Előfordul, hogy tíz-tizenkét órát dolgozom. Tegnapelőtt este kilenckor jutottam először táplálékhoz. Illetve az igazsághoz tartozik, hogy előtte kinyaltam egy nagyjából két diónyi csokis tégelyt, amit az egyik sütihez szoktunk mellékelni.

Szóval este kilenckor megkaptam a három méret közül a legkisebb pizzát, ami egyébként nem jár, csak a főnök volt olyan figyelmes, hogy feltűnt neki a ledolgozott óráim és a bevitt kalóriáim között fennálló fordított arányosság.

Hátramentem a szerzeménnyel (az elöl sorban álló vendégek szeme láttára nem táplálkozhatunk), és nagy hévvel nekiláttam. Ekkor megjelent az egyik délkelet-ázsiai kolléga, és széles mosollyal, csillanó szemmel nyúlt a pizza felé.

Gerincvelőből jött a reflex, hogy ebben megakadályozzam, és fizikailag védjem meg a zsákmányomat. De aztán megmosolyogtam magam, és hagytam őt is enni. Így is tele lett az összeszűkült gyomrom, és amúgy sem volt több idő, vinni kellett a következő pizzát. Még sok volt hátra a napból.

Tegnap két olyan pizzát is kikézbesítettem, amit elvileg a lehetetlennel határos lett volna. Mindkettőben közös volt, hogy a cédulámon (driver slip) helytelenül szerepelt az út neve, az irányítószám és a telefonszám.

Ilyenkor – ma már – azt csinálom, hogy mazsolázok a lehetséges megoldások között, és arra indulok, ami a legvalószínűbben tűnik. Nézem a távolságot. Ha 4 mérföld fölött van, oda jó eséllyel nem szállítunk, tehát nem az lesz az. Nézem, hogy a felírt irányítószám melyik betűjét hallhatta félre a telefont fogadó, és nézem, hogy nem mégis street lesz-e a road, vagy egyszerűen nem közterület kategória nélküli-e a cím.

Az első esetben az volt a gond pluszban, hogy az egész úton egyetlen házszám volt. Illetve kettő. Ugyanazon az ajtón. Nekem egyik sem volt jó. Mentem tovább, és bekérdezgettem az üzletekbe, hogy ők hányas szám. Ezt általában meg tudták mondani. Így közelítettem, de hiába. Épp feladtam volna, amikor egy kínai srác jött elő egy kínai büféből. Arra tényleg nem számítottam, hogy ők rendelnek pizzát. Megerősítette, hogy a cédulámon az egyetlen helyes adat a házszám (ami az ingatlanon nem jelent meg), és a megrendelő neve: Ben.

A második esetben az 550 Navigation Wharf volt a cím. Egy előző napi, a környéken elszenvedett derekas szopás jutott eszembe róla. A Wharf legtöbbször egy régi gyárépületből átalakított luxuslakás komplexum. A legtöbbször. Ezek sima házak voltak. Odamentem, és a gyanúm, miszerint itt nem lesz 550-es, az elviselhetetlenségig fokozódott. A 84-es volt a legmagasabb szám. (A papírra nézve az 550 sem életszerűtlen, ugyanis nincs limit, illetve sokszor összecsúsznak a ház és lakásszámok).

A telefonszámból hiányzott egy számjegy. Végül, a félrehallások lehetőségét mérlegelve, az 50-es számba csöngettem be. Semmi válasz. Épp visszaültem a kocsiba, amikor kijött egy csaj. Kiszálltam, és megkérdeztem, hogy van-e rá egy parányi esély, hogy ő rendelt pizzát. Bólintott, hogy ő volt az. Mondtam neki, hogy ebben az esetben csoda történt, és meg is fogja kapni, ugyanis megtaláltuk egymást annak ellenére, hogy alig valami segített ebben. A lány nagyon örült, így még jobban felértékelődött a szemében a pizzája. De annyira nem érzékenyült el, hogy borravalót is adjon.

Említettem korábban, hogy nem mindig volt ez így. Az első napokban – az irányítószám utolsó karakterének elvétése módszerével – az egyik esetben rossz címre mentem. Ott ez a telefonos egyeztetés során ki is derült. Majd átkepesztettem a jó címre vagy nyolc mérföldnyivel távolabbra. A megrendelő elmondása szerint egy viktoriánus palotát kellett keresnem, amiben lakások tömkelegét alakították ki. A valóságban egy régi raktárból átalakított épületről volt szó.

Egy érkező lakó mögött sikerült bejutnom a vasajtón. Innen hívtam újra a megrendelőt. Egy nő vette fel. Mondtam, hogy itt vagyok, de hitetlenkedett, és azt kérdezte, hogy egy bazinagy kapun jöttem-e be. Mondtam, hogy nem. Akkor ő nem tudja, hogy hol vagyok. Erre mondtam neki, hogy én viszont igen: a ház előtt. De innen már nem lehetett meggyőzni, nem kellett neki a pizza, és megígérte, hogy panaszt fog tenni rám. Én meg mondtam neki, hogy ez a legjobb, amit tehet, hajrá.

