A pénztár mellé – aljas módon – oda vannak téve a fagyik. Ez nem kerülte el annak a maximum három éves kisfiúnak a figyelmét sem, aki az anyjával állt a sorban. – Anyu, veszünk fagyit? – kérdezte. – Nem, kisfiam, most nagyon hideg van, majd ha meleg lesz, akkor veszünk – válaszolta az anyuka. A gyerek megértette a választ, és rögtön föltette a soron következő kérdését. – Mikor lesz meleg?

– Majd ha igazán meleg lesz, akkor ehetsz csak fagyit – válaszolta újra az anyuka kicsit tagoltabban, de olyan kedves hangon, olyan türelmesen, hogy ennyi erővel oda is figyelhetett volna a gyerek kérdésére, ami nem mellesleg olyan összeszedett, praktikus és logikus gondolkodásról árulkodott, hogy én már csak a kérdésért magáért is megdicsértem volna. Jó kérdés, hogy miért is nem tettem…

Alapvetően jó napom volt, csak úgy dőlt belőlem a szó, folyamatosan meséltem, újabb és újabb poénokat építettem fel, és sütöttem el. Még az sem idegesített, hogy a társaság egyik tagja állandóan a szavamba vágott, és megpróbálta kitalálni a csattanót. Még iránta is szeretetet éreztem, és a jövőjéért aggódtam. Felhívtam a hóbortos figyelmét, hogy itt biztonságban van, de egy másik társaságban egy másik mesélő talán már épp a mozdulatot tervezné, ahogy majd felüti az orrcsontját az agyába.

Zoli egyre rendezetlenebbül mozgott, meg-megbotlott saját lábában, fájdalmas arccal lihegett, majd egyszerűen megállt, kilépett a többiek közül, és míg azok rá se hederítve futottak tovább körbe és körbe, ő a hideg falnak vetette oldalát, és lehunyt szemmel markolva a fűtéscsövet, megkapaszkodott. – Vágvölgyi! – hallatszott a tanár éles, máris türelmetlen kiáltása – te mit képzelsz, mit csinálsz megint?! 

Zoli riadtan tárta fel vizeskék szemeit, és egy pillanatig habozott megadni a nyilvánvaló, magától értetődő választ. – Energiát veszek fel. Hőenergiát… aztán majd kicsit később mozgási energiává alakítom – mondta, és – biztosra véve, hogy ez elégséges magyarázat – újra lehunyta szemeit. – Vágvölgyi! Azonnal takarodj futni a többiek után! – visította a tanár. Zoli elképedt az igazságtalanság és ostobaság e pusztító elegyén, és a meg nem értett zsenik magányos szomorúságával vonszolta tovább magát.

Konkrét tudomásom van róla, hogy létezik a világegyetemben akkora bolygó, hogy a Föld hozzá képest pixelhibának tűnik. Nincs is már meg a füzetem, amibe a jelentőséggel bíró dolgokat írtam fel még régebben.

Ma az áruházban egy korombéli férfira lettem figyelmes. Térdnadrágot és könnyű nyári inget viselt, válláról egy övtáska csüngött a hóna alá, a másik kezében nylonzacskót tartott. Zavartan, lesütött szemmel bolyongott a gondolák között. Meg-megérintette, de mégsem igazán vette szemügyre az ingeket, nadrágokat, zakókat. Szeme mindvégig a semmibe, vagy talán egy boldogabbnak remélt jövőbe révedt.

Aztán megállt a szandáloknál. Különösképpen egy bizonyos szandálnál. Barna bőrszandál volt, egymásba fűzött szíjakból álló szerkezetével levegős cipőt formázva, valódi fém csatokkal az oldalán. A férfi bátortalanul kinyújtotta ujját, és megérintette, aztán gyorsan elkapta a kezét, mint aki tiltott gyönyört lopott.

Ahogy a bejárat felé fordult, láttam az arcán, hogy örvénylő érzelmek játszanak vele, de nincs tisztában azok természetével. A pulthoz léptem, és csak a megérzés erejére hagyatkozva rámutattam egy autóstáskára. Kifizettem, becsomagolni se hagytam.

