Nincs TV-m. A foci számomra érdektelen tevékenység. Minél inkább azt olvasom mindenhol, hogy vuvuzela, annál szilárdabb az elhatározásom, hogy nem nézem meg, hogy konkrétan mi az. (Annyit már így is kénytelen vagyok sejteni, hogy hangképző eszközről van szó). 

Gondolom, addig fog megveszni érte az emberek egy egyébként jól körülírható csoportja, ameddig a VB tart, plusz négy nap.

Özvegy Mikó Istvánné az ablaknál olvasott, de bármennyire is a családregény volt a kedvenc műfaja, nem tudta átadni magát az élvezetnek. Feszültnek érezte magát. Gondolatai újra és újra kizökkentek a könyv sodrából, hogy aztán a fejét béklyózó feszültség okát kutatva a semmibe vesszenek.

Vagy tízszer olvasott vissza, hogy felvegye az elejtett fonalat, de a legtöbbször az derült ki, hogy alighanem már oldalakkal korábban lemaradt valamiről. A regény szertefoszlott a számára, a fantázia világának kapui bezáródtak előtte.

Nagyot sóhajtott, letette a könyvet maga mellé a csipketerítőre, levette olvasószemüvegét, és szemeit behunyva erősen megdörzsölte orrnyergét. Egy darabig csak ült a fotelben, és várt. Várta, hogy eszébe jusson, hogy kiderüljön, mi nem hagyja olvasni. De hosszú perceken át nem jutott semmire.

Felállt, és járkálni kezdett. Tagjai ropogva, lassan engedelmeskedtek. Elsétált a lakás egyik végéből a másikba, közben kibámult az ablakon. Ahogy léptei alatt recsegett az évszázados parketta, hirtelen rájött, hogy mi nem stimmel. A csend. Nem szokott csend lenni. Meggyorsította lépteit, és a Lenhossékék felőli falhoz sietett.

Odatapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Tölcsért formált két tenyeréből, és megismételte a műveletet. Ezúttal meghallotta, ahogy a kisebbik gyerek azt a pokoli zenét hallgatja megint. Özvegy Mikó Isvánné minden figyelmét a bántó zajnak szentelte, és vagy egy percig hallgatta mozdulatlanul, kéztölcsérével a falhoz lapulva.

Aztán elvette a kezeit, és csak a fülét szorította a falhoz. Még mindig hallotta. Egy lépéssel eltávolodott a faltól, majd lassan, szinte lopakodva egyre messzebb és messzebb, de az énekes szinte artikulálatlan hörgése, a gitárok halálsikolya, a csontjain koppanó dobok mégis vele maradtak.

Özvegy Mikó Istvánné megállt a szekrénynél, ahol pongyoláját tartja, amiben a szemetet szokta levinni, illetve amiben a szomszédba szokott átmenni, hogy csavarják lejjebb azt a sátáni zenét, de a sok koncentrálástól túl fáradtnak érezte magát, úgyhogy mély sajnálattal maga iránt leroskadt a fotelbe, és a most már jól hallható zajzenétől körüloldalogva kezébe vette a könyvet, és elmélyülten olvasott sötétedésig.

Igyekszem magyar terméket vásárolni, ha csak lehet. Nézzük a tejeket. Sokáig CBA tejet hordtam haza, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyébként sem túl magasra helyezett lécet egy csendes koppanással, óvatosan a földre helyezték. A tej vízízű lett. A kávém mintha bő lére eresztett amerikai lett volna, az épp akkortájt párszor kipróbált müzli ázott takarmány. A 1,5%-ost nem mertem kipróbálni. Azt hittem, hogy az aznapi gyártásba csúszott hiba, úgyhogy legközelebb is megvettem – azonos eredménnyel. Az utolsó esélyt egy-két hónappal később kapta, de nem élt vele.

Azóta Mizo tejet veszek. A múlt héten megkeseredett. Vettem mást egy hétig, majd most visszatértem, de megint ott érzem a kezdődő kellemetlen ízt. Van még két doboz, tartok tőle, hogy kedd reggel egyértelművé fog válni a helyzet.

