Szerintem csinálok pár adag sárgabarack-turmixot tejjel – a banánturmix mintájára. Nem is értem, miért nem láttam még sehol.

A vezetéknevem egyúttal keresztnév is. Nem pontosan értem én sem, hogy miért, de gyűlölöm, ha keverik. Az emailben elkövetett visszaélések külön kategóriát képeznek. Ha külföldi keveri a két nevet, az tiszta sor: nem tudja, hogy nálunk előre jön a családnév, és hogy az email címben mi az alapértelmezett sorrend.

Ugyanis okkal gyaníthatja, hogy magyar létemre fordított logikát alkalmazok. Ezrek teszik ezt azok közül is, akik soha ebben a szenvedelmes életben nem váltanak levelet külföldivel. Őket – mivel az idegen ajkúakkal való érintkezés leggyakoribb nyelve az angol – angloidiótának nevezzük.

Közülük kerülnek ki azok is, akik a keresztnevemmel aláírt levelemre a „Kedves Vezetéknév,” formulával válaszolnak – gondosan ügyelve arra, hogy semmiképpen ne a magyarban használatos felkiáltójelet alkalmazzák, hanem az angolban szokásos vesszőt.

Eddigi életemben egyszer adódott csak elő, hogy egy szintén keresztnév vezetéknevű címzett meg így a válaszlevelében. Áradó örömmel viszonoztam a gesztusát. A második válaszlevelében sikerült eltalálnia a nevemet.

Azt mondja a fogorvos, ne egyek, amíg a zsibbadás el nem múlik. Ez egy olyan kérés, ami gyakorlatilag magától teljesül. Olyan a fél arcom, mintha csupán szapora légzéssel menedzseltem volna le egy agyvérzést. A szívószál hajlított végének a beesési szögét is a Föld középpontja felé kell irányítanom, hogy ne folyjon ki a dobozos tejeskávé a szám renyhe szélén. Bár... Éppenséggel tehetnék egy kistányért jobbra, a nagyobbik mellé, és hullhatna oda a számból kipergő veszteség-falat kupac. Azzal a kis nyállal, ami óhatatlanul a helyzettel jár.

Négy éves korom körül rendszeresen megakadt a szemem egy, a Milói Vénuszt ábrázoló történelmi olvasókönyv narancsszínű borítóján. A csonkolt karok mély aggodalommal töltöttek el. Sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy annak a kockázata, hogy egy éjszaka katonák ütnek rajtunk, és levágják az én és a családom összes karját, lényegesen nagyobb annál, mint amit még félvállról lehetne venni.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Tarka Franciska új képet töltött fel Profilképek albumába.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Egner Erika csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Meyer Ákos csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Folta István módosította személyes adatait.

Videk Róbert csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Lenhossék Márió csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Trenker Ibolya új apróhirdetést adott fel.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Szikszai Szilveszter új iskolát / munkahelyet adott meg az adatlapján.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Kántor István szobafestő-mázoló volt. Arról álmodozott, hogy egyszer híres festő lesz. Elképzelte, ahogy portrékat és tájképeket fest, játszik a színekkel, a fényekkel és az árnyékokkal, de mégsem festett egyetlen képet sem harmincnyolc éves koráig, mert attól félt, egy csapásra kiderül, hogy élete nagy álma alaptalan képzelgés csupán.

Nem sokkal a harmincnyolcadik születésnapja után azonban szinte fájdalmasan heves vágyat érzett, hogy egy, a képzeletében felderengő virágot megfessen, ahogy a sötétségből a vakító fényre emelkedik. Haza is rohant, elővette az ecseteket, a festékeket, a palettát és a vásznat, amiket már évekkel ezelőtt megvett – illetve rendszeresen frissített, mert a festékei mindig beszáradtak.

Extázisban, túlzó mozdulatokkal alkotta meg az első vonalakat, majd mozdulatai kisimultak, és egyre finomabbá váltak, ahogy a részletekbe bocsátkozott. Egy pillanatig sem gondolkodott, csak festett, csak hagyta, hogy a képzeletében fogant virág megszülethessen. Amilyen hevesen kezdte, olyan hirtelen hagyta abba a festést: érezte, hogy elkészült. Pontosan ezt a virágot akarta megfesteni, és pontosan így. Minden vaskos vonás, minden harsogó szín, minden sejtelmes árnyék a helyén volt, és bármi más, bármi további csak megtörte volna a varázst.

Órákig nézte a művét elfogódottan. Fájdalmas boldogság járta át, mert úgy érezte, hogy egy másik világba tekint, amikor a virágot nézi, de oda bejutni soha nem tud. Hajnalig állt a kép előtt, eszébe sem jutott aludni; amúgy sem tudott volna. Napkeltekor – tulajdonképpen anélkül, hogy gondolkozott volna – arra jutott, hogy a képét feltétlenül beviszi a városba, és megmutatja Becsey Vilmos festőművésznek.

Így is tett, bejelenttette magát, ünnepélyesen lépett a festő elé, akit nem, hogy kollégájának, de szinte testvérének érzett, és alig győzte kivárni, hogy együtt merüljenek el a festményében. De csalódnia kellett. Becsey hosszasan nézte a képet. Először kicsit bosszúsnak tűnt, majd inkább közönyösnek. Nagy sokára szólalt csak meg. Elmondta Kántornak, hogy kétségtelenül szép virágot festett – még ha olyat is, ami a valóságban aligha létezik –, de ezt művészi alkotásnak nevezni sajnos a legnagyobb jó szándék mellett sem lehet.

