A szivargyújtóról hajtott hűtőtáska lejáró füle okozott némi bosszúságot, de a készülék egészében véve jól vizsgázott az utazás során: effektíven hűtött, és a jégakkukkal kiegészülve – hacsak nem tűző napon állt – jól tartotta a belé zárt hideget. Egyetlen hiányossága az volt, hogy 220Voltról nem ment.

Ezt tegnap orvosoltam: a Media Marktban találtam egy átalakítót. Kellemes látvány, igényes formaterv jellemzi, szerencsére elég kicsi és vékony ahhoz, hogy az elhelyezése semmilyen gondot ne jelentsen: bármilyen zsebben megbújik, és csekély súlya sem okozhat gondot.

Ha mégis ki kéne emelnem egy hibáját, akkor az az lenne, hogy nem működik. Ha bedugom a falba, zölden világít, ha pedig csatlakoztatom hozzá a hűtőtáskát, villogni kezd, és ezt szépen át is adja a táska szintén zöld ledjének, de érdemi munkavégzés nem történik. Kipróbáltam a kocsi szivargyújtójával is. Az még ahhoz is kevés volt, hogy legalább szaggatottan sugározza a magabiztos zöld fényt – amivel arról értesíti a külvilágot, hogy ő ugyan megkapja a 220 Voltot, de még 12-t is túlzásnak tartana továbbadni belőle.

A Media Markt ügyfélszolgálatán röviden csak annyit mondtam, hogy szeretném visszakapni a pénzemet, mert a készülék nem működik. A csaj elővett egy eléggé hasonló átalakítót, majd a „Ja, ezzel nem megyek semmire” szavak kíséretében visszatette oda, ahonnan kivette. Ezután megírta a papírokat, én meg a pénztárhoz fáradtam.

Montenegróból már jócskán sötétedés után értünk át (Muriqannál) Albániába. Az első élmények mindenben megerősítették a legrosszabb sztereotípiákat. Gyalázatos állapotú úton zötykölődtünk, a szmogon és az út porán szóródott az autók fénye – mert közvilágítás nem nagyon volt. Az átkelés után rögtön egy kis hídon találtuk magunkat, amin aszfalt helyett romos deszkák billegtek, itt-ott tekintélyes folytonossági hiányokkal.

Mentünk a térkép szerint előre a töksötétben, első ködlámpát kapcsoltam, hogy a kátyúkat jobban lássam. Nem voltak különösen nagyok, vagy mélyek, de összességében igen rázós felületet adtak, úgyhogy lassítottam, és végül negyven alatt találtam meg azt a sebességet, amit még jó érzéssel tartani lehetett.

Nemsokára befutottunk Shengjinbe, a neve ellenére nem kínai, alapvetően egy utcás településre. Itt már rendben volt az aszfalt, volt közvilágítás, hotelek, éjjel is nyitva tartó üzletek, bankautomata. Az egyikből vettünk is fel pénzt, aztán elmentünk a falu végére: az útnak egy kis kiöblösödő aszfaltkör volt a vége. Találtunk ott egy szállodát, előkerítettük a tulajdonosokat.

Két szobát is megnéztünk, de egyik sem volt valami takaros. Húsz és huszonöt euróra sikerült lealkudnunk az árukat, de annyit se szívesen fizettünk volna értük, úgyhogy tovább álltunk. Végigjártuk a szállodák nagy részét, és kellemetlen tapasztalatokat gyűjtöttünk.

A tulajok alaposan végigmértek bennünket, kalkulálgatták, hogy vajon mennyit lehet kérni tőlünk, aztán mondtak egy olyan számot, amennyit szerintünk nem lehetett kérni. Simán elmentek ötven-hatvan euróig is hármunknak egy szobára, egy éjszakára. Csak igen csekély mértékben mutatkoztak alkuképesnek. Amikor az egyiküktől kérdeztük, hogy mit szólna mondjuk harminc euróhoz, lesajnálóan mosolygott ránk, és szó nélkül isten veletekkelt intett a kezével. Mi is ugyanígy tettünk.

