Örök – és jellegénél fogva eldönthetetlen – vita, hogy az egyes médiumokban azt kell-e adni, amit az emberek tetteikkel (hogy nézik, hallgatják) visszaigazolnak, vagy meg kell próbálni értékeket közvetíteni feléjük még akkor is, ha azt nem olyan szívesen fogadják be. 

Szerintem az ilyen sokrétű, pro és kontra érvekkel gazdagon összekuszált problémákat a legjobban egy-egy konkrét jelenség átgondolásával lehet a megoldás felé mozdítani. 

A fentiek alapján azt javaslom, hogy annak a műsorvezetőnek, aki tegnap az évek óta ugyanazt a fos zenét a naprakészség szlogenével áruló Roxy rádióban egy, a felhangosított rádió mellől telefonáló hallgatónak azt találta mondani, hogy „az élő adásnak van egy olyan mivolta, hogy összegerjed a történet”, botokkal és széklábbakkal üssék addig a száját, amíg magától nem hajtogat papírrepülőt a mikrofonengedélyéből. 

Meggyőződésem szerint a hallgató és a társadalom a beavatkozás során és következtében a legcsekélyebb kárt sem szenvedné; következetesen ismételt alkalmazás esetén pedig okkal remélhetnénk a színvonal emelkedését.

A hivatalos program véget ért. Elhangzott a végszó, megkérdezték, hogy van-e még kérdés (és nem volt), mindenki elmondta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az egész, hogy milyen hasznos volt a szakmai tapasztalatcsere. 

Elfogyott a mondanivaló, a cél beteljesült. Én gyanakvón nézek körbe. Mindenkin az elvégzett munka, az eltöltött idő megnyugvása látszik. Némán készülődnek. Hátrább tolják a széküket, becsukják a füzeteket, lehajtják a laptopok képernyőjét, felhangosítják a telefonjaikat, némelyikük még fel is áll, még a kabát felé is indul, de igazából nem történik semmi. 

Én erőszakot ejtek magamon, olyan lassú vagyok. Iszom még egy kis vizet, lassan csukom be a füzetemet, a dolgaimat odaviszem a kabátomhoz, de egyvalamit az asztalnál hagyok, és visszamegyek érte külön. Felveszem a pulóvert, gondosan eligazítom a vállánál meg a derekánál, ácsorgok egy kicsit, de aztán nem tudok már mihez kezdeni, felveszem a kabátomat. 

A többiek csendben tevékenykednek, pakolásznak. Akárhogy figyelek, végül is képtelen vagyok megállapítani, hogy mit is csinálnak pontosan, vagy hogy az előbb nem pont ugyanazt csinálták-e. Némelyikük már a fogasnál van, a táskáját fogja, de valami ingoványos időablakban állnak, nem jutnak közelebb a kijárathoz. 

Én lassan az ajtó felé indulok. Amikor odaérek, megállok, visszanézek a sok készülődőre, akik közül még sincs kész egy se. Elköszönök. Ők szinte felriadnak, úgy köszönnek vissza, mint akik bokros teendők közül emelik ki egy pillanatra a fejüket, mint akik felett ésszel felfoghatatlan varázslat bűbája alatt szállt el az idő. 

A lépcsőn lefelé tartva, és a portán, ahogy leadom a vendégkártyát, már előre tudom, mit fogok látni, amikor visszanézek. Mindig ugyanazt látom. Ahogy kicsit eltávolodok az épülettől, és visszapillantok a terem ablakára, ott a sok tevő-vevő, éppen úgy, ahogy hagytam őket. Csak most már élénken, mint akik évtizedes tiltás alól szabadultak, beszélgetnek.

A jogsit olyan hamar megszereztük, amilyen hamar csak lehetett: tizenhét évesen. Így negyedikben sokszor mentünk suliba J anyjának a kispolszkijával. Én a sarkon pattantam be az egyeztetett időpontban.

Aztán indulás balra, ott sokáig szintben, hogy a nagy, a kispolszkit élethalál harcra hívó emelkedőn épp felcsettegve kissé lejjebb guruljunk a gimnáziumig. Az egyik februári, hideg reggelen azonban meg kellett szakítanunk az utunkat.

