Montenegróba érve rögtön egy angolul jól beszélő és nagyon kedves hölgy vett le minket talán tíz euróra – útdíj címen. Kaptunk cserébe egy matricát, a következő ablaknál meg egy kiadványt, ami statisztikai adatokkal fűszerezve mutatta be, hogy milyen sok közlekedési baleset történik Montenegróban – javarészt külföldiek részvételével.

Csodálkoztunk rajta, hogy ez itt ilyen kiemelt téma, de arra jutottunk, hogy valószínűleg nem véletlenül. Az az igazság, hogy nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi nem stimmel az ottaniakkal, de tény és való, hogy elég gyakran kerültek elő autók meglepő helyekről vagy szögben, illetve előfordultak furcsa helyzetek, de azt hiszem, ahhoz, hogy ezt észrevegyük, kellett az előzetes figyelemfelhívás. Szóval éppen az észlelhetőség határán van a dolog: gondolhatnánk, hogy ez egy ilyen nap, de nem, a montenegróiak között valami homályos, alig észrevehető baljóslat bujkál az utakon.

Albániában sok útépítés környékén jártunk, de olyan „megoldással”, mint Montenegróban, nem találkoztunk. Egyszer csak elfogyott az út egyik fele, és semmilyen tábla nem jelezte, hogyan tovább, csak keréknyomokat lehetett látni, meg nyílt teret előrefelé, illetve a távolban olyan autókat, akik vélhetően onnan jöttek, ahol most mi tanakodunk. Elindultunk lassan, és egy épülő sztráda szembe oldalán találtuk magunkat. Erős vágyakozással kerestünk egy jelet, egy táblát, egy felfestést, hogy igen, ideiglenesen itt kell menni, de semmi. Aztán egyértelművé vált, hogy a nekünk szánt úton autózunk, de ezt csak onnan tudtuk, hogy mindenki ennek megfelelően cselekedett, mintha megbeszélték volna. Látták, hogy a mi oldalunkon nincs út, ezért hagyták, hogy mi menjünk az ő oldalukon. Ennyi.

Találkoztunk olyannal is, akit a különböző jelzések kifejezetten zavartak. Egyszer egy piros lámpához érkeztünk. Én szépen megálltam, bár nem tudtam, hogy ezzel a helyi szokásoknak megfelelően cselekszem-e. Egy hölgy lassított mellettünk, és kémlelt át hozzánk. Aztán felnézett a lámpára, idegesen megint ránk, aztán körbe. Valamit nem értett. Hezitált, egy arasznyit előre ment, aztán megállt, újra ránk nézett, hogy mi még mindig állunk-e, és vajon miért.

Mögöttünk kisebb sor jött össze, de a legnagyobb nyugalommal álltak egy helyben. A hölgy közben lopakodó üzemmódra váltott, és lassan, nagyon lassan gurult előre a lámpát szuggerálva el addig, hogy már majdnem kibicsaklott a hátraszegett feje, majd végül be is ért a lámpa alá, és nem látta többé a béklyózó, égető vöröset. Ekkor nagy kő esett le a szívéről, és lendületesen elhajtott.

Az albán közlekedés érdekes kevercse az európainak és a fejlődő világbelinek. Említettem már, hogy az autózást alapvetően, és ha csak tehetik, Mercedesekkel gyakorolják. A klasszikusnak számító W123-asoktól kezdve mindegyikből van egészen a legújabbakig.

Talán a kritikán aluli utak emléke él élénken az emlékezetükben, de valószínűtlenül lassan hajtanak. Országúton nem ritka harminc-negyven, de az autópályákon is erős többséget alkotnak a hatvannal araszolók. Egyszerűen nem sietnek. Akkor sem, ha négyszáz lóerős kocsiban ülnek.

Mi, ha autópályát láttunk, reflexből gyorsítottunk, mert most kell menni rendesen, amikor lehet. Sokára láttuk be, hogy egyrészt szinte mindig lehet menni, másrészt nincsenek távolságok. Így a szokásos forgatókönyv az volt, hogy százharmincról lassítva csodálkoztunk rá egy-egy helységtáblára, hogy már ott járunk.