Az igazi művészi alkotásnak ugyanis valami mélységbe kell nyílnia, el kell állítania az őt csodáló lélegzetét, nem ábrázolni kell csupán valamit, hanem átlényegíteni, rákérdezni és megválaszolni egyszerre. Ez pedig csak egy virág. Sokan tudnak virágot festeni, és közülük, elég szomorú, sokan hiszik művésznek magukat. Becsey azt javasolta Kántornak, hogy csak nyugodtan fessen a maga kedvére, de saját érdekében ne mutogassa az „alkotásait”, és becsülje meg a tanult szakmáját, mert abból kell megélnie.

Kántor letaglózva hallgatta Becseyt. Ha őszintén belegondolt, mindenben igazat kellett adnia neki. Hát persze. Tudta ő ezt maga is. A józan eszével. Nem véletlenül zárta művészi ambíciót szigorúan az álmai közé. Hogy ezt a képet mégis megfestette, pillanatnyi hóbort, fellángolás volt. Ahogy most végignézett rajta, ő is csak egy virágot látott. Szép virágot, az igaz, de nem többet annál. Próbálta megérteni, hogy mit láthatott benne az előző nap estéjén, de most már nem értette maga sem.

Szomorú volt, de megkönnyebbülést is érzett, hogy legalább kiderült, hogy nem vesztegette el az életét. Tulajdonképpen még rosszabb is lett volna, ha kiderül, hogy valóban csodálatosat alkotott, mert akkor nem tudott volna elszámolni maga előtt azokkal az évtizedekkel, amíg csak álmodozott, de gyáva volt cselekedni. Jobb így.

Megköszönte az őszinte szavakat Becseynek, és hazaballagott. Nem is törődött vele, hogy a képet ott felejtette. Becsey egy darabig csak állt a virág előtt, és nézte. Tulajdonképpen egyáltalán nem rossz – gondolta – Ennek az embernek végül is van valamelyes tehetsége a festészethez. Ösztönösek, áradók az ecsetvonásai, és az egész képben van valami, amit nézni kell, amit nem lehet nem nézni.

De aztán hirtelen eszébe jutott, hogy bő tíz perce a reggelijét szakította meg, úgyhogy a képet bevitte a műtermébe, és ott a falnak fordította, ahogy azt láthatóan számos más festménnyel is tette. Pár nap múlva még nézegette egy kicsit, de aztán lassan megfeledkezett róla, és amikor ősszel újra a kezébe került, csak valami halott, elszáradt kórófélét látott a vásznon, és sehogy sem tudta felidézni, hogy került hozzá, akárhogy törte is a fejét, míg a kandallóhoz ért vele.

A zenekarra 1968-ban figyeltek fel. Úgy szólt a dobjuk, ahogy a fáról hulló dió koppan, úgy pengett a gitárjuk, ahogy a harmat csilingel a fűszálon, az énekük úgy járta át az eget, ahogy a nap fénye átszűrődik a bárányfelhőn. Nem a békéről és nem a szeretetről zenéltek, de maga voltak a béke és a szeretet. Egy tisztáson éltek, vékonyszálú hajukat borzolta a szél, lábukat friss patakvíz mosta, szemükben a napsugár csillant, friss vizet ittak, az erdő gombáit és gyümölcseit ették.

Az emberek meglátogatták őket, letelepedtek melléjük a tűz köré, és hallgatták őket. Aztán egyre többen jöttek, míg végül nem volt olyan pillanat éjjel vagy nappal, hogy ne lett volna ott valaki, aki nyugalmat ne merített volna a művészetükből. Nyáron fesztivált rendeztek a réten. Ők voltak középen. Úgy, ahogy voltak, el sem mozdultak, csak zenéltek, csak énekeltek, az emberek pedig hallgatták őket, és megteltek békével.

Később egy lemeztársaság kereste fel őket. Ideiglenes, hangszigetelt sátrat vontak föléjük, úgy vették fel a zenéjüket, és szétrepítették a világba. Ők egy fillért sem kértek, és egy fillért sem kaptak. A lemeztársaság tulajdonosai meggazdagodtak, ők pedig csak zenéltek tovább.

A világsiker új látogatókat hozott szerte a világból. Igazi zarándokhellyé váltak, a lelki békét keresők jöttek látni és hallani őket Argentínától Kanadáig, Ausztráliától Angliáig. Kezdetben a zenéjüket elfogódott csend vonta burokba, de aztán egyre nagyobb lett a jövés-menés, később pedig beindultak a büfékocsik aggregátorai, majd a kemping alapzaja telepedett a völgyre, hogy utóbb az építkezések morgása és csörömpölése hatalmasodjon el.

De ők csak zenéltek, mintha mi sem történt volna. Egy darabig messziről hallani lehetett őket, aztán már csak egyre közelebbről. Kicsit később már csak kevesek tudták elkülöníteni a zenéjüket a hangszórókból jövő muzsikától és a reklámoktól, egyre többen pedig úgy érkeztek a völgybe, hogy már nem is tudtak róla, hogy is indult az egész.

Aztán egyszer egy testvérpár érkezett, hogy lássák, hallják, átéljék végre, amit a szüleik meséltek nekik a régi időkről. De hiába hatoltak egyre beljebb és beljebb, nem hallották a lélek zenéjét, nem látták a Napot átrémleni a vékonyszálú, szélfútta hajakon.

Aztán, amikor a legmagasabban állt a nap, áramszünet vágta el a zajt, és csendbe borult minden. De a zenészeket így sem lehetett hallani. A testvérek ekkor fedezték fel, hogy a lélek zenészeit még jóval az ő érkezésük előtt agyontaposta az arctalan tömeg.

