Még a múlt héten rendeltem egy komódot. Húsz ezer előleget kellett volna letennem, de nálam csak egy ötezres volt. Az eladó nagyon csalódott volt. Általam ismeretlen célú és mélységű számításokat végzett a számológépén, rendre szemmel láthatóan kiábrándító eredménnyel. – Húsz ezret szoktunk kérni – mondta. – Értem, de nálam csak ennyi van. Azt gondolom, ez is kifejezi a szándékom komolyságát.

Ekkor furcsa mosoly jelent meg az eladó arcán. Inkább csak a szeme mosolygott, a szája mintha titkolta volna az egészet, ha csak rajta múlik, de azért a szeglete majdnem megiramodott felfelé. – Nézze uram – kezdte egy sóhajtással –, én elfogadom, hogy a maga szándékai komolyak, de egy dolgot mondok magának. – A magánakot megnyomta, élesen, hangosan préselte ki tüdejéből. Egy másik eladó jött elő a raktárból, de épp csak az ajtófélfáig, ott támasztotta meg magát, és figyelt.

Az eladó a szeme sarkából nyugtázta a jelenlétét, és folytatta. – Egy dolgot mondok magának. Én felírom erre a cédulára, hogy maga már fizetett ötezret (az ötezret úgy mondta, mint aki egy régi, kellemetlen emléket idéz fel), de ha ezt nem tudja bemutatni pénteken, amikor jön a komódért, akkor… - És itt meg kellett állnia, mert nem csak a szája szeglete indult meg felfelé, hanem a szavak helyére is gurgulázó nevetés akart tolulni, úgyhogy meg kellett keményítenie magát, pár mélyet kellett lélegeznie, aztán egy valójában rövid, de számomra perceknek tűnő időt mintha álmodozással töltött volna, de végül folytatni tudta. – Szóval ha nem tudja bemutatni, akkor azt úgy vesszük, mintha maga egy árva garast se fizetett volna. És szépen kifizeti a teljes összeget. – Széttárta a karját, hogy ő végzett a mondandójával, most már mindent tudok, nekem kell döntenem egyedül. Az ajtófélfánál álló ember kérdőn nézett rám, mintha azt tudakolná, hogy megértettem-e, amit kollégája az imént mondott, és felfogtam-e a jelentőségét.

Ötezer forint a komód teljes árához képest nem jelentős összeg, mégis úgy éreztem, hogy rettenetes súlya van annak, amit most mérlegelnem kell. De aztán eszembe jutott, hogy ez az egész helyzet végül is teljesen szokványos és természetes. Akkor meg mi van velem? – Rendben, mondtam, és letettem az ötezrest a pultra. Az eladó megírta a kis cédulát. A kicsit szó szerint értem. A keskenyebbik fajta pénztárgép papír volt, és az egyetlen rajta szereplő tétel miatt rövid is. Alig fért oda az eladó kézírása, hogy „ötezer” és „komód elől.”. Rátette a kezét az ötezresre, maga felé húzta, majd a fény felé tartotta, hosszasan vizsgálgatta, és csak úgy tette be a pénztárba. Amikor mindezzel megvolt, csak akkor adta oda a cédulát.

Én zsebre tettem, és elköszöntem. Az eladó még utánam szólt. – Aztán vigyázzon arra a cédulára! – Persze, mondtam, és megint azt a furcsa súlyt érezve a vállamon a pincehelyiségből kivezető lépcső felé indultam. – Várjon! – szólt utánam az eladó – pont most mondtam magának, hogy vigyázzon. – És a kezembe nyomta a cédulát, amit épp az előbb magam tettem zsebre. Meg se köszöntem, csak kiléptem az ajtón a friss levegőre, és gyorsan becsuktam magam mögött. Az ujjaim között szorítottam a cédulát, és a szememmel már egy biztonságos helyet kerestem, ahol rendesen el tudom tenni, ahol biztonságba tudom helyezni. Az ajtó üvegén keresztül még láttam, ahogy a másik férfi előjön az ajtófélfa mellől, váltanak pár szót azzal a gyanús mosolyukkal, és nagy bólogatva, mint akik valami sikert értek el, kezet fognak.

Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszem el a cédulát, hanem a kezemben tartom, összepréselem az ujjaim között, ahol bárhányszor rá tudok nézni, meg tudok győződni róla, hogy még megvan.