Ott találtuk magunkat a település egyetlen utcáján. Előttünk szállodák és lakóházak, azok mögött a tenger, körülöttünk szemetet guberáló tehenek, és lézengő albánok. Kénytelen-kelletlen visszamentünk az első helyre, mint a messze legolcsóbbra, és kivettük a húszeurós szobát. Megkaptuk a kulcsot, bár az ajtó nem volt zárható. Fizetni előre kellett. Megkérdeztem, hogy lekben is bonyolíthatjuk-e a tranzakciót. A srác úgy nézett rám, mintha prosztata masszázst kértem volna haditechnikai börzén, de mivel már elég fáradt voltam ahhoz, hogy ingerlékennyé váljak, emelt hangon emlékeztettem rá, hogy a lek a törvényes fizetőeszközük, úgyhogy ehhez mérten legyen meglepve. A srácnak be is ugrott a dolog, de azért csak eurót fogadott el.

Hajnalra a tenger felől kellemesen hűvös szellő nyargalt a házak közé, de a szobában makacsul tartotta magát a harminc fok fölötti hőség. A beton magába szívta, hiába ment a ventilátor egész éjjel. Talán négy-ötórányi bukott alvási kísérletsorozat után, hatig bírtuk, és felkeltünk.

A tehenek már ébren voltak, és kellemes meglepetésünkre az árusok is. Fillérekért ittunk egy-egy kitűnő feketét, vettünk vizet és gyümölcslevet, aztán lesétáltunk a homokos tengerpartra. Tele volt mocsokkal, és szállodával. Eszméletlen sok építkezés folyt. Húzták föl egymás mellé az újabb és újabb hoteleket, és amikor kezdett fogyni a hely a sorban, akkor megkezdték a következőt, a korábbi előtt. Tehát már most vannak olyan szállodák, amiket tengerre néző szobák tucatjaival álmodtak meg, de e helyett az itt megszállók majd kezet foghatnak az eléjük húzott épület hátsó ablakaiban könyöklőkkel.

Mindent összevetve Jordánia jutott eszembe, ahol már tudják, mennyit ér a pénz, és akarják is piszkosul, de hogy hogy kell szolgáltatni, azt nem sejtik. Kellemetlen párosítás. Az albánok később többszörösen bebizonyosodott kedvességéből itt csak mutatóba láttunk az élelmiszer árusnál, ahol a vizet és a gyümölcslevet vettük.

Az egész hely jó példa arra, hogy mi történik, amikor kitör a fékezetlen vadkapitalizmus, és a mohóság, a pénzéhség elsöpör minden józan megfontolást. Ezt a helyet már most, mielőtt érdemben megcsinálták volna, alapvetően tönkrevágták az egymás elé zsúfolt szállodákkal, azzal, hogy később vagy sétánynak vagy strandnak lesz csak hely.

Ha valaki településfejlesztési és gazdaság- illetve társadalomtörténeti rémtörténetet akar látni, jó helyen jár, amúgy semmi dolga errefelé. Mi eldöntöttük, hogy lezuhanyzunk és eljövünk. Csak hát nem volt víznyomás. Levittem a kocsiba a törölközőket, meg a szappant, satöbbit (semmi ilyesmi nem tartozott a szobához). Aztán megjött a nyomás, úgyhogy vissza az egész, lezuhanyoztunk, leadtuk a kulcsot, és szebb élmények felé vettük az utunkat.

Mielőtt továbbmennék konkrét albániai élményekkel, engedek egy sürgető érzésemnek. Valahogy úgy érzem, hogy idejekorán szólnom kell, nem tudom kivárni, hogy csak a végén vagy valahol közben elbújtatva derüljön ki, hogy Albánia – már – nem az a hely, amit általában gondolni szokás róla.

Albánia egész Európában az elmaradottság, a betonbunkerek, a feliratos öngyújtóval elcsavarható fejű lányok, az áruhiány és az emberi mérce szerint minősíthetetlen utak országaként él a köztudatban.

Na, az az Albánia, amit mi láttunk, nem ilyen. Először is: az emberek olyan kedvesek, ahogy Európában az nem megtapasztalható. Ezt nem csak a mosolyukból szűrtük le, hanem abból, hogy tényleg segítettek nekünk mindig, amikor kértük.