Kifordultunk az egyik éles-íves kanyarból, J lassan nyomni kezdte a gázt, a két henger sziszegve pöfögve ugrabugrált hátul, és mi már majdnem elértük az óránként negyvenöt kilométeres sebességet, amikor jóval előttünk, az egyik zebrától vagy tíz méterrel beljebb, a bal kézre eső keresztutcában két kislányt vettünk észre gazellaként szökellni.

Iskolába rohantak. A kis utcából kifelé két szempillantás alatt felfalták a távolságot a járdáig, azt pedig egyetlen ugrással tudták le, és hopp a zebrán találták magukat – mi meg őket. Az egész pillanatok alatt zajlott le, nem hogy nem hittük el, hogy ez fog történni, hanem elképzelhetőnek se tartottuk, meg se fordult a fejünkben, hogy lassítás és/vagy körülnézés nélkül fognak az útra rohanni.

Amikor a lányok végképp nem lassítottak, és végképp nem néztek körül, J a fékbe taposott. A kispolszki kerekei csikorogva blokkoltak, tehetetlenül csúsztunk előre azon a vonalon, amit a lányok a legrosszabb pillanatban készültek metszeni. A kerekek sivítására ébredtek a játékos szaladásból. Mindkettejük szeme rémületre kerekedett. Egyikük nem lassított, hanem átszaladt a másik oldalra, a kevésbé ügyes viszont lépett még egyet, és ott torpant meg. A metszésponton.

Nem is ránk nézett, hanem csak a vágyott másik oldalra, amikor piros-sárga táskája alatt az acél a csontnak ütközött olyan hanggal, amire még a külső szemlélő is felszisszen. A sebesség már minimális volt, a lány el se esett, csak öt centi hiányzott volna, de a hang iszonyú volt.

Nem akartuk elhinni a történteket, hogy valaki mértani precizitással, és halálpontosan időzítve döntsön a számára legrosszabb módon. A lány a baleset után tette meg azt a két fürge lépést, amit helyette lett volna célszerű. Kiszálltunk megkérdezni, hogy hogy érzi magát, milye fáj, mennyire, stb. Annak ellenére, hogy nem panaszkodott, és azt mondta, hogy alapvetően jól van, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Nagyon ijedtnek és zavartnak tűnt. Biztos sokkot kapott.

Közben a járókelők csoportosulni kezdtek, és jókora sor torlódott fel mögöttünk kocsikból is, úgyhogy J beült, hogy kicsit félreálljon az út szélére. Én hiába maradtam kint, a polgári lincshangulat egy pillanat alatt kialakult. Idős úr rázta az öklét, hogy eszünkbe ne jusson elmenekülni, a kiabálásra pacifisták bújtak elő, és hölgyek sújtottak minket pillantásaikkal. A csődület egy kis része a csattanás pillanatában figyelt fel az eseményekre, a többsége pedig a kisebbség üvöltözésére kapcsolódott be. A helyzet egyértelmű volt számukra.

A rendőrök nem értek ki olyan gyorsan, hogy ne fáztunk volna már a csak az autózásra és az iskolába szánt vékony talpú cipőnkben. Fel alá mászkáltunk, topogtunk, a nyugdíjas hősök pedig készen álltak, hogy utánunk vessék magukat, ha végre tényleg megpróbálunk elmenekülni. Közben megérkezett az áldozat anyja is. Lányához rohant, és rögtön azt kérdezte, hogy körülnéztél, kislányom? A lányból ekkor egyszerre szakadt ki minden feszültség, és az anyját görcsösen magára rántva, csecsemőfej nagyságú könnyeket potyogtatva felzokogott, és azt hazudta, hogy ihigehehenn!

Senkinek nem kellett több információ. Világos volt minden. Zebrán gázolás cserbenhagyási kísérlettel. Megjöttek a rendőrök is, és felismerték bennünk a mai fiatalokat, akikről már azt hitték, hogy bőven eleget tudnak, de ezt még ők sem gondolták volna. Kioktatták J-t, hogy térjen észre, és ne azt lesse, mennyire tudja begyorsítani a szappantartót, és vázolták neki, hogy iszonyú, amit tett, és az isten se menti meg attól, hogy alaposan megbűnhődjön.

