Bája van annak, amikor kezdődik valami, amikor még nem lehet tudni, hogy mik lesznek pontosan a szabályok és/vagy a korlátok. Albániában épp ez a helyzet. Olyan aranyos koppintásokat lehet látni, mint a képen látható mobilbolt-hálózat logója. Tudom, hogy elfogult vagyok, de szerintem ez nem az a rosszhiszemű, olcsó trükk, mint az Adibas cipőé, hanem a vágy kifejeződése arra, hogy minél előbb olyan profin menjenek a dolgok, mint a nagyoknál.

Többször is írtam már a házunkban bevett kedves és hasznos szokásról, miszerint a lifttel szemben kipakoljuk a feleslegessé vált magazinokat, könyveket, hogy mások is átböngészhessék őket, mielőtt az enyészeté lesznek.

Tegnap is találtam két jókora kupacot. Az egyik autós újságokból állt, a másik pedig lakberendezéssel, belső építészettel foglalkozó magazinokból. Most az utóbbi paksamétát találtam érdekesebbnek, ezért felmarkoltam két darabot a tetejéről.

Újra bebizonyosodott, hogy milyen hasznos szokás ez a folyóirat újrafelhasználás, mert azon túl, hogy szép, és nem szép képeket, ötletes és tiltani való megoldásokat láttam, megint olyasvalami derült ki, amire nem számítottam, ami eszembe se jutott volna magamtól.

Rögtön a következtetést mondom. Aki már tud angolul, és szeretné a németet is mellé venni, az várjon egy kicsit: jó eséllyel kibekkelheti azt az átmeneti időszakot, amíg a német nyelv még különbözni fog az angoltól.

A címlapon a következők olvashatók: Lifistyle, Luxusfeeling mit exklusiven Home- und Fashion Accessoires.

Bizonyos művészeti alkotásokhoz a kiállításokon mellékelik, hogy pl. gipsz, tempera és fémháló felhasználásával készültek. Ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy és akkor mi van.

A művészetben – szerintem – pont az a pláne, hogy az ebben a kategóriában számba vehető alkotás túlmutat tárgyi mivoltán, és éppenséggel teljesen érdektelen, hogy milyen anyagok és eszközök felhasználásával hozták létre. A lényeg, hogy végül is hova vezetett mindez.

József Attila A hetedik című költeményéhez tintát, tollat, papírt és a latin abc betűit használta fel.

Azért a modern kortárs művészeti kiállításokon előfordul, hogy az előtérben elhelyezett fából ácsolt szállító dobozok előtt kisebb tanácstalan csoport álldogál, és segélykérőn pillantgatnak körbe, hogy ez már művészet-e, vagy még tovább kell menni, és majd csak a bádoghordók meg a betonvas boglyák mögött kezdődik a kiállítás.

Ez már eddig is nagyon szép volt – mondtam a szúnyognak, és agyoncsaptam.

Marosi úr nagyot sóhajtott, ahogy elkészültek a papírokkal. Az aláírás pillanatában lelki szemei előtt, mint ahogy állítólag az élet utolsó pillanataiban szokás, az együtt töltött évtizedek színes, melengető képei pörögtek le. 1976-ban vette a gyöngyház fehér 125-ös Polski Fiatot. A várakozás az akkoriban szokásosnál is hosszabb évei (nem volt hajlandó más színt elfogadni, csak a gyöngyház fehéret) meghálálták magukat abban az ihletett, katartikus pillanatban, amikor megérinthette a krómozott kilincset.

Több, mint három évtizedet töltöttek együtt a legmélyebb, mindenek és mindenki más felett álló barátságban. Az autó soha nem hagyta cserben Marosi urat, és Marosi úr is mindent megtett kedvencéért. Ötezer kilométerenként cserélte az olajat, minden hétvégén bő vízzel lemosta, két havonta levakszolta, ha esni kezdett, visszafordult, a hideg motort mindig gyengéden, óvatosan melegítette.

De mindez már a múlté. Marosi úr reflexei nyúlóssá váltak, látása elhomályosodott. Úgy ítélte meg, hogy nem tudja már vezetni rajongása tárgyát, és ápolni sincs ereje. El kell engednie, hogy tovább élhessen szeretetben, megbecsülésben. Nem törődött vele, hogy veterán, a rendszámot sem cserélte le. Nyerészkedni sem akart. Az méltatlan lett volna az együtt, barátságban töltött több, mint három évtizedhez.