– Arra szeretnék reagálni, amit az előbb mondott az úr...

– Ne hozzon zavarba kérem, mondja egyszerűen, hogy ön.

A lány állt legelöl, szorosan mellette az anyja. Szakasztott másai voltak egymásnak. Vékony arc, keskeny sasorr, rövid nyak, tömzsi törzs, görbe hát, pálcalábak. És ott állt a közelben észrevétlenül az apa is. Jelentéktelen ember. Talán kerekfejű? Nem emlékszem biztosan.

A lány semmit nem örökölt tőle. Ez a férfi csak a kiküszöbölhetetlen eszköz volt a nemzésben. Tulajdonságaira senki nem tartott igényt. Most sem szólt, csak hunyorgott a félhomályban, csak ott volt minden cselekvési szándéktól és képességtől mentesen, ahol a felesége és a lánya.

Ahogy mindezt kifigyeltem, megérkezett a lány udvarlója. Istenem, ó nem. A két keskeny, görbe nő összegyúrva pohos, fontoskodón kaffogó, gesztikuláló férfivá. Ezek még egyszer nem hibáznak. Egyszer meg kellett alkudni, ezt a kerekfejűt még megszánják, de többé nem állhat semmi a bűnösen vágyott beltenyészet útjába.

Egyre több a biciklista a városban. Sokan mégis – vagy talán éppen ezért – zsigeri indulatot éreznek láttukra, és szó szerint feldühítik magukat, ha csak meglátnak egyet. Tegnap is egy idős hölgy vezette a szálkás szőrű tacskóját a járdán, amikor egy kerékpáros karikázott el mellettük az úton. A kutya tiszta erejéből igyekezett a biciklistának rontani, hallottam, ahogy peng a hirtelen megfeszülő bőrpóráza. Lábával az aszfaltot kaparva ugatott, hörgött és acsarkodott. Miután a gazdája visszarántotta az eredeti kerékvágásba, prüszkölve csóvált egyet a fején, és dühös, méltatlankodó arckifejezéssel baktatott tovább. – Nem hiszem el, hogy ezek a tetűládák mennyien vannak. És ez így megy legalább tíz éve. Sőt, egyre rosszabb! Na meg ott vannak a motorosok. Na azokat különösen… De mindegy, nem akarom még jobban felhúzni magam.

Tizenöt éve történt, hogy a fogorvos nagyon rossz állapotban találta az egyik fogamat. Azt mondta, hogy ezt a legokosabb lenne kihúzni, esetleg gyökérkezelhetjük. Azonnal elköteleződtem a második lehetőség mellett. Mikor ezt szóban is kifejeztem, a fogorvos arcán csalódottság látszott. 

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta – Értem én, hogy maga minden áron meg szeretné tartani a fogát, de a gyökérkezelt fog élő halottá válik, elveszti a kapcsolatát a testtel, vagy ha így jobban tetszik: önnel. Csak látszólag lesz a teste része. Elszürkül, zománca fényét veszti, anyaga törékenyebbé válik a hártyavékony porceláncsipkénél is. Értse meg uram, az a fog hónapokon belül szét fog törni! 

– Értem. Akkor nincs vesztenivalóm, ha most mégis megtartjuk, maximum visszatérünk a húzáshoz, de megadtuk az esélyt. Kérem azt a pár hónapot – mondtam. A fogorvos gyűlölködő pillantást vetett rám, és bosszúsan a helyére tette a fogót, amin addig az ujjait tornáztatta szórakozottan. 

Túlestünk a gyökérkezelés első részén, és valami misztikus, valami megfoghatatlan történt közben. A fogorvos a beavatkozás végére egészen elszürkült, kedvetlenné vált, én viszont megnyugodtam, és egyfajta derű áradt belőlem. 

Amikor a záró beavatkozásra mentem, a fogorvost kifejezetten rossz állapotban találtam. Nem annyira fizikailag, mint inkább lelki értelemben. Mindig csillogó szeme topmán pislákolt rám, megszokott határozottságának nyomát sem tapasztaltam, mozdulatai gyengék, tétovák voltak. Azért jó munkát végzett. 

Én boldogan távoztam, ő a székébe roskadt. Bennem gyökeret vert valami optimizmus, őt a pesszimizmus kezdte környékezni. A fogammal minden a legnagyobb rendben volt. Először óvatoskodtam vele, nehogy eltörjön, de az idő múltával egyre jobban terheltem, majd egészen meg is feledkeztem róla, hogy oda kéne figyelnem. 

Közben észrevétlenül elkezdtem hinni magamban, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen mindenhez értek, elég végiggondolnom bármit, és meg tudom hozni a helyes döntést. Megalapozottabban, mint bárki. Magabiztos, elégedett emberré váltam. Szinte nagyképűvé. 

A fogorvos élete is megváltozott. Visszahúzódóvá és szerénnyé vált. Nem erőltette a saját ötleteit senkire, sőt, egy idő után már ötletei sem nagyon voltak. Szinte megszűnt létezni a világ számára. Ügyfélköre apadni kezdett, egyre kevesebben bíztak szakértelmében. 

Egy koraestén én vacsorához készülődtem, ő pedig – kilométerekkel arrébb lévő lakásában – lefeküdni indult. Én élvezettel készítettem az asztalra a lecsót, a puffadt, foszló zsömlét és a bögre friss tejet, ő magzatpózba menekülve, száraz szemekkel a falat bámulva várta, hogy az álom mentse ki szomorú életéből. Ő nagyot sóhajtott, én pedig enni kezdtem élvezettel. Ő forgolódott, én tömtem a lecsót a számba és szuszogva rágtam, ittam, nyeltem. Ő hasra fordult, én pedig még nagyobb falatot tömtem a számba. 