A százharmincat nem véletlenül írom. Azt tapasztaltuk, hogy ennél gyorsabban azért nem lehet menni, mert előfordulhat, hogy egy lágy ívű kanyarban a kocsija mögött négy méterrel letett kis bójával jelzi a rendőr, hogy a belső sávban pihen, vagy hogy kölyök róka nagyságú kő hever az úton, vagy egyszer csak körforgalom vagy keresztbe araszoló jármű, vagy a korláton átmászó sokszoknyás asszonyok törik meg a monoton haladást.

A rendőrök sebességet is mérnek. Alighanem. Többször néztem farkasszemet az állványon figyelő mérőműszerükkel vesztett helyzetből, feleslegesen kirakott negyvenes táblánál százról. De érthetetlen módon soha nem állítottak meg. Feltételezem, hogy az albán és a magyar közúti szabálysértési adatbázisok nincsenek összekötve, és elhagyva a helyszínt nyugodt lehetek.

Az albánok annyira magától értetődően állnak meg a piros lámpánál, hogy az ember szinte beleásít, de a körforgalmakban azért előjön vadabb énjük, és igazi harmadik világbéli szokásokat vesznek fel: arra mennek, amerre hely van, csak előre néznek, hátulról dudálnak, és általában győz a gyorsabb, ügyesebb, erőszakosabb. Most volt először, hogy a volán mögött ért ilyen helyzet.

A néhányadik alkalomnál elhatároztam, hogy átengedem magam a flow élménynek. A kocsi orrát két másik közé, nagyjából irányba állítottam, és folyamatosan mentem előre, dudáltgattam, korrigáltam ha kellett, és nyugodt eltökéltségemmel egyértelmű jelét adtam, hogy én senki kedvéért nem állok meg. Úgy mentem át a körforgalmon – anélkül, hogy a legkisebb fennakadást okoztam volna –, mint a higany az emésztőcsatornán. Csodálatos érzés volt. A körforgalomig konokul mögöttem jövő magyar autót soha többet nem láttuk.

A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.

Évek óta bosszant, hogy a darabra árult tojások egyre kisebbek és kisebbek egészen odáig, hogy a boltban már jóformán egy helyben állok egyik lábamról a másikra, és egy eladót keresek a tekintetemmel, hogy a galambtojásokat megtaláltam, de a tyúktojásokat nem látom sehol.

Olvastam valahol, hogy (nem nálunk) felmerült, hogy adják súlyra a tojást, és így vessenek véget ennek a kevéssé elegáns trükknek. De az sem rossz, ami e helyett történt. A múltkor a megszokottak mellett egy új, Jumbó(?) nevű márkát is észrevettem. Kinyitottam a dobozt, és tényleg bazinagy tojások voltak benne. Nem haboztam ezt választani.

Még nem értem a végükre, de az eddig felütöttek mindegyike iker volt. Azon kaptam magam, hogy ennek a kis hétköznapi, a piacgazdaság sötét oldala felett aratott diadalomnak úgy örülök, hogy az már igazán túlzás.

Nekem volt kutyám. Thomas Mannak volt kutyája. Jack Londonnak nem volt kutyája.

Ha egy film szereplői között kettőnél több ún. világsztár tűnik fel, az garancia arra, hogy a végeredmény szar lesz. Láttam a neveket (Jessica Alba, Don Johnson, Lindsay Lohan, Robert De Niro, Steven Seagal, Danny Trejo), és mégis megnéztem a filmet. Megérdemeltem.

A Machete egy, talán bizonyos klasszikus értékek(?) bálványozására szánt, de valójában hajánál fogva előrángatott, közhelyes, lerágott és álmosító mozgókép. Robert Rodriguez nem villant nagyobbat annál, mint aki tökéletesen le akarja utánozni Tarantino egy ideje már elhagyott kliséit. Egy bizonyos távolságból nem lehet (majd) megmondani, hogy melyiket melyikük csinálta. Ez Tarantino? Nem, az a másik csinálta, a… Szerintem kínos kistarantinonak lenni.

