Csak egyszer tudsz meghalni. El ne rontsd.

A bácsi elkészült a gyászjelentéssel. Olyan lett, mintha csak nyomtatták volna. Borotvaéles fekete keret, benne egyetlen bővített mondat:

Sajnálattal értesítjük a ház lakóit, hogy Ágotai Pál életének 83. évében, fegyelmezetten tűrt, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2010. december 3-án elhunyt.

Elolvasta még egyszer, sóhajtott egyet, és reszketeg mozdulatokkal az ajtó felé indult. Az előszobában a kis komódból magához vett négy rajzszöget, és a lifttel lement a földszintre.

Odabotorkált a faliújsághoz, felmérte rá a lapot, és mikor látta, hogy az tökéletesen egyenesen áll, felül beleszúrta az egyik, majd a másik rajzszöget, aztán lesimította a lapot, és alulra is beszúrt két rajzszöget.

Ugyan fáradtnak érezte magát, és kissé sípolva vett levegőt, de csak azért is a kapuhoz ment, hogy megnézze, jól látszik-e a gyászjelentés. Jól látszott, bár ő ilyen messziről nem tudta elolvasni, de annyi biztosan látszott, hogy egy gyászjelentés van a faliújságra tűzve.

Visszatámolygott a lifthez. Meggyőződött róla, hogy onnan is jól látható a fekete keretes papír. Végre visszaindulhatott. Felfelé menet a felvonó szűk kabinja fémesen erősítette fel nehéz légzésének kásás, habos hangját.

Mire visszaért a lakásba, végtelenül kimerültnek érezte magát. Örült, hogy kitűzte a cédulát. Mára csak ennyit tervezett, és azt el is végezte. Bement a szobájába, hanyatt felfeküdt az ágyára, és meghalt.

A „másabb” szót használóknak kis könnyebbség a jövőre nézve, hogy mondanivalójukat a gyorsabban kiejthető „más” szó már eleve kifejezi.

A boltba belépve a pénztáros semmibe vetett tekintetét keresztezem. Arcán méla undor, fényre, hangra, mozgásra nem reagál.

A folyosón, annak a szobának az ajtaja előtt, ahol a kiválóan teljesítő kollégák számára megalkotott részvényjutalom program adminisztratív ügyeit intézik, egy, az épületből ismert figurával futottam össze.          – Szintén? – kérdezte tőlem. – Nem. – mondtam, és az újsággal a hónom alatt benyitottam a szemben lévő WC-be.

Az utca végén a boltban dolgozott egy bolond. Sepergetett, segített bepakolni a szatyrokba az árut. Nagyapám mindig vele hozatta fel, amire szüksége volt. Amikor megérkezett, nagyapám kezet fogott vele, és – miközben váltottak pár szót valami aktuális semmiségről – átvette az árut. Nagyapám ezután fizetett, megvárta, amíg a bolond úgy tesz, mint aki megszámolja a pénzt (ugyanis nem tudott számolni), majd még egyszer annyit a kezébe nyomott, és azt mondta, hogy köszönöm, ez pedig az öné. (Nem azt mondta, hogy ez a magáé, mert csak annak mondta, hogy maga, akit megvetett). Én mindig mohón figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy a bolond nagyapám mellett úriember, a boltban meg csak bolond.

Vállalhatatlan, megalázó, de mégis el kell járni szavazni, kurvára gondolkodni kell, hogy hova a vérvörösbe lehet ikszet tenni a legkisebb öklendezés terhe mellett, de hiába tűnik úgy elsőre, végül mégsem mindegy, hogy melyik kerül hatalomra. Mindig van legalja. Elsőre nem lehetett megmondani, lehetne éppen más miatt, máshogy is rossz a helyzet, de a jelenből nézve a napnál világosabb, hogy nem szabadott volna a Fidesznek hatalomra jutnia. Dermesztő látni, felfoghatatlan, (a)hogy a Fidesz felzabálja a jövőt.

Nem akarom iderángatni a jól ismert történelmi példát, mert – egyelőre – túlzó és aránytalan lenne, de mégiscsak az a helyzet, hogy bármikor megtörténhet olyasmi, amiről az ember azt gondolná, hogy az biztos nem történhet meg, csak egy másik kontinensen, egy másik évszázadban.

Még várom, hogy kiderüljön, gerillanovella annak a srácnak a története, akinek nem volt elég jó a felsőteste ahhoz, hogy – akár csak sikkasztásért elítélt – rabként statisztáljon egy filmben, de aztán mégis rámosolygott a szerencse, és egy tenyérrel lefelé feléje nyújtott bal kéz érintésétől olyan fényes tizenöt másodpercet élt át, amire egész életében úgy fog emlékezni, mintha két perc lett volna.

Hatévente ki kell cserélni a lakásokban a vízórát, mert csak az isten tudja, mi minden meg nem történhetne, ha nem cserélik ki őket. Az enyémben volt 348m³, meg előtte még két nulla annak a két nagyságrendnek, amit még vidáman elpörgött volna.