A két pizzától és a két literes kólától égő karral álltam a szélben. (Érdemes kipróbálni egy ehhez hasonló, önmagában nem komoly súlyt tartani mondjuk negyed óráig). Jobb kezemmel fogadtam a főnököm hívását (aki már meg is kapta a panaszbejelentést), és biztosítottam róla, hogy indulok vissza, szememmel pedig a lezárt kaput bámultam. A parkolóban észrevettem egy épp érkező anyukát a kislányával. Miközben vázoltam a kialakult helyzetet (hogy esetleges gyanakvásukat oszlassam), megkértem őket, hogy engedjenek már szabadon erről a helyről. Közben megtudtam, hogy valóban van egy nagy kapu autóknak; a háromszáz méter hosszú épület másik végénél.

Ennek a napnak a mélypontja az a hármas pillanat volt, amikor a helyzetet vázolva épp kimondtam, hogy a megrendelő lemondott rólam (the customer gave up on me), majd ugyanebben a pillanatban az egyébként folyamatosan viharos erősségű szél lefújta a sapkát a fejemről, hogy elképesztő tempóban röpítse jelentős messzeségbe. Ekkor találkozott a tekintetem a kislányéval, akinek szinte kicsordult a könnye, annyira megsajnált. Ő szaladt a sapkám után, és attól tartok, este még sírdogált otthon egy kicsit, hogy milyen kegyetlen a világ odakint.

Eddigi életem nagyobbik részében osztottam azt a gyanút, hogy az ember gondolkodását, világhoz való hozzáállását jelentősen meghatározza a nyelv, amit anyanyelvként beszél. Ez mostanában múlt el – mióta pizzafutár vagyok. Az angol nyelv logikusan felépített, átlátható rendszerű. Anglia…

Számítottam rá, hogy a legnagyobb problémát a címek megtalálása fogja okozni, de nem gondoltam, hogy így. Magyarországon az ember az irányítószámból, a közterület jellegéből és a házszámból elég jól be tudja lőni, hogy mit hol keressen, és ott mire számítson. Vannak az utak, az utcák, a közök, a házszámok meg szépen nőnek, ahogy haladunk kettesével. Az egyik oldalon a párosak, a másikon a páratlanok.

Hát itt enyhén szólva nem ez a helyzet. Aki gépi segítséggel navigál ebben az országban, mind irányítószámot használ, mert egy cím nem mond szinte semmit. Nem található ki belőle ugyanis, hogy hol van a célállomás. Ellenben az irányítószám mégis megad egy kis kockát a világban, ahol aztán jól körül kell nézni, hátha meglátjuk, amit keresünk.

Itt nem vettem észre összefüggést a közterületek megnevezése és például a méretük között. Tök mindegy, hogy avenue, road, street vagy way: lehet akármekkora. Vannak aztán azok a helyek, amikkel nem is fáradnak, hogy besorolják őket. (Az előbbiek szerint végül is tényleg minek). Van olyan, hogy Pall Mall. Ez konkrétan utcának néz ki, de az is lehet, hogy az arrafelé lévő házak egy részét hívják így, mert azokra is rá van írva. Kedvencem az Arch View Crescent (szóról szóra fordítva: boltív kilátás kifli). Ez egy lakópark. Boltív nincs, semmi nem kifli alakú és nincs kilátás sehova.

Az ember ösztönösen a házszámokat hívja segítségül, ha már a környéken van, de csak nem találja, hogy pontosan hova is kell érkeznie. De hiába teszi. Van utca, ami például a 111-es számmal kezdődik, majd utána jön a kettő, a négy, és így tovább, hogy aztán egyszer csak páratlanba forduljon az oldal, vagy beékelődjön egy olyan ház, aminek nincs száma, hanem neve van. Micimackó kuckójának akarod hívni? Nem probléma. Bejegyzik, aki meg akar találni, annak áruld el az irányítószámodat. Olyan is van, hogy kettes számból van öt darab. Az első négy az a, b, c és d, az ötödik, egyszerűen csak 2-es szám pedig a sarok után van: a keresztutcában a második ház az.

Mindenki döntse el, hogy ilyen körülmények között nehezítés, vagy könnyítés, hogy az utcaneveket és a házszámokat, ha csak lehet, nem írják ki. Vagy ha igen, akkor van olyan, hogy a tejüvegen halványszürke matricával szerepeltetik a házszámot tizenkettes betűmérettel, hanem a lakás számát, azt emberfej nagyságú rézből teszik ki.

