Skultétyt mindig is borzasztóan zavarta, hogy már gimnazista kora óta erősen őszült, ezért a furmánnyal győzők elégedett mosolyával nyugtázta, amikor hullani kezdett a haja.

Még évekkel ezelőtt olvastam valahol, hogy a Magyar Suzuki termelésének legnagyobb hányada exportra megy. Ugyanakkor sehol a környéken Európában nem láttam egyetlen Suzukit sem – sem élőben, sem fényképen.

Akik szintén ezen törték a fejüket, akik fél szemükkel mindig azt lesték, hátha megpillantanak egy Suzukit, most lazíthatnak. Mind itt van Angliában. A (számunkra) klasszikustól kezdve a nem régin át az aktuálisig fut itt mindegyikből bőségesen, ha az utcán, ahol épp járunk, nem lesz, akkor lesz kettő a sarkon túl.

Leültem tanulni, de a betűk nem adták magukat, ragadt hozzájuk a szemem, nem tudtam haladni, ki-kinéztem, elkalandoztak a gondolataim. Hirtelen eszembe jutott valami. Először megjavítom a körömcsipeszt, amit ma – itt nem részletezendő okok folytán és körülmények között – szétbarmoltam, majd rosszul raktam össze.

Felpattantam, odamentem a csipeszhez, majd egy mozdulattal összenyomtam, levettem a rossz oldalra felrakott szárat, kivettem a fordítva berakott pecket, majd vissza a jó irányban a jó oldalról, megint összenyomtam, és egyszerűen bepattintottam a helyére a szárat.

Kész voltam. Öt másodperc alatt. Soha, semmit ilyen flottul nem csináltam még meg. Visszakullogtam tanulni.

Most egy joghallgatóknak szóló vizsgára felkészítő összefoglaló könyvet olvasok. Feltűnt, hogy nagyjából gond nélkül értem, miről van benne szó. Nem úgy van megfogalmazva, hogy cerkófok is megértsék, de mentes a felesleges sallangoktól, és a kívülállók vakítására szolgáló fordulatoktól.

Ez olyannyira így van, hogy épp most olvasom, hogy az „annak alapján” (on the grounds of) kifejezést egy törvény legújabb verziójában minden előfordulásánál a „miatt” (because of) kifejezésre cserélik éppen azzal az indoklással, hogy végül is ugyanaz a jelentése, viszont közérthetőbb.

Itt óriási népszerűségnek örvend a ház körüli teendőkkel való foglalkozás; akár mozgalomnak is lehetne nevezni. DIY (Do It Yourself – Csináld magad) néven hivatkoznak rá. Az itteni házakat és lakásokat elnézve jelenésszerűen világlottak fel előttem egy alighanem nagy sikerre és kiugró nézettségre ítélt TV műsor körvonalai.

Egy rendes, kőműves dekoltázzsal* ellátott magyar szaki jelenik meg a képernyőn, és mint akit konkrét esethez hívtak, rögtön a ház egy adott szegletéhez siet. Arca nyugodt, tárgyszerű, de árnyalatnyit a szigorúba hajlik.

Aztán egyszer csak megáll az alulméretezett zsanérral szerelt, vagy nem szigetelő, vagy nem csukható ajtó előtt, vagy a zuhanyrózsa szűk értelemben vett hatókörében látható csempézetlen falnál, vagy a fűtési rendszer hiányzó, illetve bekötetlen hőmérséklet szabályzója helyénél, vagy ott, ahol keverőcsapnak kellene lennie, de helyette külön hideg és meleg csap van csak. Az angol szakember a háttérben a kezét tördeli. Tudja, hogy valamit rosszul csinált, de nem tudja, mi az. Ez a szereplő az egész műsor alatt egy szót sem szólna, vagy ha megkísérelne valamit magyarázkodni, a szaki egyszerűen lepisszentené, vagy a műsor technikusai sípolnák ki. Fontos hangsúlyozni, hogy szerepe ezzel együtt is kiemelt: ő a bűnbak.