Elmondtuk, hogy mi történt, de rengeteg volt a szemtanú, vagyis a bölcs, akik deduktív logikájukat és beleérző képességüket kiaknázva előadták, hogy mi történt azokban a rettenetes pillanatokban, amikor még ott sem voltak. Az egyik rendőr, miután teljesen siketnek mutatkozott a mi verziónkra, elkezdte kibontani a minden bizonnyal jól begyakorolt jó zsaru szerepét. Ez annyiból állt, hogy talán lehetnek majd méltányolandó körülmények, talán valaki jószívű lesz, de a tetten nincs mit vitatkozni.

J erre rosszul reagált. Döbbenten bámult a rendőrre, és mondandóját azzal találta kezdeni, hogy nehogymár… De a zsaru, mintha csak erre várt volna, leintette J-t, fölényesen lebiggyesztette a száját, lelkében otthonos érzéseket keltő indulatát kiengedte egyetlen kilégzéssel, és nagyokat bólogatva mondta, hogy jól van bazmeg, te akartad, akkor most rábaszol, a kollégája pedig helyeslően bólogatott, és a közönség is elégedetten morajlott, csak az anyuka nem szólt semmit.

J két hónappal később, a tizennyolcadik születésnapjára levelet kapott a rendőrségtől, hogy ugrott a jogsija egy időre, és hogy nézzen majd be egy tanfolyamra, ahol egy csomó hasznos tudást fognak neki átadni, ő meg egy csomó forintot nekik.

A reklámszakma az ördögtől való. A legújabb Balaton szelet szlogenjét is a legaljasabb módon tervelték ki. A célközönség eleve azokból áll, akik bűntudatot éreznek, ha csokit vesznek a szájukba. Munka után bevásárolnak, beállnak a pénztársorba, és ahogy ott araszolgatnak, meg kell, hogy lássák a felnőttek szeme magasságába kikészített falatnyi édességet, vidám, feloldozó betűkkel az oldalán: 69 Kcal. Ennyi belefér.

A nő lassan a férfi felé fordította tekintetét. Tekintete meglágyult, pupillái kitágultak, ajkai elnyíltak. Beletúrt a férfi hajába, de aztán hagyta, hadd foglalkozzon a munkával, amibe belemélyedt. Inkább elővette a színes csíkos kis füzetét, és lendületes, játékos betűivel beleírta: korpásodás elleni sampon!

A gimnázium után – az ott történtekkel tökéletes összhangban – nem vettek fel rögtön az egyetemre. A vendéglátóiparban tett rövid, egynyári kirándulás után – gyakorló tériszonyosként – az ipari alpinizmus felé fordultam. 

Az első munkám egy ismert áruház külső homlokzatának festése volt. A kötelet egy slagból vágott kis alátét óvta attól, hogy telt, pengő hang kíséretében szakadjon szét a tető éles bádogpárkányán. Beülőben ugyan, de mégiscsak egy deszkán ülve ereszkedtem le az épület oldalán, és annyira rettegtem a természetellenes helyzettől, hogy végig se tudtam gondolni, mennyire nincs ésszerű magyarázat arra, amit csinálok. 

Hogy mit csinálok, arra egy tágabb összefüggésben sem volt egyértelmű magyarázat, ugyanis az áruház homlokzatának felülete olyan zománcfélével volt bevonva, ami szükségtelenné tette a festést, csak mosni kellett volna. De a fővállalkozó, akinek az egyik alvállalkozójának voltam én az egyik alvállalkozója, meggyőzte az ottani beszerzésekért és/vagy karbantartásért felelős vezetőt, hogy az a legokosabb, ha az áruházat egy-két évente mégiscsak lefestik. A rám eső munkát becsülettel elvégeztem – egy olyan szakaszon, amiről később kiderült, hogy a megállapodásban nem szerepelt. 