A következő napjaim azzal teltek, hogy a cédulát őriztem, hogy próbáltam jobb helyet találni neki. Járt az ingem, és a kabátom zsebében, a pénztárcámban, a fiókomban, és még ezer helyen, de akárhol kicsit jobban megnéztem, végiggondoltam, hogy mi minden történhet vele, be kellett, hogy lássam, nem elég biztonságos. A környezetemben lévőknek hiába mondanám, hogy legyenek szívesek ők is figyelni egy kicsit, mert vagy meg se értenék, vagy éppen ezért kezdenék el olyan fajta tréfákon törni a fejüket, amit én most, ebben a helyzetben, ilyen tét mellett nem engedhetek meg. Szerdától újra az ujjaim között volt a cédula, és nem eresztettem többé.

Pénteken, amikor dobogó szívvel újra lementem azon a pár lépcsőfokon, szerencsére nem állt előttem senki. Úgy tettem az asztalra a cédulát, mint aki évszázados kötelességének súlyát adja át. Csak ezután köszöntem. Az eladó visszaköszönt, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem emlékszik rám. A másik ezúttal mellette állt. – Jöttem a komódért – mondtam –, amit hétfőn rendeltem meg. Itt a cédula a foglalóról. Megőriztem. – tettem hozzá, de rögtön kínosan is éreztem magam tőle, mert a magam számára is meglepő, gyermeki örömmel mondtam ezt, mint aki azt akarja, hogy a tanárnője megdicsérje korát meghazudtoló teljesítményéért.

Az eladó felvonta a bal szemöldökét, és a kezébe vette a kis papírost. Aztán felvonta a jobb szemöldökét is, majd résnyire húzta mindkét szemét, úgy vizsgálta a papírt, de mintha nem értette volna, mit lát. Rám nézett kérdőn. – Mennyit fizetett? Mert ezen a papíron őszintén szólva… – mondta elhalkulva, és elém tolta a kis cédulát. Heves mozdulattal kaptam a kezembe, hogy ötezer, de ekkor, ahogy magam előtt tartottam az öt napig az ujjaim közt szorongatott kis papírt, megláttam, hogy az egész egy koszos, kékes-szürkés sajtcédula betűk és számok elkent roncsaival. – Ötezret fizettem, és maguk azt mondták, hogy… – kiáltottam, de az eladó közbevágott. – Hogy őrizze meg a papírt, ami ezt bizonyítja. Erre maga idehoz egy valamilyen papírt.

Sértődötten, mint aki megmondta, hogy megint ez lesz, a társa elé tolta a számlát, és el is fordította a fejét, mint akinek elege van, nem akar ebben dönteni. Aztán mégiscsak rá nézett, és a szeméből ekkorra már nem sértett közönyt, hanem intenzív kíváncsiságot, sőt, feszült várakozást olvastam ki. A másik vizsgálgatta egy kicsit a papírt, ő is résnyire zárta szemhéjait, hogy élesebben lásson, majd hirtelen eltolta magától a papírt, társa szemébe nézett, és nemet intett a fejével.

Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és a hideg leereszkedik egészen a lábujjaimig. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Közben – legnagyobb meglepetésemre – azt láttam, hogy az eladó szinte dühös lett a csalódottságtól, elfordult nemet intő társától, mint egy duzzogó gyerek. A másik, a fiókba tette a cédulát, és felém fordult.   – Akkor még ötvenötezret kérek. – Boldogan vettem elő a pénzt és szinte fellöktem a pult mögött álló férfit, olyan rohamszerűen tukmáltam rá a bankókat. Amaz eltette a pénzt, adott egy új számlát az ötvenötezerről, aztán hátra hívott, és együtt kihoztuk, és felvittük a komódot a lépcsőn, még a kocsiba is segített berakni.

Eltúlzott hálálkodással köszöntem meg neki a sok segítséget, ő pedig kedvesen hárított el azzal, hogy semmiség az egész, használjam boldogan az új bútordarabomat. Azzal visszament a boltba, én pedig állva maradtam, és azon gondolkodtam, egyáltalán mi történt itt velem. Miért voltak az eladók ilyen furcsák? Pláne miért viselkedtem én ilyen furcsán? Hiszen csak egy komódot vettem.

Ahogy így álltam egy helyben, szememmel bambán követtem a férfit, aki először az ajtófélfánál állt, aztán nemet intett a fejével, végül mégis ő segített. A férfi lement a lépcsőkön, és megállt a kollégája előtt. Amennyire kintről láthattam, nem szólt egy szót sem, csak a tenyerét tartotta felé. A másik gyűlöletes pillantást vetett rá, sebbel-lobbal elővett egy ötezrest a zsebéből, belecsapta a másik kezébe, aztán dacosan karba fonta a kezeit maga előtt, és kifelé fordult az utca felé. El is kaptam a pillantását, láttam, hogy a haragja nekem is szól. Beültem gyorsan a kocsiba és elhajtottam.

