Olvasom a karácsonyra kapott könyvet az angolok viselkedésének, szokásainak rejtett(?) mozgatórugóiról. (Watching the English – The Hidden Rules of English Behavior; azaz az én szabad fordításomban: Az angolokat szemlélve – Az angol viselkedés rejtett szabályai).

Az első téma persze az időjárásról való megszállott beszéd. Nem lepődtem meg azon, hogy ennek nem sok köze van az időjáráshoz, hanem egyszerű jégoldó funkciója van: így kezdenek el beszélgetni az emberek, vagy csak egyszerűen egymás tudomásra hozzák, hogy akár hajlandóak is lennének beszélni egymással, még ha erre az adott esetben nem is fog sor kerülni. De legalább egymás létezését elismerik.

Az viszont új volt nekem, hogy az egyébként kérdésként feldobott indító mondatot cáfolni vagy relativizálni otrombaság – legyen bármilyen képtelenség is a kérdésként megfogalmazott állítás. Azaz, az „Ugye milyen napos időnk van ma?” kérdésre csak egyetértőleg lehet válaszolni, és semmiképpen sem úgy, hogy „Nem mondanám kifejezetten naposnak” vagy hogy „Napos?! Barátom, gyere el hozzánk, ha kemény napot akarsz látni. Futnál a napernyőig, asszem”.

Meglepődtem azon is, hogy ha emberek találkoznak egy bárban, akkor szó sem lehet róla, hogy bemutatkozzanak. Az amerikaiakat hozzák fel elrettentő példának, akik egyből kezet nyújtanak, bemondják a nevüket és hozzáteszik, hogy mivel foglalkoznak. Ez pont három hibapont. Egytől egyik kritikusak.

Bemutatkozni úgy kell, hogy mikor már mindenről volt szó, és eltelt mondjuk két óra, és az ember hazafelé indul, egyszer csak megkérdezi, hogy mit is mondtál, hogy hívnak? Mire a másik tudja, hogy nem mondott semmit, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy elhangzott az a formula, ami az értelmétől megfosztva, rituálisan azt jelenti, most jön a bemutatkozás. Szóval elárulja a nevét, majd a kérdező – mintegy mellesleg – odaveti a sajátját, és már ott sincs.

Ugyanígy: rákérdezni, hogy te mivel foglalkozol, olyasmi, mint fitymaszűkülettel gyanúsítani valakit. Úgy kell korrektül eljárni, hogy pl. az ember – az időjárás téma után, vagy ha vagány, bevállalós, akkor helyette – felveti, hogy bolondokháza, ami reggel a városba vezető úton folyik. Maga autóval jár dolgozni? – teszi hozzá. A másik erre tudja, hogy itt a foglalkozás lesz a kérdés, és ezért nem tehet mást, mint ad egy jelet, egy kapaszkodót, azaz azt mondja, hogy egyetért (mert nem cáfolhat), de szerencsére ő csak a kórházig megy. – Ó, maga orvos? – hangzik a kérdés, aminek most van itt az ideje. További csavar, hogy amikor találgatni kezd az ember, a magasabb státuszú irányból kell közelítenie, de ez nem tart sokáig, mert a kérdezettre nyomás nehezedik innentől, hogy valljon.

Az egészhez hozzátennék még annyit – azoknak, akik nem járatosak a társadalomtudományok módszertanában –, hogy persze nem minden esetben zajlanak le a fentiek szerint az események, és ha valamelyik szabály sérül, nem azt mondják a megbántottak, hogy ez a tetű ellentmondott nekem, noha ez híresen bunkóságnak számít, hanem „csak” kényelmetlenül érzik magukat, úgy érzik, hogy valami nincs rendben a helyzettel vagy a másikkal. Pl. az egyet nem értés azt sugallhatja nekik, hogy a másik nem kedveli, nem akarja kifejezni a szimpátiáját, hajlamos a bajkeresésre, stb.