Az itt szerzett tudással felvértezve egy házközösséget (mai szakkifejezéssel lakóparkot) vettünk célba. A lépcsőházak vonalában – szerencsétlen módon – fával dekorálták az épületet. A nap által halottra szívott lécek ránézésre fejenként képesek voltak elnyelni fél-háromnegyed liter Xyladekort. 

Felmértük hát az épületegyüttest. Ezt a részt nagyon élveztem. Felugrottam a beszögellésbe, kopogtattam a fát, a legkülönbözőbb szögekből néztem a fény esését, és rendszeres időközönként bólintottam egyet, látszólag csak úgy magamnak, hogy igen, világos, ezerszer láttam már ilyet. Valójában a minket kísérőnek játszottam meg magam olyan hatékonyan, hogy szinte magam is belerészegültem, és már-már elhittem, hogy a szakma profi, még épp a kiégés előtti csúcson tündöklő, szakavatott művelője vagyok. 

A kis bemutató után a megrendelő képviselőjével, Dr. Árvay Tíborné Dr-ral találkoztunk. Kemény tekintetű, egyenes hátú, ősz, feltupírozott hajú hölgy volt. Olyan benyomást keltett, mint egy büntetőjogász, akinek kedve és jogosultsága van az ítéletet annak kihirdetése után azonnal végrehajtani. Ő csak annyit mondott magáról, hogy még a férje is jogász. Mi biztosak voltunk benne, hogy szintén büntető. 

A Tíbor hosszan ejtett í-je úgy vágott belénk, mint a kígyó méregfoga a rémülettől bénult egérbe. Miénk volt a szó. Kezdtük, hogy mennyi mindennel foglalkoztunk már, milyen alkalmasak vagyunk a feladat elvégzésére, de Dr. Árvay Tíborné Dr. csak félig lehunyt szemmel, dögletes unottsággal, de feszes tempóban ismételgette, hogy igen, igen, újra és újra kérdőn felsrófolva a hangsúlyt, hogy mikor mondunk már valami érdemlegeset. 

Eredetileg nem terveztünk érdemlegeset mondani, de az egyre feljebb kúszó hangsúlyokból úgy éreztük, még két frázis már nem fér bele. Kicsit megakadtunk. Erre ő kérdezte, hogy mennyit szeretnénk kérni, és hogy mi a jogi hétterünk. Az első kérdés elől még könnyű volt kitérni azzal, hogy azt majd az ajánlatban megmondjuk, de a második kérdésre adott válaszunk alatt, miszerint egy nagyobb, de lazán szerveződő, egyéni vállalkozókból álló konzorcium tagjai vagyunk, már a hazugság lehetséges jogkövetkezményeinek brutális képei kezdtek elszabadulni bennünk. 

Dr. Árvay Tíborné Dr. hidegen belenézett az agyunkba, és kurtán megköszönte a látogatást: várja az ajánlatot. Nagyjából ki is számoltuk, hogy ekkora összfelületre, ami így issza a nedvességet, ennyi anyag kell, és hármunknak a dolog eddig és eddig fog tartani. Szerintünk. Az időszükségletet megszoroztuk kettővel, az árat néggyel, és formailag gyönyörű ajánlatot szerkesztettünk figyelve arra, hogy elkerüljük a lapos stílusra utaló szóismétléseket, és hogy a dokumentum tagolása igényességről és a konceptuális gondolkodás képességének magas fokáról árulkodjon. 

Minden igyekezetünk ellenére a munkát végül valaki olyan kapta meg, aki egy kockás papírra írta a miénknél kétszer olcsóbb ajánlatát ceruzával, ákombákom betűkkel, és olyan kifejezésekkel terhelve, mint például telibe mázolni. Ha jól emlékszem, valami faipari szakmunkás volt.

Az ismert viccben a csörgő telefont egy álomittas ember veszi fel, és száraz torokhangon suttogja a kagylóba: – Halló. – Ön kért ébresztést reggel fél hétre? – kérdezi a hívó. – Igen. – Akkor húzzon bele, mindjárt tizenegy van! 