Értem, hogy jó pár blődség olyan, mint amikor a Nincs kettő négy nélkülben azt javasolják Bud Spencernek és Terence Hillnek, hogy alteregóik megjátszása helyett csak adják magukat, ami a történet szempontjából idiótaság, viszont lehetővé teszi, hogy kiélvezzük a kiforrott karaktereket. Szóval itt is vannak a maguk módján hasonlók (hogy a szenátor és a személyi titkára(?) milyen dolgokba ártja bele magát személyesen, hogy egy leleplező videó milyen körülmények között kerülhet elő, stb.), de egyszerű ostobaságnak tűnnek.

Gondolkodtam még ezen, és arra jutottam, hogy lehet ez finoman átszűrt paródia is, de tartok tőle, hogy nem erről van szó. Én szeretem az alig észrevehető célzásokat, amikor csak órákkal később pirul el az ember és csap a homlokára, hogy hülyére vették, de – ha tényleg ez volt a cél – igen gyengén sikerült. Nem javaslom megtekintésre a filmet.

Tirana feltétlenül megér egy napot, de el tudom képzelni, hogy érdemes lehet tovább is maradni, jobban megismerni, felvenni a tempóját.

Amikor megérkeztünk, olyan benyomásunk volt, mintha Érdre vagy Diósdra futnánk be, csak sokkal több szmoggal. Alacsony házak két sorban a kétszer két sávos út két oldalán, középen végig elválasztó beton csík, ahol az átkelő gyalogosok pihentek meg félúton. Aztán, mikor a táblák szerint Tirana már visszafelé volt, megfordultunk, kanyarogtunk egy kicsit, és végül betaláltunk a városba.

Eléggé a központban tettük le a kocsit, és onnan gyalogosan mentünk tovább. A legközelebbre eső nagy út a Lana folyót kísérte mindkét oldalán. A folyó maga a szabad szemmel láthatóság határán van, viszont a partján (a betonvájat fölött) fű zöldell, és fák is vannak. Nem rossz látvány.

Mivel Albániában a rendszerváltáskori ötszázról ötszázezerre nőtt az autók száma, sajnos jobbára füst és büdös van, de az igazat megvallva itthon jöttem rá, hogy csak azért kapcsolom be ritkábban a belső keringetést a kocsimban, mert nem járok autóval nappal a városban. Van különbség, nem mondom, de nekünk is vastagon van min gondolkodnunk.

Az autók többsége Mercedes. Sok fejlődő országban ez a jólét szimbóluma, meg elhiszem, hogy a régi 123-asok soha nem adják fel, de amit az albánok éreznek a Mercedes iránt, az már fékevesztett, lángba borult, égig érő szerelem.

Azt azért lehet látni, hogy Tirana nem mindig volt szép hely. A rengeteg beton épületet például úgy dobják fel, hogy befestik őket mindenféle színűekre. Ez állítólag valami kortárs művész csoport ötlete volt, de éppenséggel bárkinek is eszébe juthatott volna. Egyszerű ötlet, és működik. Talán az lehet a művészek érdeme, hogy az egy felületen, vagy egymás közelében felhasznált színek jól mutatnak együtt.

Vannak éttermek, ahol nem gond jó, és a hazaihoz képest olcsó kajához jutni, legyen az bárány, csirke, kagyló, hal vagy rák. Kisebb nagyobb parkok is vannak, amik között bezártat is láttunk. Ezekben még óriási lehetőség van, kíváncsi vagyok, fognak-e kezdeni velük valamit.

Számomra tanulságos volt (még ha nehezen is tudnám meghatározni, hogy végül is mi volt a tanulság maga), hogy láthattam a szórakozó, kávéházi negyedet. A városnak ez a része eredetileg a pártelit lakhelye volt, a B osztályú állampolgárokat nem engedték be. Ha mégis bejutottak volna, egy tisztességesen, szépen megépített házakból álló negyedet láttak volna, ami viszont híján van minden esztelen túlzásnak. Tény, hogy iszonyú kontraszt lehetett a nép és vezérei lakáskörülményeiben, de érdekes, hogy nem eszement nagyzolást, hanem mértéktartó polgári környezetet láttunk. Most ez a negyed az, ahol a fiatalok szórakoznak, kávéházak teraszain iszogatnak, beszélgetnek, stb.

Az emberek az egész városban európaiaknak tűnnek a szó bármelyik értelmében. Normálisan öltözöttek, nyelveket beszélnek, teszik a dolgukat.