Erre mondok egy szerintem magyar hasonlatot, hogy jobban érthető legyen, illetve mert ezt az egészet azért írom, hogy ezt végre elsüthessem. Nekem az a gyanúm, hogy nálunk sokszor a panaszkodás, a nehézségek említése melegíti be a feleket, helyezi őket közös platformra. Jó pár éve Bence egy mezőgazdasági vállalkozóval igyekezett üzleti kapcsolatba lépni. A nagygazda állt az ég aljáig tartó földjei szélén, és a Napot eltakaró Jonh Deere traktorok és kombájnok árnyékából sóhajtott. – Hát, mink is a mezőgazdasággal küszködünk…

A fentiek fényében lehunyt szemmel, lassan és részlet-gazdagon képzeljük el, hogy reagált volna az úr, ha Bence nem csak mosolyog a dolgon, illetve azon, hogy lesz mit mesélnie, hanem elkezdi megnyugtatni a panaszkodót, hogy nézzen csak körül, és legyen bátran boldog és elégedett, hogy mi mindent ért már el, ráadásul gondoljon csak bele, hogy sokak élete és megélhetése valódi pokol az övéhez képest.

Hogy hangsúlyosabb, élettel telibb, az országot újabb és újabb aspektusokból láttató élményekhez jussak, illetve, hogy legyen alkalmam gyakorolni a nyelvet, belém jöttek hátulról.

Hazafelé menet viszonylag gyorsan meg kellett állnom, mert előttem is megálltak. Épp a nyakamat nyújtogattam, hogy vajon mi a veszteglés oka, amikor a már jól ismert csattanó hang kíséretében előre lendültem. Szerencsére ezúttal sem a féken állva várakoztam, viszont azért mégis ráléptem, mielőtt az előttem állónak mentem volna. Egy pillanatig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem történt meg velem ugyanaz, mint ami már egyszer, de nem ment, hát mégiscsak kiszálltam.

A mögöttem álló, és az ő mögötte állók egyaránt értetlenkedtek, hogy miért szállok ki. Odamentem a figurához, aki azt javasolta, álljunk félre, nem fog elszaladni, megígéri. Elhittem neki, plusz feltételeztem, hogy utána tudok menni, ha arra kerül a sor. Közben megnéztem a kárt, és első ránézésre nem láttam semmit.

Másodikra azt, hogy a lökhárítómon van egy kb. négy-hat centis élesebb bevágás, meg a másik oldalon egy kevésbé hangsúlyos. Az engem utolérőnek a lámpái és a motorházteteje csúszott szét.

A muksó elnézést kért, keresgélt egy kicsit a kesztyűtartóban, aztán – mivel nem talált kárbejelentőt – egy papírt vett elő, és elkezdte felírni az adatait. Felírtam én is, illetve saját ötlettől vezérelve a telefonszámomat is megadtam neki, aztán elváltunk egymástól.

Érdekes volt látni, hogy a figurát egyáltalán semmilyen szinten nem viselte meg a dolog, nem stresszelt azon, hogy csökken a bonusz besorolása, hogy most majd szarakodni kell az autóval, stb.

Én hazafelé indultam, és eszembe jutott, hogy nem írattam le vele, hogy elismeri, ő volt a hibás. Nem sokkal hazaérésem után csörgött a telefon. A manus volt az, megismételtetett pár adatot, meg kért újabbakat – elsősorban a biztosításomról. Veszett fejsze nyele ugyan, de azért rákérdeztem, hogy ugye ez csak ahhoz kell, hogy a papírokat korrektül ki lehessen tölteni, hogy meglegyenek mindkét résztvevő adatai, és hogy ugye az egész az ő biztosítására megy. Mondta, hogy ez természetes. Még párszor felhívott ugyanazokért az adatokért – talán nem tudta elolvasni a saját írását.

Pillanatok múlva sms-t kaptam úgy, hogy a feladó nem egy szükségképp ismeretlen telefonszám volt, hanem a csóka biztosítója név szerint. Tájékoztattak, hogy eljutott hozzájuk az ügy, hogy az ügyfelük elismerte 100%-os felelősségét, hogy adnak egy csereautót, amíg a sajátomat nélkülöznöm kell, és hogy legyek szíves ezen és ezen a számon felhívni őket, hogy a részleteket megbeszélhessük.

Megbeszéltük, hogy személyi sérülés nem történt, hogy hol és mikor esett meg az eset, illetve hogy részemről rendben van-e, ha házhoz jönnek a kocsimért a csereautóval, majd miután megjavították, ugyanezt megteszik fordítva is. Mondtam, hogy rendben. Akkor két órán belül hívnak – ígérte az ügyintéző. Ez nem történt meg.

