Mikor idejöttem, már tudtam, hogy a How do you do? „kérdés” csak egy szófordulat, és ugyanezzel a szófordulattal kell „válaszolni” rá – bár manapság már senki nem mond ilyet. Azt is tudni véltem, hogy a How are you?-val ugyanez a helyzet – azzal a különbséggel, hogy a reakció már a megtévesztésig hasonlít egy valódi válaszra (Fine, thanks – mondjuk).

De az csak a helyszínen derült ki számomra, hogy már ez is idejétmúlt kifejezés. Amikor a pénztárnál álltam, és megkérdezték tőlem, hogy Are you OK?, tényleg azt hittem, hogy van valami furcsa a tartásomban, vagy vér szivárog a fülemből.

Azért zavarba ejtő ez a kérdés, mert van olyan helyzet, amikor szintén ezt kérdezik, de azt éppen kérdésnek is szánják. Ha például egy boltban a polcok előtt bóklászva ér minket az eladó, és ezt kérdezi, az azt jelenti, hogy elvagyunk-e magunkban. Erre mondhatjuk, hogy igen, viszont iszonyúan kéne egy L-es póló, vagy mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy „Yeah, I’m OK”, és akkor békén hagynak.

A nagyobb szupermarketekben meg azt szokták kérdezni – és persze választ is várnak rá, hiszen egy kérdést tettek fel –, hogy „Are you OK with packing?”. Ez arra vonatkozik, hogy bepakoljuk-e saját magunk a cuccokat a nylonokba (vagy az általunk hozott szatyrokba), vagy inkább a pénztárost terheljük ezzel a feladattal.

Nekem gyanús, hogy ez a három köszönés ebben a sorrendben követte egymást időben. Sok helyről hallották az angolok, hogy otromba – vagy ami még rosszabb: udvariatlan – dolog ez a látványos, cinikus leszarása a másik embernek, mire ők két fokozatban barátságosabbra hangolták a mondókát? Egymás után elmondva ugyanis úgy hangzanak, mintha a kérdezett nem akarna érdemben válaszolni a hogylétét firtató kérdésre, ezért először bensőségesebb hangon kérdezik, majd egészen konkrétan.

Tehát megvan az angolokban a hajlandóság a változtatásra, a kritika beépítésére, csak választ ne kelljen kapniuk. Amúgy még az is lehet, hogy egy idő után lassan egy tyúklépésnyit el lehet majd mozdulni a valódi válaszok irányába. Például, hogy „Két hete, amióta egyfolytában ordítani tudnék a nyilalló aranyeremtől, még ennyire jól nem voltam, mint éppen ma”.

Vettem egy doboz tejet, és némi húst. Ahogy a boltból hazafelé menet befordultam az egyik utcán, egy jól táplált, vörös, hosszúszőrű macska lassan feltápászkodott egy Jaguar jobb hátsó kerekének árnyékából, és elém lépett. Megálltam. A macska leült a bal kezemben tartott szatyor elé. Nem nézett rám, hanem a földet bámulta, de így is le tudtam olvasni az arcáról a kelletlen leereszkedést, amellyel irányomban viseltetett. Mivel tétlen maradtam, egy pillanatra megvetően felnézett rám, egészen közel húzódott a szatyorhoz, majd – anélkül, hogy arckifejezése akár csak egy parányit is megváltozott volna – cérnavékony, erőtlen hangon nyávogni kezdett. – Help, help!

Egy éve történt a baleset, és az állapotom csak romlott. Már nem az volt a kérdés, hogy lábra tudok-e állni valaha, hanem hogy látom-e értelmét, hogy lábra álljak. Hogy látom-e értelmét bárminek. Egész nap csak feküdtem az ágyban, és hagytam, hogy sötét gondolatok lepjenek el.

Egy reggel, amikor kikepesztettem a tolókocsimba, hogy maradék erőmet összevessem az erkély korlátjának a magasságával, lent, a sínek között egy szebb napokat látott német-juhászkutyát vettem észre. A nagy távolságból is láttam, ahogy csigolyái és bordái kirajzolódnak fakó szőre alól. Eredeti szándékomat ideiglenesen félretéve betolattam a szobába, és kigurultam a lifthez.

