A beteg, bajbajutott gyerekek megsegítésére fordítandó pénzek összegyűjtésére indított kampánystratégia kialakítása során óhatatlanul ingoványos talajra lép a reklámszakember. Fel kell keltenie a potenciális adakozók tettvágyát, azaz át kell lépnie, lépetnie az ingerküszöbüket. Kézenfekvő ötlet tehát a síró gyermek téma bevetése. Ha azonban nagyon direkt módon, vagy láthatóan valami konkrét tragédiához kötődően ábrázolják a szomorúságot, az – a tapasztalatok szerint – ki-kicsapja a célközönség biztosítékát. Kérdés, hogy a kívánt hatás elérhető-e úgy is, hogy egy jól láthatóan csak a fürdetés és/vagy hajmosás tragikus elkerülhetetlenségén közepesen elkeseredő gyerek képét illesztik az érző szívek megindítására szánt helyre.

Kínos dolog történt a kávéházban. Nem is értem, hogyan, mert velem ilyesmi nem szokott előfordulni, de csúnyán leöntöttem egy férfit. Kezemben a kávémmal épp felálltam, hogy átmenjek egy másik asztalhoz pár pillanatra, ahol ismerőseimet fedeztem fel, amikor ez az ember egyszer csak szinte a semmiből elém penderedett. 

Hirtelen megtorpantam, de még oldalra is kellett lépnem kicsit, hogy el ne essek, és ekkor a bögre tartalma jóformán maradéktalanul a szerencsétlenre ömlött. Jutott a nyakára, a nyakkendőjére, a mellényére, az ingére, az övére, a pantallójára és a cipőjére is. Én még ekkora pechet nem láttam. Lehet, hogy a zoknija is olyan lett. 

Pár pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Ő az ég felé nézett, és ajkai hangtalan szavakat formáltak, én pedig hol rá, hol magam elé pillantgattam zavartan. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, és nagyon megsajnáltam. Így menni akárhova is, így tölteni a nap még hátralévő nagyobbik részét, aztán a tisztíttatás… Lehet, hogy le is forráztam. Nagyon szégyelltem magam. 

Ahogy felocsúdtam, elnézést kértem tőle, és felajánlottam, hogy a költségeit természetesen megtérítem. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek, sőt megtörtnek látszott. Látva zavaromat azt mondta, hogy ne hibáztassam magam, vele ez – kis túlzással – nap mint nap megtörténik. Egész élete kisebb-nagyobb szerencsétlenségek láncolata. Madarak piszkítanak rá, tizenhat szék közül az egyetlen repedt lábúra ül, a rendőr mindig őt állítja meg, és mindig talál valami más hibát is, és így tovább a végtelenségig csak mondta, mondta, hogy már figyelni sem tudtam. 

Csak néztem ezt az embert, ahogy egyre megindultabban ecsetelte permanens tragédiáját, és lassan derengeni kezdett, hogy én csak belekeveredtem ebbe az egészbe, igazából nincs is közöm hozzá, csak eszköz voltam a sors kezében. Ha nem én, valaki más öntötte volna le. Vagy elütik, vagy mit tudom én, mi történik vele. 

És még én érzem kínosan magam. Én akarom kifizetni a tisztító számláját. Álljunk csak meg egy pillanatra! Neki ez az egész mindennapos dolog, nekem viszont kirívó eset. Ő megszokta, nekem viszont igazi kellemetlenség és költség. Már egészen máshogy láttam a dolgot. Ez az ember engem alattomosan bevont a közte és a sorsa között folyó játszmába, a rohadt életbe! 

Erélyesen intettem neki, hogy elég a szövegelésből. Közben feltűnt, hogy az én mandzsettám is kávés lett. Nem rám tartozik a pitiáner tragédiája – mondtam neki. Meghökkent. Megkértem, hogy olyan messze távolodjon el tőlem, amennyire csak tud, engem hagyjon ki az üzelmeiből. Erre kissé összeszűkült a szeme. Ahogy a szemébe néztem, már láttam azt az alattomos gonoszságot, azt a fullasztó kárörömöt, amit akkor sugároz az ember, ha bevégezve látja gonosz tervét. 

