olyan hangsúllyal, mintha bármilyen egzotikus uticélt is választhatnának, nem csak irányt. Aztán megint kitört belőlük a szakadó slájmos, sípoló röhögés. Így értek ki az utca végére, ahol a kérdezett így szólt: – Menjünk oda! – mutatott egyenesen előre, egy századfordulós épületre, de aztán hirtelen elhallgatott, és társával együtt meredt a nagy fakapu feletti táblára: iskola.

Pár pillanatig némák maradtak, fojtó emlékek sötét képei törtek fel belőlük, de nem szóltak, csak egymás szeméből olvasták ki a másikét. Vagy a sajátjukat? Egyre megy: Ugyanarra gondoltak mindketten, és élesen balra fordultak. A következő sarokig dülöngéltek némán, meg-megtorpanva, és csak amikor meglátták a kocsmát, akkor nevettek újra szabadon.

Az ember nem lehet egész életében boldog. Mindenkinek megvan az az egyetlen szakasz az életében, amikor jól érezheti magát a bőrében, amikor rátalálhat saját magára. És ez nem minden. Van ugyanis három probléma. Először: Nem mindenki jön rá, hogy mikor jött el az ő ideje. Másodszor: Egyáltalán nem biztos, hogy amikor eljön az idő, a körülmények is úgy alakulnak, hogy átadhatjuk magunkat a boldogságnak. Harmadszor: Olyan is van, hogy valakinek nincs ilyen szakasz kijelölve. Sajnálom.

Persze biztosan ön is találkozott már olyan emberrel, vagy legalább hallott olyanról, aki élete túlnyomó részében boldog volt. Nos, ezek az emberek legtöbbször tudatlanságuk, felszínességük áldozatai, és csak azt hiszik, hogy boldogok. (A végeredmény pedig ugyanaz, mintha tényleg boldogok lennének). Ha ön érti, hogy miről beszélek, sajnos nem tartozik közéjük.

De nem akarom elszomorítani önt, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan történetet szeretnék elmesélni, amiben minden a lehető legjobban alakul.

Berkovics Elemér hét hónapra született. Nem mondom, hogy direkt sietett, de az biztos, hogy szüksége volt minden percre, hogy előkészíthesse a boldogságát. Hosszú út állt előtte. Koravén kisfiúként tartották számon. Állandóan a felnőttek körül sündörgött, a többi gyerekkel nem nagyon értett szót. Esetleg a nála idősebbekkel. Az óvodában is a dajka közelében szeretett lenni, és mindig kérdésekkel árasztotta el a világ dolgairól, és egyáltalán: folyamatosan tanult tőle, itta magába a dadus egész lényét.

Már jóval az iskola előtt választékosan beszélt, modora kifogástalan volt Elemér volt a lakótelepen az egyetlen kisfiú, akinek Rakonczay bácsi, a hírhedt gyerekgyűlölő előre köszönt, és szinte meg se próbálta elnyomni szigorú vonásait szétfeszítő atyáskodó mosolyát, ha meglátta.

Az iskolában mindig a nehezebb utat választotta: nem használt számológépet, a leckét mindig aznap készítette el, amikor feladták, és nem a következő óra előtti napon, a kötelezőeken túl is habzsolta a történelmet, és halott költők verseit (de a kortárs művészek alkotásait – az igazat megvallva – enyhe megvetéssel kerülte). Tanítás után a parkba rohant, és elvegyült a sakkozók között. Élete egyik legszebb napja volt, amikor az idős mesterek bevették maguk közé, és elismerően biggyesztették szájukat érett játéka láttán.

A gimnázium után mérnöknek tanult, és az egyetemi évek alatt egyre jobban kezdte magát érezni. Megnyugodott valamennyire, érettsége kezdett illeni hozzá, nem tűnt már annyira koravénnek. Persze a szakadatlan ismeretszerzésnek hála(?) itt sem az évfolyamtársaival töltötte az időt, hanem könyvtárakban, illetve a legtapasztaltabb professzorok szemináriumain.