A férfi közben kilépett az üzletből, így utána siettem, és óvatosan a nylonzacskóba csúsztattam az autóstáskát. De nem voltam elég ügyes, észrevette, hogy történt valami. Hirtelen felemelte a zacskót, és hátraperdült. Épp sikerült ellépnem mellette a bal oldalon, így nem vett észre, a sok vásárló közül pedig egyet sem talált elég gyanúsnak ahhoz, hogy megszólítsa.

Végre belenézett a szatyorba. Elkerekedett szemmel bámult a mélyére pár pillanatig, újra körülnézett, majd lassan kiemelte az autóstáskát. Újra, utoljára körbenézett, aztán belefeledkezett az autóstáskába. Falta a szemével, birtokolta a tenyerével, csatján játszott az ujjaival, belenyúlt a belső rekeszeibe: beleszeretett. Szinte leszakította magáról az övtáskát, feltépte a cipzárját, és a tartalmát egyesével az autóstáska megfelelő rekeszeibe süllyesztette. Mintha oda születtek volna.

A kavargó vásárlótömeg kellős közepén szoborrá merevedve, nedves szemmel bámult maga elé, az autóstáskát lassan, gyengéden a felkarja és teste közé szorította, és ahogy az a helyére került, szaggatottan belélegzett, lehunyta szemeit, az övtáskát pedig hagyta a földre hullani.

Talán percekig állt így, majd mint aki egyszerre akar minden boldogságot a világon, mohó mozdulatokkal betűrte ingét a térdnadrágjába, és az autóstáskát erősen a hóna alá szorítva, szinte rohanva indult az iménti üzletbe, annak is egyenesen a hátulja felé, a barna, szíjakból font bőrszandálhoz.

A férfi hol a képernyőt nézte, hol a szelvényét. Egyesével, komótosan haladt végig az öt számon: hangosan felolvasta a képernyőről, újra kimondta, ahogy rábökött tömpe ujjával a papíron, és egy bólintás kíséretében, ceruzájával peckes kis pipát kanyarított mellé. Mikor mind az öt pipával megvolt, fáradtan levette csontkeretes olvasószemüvegét, és kis sértettséggel a hangjában csak annyit mondott: – Na végre… – majd rövid csuklómozdulattal az asztalra ejtette a szelvényt, és kiment a konyhába, hogy teának való vizet tegyen fel.

Az apa dühösen vágtatott a folyosón. Jobb lábának térde – egy régi sportsérülés miatt – nem mozgott, így bal karjának széles csapásaival egyensúlyozta ki ütemtelen, csattanó lépteit. Kilencéves forma fia igyekezett utána lihegve, a kimerültség lobjával arcán, csapzott hajjal, a szemébe folyó izzadságtól hunyorogva. Léptei akadoztak, válláról alattomosan le-lecsúszó hátizsákja visszahúzta. Időnként futólépésre váltott, hogy valamelyest csökkentse a távolságot maga és az apja között. Ilyenkor szárazon nyelt, és teli szájjal kapott levegő után. Az apa a kapunál megállt, szembe fordult a fiúval, és ordítani vágyó fojtott hangon sziszegte: – A mai napot pedig otthon a szemem láttára fogod kihúzni az edzésnaplóból! Döntsd el, hogy odateszed-e magad rendesen, vagy hagyod a francba az egészet! Szar se lesz belőled, nem bajnok!

Ma Kétségbeesett Irodai Dolgozók Sportnapját tartok. Délelőtt – negyven perc alatt – úsztam két kilométert, aztán a medence partján – a napraforgó stratégiáját intellektuálisan felülmúlva – nem mindig szembe álltam a nappal, hanem minden oldalamat megmutattam neki. Ezek után szaunáztam tíz percet, vettem egy hideg zuhanyt (dézsa nincs), majd az öltözőben – az egyébként feleslegesen ott lévő tükrök egyikében – azzal szembesültem, hogy márványos, vörös bőrömmel úgy nézek ki, mint egy tűzből kimentett keszonbeteg. Délután bringázni megyek.

A kapuszínben a kapunyitó kapcsolót akkora erővel kell megnyomni, mintha egy Kamaz laprugójának az ellenállását kellene leküzdenem. Nem is mindig sikerül elsőre: az ajtó nem berreg, vissza kell lépnem, és megnyomni a kapcsolót rendesen, karból. Máshol is találkoztam már ennek a kapcsolócsaládnak a tagjaival. Fehérben és barnában is gyártják. De – könyörgöm – miért?