Feldühített ezzel a pökhendi nézéssel. Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ütni. Ekkor szinte flegmán, leereszkedőn mondta, hogy ha így gondolom, akkor felejtsem el a dolgot, a számlát se fizessem ki neki, nincs ő rám szorulva. Erre aztán igazából megütöttem, azaz meg akartam ütni, de ez a szenny ember elhajolt, és öklömmel csak a szemüvege sarkát értem, az meg felvágta a bőrt a kezemen. 

Hátrálni kezdett, négy lépés távolságról már leplezetlenül nevetett bele az arcomba, én meg indultam utána, hogy megragadom a mellényét, és kirázom belőle, amikor oldalról tompa ütést éreztem, aztán egy jaj, ne haragudjon, igazán sajnálom hangzott ugyanonnan, és csak ezután éreztem meg, ahogy a forró fekete az övem magasságában átjutott a zakómon és az ingemen, és felszisszentem, hogy még mennyi forróság maradt benne, mire a bőrömig ért.

Először csak az első részét akartam megnézni A majmok bolygója című filmnek, mert azt gondoltam, hogy a másik négy folytatás csak az első sikerén hízott utánlövés. De tévedtem. Részleteiben persze támadható, de koncepcionálisan nagyon elegánsan végiggondolt sorozatról van szó.

Tetszett, ahogy az alkotók játszanak az idővel, ahogy a jövő és a múlt egymásba fonódnak, és relativizálják egymást. Ennél is hálásabb voltam viszont azért, ahogy a hatalom természetét ábrázolták, de nem hagyták elcsábítani magukat az egyszerű megoldások által, és mind az embereket, mind a majmokat gyakran táncoltatták a jó és a rossz határán.

Talán azért is tetszett a szépen körbevezetett történet (az ötödik részben számos, korábbi részekre való visszautalással teszik helyre az addig hiányzó mozaikokat), mert viszontláttam azt a teóriámat, hogy ugyan romantikus gondolat lenne, de az ember nem önzőbb vagy gonoszabb más fajoknál, csak az eszköztára szélesebb.

Már előző nap tudtam, hogy milyen szörnyűségre készül a sporttáskás férfi. Láttam a vállán azt az undorító, aszott bőrű, mélyen ülő fekete szemű, gonosz kis ördögfattyat – akihez hasonlók létezéséről az emberek nem is tudnak –, és hallottam, ahogy penge szájával hideg párát lehelve a férfi fülébe súgta, mit tegyen. 

Persze nem szóltam senkinek. Mégis ki hinné el, amit mondok? – kérdezte tőlem teljesen jogosan a vállamon ülő manó, aki ki szokott segíteni az ilyen nehéz döntéseknél.

– Hallod, nem nagy neked ez a cipő egy kicsit? – kérdezte a srác.

– Hát igen is, meg nem is – válaszoltam. – Elöl még van hely bőven, de széltében jó. De a fő ok, hogy nekem eléggé magas a… (és itt elharaptam a szót, mert tudtam, hogy nem fogja érteni, hogy rüszt, én meg nem akartam zavarba hozni) lábamnak ez a felső része, és…

– A rüsztöd – segített ki.

– A kurva anyádat – gondoltam, és bólintottam.

Sajnos a mai napig sincs meg az a belső békességem, hogy követni tudnám azoknak a kollégáimnak a példáját, akik egy nagy létszámú kerekasztal értekezlet közben, anélkül, hogy feszengenének vagy magukban vívódnának, be tudják hunyni a szemüket, és kisimult arccal tudnak belső tavuk álmos mélyére merülni, hogy onnan csak valami váratlan zaj hatására bukkanjanak a felszínre arra a pár pillanatra, amíg kiderül, továbbra sincs semmi okuk hagyni megzavarni magukat.