Az a baj, hogy így rossz üzenete van ennek a magyar árus palávernek. Szeretném hinni, hogy úgy működik, hogy a gyártók egy kis plusz figyelmet kapnak, aminek a fényénél megmutathatják, hogy ők is vannak olyan jók, mint egyes külföldiek, vagy akár jobbak is. Ehhez képest úgy látom, hogy megnyugtatja őket a tudat, hogy megpróbálják felkarolni őket, és hátradőlve aljasítják le a terméküket annyira, amennyire csak tehetik.

Még kísérletezek egy kicsit, aztán – ahogy az előítélet működik – egy idő után ösztönösen elkezdek tartani majd a magyar termékektől, és jé, a kör bezárul, már nem is kell jobbaknak lenniük, mint a külföldieknek, mert már nem lesznek olyan helyzetben, hogy ez egyáltalán kiderülhessen. És akkor meg kell menteni szegényeket. Propagáljuk például a magyar termékeket egy „Vásárolj magyar terméket!” mozgalommal.

Ahogy úszott a többiekkel, pontosabban tartotta magát az erős sodrás ellenében, eszébe jutott, hogy nem is emlékszik már, hogy került ide, hogy kezdődött az egész. Ahová csak nézett, mindenütt pisztrángokat látott, ezüstös ragyogásuk minden mást eltakart előle. 

A sikamlós testek között leereszkedett a fenékre. Csak köveket talált. Utána előre ment, ahol a víz áromlott be elemi erővel, majd oldalra, ezt követően pedig felúszott a felszínig. Úgy találta, hogy nagyon kis helyen élnek, és amennyit a vékony hálón keresztül a felszínből látott (az eget, a napot, fákat, embereket), abból arra következtetett, hogy a világ nagyobbik része a medencén kívülre esik. 

Hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy valami fontos dologra bukkant, valami hatalmasra, valami súlyosra, aminek a megértése talán meg is haladja az erejét, vagy ha megérti, félő, hogy beleroppan. 

Elernyesztette izmait, és hagyta, hogy a sodrás a medence végébe úsztassa. Ott oldalával a falnak dőlt, és engedte, hogy az áramlás odaszorítsa. Csak a kopoltyúit mozgatta, és próbálta felérni ésszel, hogy milyen távlatok befogadására kell felkészülnie, ha az egész világot akarja megérteni, és ha tudni szeretné, hol és mi végre van benne ő. 

Épp azzal szembesült, hogy sorsa alakulásának a mindenség történéseihez viszonyított jelentősége kifejezhetetlenül parányi, amikor egy ember észrevette, hogy valami gond van vele. Gyorsan kiemelte, és a szemétbe dobta, nehogy esetleg megfertőzze a többieket.

Nem láttam a kisgyereket; háttal felém ült a babakocsiban. Csak azt hallottam, hogy felkacag. – Ne nevess. Most haragszom rád. Nagyon nem tetszik, amit csinálsz – korholta az anyja. A szavai szigorúak voltak, de a hangja selymes, simogató. Elvette a szívószálat a gyerektől. Ő erre gügyögni kezdett, majd pár pillanat némaság után morgolódni, aztán hirtelen sivítani, ordítani. Az anya összeráncolta szemöldökét, a szívószálat az üveg sörébe mártotta, és odaadta a gyereknek. Az felkacagott, mohón kapott utána, behúzta a látóteremből a babakocsiba, és halkan nyammogni kezdett.               – Haragszom rád, amikor ilyen vagy – mondta az anyja, és szigorúságot mímelve csípőre tette a kezét.

Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.

– Nem vesztettem el. Eleve nálam sem volt! – válaszolta a fiú bosszúsan, és az irányában tapasztalt bizalmatlanságtól megrendülve. – Én azért mégis csak azt szeretném, ha megnéznéd még egyszer a zuhanyzóban. Rohadt drága volt ez az úszószemüveg, és nem az első. A család nem csak vérségi és érzelmi, hanem gazdasági közösség is. Sokkal összeszedettebbnek kell lenned, sokkal jobban oda kell figyelned a dolgaidra. Szerintem ez nem túl nagy kérés. Nyomás a zuhanyzóba!