Az utóbbi napokban vagy háromszor hallottam a hüvelykujj-szabály kifejezést, és gondom van vele. Hogy a lényegest a lényegtelentől, a kicsit a nagytól, a jót a rossztól, a lefelét a felfelétől meg tudjuk különböztetni, ahhoz ökölszabályra van szükségünk. Hüvelykujjasokkal a rohadt életben nem vergődünk zöldágra, a körömszabály után kutatók létezéséről pedig szeretném azt gondolni, hogy lázálom csupán, ami épp most jutott eszembe.

Hétvégi úszásaim alkalmával számos, a normálisnak számítótól eltérő mozgásformát figyeltem már meg. Ezek a legtöbb esetben ügyetlenségből és/vagy rosszul bevésett mozgássorokból fakadnak. (Nekem is van ilyen, de ennek az írásnak nem célja, hogy kiderüljön, mi az). 

Tegnap azonban láttam egy urat, aki miatt kicsit át kell alakítanom az úszásról kialakított elképzeléseimet. A férfi hanyatt feküdt a vízen, nyújtott lábai mintegy 20 fokban a medence alja felé irányultak, kezeit szorosan teste mellett tartotta, és gyors, apró, pulzálva hullámzó végtagmozdulatokkal hajtotta magát előre. Illetve hátra. Mozgása, fejének kopasz teteje, ót formázó szája, csapott válla, pókhasa és vékony végtagjai az első blikkre egylényegűvé tették egy medúzával. 

A látvány hatására elnehezülő lábaiban megbotló úszómester is megerősítheti, hogy a szóban forgó úszó legalább olyan tempót diktált, mint egy átlagos mellúszó.

Körtési álmos nyugalommal kaptatott fel az emelkedőn, fütyörészett, és ráérősen dobolt ujjaival Fiat Pandája kormányán. Még a domb felénél sem járt, amikor hátulról szinte rárepült egy lapos, kétajtós BMW. Egy fiatal nő vezette; nyújtott bal karjával egy óránál fogta a kormányt, kissé jobbra dőlve támaszkodott a könyöklőre, és bosszúsan pillantott fel a már majdnem elkészült sms-ből.

Körtési felfigyelt a mögé toppanó árnyékra, de nem sokat törődött vele. A nő azonban visszakapcsolt két fokozatot, a V6-os hörögve vett nagy levegőt, hogy elhúzhasson a Panda mellett. A hullámos hajú szépség ki is kapta a kormányt balra, de épp jöttek szembe, úgyhogy le kellett mondania előzési szándékáról. Bosszúsan, nagyot lengetve ingatta meg a fejét, és mondott valamit. Újra egészen Körtési fenekébe férkőzött – napszemüvege közepében ott terpeszkedett a Panda – és várta a lehetőséget, hogy kilőhessen végre, de ekkor egy busz vánszorgott ki a kanyarból a domb tetején, és lomhán, súlyosan ereszkedni kezdett. Az amazon minden reménye elszállt. Telefonját a jobb első ülésre dobta, hogy felszabadult jobb kezével rengőt üthessen a kormányra. Megint mondott valamit, amit a közben már a visszapillantóból figyelő Körtési nagyjából le tudott olvasni a szájáról: A kurva anyádat pöcsölsz, tata!

Körtési elnézően, de megcsóválta a fejét, máskülönben nyugodt maradt. Ahogy a busz harsogón levánszorgott mellettük, a BMW-s hölgyemény végre ki tudott ugrani, de ahol már épp kétsávossá vált az út, piros lámpát kaptak. A szőkeség kicsit ráhúzta a kormányt az idősödő úrra, és egyenletes búgással leengedte az ablakot. Nagy levegőt vett, hogy a korábban mondottakat bővebben kifejtse, de Körtési megelőzte. – Jól sejtem, kisasszony, hogy az édesapja fiút szeretett volna? – kérdezte, és olyan őszinte érdeklődéssel várta a választ, mintha egy régóta folyó kutatásához gyűjtene adatokat.