Másnap viszont igen. Újra megbeszéltük az esetet, fixáltuk, hogy legyen az, amiben tegnap is maradtunk, stb. Innen egy kicsit összefolynak az emlékeim, mert hívtak a biztosítótól, hívtak a szervizből és ezen kívül még valaki még valahonnan, akiről végül is fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Ő csak annyit kérdezett (már a sokadikként), hogy személyi sérülés történt-e. Még épp meg tudtam adni a nemleges válaszomat, mielőtt megszakadt a vonal. Többre nem volt kíváncsi valószínűleg, mert többé nem hívott.

A telefonbeszélgetések egyébként kitűnő eszközei a nyelv gyakorlásának, ugyanis a hívók egy része dialektust beszél, és amikor visszakérdezek, hogy mit is mondott, akkor – ahogy az egy szigorú, de igazságos nyelvtanárhoz illik – nem csökkent a tempón, nem próbál szinonimákat használni, nem próbál jobban artikulálni, hanem addig tart a dolog, amíg ha beszarok is megértem, hogy mi van. Én közben nem érzem igazán komfortosan magam.

Végül abban maradtunk, hogy 19-én jönnek az autómért (előtte megbeszéltük, hogy abszolút járóképes). Annyi kérdés merült még fel, hogy az én biztosítóm kiterjeszti-e automatikusan a kölcsönautóra a biztosításomat. Mondtam, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyet tenne. Nem gond – mondták – akkor majd ők biztosítják.

Tegnapelőtt felhívtam a Jobcentre Plust, hogy national insurance numberért (helyi TAJ szám) folyamodjak. Mindenkinek kell, hogy legyen ilyen, aki itt akar dolgozni. A telefonban kikérdeztek, hogy minek ez nekem, és adtak egy időpontot másnapra. Azt ígérték, hogy egy levelet is küldenek az interjúra hívás tényéről – aminek a szükségszerűsége megkérdőjelezhető a postai levelek sebességének tudatában.

Elmondták újra, amit a honlapjukon már olvastam, hogy vinnem kell három, a személyem azonosítására alkalmas igazolványt, meg egy levelet, amit nekem küldött bárki az itteni címemre. Egyébként, ha ezek közül nem mind van meg, vagy ad abszurdum egyik sincs, az – a honlap szerint – nem jelent automatikus kudarcot.

A címem alapján megadtak egy irodát, ahova mennem kellett. Én mondjuk olyat adtam volna magamnak, ami azon a településen van, ahol a címem is, de az ügyintéző nem így döntött, úgyhogy beautóztam az egyébként szomszédos, sőt, egybenőtt városba. De még ez előtt, illetve nem sokkal a telefonbeszélgetés után rám csörögtek, hogy holnap interjú, ugye jövök.

A SZOT szállónak látszó épület betonkerítésén háromszalvétányi felirat hirdette a hatóság nevét. Bementem, át a parkolón, el a ház oldala mentén, ahol valami bejáratot reméltem. Voltak is ajtók, de mind úgy nézett ki, mintha csak arra lenne, hogy évente kétszer másfél köbméteres, téglatest alakú fémtartályokat adjanak be rajta, aztán visszareteszeljék.

Elmentem az összes ilyen ajtó mellett, aztán tovább a ház sarkánál. Épp visszafelé botorkáltam, amikor egy ott dolgozónak látszó úr jött szembe, és rákérdezett, hogy TAJ szám interjúra jöttem-e, és a legutóbb megtámadott ajtó felé irányított, hogy kopogjak, vagy csöngessek be. Először nem láttam meg a sarok árnyékában meghúzódó, szürke alapon szürke, teljes felületén nagyjából hüvelykujjnyi csengőt, így kopogtam.

Egy szigorú hölgy nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót, és megkérdezte, hogy mit akarok. Elmondtam a helyes választ, és beengedett. Megkért, hogy foglaljak helyet az asztalánál. Örültem, hogy ilyen flottul kezdődik, mert lett volna még vagy öt percem félig, amikorra hívtak. Két papírt tolt elém, hogy írjam rá a nevem, a dátumot és az interjú tervezett időpontját. Mikor ezzel megvoltam – hozzávetőleg kilenc másodperc alatt – megköszönte a fáradozásomat, és arra kért, hogy most üljek egy kicsit a sarokban berendezett ügyfélváróban, ő pedig olvasgatni kezdett.

Két spanyol bűnöző, egy angol úr és kolumbiai felesége volt még ott közös (angol-kolumbiai) kisgyerekükkel. Az ügyintézők közül egy indiai hölgy dolgozott csak. Elkérte az igazolványokat a kolumbiai nőtől, majd elsétált velük. Mikor visszaért, velem ugyanezt tette. Rendkívül kedves volt, nagyjából olyan hangulatot teremtett, mintha a nyeremény-nyaralásom aláírnivalóit jöttem volna elintézni.