Az egyik férfi talpon volt, és az ablakon beszűrődő fáradt nap fényénél kémlelte az ajtót. A másik egy nehéz, hajlított lábú, komor hangulatot árasztó, szinte trónszerű széken ült, és az előbbi tekintetét, testtartását fürkészte olyan feszült akarással, mintha nem kérdezhetné meg, amire kíváncsi, mert amit válaszként kapna, csak elriasztaná az igazságot.

A talpon lévő egyre idegesebb volt. Az óráját nézte, majd félig hátrasandított a trónuson ülőre, de nem nézett rá igazán, csak a közelébe, csak annyira, hogy kikémlelhesse, nem türelmetlen-e ő is. De az nem volt türelmetlen: a másik növekvő feszültsége csak elmélyítette koncentrációját.

Végre kopogás hallatszott az ajtón, és az eddig ácsorgó férfi nagyot lépve lendült előre, hogy a számára kínos csönd minél hamarabb véget érhessen. Szélesre tárta az ajtót. Egy meghatározhatatlan korú ember állt ott szürke öltönyben és barna cipőben. Mélyen ülő, apró szürke szemei magyarázatra várva pásztázták az ajtót nyitó arcát.      – Jöjjön be, kérem – szólalt meg a kínos csend zavarából egy másfajta feszültségbe szorult férfi, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy utólag (de hasztalanul) jelentéktelenné álcázza, hogy hangja elcsuklott.

A szürke öltönyös férfi bejött, és rögtön lépett még hármat, a szoba közepéig. Az ajtó fás koppanással csukódott be mögötte. – Miről van szó, kérem? – kérdezte, de egy pillanatra egy másik kérdés tolult az előbbi elé: Ki ez? A tompa ellenfényben most vette észre a széken mozdulatlanul ülő férfit. Az nem szólt egyetlen szót sem, csak ugyanazzal a mohósággal kémlelte a vendéget, mint egy perccel korábban a vendéglátót.

A szürke öltönyös férfi hátán hideg borzongás futott végig, rosszat sejtett, a gyanús csend sötét aggodalmat, és valamifajta haragot támasztott benne. Hogy valamelyest a helyzet ura maradhasson, ez utóbbi érzést ragadta meg, és katonás hátraarcot csinált, hogy véget vessen az ostoba komédiának, és kikövetelje az egyértelmű és haladéktalan választ: miért hívták ide?

Ahogy megfordult, szinte beleütközött a karnyújtásnyira álló vendéglátóba. Az zavart, lámpalázas pillantást vetett a széken ülőre, majd minden további átmenet nélkül az öltönyös nyaka után kapott. Annak – határtalan meglepetésében – csak arra volt ideje, hogy támadója alkarját ragadja meg, aki azonban rögtön nagyon erősen szorítani kezdte a torkát, és valami szenvtelen gép monoton erejével emelni kezdte, hogy egyre kisebb és kisebb súlyt érzett a talpán.

Az áldozat megpróbált a nyaka és a fojtogató ujjai közé férkőzni saját kezével, de a másik helyzeti előnyben volt, nem adta fel pozícióját, sőt, mindkét hüvelykujjával a már rángatózó férfi tarkója felé nyomta annak ádámcsutkáját. A szürke öltönyös egész testével próbált kiszabadulni a szorításból, a feje eszelős himbálásával is próbálta kitépni magát a fojtó markok szorításából, de hasztalan: a lába már nem érte a földet.

Levegője, ereje fogytán volt. Most egyszerre öntötte el a rettegés, amire eddig ideje sem volt, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. Éppen ahogy a félelem megszállta, vette észre, hogy az addig a széken ülő férfi felállt, és egészen a közelébe jött, és mohó, eszelős tekintetével fürkészi őt és a fojtogatót, habzsolja az elfehéredett ujjak, a kidülledt szemek, a rettegés látványát, az erőfeszítés, a haláltusa és a dulakodás hangjait.

Oldalra kifordított szemeivel a vizslató tekintetet, a vizsgálódó arcot látta utoljára, mielőtt a sötétség ráborult volna. A fojtogató lihegve engedte el az ernyedt testet, a másik pedig gondosan megfigyelte, ahogy az minden akaratától megfosztva, karjait maga alá törve rogy a padlóra.