Ha az ember bejutott egy házba, mert véletlenül működik a kapucsengő, akkor még nem biztos, hogy közel a siker. Ha emeletek vannak, messze nem biztos, hogy az egyessel kezdődők az elsőn lesznek, és így tovább, hanem el lehet ez tolva bármerre. Olyannal is találkoztam, hogy a lépcsőfordulóban volt a 35-ös lakás, majd egy fél fordulóval feljebb a vészkijárat feliratú ajtón behatolva találtam a 33-ast és a 34-est. És az ilyen bakikat a helyiek nem árulják el, hanem őszintén nem értik, hogy mi tartott ennyi ideig.

De térjünk vissza az irányítószámokra. Hát van egy kis gond velük is. Azokban is hézagos a logika. Az első időkben egy másik navigációs szoftvert használtam, ami nem engedte végigírni az irányítószámokat, hanem a négyötödüknél felkínálta, hogy azon belül mik vannak. Innen én kiválasztottam a célpontot, megérkeztem, majd hosszas telefonos tájleírás után kiderítettem, hogy kurvára rossz helyen vagyok. D3 4GH és D3 4GI között lehet nyolc mérföld. Ugyanaz az utca neve, ugyanaz az irányítószám majdnem végig, de nem valami rendszer alkalmazása során alakult így, hanem talán kockadobásos módszerrel.

Ilyen azóta már nem fordul elő. Csak az, hogy rosszul adják meg az irányítószámot. De olyan edzett vagyok már, hogy tegnap kivittem a pizzát egy olyan címre is, amit még a google sem ismert, az is félrenavigált, csak én közben észrevettem, hogy van balra egy gyümölcs nagyker, márpedig nekem oda kellett mennem. Az irányítószám rövidebb volt egy karakterrel, a telefonszám, amit a megrendelő emberrel való kapcsolatfelvételre használunk pedig a cég központi száma volt menüvel, hogy nagykereskedelem egy, szállítás kettő, és így tovább. A terület két hektár, dolgozók száma 160.

Néhány szintén idegen kollégámmal együtt osztozunk a csodálkozásban, hogy milyen csoda folytán működik ez az ország egyáltalán, és hogy lehetett így elfoglalni és igazgatni más országokat. Jusson eszünkbe, hogy Albániáról írják érdekességként, hogy ott nincsenek házszámok. Az legalább egy őszinte, egyenes dolog. Amúgy, amikor ott jártunk, mi láttunk házszámokat (legalábbis ahol kerestük), és azokban volt rendszer.

Errefelé nem egyértelműek a borravaló-adási szokások. A fogalom kétségkívül ismert, és relatíve sokan gyakorolják is – még ha nem is a pizzafutárok javára, hanem főleg például éttermekben.

Nekem van, aki úgy ad, ahogy nálunk is szokás, azaz megmondja, hogy nem kér visszajárót, vagy hogy mennyiből kér. Van, aki megvárja, amíg lebonyolódik a korrekt elszámolás, majd visszaad valamennyit, és van végül, aki szintén végigvárja a pénzezést, majd megnyugszik, és elköszön.

Elsőre zavarba ejtő különbség volt, hogy amint átnyújtják a pénzt, megköszönik. Nálunk ez azt jelenti, hogy a kuncsaft nem kér vissza, itt viszont ez csak egy az ilyen interakciók közben elhangzó számos köszönöm és szívesen, nagyszerű és szuper közül. Úgyhogy vissza kell adni.

Nincs két egyforma nap, azaz van, hogy gyakorlatilag egy fillért (pennyt) sem kapok, és van, hogy összejön tizenként font. Természetesen folyamatosan vizsgálom a borravaló-adás és a társadalmi hovatartozás közötti összefüggést. És úgy néz ki, hogy nincs ilyen. A gazdagok és szegények, a kifinomultak és egyszerűek, a férfiak és a nők mind a saját csoportjukon belül variálódnak, és nem egymáshoz képest.

Ha valami halvány összefüggés mégis látszik (további tüzetes vizsgálat alá fogom vetni), az az, hogy a diákok kevésbé adnak. Ez elsőre érthető persze, de másodikra mégis gyanús. Ugyanis az itteni diákszállások leginkább lakóparkokra hasonlítanak, és az apartmanok előtt nem régi autók hemzsegnek. Persze más kérdés az, hogy a napi apanázs mennyi.

A napokban az egyik diák – őszintének tűnő – sajnálkozását fejezte ki, amiért aktuális anyagi helyzete miatt nem tud borravalót adni. Ez annyira megérintett, hogy visszamentem a kocsihoz, kivettem az eredetileg ottfelejtett, névre szóló kupont, ami a nálunk először vásárlóknak jár, és odaadtam neki.

Amikor valaki 9,99-re mondja, hogy tartsam meg az aprót nyugodtan, azt is megköszönöm, de magamban sajnos lesajnálom az illetőt. Ebből a tételből ötven-száz darabot kell összegyűjteni ahhoz, hogy bármit venni tudjon az ember. Ez a fáradtság annyira nem éri meg, hogy az utca porában hentergő ilyen (és kétszer ilyen értékes) érmékért élő ember nem hajol le.