A napokban örömmel értesültem róla, hogy a fenti funkció harmadik fél bevonása nélkül, csak a technika által, önállóan is működik. Késő este, amikor már a csillagok vigyázták a csendet, az amúgy egész nap a kezem ügyében, néma készenlétben lévő telefonom egyszer csak rám borított pár értesítést, hogy ja, jut eszembe, téged valaki nagyon el akart érni. Még délután.

Már nevetnem kell, annyira dühít, annyira nem fér a fejembe századszorra se, amikor egy hölgyvezető az általános udvariassági szabályokat tekinti irányadónak a KRESZ, illetve a fizika jól bevált törvényei helyett. 

Tegnap egy ilyennek elfogyott a sávja a mellettem, amit az út kezelője amúgy rikító sárga felfestéssel próbált már jó előre sugallni. A corsás, barátnőjének szánt mosollyal az arcán, mintegy mellesleg, vagy jelzésként(?) rám nézett, és a hezitálás legparányibb jele, valamint fékezés illetve gyorsítás nélkül, szépen kiúszott a helyemre, és még véletlenül sem az előttem, vagy a mögöttem tátongó űrbe. 

Hogy én már nem voltam ott, az csak azért van, mert ezeket már felismerem oldalról is. Látom, ahogy az állandó huszonnégy órás szolgálatban lévő őrangyaluk lesütött szemmel, pironkodva kinéz rám, hogy tudja, hogy nonszensz ez az egész, ő kér elnézést, neki is végtelenül kínos, de mégis arra kér, hogy tapossak már bele én a fékbe, és kerüljem már el én a vasak találkozását.

Timotheus Flock negyvenegy éves korára – annak ellenére, hogy éppen langyos tavaszi szellő ölelte körül – egyszer csak, úgy ahogy volt, mentében az utcán, kifogyott az ötletekből. A céltalanok tétovaságával hazabotorkált, leült a kanapéra, és opálos tompasággal bámult maga elé. 

Hosszú órákig ült mozdulatlanul. Közben szinte akarata ellenére tűntek fel sorban előtte élete beteljesített céljai, amikkel már semmilyen további teendője nem volt. Fiatalon sikeres, az országos bajnoki címet is elnyerő vívó lett, majd kitűnő minősítésű diplomát szerzett. A kereskedelemben helyezkedett el, ahol csakhamar vezetővé, majd felsővezetővé vált. 

Ezután saját üzletet nyitott, amit pár év alatt országos hálózattá duzzasztott, a vezetését pedig a menedzsmentre bízta. Innentől kezdve egykedvűen szemlélte, ahogy a költségek és lopások után még mindig csokrokban megmaradó milliók önálló akaratra erősödve, feltartóztathatatlanul fészkelik be magukat a bakszámlájára. 

Timotheus Flocknak volt már harcias és szelíd, telt és karcsú, fekete és szőke felesége. Járt már a világ minden olyan pontján, ahol járni érdemes. Volt már hatszázas Fiatja és Porschéje. Evett már pacalt és szarvasgombát. Kiválasztotta minden irodalmi, zenei, és egyáltalán minden művészeti ág tanulmányozásra és élvezetre érdemes alkotóját, megismerte, és az utolsó cseppig kiélvezte a műveiket. 

De most úgy elfogyott a lendülete, hogy felállni is alig volt kedve. Azért megerőltette magát, és a hálószoba felé indult. Közben megállt a hűtőszekrény előtt, de nem volt étvágya kinyitni. Csak olyasmik voltak benne, amiket már úgyis unt. Sóhajtott egyet, és olyan keservesen, mintha szívósan ellenálló hegyre kellene felkaptatnia, görnyedten, kezeit lomhán maga mellett lógatva elindult felfelé a lépcsőn, a hálószoba felé. 

Gépies mozdulatokkal levetkőzött, de a ruháit már nem tette vállfára, nem akasztotta be a szekrénybe, hanem egyszerűen hagyta kihullani a kezéből, le félig a mahagóni padlóra, félig a perzsaszőnyegre. 