Lementem a földszintre, ki a kapun, és az úton keresztül a sínek felé vettem az irányt. Az állomás kerengőjének a szélén álltam meg. A kutya űzötten, de – úgy tűnt – konkrét cél nélkül loholt körbe-körbe. Több ember is megszólította, próbálták megsimogatni, de nem törődött velük. Figyeltem egy darabig, aztán ahogy azt még gyerekkoromban elképzeltem, hogy így csinálnám, ha lenne kutyám, rövidet füttyentettem.

Rögtön felkapta a fejét, és keresni kezdett a tekintetével. Füttyentettem még egyet, és meglátott. Odajött hozzám, és pár lépésre tőlem megállt. Nem volt jó állapotban. Pofája őszes volt, szőre fakó és a farka tövénél hiányzott is belőle egy csomó. Szemei szomorú, okos szemek voltak. Néztük egymást egy darabig, aztán – kissé magamat is meglepve – úgy szóltam hozzá, mintha tőlem csatangolt volna el, de nem haragudnék rá mégsem. – Na gyere – mondtam neki, és eszembe se jutott, hogy nem fog utánam jönni. Utánam jött.

Felmentünk a lakásomba, ahol mindent alaposan körbeszimatolt, én pedig megmondtam neki, hogy ez lesz a te helyed, és az ajtótól jobbra a fogas alá mutattam, plusz bemehetsz még a konyhába, de a nappali és a szoba tabu. Persze mutogattam is neki. Mindenesetre pár további iránymutatásból megértette, hogy miről beszélek.

Elővettem egy lábost, vizet töltöttem bele, és letettem elé. Mind megitta. Letettem neki még egy adagot, annak is megitta a legnagyobb részét. Újra megtöltöttem. Ezt már csak megszagolta, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a harmadik is tényleg víz, de már nem ivott többet.

Eszembe jutott, hogy nyilván éhes is. A hűtőhöz gurultam, és nagy lendülettel kinyitottam. De csak egy spenótot találtam, azt is a mélyhűtőben. Hiába, én pár napja már nem nagyon ettem. Felolvasztottam. A spájzban találtam még egy tartós tejet is, azt hozzáöntöttem, belepottyantottam egy leveskockát, és összefőztem az egészet. Behabzsolta mind, aztán a helyére ment, amit korábban mutattam neki a fogas alatt, és lehuppant, csontjai koppantak a járólapon. – Kelj csak fel, mondtam neki hirtelen, mert eszembe jutott, hogy biztos kell valami pokróc, vagy nem tudom micsoda alá. Csodálkozással vegyes szomorúság ült ki az arcára, de rögtön felállt.

Én kinyitottam a szekrényt, és – mivel nem tudtam magasra nyúlni – nagy nehézségek árán kicibáltam a télikabátomat. Ledobtam a földre, és odatessékeltem. Először nem ért hozzá, hanem a nyakát nyújtogatva szagolgatta, aztán – a bátorításomnak engedve – óvatosan mégis rálépett, és végül pár körbeforgás után lefeküdt rá, majd gyakorlatilag azonnal elaludt. Néztem, ahogy álmában fut, harcol, nyüszít. Addig néztem, amíg be nem sötétedett, aztán engem is elnyomott az álom – ott az előszobában.

Azt álmodtam, hogy újra járok. Minden lépés kis rezdülésként futott végig a lábamon, én pedig egyre nagyobbakat és nagyobbakat léptem, és a rezdülések rengésekké fokozódtak, és a város kerületei pár mozdulattal bejárhatókká zsugorodtak. Megálltam körülnézni, de a lábam tovább adta a ritmust. Ekkor ébredtem fel. Ő bökdösött az orrával. Reggel volt.