A cserét két cég jogosult elvégezni. Az egyik volt olyan kedves, és kiküldte egy szakemberét. A régi – most látom csak, talán nem eléggé becsült – vízórám helyett kaptam egy olyat, aminek az esztétikai értéke annyi, mint egy bedeszkázott Wartburg műszerfalnak.

Megrázó, hogy az új mérőműszer milyen pontossággal fejezi ki a hatóság és a fogyasztó viszonyának dinamikáját.

Volt egy almafánk a kert közepén. Útban volt, ízetlen, kásás húsú volt a termése. A feleségem szerint megtörte a teret. A kutya megugatta, és valami dühvel a pofáján vizelte oldalba. Mindig rossz érzésekkel néztünk a fára, mindig az jutott eszünkbe, hogy nincs ez így rendben, de végül mindig lusta voltam elszánni magam, hogy kivágjam. Különösen az utolsó lépésre gondoltam verejtékezve: a tönk és a gyökerek kiásására.

Évek mentek el így. Aztán az egyik tavasszal nem nőttek ki az almafa levelei. Egyetlen egy sem. Csupaszon állt egész évben. Érdekes módon így nem is volt annyira zavaró. Legalább nem hullott róla az a rengeteg semmirevaló alma, amit mindig csak ellapátoltunk alóla, és a komposztdombra hánytuk a kert sarkába. A feleségem szerint így, hogy nem volt lombja, a teret sem uralta olyan destruktívan. Megint csak megmenekült.

Sokáig oda se figyeltünk rá, mert igazából egyikünket sem zavart, bár a kutya egyre többet ugatta. Szinte meg is feledkeztünk a létezéséről. Aztán a feleségemnek tűnt fel, hogy most már egyáltalán nem zavaró az elhelyezkedése, nem kell kerülgetni, nincs útban. Döbbenten konstatáltuk, hogy nincs a helyén, hanem vagy egy méterrel arrébb húzódott.

Ugyanezen a tavaszon hozott egy zöld levelet is, aztán egy virágot, de alma nem termett rajta. Ősszel aztán lehullott az az egy levele is, és megint azt vettük észre, hogy odébb költözött. Most már tisztán látszott, hogy a kert sarka, a komposztdomb felé tart lassú, kimért tempójában.

A fagyos földben alig tudott haladni, de megfeszítette minden erejét, és a következő tavasszal már a komposztdomb közepén állt. Május elején úgy zöldbe borult, mint régen sem. Kicsit később gazdagon virágzott, aztán ősszel nem hittünk a szemünknek.

Termést hozott. De nem kásás starkingot, mint korábban szokott, hanem valami cirmos, édes-savas, ömlő levű, kőműves ököl nagyságú almákat. Alig termett valamit, de az finomabb volt, mint amit valaha ettünk.

Idén megmetszettem egy kicsit, és átforgattam a komposztot alatta, a feleségem kis sziklakertet álmodott mellé a kerítés tövébe, hogy visszatükrözze rá a nap fényét, és hogy ne hagyja elszökni a nedvességet alóla a földből. De amúgy is öntözzük, illetve körbekerítettük, hogy a kutya ne öntözhesse. Azóta nem is ugat rá.

Egy, a Kutyák Érdekvédelmi Szövetsége felkérésére készült kutatás megállapítja, hogy nincs empirikus bizonyíték arra, hogy a macskák akárcsak a legcsekélyebb mértékben is kötődnének az emberhez. A kutatás vezetője elmondta: „A macskák minden kötődésnek látszó megnyilvánulása csupán az egyéni haszonszerzést, a lehetséges előnyök maximalizálását szolgálja, melyet egyes emberek adott esetben úgynevezett szeretet-megnyilvánulásként, illetve kötődésként értelmezhetnek”. A Macskák Érdekvédelmi Szövetsége részéről lapzártánkig nem kívántak reagálni a kutatás megállapításaira.

A múlt hétvégén itt volt Ottmar bácsi és Krista néni Németországból. Nagyi őzraguval töltött szőlőlevelet készített ebédre. Annyira ízlett nekik, hogy másnap, amikor indulni készültek, még egyszer felemlegették, és akkor jutott eszükbe, hogy de hiszen majdnem elfelejtették odaadni az ajándékot, amit Németországból hoztak. Négy darab, évekig elálló, komplett bundeswehres konzervellátmány adagot. Egyelőre félretettük őket, majd valami ünnepi alkalomkor fogjuk megenni.

Akkor ahogy kérted, előkészítettem a Bergmann szerződést, elmondtam az értekezleten, hogy mi semmiképpen nem támogatjuk a Gatterék ötletét, összehasonlítottam a három táblát, amit te, a Feri meg a Bíró Imre küldtetek, és bejelöltem sárgával, hogy hol kéne még ránézned, mert nem ugyanaz van bennük, aztán este még megírtam a Zolinak, hogy legkorábban jövő kedden tudunk leülni hármasban, meg rájöttem, hogy az Istvánék még nem tudják, hogy decembertől mégis rá kell mozdulni a Lenhossék tenderre, úgyhogy akkor most szóltam nekik, most meg nekiállok a havi riportnak, csak szeress.