És ekkor, a puha zsemlébe marva megéreztem, ahogy a tizenöt éves gyökérkezelt fog kettéreped, és kibicsaklik a helyéről. Lecsóval és zsömlével teli szájjal gyökereztem a székbe. Elejtettem a villát, és szinte éreztem, ahogy elfehéredek. Fájdalmat nem éreztem. De veszteséget igen. Eddig tartott a foggal a diadalmenetünk. Csak ültem teli szájjal és a baljós gondolattal, hogy nem nevethetek többé szélesen. 

Valami elmúlt belőlem. Vége lett tizenöt évnek. A fogorvosnak ugyanebben a pillanatban nyugodt mosoly áradt szét az arcán, tagjai ellazultak, és mély, ringató álomba merült. Másnaptól új élet várt rá.

Utazni már utaztam jobbkormányos autóban, és persze bizarr érzés, de vezetni most vezettem először. Az is bizarr. A probléma kettős. Egyrészt az út rossz oldalán kell menni, másrészt szintén a rossz oldalon kell ülni. 

A dolgok tükrözése szerencsére nem teljes: a pedálok sorrendje, és az index ablaktörlő-karhoz való viszonya ugyanaz, mint nálunk. Felteszem, hogy e könnyítések nélkül jóformán lehetetlen lenne jobbkormányos autót vezetni. 

A váltó sincs tükrözve, úgyhogy balra fent van az egyes. Ezzel általában nem is volt gond, ha már eljutottam odáig, hogy a bal kezemmel keressem a váltót. De azért hirtelen helyzetben, vagy bambulásból eszmélve a jobb kezem lendült. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy az agynak valahogy kézenfekvőbb a tükrözés, és valami olyan logikát követ, hogy felém vagy el tőlem váltok. De ez is kiverhető a fejből. 

A kocsit érezni nálunk azt jelenti – többek között –, hogy tudjuk, meddig tart a jobb oldala, elférünk-e vele valahol vagy nem. A bal amúgy is ott van az orrunk előtt, a bal könyökünk alatt. Talán ez volt a legfogósabb, legalattomosabb probléma. Ugyanis erre sehogy se akart átállni az agyam, és örömmel nyugtáztam, hogy pompásan tudom, hol a kocsi jobb oldala. Majd rendre észrevettem, hogy ugyanezt a balról nem mondhatom el, és igencsak közel járok már a padkához, járdaszegélyhez vagy falhoz. Erre a három nap során folyamatosan, tudatosan oda kellett figyelnem. 

A saját autómban rutinból nézegetek a belső tükörbe, a jobbkormányosban – érdekes módon – csak a harmadik napon tűnt fel, hogy eszembe sem jutott addig belenézni. Valószínűleg annyira elvonta a figyelmemet a sok más odafigyelnivaló, hogy erre már végképp nem maradt kapacitásom. Gyakorlatilag csak a jobb külső tükröt használtam. 

Persze a legkézenfekvőbb különbség az itthoniakhoz képest az, hogy az út bal oldalán kell menni, és ennek megfelelően jobbról előzni. Ez a legkönnyebben a sztrádán szokható meg: néhány bátortalan előzés után bevésődik, hogy bal oldalt a helyünk, és jobbra kell sávot váltanunk, ha gyorsabbak vagyunk. Nagy segítség, hogy az angolok következetesen balra tartanak, nem trónolnak feleslegesen a belső sávban vagy középen. 

A sima utakon se gond balra tartani, főleg, ha más közlekedőket is látunk a környéken. Nélkülük azért előfordulhat, hogy a jobb oldali sávot választjuk. A legnehezebb a körforgalom. Az ember csak ránéz a táblára, hogy majd az átellenes végén kell kimenni, és már szembe is találja magát egy kisebb sor angollal, akik a legkisebb izgalom nélkül várakoznak, és mutatják, hogy merre lenne érdemes mennem. Általában is jellemző, hogy nem bosszantják fel magukat közlekedési szituációkon, de ilyen helyzetekben ez különösen sokat emel a töketlenkedő komfortérzetén. 

Észak Walesben – nem mellesleg elképesztően gyönyörű helyeken – sikerült kanyargós hegyi utakon is mennünk. Na itt összeadódik minden. A kocsi meglepő módon önálló életet élő bal oldala a hegyoldal felé törekedve, a fakézzel bénázott visszaváltások, a felismerés, hogy tükrünk is van. Mindezek ellenére a végén már ráéreztem az ízére, és egyre nagyobb kedvvel hajlítgattam a Cliot a kanyarokba, egy kicsit azt képzelve, hogy egy – a meggyőződésem szerint éppen az ilyen helyzetekre megalkotott – angol roadstert vezetek. 

Saját, rövid kis tapasztalatom alapján megalapozottnak érzem azt a véleményt, amit rutinos kétlakiak mondanak, miszerint ha visszaülünk egy balkormányos autóba, nem kell újra bevésnünk a jobbkormányos által felülírt rutinokat, hanem a két dolog önálló életet él. Ha beül az ember egy autóba, attól függően, hogy ott hogy helyezkednek el a kezelőszervek, a megfelelő rutinkészlet aktiválódik.