Általában szívesen idézem fel magamban a Csupasz pisztoly egyes jeleneteit, de ha úszás közben teszek így, annak szomorú apropója van.

Ma minden eddiginél többször történt meg, hogy egy idősebb úr várakozott a medence végén, majd a benyúlásomat megelőző másodpercet gondosan kivárva indult el lehetőleg úgy, hogy szemből (azaz mögöttem) máris érkezzen valaki mire én őt előzöm (mert mögötte dekkolni nem fogok), és végül ketten rúgkapálhassanak felháborodva, hogy négy centiről bizony rájuk hullik pár csepp víz abból, amit magam körül kavarok.

A kedves emlékeim közül felmerülő jelenetben Drebin és helyettese, Ed ülnek egy autóban, és feszülten merednek egy jelvevő készülék képernyőjére. A szignál egyre erősebb, egy piros pont közeledik a kijelzőn a kocsijukat szimbolizáló piktogram felé; a valóságban pedig Nordberg csúszik be egy elszabadult görgős szerelő deszkán a kocsi alá. Taposs bele! – kiáltja Drebin a becsapódás pillanatában, Ed pedig le is padlózza a gázt, de olyan magától értetődően, mintha bármi értelme lenne annak, amit Drebin parancsolt neki. Szegény Norberg meg a görgő deszka és az alváz közé szorulva száguld velük egy újabb, általa elszenvedni rendelt baleset színhelyére.

A filmbéli és a megtörtént eset között az a megrázó különbség, hogy míg Frank Drebin kitalált figura, addig a rossz pillanatok mestere hús-vér idióta. Azok – a tőle különböző – emberek, akik életképesek egy más emberek által is lakott vagy látogatott környezetben, rendelkeznek azzal az egyébként oroszlánok és farkasok által is birtokolt képességgel, hogy belássák, nem egyedüli létezői az univerzumnak, sőt, tovább menjenek, és értelmezzék a másik egyed viselkedését, és rájöjjenek annak magától értetődő céljára. Az ilyen emberek fel szokták ismerni, hogy ha a náluk gyorsabban úszónak odaajándékoznak még két másodpercet az addig pihenéssel töltött huszonhét mellé, akkor mindenki jobban jár.

Mert – dögöljek meg – nem értem, hogy mi játszódik le az ilyen ember fejében. Látom, hogy topog a peremen, előredől, kapaszkodik a zsinórban, indulna már, csak várja az alkalmas pillanatot. Még két csapás, még egy, és látom, ahogy nekirugaszkodik. Neki nem épp ekkor sikerül elindulni, hanem neki ez a pillanat kell, és semelyik másik.

Újabb fegyvertény. A notebook, a konvektor, a fürdőszobai csap és a nappali kilincsének megjavítása után ma szinte mellékesen áramot, vagy ha súlyán akarom kezelni, fényt, fényességet vittem a galériákra, majd itt sem álltam meg, hanem kicseréltem a grillsütő porrá öregedett vezetékét, és – ahogy mondani szokás – úgy összeraktam, hogy még maradt is egy pár alkotóelemből álló alkatrész, amiről viszont kipróbált szakértelmemre támaszkodva bátran kijelenthetem, hogy valójában szükségtelen, de legalábbis nincs az az isten, hogy még egyszer szétszedjem a sütőt, amikor már a helyére is beraktam, és a sikeres próbaüzemen is túl vagyunk.

Figyelem! A törülközni szó töve törül, aki pedig az azzalt avvalnak mondja, annak minden egyes ilyen alkalommal önmagában észrevétlenül parányi mértékben, de megrövidül az alsó álkapcsa egészen odáig, hogy egyszer csak már nem is tudja a z hangot kiejteni többé.

Bedugom a fülhallgatót, megnyomom a playt, és hallom a vaskos, zúgó sistergést a kazetta nyúlós nylon szalagjáról. Már várom az első reccsenő akkordot, hogy belehasítson ebbe a zsongó, zamatos tavaszba, amiről érzem, hogy tele tudom szívni vele a tüdőmet, hogy végre egyenesbe hoz.