Azonnal kapott állást. Ő volt az, aki fiatal volt, de tapasztalt. Karrierje megállás nélkül ívelt felfelé, csakhamar központi figurává vált a munkahelyén, mindenki hozzá fordult tanácsért, a fiatalabbak felnéztek rá, és az idősebbek is elismerték. Óriási hasznot hajtott azzal, hogy egyesíteni tudta a pályakezdők heves ötleteit a nagyöregek tapasztalatával.

A nők igazából csak ekkor kezdték el értékelni. Bolondultak őszülő halántékáért, érettségéért, azért, mert ösztönösen érezték, hogy ennek az embernek komoly céljai vannak. Elemér pedig elemében volt, üzleti sikereket halmozott kitüntetésekre, és egyre jobban és jobban mentek a dolgai. Csillagászati összegeket keresett, szabadalmai kövéren ontották a jogdíjakat.

Minden úgy ment, ahogy kell. Megházasodott, környezete elismerte és szerette, szép gyerekei születtek, leépítések tucatjait élte túl, sőt egyre előrébb lépett, egzisztenciája végleg megingathatatlanná vált. Szóval bárki azt mondta volna, hogy Elemér boldog. De nem volt az. Ő ennél többet remélt. Nem végighajtani akarta az életét, nem sikeres akart lenni, hanem boldog.

Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, hirtelen úgy érezte, hogy ennek így nincs tovább értelme. Próbálták marasztalni, de hajthatatlan volt: befejezi. Igazán bensőséges ünnepséget rendeztek hát neki, és szépen elbúcsúztatták. Elemér megkönnyebbülést érzett. Felszabadultan elevenítette fel a régi történeteket, és arra gondolt, hogy lehet, hogy mégiscsak boldog életet élt mindvégig. Vagy legalábbis mióta őszült a halántéka.

Az utolsó munkanapján gyalog indult hazafelé végig a fasoron. Makulátlan cipőjével harsogva rúgta a színes avart, teli tüdővel szívta magába az ősz illatát. Ahogy kiért az úthoz, felszállt a buszra. Egy kortársainál komolyabbnak tűnő fiú rögtön felpattant, hogy átadja a helyét. Elemér szinte meghatódott, de egy kedves mozdulattal mégis leintette az udvarias gimnazistát: maga is meglepődött, de úgy döntött, hogy futni fog hazáig.

Leszállt hát a következő megállónál, és rohanni kezdett. Szinte fájt, ahogy a hideg levegő átjárta a tüdejét, talpa csípett, ahogy a földhöz csapta, kabátja forrón nehézkedett izzadt hátára. A házuk előtt majdnem keresztülesett a hírhedt, tűzrevalóan rossz Csordás Norbin, aki a szokásos, és csak Elemér számára fenntartott köszönését ezúttal egy cinkos mosollyal is megtoldotta.

Elemér rohant fel a lépcsőn, a fordulóban majd’ elszállt, ujjai épp hogy nem csúsztak le a fémrúdról. Zihálva ért az ajtó elé, kaparászni kezdett a kulcsa után, de ujjai nem akartak engedelmeskedni, verejtéke szemébe csorgott, úgyhogy dörömbölni kezdett. Felesége riadtan nyitott ajtót, Elemér szinte beesett az előszobába, alig kapott levegőt, a térdére kellett támaszkodnia, hogy állva tudjon maradni, és hogy egy kis vér jusson a fejébe.

Felesége rémült aggodalommal lépett feléje, a szokatlan zajra két lakli gyereke is előjött. Elemér kiegyenesedett, kezével megálljt intett, szemei elkerekedtek. Lassan feleségére, majd két gyerekére nézett, az előbb intésre emelt bal kezét remegve rakoncátlankodni kezdő szíve fölé szorította, szeme bepárásodott.