Az utóbbi hetekben két könyvet is félbehagytam. Mindegyik több volt (lett volna), mint 500 oldalas, és mindegyikbe nagyjából 200 oldalig rágtam be magam. Azt gondolom, ez több volt tőlem, mint korrekt. 

Az egyik Az iskola a határon volt. Arra számítottam, hogy a külvilágtól elzárt, katonai kollégiumi környezetben torját üli az elidegenedettség, a főhős valamifajta tusára kényszerül, vagy vissza kell, hogy vonuljon elméje kétségbeesetten őrzött belső régióiba. Fájdalmat, megaláztatást, életre szóló, vöröslő lelki hegeket vártam. De hiába. A történet végtelen lassúsággal nem tart semerre, ha bármi mellbevágót akarok elképzelni vagy megélni, saját fantáziámhoz kell folyamodnom. Külön elkeserített az Ottlik által használt szleng. Amikor a Zabhegyezőt olvastam, valahogy hitelesnek tűnt a szintén elavult, ma már megmosolyogni való vagány duma, de itt nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ennek a regények az argója már születése pillanatában is szánalmas volt. 

A másik A 22-es csapdája. Nem mondom, többször is elmosolyodtam, meg bólintottam, hogy ilyen bürokratikus abszurdot én is láttam már, meg hálás voltam azokért a mondatokért is, amiknek az utolsó szava kifordítja magából az összes előzőt, de egyrészt Rejtő Jenő meg Douglas Adams ezt hetvenszer jobban csinálta, másrészt az ilyen jópofáskodás szerintem csak egy kocsmában áll meg a maga lábán – nagyjából negyven percig. Arra még azt mondanám, jó fej ez a Heller – feltéve, hogy nem mindig ilyen. De Heller mindig, mindvégig ilyen, úgyhogy a kétszázadik oldal táján úgy voltam vele, hogy ha most már tényleg elkezdődik valami, én akkor se fogom megtudni soha már.

Nagyapám rengeteget foglalkozott velem. Tőle tudok mindent, nem az iskolából. Azt mondta, a valóságról ne sokat gondolkozzak, hanem menjek oda, szagoljam meg, bámuljak bele, fogdossam össze.

Bármerre jártunk, mindig csak tanított. Egyszer például hazafelé bementünk a henteshez. Megálltunk az ajtóban. Nagyapámnak természetéből fakadó tekintélye volt. Szálfa egyenesen megállt, és anélkül, hogy akár csak köhintett volna, elhallgatott mindenki. Ő ráérősen végigmérte egytől egyig a vásárlókat, majd nyugodt, mély hangon megszólalt. – Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az unokámat. Rendkívüli ember. Fognak még hallani róla, nagy jövő előtt áll. – mondta olyan határozottan, hogy engem a kellemetlen helyzet fölött érzett szégyen és a nagyapám iránt táplált rajongó szeretet hevessége majdnem ledöntött a lábamról.

Aztán rám nézett. Szeretettel a szemében, büszkén. Egészen felém fordult, és kissé lehajolva, de olyan nyílt tisztelettel, mintha egy vele egyenrangú felnőtthöz szólna, azt monda: – Te pedig engedd meg, hogy bemutassam neked ezeket a szerencsétlen idiótákat, akik alacsonyrendű késztetéseiknek engedve idejöttek kétszeres áron vásárolni csak azért, mert ennek az üzletnek kétszer akkora a reklámtáblája, mint Vili bátyádé szemben, ahol viszont – ahogy arról mindjárt meg is győződünk – valóban friss húst árulnak.

A vásárlókkal nem is törődve végig csak rám nézett, és most bólintott egyet. Ebben a bólintásban benne volt, hogy látja, hogy megértettem, amit mondott, és benne volt az is, hogy ha nincs több kérdésem (mert kérdeznem bármikor szabadott), akkor ezzel a leckével meg is volnánk. Én is bólintottam, azzal kimentünk, át Vili bácsihoz, aki, ahogy meglátott minket, már vette is elő a sonkát, amit nekünk tett félre, nagyapám pedig pont kétszer annyit fizetett érte, mint amennyit Vili bácsi kért.