A másik két alkalmazott az ünnepek eseményeit és a legújabb bulvárhíreket vették sorra, majd egyszer csak, szinte varázsütésre, elhatározták, hogy most már dolgozni fognak. A srác a spanyolokat, a hölgy a házaspárt fogadta, és kérdezgették őket. Én meg ücsörögtem.

Közben párszor az ajtóról lepattanó látogatók zaját lehetett hallani. Erre a szigorú nő mindig letette a könyvet, felállt, és odament, ahol már csak a csalódott ügyfél helye volt, majd hátrasétált, hogy megnézze, ahogy a ház sarkánál topognak tanácstalanul. Mikor ezzel végzett, leült újra olvasni, de a harmadik után tett egy további intézkedést: elhúzta a sötétítőfüggönyt ott, ahol a túlszaladt önjelölt ügyfelek látszódhattak volna. Némelyik végül csak bejutott egy-egy újabb próbálkozás után. Talán megint arra járt az úr az udvarról.

Végre, egyébként maximum tíz perces várakozás után, engem szólítottak. Az interjú szinte csalódás volt. Azért láttam el a bevándorlási jelzővel, hogy adjak valami sötét súlyt a dolognak, de ha négyet kérdeztek tőlem (van-e munkám, pontosan mikor jöttem, tanulok-e, stimmelnek-e az adataim a képernyőn), akkor sokat mondok. Aláírtam egy papírt, hogy engedem, hogy lefénymásolják az igazolványaimat, elmondta a srác, hogy két hét múlva megkapom levélben a TAJ számot, nem sokkal utána meg egy kártyát is róla, és kész voltunk, csak várnom kellett, amíg visszakapom a papírokat.

Nemsokára szólított is az indiai hölgy, hogy itt vannak a cuccaim, csak ő még gyorsan jegyzőkönyvbe veszi, hogy a levél, amit bemutattam, nem pontosan szól a címemre, de ne törődjek vele, ez semmit nem számít, az irányítószám amúgy is mindent visz. (A levél egy elutasítás volt egy álláshirdetés kapcsán, és azért volt rosszul címezve, mert én rosszul adtam meg annak idején – nem tudván, hogy pontosan melyik a félsziget, és a két lehetséges helységnév közül melyik a kisebb és melyik a nagyobb egység, illetve ha ez az egyik és az a másik, akkor is mi van).

Hozzáteszem, hogy állítólag sokaknak heteket kell várniuk, mire interjú időpontot kapnak, és az sem ritka, hogy jobban kikérdezik őket.

– Az lehet, hogy amikor felhős az ég, akkor sokkal nehezebben találja meg a GPS a műholdakat?

– Igen.

– Már meg se merem kérdezni ebbe’ a nagy toleráns világba’, hogy vajon hány mérnököt lőttek ezért tarkón. De fogadnék, hogy egyet se!

Itt egészen mások a pénztárosok. Frissen fodrászoltak, jókedvűek, segítőkészek, nem kevesen közülük úgy néznek ki, mintha amúgy iskolaigazgatók lennének, de egyszerűen nem bírják elfojtani a vágyukat, hogy be-beüljenek a pénztárgép mögé. Az egésznek olyan hangulata van, mintha nem is ellenségek lennénk – vevők és eladók. Az mondjuk igen valószínű, hogy a fizetésből táplálkozó vásárlóerőben komoly differencia lehet az angol és a magyar pénztárosok között. Márpedig ránézésre ez az egyetlen, de nyilván meghatározó különbség közöttük.

Hogy a világ mégis egylényegű valahol, azt abból látom, hogy itt is sikerült találnom egy olyan pénztáros lányt, akinek az elkeseredettsége megüti a hazai mércét. Összeroskadva sóhajtozik, a vásárlóktól jól láthatóan öklendezhetnékje van. Olyan rezignáltan várja ki, hogy az előző vevő összeszedje a cuccait, és ő odatehesse a következő áruját, mint akinek ugyan pokolian fáj, de a közelgő teljes megsemmisülés biztos tudatában már úgyis mindegy.