Pár másodpercig megnémult és megmerevedett a világ. Elemér maga elé meredt, leszegte a fejét, ujjait tenyerébe hajlította, majd hirtelen mindkét kezével a levegőbe öklözött, és pöffenve, bugyborékolón, vulkánszerűen nevetve felkiáltott: – Nyuhugdihííjas vahagyoook!!!

Kaptam egy levelet, és úgy érzem, meg kell osztanom annyi emberrel, ahánnyal csak lehet, mert elég nagy lehetőséget látok benne, hogy bárki, aki megüti egy átlagos cerkóf értelmi szintjét, rátapintson a lényegére. (Róluk egyébként épp most derült ki, hogy olyan kifinomultan kommunikálnak egymással, hogy az már a nyelv csírájának tekinthető). A levél így szól:

Kedves [keresztnév kedvesen beillesztve]!

Mi nem ismerjük egymást személyesen, remélem, nem veszed tolakodásnak levelemet, egy lehetőséget szeretnék veled a következő pár sorban megosztani,mert a profilod alapján nagyon szimpatikusnak tűnsz.

A nevem S#ĐŁ$y Judit, és a társaimmal együtt egy sikeres marketingvállalkozást vezetünk, amelynek profilja a wellness ezen belül, pedig az egészségmegőrzés (prevenció) és szépségápolás, amelyek a wellness iparág legdinamikusabban fejlődő szegmensei. Munkánk nem tartalmaz értékesítési feladatokat, ezt a háttércégünk feladata, mi a reklámmal foglalkozunk!

A marketing csapatot 10 fővel fogjuk bővíteni, egy 2009-2010-ben megvalósítandó projekthez. Ezeket a helyeket rövid időn belül mindenképp be kell töltenem, ezért keresek mind személyesen mindközvetve (e-mailben) jelentkezőket a pozíciók betöltésére. Talpraesett, ambiciózus és megbízható emberekre van szükségem. A nemzetközi elszámolásnak köszönhetően a cég stabil anyagi hátteret biztosít, mellékállásban átlagosan nettó 400-500 ezer Ft/hó a fizetés.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, úgy javaslom, üljünk le beszélni róla! A kommunikáció gyorsítása érdekében egyeztessünk telefonon. Hívj, vagy küldd át a te számod és megkereslek én !

További szép napot,

S#ĐŁ$y Judit

Tel.: +36X0-X13-4XX8

E-mail: s#ĐŁ$y.judit@gmail.com

http://www.jogdijbamegyek.hu

Az első bekezdésből megtudom, hogy szimpatikus vagyok a levélíró számára, ezért meg szeretne osztani velem egy lehetőséget. Nem dolgoztatni akar, nem akar tőlem valamit, hanem meg akar osztani egy lehetőséget. Segíteni akar.

Potenciális jótevőm zsenge kora ellenére a cégvezetők elit csapatát erősíti. Nem is csoda, hogy vezető lett, hiszen rögtön a wellness iparág kellős közepébe, a két legdinamikusabban fejlődő szegmensébe nyúlt bele. Kis megkönnyebbülés, hogy a meló nem értékesítés, ami a rosszmájú vészmadarak első tippje lenne, illetve közismerten a második legkizsigerelőbb munka a disznóbél lapátolás után. Itt reklámról van szó, ahhoz pedig mindenki ért.

Csak tíz embert vesznek fel. El ne roppantsam a billentyűzetet, ahogy görcsösen kapok rá az egyedülálló lehetőségre. Minden helyet be kell töltenie, és rajta van az ügyön ez a menedzser, a rohadt életbe, csak el ne csesszem ezt is, az elsők között kell lennem! Egy nyúl után kapó agár lendületével nyargalok át a nemzetközi elszámolásnak köszönhetően a cég stabil anyagi hátteret biztosít lófaszbingó szólamon, és a levegőbe öklözve olvasom, hogy havi nettó(!) 4-500.000(!) Ft-ot kereshetek mellékállásban(!).