Végigdőlt az ágyán. De valahogy nem esett jól a fekvés. Hanyatt feküdt, karjait maga mellett ernyesztette, a mennyezetet bámulta. Érezte, ahogy minden élménye, minden gondolata kiáramlik belőle, és semmivé foszlik, mielőtt a falat elérné. Az oldalára fordult, de úgy sem volt jó. Felhúzta a lábait, de a kiáramlás csak folytatódott. Hasra feküdt, oldalra fordított fejét a párnába mélyesztette, de a lüktető kiürülés csak gyorsult. Átfordult a másik oldalára, de rögtön tovább is, ki az ágy széléig, karját kicsapta oldalra, felült, majd ismét lehanyatlott, behunyta a szemét, és megint ki kellett nyitnia, mert bármit is csinált, nem volt jó, csak a már-már sajgó vákuumot terjesztő, erőszakos feketeség töltötte ki bensőjét egyre élesebben minden kilégzésnél, minden mozdulatnál, minden elröppent és soha többet vissza nem térő gondolattal. 

Órákig hánykolódott így, míg végül csatakos, furkóként maga alá gyűrt selyemlepedője hegygerincén dermedt magzatpózba görbülve, hajnali négy óra előtt kilenc perccel halálra unta magát.

Mivel attól tartok, hogy tíz olvasóból kilenc soha nem venné észre a parányi változást, szolgálati közlemény formájában jelzem, hogy jobbra fent a használati utasítást mottóra cseréltem.

– Most miért vagy megint úgy meglepve? Értelmes ember létedre rendszeresen túlbecsülöd az értelem jelentőségét.

Megint én voltam az, aki elhitte, hogy esni fog, ezért magával vitte az esernyőjét, de aztán éppen ezért nem esett. Délután, ahogy izzadt markomban a felesleges teherrel gyalogoltam hazafelé, látnom kellett, ahogy az esernyő nélküli emberek tízes csokrokban fürdetik arcukat a nap meleg sugarában. Ennek az áldozatnak a fáradt fényénél értettem meg, hogy annak idején, amikor magára vette a bűn terhét az emberek válláról, mibe szaladt bele szegény Jézus is – csak, ha lehet, még ennél is durvábban, mint én ma délután.

Minden első szombaton Tom&Jerryt néztem a lakásunkban csodával határos módon fogható Osztrák Televízió 1-es csatornáján. Minden második szombaton azonban iskolába kellett mennem. Miközben a padban görnyedve próbáltam a lelkemet a résnyire nyitott ablakon át szabadon engedni, az Osztrák Televízió 1-es csatornáján, teljes részvétlenséggel irántam, ugyanúgy, mint az első szombatokon, a Tom&Jerry három epizódját sugározták.

Takács bácsi autója huszonhárom éves. Új volt, amikor vette, telt vöröse vérbőn, mélyen ragyogott. Takács bácsi valósággal szerelmes volt belé. Minden hétvégén lemosta, és közte minden hétköznap és minden szombaton egy finom ronggyal törölte le róla az utca csikorgó, gonosz porát. 

Az évek során alaposan megfakult a fényezés, matt felületén ma már fáradtan halnak el a napsugarak. De Takács bácsi még mindig szerelmes az autójába. Még mindig áttörli minden nap, még ha a sokadik rongy is foszlik semmivé a kezében.

Tudom, hogy Takács bácsi még akkor is ugyanilyen szerelmes lesz a hűséges autóba, amikor a mindent elsöprő, elevenen égető szerelemének alávetett fényezés alól előbukkan a csupasz fém.

Egyszer úgy elkóborolt egy szempillám a szolgálati helyéről, hogy még épp ki lehetett zökkenteni a szemhéjam belső oldalán megkezdett betokozódásából – tű vagy szike használata nélkül. Azóta gondosan leszedegetem a megrendült lojalitású példányokat, mielőtt maguktól hullanának ki. Ma például tízet gyűjtöttem össze. Nyolcnál még biztos lehet benne az ember, hogy helyettük újak és újak nőnek, de tíznél már hinni kell benne. 

Különben messze nem minden nap jön ki ennyi. Van, hogy egy se. Vagy csak négy. Ha meg végül mégis kihullana mind, akkor csak nyíltabbá válna a tekintetem, és az emberek azt hinnék, sose hazudok, de nem jönnének rá, hogy csak szempillám nincs.