A tetthelynél a szaki néma csöndben, komótosan számol magában – az eset súlyosságától függően harminc és háromszáz között –, miközben arca az elfojtott szakmai düh jeleiről árulkodik. (A nézők közben emelt díjas sms-ben küldhetik be a tippjeiket, hogy mi lehet a hiba). Végül magára erőltetett nyugalommal, nagyon halkan megszólal: – Hozd be a szerszámosládámat. Az angol szakmunkás pedig behúzott nyakkal, derékban kissé megdőlve siet a furgonhoz. A kép itt kimerevedik, jöhet a főcím: Érdemben építkezni.

A szaki a műsor fennmaradó részében persze elmagyarázná és be is mutatná, hogy mik az adott esetben releváns józan megfontolások, illetve hogyan kell azokat a gyakorlatba átültetni, de ez engem már nem érdekelne. Én csak idáig, a főcímig nézném, aztán politikailag inkorrekt, de mélyen jóleső mosollyal dőlnék hátra, és inkább olvasnék valamit.

* A kissé lecsúszott nadrágból a köztük lévő vágattal együtt kivillanó farpofák.

Találtunk itt egy, a krumplihoz nagyon hasonló zöldséget, amit csak be kell dobni a sütőbe (nem mintha főzve ne lenne finom), és addig sütni (ez nem tart soká), amíg el nem kezd jönni az illata, illetve kisebb cseppek nem kezdenek el szivárogni belőle. Ilyenkor könnyen lefejthető a héja, ami alatt színre, állagra és ízre is a sütőtökhöz hasonló csemege rejtőzik. Húsokhoz gyakorlatilag felülmúlhatatlan köret. Ma megnéztem a boltban, hogy hogy hívják ezt az egzotikus zöldséget, aztán lefordítottam magyarra. A címben jelzett összetett szót kaptam.

A magyar szó tökéletesen ismerős, de hogy ugyanezt a zöldségfélét takarja-e, abban nem vagyok biztos, ugyanis a látványa egyáltalán nem ismerős, pedig kiismerem magam a piacokon. Viszont lehet, hogy nem figyelek eléggé.

Egy éve ilyenkor már javában a motoros találkozón voltam. Idén nem lehetek ott. És nem megyek jövőre sem. Egyáltalán: nem megyek többet.

Gyerekkorom óta rajongtam a motorokért. Az apámnak volt egy, mindig ott sündörögtem körülötte, néztem, ahogy szereli, adogattam a kezébe a szerszámokat, és menthetetlenül magamba szívtam a benzin, az olaj és a vas illatát.

Alig múltam tizenkettő, mikor már aktívan motoroztam, és ahogy lehetett, letettem a jogsit is. Onnantól aztán nem volt megállás. Csak a motorokért éltem, csak azért hajtottam, hogy megvehessem a következőt. Annyira az őrültjévé váltam a kétkerekű szörnyeknek, hogy csakhamar nem volt elég, amit kereskedőnél kapni lehetett. Elkezdtem hát magam építeni a motorjaimat.

Ebben az időben váltam ismertté és elismertté motoros berkekben. Nem volt probléma, amit ne tudtam volna megoldani, nem volt senki, aki többet tudott volna nálam a motorokról, és nem volt senkinek jobb motorja.

A tavalyi találkozót megelőzően egyszerűen boldog voltam. Elértem mindent, amiről álmodtam, de nemhogy megcsömörlöttem volna, hanem további terveim voltak, és arra készültem, hogy az idők végezetéig fürdőzöm még elégedettségemben, és csak falom a kilométereket, döntöm a kanyarokat, szagolom a nekem édes bűzt.

De nem így alakultak a dolgok. Élesen él minden pillanat az emlékezetemben. Ahogy begördültem a találkozóra az Indian alapokra épített szörnnyel, még a zene is elhalkult, az emberek is elcsendesedtek, a tömeg szétnyílt előttem, és láttam a szemekben a szinte félelemmel teljes tiszteletet.

Fojtottan hörgő, bármelyik pillanatban elszabadulni kész motorral gurultam, de lassan, kiélvezve minden pillanatot. A szétnyílt tömeg mögöttem sem záródott össze, mintha a tekintély, a kiérdemelt tisztelet testet öltött volna. Egyszer csak előttem egy meglehetős kör képződött az emberek gyűrűje mentén, úgyhogy egy hirtelen ötlettől hajtva kövér gázt húztam, és bugyborékolva felbőgő motorral, vehemensen gyorsulva indultam feléjük, aztán mielőtt közéjük hajtottam volna, fékeztem, lecövekeltem az első kereket, és a hátsót sikíttatva, füstölve forogtam körbe.