A fiú mély sértettséggel a szívében, dúlva-fúlva ment át a szomszédos helyiségbe. Senkit nem talált ott, így teátrálisan, széles, túlzó mozdulatokkal játszotta el, hogy körülnéz, de – akarata ellenére – az egyik zuhanyzó csapján észrevette a hanyagul odalógatott úszószemüveget. Halk káromkodást mormolt az orra alá, száját penge vékonyra zárta, várt pár pillanatot, és sarkon fordult.

Az öltözőbe visszaérve megállt apja előtt, flegmán, na ugye kifejezéssel az arcán széttárta a karját, és így szólt: – Nincs ott, ahogy azt előre meg is mondtam. – Na jó, akkor mehetsz, mindjárt megyek én is – mondta az apa. A fiú kelletlenül kisétált, az apa pedig betömte a táskájába a saját úszószemüvegét, az úszónadrágját és a papucsát. Még egyszer körülnézett, hogy minden megvan-e, és tétován, homályos, alattomosan nyomasztó hiányérzettel lépett ki az öltöző ajtaján. Törölközője hátrahagyva feküdt a pad szélén.

Mindig borzongó csodálattal néztem azokat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elérjék a három percenként járó busz adott pillanatban észrevett példányát. Reakciójuk hevessége, mozgásuk elemi ereje alapján arra a hipotézisre jutottam, hogy cselekedetük alapvetően nem tudatos. Nem gondolják végig, hogy így hamarabb odaérnek, csak elemi szerzésvágy ébred bennük, üldözési reflex serken inaikban. 

A hipotézisem ma meggyőződéssé vált. Az irodaház, ahova minden reggel kénytelen vagyok bemenni, többek között forgóajtón keresztül is megközelíthető. Egy kolléga srégen közelített felé, majd amikor a szeme elé került, szinte rávetette magát, nekiugrott, és egy kis zúzódás árán sikerült bepréselnie magát annak a negyednek a múló résébe, ami két másodperccel hamarabb juttatta az előtérbe, mint ahogy az utána következő tette volna.

Liverpoolban bementünk az egyik, Angliában szokásos módon pazar és ingyenes múzeumba, a Walker Art Gallerybe. Több nagyon jó képet is láttunk, most azt említem meg, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám.

Walter Dendy Sadler festő zseniális módon ragadta meg egyetlen hibátlanul megfestett képen (itt látható nagyban), hogy miképp lehet a törvény betűjét úgy magunk elé tartanunk, hogy annak szellemét már látnunk se kelljen.

A képnek van egy előzmény-párja is, a Thursday című. Szintén szerzeteseket ábrázol, miközben – a Friday-től eltérő módon, inkább ártalmatlan idiótának, mint kéjgyilkosnak látszva – a pénteki vacsorájukat igyekeznek kifogni a tóból.

Ezt a Friday-hez fűzött kis kommentárban olvastam ugyanúgy, ahogy most az interneten, de közben hiba csúszott az információ-feldolgozó processzusomba, és úgy jöttem el a rövid szövegtől, hogy meg voltam győződve róla, hogy a Thursday azt a csütörtöki nagy zabálást ábrázolja, amikor a szerzetesek csülkökkel és bélszínnel készülnek az önsanyargatást ígérő péntekre. Esetleg érdemes lenne tudnom, mi minden van még az agyam tények mappájában, aminek a fantázia címszó alatt kellene szerepelnie.

Előtöl fultálkodtok, hod mi ad itten, hod van ed ílva. Attán elkedditek handotan kietteni a tavakat, amiket ideittam. Onnantól kedve mál tak lööktök lajta. A lénegle oda te tudtok fidelni, annila vittet! Nem it éldelekel titeket, hod mit teletnék még mondani. Íd attán le te ílom. Battátok meg, löökjetek tak…

Megint voltak a könyvtárban fillérekért eladó könyvek, amiket 2006. óta a kutya nem kölcsönzött ki. Megvettem az Ulyssest, – a Világjárók sorozatból(?) – A rénszarvasok nyomábant, és egy Mai arab elbeszélők című gyűjteményt 1960-ból.