Mindig furcsállják, hogy a „mikor?” kérdésre nem a szokásos ötperces bontásban válaszolok, hanem például azt mondom, hogy kábé huszonhat perc múlva. Én meg azt furcsállom, hogy valaki úgy használja az öt percet, mintha az huszonhatot jelentene. Vagy sokat. Vagy keveset.

Margit néni alighanem maga volt a pokol bejárata. Rajta keresztül vágott meg minket az a vakítóan éles fény, amit az iskolarendszerből bocsátottak az agyunkra. Nem a megvilágosításunkra, hanem hogy megértsük, hol a helyünk. Az iskola azért volt, hogy felkészítsen minket az életre. És mivel az életet úgy rendezték be, hogy szopás, korlátoltság és rosszindulat uralja, az iskolában nem unatkoztunk.

Az új iskolában volt pár különbség a régihez képest, de ezeknek csak egyike volt a félkatonai életérzés, hogy az első óra 7:55-kor kezdődött, hogy előtte és az órák között a folyosón kellett várakoznunk. A másik, hogy itt minden könyvből és munkafüzetből eggyel újabb kiadást használtak. Azaz minden könyv és munkafüzet eggyel silányabb papírból volt, eggyel nehezebb volt egyben tartani az év végéig.

Én jó tanuló voltam, meg az október közepéig eltelt idő alatt messzebb is jutottunk az előző iskolámban, mint itt. Ilyen szempontból nem volt vészes az átállás. De az oroszóra fojtó, halálszürke köde már kezdett alászállni a hátam mögött.

Margit néni állítólag még bábozott is az első órákon, hogy kto v tyéreme zsivjot*, és mindenki csak játszott és csak nevetett. Margit néni állítólag a lakására is meghívta az osztályt, és kipróbálták a szamovárt is, meg orosz dzsemet kentek vastagon a feketekenyérre, de akkor az András viccelt egyet, amit Margit néni sértésnek vett, és onnantól nem volt soha már több nevetés. Lehet, hogy amúgy se lett volna.

Az oroszóra előtt valahogy nem volt az a vagánykodás, röhögcsélés, mint mondjuk ének előtt. Megjelent Margit néni, alias Margarita Gyiliszovna, és rögtön megértettem, hogy miért. A többiek arcáról rettegést olvastam le, és a kétségbeesett igyekezetet, hogy ne hibázzanak, hogy ne adjanak okot a támadásra. Csakhogy hibázni bármivel lehetett. Egy hangos szóval, egy halk szóval, szóval egyáltalán, vagy szó nélkül. Egy a fejen felejtett sapkával, egy nem elég jó vagy túl jó tollal, füzettel vagy köpennyel. De volt, aki egyszerű létezésének ősbűnét nem tudta sehogy se megjobbítani.

A hetes jelentett. Nem tudta a dátumból, hogy melyik az ezer és miért, melyik a kilencszáz és miért, de tudta a hangok dallamát, megtanulta, hogy addig olvashatja le az ábécében elöl lévők szájáról, amíg ő sorra nem kerül. Nyikto nye atszusztvujet**. Az első áldozat már felírta a leckét, tudta az előző óra vége óta, hogy majd neki kell. Mire leültünk, halvány, bátortalan, görbe krétabetűk húzták meg magukat a táblán. Kto na piszal?*** – kérdezte Margit néni. Ez persze nem kérdés volt, hanem a potenciális bűnösség elismerésének megkerülhetetlen és visszavonhatatlan aktusa.

A házi feladat átfutása felírójának felelete is volt. Hacsak ki nem derült, hogy idegen segítséggel verejtékezte ki. Ebben az esetben büntetés következett. Nem az egyes. Az csak tinta egy papíron. Hanem a bűn tudatosítása, bevésése, a rettegés magvának elültetése, és rendszeres, hidegen számított táplálása addig és azon túl, amíg már önálló életet nyer, és átveszi az irányítást a tanulás során elvileg felmerülő minden más mozgatórugó felett.

A bűn kiderült, a házi feladat felírója csalt. Ezzel a legiszonyúbbat tette, amit diák tehet. Álljon fel. Nézzen a szemébe. Válaszoljon a kérdésre, hogy a szülei talán csak nem bűnözők vagy gyilkosok, hogy erre tanítják a gyereküket. Ha nem – ami valószínűtlennek tűnt fel Margit néni számára –, akkor az aljasság annál nagyobb: a munkahelyen, a családban helyt álló, értékes gyermeket érdemlő, de a jelek szerint szerencsétlenül járt szülők felőrlése, erkölcsi megsemmisítése, szélsőséges, alattomos hálátlanság. Velejéig gonoszság.