Mielőtt leülnék beszélgetni, rákattintok a honlapjukra, hátha mégsem túl korai már ott is elrejteni valami jelet, hogy mégis mit kell csinálni. Hát ez nem derül ki rögtön. De van egy videó, amiben egy fiatal srác meggyőzően beszél. Elmondja, hogy ez a rendszer kurvajó – feltéve, hogy valaki sok pénzt akar keresni minimális munkával. A riporter meg is dicséri a végén, vagy inkább le van nyűgözve, nem tud már mit kérdezni, ha egyszer most mondták el a füle hallatára, a szeme láttára, hogy ennél a passzív jogdíjfejésnél jobb dolog a világon nincs. Hát nagyon köszöni.

Én akkor tovább nézegetem az oldalt, és látom, hogy lehet hírlevélre jelentkezni, csak pár személyes adatomat kell megadnom. Na gyerünk, el nem tudom képzelni, hogy ezzel mi lehetne a gond, regisztrálok, belépek. De a tartalom tök ugyanaz. Nem baj. Valószínűleg arról van szó, hogy itt nyílt, transzparens minden, nincs semmi, amit ne olvashatna bárki kívülálló is. A módszer magáért beszél.

Újra elmélyedek a célratörően rövid szövegekben. Pár idézetet látok arról, hogy az élhetetlenek csak kárognak, de akik sikerre vannak ítélve, azok nem pöcsölnek, hanem megragadják a lehetőséget, és markolják, hogy az ujjuk elfehéredik. De várj! Olvasnivalót is kínálnak. Itt lesz akkor a módszer! Azt írják, hogy a passzív jövedelemforrás az, amikor már nem kell dolgoznod valamiért, hanem az csak egyszerűen fossa a pénzt, csak győzd megvetni a lábad, ahogy ömlik rád. Felsorolnak pár passzív jövedelemforrást (vers jogdíja, lakás), de pont azt, amiről itt szó van, éppen nem.

Az itt található összesen húsz sor pdf-ben is megnyitható, de aki nem akar lapozgatni, meg kattintgatni, annak idézem a kedvenc mondatomat:

„Közgazdasági tény, hogy csak akkor érezheted magad anyagilag biztonságban, ha a jövedelmeidnek 70%-a passzívan, jogdíjszerűen érkezik”.

Azon gondolkodom, hogy jó állampolgárként ezt az egészet elküldöm a rendőrségre, a gazdaságiakhoz, mert ők tudják csak igazán értékelni azt a sok erőfeszítést, azt a sok segíteni akarást, ami ezeket az üzletembereket hajtja.

A férfi száraz kifli módjára szorult a karfára. Méhkirálynőszerűen mellette tornyosuló feleségének minden lélegzetvételére halkan felnyüszített, ahogy a zsugorodó élettér kipréselte a levegőt gyenge tüdejéből. Ilyenkor egy-egy marék mogyorót vett magához, és azt ropogtatta. De az asszony egyszer csak rászólt: – Nem hallom tőled a TV-t, te istenverése! Ne ropogtass már! – és felhangosította a TV-t. – Még a gyereket is felvered… – tette hozzá álszent, hangosan süvítő suttogással. A férfi nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta kék eres koponyáját, megmarkolta a karfát, kissé oldalra fordította elcsigázott testét, kiszabadította magát a szorításból, és kissé előredőlve, lassan elemelkedett a földtől, hogy a recsegős padlót és lépcsőfokokat elkerülve, némán felszálljon az emeletre. – Jaj, ne játszd nekem állandóan a mártírt, nagyon kérlek! – sziszegte utána a feleség sértett megvetőn, és a felszabadult díványt kényelmesen kitöltötte teljes szélességében.

Ma sem megy az írás, úgyhogy álljon itt egy egyszerű információközlés. Mondjuk a gepárdokról.

A gepárd arról híres, hogy – rövidtávon – istentelenül gyorsan, akár 110km/h sebességgel tud futni. Egyedfejlődésében mindent ennek a kimagasló üldözési képességének rendelt alá. Arányai, izmai, egész teste mind erről árulkodnak. Az egyetlen macskaféle, amelyik nem tudja visszahúzni a karmait, mert azok hatékonyabbak a vágtánál, ha fixen vannak a helyükön.