A vendéglátó kíváncsi vendége tekintetét fürkészte. Valami elismerésre vágyott, vagy legalább valami visszajelzésre. De a másik nem szólt semmit, csak töprengve, száguldó gondolatai közé merülve állt egy helyben. – Jó volt így? Fel tudja majd?… Rendes körülmények között… – szólt a gyilkos, de itt elakadt a szava, mert a másik haragosan intett fehér tenyerével, mint aki a felé áradó, a sajátjait megmételyező gondolatokat akarja feltartóztatni. – Az nekem mindegy – mondta kurtán, és azzal egyenesen kiment a szobából.

Csak a látottakat forgatta a fejében egész úton hazáig, és megérkezve le sem vette a cipőjét, csak leült az írógép elé, átfutotta az utolsó pár sort, amin napok óta nem tudta túlverekedni magát, és bőszen, erőből, könyökeit oldalra vetve írt és csak írt erős szavakkal, életet és halált fújó jelzőkkel, megállás nélkül, egészen hajnalig, amíg regényének főhőse holtan nem esett össze.

A fogorvosi székben ültem, a fúró sikított a fogamon, a nyálszívó szörcsögött kibiggyedt ajkamat nyomva, a rádióból pedig a Csillagok háborúja főcímzenéje szólalt meg. – Maguk nem emlékezhetnek rá – szólt a doktornő elábrándozva hozzám és az asszisztenshez –, de annak idején ez volt az Orion űrhajó zenéje. – Hogyne emlékeznék?! – vágott vissza az asszisztensnő, én pedig, még ha értetlenül állok is a csillagok háborúja jelenség előtt, az igazság kibillenésétől felsértve nyitottam tágra nedves szemeimet, de a fúró hatalma alatt nem mertem megcsóválni a fejem, csak szorítottam a karfát, és ennyit mondtam.   – Hhhkkgg, kkhhhggk, khh!

A szállítmányozási vezér-helyettes a ranglétra legaljáról jutott el a legtetejére. Húsz éve sofőr volt, most felsővezető. Nem felejti el, hogy honnan jött, és tudja jól, hova jutott.

A folyosóra, ahol a nagytárgyaló van, ma is olyan nagy íven fordul be, mintha még mindig nyerges vontatót vezetne. Másfelől viszont láttam egyszer, ahogy a céges fényképes kártyáját próbálta egy vasúti sorompónak felmutatni, hátha felnyílik előtte.

– Na, tegnap megint jött a Bodnár.

– Nebassz! És mi volt?

– Megint odajött, hogy tartozom neki, meg tudod ezzel a nagypályás dumával, hogy a mai világban könnyen baja eshet bárkinek, meg ezek. Csakhogy pont ekkor, de úgy pont ekkor, hogy telibe, megjelent az apám. Láttad, találkoztál vele, tudod hogy ki van gyúrva, nem?

– Ja, ja. És?

– Na, és csak pisszentett egyet a Bodnárnak, amire az odanézett úgy, ismered ezt a nézését, hogy mi van köcsög?, de azzal a lendülettel meglátta apámat, és rögtön lehalkult, apám meg csak intett neki a fejével, tudod, nem szólt semmit, csak intett a fejével olyan nyugodtan, de azért elég vészjóslóan, hogy ne. Csak ennyit.

– Erre a Bodnár?

– Szépen csendesen elhalványult onnan, azt’ már nem láttuk az ég alján se.

– Jól van, tetszik a dolog. Te. Apád amúgy mivel foglalkozik?

– Költő.

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik elcsípnek egy párbeszédet, és ahelyett, hogy a maguk dolgával törődnének, kéretlenül bekapcsolódnak, tanácsot adnak, szakértenek. Ma én is ráléptem erre az útra.

Egy idős hölgy topogott az utca sarkán, a tábla alatt, ami azt mutatja, hogy a tömb hányas számtól hányas számig tart. Azt kérdezte az útjába kerülő úrtól, hogy merre van a kettes szám. A férfi mélyre merült az emlékei között, és ott azt a hibás tételt találta, hogy a hármas szám abban az irányban van, ami a tábla szerint nem abban az irányban és nem azon az oldalon kell, hogy legyen.