A kérdés nem költői volt. Meg kellett válaszolni hangosan és jól érthetően, felemelt fejjel, belenézve a Margit néni szemein át nyíló feneketlen feketeségbe. A „nem” válasz rossz volt. Ellenszegülést jelentett. Az „igen” válasz viszont szintén. Az meg árulást. Az ember akkor is álljon ki a szülei mellett, ha azok olyan söpredéket rejtegetnek, mint ő, aki ma még csak csal az orosz leckével, holnap talán ölni fog.

A bemelegítés után Margit néni leeresztette a mellére az egyik láncon lógó szemüvegét, és a másikat tette fel. Ugyanolyan volt, mint az egyik, csak bifokális. Elővette a tollát, ami meg a zsebébe volt láncolva. Nem szétszórt volt, hanem rossz tapasztalatai voltak a gyerekekkel. Még nagyon régről. Abból az időből, amikor mi még talán nem is éltünk. Ő már akkor ismert minket. A mi fajtánkat. Gyerekeket.

Csak egy pillanatra húztam grimaszra a számat, ahogy reggelije maradványát, egy széttépett medve sajt hulláját láttam a fogsorára felkenődve az örök vadászmezők felé enyészni. De csakhamar rádöbbentem, hogy ezek a közepén nyitják a könyvet. Mi még nem tartottunk ott. Csak ott, hogy malagyec****, vot éta da***** meg kraszívaja******. Mint később megtudtam, a táblázat, amit soha kontextusában nem éltünk meg, csak mint táblázatot, nem volt más, mint az addig ismeretlen, de aztán rettegett főnév ragozás.

Engem sokkolt, hogy a főneveket is ragozzák. Nem hangzott el magyarul a jelentésük, a többiek csak mint verset mondták, Margit néni meg szúrópróba szerűen kérdezett, hogy többes szám, birtokos eset. És erre a kérdésre volt válasz, de értelme nem volt, csak a rettegés maradt, hogy egyszer megkérdezi, hogy mégis mit gondolunk, mi ez.

A mi csoportunkban ha valaki hibázott, könnyen kaphatott egy elégtelent. Vagy kettőt. Igaz, kaphatott az is, aki a másik csoportban volt. Két csoport volt. A napló hol itt, hol ott kezdte az órát. Valakinek át kellett mennie érte. Nekünk egyszerre ajándék és büntetés volt átmenni. A másik csoportban egy kezdő kislány próbált túlélni a tanárnő szerepében. Az osztály másik fele ordítozott, rohangált, dobálózott. Láttunk egy csapat felszabadult gyereket, és egy boldogtalan tanárnőt. Mondhatnám, hogy az se volt jó, de bármelyikünk adott volna tíz évet az életéből, ha nem kell visszamennie a mi csoportunkba.

Aki viszont onnan jött át, nem tudta, hogy kesztyűt dob Margarita Gyiliszovnának már csak azzal, ha nem oroszul vagy nem helyes oroszsággal köszön, vagy ha mosolyog (gyerekeknél az a gúny – vagy ami még rosszabb – a rettegés hiányának a jele). Ilyenkor Margit néni kérdezett valamit, és az mindig olyan volt, amire a másik csoport egyetlen tagja sem tudott válaszolni. Utána már csak azt, hogy kak tyibjá zavut*******?, hogy tudja, hova kell írnia az egyest, amit a másik csoport tagjának adott.

Én csak csodálkoztam, hogy ilyet tényleg lehet, hogy nem fogja az utolsó pillanatban felemelni a tollát, hogy viccel, hogy ehhez nincs joga. És egy kicsit még ma is csodálkozom. Egy kicsit meg nem csodálkozom semmin.

* kto v tyereme zsivjot? – ki lakik a házacskában?

** nyikto nye atszusztvujet – senki nem hiányzik

*** kto na piszal – ki írta fel?

**** malagyec – derék

***** vot éta da – ez igen

****** kraszívaja – szép

******* kak tyibjá zavut? – hogy hívnak (téged)?

Könnyen lehet, hogy eljött a pillanat, amiről nagyapám beszélt. Úgyhogy elkezdem a naplót. Le fogok írni mindent, amit majd innen belülről tapasztalni fogok. Az elején, amíg van net, tévé és rádió, napi összegzést írok arról is, hogy mit lehet tudni az ország állapotáról. Utána csak az marad, amit én tapasztalok.