Megörült, hogy végre felébredtem, vidáman nézett rám, újra megbökött az orrával, és úgy indult az ajtó felé, mintha csak megbeszéltük volna, hogy együtt megyünk valahova. Hát persze. Sétálni kell. Lementünk a lifttel, és a park felé vettük az irányt. Nem akart elmozdulni a közelemből, és mindig engem figyelt. A dolgát elvégezte, de úgy éreztem, így nem tud eleget mozogni, ezért elkezdtem gyorsabban hajtani a kerekes székemet, hogy legalább kocogni tudjon, de az meg se kottyant neki. Törtem egy száraz ágat az egyik közeli ecetfáról, és azt kezdtem dobálni neki. Nagy kedvvel futott utána, és hozta vissza. Ha azt mondtam neki, hogy engedje el, elengedte. Képzett kutya volt.

Mikor meguntam a dobálást, újabb ötletem támadt, és arra bíztattam, hogy vegye el tőlem a botot, morgott, és megvetette a lábait a földön, én meg csak hergeltem, bíztattam. Egyre hangosabban morgott, én már szinte kiabáltam, közös nagy eksztázisba kerültünk, mikor egyszer csak az addigiaknál nagyobbat rántott, én egyensúlyomból előre billentem, és előre kiestem a tolókocsiból.

Könyököm a kavicsokon, fonnyadt lábaim ázott spagettiként lógtak ki belőlem hátul. Mindketten némák voltunk egy darabig, aztán ő nyüszíteni kezdett, és nedves orrával böködni. Idegesen hessentettem félre. – Lehet, hogy a csatát megnyerted, de a háborút még nem – mondtam neki, és felkapaszkodtam a mellettünk lévő padra, odacibáltam a tolókocsit, és átkepesztettem bele.

Hazafelé menet elmentünk egy kisállat-kereskedésbe, ahol vettem pórázt, nyakörvet, bolhariasztót és egy kefét. A nyakörvet és a pórázt rögtön használatba is vettük, és a bolt felé vettük az irányt. Csak a negyedik próbálkozásra tudtam bemenni, mert ahányszor távolodni kezdtem tőle, kétségbeesett ugatásba kezdett. Mindig vissza kellett mennem megnyugtatni, hogy visszajövök. Végül talán a kolbász szó elhangzása oldotta kicsit a szorongását, és végre úgy tudtam bemenni a boltba, hogy csak nyüszített. Amikor tíz perc múlva kijöttem, nem lehetett bírni vele, olyan boldog volt, hogy újra lát. Tulajdonképpen én is.

Csirke farhátat főztem neki, hozzá kockára vágott kenyeret pirítottam, hogy fényes legyen a szőre. Eleinte naponta kétszer kapott enni, koldulnia nem szabadott. Naponta négyszer jártunk sétálni. Egyre jobban kikerekedett, szebb volt a szőre, magabiztosabb a mozgása. Ami azt illeti, én is jobban éreztem magam a kerekesszék állandó hajtásától, a dobálástól, a huzakodástól.

Amikor eldobtam neki a botot, kinyomtam magam a székből, és igyekeztem annyi súlyt terhelni a lábamra, amennyit csak bírtam. Ez eleinte nagyon kevés volt, de lassan így is azt éreztem, hogy letapadt izmaimba újra élet költözik, ő pedig rengeteget tudott futni, úgyhogy volt alkalmam gyakorolni. Addig hajtottam, amíg már szinte a földig lógott a nyelve, és rá kellett parancsolni, hogy fusson még. Becsületére váljon, hogy addig csinálta, amíg bírta. Jött felém, már botladozva a fáradtságtól, én pedig hirtelen elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felálljak végre, és a saját lábamon várjam meg, hogy visszaérjen.

Kinyomtam hát magam, előrelendültem, ránéztem, mintha belőle meríteném az akatatot, mert belőle is merítettem, és minden erőmet összeszedve megálltam a saját lábamon egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. Aztán tehetetlenül, kissé oldalra kicsavarodva összecsuklottam, és ezúttal lábaimat magam alá szegve, a hátamon végeztem. Ő pont ekkora ért oda, kicsit megbökdösött az orrával, és letelepedett mellém. Én felültem. Így időztünk egy kicsit, aztán visszamásztam a kocsiba. Könnyebben ment, mint az előző alkalommal.

Elkezdtem otthon is edzeni a lábaimat. Megpróbáltam felállni, illetve úgy csináltam, mint aki fel akar állni. Addig próbálkoztam, amíg már remegett az izom, amíg már égetett a csont, ahol a csavarok voltak benne. Elhatároztam, hogy teljesen fel fogok épülni.