Felnéztem még egyszer a táblára, és elárultam a néninek, hogy merre érdemes indulnia ahhoz, hogy ne kelljen hatszázhat métert gyalogolnia a rossz irányba, majd ezeregyszázat a helyesbe.

A fiú két kézzel tartotta a tányért, és csak a tortát nézte rajta aggódón, úgy igyekezett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A hatalmas ajtó előtt megállt, megnyalta cserepes ajkát, és bekopogott.

Valami morajlást hallott, majd egy vékony férfihangot. – Tessék! Lassan lenyomta a horgas rézkilincset, és belépett. Egy valóságos óriást látott maga előtt. Egy elölről fedett íróasztal mögött ült. Lábai két oldalt kilógtak az asztal mögül, teste pedig szinte ráomlott. Itt-ott ételfoltos, kifényesedett inget viselt, gombjai utolsó erejükkel tartották magukat az ing bal és jobb oldalát szétfeszítő irdatlan test ellenében.

Az óriás az asztalból eredt hegynek látszott, mint aki egy azzal, mintha a bútor testének csekély kiegészítője lenne csak. Bal kezének húsos, egymástól szorongatott ujjai egy parányi tortavillát tartottak, karjai lassan, nagyon lassan előrefelé mozdultak.

A fiú zavartan az asztalhoz lépett, és gyorsan letette a tányért, majd hátralépett kettőt. Csak ekkor vette észre, hogy még valaki ül az asztalnál: a vékony hang tulajdonosa. Egy madárcsontú ember. Sárgásszürke bőrével szinte láthatatlanul simult az óriás ingéhez. Hatalmas szomszédja felé eső bal karját szorosan maga mellett tartotta, csak kezét dugta fel az asztal fölé, hogy egy papírt szorítson le vele.

Az óriás jobb karját a torta és a fiú közé emelte, a sütemény fölé magasodott, mintegy hatókörébe vonta, uralma alá helyezte, és először kitágult, majd tűnyire szűkült pupillával meredt rá. Öblöset nyelt, hatalmas száját szélesre húzta, de még csukva tartotta. Széles orra alatt a borostás feketeségben verejték csillogott.

A villával oldalba szúrta az előre felcikkezett tortát, felemelte az így a többi közül elidegenített szeletet, szemeit lustán lehunyta, és anélkül, hogy a szájához vagy a fogához ért volna, húsos, puha nyelvére ejtette, majd összecsukta a száját, és szétnyomta benne a tortát, hogy oldalt préselődött ki a tölteléke, és fentről lefelé és lentről felfelé roskadt össze a tésztája.

Az óriás garatját hörgette, fújtatva lélegzett ki, majd száját kinyitva be, és újra préselt, aztán nyelt egy nagyot. A cingár ember mindvégig mohón figyelte az arcát, hallgatta a kaffogását és a fújtatását, és most, láthatóan a folyamat végéhez érve bólintott egyet. Szabad jobb kezével hirtelen egy négyes számot írt a papírra a fiú neve mellé, és csak ennyit mondott. – Elmehet. Az eredményét ki fogjuk függeszteni.

Először a tejeskávét forszíroztam, vagy legalább tejszínhabbal felütött eszpresszót, de aztán gyanús lett, hogy az albán kávé nagyon zamatos, úgyhogy a sima vagy maximum kis tejszínnel megbolondított kávékra álltam át. Nem voltak olyan elképesztően zamatosak, mint Marokkóban, de azért nagyon finomak voltak. A hozzájuk kapott cukros tasakok legalább dupla annyira meg voltak tömve, mint ahogy nálunk szokás. Egy darabig az övtáskámba pakoltam a fel nem használt darabokat, majd négy-öt után rájöttem, hogy tulajdonképpen nem használunk cukrot semmihez.

Ami viszont nem a második legfinomabb, hanem üzembiztosan a legcsodálatosabb volt a maga nemében, az a soha, sehol el nem hibázott, sűrű, áthatóan illatozó, kanalaznivaló forró csoki. Itthon ’92-ben ettem utoljára majdnem ilyet a Csaba utcai olasz fagyizóban. Albániában lehetetlen elkerülni.