Ma reggel, ahogy felcsavartam a konvektort, észrevettem, hogy a lángja olyan színű, mint az erdőtűz. Kirohantam a zuhanyzóba a fali melegítőhöz. Ugyanaz. A láng nem kék többé, hanem narancsos vörösen, izgága nyelveket öltve táncol, ahogy réges-rég az ősember előtt is.

Nagyapám annak idején a belügyminisztériumban dolgozott. Soha nem beszélt a munkájáról, de egyet elmondott. Azt, hogy nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy az emberek nem tudják, de még csak nem is gondolkodnak rajta, miért kék a gázláng: Mesterségesen teszik azzá. Mégpedig azért, mert ha az emberek otthonában megjelenik a tűz a maga ősi valójában, az kihozza belőlük az állatot. Így fogalmazott nagyapám, és hozzátette, hogy a poklot, ami ekkor elszabadul, úgy képzelhetem el, ha megszorzom ezerrel azt, ami olyankor történik, ha egyszer csak elmegy az áram – mindörökre.

Még csak hat éves voltam, de felruházott engem a tudással, és a titoktartás felelősségével. Látszólag a gyerekek szokványos életét éltem, de valójában ettől fogva felnőtt lettem. Nem beszéltem a dologról senkinek, kémia órán rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy állítólag mitől kék a gázláng, még feleltem is belőle.

De emlékezésre aligha lesz most idő. Eljött tehát az ideje, hogy az állandó edzés meghálálja magát. Hogy szívósabb, erősebb legyek, mint a többiek. Hogy tisztább fejjel gondolkodhassak, gyorsabban és határozottabban cselekedhessek, mint ők. Mostantól kezdve résen kell lennem minden pillanatban, mert én tudom egyedül, hogy mi következik. Én tudom csak, hogy el fog szabadulni a pokol. Hogy mindenki mindenki ellenségévé válik. Szépen figyelni fogok mindenkit, leírom, amit tapasztalok, de ha cselekedni kell, cselekedni fogok habozás nélkül. Bármire el vagyok készülve, nem riadok vissza a legsúlyosabb döntések meghozatalától, és a legvégső tettek végrehajtásától sem, és nem fogok pazarlón hezitálni, ámítani magam, hanem ha egyértelmű jelet látok, lépni fogok. És nem fog érdekelni, hogy ápoltról vagy ápolóról van szó. Helyzetemet nagyban könnyíti, hogy jómagamat az utóbbiak táborában tudhatom.

Ha egy értekezlet végén kimondtuk, hogy végeztünk, majd valaki ahelyett, hogy némán kivonulna, mégis megszólal, az a gongszó után bevitt ütéssel összemérhető aljasság.

Ma csekkeket fizettem be a postán kártyával. A hölgy az ablak mögött azt kérdezte, hogy akkor milyen összeget akarok befizetni. Erre visszakérdeztem, hogy a csekkek összegén kívül milyen opció adódik még. Annyit mondott, hogy amennyit én mondok, annyit üt a gépbe. Hát akkor legyen pont annyi, amennyit az előbb kiszámolt – mondtam, ugyanis egyszerűen nem bírtam kimondani, hogy tudja mit, asszonyom, csapjon hozzá egy ezrest mondjuk a Díjbeszedő Vállalatnak!

Tizenkét éves koromig kötelességtudó és felelősségteljes voltam. Ahogy feladták a leckét, megcsináltam, és a következő óra előtti napon fejemet csóválva sajnáltam le azokat, akik csak aznap délután csaptak a homlokukra, és kezdtek el kapkodni, hogy holnap környezetismeret.

Persze nem hallgathatom el, hogy ez az egész roppant fáradsággal járt. A kemény napok így még keményebbek voltak, és különben is mindig volt lecke. Nem volt megállás, csinálnom kellett a dolgomat, ahogy a cápának úsznia kell az oxigénért. Ha pedig mégis ráértem, a többieknek volt dolguk.

Aztán egy tavaszi délutánon, amikor matematikából, magyarból, történelemből és oroszból is volt házi feladat, kavicsot dobtak az ablakomra, hogy menjek pingpongozni. Valami történt, valami megváltozott bennem, mert hirtelen elhittem, hogy én, hogy én is lemehetek pingpongozni. Másnap se matematika, se magyar, se történelem, se orosz nem volt. Majd megcsinálom a leckét később – gondoltam. Tulajdonképpen… szabad voltam!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam le, még a meccseket is mind megnyertem, életem legszebb napja volt. Másnap megismételtük az egészet. Ekkor tudtam meg, hogy a többiek így élnek. Szabadon. A mának.