Már vagy a negyedik teljes kört tettem meg így, amikor hideg érzés markolt a mellkasomba. Először az tűnt fel, hogy a várt éljenzés helyett néma csönd van, csak én csapok zajt. Aztán lelassult minden, és körbe forogva a kővé dermedt arcokkal együtt megláttam, hogy a csillogó, vaskos kipufogóm végig ahogy jöttem, és ahol a szűk köröket róttam, vastag, átláthatatlan gomolygással halvány rózsaszín vattacukrot okádott.

Tudom, hogy képtelenség az egész, de egyből ráismertem. Amikor a néma, döbbent csendből egy kislány cérna hangja csendült ki fájó élesen, hogy „Apu, ez vattacukor! Olyan jó! Hadd egyek még!”, már meg sem lepődtem. Ott álltam a kör közepén térdig vattacukorban, és csak úgy égetett a nap.

Kövér gázt adtam megint, és egyből a szervizsátorba hajtottam, kizavartam onnan mindenkit, és megnéztem a gépet, szétszedtem a porlasztót, kiürítettem a tankot, atomjaira szedtem az egész motort, aztán vissza, de nem találtam meg a jelenség okát. Amikor pedig újra beindítottam, megint okádta azt a rohadt vattacukrot. Akkor is okádta, ha nem volt benne benzin! Be se indulhatott volna, de ez beindult, és ömlött belőle a vattacukor!

A motor tréleren hagyta el a találkozó területét. Én is ott voltam, de hozzá se értem. Egy szervező srác rakta fel, és tette le nálam, be a garázsba. Azóta se nyúltam hozzá. Ránézni is csak akkor szoktam, amikor a szomszéd gyerekek átjönnek vattacukorért.

A kislány mindenkinek rajzolt valamit karácsonyra, de Morzsi – noha kivételesen okos kutya volt – mégiscsak a hasát szerette a legjobban. A kislány hát összekotorta minden pénzét, amit nem költött fagyira vagy színes szalagokra, és vett belőle egy szál kolbászt.

Szépen becsomagolta, masnit kötött a két végére, és nagy, ákombákom betűkkel ráírta, hogy SOK SZERETETTEL MORZSINAK KARÁCSONYRA. Morzsi megérezhette, hogy idén ő is kap valamit, mert csaknem olyan izgatott volt, mint a kislány és a testvérei. Úgy kellett kizárni őket a szobából, ahol a karácsonyfa állt a tövében az odahalmozott ajándékokkal.

Morzsinak valósággal megelevenedett, külön izgága életet élt az orra, a karácsonyfa fényei táncoltak nedves feketeségén. Mindig ilyen volt, ha nagy izgalmat élt át. Amikor végre megszólalt a csengő, és az ajtó kinyílt, Morzsi ért oda először a fához, és – hála a nagy, könnyen kiolvasható ákombákom betűknek – a legkisebb habozás nélkül találta meg a saját ajándékát, boldogan szaggatta le róla a díszcsomagolást, és falta be az egészet, előbb, mint hogy bárki más végzett volna a saját ajándékának a kicsomagolásával.

Nemrég elköltöztünk. Vonakodó nomádokként igénybe vettünk olyan szolgáltatásokat, amik fizikailag kötődtek az előző lakáshoz. Ezeket el kellett költöztetnünk. Itt mindennek a vezetékes telefon az alapja. Néhány hivatalos ügy intézésekor kifejezetten a fix telefon számlájának látványa nyugtatja meg az ügyintézőt, de azért is szükség van rá, mert sok lakásból (beltérből) nem lehet érdemben mobiltelefonálni, mert (nem úgy, mint Magyarországon) nem elég a rézdrót az ADSL-hez, és mert a kábeltévé se hajlandó megmukkanni, ha nincs élő vezetékes telefon a lakásban.