Az aprópénzt büntetésre is használom. A nagy címlet – nyegleség kombinációt szankcionálom vele. Közben persze mondom, hogy rettenetes, hogy így kell visszaadnom, de hát ez egy ilyen nap. Hogy milyenek itt az ügyfelek, az egy másik történet.

Tudtam, hogy minden rosszban van valami jó, de csak az eszemmel. Átérezni nem tudtam. Hajlott térdekkel görnyedtem a sor fölött, púpos hátamat és nyakamat a nap égette. Fájt a derekam; bal kezemmel a vödörre támaszkodtam, jobbal pedig szedtem a fűszerpaprikát.

Kék gumikesztyű volt rajtunk. Behintőporoztuk a kezünket, úgy húztuk fel, de már percek múlva éreztem, ahogy a hintőpor minden izzadságot felvett, amit tudott, és a kezem máris megint a saját levében ázik.

Órák teltek el így, a vödör alig akart telni, ha mégis, jött valaki és egy nagyobb hordóba ürítette, amit addig összeszedtünk. Először délben tartottunk szünetet. Megváltás volt a bódé árnyékába húzódni, és levenni a paprika pirosától belilult gumikesztyűt. De ahogy a kezeimet megláttam, megrökönyödtem.

Olyan fehérek voltak, mint egy albínóé, és úgy szét voltak ázva, hogy az már nem csak az ujjbegyeimen látszott, hanem a tenyeremen és a kézfejemen is. Nem szóltam semmit a többieknek, mert ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi ebben a jó.

A rákövetkező hétvégén volt a TSZ jelmezbálja. Kerítettem egy kis nádat, homokot, és kék selyempapírból vagy két-három négyzetméterre valót. A papírokat elnagyolva meggyűrögettem.

A jelmezbálon szólnom kellett, hogy nekem szükségem lesz pár percre, és egy kis segítségre a saját jelmezem bemutatásához. A színpad egyik sarkába kiszórtam a homokot, balkonládába állítottam a nádakat, és a kék selyempapírt mindezek elé terítettem, majd az egész elé egy paravánt állítottam. Én magam felvettem egy fürdőnadrágot, aztán vastagon behintőporoztam magam mindenhol, betekertem magam fóliával, és bementem két órára a jó harminc fokos gépházba.

Persze már az elejétől fogva érdekelt mindenkit, hogy mi lehet a paraván mögött, ráadásul – praktikus okokból – az én jelmezem maradt utoljára. Amikor megkaptam a jelet, levettem magamról a fóliát, és a paraván mögött olyan helyzetben feküdtem a kék selyempapír és a homok határára, mint akit éppen most húztak partra.

Ernyedten lógó végtagjaim, és felpuhult, szinte oszló bőröm nem mindenkinek tetszett, de abban nem volt vita, hogy a jelmezbál győztese nem lehet más, csak én.

Azt mondják, hogy Angliában az első munkát iszonyú nehéz megtalálni – hacsak nem eleve aláírt szerződéssel a zsebében érkezik az ember. Az EU-ba való belépésünket követő hét évben még külön feladatok adódtak a papírok intézésével (ma már nincs ilyen: teljes jogú EU tagnak tűnünk ilyen szempontból, és úgy dolgozhatunk, mintha csak itteniek lennénk).

Részben ezek miatt a nehézségek miatt, részben pedig azért, mert nem látszik, hogy az állásra pályázó már bizonyított volna angol környezetben, nem szívesen kezdenek a hozzám hasonlóval. Kezdjen inkább valaki más.

Ugyanis – állítólag – az első szakasz után következik az, hogy angol bejegyzéssel az önéletrajzban a második állás fellelése már gyorsabban megy, aztán így tovább. Itt hamarabb és könnyebben / könnyedebben váltanak munkát az emberek, mint Magyarországon.

Innentől kezdve aztán már talán egész könnyen mennek a dolgok, hacsak nincs egy üvegplafon jelenség, azaz hogy a külföldieket nem engedik egy bizonyos magasságnál feljebb. Erről egyelőre semmi fogalmam sincs.

Merthogy idáig az első szakasz részletes vizsgálatával és átélésével voltam elfoglalva. Jelentkeztem állásokra a szakmámban. Jelentkeztem állásokra a szakmámban adminisztrátori, asszisztensi szintre. Jelentkeztem tolmácsnak. Jelentkeztem pizzafutárnak, az itteni arany oldalak kihordójának, idős betegek és hazavágott rögbijátékosok ápolójának, kórházi lótifutinak. Tökéletesen eredménytelenül. A matematika nyelvén: 0/30/nap.

Hogy ne legyek tétlen (a tanuláson, meg a különböző hivatalok és szolgáltatók soha nem szűnő hibáinak orvoslásán kívül), önkéntes állásokra is jelentkeztem. Az ilyenért az ember nem kap pénzt, de van mit beírnia az önéletrajzába, ráadásul maradhat a szakmája környékén, ami talán felgyorsítja a további lépéseket.