De csütörtökön minden elromlott. Egy csomó óránk volt másnap, és nem volt kész a leckém. Meg kellett csinálnom, de valahogy olyan embertelen erőfeszítésembe került, mintha mellkasig vízben kellett volna futnom. Hogy az aznapiakra akár csak rá is nézzek, az kivihetetlennek tűnt. Elvesztettem a lendületemet, a kezdeményezés kicsúszott a kezemből, és röhögve előreszaladt, a másnap nyirkos lehelete egy szempillantás alatt utolért, és a nyakam köré kúszott.

Innentől kezdve azt a boldog délutánt kerestem egész életemben olyan mohón, olyan csodavárón, hogy nem mertem soha belevágni a már ismert, de még nem fenyegetően közeli feladatokba, nehogy elszalasszam a pillanatot, amin besurranva az önfeledt órák illatos mezejére juthatok. De a pillanat nem akart eljönni, vagy talán elvesztettem kérészéletű képességemet, hogy felismerjem.

A nyirkos leheletű holnap állandó társamul szegődött, mindig ott éreztem magamon, mintha a bűzös lehelet kibocsátója a hátamon utazna, csontos karját összefonná a mellkasomon, és mindig egyre összébb szorítaná, amint kásásan zihálva kifújom a levegőt, de én csak vártam a délutánt, és rettegtem a másnaptól, fejemet épp egy lélegzetnyivel tartottam a rám magasodó feladatok tengerének színe fölött.

Húsz év telt el így. Aztán egy este, megint csak tavasszal, erőt vettem magamon, és miután mindent megcsináltam, amit másnapra kellett, összeszorítottam a fogam, és nem feküdtem le aludni, hanem elintéztem mindent, amiről csak tudomásom volt, és amit csak lehetséges volt. Húsz év után újra teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, a vézna karok lepattantak a mellkasomról, enyhe szellő cirógatta meg az arcom, és fújta el a párás leheletet, nálam volt újra a labda, nálam a kezdeményezés!

Most mindig van mit tennem, mindig felkészült vagyok, nem állok meg, csinálom a dolgom, ahogy a cápa úszik az oxigénért, de azért figyelek, hogy el ne vétsem a pillanatot, ami annak a boldog délutánnak a mezejére vinne megint, amit ha meglelnék, rohannék a kellős közepébe, és ha meghempergőztem benne, utána még mindig ráérnék megcsinálni a dolgomat.

Amikor a bonviván még épp nem bánik olyan ocsmány, embertelen módon a táncoskomikussal, ahogyan a köztük fennálló társadalmi és egzisztenciális különbségek alapján egyébként megtehetné, hanem csak a természettől kapni vélt felsőbbrendűségéből fakadóan – az érintett és a közönség rajongásától kísérve – pajkosan kezeli le a beosztott hőst, operettről beszélünk.

Megkeményítettem a szívemet, és azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy leküzdjem saját előítéleteimet, úgyhogy az összes ismert törvény és tapasztalat ellenére leültem, és megnéztem A majmok bolygója 2001-es verzióját.

Hálátlan feladat úgy lehúzni még egy bőrt egy filmről, hogy az eredeti nem csak jó és sikeres volt, hanem kultuszfilmmé is nőtt. Az alaphelyzet és a végkifejlet ismert, az egyedüli fogódzó az eltelt harminchárom év, ami – lehet sejteni – jót tett a technikai megoldásoknak.

A film főcíme megerősítette a gyanúmat, hogy főleg a látványra fognak lőni, meg a rémisztő hanghatásokra. Aztán az első jelenet – bár nem ragadott magával rögtön – mindjárt más szemszögbe helyezte a filmet.

Ez nem egy egyszerű remake, hanem átdolgozott történet, számos, az eredetihez hasonló elem mellett egészen más szociális és személyközi viszonyokat hangsúlyoz. Technikailag tényleg lényegesen magasabb színvonalon áll, mint a ’68-as verzió (az sem volt akármi a saját korában, de még abszolút értékben sem); a maszkok gyakorlatilag tökéletesek, a majmok viselkedése pedig nagyon kellemes meglepetést okozott. Sok mindent átvettek a mai csimpánzok gesztusaiból, mozdulataiból, és borzongató elegyét adták a saját kultúrájukat ősidők óta ápoló, intelligens lényeknek és a vadállatoknak.