Lényeges különbség azonban az általam megszokotthoz képest, hogy ennek a lánynak – úgy tűnik – a vevők nem fő ellenségei, hanem „csak” az utolsó cseppek a pohárban. Talán ezért, és a kontraszt miatt, ami a kollégáival szemben mutatkozik, egyértelműnek tűnik számomra, hogy súlyos depressziós.

Csak azért barátkozom kicsit nehezen a gondolattal, hogy a derekam miatt nem tudok hajolni, mert a térdem miatt nem tudok guggolni.

Az osztályfőnökünk vezetett, mi pedig egy osztálytársammal csodálkoztunk a hátsó ülésen, hogy mit ki nem bír egy ezerkettes. Mikor a motor bőgése ideiglenesen alábbhagyott, az osztálytársam megkérdezte, hogy nem árt-e a kocsinak, ha egyesben annyira kihúzatják, hogy onnan már rögtön hármasba lehet tenni, és teszi is Éva néni. – Miért, a kettesből négyesbe talán nem árt? – kérdezett vissza az osztályfőnök kicsit felháborodva, és mi – a korunknak egyébként megfelelő filozófiai képzettségünk korlátai mögé szorulva – nem találtunk fogást a visszakérdésen.

Amikor egyszer a sógorommal elautóztunk Franciaországba meg vissza úgy, hogy abba egy legalább harminchat órás nem alvást is sikerült belefoglalni, akkor hallucináltam Barkas nagyságú fekete macskákat az útra, meg fánál magasabb, masírozó vörös törpéket. De az attól is lehetett, hogy nem én vezettem, így nem tudtam tevékenyen elfoglalni magamat. Szerintem a sógorom is unatkozott, mert többször nekiállt elaludni.

Most, főleg a kis belga szakaszon erősen oda kellett figyelni, mert egy pár órás veszteglés után takarítatlan hóban kellett csapatni a sztrádán. Nem tartom magamat kiemelkedően tehetséges sofőrnek, de ez a rész kifejezetten feldobott. Mentem nyolcvannal, ahol a – felteszem, Európa szerte töketlenséggel vádolt – belgák harminc körül óvatoskodtak. Mivel a hó alatt érezhetően jég volt, figyelni kellett rá, hogy egyenesen tartsam a kormányt, illetve hagyjam megvezetni a jégbordák által, és ne ellenkezzek a természettel.

Sokára kerültem ágyba, és nem sok időre. Az angol szakaszon jött elő igazán a fáradtságom. A belső sávban hó, a másik kettőben szürke takony, a lámpáim a felvert mocsoktól egy-egy haldokló gyertya. Szomorúan konstatáltam, hogy egyre rosszabbul vezetek, noha korom ezt még nem indokolná. Állandóan fognom kellett a kormányt két kézzel, mert ha csak a szokásos módon, könyöklő ballal tartottam, mindig ki akartam táncolni a sávomból.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy a forgalom többi résztvevője is hasonló problémákkal küzd. Egyszerűen szarul volt megépítve az út, húzta, tépte a kormányt az ember kezéből a sok dőlés, egyenetlenség. Itt olyan is van, hogy a kanyarok meg vannak döntve, amennyire kell, csak nem abba az irányba. Mintha az lenne a cél, hogy felszálljunk.

Szóval az útviszonyok miatt itt sem jött szóba az elbóbiskolás, de azért egy kicsit most is sikerült hallucinálnom. Az ilyesmi inkább utólag szokott vicces lenni, de sajnos ezúttal mindössze néhány funkcionális, avagy biztonsági látomással lettem gazdagabb: rendőrökké és félreállított autókká egészítette ki az agyam az itt-ott látott foltokat, árnyékokat. Szépen elkerültem őket, és egyben megérkeztem.

Ki mered jelenteni, hogy gyáva vagy?

Nagyapámmal a futballpálya mellett sétáltunk hazafelé. Az ott zajló eseményekkel egyáltalán nem törődtünk, de egyszer csak nagy sebességgel, pörögve, csavarodva felénk szállt a labda. Nagyapám elengedte a kezemet, kioldotta háromnegyedes kabátja két gombját, ballal lelassította, és felpörgette a labdát maga elé, majd jobb karját hátra lendítette, előre dőlt, és egy elegáns, könnyed mozdulattal nagyot rúgott a labdába. Az ívesen szállt a kapu felé, és éppen elkerülve a felső lécet a hálóban kötött ki.