Hogy ez sem sikerült, és simán rálegyintettek a szakértelmemre, és azt mondták, hogy nincs szükségük rám úgy sem, hogy az igényük egyébként bent volt egy önkénteseket közvetítő ügynökségnél, egyre nagyobb kihívássá tette, hogy szilárd alapokra épülő önbecsülést tartsak fenn.

Két héttel ezelőtt megint bementem egy pizzériába, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy nagyjából négyperces procedúra után felvettek. Pizzafutár lettem. Ez nem bonyolult meló: tájékozódni kell tudni hozzá, meg számolni. Kis gond, hogy ez a két leggyengébb képességem. Szintén a komfortzónámon kívül helyez, hogy egyenruhát kell hordani sapkával súlyosbítva. Az ilyesmitől ösztönösen undorodom.

Szóval csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy harminchat évesen olyan tapasztalatokat szerezzek, amikhez hasonlóba tizennyolc évesen csak három hétig volt kedvem belekóstólni. Egy elmélet szerint akkor tanul az ember, ha ki van penderítve a komfortzónájából, azaz olyan környezetben és helyzet(ek)ben találja magát, amikre nem tud rutinból választ adni.

Az első hetem kissé sokkoló, rendkívül fárasztó és borzasztóan érdekes volt. Majd mesélek.

Hallottam egy öregről, aki nemrég még szembement a Földet behálózó konglomerátumok világuralmával, és minden reggel a maga fogta halakat árulta egy kisebb híd tövében. Állandó vevői beleborzongtak a jóleső érzésbe, hogy milyen konok, nemes tradíció részesei.

A napokban – egy autóban utasként – arra jártam, és megemlítettem a dolgot a sofőrnek. Ő is hallott a dologról, és arról biztosított, hogy az öreg most is, minden csütörtök reggel itt van – amint az egyik szupermarketben megvette a halakat, amiket aznap mint saját fogásának látszókat fog eladni.

Minden nép karakteréről él egyfajta sztereotípia. Utunk során se a franciákét, se a svájciakét nem sikerült cáfolnunk.

A franciáktól, ha akartunk valamit (például vásárolni), eleinte megkérdeztük, hogy beszélnek-e angolul. Erről a kérdésről kiderült, hogy egyedüli funkciója a hangulat fagyasztása. Minden egyes alkalommal kurta, parányit agresszív nemet kaptunk válaszként, majd azt várták, hogy mégis csak franciául fogjuk körbeírni, hogy pontosan melyik kenyérfélét néztük ki magunknak. A minimálisnál valamivel kevesebb segítséget nyújtottak az igyekezetünkhöz.

Ezeknél eggyel intenzívebb élmény ért minket egy autópálya fizetőkapujánál. Többedszerre bizonyultam piktogram-vaknak, és egy olyan kapuhoz sikerült besorolnunk, ahol mégsem lehetett kártyával fizetni. (Ahol igen, ott egyébként PIN kód és egyéb macera nélkül, 1 másodperc alatt lezajlott a dolog, amit a kártyát kibocsátó angol bank visszaélésnek vélt, ezért a szóban forgó kártyát ideiglenesen letiltotta). Ebben az esetben egy francia kamion állt mellettünk, akinek mutogattuk, hogy hadd menjünk át a másik oldalára, a nekünk való sávba, amivel persze ő hátrányt nem szenved, de a figura felháborodva integetett csak, és amilyen közelre csak tudott, ráállt az előtte lévőre. Hasonló honfitársai miatt végül két sor között kellett hátratolatni, és úgy beállni a megfelelő kapuhoz. A teljes képhez tartozik persze, hogy angol rendszámú, jobbkormányos autóval voltunk, tehát elképzelhető, hogy a szigetlakóknak szóló antipátia morzsáit sikerült begyűjtenünk.

Svájc jobban tetszett. Benyomásunk egyezett a mendemondákkal: siket csend, és rend van. A világ kb. legtökéletesebb kempingjében töltöttünk egy éjszakát. A pázsit makulátlan volt, és a sátor cöveke akadály nélkül, pontosan a megfelelő ellentartással csúszott a földbe. A fickó, akivel egyezkedtünk, beszélt angolul, és – ha jól emlékszem – olaszul is.

Itt a zuhanyzás volt a legmegkapóbb. Hogy folyjon a víz a rózsából, egy eurót kellett bedobni. Ezért egy percig ment a műsor. Az üzemeltető úr elmondta az elején, hogy ha szappanozás közben elzárjuk a vizet, a számláló addig nem pörög, és meg fogunk lepődni, milyen hosszú így egy perc. Mindhárman arra jutottunk, hogy a kielégítő zuhanyzáshoz nettó két percre van szükség.