Másnap elmentünk a gyógyászati segédeszközök boltjába. Őt kint hagytam. Már alig volt ideges, pár szó elég volt a megnyugtatására. Már tudta, hogy bennem megbízhat, hogy én soha nem fogom elhagyni. Vettem egy pár mankót és egy botot is rögtön – későbbre, amikor már nem lesz szükségem a mankóra.

Minden séta alkalmával megdolgoztattam, cserébe én is erősítettem a lábaimat, a karom egyre kisebb segítségével emelkedtem ki a székből, aztán már állva tudtam maradni. Otthon sem voltam tétlen. Amikor nem főztem neki, kutattam kullancsok után a bundájában, vagy sétáltam vele, akkor a rehabilitációmmal foglalkoztam. Minden irányba mozgattam és terheltem a lábaimat. Messze voltam még korábbi önmagamtól, de óriási utat tettem meg.

Eléggé megerősödtem ahhoz, hogy járni tudjak a mankóval. Innentől kezdve így jártunk sétálni. Most már teniszlabdát rúgtam neki, hiszen megtehettem, csak támaszkodnom kellett egy kicsit, illetve hol az egyik, hol a másik lábamra terhelni. Vettem egy öreg, csotrogány kombit is, és elkezdünk kijárni az erdőbe. Addig sétáltunk, amíg bírtuk. Ő már nagyon erős, izmos, daliás, fényes szőrű volt, én pedig elhatároztam, hogy szögre akasztom a mankókat, és előveszem a botot.

Ezt az utolsó segédeszközömet a jobb kezemben tartottam, mert a balesetet a bal lábam sínylette meg jobban, és úgy döntöttem, hogy a jobbnak már elég erősnek kell lennie. Újra súlyos nehézségek között találtam magam, de már vitt a lendület. Nekem dolgom volt. Naponta négyszer séta, sokszor hosszú órákon át, hogy az egyik addig tartott, hogy már kezdődött a másik. Az edzéseimet is folytattam, és újabb két hónap elteltével rövidebb távokat már meg tudtam úgy is tenni, hogy a botot csak a kezemben lóbáltam.

Aztán végre eljött az az idő is, amikor bot nélkül kezdtem járni. Úgy, mint aki mindkét lábára sántít, de – két hosszú év után – akkor is saját lábaimon. Most azt találtam ki, hogy amíg ő a bot vagy labda után fut, én az ellenkező irányba igyekszem olyan tempóval, ahogy csak tudok, amíg utol nem ér. Így is hamarabb fáradtam el persze, de rohamosan erősödtem. Elhatároztam, hogy hosszabb túrákat is fogunk tenni.

A túrák közben aztán kisebb szakaszokat már kocogva tettem meg, útba ejtettük a bányatavat, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy többet, és jobban mozgok, mint gimnazista koromban. Felépültem. És ezért köszönettel tartoztam neki. Úgy is éreztünk egymás iránt, mint barátok, mint bajtársak, akik megmentették egymást. Boldogok voltunk.

Aztán rajtam volt a sor, hogy segítsek rajta. Az egyik nap még együtt futottunk a magas fűben a fürdőzés után. Csillogott a friss szőre, oldalt lobogott a nyelve, és rám nézett. Másnap reggel aztán nem kelt fel, nem jött böködni, hogy menjünk sétálni. Úgy kellett noszogatni. Csak pár percet töltöttünk a parkban. Kedvetlen volt, és lomha. Estére még rosszabbul lett. Nem evett, csak ivott. Másnap már azt se.

Mikor elhatároztam, hogy elviszem az állatkórházba, már nem tudott felkelni. Ölben kellett levinnem. Hála neki, ez már nem okozott gondot, pedig jócskán nehezebb lett, mióta először találkoztunk. Betettem az autóba, a kórháznál kivettem, és egy hordkocsira tettem. Az udvaron henyélő macskákat figyelemre se méltatta, nem hogy nem mozdult utánuk, de még csak a szemével sem kereste őket. Tudtam, hogy nagy a baj.