Én adnék vért minden további nélkül, ha az egészet el lehetne intézni egy egyszerű aláírással, vagy pláne a neten. A legördülő menüben még fel is srófolnám hat decire az ötöt. De így, tűvel…

Tegnap megműtöttek. Az egész hónapokkal ezelőtt kezdődött. Reggeltől estig bent voltam a munkahelyemen, és még otthon is dolgoztam pár órát minden nap, beleérve a szombatokat meg a vasárnapokat is.

Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy sose jutok a dolgok végére, mindig felmerül valami újabb feladat, vagy amit már elintézettnek hittem, újra életre kel, és megint foglalkozni kell vele, vagy akár elölről kezdeni. A hajszoltság és sürgetettség érzése egészen megszállt.

Hamarosan éreztem, hogy a szigorúan monoton növekvő terhelés lassan, de biztosan felzabál, egyre nehezebben tartom magam vele szemben. Időnként végigfutott rajtam a hideg, hogy hátha elfelejtettem valamit, éjszakánként nem tudtam aludni, helyette újabb és újabb feladatok jutottak eszembe, reggelente pedig mázsás súly húzott az ágyba, és csak emberfeletti erőfeszítések árán bírtam felkelni.

Így visszanézve számomra is hihetetlenül hangzik, de mindez nem tűnt fel nekem a maga valójában. Nem tűnt fel, hogy ez nem normális, hogy nem így kéne lennie. Olyan alattomosan lopózott az életembe a stressz, hogy nem is gyanakodtam, hogy mi történik velem.

Egészen addig, amíg ez a pokoli hát- nyak- és fejfájás rám nem tört. Meg a fulladás. Amikor otthon éjjel befejeztem (pontosabban felfüggesztettem) a munkát, hogy megpróbáljak aludni pár órát, iszonyú, csillapíthatatlan légszomj tört rám, és a hátam közepétől fel a nyakamon át a tarkómig mintha szét akart volna robbanni a gerincem.

Egy hét múlva ez az érzés – igaz, változó intenzitással – állandósult. Amikor már egyáltalán nem tudtam a hátamon feküdni, de még csak a székben hátradőlni sem, tudtam, hogy ez nem mehet tovább. Elmentem az orvoshoz.

Megröntgeneztek. Aztán megröntgeneztek még egyszer, mert az orvos azt mondta, hogy valami nem stimmel. De a második felvétel is olyan volt, mint az első. Valami volt a gerincemmel. A képen nem lehetett kivenni a csigolyákat, valami árnyék és élesség volt rajtuk egyszerre. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a dolog nem a felvétel hibája, hanem jó eséllyel összefüggésben van a problémámmal. Fel kellett tárni.

Ez történt tegnapig, amikor is megműtöttek. Ahogy a kábulatból ébredeztem, rengeteg orvost láttam magam körül. Végigkérdeztek mindent, amit már korábban is elmondtam nekik, közben elképedve sugdolóztak egymással, és úgy méregettek, mint valami új betegség első áldozatát.

Végül a főorvos azt mondta, hogy mutatnia kell valamit. Kitolt a szobából. Út közben a folyosón elmondta, hogy megmutatja, hogy mit találtak a gerincemen. Hozzátette, hogy el is mondaná, de valahogy nem megy, nem tudja kimondani a szavakat, nézzem meg a saját szememmel, aztán beszéljünk.

Egy olyasmi szoba elé értünk, ahol az újszülötteket szokták az üvegen keresztül nézegetni. A főorvos megkérdezte, hogy felkészültem-e, én pedig kevés meggyőződéssel, de bólintottam. Az üveg másik oldalán, a szobában egy valószínűtlenül kicsi, teljes magasságában talán harminc-harmincöt centiméteres, öltönyös ember ült az ágy szélén. Lábai a matrac aljáig is alig lógtak le. Karba tett kézzel ült, és sértődötten, sőt felháborodva nézett maga elé.

Aztán lassan felemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy figyelik, és egyenesen, vádlón fúrta tekintetét a szemembe, mint ha mondjuk legalábbis elárultam volna, majd újra elfordította a tekintetét, és többet vissza se nézett. A főorvos elmondta, hogy a (és itt zavarban volt, hogy hogy fogalmazzon) lényt alig lehetett leszedni a gerincemről, valósággal kapaszkodott belém, és amikor végre sikerült, még ő volt felháborodva. Keveset szólt, és akkor is valami ügyvédet és súlyos következményeket emlegetett.

Nem voltak nála iratok, nem mutatkozott be, nem tudnak róla semmit. Végül is ez nem meglepő, hiszen ilyen ember nincs is, nem is lehet – tette hozzá az ép ésszel felfoghatatlan tapasztalattól sújtott főorvos, és felém fordult, hogy talán nekem ismerős-e, láttam-e már valaha, van-e ötletem a személyazonosságával kapcsolatban.

A főnököm… szakasztott mása – mondtam, és azóta újra és újra azt hiszem, hogy végig tudom gondolni ezt az egészet, de nem megy.