Kint, a kagylóknál viszont folyt a víz rendesen, akadály és mindenféle korlát nélkül. Ez persze nem jelentette azt, hogy a svájci kempingezők rögtön locsolni kezdenek vele. Szépen bevizezték a fogkeféjüket, öblítettek, elzárták, és csak a záróöblítéshez nyitották meg újra. Ez rendes attitűd, nem hóbort. A férfi és a női részleg közötti részen egy kis hűtőből házi készítésű sajtot árultak becsületkasszával.

A zuhanyzóktól visszafelé letértünk a kijelölt útról azzal, hogy egy kicsit körbenézünk, illetve felderítünk egy-két alternatív útvonalat is. De vacsorájuk közben elnémuló nukleáris családok csendjébe ütköztünk, míg végül egy idősebb úr felvilágosított minket, hogy nem ez a kijelölt visszatérő útvonal, és megmutatta, hogy melyik az. Kis gúnnyal a hangomban kezdtem megköszönni, de közben rájöttem, hogy isten-bizony a jó szándék vezeti: megsajnált minket, hogy egyes szabályokat nem ismerünk, és őszintén mondta, hogy nincs mit köszönnünk, szívesen segített eligazodni.

A kemping környéki étteremben nem lehetett kártyával fizetni. Ebből lett egy kis értetlenség, illetve a vendéglátó néni szolidan rettegni kezdett, hogy fogunk tudni fizetni (akkor meg minek rendelünk mégis). Amikor azonban az automata felé indultam, a többiek pedig az asztalnál maradtak, örökre a szívébe zárt minket, és távozásunkkor olyan megenyhülve mosolygott ránk, mint egy katolikus nagymama, akinek az unokájáról kiderül, hogy mégsem meleg, csak viccelt.

Az viszont nagyon csúnya dolog, hogy Svájcban csak éves autópálya-matrica kapható negyven euróért, és alternatív útvonal gyakorlatilag nincs. Ezt a határon egy kevésbé meggyőző figurának nem hittük el, de egy újságosbódéban dolgozó lánynak már szomorúan ugyan, de igen.

Lezárult a szélessávú internetünk költöztetésének ügye. Végül annyi történt, hogy miután az első megbeszélt időpontra nem jöttek ki, nem jöttek ki a másodikra és a harmadikra sem.

Először csak aznap, utána már a megelőző napokban, végül minden nap telefonáltunk nekik, hogy mire számíthatunk. Mindig kiderült, hogy valami elcsúszott / beragadt / eltűnt / megváltozott a rendszerben, de majd most helyre teszik. A számláló persze mindannyiszor újraindult – szigorúan nulláról.

Mikor az utolsó fickó le akarta tenni a telefont, hogy most már minden rendben lesz, csak várjuk ki a két hetet, megkértem, hogy  ne tegye le, hanem adjon meg nekem valami elérhetőséget, ahol kiönthetem a szívemet, és elmondhatom nekik, hogy egy másik szervem mennyire csordultig van velük, és azzal, amit (nem) csinálnak.

Innentől kezdve végtelenül udvariassá vált a figura (egyébként addig is az volt), és vagy ötször kért bocsánatot, és ugyan ennyiszer elmondta, hogy majd csak figyeljük most, hogy minden apró lépésről tájékoztatni fognak minket, és ő pedig személyesen fog meggyőződni róla, hogy ezúttal minden rendben megy, és amikor megvagyunk az egésszel, másnap fel is hív minket, hogy elégedettek vagyunk-e. Jöttek is az sms-ek és emailek, hogy épp hol tart a folyamat, de még egy új routert is kaptunk postán.

Végül az ígért napon, kb. két hónappal a költözés után, minden érintett számára meglepő módon valóban megjelent egy csóka a BT(!)-től, és bő egy óra munkával bekötött egy vezetékes vonalat, és az működött is. Még az új számunkat is elárulta.

Ezek után bedugta a régi routerünket, és kicsit meglepve kijelentette, hogy nálunk van internet kapcsolat. Ez azért volt meglepő, mert azt elvileg leállították, és majd még nekünk kellett volna telefonálgatnunk, hogy az új routerrel menjen a dolog. Elkezdtük hát boldogan használni a régi-új kapcsolatunkat.

Persze az ínséges időkben is szükségünk volt netre. Ehhez egy már meglévő, szintén O2-s mobilnet bigyót használtunk. Ennek az ára 2GB-jával 15 font volt, és négyszer kellett bevásárolnunk belőle ahhoz, hogy csak levelezésre és 1.0-ás honlapok látogatására tudjuk használni az internetet úgy, hogy adattakarékossági okokból még a képek minőségét is lealjasította a rendszer egy hetvenes évekbeli iskolaújság színvonalára.

Szóval a visszakapott széles sávval minden rendben ment, de nem voltam teljesen nyugodt. Túl ismerős az az érzés, hogy az ember, ha kikeveredik egy szopássorozatból, nincs ereje tovább küzdeni, örül, hogy lyuk van a seggén. Na, ezt nem akartam hagyni, mert tudtam, hogy neheztelnék magamra miatta. Szerencsére további körülmények segítettek abban, hogy elhatározásomat tettekbe fordítsam.