Ezekről a majmokról elhittem, hogy egy hirtelen evolúciós ugrás után állnak, már nem csak hogy beszélnek, hanem társadalmat építenek és működtetnek, de a bennük élő állat fékezésével kapcsolatban még kihívásokkal küzdenek.

A film főleg a végével nyert meg magának, mert alaposan eltér az eredetitől, illetve visszatér a ’68-as változatot ihlető novella koncepciójához, ami az utolsó kockákra olyan vészt jósló helyzetbe sodorja a főhőst (és ott is hagyja), hogy az semlegesít körülbelül négyet a filmtörténet számos hiábavaló happy endje közül.

A legélesebben Katus nénire emlékszem az intézetből. Kemény volt velünk, de tőle tanultunk mindent, aminek aztán hasznát is vettük ebben a sorsunk által ránk kényszerített keserves életben. 

A saját pénzéből készített nekünk nassolnivalót. Vett földimogyorót, csokoládét olvasztott, és belemártotta a mogyorókat, aztán ezt száradás után még egyszer vagy kétszer megismételte, hogy jó vastag legyen a bevonat. 

Egy zacskóba mindig százat tett. Azaz kilencvenkilencet. Mert a csokis mogyorók között mindig elrejtett egy kavicsot is. Erre akkor jöttünk rá, amikor a Krisztiánnak kitört az egyik metszőfoga. Utána azt mondta Katus néni, hogy sokkal óvatosabbak legyünk az életben, mint amilyenek a csokis mogyoróval voltunk. Ne higgyük el, hogy csak úgy, a két szép szemünkért kaphatunk valamit, mindig számítsunk rá, hogy valami baj érhet minket, és legyünk résen. 

Krisztián balesete után tényleg óvatosabbak is lettünk, ahogy Katus néni tanított minket. Megnyomkodtunk minden szemet; a csoki lecsúszott a mogyoróról vagy a kavicsról, és láthatóvá vált, hogy mi van ott. Egyébként az ujjunkkal is éreztük, hogy a bevonat alatt mogyoró van-e vagy kavics. Ha megvolt a kavics, akkor persze már nem kellett tovább óvatoskodni, hanem átadhattunk magunkat az élvezetnek. 

Ez addig ment, amíg a Roland egyik őrlőfoga ketté nem repedt hosszában (és aztán ki is kellett húzni). Ő is kavicsra harapott. Egy másodikra. Katus néni meg is mondta, hogy nem értettük meg a múltkori leckét, és egyrészt nem voltunk résen, másrészt elbíztuk magunkat, és azt hittük, hogy a sorsot – ami abból áll, hogy a szerencsétlenség akkor csap le, amikor a legkevésbé számítunk rá – ilyen kártyaasztal mellé való okoskodással el lehet téríteni.

– Mi a telefonszámod?

– 564-3512

– Csak?

Egy kutya hiába hagyja érintetlenül a garantáltnak tekintett vacsoráját, egy hirtelen adódó falatra nem tud nemet mondani. A fogyókúráját töltő ember a svédasztalnál vagy vendégváró sütemények közelében halálpontosan ugyanezt a stratégiát követi.

A nevetés, ahogy az épp imént, épp általa előadott szőke nős viccén nevetett, szétáradt egész testében. Felfújta a tüdejét, oxigén-dús vérrel fröcskölte tele az izmait, majd’ kicsattant. Széttett lábakkal ült feljebb a padon (a röhögéstől lecsúszott), öklével törölte ki a könnyeket a szeméből, bicepsze meg-megugrott közben. 

Ahogy letörölte a sós cseppeket, és még édes görcsösen, röviden röhintett párat, hirtelen egy szőke nő dús hajkoronáját látta mézszínűen szétszórni a nap meleg fényét. A torkán akadt a nevetés, és a helyére egy pillanat alatt az a szorongató érzés ült, ami gyerekkorában öntötte el, ha úgy érezte, anyja megvonta tőle a szeretetét valami csínytevés miatt. 

Agya lázasan kapkodni kezdett az előző pillanatok elvétett morzsái után: vajon hallotta a lány? Ha igen, ugye viccnek vette? Ha nem találta tréfásnak, azért lehet még esélye nála? Nem feltétlenül most azonnal, de úgy általában? Mert ha nem, akkor ő is csak egy ugyanolyan ostoba szőke picsa, aki aztán csodálkozik, hogy le hülye szőke picsázzák, meg vicceket mesélnek róla – gondolta, és kedve lett volna megütni azt a szerencsétlen balfasz haverját, aki soha a rohadt életben nem tudott még időben kapcsolni, és most is még javában kuncogott mellette a padon.