Ugyanis ha odamész egy albán fiatalhoz, majdnem biztos, hogy beszél angolul. Ha ő nem, akkor a mellette álló, ha ő sem (de ez már pechszériának számít), akkor kerítenek valakit, aki már beszél angolul, vagy egyikőjükről kiderül, hogy tud olaszul.

Ahhoz képest, amin keresztülmentek… Nem. Abszolút értékben is teljesen normális, kedves, értelmes emberek lakják Albániát. Az öltözködésük nem hogy nem tér el a magyar átlagtól, de az idősebb hölgyek összehasonlíthatatlanul igényesebben, takarosabban ruházkodnak, mint itteni társaik.

Tirana kimondottan jó hely. Parkok, szökőkutak, vendégektől telt kávéházak, éttermek tarkítják. A puffadtra tömött autónkon egyértelműen látszott, hogy gyakorlatilag minden cuccunk benne van, de – miután egy kedves idegen kereső üzemmódunkat látva egy felőlünk fedésben lévő, még szabad parkolóhelyre irányított minket – egész nap ott állhatott anélkül, hogy bántódása esett volna.

Háromszor vagy négyszer is tévedtünk olyan útra, ahol annak állapota miatt csak harminccal lehetett menni, de ez hipp-hopp a múlté lesz. Az egész országban rohamtempóban épülnek az autópályák, lassan csak a térképen feketével jelzettek maradnak kátyúsnak, de úgy látom, nem sokáig. Ahol még nincs autópálya illetve tüköraszfalt, ott az út mentén már látszanak a munkálatok.

A tankolástól azért mindezt látva is tartottam, ezért komolyabbnak látszó kútnál vettem gázolajat, de ebben is kellemesen csalódtam: pont úgy ment és pont annyit evett a kocsi, mint ha itthon hajtottuk volna.

Summa summárum: Albániai utunk során kedves emberekkel találkoztunk, lélegzetelállítóan szép tájakat láttunk és jókat ettünk – az itthoni vagy különösen a horvát és montenegrói árak szűk harmadáért.

Megint igazolást nyert, hogy soha nem szabad elbízni magunkat, nem szabad azt gondolnunk, hogy végleg bölccsé értünk, mert mindig van új és újabb tanulnivaló.

Önállóan rájöttem az egyterű autók, a városi terepjárók és a palackos víz magáért, illetve semmire valóságára, de semmit nem tudtam a borotvahabról és a borotvakrémről.

Ezek nélkül igazi kellemetlenség borotválkozni: a pengével csak rövideket lehet húzni, már közben is kellemetlen a bőrnek, másnapra pedig jó eséllyel lép fel bőrpír, esetleg valamilyen kisebb gyulladás, irritáció a szőrtüszőknél. Ezt korábbi utazásaim során tapasztaltam, ahova elfelejtettem borotvahabot vinni.

Most is kimaradt a csomagomból, de egyszer csak beugrott, hogy annak idején a borbélyok szappannal dolgoztak. Igaz, hogy az valami vízzel higított pempő lehetett, hiszen borotválkozóecsettel tudták felhordani, de alapjaiban talán mégiscsak egyszerűen szappan volt.

Bevizeztem borostás arcomat, fogtam a szappant, és körbedörzsöltem vele az érintett felületet, majd eldolgoztam kézzel. A penge pont úgy futott rajta, ahogy az a legjobban sikerült borotválkozásnál szokás: selymesen csúszva, könnyed lendülettel, akadálytalanul.

Nem akarom elhallgatni, hogy utána éreztem a szappan szárító hatását, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy az utazás során bepakolandók listájáról örökre kihúzzam a borotvahabot.

Czinkóczy Ignác egy szatócs házaspár egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Egészében véve átlagos újszülöttnek volt mondható, de szája olyan apró volt, hogy az már első ránézésre is szembeötlött.