Csak az érdekesség kedvéért megpróbáltam beüzemelni a felirata szerint kettővel modernebb új routert, de az elbukott a saját maga elé állított teszten háromszor egymás után; a negyedik eredményére pedig már én nem voltam kíváncsi. Meg aztán a régi modemünkkel is elő-előfordul, úgy naponta kétszer-ötször, hogy elejti a kapcsolatot.

Szóval összeszedtem, hogy hányszor és mikorra vártuk őket, hányszor és mikor nem jöttek, és hogy mennyibe került ez nekünk mindeközben fontban, és eldobott agyvelődarabokban, és az érzelmeim megfestésével kiegészítve megírtam nekik. A levélre egy jó hét múlva jött egy hangposta üzenet, hogy hívjuk vissza őket.

A beszélgetés nagyjából tizenöt percig tartott, ami úgy oszlott meg, hogy tizenegy percig adatokat egyeztettünk, három percig sajnálkozott, egy percben pedig megállapodtunk abban, hogy 60 fontot jóváírnak a következő számlánkból. Ez nagyjából a négy mobilnet-vásárlás ára. Az eggyel korábbi csávó még nem hívott, hogy akkor tényleg minden rendben van-e…

***

Hogy a dolgot egy kicsit kontextusba is helyezzem, idefűzöm még, hogy Kate Fox könyve szerint az angoloknak legalább annyira problémájuk az alacsony színvonalú szolgáltatás, és az azzal kapcsolatos reakciók kezelése, mint nekünk. Azaz hozzá vannak szokva, hogy semmi nem úgy sikerül, ahogy el lett tervezve, illetve ahogy megígérték. Vagy nem akkor, vagy nem úgy, vagy egyáltalán nem. Általában ebből a három opcióból lehet választani. És az angolok ilyenkor hozzánk hasonlóan járnak el, azaz egymás között puffognak, esetleg anyáznak egyet az ügyfélszolgálaton, de aztán érdemi lépéseket nem tesznek, hanem nyugtázzák, hogy megint úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre sejtették.

***

Frissítés: Közben eszünkbe jutott, hogy a kérdéses időszakban hiába fizettük a kábeltévét is – mert az is egy vonalas telefon létéhez van kötve. Újra felhívtam őket, és felelevenítettem ezt a részletet is, amiről egyébként a levelemben is írtam. Abban maradtunk, hogy ebből is állnak egy hónapot, ami végül is korrektnek mondható, ha azt vesszük, hogy ha (itteni mércével) minden simán ment volna, akkor is eltartott volna kétszer két hétig, mire minden a helyére kerül. Azt kell, hogy mondjam, hogy megnyugodtam.

Én azokat az illemszabályokat tudom lelki békém fenntartása mellett alkalmazni, amikről tudom, hogy van értelmük. Például azért nem nyalom le a teáskanalat kevergetés után, mert a forró kanálról párolgó bármily parányi mennyiségű nyál gőze is azt a gyerekkori szomorú emlékképet idézi fel bennem, amikor a zsúfolt nyári vonatozások alkalmával a felhevült ablakokra ennél jóval jelentősebb mennyiségben, csoportosan felköpdösött nyál szaga fojtogatta az utazóközönséget.

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.

Ma azt olvastam a BBC-n, hogy az angolok annyira gyatrák a saját szavaik betűzésében, hogy az évente font milliókba kerül az internetes vállalkozásoknak.

Olyasmikre kell gondolni, hogy egy rosszul betűzött termékre csak az fog rátalálni a neten, aki maga is ugyanúgy rontja el a helyesírását (és úgy néz ki, hogy ebből még nem jön ki elég vásárló), meg hogy a rossz helyesírás azt a gyanút ébreszti az adott honlapra látogatókban, hogy ott valami gyanús és/vagy színvonaltalan dolog folyik, mint pl. Reobek vagy Adibas cipők árusítása, vagy adathalászat.

Az iskolákból – sokszor mindössze tizenhat évesen – kikerülő fiatalok annyira gyengék helyesírásból, hogy a nyilatkozó üzletember szerint az új munkatársak kiválasztásakor felmerülő nehézségek közül messze a legnagyobb az érdemben írni tudók felkutatása.

A hírt örömmel olvastam, mert amúgy – még ha időnként gyanakodtam is – hajlottam rá, hogy amit az itteniektől látok vagy hallok, az biztos úgy jó, ahogy ők használják, és az én tudásom elavult vagy életszerűtlen.

Felállok az asztaltól, odamegyek a polcomhoz, és sorban veszem le a könyveket. Olvastam már mindet. Csak meg akarom szagolni őket.