Ott kellett hagynom. Elmondtam mindent, azt a keveset, amit tudtam. Az orvos megnyugtatott, hogy itt jó helyen lesz. Most nyugtatót kapott, és egyébként is nagyon kimerült, pihenésre van szüksége. Hazamentem hát. Észre se vette: aludt, amikor elindultam.

Másnap bementem meglátogatni. Egy szűk ketrecben volt. Kinyitottam az ajtaját, és simogatni, és becézni kezdtem. Erre felemelte a fejét, és felém fordult. Annyira bágyadt volt, hogy csak egy kis melegség szüremlett át szeme tompa fényén. Elszorult a torkom. Két-három napja még rohant, boldog volt.

De a küzdeni tudás nem veszett ki belőle. Minden erejét megfeszítve felkönyökölt, és ki akart jönni a ketrecből. Gyengéden megfogtam, megsimogattam, és azt mondtam neki, hogy most még nem jöhet haza, előbb egy kicsit meg kell erősödnie, de majd a gyógyszerek meg az infúzió megteszi a hatását, és megint minden olyan lesz, mint pár napja. Úgy tűnt, megértette. Visszanehézkedett a könyökére, a fal felé fordult, és rögtön elaludt.

Amikor másnap bementem meglátogatni, már nem élt. Az ügyeletes szerint nem sokkal az után halt meg, hogy elmentem.

Sokszor hallottam és olvastam már, és mindig azonos szinten meglep, hogy az emberek könnyebben, szívesebben és többet költenek, ha bankkártya van a kezükben, mintha ugyanezt készpénzzel tennék. Utóbbi esetben átérzik, hogy mi történik, előbbiben viszont valami homály kerül a vásárló és a valóság közé, és a költekező egyszerűen nem érzi, hogy a kártyával elköltött 10.000,- Ft súlyosságában megegyezik 10.000,- Ft értékű bankó elköltésével.

Én magamon soha nem figyeltem meg ennek a jelenségnek akár csak a legapróbb megnyilvánulását sem. Például most is az interneten fizettem be egy tagsági díj negyedéves részletét, és iszonyú volt.

Errefelé igen-igen szokványos látvány a képen mellékelthez hasonló. Ez a szívós, kérlelhetetlen, gyilkos nap kiszívja (jellemzően a piros) autók fényezését.

Máshol, sokkal súlyosabban benapozott helyeken miért nem lehet ilyen mennyiségben ehhez hasonlót látni? Ide direkt hitványabb fényezést gyártanak, mert úgyse süt soha a nap – aztán kiderül, hogy annál azért még mindig többet?

Feszült csend szorítja markába az osztályt. Én a naplót lapozgatom. Nem egészen az elejéről kezdem, és lassan haladok, egyesével, hogy aztán hirtelen vagy négyet lapozzak, esetleg vissza hármat. Közben fel-felnézek. – Bodnár, csak tájékoztatásul mondom, hogy az ilyen esetekben, amikor a tanár a naplót lapozgatva választja ki a felelőt, teljesen irreleváns a bejáratott megküzdési stratégiád, miszerint Kavalecz háta mögött próbálod nemlétezésed látszatát kelteni. Kavalecz, gyere ki a táblához.

Itt egy nyolcéves kocsinak (a miénk ennyi), de szerintem már egy hatévesnek is évente kell műszaki vizsgát tennie. Van egy csomó műhely, ahol ezt megcsinálják a hatóságilag szabott áron. Az interneten azt is meg lehet nézni, hogy pontosan miből áll egy ilyen vizsga, mit kell a vizsgáztatónak ellenőriznie, és mi számít jónak és nem megfelelőnek.

Jelentkeztem is egy helyre, ahol egy kedves hölggyel beszéltem meg telefonon, hogy mikor mehetek. A megbeszélt időpontban egy kedves úr fogadott. Azt mondta, hogy kis csúszásban vannak, ezért a kezdéssel sajnos késni fog kb. öt percet, majd kisvártatva – az időpont előtt hat perccel – beállt a kocsival, és nekilátott a dolgának.