Tehát mindent a vezetékes telefonnal kell kezdeni. Felhívtuk a BT-t (British Telecom), hogy elköltözünk, és szeretnénk a vonalunkat magunkkal vinni. Azt mondták, hogy ezt 14 nappal előre kellett volna bejelentenünk, de mindegy, akkor elkezdik intézni. Várni kell pár napot, míg beindul a folyamat a korábbi címen való leállítással. Aztán adtak egy időpontot bő két héttel későbbre, hogy akkor jönnek elintézni a dolgot.

A folyamat elindulásáról értesítették az O2-t, a szélessávú internet szolgáltatónkat is. Ugyanis ez utóbbi cég sms-ben jelezte, hogy hallja ám, hogy felmondtuk a szerződésünket a BT-vel. És ha már ez a helyzet, akkor számoljunk vele, hogy a mi kapcsolatunknak is befellegzett, úgyhogy tegyük meg a szükséges intézkedéseket, a különböző kedvezményeinket pedig felejtsük el.

Erre felhívtuk őket, hogy a helyzet ennél árnyaltabb: mi elköltöztünk, és az ő szolgáltatásukat is szeretnénk tovább használni, de ehhez először a BT vonalunkat kell átkötni. Ezt olyannyira megértették, hogy a telefonra és netre együtt jobb ajánlatot tettek, mintha a BT-t is belekeverjük a dologba, ráadásul ők gyakorlatilag azonnal tudnak jönni. Mondom, rendben, akkor szerződünk velük, a BT-nél pedig elvarrom a szálakat. Ennek nagyon megörültek, és nézték is naptárat. A gyakorlatilag azonnal egy héttel későbbre esett, mint amit a BT ígért. Úgy döntöttünk, hogy az árra koncentrálunk, ráadásul így egyben lesz elintézve, úgy meg kétszer kéne várni, ezért nem a picsába küldtem őket, hanem rezignált igent mondtam.

Fel is hívtam a BT-t, hogy lemondjam a költöztetést, és egyáltalán a szolgáltatást. Így már nekik is eszükbe jutott, hogy ők is tudnának még lejjebb menni az árral. Ezen a ponton viszont nekem jutott eszembe az, hogy legyen ez az utolsó, hogy telefonálnom kellett. Megköszöntem az eddigi együttműködést, és megerősítettem, hogy lemondom a telefonvonalat.

Pár pillanat múlva jött is az sms-s az O2-tól, hogy mit hallottak a BT-től: lemondjuk a szolgáltatást. Ebben az esetben… és jött a múltkori. Ezt megpróbáltuk viccként értelmezni, és úgy döntöttünk, hogy hagyjuk a gépeket és automatizmusokat működni, és szépen kivárjuk, amíg kijönnek a beígért „mérnökök”. (Itt ugyanis így hívják azokat a szakembereket, akik lyukat ütnek a falon, és beletuszkolnak egy kábelt). Ezt a tervünket azzal húzták keresztül, hogy újra jelentkeztek: adjuk le végre a routert, mert az az övék. Megint fel kellett hívni őket, hogy csodálkozzanak rá az összes rendelkezésükre álló információra egy lépés távolságból, és haladjunk most már a józan ész szerint – már csak azért is, mert a tempó nem szédítő, van idő megérteni, hogy mi történik.

A nagy nap reggelén felhívtuk őket, hogy pontosan mikor is jönnek. Hamar kiderült, hogy egy biztos: nem ma. Ugyanis ez a dátum csak annyit jelent, hogy a mérnökök innentől kezdve foglalkoznak a korábbiaknál is komolyabban a gondolattal, hogy most már egyszer tényleg kijönnek. Majd sms-t fogunk kapni, hogy pontosan mikor. De az már biztos nem sokára lesz.

Ma egy hónapja költöztünk el, és a kábeltévét (aminek dögöljek meg, ha értem, mi köze a vezetékes telefonhoz) még csak most kezdjük majd intézni. Majd írok a kora őszi műsorokról.

Az öreget nem nagyon szerette senki. Egész napját a kutyájával töltötte, egyikük sem szólt szinte soha. Jobbára a tornácon ültek némán, és gondolataikba merültek. Az egyetlen napi program a délutánonkénti temetőlátogatás volt. Az öreg évtizede halott feleségének a sírjához mentek.