Ignác épp hogy csak tudott szopni, és – miközben máskülönben normálisan cseperedett – csöppnyi szája konokul tartotta magát eredeti méretéhez. Szülei egy gyermekek számára készült játék-étkészletet vásároltak, és annak mokkáskanalával etették a kis Ignácot. Mivel attól tartottak, hogy egyetlen fiúk éhen vész, megállás nélkül, épp csak az alvásra szánt időt kihagyva, folyamatosan parányi falatokat tukmáltak a szájába.

Ignác – szájától eltekintve – növekedésnek indult, felsőteste hordóvá terebélyesedett, végtagjai tömpe, hurkás duzzanatokként álltak ki testéből, szemeit az őket körülburjánzó háj éles vonallá húzta. A csak azért sem növekvő száj kicsinysége olyannyira uralkodóvá vált, hogy máshová már nem is lehetett nézni, csak arra a kis o betűt formáló, nedves, pirosló nyílásra.

Ignác nem járt bölcsödébe, nem adták óvodába, mert attól tartottak, hogy a gyerekek majd gonoszul bánnak vele. Hogy félelmük indokolt volt, az az iskolában derült ki. Az osztálytársak már az első nap körbeállták, és ujjal mutogattak rá, gonosz tréfáik és megvetésük tárgyává alacsonyították.

A fiú így találkozott először az úgynevezett külvilággal. Tudta magáról, hogy más, mint a többiek, de hogy ennek ilyen sorsdöntő jelentősége lehet, abba soha nem gondolt még bele. Elszomorodott, és csakhamar neheztelni kezdett magára, és egy hónap sem telt el, már meg is gyűlölte magát.

Megvonta magától az ételt, nem evett egy falatot sem napokig, amíg már hallucinálni nem kezdett, majd dühében zokogott, és miszlikbe vágott kenyeret, kolbászt, zsírt kent rájuk, és csak falta, falta a parányi falatokat, amíg már alig bírta szusszal. Egyre jobban meghízott, szája egyre pontszerűbbnek tűnt hatalmasra puffadt arca alsó harmadában, a gyerekek pedig egyre mélyebbre taszították maguk közül.

Ignác bensőjét elöntötte a gyűlölet. Gyűlölt mindenkit. A sorsát, a szüleit, az osztálytársait, magát. Ezzel a gyűlölettel élt tovább. Így lett ipari tanuló, így szerzett szakmát, így kezdett el dolgozni. Hideg távolságot tartott mindentől és mindenkitől, csak a gyűlöletére gondolt valami bizarr bensőségességgel.

Ha sérelem érte, hozzáadta a korábbiakhoz, és még nagyobbra növesztette azt a valamit, amit a szíve és a gyomra táján érzett hol sajgó ürességként, hol robbanni kész vulkánként. Itt tartotta a benne élő gyűlöletet. A szíve és a gyomra között. Olykor izzó szénrakásnak képzelte el, amivel egyszer majd felperzseli a világot, ami ilyen kegyetlen volt hozzá, máskor pedig saját maga kicsinyített másaként gondolt rá, óriási szájjal, benne pengeéles cápafogakkal.

A gyűlölet állandó társává, szövetségesévé, barátjává vált, ott érezte magában erőt adón, eggyé vált vele. Egyedül belőle tudott magabiztosságot, és az életben maradáshoz elég hitet meríteni. Gyűlölete anyaggá, szövetté, hússá vált, és készen állt arra, hogy valami sorsfordítót vigyen végbe.

Ignác megerősödött hitéből erőt merítve elhatározta, hogy lefogy, kisportolja magát, és megmutatja a világnak, hogy különb, hogy erősebb, hogy többre érdemes bárkinél. Úszni, futni és súlyzózni kezdett, a kilók és a centik pedig rohamos tempóban fogytak róla, de ő nem volt elégedett, vérszemet kapott, megrészegült a lehetőségtől, többet akart és gyorsabban akarta.

Elment hát egy orvoshoz, hogy az tudományos alapon dolgozza ki számára a tervet, ami mentén haladva a leggyorsabban érheti el a legtartósabb és legkielégítőbb eredményt. Az orvos jó pár vizsgálatot végzett rajta, és mindenek előtt minden kétséget kizáróan rálelt az Ignácban fészkelő, testté vált gyűlöletre. Végstádiumban lévő gyomorráknak nevezte el.