Nem dicsekvésből mondom, hanem csak sajnálatos tényként állapítom meg, hogy a matematikát a vele való első találkozás óta teljes szívemből gyűlölöm. Az óvodában leptek meg vele az egyik foglalkozáson. Korongokat és színes rudakat pakoltak az asztalra. A korongok pirosak és kékek voltak. Kékjük pont, mint a BKV-é. Pillanatok alatt kiderült, hogy nem építeni vagy formákat alkotni fogunk belőlük, hanem lélekgyilkos, béklyózó leigázás eszközei lesznek: számolni kell velük.

Az óvodában – általánosságban véve – egész jó formában voltam, de a matematika foglalkozások percei ólomsúllyal folytak a végtelen felé, a minden szépséget és gyereknek való bájt nélkülöző feladatok közben mély csalódottságot, és a megelevenedett pokolból való keserves elvágyódást éreztem. A reménytelenség egyik első leckéjét tanultam nagykanállal.

Az iskolában átmenetileg egy kis sikerélményre tettem szert. Ma már tudom, mi vezetett félre. Az egyik legjobb voltam az egyszeregy sakk nevű játékban. A móka során gyerekek állnak fel egymás mellett, és sorban kapnak olyan kérdéseket, mint négyszer öt?,  hatszor nyolc?, háromszor kettő?, stb. Az épp soros válaszol, ha tud. Ha tud, előre léphet, de ha egy bizonyos időnél többet tétovázik, szabad a rablás, és bemondhatja akárki. Ilyenkor az akárki lép, a felsült dekkol. Ezt a játékot rendszerint megnyertem. Mint később rájöttem, ennek abszolút semmi köze nem volt a matematikai képességekhez. Egyszerűen annyiról volt szó, hogy hatszorhatharminchatok egyszerű hangsorként, értelmüktől teljesen megfosztva kerültek rögzítésre egy, az agyam jobb sorsra érdemes szegletében.

Úgyhogy amint elkezdődött az érdemi matematikatanítás, konkrétabban rögtön a legegyszerűbb egyenletek után, megbotlottam, a földre kerültem, és soha többet nem álltam lábra. Ez még nem jelentett bukást, csak permanens szenvedést, annak a periodikus megélését, hogy míg egyébként értelmes lények tartottam magam – és ezt a környezetem is visszaigazolta – a matematika órákon iszonyú erőfeszítések árán is csak épp hogy kapizsgáltam a lényeget – amennyire meg tudom ítélni, hogy mi a lényeg. Amikor azonban alkalmazni kellett, vagy továbbgondolni, hogy mi következik egy adott premisszából, soha a rohadt életben nem jutottam magamtól megoldásra.

Az iskolaváltásom során újabb lélegzethez jutottam, mivel egy totálisan lelkiismeretlen, a maradékelv alapján pedagógussá lett csaj lett a matektanárom. Az első ott töltött hónap végén feltűnt, hogy mindenki piros és fekete pontokat diktálgat be, (illetve főleg pirosakat) noha összesen tán egyszer kapott bárki is bármilyen pontot. A második hónapban már én is kapcsoltam, és mondtam, hogy volt tizennégy piros, meg hát sajnos két fekete. Vegyük észre a ravaszságot a számításomban. Öt piros pont ér egy úgynevezett kisötöst, a feketékkel hasonló a helyzet, csak kisegyessé válnak. Én vállaltam a többiek tétjeihez képest szerény két kisötöst, és annak a látszatát, mintha épp lemaradtam volna a harmadikról, ha nem szedek össze még két fekete pontot is. Nem mintha valaki valaha lebukott volna… Így voltam szerény négyes.

Aztán nyolcadikban, talán félévkor, Csilla néni elkerült tőlünk, és jött a mellesleg matematika szakos igazgatónő. A korábban összehazudott kisötöseim tartottak meg a hármas szinten az év végén, de még ehhez is kellett a továbbtanulásom lehetőségét megalapozó jóindulat.

Sikerült gimnáziumba kerülnöm, ahol a mi osztályunkhoz kisorsolt legendásan gyenge tanári gárda közül egyvalaki magasodott ki szakmai tudásával és rettenetes hírével: Kati bá. A könyvünk társszerzője volt, brutális jelenség és potenciális haláltábor vezető.

Híre messze megelőzte. Hallottunk negyvenéves felsővezetőkről, akik tocsogó verejtékükből zokognak fel éjjelente, ha Kati báról álmodtak. Hallottuk, hogy elpusztíthatatlan. Hallottuk, hogy a többi tanár is effektíve fél tőle.

Az első óra előtti szokásos viháncolásunkat – több perccel a becsöngetés előtt – az ajtó falat rengető csattanása vágta ketté. És a bevágott ajtón belül ott állt Kati bá. Csontos, óriási agykoponya, húsos, bulldogszerű arc és szemek. Gyér, őszes haja kis, sárga tincsben magába forduló kontyba csavarva, súlyos testét lábanként két birkózónyi vádli lendítette célja felé. A naplót a hóna alatt tartotta, bal csuklója vastagján bőrszíjas férfióra okozott szűkületet.

Megereszkedett szemei gyakorlatilag véresnek látszottak. Az asztala mögé ment, és úgy nézett ránk némán, mint a rituális gyilkosságra készülő hímgorilla. A becsengetéskor aztán megszólalt, és reszelős, bántóan erős baritonján mondott valamit arról, hogy itt fegyelem lesz, aztán hamar belevágott a matematikába. Síri csend kísérte a szavait, a rettegés összes fizikai, biológiai, kémiai és pszichológiai paramétere mérhető volt az osztályteremben.