Ez baromi jól hangzik, de majdnem olyan veszélyes túl specializáció, mint a koaláé, aki kizárólag a világ leggyúlékonyabb növényének (az eukaliptusznak) a levelét bírja enni. A gepárddal ugyanis az a gond, hogy elképesztően magas áron (azaz nagyon nagy energia-befektetéssel) szerzett zsákmányát egy serdülő hiénával szemben sem tudja megtartani, ami közvetlenül rendkívül megalázó helyzetekhez, statisztikailag meg ahhoz vezet, hogy ennek a macskafélének a legrosszabb a sikeres vadászati aránya. (Sikernek itt azt tekintjük, ha nem csak elfogni sikerül a prédát, hanem jóllakni vagy legalább érdemben enni is belőle).

Nem tudni, pontosan miért, de valamikor a nem túl távoli múltban a faj olyannyira a kihalás szélére sodródott, hogy mindössze néhány példányon múlt a túlélésük. A jelenlegi populációk tehát mind ugyanattól a pár példánytól származnak.

A szegény embert az ág is húzza: A genetikai változatosság hiánya újabb rizikótényező a fennmaradásért vívott harcban, márpedig a gepárdok annyira egy kaptafára készülnek, hogy egy kísérlet során, ahol különböző gepárdok oldalából tenyérnyi bőrdarabokat vágtak ki, és átvarrták egy másik példányra, a bőrszövetek a legkisebb probléma nélkül éltek tovább új gazdájukon, és meg sem próbáltak kilökődni.

És ha én meg tudtam volna rendesen írni, amit eredetileg akartam, akkor senki nem is beszélne ezeknek a nemes állatoknak a sorsáról.

Én olyan kishitű vagyok, hogy sokszor inkább nem is vágok bele dolgokba, mert úgy érzem, úgysem sikerülhet. De hol a csillagos égben lehetett volna a határ az előtt a mindig a boldog jövőt kihívó rendőr előtt, aki kiugrott a második emeletről, hogy földet érve az út porát hátrakorbácsoló rohanással tűnjön el az őt üldöző kollégái elől, aztán ki tudja, még milyen terveket kovácsoljon. Erre a hirtelen lángolásban fogant, pompás tervet egy minden józan szemlélő számára váratlanul eltörő medencecsont meghiúsítja.

Az angol lakásokban gyakran a cirkó-fűtés bevezetése miatt likvidált kandallók helyére lesz figyelmes az ember. Az volt a szokás ugyanis, hogy az ottaniak csak késő délután raktak a tűzre, aztán a közelében ücsörögtek – mondjuk a nappaliban – egészen addig, amíg a fa le nem égett, aztán elmentek aludni. 

De bezzeg most, hogy a legtöbb helyen már cirkóval oldják meg a temperálást… nem változott semmi. Hazajönnek délután, és bekapcsolják a fűtést. Nem feltekerik mondjuk 17 fokról 20-ra, hanem bekapcsolják. 

A gázzal úgy lehet takarékoskodni, hogy az ember leveszi a fűtést valamelyest, ha nincs otthon, de nem annyira, hogy aztán újra felemelve túl sok energiát kelljen beleölni, míg felfűt a rendszer. Ezt ki lehet számolni, vagy ki lehet kísérletezni, vagy rá lehet érezni. Az angolok viszont nemet mondanak mindhárom megoldásra, és igent a hagyományőrzésre. 

Úgyhogy lefekvés előtt kikapcsolják az egészet, hadd hűljön 18-20 órát, aztán adnak a hidegvíznek, amit, ha már átjárta a fűtőtesteket, ismét magára hagynak. Így a hőmérsékletet szabályozó fali egységre (az egész értelmére) sincs szükség. Hát a tűznek se lehetett megmondani, hogy hány fokon égjen.