A vevő egy öltönyös fiatalember volt. Megdicsérte az autót, és méltatta gazdája gondoskodását. Készpénzben fizetett. Ahogy beült az autóba, Marosi úr hirtelen egy foltot vett észre a fényezésen. Meghűlt benne a vér. Közelebb lépett, és akkor látta, hogy csak a hamis napfény és megromlott látása űztek tréfát vele. A fényezés hibátlan volt. Ahogy a vevő elhajtott, Marosi úr kiáltani szeretett volna, hogy ne, nem akarom!, de megálljt parancsolt feltoluló érzelmeinek. Azért egy könnycsepp legurult száraz, cserzett arcán, ahogy a kocsi beleolvadt az ég aljába.

A vevő nagyon elégedett volt. Lassan hajtott, és nem győzött rácsodálkozni a kormány belső króm karikájára, a bordó, tökéletes egészségnek örvendő bőrülésekre, a kis visszapillantó tükörre a bal oldalon. A gyermekkorát jutatta eszébe. Egészen elérzékenyült, és a motor halk, tiszta tenorjától elkábítva suhant célja felé.

Ott már várták. Egy kisebb csapat fiatalember. Egy közülük bekötött szemmel, és látható izgalommal próbálta kikémlelni fülével, hogy vajon mire számíthat. A vevő lassan megállt, egy kicsit hagyta még duruzsolni a motort, aztán leállította. Kiszállt, kezében megcsendült a slusszkulcs.

Végre levették a kötést a fiatalember szeméről, akin leírhatatlan boldogság lett úrrá az autóköltemény láttán. Földbe gyökerezett lábbal állt pár pillanatig, majd szinte futva ment oda az autóhoz, megérintette, körbejárta, és csak rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami vele történik. A többiekre nézett, és egyetlen szó nélkül, csak a szemével kérdezte, hogy igaz-e mindez, arról van-e szó, amire gondol. A többiek ünnepélyesen bólintottak.

A vevő átadta a kulcsot (de a pótkulcsot magánál tartotta), a fiatalember pedig beült. Körülnézett immár belül is, és most már nevetett. Hangosan, szétömlő boldogsággal nevetett. Ráadta a gyújtást, indított, és kövér gázzal, kipörgő hátsó kerekekkel, hintázó hátsóval kezdett repeszteni az út vége felé. Az út végét egy betonelem zárta le. A fiatalember afelé hajszolta az autót, előtte berántotta a kéziféket, oldalra fordult, és vastag csattanással telibe kapta a betonelemet.

Néma csend következett. A fiatalember beindította az autót, megint kövér gázt adott, és csikorogva, visítva húzta végig az autó oldalát a betonon, aztán berántotta a kormányt, a kocsi hátulját valósággal elkente, és padlóig taposott gázzal igyekezett vissza a többiek felé. Azok üdvrivalgásban törtek ki.

Egyre gyorsabban hajtott feléjük. Némelyikük már aggódni kezdett, amikor hirtelen elrántotta a kormányt, és az árok felé kormányozta az autót. Az éles reccsenéssel ért földet, az eleje eldeformálódott, felfelé és oldalra görbült. A fiatalember csak taposta a gázt, pörgött a kerék a füvön, hörgött, sziszegett a motor, míg ki nem ért az úthoz visszavezető murvás beállóra, ahol a kerekek az éles kövek záporát zúdították a gyöngyház fehér lakkra.

A motor hangja ekkor még elnyomta az éljenzést, de az aszfaltra visszaérve az autó kiprüszkölte magából a hűtővíz utolsó páráját is, és fuldokló csettegéssel örökre elhallgatott. A fiatalember a boldogságtól ittasan, tántorogva szállt ki az autóból. Meg volt hatva. Kereste a szavakat, hogy megköszönje az ajándékát, de nem tudott megszólalni. Könnyek szöktek a szemébe.

A társaságból kilépett valaki, és a háta mögül egy baseballütőt vett elő. A fiatalember lesütötte a szemét, nem akarta elhinni, hogy ez a nap még többet tartogathat a számára, nem akarta elhinni, hogy ennél is többet érdemelhet. Elfogódottan kézbe vette a baseballütőt és lesújtott az eddig a csodával határos módon épen maradt első ikerfényszórókra, a két dupla hátsó lámpára, a szélvédőre, az oldalablakokra, a pár órája még ragyogó króm lökhárítókra, a motorháztetőre, az ajtókra, a tetőre.

A többiek torkuk szakadtából éljenezték és bíztatták, a fiatalember pedig ütött-vágott, amíg szuflával bírta, amíg nevetése köhögésbe nem fulladt, és csapzottan nem rogyott le a kocsi mellett az aszfaltra, farmerja szegecsével végigcsikorgatva a gyöngyház fehér fényezést.