Ez utóbbinak ugrottam neki először, de az első négy novella elolvasása után kételyeim támadtak. Nem tetszettek az írások. Igaz, hogy mind a négy az első szekcióban van, ugyanattól a szerzőtől (Mahmud Tejmur - Egyiptom), de ezzel együtt is az az érzésem, hogy a dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy nem értem az iszlám kultúrát, a célközönségnek tán triviális utalások mellett lassítás nélkül megyek el.

Az egyik történetben volt például egy öreg, aki nem mozdult ki a házából, csak a szolgáival érintkezett, és habitusánál fogva elutasította a lázongást, a hirtelenkedést, különösen, ha annak még politikai színezete is volt. Márpedig az utcákon épp forradalom zajlott, és a komplett szomszédsága csoportokba szerveződve felvonult; az iskolások, a tejesemberek, stb. A főhős nem értett egyet az üggyel, megmosolyogta, sőt megvetette a felvonulókat, de aztán pár pillanattal később mégis kiment az utcára, és beállt a tömegbe, majd annak valahogy az élére kerekedett, és jelszavakat kezdett kiabálni, a tömeg pedig utána. Hamarosan a vállukra emelték, és az egész demonstráció szellemi vezetőjévé vált. A mókának hirtelen halála vetett véget. Ennyi.

És akkor ő most hős vagy balek? Győzött vagy vesztett? Megtalált vagy elvesztett valamit? Az író semmi fogódzót nem ad, hogy ezeket tudni lehessen, ő csak leírta, hogy mi történt. És míg egy európai történetnél kompetensnek érzem magam, hogy a saját szám íze szerint értelmezzem, vagy gondoljam tovább a történetet, itt határozottan azt éreztem, hogy nincs meg a munícióm ahhoz, hogy akár csak azt meg tudjam ítélni, hogy tetszett-e a novella.

Félretettem a könyvet, és leemeltem a polcról a karácsonyra kapott Orhan Pamuk kötetet, a Hó címűt. Ugyanis abban bíztam, hogy a török szerző segítségével majd kitapogathatom a keresztény és az iszlám, illetve az európai és a közel-keleti kultúrát összekötő szálakat. Hát elolvastam, és nem lettem számottevően okosabb, „csak” benyomásokkal gazdagodtam.

Annyi látszik biztosnak, hogy a törökök sokkal nagyobb teret engednek az érzelmeiknek az életükben. Ez különösen a férfiaknál feltűnő a nálunk megszokotthoz képest. Amikor az érzelmeik irányítják őket, meg-megvillan e hozzáállás bölcsessége, és akár tizenéves srácok is mondhatnak magvas igazságokat, ugyanakkor az egészet valami egészen zavarba ejtő infantilizmus és ripacskodás szövi át.

A főszereplőnek három napra van szüksége ahhoz, hogy halálosan beleszeressen egy nőbe, kétségek között vergődjön, visszakozzon, újra elkötelezze magát, és tiszta szívéből arra vágyjon, hogy együtt éljenek Németországban, amíg meg nem halnak. A nőnek sem kell több, hogy ugyanezt végigjárja, és hozzátegye még a végén azt, hogy vissza az egész.

A könyvben teljesen normális viselkedésnek számít, hogy egy gimnazista fiú halálosan szerelmes egy nála jó pár évvel idősebb lányba, akit tulajdonképpen még nem látott élőben. De azt tudja, hogy vele vagy senkivel. A lány átnéz rajta, hogy aztán egy másik pillanatban – komolyan mondom – minden áttűnés vagy felvezetés nélkül úgy tekintsen rá, mint ha a testvére lenne, majd évekig megint egyáltalán semmilyen interakció nem zajlik közöttük, hogy aztán egyszer csak mégis összekössék az életüket.

Ebben a könyvben is komoly gondom volt azzal, hogy mit gondoljak a főhősről. Egy érzékeny lelkű, de hangsúlyozom, menthetetlenül infantilis érzelmi világú költőről van szó. Németországban él segélyből, meg a hébe-hóba kiadott köteteiből, illetve a felolvasó-estjeiből befolyó pénzből.