Az öreg a tornácon, szunyókálás közben halt meg. A kutya pontosan megérezte, hogy mi történt. Szusszant egyet, okos fejét a mancsai közé fektette, és párás szemmel nézett a semmibe.

A postás két nappal később pontosan így találta őket. Értesítette a hatóságokat, de aztán többet nem törődött a dologgal. Az öreget az önkormányzat temettette el a lehető legegyszerűbb körülmények között.

Az egész procedúra nem volt más, mint szállítás és elföldelés. A kutya a néhány munkás mögött döcögött rövid, görbe lábain. Azok észre se vették. Az út pora szinte teljesen eltakarta zsemleszínét. A temetést a háttérből figyelte. Amikor a munkások végeztek, odabicegett a földrakásra, kiflit formált a törzséből, halk nyögéssel lefeküdt, és behunyta a szemét.

Csak napnyugtakor nyitotta ki újra. Akkor nehézkesen feltápászkodott, és hazafelé indult. Útközben meglátta a hentes, és odahívta magához. Lecsókolbászt, meg egyéb nyesedéket adott neki. A kutya komótosan megevett mindent, és továbbindult. Onnantól ez volt a dolgok rendje. Délutánonként kiment a temetőbe, napnyugtakor hazaindult, útközben megvacsorázott.

Most egy Solohov novelláskötetet olvasok. Megint az derül ki számomra, amit más orosz szerzőknél is gyakran érzek: az emberélet Oroszországban alig számít valamit.

Solohov főhősei sorban kapják a jó szándékú (nem ironikusan írom) tanácsokat, hogy verjék agyon az asszonyt, fogják meg a nem tervezett csecsemőt a lábánál és csapják falhoz, lőjék le a csapatot hátráltató kiscsikót, stb.

Ha valami probléma, nehézség merül fel, az első ötlet: megölni a gond forrását. Solohov egyszerű szavakat használva írja le ezeket a helyzeteket. Annyira egyszerűen fogalmaz, hogy először meg se döbben az ember, csak valami gyanakvást, viszolygást érez. Ezt pedig szerintem azért érzi, mert a mindenkori főhős sem háborodik fel, hogy hülye vagy, hogy csapnám már falhoz a gyerekemet, hanem ő is „tudja”, hogy ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, csak hát a szíve nem viszi rá, ezért elsumákolja a dolgot, vagy valami jóval bonyolultabb és időigényesebb megoldás után kezd kutatni (azért nem felnevelni, de legalább árvaházba adni).

Egy nevesnek mondott áruházban két pizsamát is vettünk. A méretük – a betűkódok nyelvén – ugyanaz, de ahogy a kicsit szűknek bizonyuló kettes számút magamra cibáltam, feszengeni kezdtem. (Az egyes számúval nem volt ilyen gond: az kissé nagy). Az egyébként is teljesen felesleges oldalzsebek kifelé törekedtek, ahogy pedig megpróbáltam visszatuszkolni őket a helyükre, az egész gatya ívet vetett, és úgy nézett ki (valamint olyan érzést is keltett), mintha két oldalról húzná valaki.

Tanácsra hallgatva fordítva is felpróbáltam, és megdöbbenve vettem észre, hogy a megkötőjével hátul, és belső címkéjével elöl egy kicsit kényelmesebb. Így is kicsi, de a zsebek egyértelműen erre az irányra vannak optimalizálva. Annyival is jobb, hogy így tényleg elöl van a segge, és nem csak úgy érződik.

Még megpróbálom úgy, hogy egyszerűen hátrafelé simítom a zsebeket, de sajnos én az ilyen elhajlásokat nem csak kényelmetlenségük, hanem az általuk a világ eleve kétes gömbölyűségén ejtett csorba miatt is csak igen nagy nehézségek árán tudom (úgy-ahogy) tolerálni.

A határon az első magyar szavakat egy figurától hallottam, aki egy Shell kártyát lobogtatva oktatta a Mol kút dolgozóit arról, hogy nyugaton minden milyen simán megy ahhoz képest, ami ebben az országban folyik.