Megnéztem a Ratatouille-t. Csak két dolgot szeretnék megjegyezni vele kapcsolatban. Az egyik, hogy számomra a csúcsjelenet egyértelműen az volt, amikor a patkány által készített ratatouille ártatlan gyermeki létébe röpítette vissza a rettegett étteremkritikust. Elképesztő, hogy a Pixar mennyire jó az ilyesmiben.

A másik dolog a patkányok. Nem lepődtem meg ugyan, de érdekes volt átélni, hogy a patkány, patkány a konyhában, majd – végül, de nem utolsó sorban – a patkányok százai a konyhában ív önkéntelen viszolygással töltött el.

Tudom, nem szép, de nem lennék képes jó szívvel azt hazudni, hogy nekem semmi bajom a patkányokkal, hanem rögtön ott kezdeném, ahol folytatni szokták az ilyesmit a „de” után.

Az Albániában töltött első napok után határozott javulást mutatott az ország, de azért volt egy olyan érzésünk, hogy nem biztos, hogy egészen le kell mennünk délre. Az országból már vettünk mintát, rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna, lehet, hogy a csúcson kellene abbahagyni.

A legfőbb ellenérv az volt, hogy biztos, tapasztalati tudásunk van róla, hogy Montenegróban és Horvátországban gyönyörű a tenger, míg Albániában – azon kívül, hogy szemetes – homokos is, ami ugyan kedvez a mezítláb habok közé rohanásnak, de látványnak nem lélegzetelállító.

Utunk dél felé folytatása mellett pedig végül is részben hasonló okok szóltak: az ország eddig határozott javulást mutatott, és rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna. Úgy döntöttünk, hogy lemegyünk.

Én szeretem a magas hegyeket, lenyűgöznek. Ennél jobban már csak a tengert szeretem. Ha kék, ha tiszta, ha mély, ha nem lehet látni a végét. Délen már a Jón tenger hullámzik. A könyv azt írta, hogy szép. A gyakorlatban lélegzetelállító hegyen kellett átmenni, majd leereszkedni, hogy oda jussunk. Többször meg kellett állnunk, annyira elképesztően jól nézett ki. Messziről a sekély part menti víz trópusi hatást keltett, olyan éles türkiz színben ragyogott, hogy csak hunyorogva lehetett ránézni.

Egy olyan helyen álltunk meg, ahova – az úttól, illetve lakott településektől való nagy távolsága miatt – csak kocsival lehetett levergődni bunkerek között és kőzuhatagon át. Egyértelműen és vastagon megérte. Még akkor is megérte volna, hogy fürdünk egy órát, aztán tizenkettőt vezetünk az ellenkező irányba.

Én még nem voltam Görögországban; azt mondják, ott ilyen a tenger. Hófehér kövek ragyognak át a kristálytiszta vízen, döbbenetesek a színek, paradicsomi az érzés.

Dél felé tartottunk az autópályán, amikor elkezdett lemenni a Nap. Nem volt nálunk készpénz, és tartottunk tőle, hogy nem fogunk tudni kártyával fizetni, illetve azt sem tudtuk, hogy pontosan mi is fog következni, milyen is lesz a hely, ahol majd este kikötünk, úgyhogy megálltunk egy shoppal és kerthelyiséggel megkoronázott benzinkútnál, hogy együnk.

Kártyát nem fogadtak el, úgyhogy a nálam lévő pénzérmével vettem egy üveg vizet, és úgy döntöttünk, hogy megkajálunk a hűtőtáskából. Ezzel kapcsolatban a rendszerváltás előtti Nyugat-Európába látogató magyarok jutottak eszembe, akik a lökhárítóra ülve ették a szendvicset a parkolóban, ugyanis a hely és aközött, amire készültünk disszonancia feszült.

Bent, a légkondicionált helyiségben tisztaság, a falon plazmatévé, a szintén patyolat és dizájn mellékhelyiségben fotocellás öblítés és (ahogy minden más WC-ben Albániában) feltöltött folyékony-szappan tartó. Kint, a térköves kerthelyiség végében kis sziklakertszerű kézmosó folyamatosan csobogó vízzel, kevéssel mögötte füves, kis fás terület.

Ebben a környezetben, az árnyékolók alá laposan beterülő meleg fényben vettük elő a hűtőtáskát, a bicskát, a töltött szőlőlevél konzervet, az olajbogyót, a tejet, a kolbászt, a kenyeret, a sajtot. Alighogy kipakoltunk, megjelent bentről egy valószínűtlenül vörös hajú figura vakító fehér ingben és fekete pantallóban. Határozott léptekkel felénk tartott. Ahogy odaért, tiszta üvegpoharakat tett le elénk, és olyan kedves jóakarattal mosolygott ránk, ahogy az – nem győzöm hangsúlyozni – mifelénk elképzelhetetlen.