Érzem rajtuk, hogy frissek vagy ódonak, hogy napsütés vagy padlásszoba dohos levegője érlelte őket, hogy galádságról vagy nagyszerűségről szólnak, hogy történelmi vagy családi regények, hogy hangsúlyukat kövér füvű tájak leírásai vagy jellemábrázolások adják, hogy tragikusak vagy szerencsés végkimenetelűek, hogy nyáron vagy télen olvasták, hogy habzsolták vagy unták őket. Akárhogy is, annyi kiáltó vagy éppen halvány különbözőség ellenére is, mindnek mély, tartalmas, beszédes illata van.

Visszaülök az asztalhoz, az üzleti tudományok tankönyvem fölé. Vakító fehér, fényes lapjairól lándzsaerdőként meredezik az orrom felé az egymással harcban álló kemikáliák szúrós szaga. A művi összetevők fel nem oldott, mindent eláruló keverékét tolakodó grapefruit aroma hivatott palástolni. Világ életemben távol tartottam magam a grapefruittól.

Nem sokat törődtem a vetési varjakkal, amíg meg nem tudtam, hogy akár százharminc-százötven évig is élnek. E tudás birtokában vizsgálva őket azonban megláttam bennük a történelmi idők átlátása bölcsességének roppant terhét szerénységgel viselő gondolkodókat.

Szinte beleborzongtam, amint elképzeltem, hogy saját dolgukkal törődve csak annyi figyelmet szentelnek a körülöttük forrongó emberi történelemnek, amennyit az megérdemel: nem sokat. E dörzsölt állatok rég leszűrték belőlünk, ami rájuk tartozik. Amikor görbe botot emelek rájuk százméteres távolságból, faragott markolatú pisztoly távoli, de éles emléke reppenti fel őket a magasba.

Ők láttak már mindent. Minden állat és ember minden alantas ösztönének, tettének szemtanúi voltak már. Minden tapasztalatukat megérlelték, kikristályosították magukban, és fegyelmezett rendben a helyére tették a világról alkotott nagy, színes kartoték-rendszerükben.

Ma azonban a tudomásomra hozták, hogy a vetési varjú mindössze tizennyolc-húsz kurta évet él. Kérdem én: Honnan szerzik akkor a vetési varjak a korok felett álló, távolságtartó, szerény bölcsességüket? Honnan tudnak mindent? Hogyan, mire használják természetfeletti képességeiket, amelyek javarészéről – biztos vagyok benne – még nem is tudunk?

Hiszen utánozni tudják az emberi beszédet is! Mert képesek rá, mert az nekik nem megerőltetés, de mégsem teszik. Nekik az alantas, semmirevaló parádé lenne csupán. Mi nem tudhatjuk, mi hajtja őket, mi forog lázas elméjükben. Ha csak számukra tolakodónak tetsző érdeklődéssel szemünkben állunk meg a szántóföld szélén, már mennek is onnan, ők tudják, miért így a legbölcsebb.

Gyerekkoromban többször is belekeveredtem a ribizli szüret nevű sorstragédiába. Álltam a bokortenger előtt, bal kezemben a sámli, a jobban a kisvödör. Akárhova néztem, csak ribizlit láttam.

Leültem valahova, és elkezdtem szedni. Istentelenül sok volt. Még nem volt esélyem odébb vinni a sámlit, de már untam. A vödör nem telt, pedig mindenhol ribizli volt. Ha leszedtem egyet, ott volt mögötte a másik. Meg alatta, felette, és mellette.

Amikor már nem értem el többet, eggyel odébb telepedtem. Ekkor vált rideg bizonyossággá a sejtés, hogy amit eddig haladtam, nem mérhető a feladat egészéhez képest, ép értelemmel nem lehet elviselni a számítás eredményét, hogy hány, az előbbihez hasonló etapot kell még végigszopni, mire a termésen először látszani kezd, hogy szüretelik.

Eleinte szüret közben ettem is a ribizliből. Így még nehezebben telt a vödör, deciszám termeltem a nyálat a gonosz gyümölcs savanyúsága miatt, és megtudhattam, hogy legalább négy-öt olyan kis gödröcske van a fogaim rágófelületén, amibe pont egy-egy ribizlimag stimmel a világon a legnagyobb pontossággal.

Ha összehasonlítom ennek a gyümölcsnek a műveleti költségeit a hasznával (hogy érdemben enni lehessen, a fentieken kívül még le kell szedni a száráról, és esetleg porcukorba is kell mártani), egyértelműen az jön ki, hogy sokkal okosabb az egészet – lehetőség szerint szüret idején és helyett – lelángszórózni, az így felszabaduló területet pedig akkurátusan lebetonozni.

Aki csak eszi a ribizlit, de soha nem szüretelte, könnyen vállat rándít erre az egészre. De ha majd emberi jogi bíróság előtt áll, ott elmagyarázzák neki, milyen mély a morális pöcegödör, ahova cinikus tettével saját magát taszította.