Magyarország általában is igen szerencsés helynek számít a Földön a bolygó nagy részével összehasonlítva, de különösebben messze sem kell mennünk ahhoz, hogy beszédes viszonyítási alaphoz jussunk.

Ha magunkat úgy tartjuk számon, mint idegen hatalmak játékszerét, akiknek folyamatosan a puszta fennmaradásért kellett küzdeniük, akkor vessünk egy pillantást az albán történelemre, amiben gyakorlatilag semmilyen más bejegyzés nincs, mint hogy valaki(k) a komplett lenullázásukra tör(tek).

Egy tengerparti fürdőzős hasonlattal élve, ha mi vagyunk azok, akik sehogy sem tudnak kijutni a partra, mert ott már vannak, és/vagy effektíve visszatessékelnek minket, hátulról meg próbálnak beljebb, a mély víz felé terelni, akkor jól kell figyelnünk, hogy az albánokat észrevegyük egyáltalán. Ugyanis valaki ül a víz felszíne alá nyomott fejükön, és amikor már tényleg semmi vesztenivalójuk nincs, összeszedik utolsó erejüket, és fellázadnak, ami ahhoz elég, hogy egy lélegzetnyi levegőhöz jussanak, majd újra lenyomják őket. Évszázadokon át, gyakorlatilag megszakítás nélkül.

Külön bekezdésben szeretnék viszont azon sajnálkozni, hogy mennyire ismerős számunkra is az Albániában még megdöbbentőbben elő- és előkerülő jelenség, a belül hatalomhoz jutók gátlástalan, ragadozószerű ámokfutása, akik az országnak esetleg kínálkozó, vagy kieszközölhető – akár történelmi jelentőségű – esélyeket kizárólag a saját maguk hasznára fordítják, és jelentős energiákat fektetnek abba, hogy senki más – főleg az ország – ne járhasson jól. Őket politikusoknak nevezzük.

Albániában az első strandélményünkkor arra lettünk figyelmesek, hogy elég sok a többszörösen, csúnyán leégett, több rétegben hámló ember. Mellettünk egy, már rákvörös embert kenegettek valami napozás előttinek tűnő krémmel, a homokon pedig fel-alá sétáltak a fürdőzők (elsősorban fiatal srácok), akiken tisztán látszott, hogy az idén először legalább egy jó hónapja égtek le, és ha csak tehették, rádobtak még egy-egy lapáttal. Arra gyanakszom, hogy az ottani médiában nem téma az UV-B jelentés, meg a bőrrák, és sokan talán azt hiszik, hogy nyáron normális dolog, ha az ember úgy érzi magát, és úgy is néz ki, mint akit elkezdtek megnyúzni.

Vlorëban úgy alakult, hogy pénzt kellett felvennünk egy ATM-ből. Néhány gépről lepattantam, mert ugyan fel voltak matricázva, hogy eszik a kártyámat, de aztán azt írták ki, hogy mégsem fog menni. (Minden ATM beszélt angolul).

A többedik gépnél kisebb gyülekezést vettünk észre; sornak nem lehetett nevezni a formációt. Egy hölgy bal kezében tartotta a banktól kapott papírját, amire hüvelykujj nagyságú számokkal írta fel a PIN kódját. Egy férfi balról, két nő pedig jobbról a vállához simulva, leplezetlen kíváncsisággal követte, hogy mit és hogyan csinál. Újabb bámészkodó érkezett, én pedig igyekeztem elfoglalni a térnek azt a pontját, ahonnan minden szemlélő úgy látja majd, hogy én még a most érkezett előtt fogok következni.

A nő bosszankodott, nyomkodta a gombokat, de nem történt semmi kézzelfogható, majd hirtelen beindult minden, és sorban, külön tranzakciók során vette ki a bankjegyeket, gyakorlatilag megállíthatatlanul. Dolga – többszörös – végeztével kicsit értetlenkedve, de alapvetően elégedetten távozott. A balról kukucskáló férfiról kiderült, hogy vele volt.