Az egész tantárgyat abszolút a legelejéről kezdte, a szám fogalmától, onnan, hogy miért van rá szükség, aztán vettük az összeadást, hogy abból hogy lesz szorzás. Tökéletesen érthető volt minden, egyszerre láttam, hogy az egész matematika egyetlen logikai lánc, egy spirál, ami szükségképp megértésre van ítélve, annyira tiszták és egyértelműek a benne uralkodó törvények.

Persze hamar kiderült, hogy nekem pont ennyi adatott meg a tárgy örömeiből, ugyanis a nagy lendületben pillanatok alatt jutottunk el oda, ahol ismét elvesztettem a fonalat. Három év alatt talán négy kérdés hangzott el (egyik sem tőlem), noha ő bátorított minket, hogy kérdezzünk. De ezt a luxust csak azok engedték meg maguknak, akik úgy tudtak kérdezni, hogy abból világos volt, 99%-ig képben vannak, csak egy apróság hiányzik, de azt meg tulajdonképpen kitalálják maguktól.

Ugyanis egyértelműen a rettegés légköre uralkodott. A nevetést csak azért nem büntette halállal, mert azt nemrég eltörölték. Pisszenni sem lehetett. Nem mintha megütött volna valaha is bármelyikünket, de a kérlelhetetlenség és a gyűlölet sugárzott belőle. Egy srác alatt elgyengült a szék lába, és a halálra vált fiú tehetetlenül szemlélte, amint szépen lassan közelít a föld felé, ahogy a vaslábak hátranyújtóznak. Kati bá a balesetet személye elleni támadásnak vette, a gyereket hangosan és jól érthetően a társadalomra veszélyes, aljas gazemberként jellemezte. Egy lány volt olyan szerencsés, hogy Angliában tölthetett egy hetet, és a nyelvet tanulhatta. Visszaérkezése után hozzá szólt az egyik első kérdés, majd miután nem tudott hibátlanul válaszolni rá, Kati bá költői kérdést zengett az osztályterem légterébe, hogy vajon mi értelme van angolul tanulni, hogy ha itt sokkal alapvetőbb gondok vannak, és a lány – a jelek szerint – érdemben nem is tud miről beszélni. Vagy jellemző eset volt, amikor hátrafelé lépdelve megbotlott egy iskolatáskában, majd kereste a terroristát, aki az életére, de legalábbis a testi épségére tört. De a tanártársai sem érezhették felszabadultnak magukat a közelében. Az olasztanárunk egy alkalommal eleve rettegve igyekezett az ajtó felé, mert már közelgett a becsengetés. De elkésett. Kati bá az útját állta, és néma megvetéssel csak állt előtte, és nézett rá mereven. A szerencsétlen fiatal tanár nem tudott megszólalni, nem értette a helyzetet. Kati bá előre nyújtotta hurka ujjait, és lesújtó, „te ostoba” nézéssel fűszerezve elvette a naplót. Aztán szinte fellökte az olasztanárt, és bemasírozott az asztala mögé, a megalázott pedig köddé vált.

De ha az ember nem adott ilyen támadási felületet – és erre előbb utóbb mindenkinek kinőttek az érzékei – akkor nem ez volt a legrosszabb. Hanem a minden óra elején halálos bizonyossággal bekövetkező röpdolgozat. Az előző óra anyagából, öt perc alatt, néma csöndben. Nem emlékszem, hogy előtte vagy utána osztotta ki az előzőt, de a rettegés permanens világában ez igazán mindegy volt. Az eredményeket hangosan olvasta fel, de hogy ki hülye és ki értelmes, azt ettől függetlenül is lehetett tudni, ugyanis aszerint kellett ülnünk.

Minden félévkor és év végén a táblánál álltam másik hét szerencsétlennel, és mentem a kettesért (nem mindenki a kettesért ment). Az elrontott feladatok jutalma gúny és megvetés volt, meg valami utalás arra, hogy ez milyen erkölcsi silányságra vezethető vissza. Elsőben majdnem sikerült is megbuknom, de egy sorstársam kikönyörgött egy utolsó utáni lehetőséget, melyet Kati bá – nagyon korrekt módon – rám is kiterjesztett. Én azonban addigra már el voltam készülve a sorsommal, és kurvára nem hiányzott még egy kör. A másik srác megbukott, én meg átmentem, de a nyarat így is korrepetitornál töltöttem. A pótvizsga időpontjában szolidaritásból bementem látogatóba az iskolába, ahol emlékeztetett rá, hogy talán fel sem fogom, mennyire kis semmiség az, ami a bent lévőktől elválaszt. A következő évben a hármasért állhattam a táblánál. Már csak azért se törtem magam. Legyen kettes.

Az utolsó évben másik épületbe költöztünk. Ő maradt az eredetiben. Az új tanár kedvesen, de a taktikai érzék teljes hiányáról tanúbizonyságot téve bejelentette, hogy ő érettségi előtt már elvből nem buktat. Ennek megfelelően álltam az utolsó évhez. Aztán olyan szakot választottam az egyetemen, ahol nincs matematika. Illetve ez volt a szándékom, de mellényúltam.

Egy fülledt estén Ferenc testvér egykedvűen ült az asztalnál, és hozzá sem nyúlt a pénteki halvacsorához. Mohón faló szerzetestársait nézte, és a testes rendfőnököt. Ahogy az ablakon kibámult a látóhatár végén túlra, gondolatai mélyére érkezett, és eszébe jutott a természetvédelmi terület kellős közepén trónoló, arannyal gazdagon díszített templomuk. Eszébe jutott Jézus is, meg a Biblia, és minél inkább hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak a keresztény alapértékek és a keresztények földi hivatásának kijelölt útja mentén, annál nagyobbra nőtt lelkében a nyugtalanság.