Én ott toporogtam a környékén. Valószínűleg ez is lehetett az oka, hogy hihetetlen alapossággal látszott dolgozni, amitől bennem olyan érzések jöttek fel, mintha kilenc évesen várnám haza anyámat a szülői értekezletről: nehogy kiderüljön valami. Sajnos kiderült. A bal hátsó felni szemmel nem látható, de forgatás közben már egyértelmű tojásjegyeket mutatott. A vizsga nem sikerült.

A hatósági ár 55 font. Ez a szerelő 40-et kért, ami ellen nem tiltakoztam. Mivel a projekt megtervezésekor kalkuláltam azzal, hogy nem megy minden simán, a műszaki (itt MOT a neve) még érvényes volt további vagy másfél hétig. Így szabadon távozhattam azzal, hogy tíz munkanapon belül visszajövök a kijavított hibával, és nem kell fizetnem az újabb átvizsgálásért.

Az alapszabály abból indul ki, hogy az ember a műszaki lejártának a napján viszi a kocsiját. Így egy nap múlva kell visszavinni kijavítva, vagy ott kell hagyni megcsináltatni, és tíz munkanap alatt vizsgaképes állapotba hozni.

Persze tanácsot kértem a szerelőtől az üggyel kapcsolatban, és ő a környéki bontókhoz irányított (és térképet is nyomtatott hozzájuk), hátha ott találok felnit. Nem találtam. Felkattintottam az eBay-re, és ott volt rögtön. Meg is rendeltem, másnap (szombaton!) meg is jött. Még gumi is volt rajta, de szintén jelzésig kopott, úgyhogy vettem rá egy jó állapotú használtat, és megint bejelentkeztem műszakira. (Ebben az országban nem probléma, ha négy különböző gumival jár az ember. Rá is kérdeztem, hogy nem kell-e tengelyenként ugyanolyannak lenniük, és így egy jobb hátsó is beruháznom, de szinte a kérdést sem értette a szerelő).

Újra megnézték a kocsit. Ilyenkor már csak arra mennek, amivel gond volt. Ehhez képest alaposan megnézte az összes kereket. Rájöttem, hogy azért, hogy nehogy csak helycserés támadással operáljak azt feltételezve, hogy csak a bal hátsóra csodálkoznak rá. Nekem eszembe se jutott magamtól, de jó ötletnek tartom – bár ezek szerint hiába ötlöttem volna ki magamtól.

Nevezzük szerencsének, hogy érkezésemkor egy korábbi gyanúm – miszerint tulajdonképpen lassúdefektes a jobb első kerék – bizonyossággá volt. Ezt is megcsináltattam. Azt mondta a figura, hogy ezért fizetnem kell. Én meg azt, hogy tudtam, hogy ezt fogja mondani. Jót mosolyogtunk a saját viccelődésünkön, de aztán tényleg fizettem.

Kaptam egy tanúsítványt, meg egy másik hasonló papírt, csak narancs színben. Ez utóbbi arra való, hogy a vizsgáztató felsorolja azokat a dolgokat, amik a műszaki szempontjából irrelevánsak, de az üzemeltető érdeklődésére számot tarthatnak. Kopó fékek, öregedő gumiharangok, stb.

Nálam volt az eredeti, hasznavehetetlen felni is, rajta a hasznavehetetlen gumival. Megkérdeztem, hogy van-e tippje, mit kezdhetnék vele. Elmondta, hogy nála sajnos nem maradhat, mert fizetnie kell az elszállítatásért, de ha én elviszem egy szeméttelepre, az ingyen van. Megint a netet bújta, de a kinyomtatott térképpel a kezében arra jutott, hogy az nem jó semmire, ezért megfordította és maga rajzolt egy útvonaltervet a másik oldalára.

A kézi térkép teljesen világos volt, ezzel együtt nem találtam közeli kapcsolatot közötte és a valóság között, ezért rövid bolyongás után feladtam, és hazafelé indultam azzal, hogy majd otthon, a net előtt alaposabban kivesézem a témát. Eközben elhaladtam a szeméttelep mellett. Visszafordultam és behajtottam.