Szinte minden reggel valamivel nyolc után találkozom egy gyerekkel, aki ha esik, ha fúj, lelkiismeretesen sétáltatja a család kis francia bulldogját. Jó ránézni. Annyira megbízható, kötelességtudó, hogy akár járhatna iskolába is. De ő csak int a másik fiúnak a házból, aki ilyenkor rendre iskolatáskával a hátán szalad a villamos felé.

Már az ajtón kívül, ahol a hangja még nem állt össze szavakká a fülemben, már ott tudtam, hogy ez az fajta idióta, aki csak hasznot húz e máskülönben hátrányosnak tűnő tulajdonságából. Boldog, magabiztos lendülettel éli az életét, amerre jár, igazságot oszt.

A gyűrődő zónák elvéről és gyakorlatáról mit sem tudva meséli, hogy egy Volvonak valósággal eltűnt az eleje, amikor belehajtott az ő vonóhorgos Opel Asconájába. Hiába, a régi német kocsikban még volt anyag. Nem lehet ujjal benyomni az oldalukat, mint a japánoknak.

A többiek, két roma meg két nem roma helyeselnek. Majd a német-japán vonalon hibásan elindulva egy Volvo és egy Honda esetét mesélik el, ahol viszont a Volvo játszotta a bezzeg abban még volt anyag szerepet, és szinte fényesebben jött ki az ütközésből, mint ahogy belement. A Hondának esélye sem volt. Hogy lett volna.

Az egyik srác Suzuki kulcsa a padon hever. Szerencsére kiderül, hogy viszont ezek az új Suzukik, ezek már rendben vannak a töréstesztek szerint. Viszont a törésteszteknél általában (de nem a Suzuki esetében) felmerül a gyanú, hogy kamu az egész, az autógyárak csak belefizetnek, és kész.

Közben az egyik roma srác nadrágjának a zsebéből egy parányi zokni kerül elő, a csávó kislányáé. – Ó, egyem a drága húsát, úgy imádom a kis kutyulikámat – lábad könnybe a szeme, és az autós fonalat teljesen elvesztve tántorog ki az öltözőből tezsvérével együtt.

Épp időben, mert jön a következő történet, ahol megint egy sértetlen és egy porrá zúzott autó játssza a főszerepet, csak most az egyikben négy cigány ül. A mesélő rutinból, cinkosan a többiekre mosolyint, ahogy ezt mondja, és szemmel láthatóan nem tűnik fel neki, hogy épp az előbb beszélgetett másik két romával. A történetben egyébként végül semmi jelentőségre nem tett szert a szereplők etnikai hovatartozása. Csak biztos jó volt tudni. Persze az övék volt a vesztes autó, de csodák csodájára a hajuk szála sem görbült.

Én meg csak állok kezemben a levetett cipőmmel, és tátott szájjal bámulok ki a sötétbe, hogy még mindig tágul vajon a világegyetem, vagy elkezdett már összeroppanni. El kellett, hogy kezdjen.

A nyolcvanas évek sorozási történetei örök klasszikusok. Élénken élnek a fantáziámban az ép kisiskolás ésszel a befogadhatóság határán billegő városi legendák az olyan esetekről, amikor a fitymaszűkületet még a folyosón orvosolták, hogy aztán a potenciális sorkatona körülmetélt péniszét pityeregve lógathassa egy jódoldattal töltött pohárba, amíg a következő stációhoz nem ér, ahol egy-másfél liter vért vesznek le tőle, hogy végre készen álljon a teljes menetfelszerelésben vezényelt erőltetett menetre a laktanyáig.

Én már a kilencvenes évek dereka után és a kétezresek elején jártam sorozásra. Egy sorstársam mesélte, hogy le kellett tolnia az alsógatyáját is, hogy utat engedjen egy puha férfikéznek. A sorozóorvos azt kérte, köhögjön, és elégedett mosollyal nyugtázta a herék táncát. Mosolyunk zavart csalt a mesélő arcára. Rövid hallgatás után száraz torkát megköszörülte, és halkan kérdezte, hogy velünk is történt-e hasonló. Némán nemet intettünk.

A srác elfehéredett arcába beleveszett két múltba révedő szeme, bennük egy már ezerszer látott film pörgött – egy egészen új kameraállásból.

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

A szülő meg a gyerek mint legjobb barátok állnak kinn a gangon. Együtt cigiznek. Népszerűségnek olcsó, árnak drága.