Pislogott párat, megrázta a fejét, és úgy nézett körül a teremben, mint aki a másvilágról érkezett vissza. Eltolta magától az ételt, ünnepélyesen felegyenesedett, és az őt kísérő értetlen pillantásokkal mit sem törődve kisétált.

A hálóterembe, ott egyenesen az ágyához ment, és elhatározottságot sugárzó mozdulatokkal lerántotta a pokrócot a matracról, leemelte a matracot az ágyról, és rátette a saját betéte vékonyságán sokat kesergő József testvér ágyára. Ezek után ivott egy korsó csapvizet, elment vizelni, és lefeküdt hanyatt a csupasz deszkákra. A pokrócot fejét is elfedőn, halotti lepelhez hasonlatosan vonta magára, és újra gondolataiba mélyedt.

Hogy gondolat volt-e még, vagy már álom, nem tudta, mindenesetre szentek egész sora jelent meg előtte szakadt ruhában és szomorú, kérlelő tekintettel felé fordulva. A háttérben Jézust látta egy kereszt vízszintes tagjával a vállán magányosan távolodni egy dombtető felé, ahol a faalkalmatosság másik fele meredezett. – Várj! – kiáltotta Ferenc testvér, de kétségbeesve tapasztalta, hogy hang nem jön ki a torkán. A szentek feje fölött Jézus felé kapott, és megpróbált utána eredni, de lábai nem engedelmeskedtek. Újra összeszedte minden erejét, és végre felébredt.

Már hajnalodott. Ferenc testvér tudta, hogy új élete első napja készül virradni, ezért a látomásából erőt merítve lerázta magáról a reggeli felkelés máskülönben szurkos, fullasztó terhét, és valósággal kipattant az ágyból. Elvégezte a dolgát, és rögtön a patakhoz sietett, ahol egész testét megmosta a jéghideg vízben. Ezután a tehenekhez ment, és megfejte mindet. A többiek csak ekkor ébredtek.

Társai a reggeli misére érkezve már a templomban találták, a mise végeztével pedig egy kicsit tovább maradt, mint a többiek. Egy jelre várt, olyasmire, mint az éjjeli, de korgó gyomrán kívül mást nem észlelt. Alázattal a szívében azt gondolta, hogy további jel hiányában egyszerűen folytatja a megkezdett utat, de hirtelen öröm járta át a lelkét: hiszen a korgó gyomor maga az újabb iránymutatás!

Boldogan rohant le a domboldalon, a tizenkét stáció mellett valósággal elsuhant. Ziháló mellkassal állt meg, Isten ege felé tárta a karjait, szandálját messze rúgta, és mezítláb tért vissza a kolostorba. Míg a többiek reggeliztek, ő foglalatosságot talált magának a gazdaság körül: kitakarított az állatok körül, enni adott nekik, megforgatta a polcokon érő sajtokat.

A délelőtti csendes imádság idejére újra csatlakozott a többi szerzeteshez, csak ő sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb hittel fohászkodott. A szemináriumon is nyitott szívvel vett részt, mindenben csatlakozott társaihoz – csak az étkezéseket hagyta el.

A következő napja hasonlóképpen telt azzal a különbséggel, hogy gyomra ugyan nem korgott, de éhsége nem adta magát olyan könnyen, mint az előző napon, amikor időről-időre megfutamodott. Most konokul tartotta magát. Ferenc testvérnek minden erejére szüksége volt, hogy gondolatait a célja felé terelje, és eltérítse az alantas ösztöntől. Álló nap csak vizet vett magához, úgy dolgozott, úgy imádkozott. Elgyötörten tért nyugovóra.

Éjjel Jézus testével és vérével álmodott. Reggel pokoli nehézségek árán, tántorogva kelt fel. Szédelegve ment a patakig, ahol a jeges víztől szinte elájult, de mégiscsak összeszedte magát valamelyest. Dideregve fejte meg a teheneket, a reggeli misén, ahogy behunyta a szemét, úgy látta, hogy szerzetestestvéreinek pufók teste mind egy-egy kövér cipó, a szertartás végén alig tudott lábra állni, a többiek mögött kullogott, és szégyellte magát, hogy csak az ételre tud gondolni.

Ám ekkor, azon a ponton, ahol egy nappal korábban a szandálját rúgta le lábáról, hirtelen rádöbbent, hogy az álom Jézus testével, a látomás a cipó-szerzetesekkel maga is jel volt! Ennie kell ahhoz, hogy a rá kiszabott feladatot maradéktalanul és becsülettel végig tudja vinni. A hála egy könnycseppje gördült le az arcán, és heves szeretetet érzett a Mindenható felé, amiért ilyen erős és bölcs kézzel mutat utat neki. A többiekkel tartott reggelizni, de csak kenyeret és vizet vett magához.

A táplálék váratlanul érte a szervezetét, és csaknem ledöntötte a lábáról. Tagjai elnehezültek, szemhéja ólmosan csúszott lejjebb és lejjebb. A délelőtti imádságot szégyenszemre mély, álomtalan alvásban töltötte. Felébredve lelkiismeret-furdalás fogta el, és mohón kereste, kutatta, hogy merre kell, hogy az útja tovább vezessen. Új életében eddig mindig kapott valamilyen útbaigazítást, de most üres sötétségbe zuhant, nem álmodott, nem látott látomást. De hiszen épp ez a jel! Az ételt nem a magunk örömére kell fordítanunk, hiszen azzal épp, hogy eltávolodunk a helyes úttól, hanem csakis nemes cselekedetekhez szabad erőt meríteni belőle. A nap további részét – amellett, hogy a szokásos dolgokban maradéktalanul részt vett – azzal töltötte, hogy kitalálja, vajon mik lehetnének ezek a nemes cselekedetek.