Egy óriási telep bontakozott ki előttem. Szeméttel teli hangárok sorakoztak végig, aztán az út a telep szélén emelkedni kezdett, hogy a végén jobbra kanyarodjon, és az egész telep fölé magasodjon hátulról, a másik végén meg leereszkedjen, és a kijárat felé vezessen. Itt álltak a különböző konténerek. Volt ott minden. Papír, használt elem, textil, fém, azon belül sörös doboz, de a felnire szerelt gumi helyét nem találtam. Szerencsére megláttam egy ott dolgozó szakembert, aki már maga is kérdezni akarta, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy van egy kerekem. Adja csak ide – mondta, és elvette tőlem – majd én gondját viselem – tette hozzá, elbandukolt a betonkorlátig, és átdobta rajta. Én mondjuk csak a fal tövébe támasztottam volna rövid hezitálás után, de ez kétségtelenül elegánsabb mozdulat volt.

Az igazán erős jellem mellett ott van a mogyoró, de hozzá se nyúl, nem nassol belőle. Aki nem ilyen erős, az megállja, és a boltban eleve nem vesz mogyorót, így ő sem fog nassolni. De aki otthon, az odarakott mogyoró mellett is megállja, az minek venne mogyorót egyáltalán? Így azokat, akiknek nincs is otthon mogyorójuk, az ártatlanság vélelme elvének megfelelően erős jellemnek kell tartanunk. Akiről viszont kiderül, hogy allergiás a mogyoróra, annak könnyen rámehet a becsülete a dologra.

Az ittenieket már az áprilisi napsugarak és a tizenhárom fokos víz is a strandra csalja, úgyhogy a múlt hétvégére már épp ideje volt kite versenyt rendezniük. Már korábban feltűnt, hogy a szörfösök mezítláb szórakoznak a mostaninál sokkal súlyosabb körülmények között is, de ami azt illeti, mostanában sincs annyira meleg, hogy ne lenne elég érdekes az itteniek látványa a vízben.

Épp csak útba esett a helyszín, és csak emlékeztettük magunkat, hogy el ne felejtkezzünk a versenyről, mikor vidám formák rajzolódtak ki az égen. Nem esett le elsőre, hogy ez maga a produkció, amit vártunk. Csak éppen nem a vízen űzik, hanem a szárazon. Meg nem is igazán verseny talán.

A víz mellett midig van szél, úgyhogy nehéz rosszul időzíteni. Most ezzel együtt is jól jött ki a lépés, mert ahhoz, hogy papírsárkányok(?) (nem sárkányok, nem papírból) kiadják magukat, nem árt, ha a nap is süt – amit persze pont nem sikerült megörökítenem, de állítom, hogy sütött.

Ma viszont egy otthon valóban nem kapható zöldségféléről mesélek. Zellert kerestem az itteni boltokban azzal a szándékkal, hogy egy csomó értékes hozzávaló mellett – mintegy mellékesen – beletegyem azt is a húslevesbe, aztán a fogyasztást megelőző pillanatokban maradéktalanul eltávolítsam, és a szerves hulladéknak járó kezelésben részesítsem.

De a zellernek csak valami rokonát találtam. Megvettem hát, meghámoztam és kettévágtam. Ekkor már gyanakodtam, hogy ez nem zeller. Már vágni is könnyebb volt: nem zeller módjára viselkedett, mint egy illegálisan kivágott, évgyűrű díjas óriástölgy törzse.

Hamar kiderült, hogy nincs is sok időre szüksége a megpuhuláshoz, szinte hamarabb megvan, mint a krumpli. A színe sárgás, az íze pedig (és ez megint radikálisan megkülönbözteti a zellertől): jó. Azóta szeretjük, és rendszeresen használjuk.

Kicsit utánajártam, hogy mi ez egyáltalán. (Ezért tudok most többé-kevésbé érdemben írni róla). Először is lefényképeztem a boltban, hogy legyen reális esélyem emlékezni, hogy hogy hívják egyáltalán. Úgy, hogy scottish swede. A svédek eszembe se jutottak, úgy kezdtem utánanézni. Kiderült, hogy a szóban forgó zöldséget máshol leginkább rutabaga, azaz gyökérzsák néven említik.