De válasz nem érkezett, csak egy tátva maradt száj sötétlett Körtési felé, aki így kénytelen volt beérni azzal, hogy sejtését ne tényként, csak hipotézisként kezelje.

Először körülbelül farsang táján láttam a lányt halálnak öltözve. De aztán legközelebb is ugyanúgy. Megdöbbentett, hogy a szüleit nem zavarta a dolog. Vidáman üdvözölték, beszélgettek vele, a lány meg csak adta lárvaarccal, hullafehér bőrrel az akart-akaratlan vészjeleket. Aztán egy forró nyári napon, amikor a lány fekete, lebernyeges ruhában fenyegette a világot, hogy az elkerülhetetlen öngyilkossági szeánszot a hőguta medrében készül lefolytatni, tudomást szereztem az emo-jelenség létezéséről.

Szóval itt igazán jól, igazán otthon érezheted magad. Úgy vagyunk itt, mint egy család. Mondjuk bejössz bringával, aztán itt le tudsz zuhanyozni, oda tudod tenni a törölközőt. Itt tudsz dolgozni az egész placcon, meg kint a kertben, vagy akár a parkban, a hálózat elér oda is. Innen vehetsz kávét, üdítőt, szendvicseket, sütit, gyümölcsöt, amennyit akarsz. Nézd csak azt a félhomályos szobát a kanapékkal meg a puffokkal, ott lehet lazítani, vannak fülhallgatók, temérdek zene minden műfajból. Nyugodtan menj be, lazíts egy kicsit, ha túlpörögtél, szedd össze a gondolataidat, aztán folytathatod, ha kipihented magad. Szóval így vagyunk mi itt. Érezd otthon magad. Tényleg mintha csak otthon lennél. Igazából itt minden megvan, haza se kell menned. Ma például nem kell hazamenned, ugye?

Reggel, ahogy kiléptem a gangra, függöny libbent az átellenes sarokban, és egy öregasszony lökte ki a bejárati ajtaját. Bal kezével foszlott, valaha barackvirág színű fürdőköpenyt markolt össze maga előtt görcsösen, és a mozgással járó fájdalomról árulkodó arckifejezéssel, jobb kezével riadtan integetve billegett felém. Nem tehettem úgy, mintha nem látnám.

Elfúló lélegzettel köszönte meg, hogy megvártam, aztán még sípolva fújtatott egy kicsit. Jobb kezének hátát kissé féloldalasan a szája elé tartotta, és úgy hebegte lesütött szemmel, hogy hétfőn lakógyűlés lesz. Arcán a könyörgés, a kétségbeesés és a rémület zavarba ejtő elegye hullámzott. Hangja szinte sírós volt, kezével pedig olyan szégyenkezve takarta a száját, mintha mindegyik pillanat azzal fenyegetne, hogy még az anyaméhben felemésztett, de szívós akarással életre kelt húga bújhatna elő onnan, hogy letűnt idők sötét titkait, halálos vádjait kiabálja ki a világba a máskülönben tisztességesnek látszó polgári családról.

Az öregasszony azt suttogta, hogy nagyon fontos témák lesznek napirenden, és jóformán könyörgött, hogy menjek el, az isten szerelmére próbáljam meg szabaddá tenni magam, miközben arca eltorzult a fájdalomtól, és úgy láttam, kínja egyre csak növekszik minden pillanattal, amíg meg nem ígérem, hogy ott leszek. De én haboztam válaszolni, így az öregasszony fájdalmai fokozódtak, már lélegzetet sem vett, és heves könyörgéssel a kezem után kapott, de én elrántottam, és abban a pillanatban akaratom ellenére, hogy megszabaduljak, kimondtam, hogy ott leszek.

A következő pár pillanat csendjét az öregasszony felszabadult, dohos belégzése törte meg. Zavartan mosolygott, mint aki nagy feladatán túljutva megkönnyebbült, hogy az mégsem volt kivihetetlen. Engem viszont annyira megrázott a dolog, hogy gyorsan elköszöntem, és már csak a lépcsőn lefelé robogva hallottam az öregasszony könnyes hálálkodásának elmosódott hangjait, de én erre csak meggyorsítottam a lépteimet, csak futottam ki a kapun, végig az utcán, amíg csak bírtam. Csak a lakógyűlés másnapján, kedden jöttem haza.