Most a jobbról kíváncsiskodó két nő következett. Jobban megnézve őket testvéreknek bizonyultak. Eddig úgy vihogtak, mint akik megmosolyogják az ügyetlenkedőt, most a saját jogon ügyetlenkedőkként nevetgélésével láttak munkához. Előkerült a PIN kódos papír, és elkezdték a pötyögést – szerény sikerrel. Ekkor jöttem rá, hogy itt az ATM és a készpénzfelvétel újdonságnak számít.

Segélykérő pillantást küldtek felém, így odaléptem megnyomni az entert, ami még a PIN kód bevitelének teljességéhez hiányzott. A nők kis ügyetlenkedés után, és élénk kommunikáció közepette felvettek egy adag pénzt, majd megnyomtak pár gombot, az ijedtség jeleit mutatták, és kisvártatva újabb bankókat vettek ki a nyílásból. Ekkor az volt a hipotézisem, hogy az „Akar-e újabb tranzakciót, vagy ennyi elég volt?” kérdésre adnak céljuknak nem megfelelő választ.

Segítettem nekik, és rámutattam a másik lehetőségre a két szkipetár szöveg közül. Mivel közben angolul makogtam, nem igazán hitték, hogy segíteni tudok, ezért csak egy újabb bankó felvétele után szálltak ki az ördögi körből.

Vidáman elballagtak, és én léptem a helyükre. Az angol nyelvet választottam, és felvettem a pénzt, majd azt nyomtam, hogy nem kérek több lehetőséget, visszakaptam a kártyámat, és eljöttünk a géptől. Időközben egy, valószínűleg apa-fia páros közelítette meg a gépet, de alighanem szemtanúi voltak többek küzdelmének, így kérdőn néztek rám, hogy egyáltalán működik-e a gép. Kettőnk együttes, hiteles bólogatására és bíztatására volt szükség, hogy annyira megközelítsék a gépet, hogy – erős elköteleződés esetén – akár meg is érinthessék a billentyűit. Nem vártuk meg, hogy sikerült-e elég bátorságot meríteniük.

Most hallom a rádióban ezeket a ravasz rablókat… Olyan arab pénzváltókat szemeltek, majd raboltak ki, akik a sajnálatos eset után vélhetően nem tesznek majd feljelentést. Nem tudom meddig ment ez így, de az utolsó akciójuk során egy logikai trükkel egyszerűen fejbe lőtték az áldozatukat, aki így kénytelen-kelletlen a feljelentést vélhetően nem tevők között találta magát, plusz a lóvá tettek szégyenérzetét is át kellett élnie, amiért ilyen furmányosan húzták csőbe.

A munkámban mindig is gondot jelentett, hogy annak magasabb szintű célja nehezen megragadható, az elért eredmények csak egy szűk értelmezési tartományban bírnak jelentéssel. Ez negatívan hatott a motiváltságomra, de most rájöttem a megoldásra. Egy excel táblába írom a feladataimat, és ha elvégeztem őket, az adott cellát zöldre színezem. A cél tehát a folyamatosan új sorokkal gazdagodó tábla minél nagyobb hányadának bezöldítése. Ezt már értem, ezzel tudok mit kezdeni, így sikerélményem lehet, azaz – definíció szerint – sikerült életszerű, értelmes célt magam elé tűznöm.

A körte, amíg a fán van, savanyú, kemény, ehetetlen. Ha lehullott, két nap alatt elrohad. Akkor kell puha tenyérrel a gyümölcs alatt állni, amikor épp magától esik le. Ekkor egy a háromhoz az esélyünk, hogy a szóban forgó darab ízletes. Mindent összevetve nem javaslom a körtével való foglalkozást.

Már a sorban álltam, amikor a bolt ajtajában egy lány jelent meg félénken, a hóna alatt egy nyolcszáz grammos kutyával, és tipródni kezdett, meg a nyakát nyújtogatta, hogy felkeltse a késő negyvenes pénztáros figyelmét. A pénztáros pontosan tudta, hogy a lány akar tőle valamit. Láttam a szemén, amivel nem nézett felé.