De állj. Ez nem a walkman, nincs már kazetta, én pedig rég nem vagyok gimnazista. Oldalt a gázcső hosszanti repedésén szökik a sistergés. Már érzem az arcomon a csiklandó szellőjét, már az orromban van a szaga, mintha mindig is ott lett volna.

A reggeli nap csillogó fényében, a bejárati ajtó tejüvege mögött, mint egy látomás, feltűnik kedves volt osztálytársam senkijével össze nem keverhető kedves sziluettje. Semmit nem változott. Tudom, hogy ez egy jel, hogy egyszer csak eljött hozzám a húsz éve nem látott barát. A csengőért nyúl, én pedig behunyom a szemem, és széttárom a karomat, úgy várom.

A csomagokra várva egy jóval nyolcvan fölötti, igazi, régivágású angol úr lépett el mellettem, és szinte katonásan rántott ki egy csomaghordó kocsit a többi szorításából, aztán durván rádobta a kézipoggyászát. Ahogy felém fordult és rám mosolygott, kissé meglepve láttam, hogy egyáltalán nem ideges; egyszerűen dinamikus. A táskája lenyomva tartotta a kocsi fogantyúját, ami egyúttal a fék oldását is szolgálta. 

Ahogy az öreg leült, pillanatok alatt egy három év körüli kislány kezdett el fészkelődni anyja ölében, és végül egy kis hisztivel érte el, hogy szabadon engedjék. Első útja az idős férfihoz vezetett, és úgy bújt oda hozzá nevetgélni, mintha az unokája lenne, aztán elszaladt egy kicsit, majd vissza, és így tovább. A férfi gügyögött neki, és elragadtatással vegyes csodálkozással mondta az anyának, hogy olyan pokolian élénk ez a gyerek, mintha kokainon élne. A nő vidáman nyugtázta, hogy hát igen, tényleg olyan, és mindhárman mosolyogtak tovább.

Tegnap futottunk. Aztán úgy alakult, hogy verseny volt a padokig. Saját magamat is megleptem, olyan könnyen, olyan jól ment. És a célhoz közeledve azt vettem észre, hogy még tovább is tudom fokozni a tempót, és bírom levegővel és izommal is. Csak aztán meg kellett állnom, mert kiesett a zsebemből a vérnyomás-gyógyszerem.

Cserepesre száradt, fakó kézhátamat bámulva írom e sorokat. A gyógyszertárban – szélfútta kezemet tördelve – krémet kértem. A gyógyszertáros azt mondta, hogy tud adni márkásakat három vagy négyezer forintért, illetve készítenek ők is egy minden fakszni nélkülit, az ötszáz. 

Szeretem, ha valami sallangoktól mentes, úgyhogy ezt választottam. Egy kicsit ugyan meglepődtem, amikor a kezembe vettem, mert legalább annyival volt kisebb, mint amennyivel olcsóbb. Azért kifizettem. 

Ha este bekenem vele a kezemet (ami nem megy könnyen, mert kicsapatott kígyónyálként próbálja magát minden erejével a bőrfelszínen tartani), reggelre a két kézfejemmel ugyanúgy le tudnám csiszolni a festéket egy közepes méretű kutyaházról, mintha az ott lakó kuvasz könnyével kezeltem volna az érintett bőrfelületet. 

A valódi tartalommal töltött emlékvilág utolsó holografikus bástyája roppant össze lelki szemeim előtt.

Ma reggel Sven Väth egy élő előadását hallgattam munkába menet. Már éppen kezdett megjelenni lelki szemeim előtt egy, az univerzum végtelene felé törő űrrakéta, ahogy sorba dobálja le magáról a feleslegessé váló fokozatokat, amikor hirtelen világossá vált, hogy ez nem erről szól. 

Egy késő huszonéves srác koncentrációt és adrenalin tolulást kifejező képe jelent meg előttem. Hosszú, egyenes aszfaltcsíkon hajszolta mélykék, háromszáznégy lóerős autóját, a fokozatokat nem vesztette, hanem éppen egymásra licitálta, a fordulatszámmérő mutatója rendre pattant vissza kilencezerről, hogy aztán megint odáig hágjon. 