Amíg Németországban van, patológiásan magányos, németül sem tanul meg, a napjai pontosan meghatározott menetrend szerint tartanak a semmibe. Amikor hazamegy Törökországba, persze rögtön bajba kerül. Ateistának gondolja magát, és úgy néz ki, nem érti, mit akarnak az iszlamisták, de aztán úgy tűnik, mégiscsak elfogadó irányukban. Sőt. Kezdi keresni Istent, és elkezd verseket írni újra. Három nap alatt tizenkilencet úgy, hogy előtte és utána évekig semmi, ezek meg csak jönnek valahonnan, ő tulajdonképpen csak lejegyzi őket.

És ez kulcsmozzanatnak tűnik számomra, mert azt az üzenetet hámozom ki belőle, hogy ő nem egy európai értelemben vett individuum, azt kipróbálhatta Németországban, és nem működött. Ő egy porszeme egy nagy közösségnek, és csak annak részeként van értelme a létezésének.

Ha az ateisták között van, akkor hozzájuk látszik húzni, ha az iszlamisták között, akkor oda. A mi nézőpontunkból ez elvtelenségnek tűnik, és azt várnánk, hogy álljon ki valamelyik mellett. Azt gyanítom, hogy ennek a főhősnek az volt a gondja, hogy nem tartozott sehova. A törökök közé igyekezett, de azok maguk is csúnyán ketté vannak osztva, és minthogy a főhős ennek a nagy közösségnek a része, ez a megosztottság őt magát is kettévágja. Elég fogós alapkonfliktus.

Ha van valami igazság abban, amit gondolok, akkor a fent említett, a forradalom élére álló öreg esete valami olyasmi lehet talán, hogy vénségére visszaérkezett a közösség testébe, és mikor annak a kellős közepébe jutott, azaz az ő jelmondatát kántálta a tömeg, már nyugodtan halhatott meg, Allahnak bejött.

Még hadd térjek vissza a Hóra két pillanatra. A könyv hátán két gondolatcsokor is van, és mindkettőben vaskos baromságok. Van itt Európában az a gondolkodásmód, hogy a nyugati világ a legbűnösebb mind közül, és szégyelljük magunkat emiatt is. Ezt látom ebben a mondatban is tükröződni: „Pamuk ebben a művében elemi erővel ábrázolja a modern világ nyers brutalitását, és elvakultságát”. Szubjektív véleményem szerint azért nem elemi erővel ábrázolja, és nem éppen a nyugati világ brutalitását. Nekem úgy tűnik, hogy törökök kínoznak törököket, akik hol ezen, hol azon az oldalon állnak, és a szerint hívják őket rendőrspiclinek vagy terroristának.

A másik tök üres, igénytelenül lefirkált blöff pedig így hangzik: „A mindössze 54 éves író munkásságát García Márquez, Umberto Eco és Franz Kafka írásművészetéhez hasonlítják méltatói”. Márquez és Kafka közé még be lehet erőltetni az abszurditást, mint közös nevezőt, de szélsőségesen más a megközelítésük, és mindketten extrém módon különböznek Ecotól. Pamuk viszont, ha jobban belegondolok, tényleg azonos távolságra van mindegyiküktől. És ugyanannyira Rejtő Jenőtől.

A halálhír teljesen készületlenül érte. Az eszével nem tudta még felfogni, de azonnal érezni kezdte. Érezni kezdte a fájdalmas űrt magában, és az űr közepén parányi magát, egyedül hagyva a gyász magányában, messze minden vigasztól. Nem volt ideje, nem volt ereje önuralmat parancsolni magára.

A gyomrához kapott, ahol az űrt érezte, és előredőlt. Egészen a combjaira hajolt. A fájdalom a torkáig szaladt, és ahogy a kanapé elé, a földre rogyott, torz kiáltással szakadt fel belőle a zokogás. Könnyei patakzani kezdtek, ő pedig az oldalára dőlt, és felhúzott lábakkal, rázkódva sírt.

Sírt, mert sajnálta magát, a cserbenhagyottat. Sírt, mert érezte, a veszteség igazi mélysége még csak most fog feltárulni előtte: nem adózott elég figyelemmel, és elég törődéssel ennek az embernek. És erre csak most jött rá, most, hogy elment.