A lány – belátva esélytelenségét – megszólalásra szánta el magát, de tanácstalan volt, hogy mit mondjon, hogy mit szokás olyankor mondani, amikor nem tudunk egyből a lényegre térni. Végül így szólt: – Bocsika… be lehet hozni ide kutyát? A pénztáros az undor, a kelletlenség és a felháborodás elegyével az arcán, tekintetét fáradtan félárbocra emelve válaszolta: – Hát nem kéne…

A pénztáros hozta, amit vártam tőle, de a lánytól egy kicsit azért elszomorodtam, és eszembe jutott egy hónapokkal korábban hallott történet. Egy általános iskolai tanár azt játssza a még alsós gyerekekkel, hogy egy tanéven keresztül mindenkinek magáznia kell mindenkit. Mint – megkönnyebbülésemre – megtudtam, nem a pedagógus pszichés zavara szülte az ötletet, hanem az a felismerése, hogy a gyerekek nem tudják, hogy kell magázódni. Hogy milyen szavakat kell használni közben, az igéknek hányadik személyét, stb.

Amúgy nem vagyok a magázódás feltétlen híve, korombélivel például kifejezett idiótaságnak érzem az ilyesfajta formalitást, de hogy emberek úgy ne ismerjék az anyanyelvük alapvető, és azért a hétköznapokban jól hozzáférhető elemeit, mint én a szkipetár igeidőket, az sajgó hideg űrt növeszt a szívemtől balra. Ennek a lánynak meg olyan volt a viszonya a beszélt nyelvvel, mint a funkcionális analfabétának a verselemzéssel. Könyörgöm: ez a lány nem tudta nyelvi értelemben kezelni azt a helyzetet, hogy nem rá néznek éppen, vagy nem kérdeztek tőle valamit, vagy nem ő következik a sorban, vagy nem egy géppel áll szemben.

A múltkor még görkorcsolyázni tanultam álmomban. Kicsit billegtem az elején, de aztán lenéztem a lábaimra, és láttam, hogy az egyikkel meg kell támaszkodni, és a másikkal erre merőlegesen, azaz előre kell siklani. Kipróbáltam, és működött.

A tegnapi álmomban viszont több, különböző képarányú monitort szerettem volna egyszerre használni a munkahelyemen, hogy elférjenek rajtuk a teendőim, de az erre szolgáló ablakban megszámlálhatatlan mennyiségű téglalapot láttam csupán, és bármit csináltam, csak az eredetileg is előttem lévő monitoron lévő szövegek váltak egyre olvashatatlanabbá.

Az ezt követő délelőttön a dolgozói mágneskártyámat tartottam a közért saválló acél forgóajtaja elé, azonban az nem mozdult, de még csak nem is csipogott. Megjegyzem, a hétnek nincs még vége.

Mindenki tudni véli, hogy a szűz kéz szerencsét hoz. Én sima búvármaszkkal először az Ócsa környéki bányatóban nézegettem a víz alatti világot, aztán sok-sok évvel később, részben a tanfolyam keretében, különböző tavakban merültem készülékkel. Mégis úgy tekintettem, hogy az adriai első merülésem is magától értetődően első volt a maga nemében, így minden további nélkül alkalmazható rá a szűz kéz teória.

A tengeri fűvel benőtt területekkel kapcsolatban a tapasztaltabb búvárok azt tanácsolják, hogy gyorsan álljunk onnan odébb, mert nincs ott semmi látnivaló (az a sziklák, korallok környékén keresendő). Én mégis varázslat hatása alatt álltam. A kristálytiszta vízben megélt igazi háromdimenziós élmény hatása alatt. Kezdeti ügyetlenedéssel persze, de játszottam a szintezéssel, a szinte fehér iszap fölé ereszkedtem közvetlenül, kerestem az apró élőlényeket, figyeltem a tengeri fű hullámzását.