Ha Angliában kéne elképzelnem egy hasonló esetet, akkor a bezzeg részbe a németeket helyettesíteném be. Lépten-nyomon abba a véleménybe ütközöm, hogy a német autók jobbak az angoloknál, hogy a német szolgáltatások kiforrottabbak és jobban működnek, hogy a németeknek versenyképesebb az iparuk, életszerűbb az oktatásuk, és egyáltalán: mindenben jobbak, mint az angolok.

A téma annyira átszövi az életet, annyira sok helyről és összefüggésben hallottam már, hogy teljes nyugalommal ki merem jelenteni, hogy – a nagyon is helyes viszonyítási pont használaton túl – itt már kisebbrendűségi komplexusról van szó, a németek mániákus bálványozásáról, beteges méricskéléséről. Azért én is gyanakszom, hogy a németek mindent egy kicsit jobban csinálnak…

A napokban egy csodának voltam szemtanúja. Egy idős hölgy súlypontját előre helyezte elektromos hordszékében, karjait előre nyújtotta, majd felállt és járt. Nem volt fürge, nem volt gyakorlott gyalogló, de mégiscsak elment a pultig, és süteményt rendelt.

Az országban ugyanebben a pillanatban számos másik helyen – árnyalatnyival eltérő körülmények között – ugyanez az esemény játszódott le. Idős hölgyek, ha végképp rá vannak szorítva, ha a körülmények nem engednek kibúvót, akadálymentesített járdák és éttermek ösvényein lerótt mérföldek százai után végül csak ki-kiszállnak kényelmes utazószékükből, és járnak.

Ahogy költöztünk, a cipekedés közben két új szomszédunk is üdvözölt minket. Az egyik kedvesen, a másik – még ha biztos jó szándékkal is – kicsit úgy, ahogy a nevelőtiszt fordul a védencéhez. Miután megkérdezte, hogy kifelé vagy befelé költözünk, a nevünket tudakolta, és mivel úgy válaszoltunk, hogy éppen befelé költözünk, rögtön tudta, hogy akkor mi nem azok vagyunk, akik egy éve itt laknak, ezért meghívott minket egy bemutatkozó látogatásra abban a stílusban, amiről – a fenti részlettel kiegészítve – rögtön tudni lehet, hogy nem több vagy más, mint verbális szintű udvariassági megnyilvánulás.

Ugyanez a hölgy egy nappal később a tőle elvárt asszertivitással jelezte, hogy a mi autónknak nem az a helye, ahova éppen álltunk, hiszen az az övé. Éreztette, hogy egyelőre nincs nagy baj, csak jobb az ilyesmit a legelején tisztázni, mert később csak a nagyobb félreértés van mindig.

Egy harmadik szomszédunk is bekopogtatott aztán, szépen bemutatkozott, majd ránk erőltette azt az információt, hogy a feleségének a térde annyira nincs rendben, hogy már meg is kellett műteni, és jelenleg is komoly gondjai vannak a lépcsőzéssel. Apropó lépcső. Ezek ugye a mi cuccaink a lépcső alatt? Igen, azok. Apránként hordjuk ki őket a kukába, meg a charity shopba (Olyan bolt, ahova az ember a nem használt dolgait ingyen beadja, ők meg pénzért árulják, a bevétel pedig valamilyen jótékony célt szolgál). Igen, látja ő is, csak meg akarta erősíteni, hogy tűzvédelmi szempontból aggályos a dolog, ezért is lenne jó, ha mi is odafigyelnénk, nehogy baj legyen.

Ezzel egyébként teljesen egyetértek. Ha már egy lépcsőházban padlószőnyeg öleli körül a szintén padlószőnyeggel borított falépcsőt, ott már tényleg csak a plusz bajt okozza a bárszék, meg a kartondoboz, amikor végre kiüt a tűz.

Ezek után az ipse még elmondta, hogy a miénk fölötti kert az övé, és ő most nekilát ott tavaszi munkálatokat végezni, ami azzal fog járni, hogy adott esetben a látóterünkbe kerülhet groteszk sziluettje. És zajt is fog csapni – tettem hozzá egy kedves mosollyal, hogy érezze, számomra is kiemelt fontossággal bír a rendezett keretek között csordogáló közösségi élet, de még az ilyen túlkapások miatt sem haragszom. Aztán nekiálltam falat fúrni.