Az, hogy ennyire finom annak ellenére, hogy a zeller rokona, azért van, mert nem rokona a zellernek. A káposzta és a fehérrépa keresztezésével hozták létre. Hát a fehérrépának is előrelépés a dolog.

A legtöbben csak elszenvedik Murphy egyes törvényeit, és nem látják bennük a lehetőséget, nem tudják kiaknázni azokat.

Ma egy fontos hívást vártam 12:30-kor. De a hívás késett. Már felmerült bennem a gyanú, hogy nem is fog megcsörrenni a telefon. Légüres térben ültem, úgy gondoltam, nincs értelme belekezdeni semmibe, mert azért mégiscsak valószínű, hogy felhívnak, és akkor félbe kell hagynom, amibe közben belevágtam.

De nem történt semmi. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek WC-re, hiszen ez a körülmény – Murphy törvénykönyvének szelleme és betűje szerint – jelentősen megnöveli az esélyét, hogy megérkezzen a hívás. De a komplett műveletet sikerült zavartalanul lebonyolítanom.

Sok kezdő jogalkalmazó ezen a ponton adja fel, és átadja magát a tehetetlen kiszolgáltatottság mardosó érzésének. Ezzel szemben én rövid gondolkodás után egy kisebb marék száraz, pirított kenyérkockát dobtam a számba. Ahogy egyet fordítottam rajtuk a nyelvemmel, és az újrahasznosított pékáru a környezetéből minden folyadékot elvonva beszédképtelenné tett, végre megszólalt a telefonom.

Június 9-e van. Kint szikrázón süt a nap. A mai napon most van a legmelegebb. 13,3 fok. Innen már csak hűlni fog reggelig, aztán szépen visszamelegszik holnap délig majdnem ugyanennyire, de akkor esni kezd, le is hűl megint, és persze a páratartalom is megugrik. Ha megint lesz majd 19 fok, és sütni fog a nap, újra rövidgatyában és szandálban fogok járni. A napos oldalon a szél sem vészes, csak ha esik is. A lakásban már kikapcsoltuk a fűtést. Egy pólóban ülök a 17 fokban, és az időjárásról írok.

– Anyu! Te még pizsamában vagy? Indulnunk kell.

– Hová?

– Az iskolába. Tudod, kérdeztem, hogy el tudsz-e vinni, mert ma van az első napom az iskolában.

– Ne feleselj! Nem kérdeztél te semmit. Figyelhetnél jobban a dolgaidra. Különösen most, hogy ezek szerint már iskolába mész. Tudod egyáltalán, hogy merre kell menni?

– Igen, megnéztem tegnapelőtt.

– Akkor mit állsz ott? Várj a garázs előtt, nemsokára megyek én is.

Ma átengedtem egy fickót a zebrán, akinek a hozzánk közelebb eső szeme fekete kalózfedővel volt letakarva. Speciális helyzete ellenére nem nézte a forgalmat, csak várt. Már álltunk egy ideje, amikor gyanút fogott, és felénk fordult. Ekkor láttuk a tekintetéből, hogy a másik szemével sem lát. A visszapillantóban láttam a mögöttünk jövő arcán, hogy ő sem számított erre a fordulatra.

Megnéztük a The Great Gatsby című filmet. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy nagyon jó volt. Finoman ábrázolta a húszas évek alkoholtilalom-idei Amerikáját. A híres és (számomra?) ismeretlen színészek egyaránt kifogástalanul alakították a szerepüket, és részletes bepillantást engedtek a megjelenített jellemekbe, életekbe.

Hogy megállapíthassam, Robert Redford mekkora formátumú színész, jó lenne látnom olyan szerepben, ahol ijedős, szerencsétlen balekot játszik például; de nem vagyok benne biztos, hogy életében megkapta ezt a lehetőséget. Mindenesetre ebben a szerepben hitelesen ábrázolja Gatsby sajátos karakterét. Szóval, ha nem fogom másban látni, akkor is hajlani fogok rá, hogy jó színésznek tartsam.

Sajnos csak a főcímből tudtam meg, hogy a film alapja  F. Scott Fitzgerald azonos című regénye, ami a megérzésem szerint még a filmnél is jobb kell, hogy legyen. Úgyhogy el fogom olvasni.