Egyszer csak egy búvárcomputer került a szemem elé. Heves izgalmat éreztem. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy ez egy, nem hogy működőképes, de effektíve működő készülék, az értéke alighanem több százezer forintnál. A kezembe vettem, a szűz kezembe, és boldogabb voltam, mint bármelyik karácsonykor életemben, nevetnem kellett örömömben, hogy az arcom rést vetett maga és a maszk közé. Amíg megszabadultam a feleslegesen beáramló víztől, a computert addig sem eresztettem.

A további nevetést üggyel-bajjal visszatartva emeltem fel a tekintetemet, hogy boldogságomat megoszthassam a többiekkel, mert egyedül nem bírtam vele. Ekkor láttam meg Lacit a látóterem kellős közepén. Csupasz csuklóját markolászva forgott saját tengelye körül, és a tengerfeneket pásztázta fürge, ideges pillantásokkal. Enerváltan emeltem feléje a talált kincset. A következő pillanatban minden boldogság, ami pár másodperce még az enyém volt, átpártolt hozzá. Az övé volt a nyerő sorrend: elveszteni és megtalálni. Nem fordítva.

Franz érezte, hogy követik. Éles tekintet égette a tarkóját. Nem változtatott a sebességén, csak ment előre, majd váratlanul befordult egy csendesebb utcán jobbra, és a szeme sarkából a mögötte jövőket kémlelte. A sétálóutca forgatagából egy piros kosztümös nőt, egy kopott farmeres srácot és egy vászonnadrágos, pulóveres férfit azonosított.

A nő nem lehet az – gondolta Franz – a diák esetleg, a férfi még inkább. Megszaporázta lépteit, és azok mindhárman tartották az iramot. Franz most hirtelen balra fordult. A nő ment tovább egyenesen, a tinédzser és a férfi azonban a nyomában maradtak. Megint meggyorsította lépteit, de aztán megállt egy kirakatnál, és észrevette, hogy a fiú bement egy lemezboltba. Csak pár járókelő lézengett az utcán. A férfi is megállt, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. A vászonnadrágos zavartan a föld felé irányította a tekintetét.

Franz gyanúja meggyőződéssé vált. Folytatta az útját. A férfi tétovázni látszott, idegesen körülnézett, talán keresett valakit. Pár elfecsérelt pillanat múlva Franz után indult szapora, nyújtott léptekkel. Az üldözött nyugalmat erőltetett magára, és szinte megparancsolta lábainak, hogy ne rohanjanak. Egyenletesen lépkedett, de szíve a torkában dobogott. A vászonnadrágos ütemes lépésekkel követte.

Az utca egy még néptelenebb szakaszához értek, a távolság egyre fogyott közöttük, Franz már nem nézett hátra, csak gyalogolt, és a következő zebra zölden lépő fényemberkéjét bámulta olyan erővel, hogy az zsizsegve mozdult meg szemei előtt. Franz lépett egyet, az üldöző lépett egy kicsit nagyobbat, Franz közeledett a lámpához, a férfi még gyorsabban falta a távolságot. Még vagy nyolc méter volt hátra, amikor a zöld emberke villogni kezdett.

Franz nem változtatott a tempóján, úgy közelített a zebrához, mintha mi sem történt volna, majd egyszer csak tiszta erejéből rohanni kezdett, át a zebrán, a villogó zöld jelzés fényében, óriásikat szökellve, és épp elérte a túlpartot, amikor a lámpa pirosra váltott, üldözője pedig ugyanebben a pillanatban ért a zebra onnansó feléhez.

Hirtelen megtorpant, még a karjával is köröznie kellett kettőt, hogy előre ne bukjon. Franz egy lopott pillantással nyugtázta, hogy hirtelen kiötlött terve működött, és az ajándékba kapott időt kihasználva tiszta erejéből rohant tovább. A vászonnadrágos szemei kikerekedtek, ökölbe szorított kézzel topogott felváltva a piros lámpát és a rohamosan távolodó Franzot bámulva. Franz pedig rohant, rohant a következő sarokig, ott be jobbra, és egy átjáró-ház kapuján beesve végleg eltűnt üldözője szeme elől, aki még mindig a pirostól megbéklyózva állt, és csak tehetetlen dühéből felszakadó kiáltása reményvesztett hanghullámait tudta a megmenekült után küldeni.