A játékosok igen meglepődtek, mert nagyapám egyenes tartásával, háromnegyedes kabátjában és kalapja alól kilátszó ősz hajával nem tűnt focista alkatnak. Pár pillanatig csodálkozva, hitetlenül néztek rá, majd az egyik játékos odaszaladt hozzánk, és megkérdezte nagyapámat, hogy nem lenne-e kedve játszani a csapatban. A többiek is odaértek, mire nagyapám lassan, nyugodtan válaszolt: – Köszönöm, de én nem futballozom – monda, és megemelte a kalapját, aztán begombolta a kabátját és mentünk tovább.

A német autópályák a sebességkorlátozás hiányáról híresek. A határon annyi van csak kitáblázva, hogy 130-at javasolnak. Örök vita, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom a választ, úgyhogy inkább nem is arról írok.

Az első szakaszon az tűnt fel, hogy egyáltalán nem mennek annyival, amennyivel bírnak, sőt, a 130-at se éri el a többség. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg korlátozás nélküli-e a szakasz, de az volt annak ellenére, hogy némelyik kanyar húzósabbnak tűnt annál, mint hogy akármennyivel be lehetne venni. Ezek szerint ezt is az úrvezetőkre bízzák, hogy ítéljék meg maguk, menni fog-e a dolog.

Azt viszont korábban hallottam már, hogy egyes szakaszokon azért mégis van sebességkorlátozás, és azt érdemes is komolyan venni, hiszen ha már itt is kiírják, hogy ebbe a kanyarba tilos mondjuk 120-nál gyorsabban belemenni, az alighanem valódi jelentést hordoz.

Találkoztam is – leggyakrabban – 120-as korlátozással, de az értelmét egyetlen egyszer sikerült megfejtenem: amikor kiírták, hogy este tíz és reggel hat között a zajártalom csökkentése végett nem szabad nagyon taposni a pedált.

Ezen kívül minden más korlátozás hajánál fogva előrángatottnak tűnt. Háromsávos, nyílegyenes szakaszokon virított a 120-as tábla. Hipotézisem szerint erre azért van szükség, hogy a németek szabályok iránt érzett patológiás vonzódását élőn tartsák.

Az is feltűnt, hogy hiába tartott fel valaki egy másikat gyakorlatilag akármeddig, az nem próbált jobbról előzni, nem villogott, nem dudált, nem mutogatott, és egyáltalán: a kedélyállapot káros megváltozásának semmilyen jelét nem mutatta.

Többen, egymástól függetlenül is mondták már rám, hogy olyan becsületes arcom van. Egyszerűen lerí róla a tisztesség, a korrektség. Én ezért nem tettem semmit, egyszerűen így nézek ki, de kétségtelen, hogy nagyon jól esik, ha ezt emlegetik, és az önbecsülésem java részét ebből az elismerésből merítem.

A minap is fel kellett vennem ötezer forintot. A pénzügyes hölgynek csak húszezrese volt, nálam pedig nem volt pénz, hogy vissza tudtam volna adni belőle. Ránézett az arcomra, a kezembe nyomta a húszezrest, és megkért, hogy menjek el felváltani. Visszakérdeztem, hogy jól értem-e, hogy így, ismeretlenül is rám bízza a húszezrest. Nem is értette, hogy miért kérdezek vissza, annyira természetes volt számára, hogy megbízhat bennem. Én felajánlottam, hogy nála hagyom a személyimet, amíg el nem intézem a dolgot, de szinte zavarba jött, és azt mondta, hogy erre semmi szükség.

Melegséggel telt meg a szívem, annyira jól esett a gesztus. Egész úton hazafelé büszkeséget és szeretetet éreztem. Még most, napokkal később is jó érzések töltenek el, ha a kezembe veszem azt a húszezrest.

Az akarattal optimista fiatal felem tegnap egész nap kuncogott magában, hogy hiába a cipekedés, csak nem fájdult meg a derekam. Az öreg csak annyit mondott, aludjunk rá még egyet. Aludtunk, és fáj.

Látod, milyen szép rezes barna színt kapott mostanra? Túlsütötted. Ez krumpli, nem vaddisznó.

Idős bácsi áll a bankban az ügyfélszolgálatos hölgy pultja előtt. Posztókabátja szürke, arca fehér, szeme ijedt. Kezében kockás papír remeg, rajta egy kamatos kamat számítással, aminek a végeredménye harmincezer forint. Az ügyfélszolgálatos hölgy türelmét vesztve tagolja: – Nem érti?! Hiába áll itt! Nincs itt a pénze! Bankszámlája sincs!