Éjjel megint Jézust látta a kereszt vízszintes részével a vállán. Még hajnalhasadta előtt valósággal kipattantak a szemei, könnyed ruganyossággal kelt fel, és arra lett figyelmes, hogy kullancs módjára ragaszkodó társa, a derékfájás, nyomtalanul eltűnt. Jézusra gondolt, meg a megjavult derekára, és tudta, mit kell tennie.

A gazdaság felújításából megmaradt, korhadásnak indult gerendák közül kiválasztott egy jó kétméteresre tört darabot, és a vállára vette. Lépett vele párat, érezte, ahogy nyomni kezdi a bőrét, az izmát, a csontját. Elégedetten tette le, és hozzálátott az immár szokásos reggeli teendőihez. Egyúttal eszébe jutott, hogy senki nem furcsállta, hogy minden el van végezve, mire egyáltalán felébrednek. Senki nem kutatta, hogy ki végezte el, így senki meg sem dicsérte érte, senki meg sem köszönte neki. Ez pedig nem lehet más, mint jel. Jel, hogy a földi életben dicsőségre vágyni hiábavaló, sőt, Istennek nem tetsző gyarlóság, mely csak elvonja a figyelmet az alázatos szolgálattól.

Az újabb iránymutatástól megerősödve vette a vállára a gerendát, és úgy indult a templom felé, fel a kálváriadombon. A nap tűzte tarkóját, tenyere verejtékben úszott, hogy alig tudta tartani a hatalmas fát, meztelen talpát kövek nyomorították, de ő csak lépegetett előre, felfelé. Az út egy hatodánál meghallotta a mögötte közeledő társai fojtott morajlását, döbbent és aggódó hangfoszlányaikat.

Előre szegezte hát a tekintetét, és kettőzött erővel tört előre a domb tetején pompázó templom felé, de ereje – megdöbbentő módon – rohamosan fogyatkozni kezdett. A gerenda egyre nehezebbnek bizonyult, a hátralévő kilenc stáció közötti űr pedig – ahogy előre futtatta csípős verejtéktől homályos tekintetét – egyre és egyre nagyobbnak. Ferenc testvér, a feladat ily módon világossá vált nagyságától megzavarva megbotlott, és vállán a súlyos gerendával a porba zuhant. Izzadságban úszó arcát kosz fedte, homloka egy széltében több sebből álló szakaszon vérezni kezdett. Ferenc testvér összeszorította a fogát, és megpróbált felállni, de nem bírt a gerenda iszonyatos súlyával.

Ekkor érte őt utol a többi szerzetes, de hirtelen tanácstalannak érezték magukat, nem tudták, pontosan mi is a teendő. Pár pillanatig kínos csendben figyelték a gerendával küzdő testvért, majd megsajnálták, és – anélkül, hogy keresztjétől megszabadították volna, felsegítették. Ő pedig szerzetestársaitól kísérve ment tovább elcsigázott izmokkal, de égő hittel. Még egyszer elesett, és még egyszer felsegítették, aztán már figyeltek rá, és már azelőtt segítő kezet nyújtottak neki, hogy újra a földre rogyott volna.

A mise a szokásos mederben zajlott, de – ahogy aztán a nap további részében is – Ferenc testvér úgy érezte, hogy társai még nagyobb távolságot tartanak tőle, mint rendesen. Ez a távolság csak növekedett, amikor másnap reggel megint a gerendával a vállán látták meg. Az előző napi tapasztalatokból okulva körülvették, hogy szükség esetén támogathassák, amire szükség is volt, de csak kétszer.

Ferenc testvér bátorításnak vette, hogy az első napi kudarca nem ismétlődött meg, és látta, hogy jó úton jár. Innentől fogva a patakhoz is gerendával a vállán ment, nem csak a misére. Továbbra is csak kenyeret evett, és vizet ivott, de szép lassan mindkettőt növekvő mennyiségben vette magához, hogy legyen ereje a gerendát hordozni. Egy hét múlva már úgy ment vele felfelé a dombon, hogy kövérkés társai alig tudták tartani vele a lépést.

Kisvártatva azonban – mint hogy felfelé mindig egy-egy gerendával a vállán ment, de lefelé anélkül – elfogytak a felhasználható fák. Ferenc testvér ezen a szomorú reggelen zavart ürességgel a szívében lépegetett a templom felé. Ahogy odaért, mégis felragyogott az arca, mert rájött, hogy a keserves (igaz, a vége felé már nem is olyan nehéz) kálváriák nem voltak hiábavalók.

A templom mellett felhalmozott farakásra nézett, és látta, hogy ebből éppen fel lehet építeni egy parányi kápolnát, ami egyszerűségével és kis méretével áll szemben a hatalmas és gazdagon díszített kőpalotával, és egyúttal Isten színe előtt, hogy ítélje meg ő, melyik az igazabb.

A mise után neki is látott alázatos, buzgó művének, és ahogy az – főleg az idejekorán elhelyezett kereszt miatt – elkezdett kápolnának látszani, az addig alapvetően tanácstalan rendfőnök bizonyosságra lelt a szívében, és azt mondta, hogy ennyi elég volt. Ferenc testvérnek még aznap el kellett hagynia a kolostort.

– Figyelj csak, lenne egy költői kérdésem.

– OK. Tedd fel, és maradjunk ennyiben.