Gyorsan elérte a hegy lábát, és nekiesett a szerpentinnek, a hátrahagyott táj tükörképe ritmusra csúszott oldalt hátra a fénylő karosszérián, a csipogó dallam ellenére se a fák, se a hegyek, se a völgyek nem tudtak megkapaszkodni rajta, ahogy felzabálta az elé lökött kacskaringós aszfaltcsíkot. 

Aztán egyszer csak egy, a kérlelhetetlen ütem közé befelezett dob mély ütésére egy kis piros autó csúszott be a visszapillantó látóterébe oldalvást, a felniről majd lefoszló virsli gumikkal. Egy, a nyolcvanas években gyártott Talbot volt, egy hetvenéves ember vezette. Hosszúkás, sárgás fogait összeszorította, szikár arcán rágóizmok ideges rostjai vibráltak, szürke kalapja alól fehér haj világlott ki kissé. Úgy fogta a kormányt, mint egy betörni való musztáng sörényét, talpa majd kiszakadt kétoldalt a cipőjéből, úgy nyomta a gázt. 

Nem értem hogyan, nincs is rá magyarázat, de az idős úr egyre csak lopta a távolságot, és ott loholt, ott lihegett a suhanc nyakában, a gumija sikoltott, a sárvédőn átrohadt lyuk süvített, a kocsi fara szitált a kanyarokban, de aztán mindig kirángatta magát a maga orránál fogva, ahogy ordítva szedte maga alá a kék által épp eldobott aszfaltcsíkot. 

Így mentek perceken át, a piros a kék nyomában, a srác hátrapillantgatva, nyelve hegyét kidugva, az öreg meg összeszorított foggal, tűzzel a szemében, hörgés és sivítás énekeltek kánont, a fényes kékről épp az imént lecsúszott árnyak pattantak le a matt pirosról, a kék által lélegzetét épp visszakapó aszfalt mellkasára a piros ült egy pillanat múlva, hogy aztán hátrahagyja bénultan. 

Így vívtak egymás ellen és együtt, aztán a fiatal, mint aki megérkezett, kisodratta magát a hegy másik oldalán egy fogadó mellé, az öreg pedig csóvált egyet a fején, és jobb karját messze oldalra kilendítve csettintett egyet, mondott is valamit, amit nem értettem, elvette a gázt, a Talbot meg harsogva szívta tele a tüdejét. A srác a fogadóra nézett, aztán az öreg után, aztán megint a fogadóra és megint a távolban ponttá szűkülni készülő piros autóra, és beletaposott a gázba.

Egy kisebb társaságot figyeltem messzebbről. Nem ismerték egymást, csak most elegyedtek szóba. Az egyik egy felháborító esetet emlegetett fel: egy BMW-s az IKEA előtt beállt egy mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóhelyre. Rövid történetét támogatóan háborgó morajlás kísérte, majd egy másik tag említette, hogy ő gyakorlatilag ugyanilyen esetnek volt a szemtanúja: egy BMW-s egy rokkantak részére kijelölt helyre parkolt – még annak idején – a Budai Skálától nem messze. A méltatlankodó búgás, ha lehet, még erősebb volt, mint az eggyel korábbi történet esetében. A harmadik se maradt adós a maga megfigyelésével: Ő meg azt látta a saját szemével, ahogy egy BMW-s állt oda, ahova a tábla és a felfestés szerint csak mozgássérülteknek lenne szabad. Ezt már szinte el se akarták hinni a többiek, úgy csóválták a fejüket; ilyen már tényleg nincs. Az újabb elkeseredett csettegések után mindhárom megszólaló a negyedik tag felé sandított fél szemmel, de annak semmilyen, az iméntiekhez fogható eset nem jutott az eszébe, így némi kínos csöndet követően elbúcsúztak egymástól, és ki ki ment a maga dolgára.