Heves bűntudat támadt rá, a világ, amilyennek eddig ismerte, foszladozni kezdett, az imént még fontosnak hitt dolgok a semmibe hullottak, és a helyükre tolakodtak azok, amiket egész életében nagyképűen, dölyfösen elhanyagolt.

A fájdalom, a sajgó üresség csak fokozódott, ő pedig zokogott, teljesen átadva magát a kétségbeesésnek, a vigasztalhatatlanságnak. Felhúzott térdeit kezeivel szorította magához, és csak tompán, ömlő könnyei fátylán át bámult maga elé, amikor a kanapé alatt észrevette a hetek óta eltűntnek hitt távirányítót.

Ez a váratlan fejlemény – éppen oda nem illő voltával – kizökkentette kétségbeeséséből, pár mély lélegzethez jutott. Kihalászta a távirányítót, felkönyökölt, levett egy zsebkendőt a dohányzóasztalról, megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Kissé megkönnyebbülve, de még mindig mély, intenzív szomorúsággal a szívében ült fel a kanapéra.

A TV-ben már a reklámblokk ment, ő pedig – a távirányítót babrálva – arra gondolt, hogy az életnek mennie kell tovább, és most még nem tudja elképzelni, hogy képes lesz rá, de ha arra kerül a sor, mégis lesz elég ereje, hogy megnézze a sorozat következő epizódját is. Immár a kiírt karakter nélkül.

– Szóval ez pénzzel most nem jár, de hogy azért legyen valami kézzel fogható nyoma is, hogy meg vagyunk elégedve veled, a besorolásodat megemelnénk eggyel, és akkor persze ez menne a névjegykártyádra is, meg minden. OK így?

– Csak ha kapok egy marék üveggolyót is.

Kis Ferenc egyre érzékenyebb lett a szarszagra. Ott is megérezte, ahol mások nem, illetve a legkülönbözőbb, a legmeglepőbb helyeken csapta meg az orrát a kellemetlen bűz. Egy bő hónap múlva rádöbbent, hogy pár napja, vagy talán már egy hete is(?), nem csak itt-ott és olykor-olykor, hanem egyfolytában érzi a szarszagot. Ráadásul képtelen hozzászokni, minden pillanat olyan gyötrelmes, mint az első, amikor először tolakodott az orrába az öklendeznivaló szag. 

Amikor már otthon is érezni kezdte, kimosta minden ruháját, kitisztította az összes szőnyegét, kipakolta a szekrényei tartalmát, majd magukat a szekrényeket is az udvarra, egészen odáig, hogy csak a csupasz falak maradtak egykori otthonából. De a szarszag csak nem akart elmúlni. 

Már a szörnyű sejtéssel a gondolatai mélyén, de még reménykedve kórházba vonult, és teljes kivizsgálást kért. Nem volt szerencséje: a vizsgálat nem derített ki semmit. A megfigyelés hatodik napjának reggelén a steril kórházi szobában ült az ágyon meztelenül, tompán bámult maga elé, belélegezte a dögletes szarszagot, sóhajtott egyet, és próbálta elfogadni, hogy a világ, a maga sajátos módján, éppen neki címezte talán utolsó segélykiáltását.

Sok évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem alázom meg magam a gazdagság utáni sóvárgással, és nyitott szemmel járok a világban valódi értékek után kutatva. Döntésem a szabadság édes ízével ajándékozott meg, de boldogságom nem teljes. Maradványtüneteim vannak. 

Mióta először megláttam, mindig ugyanannyira felzaklat, hogy a nálam talán tíz évvel fiatalabb bűnöző, akit rendszeresen kénytelen vagyok látni, egy tizennyolcmilliós kocsival parádézik. Ilyenkor baleknak érzem magam, gyanakodni kezdek, hogy nem megajándékoztam magam valamivel, hanem megfosztottam valamitől. 

Ma megint láttam az autót. Kiderült, hogy nem az általam gondolt srácé. A valódi tulajdonosa egy legalább ötven éves bűnöző. A fiatalabbik apja vagy főnöke talán. Óriási kő esett le a szívemről. De sikerül-e ezt a követ a látóhatáron túlra gurítani, mire én is ötven leszek?