Az egyik kollégám, mikor dobozokat hajtogatunk, az elkészült darabot nemtörődömséget színlelve forgatja tétova ujjai között, és próbál rájönni, melyik az a nézet, amelyik megegyezik a fal mellett sorakozó dobozokéval. Miután ez nem sikerült, találomra odateszi a többire, és körbesandít, hogy ki vette észre, de csak mit sem sejtő emberek beszélgetnek és hajlítgatják a saját dobozaikat.

Nagyapám a velejéig és minden porcikájában szabad ember volt. Ez minden vendégre mély benyomást tett: Amikor visszatért a társalgóba, nemtörődöm eleganciával a tartásában, és derűs békével a hangjában így szólt. – Bőséges, gazdag székletem volt.

Attól tartok rájöttem a sikeres ország receptjére. Brutálisan egyszerű. Nagy-Britannia alapvetően két dolog miatt gazdagabb / sikeresebb nálunk.

Az egyik (bármily szarul hangzó) ok az eredeti tőkefelhalmozás. Ezt ők, ahogy sokan mások is, idegen területek leigázásával és kirablásával abszolválták. Döbbenetes belegondolni, hogy mekkora a szegénység azokban az országokban, ahova betették a lábukat. Magyarul elég ránézni ezekre az országokra, hogy lássuk az egyenleget: vajon nyertek vagy vesztettek az angolokon.

Számos ország eleve azért az az ország ami, mert az angolok (és esetenként több más európai állam, meg az USA) azzá tették. Mivel a helyi viszonyokkal nem törődve, vagy legalábbis azokat nem egészen értve tették ezt, ezek a helyek jelenleg is meglehetősen instabilak.

Amikor erre gondoltam, beugrott, hogy ja de ott van a szintén az angolok által leigázott Ausztrália vagy Új-Zéland. Azok gazdagok. Aztán a homlokomra csaptam. Ott is az angolok leszármazottai élnek jól; az őslakókat meg lehet nézni.

Ha az első lépést megugrottuk, a következő siker-faktor a minél hosszabb időn át tartó háborítatlanság. Hasonlítsuk össze Angliát és Magyarországot ilyen szempontból. Ha nem elég kontrasztos a kép, olvassunk kicsit utána annak, hogy Albániának milyen körülmények adódtak a komplett eddigi történelme alatt.

Egy meggazdagodott, majd nem háborgatott helyen lehet és érdemes hosszú távon gondolkodni. Meg lehet venni azt a cipőt, ami ötször drágább, de tizenötször annyi ideig tart, és be lehet vele menni egy elegáns étterembe. Lehet és érdemes elegáns éttermet építeni.

Azért jutottam az imént vázolt következtetésre, mert itt élve egyszerűen nem látom, hogy miben jobbak az angolok. Nincs ez az ország jobban megszervezve. Nem mennek könnyebben az ügyek. Nem értelmesebbek az emberek. Csak gazdagok, és nyugtuk van.

A híres demokratikus elkötelezettséghez is hozzáfűznék két gondolatot. Az úgynevezett demokrácia számos előnye mellett egy igazán hasznos eszköz arra, hogy a nyugati típusú piacgazdaságnak otthont adjon. A nemes cél mellett alapvető üzleti érdek, hogy a világ egészében jól táplált, vastag pénztárcájú fogyasztók mosolyogjanak. És fizessenek.

Másrészt, és az előzővel összefüggésben, a demokrácia luxuscikk. Ha alig bírok mozdulni, mert úgy telezabáltam magam, könnyebben intek, hogy parancsolj kérlek, tölts te először kávét magadnak, én pihenek egy kicsit, aztán megpróbálok még egy süteményt megenni.

Ilyen pozícióból nézve tényleg furcsának hat a kenyérhéjon marakodás, meg az ügyetlenkedés a pénzzel. Őszintén szólva eléggé felzaklatott ez a felismerésem. Ugyanis akkora és olyan régre datálódik a lemaradásunk, és ezáltal annyi nyomot hagyott rajtunk, annyi súlyt akaszt ránk, hogy tényleg kiábrándító belegondolni.

És mivel – ahogy mondani szokás – a baj nem jár egyedül, szükségképpen kitermeltünk egy pénzéhes, az eredeti tőkefelhalmozás személyes megvalósításán fáradozó politikai osztályt, akiktől – ahogy az többszörösen konkrétan bebizonyosodott – semmi jót nem várhatunk.

Öregedésem folyamata nem állt meg, de még csak nem is lassult, ugyanis itt is leginkább a közszolgálati rádiót hallgatom. Konkrétan a világhíres BBC 4-es csatornáját. Nálunk legtöbbször az etikai kódexüket emlegetik, és úgy beszélnek róluk, mint a pártatlan tájékoztatás és a szakmaiság létező legmagasabb csúcsáról.

Ezt most nem fogom megcáfolni, de két dolgot azért megfigyeltem. A mi MR1-ünk – jobb napjain(!) – nem marad el színvonalban a BBC4-től: a felolvasott hírek és a kulturális műsorok színvonala egyértelműen ugyanabba a ligába sorolja a két médiumot.

Feltűnt viszont, hogy itt hajlanak bizonyos engedményeket tenni a tények száraz közlése közben. Tegnapi hír volt, hogy Carlos (a terrorista) bíróság elé állt Franciaországban. Ezen a tényen kívül persze elmondták, hogy mivel vádolják, miről híres (miket tett), mi történt vele azóta, most milyen állapotban van, és miket mondott. Ez idáig tanítanivalónak hangzik.

Aztán a végén – ugyanabban a hanghordozásban, ahogy a tényeket sorolták – hozzátették, hogy az áldozatok hozzátartozóinak évtizedeket kellett várniuk arra, hogy végre igazságot szolgáltassanak, és Carlos megkapja a büntetését azért, amiket tett.

Szerintem ez az a pont, ahol már nem tényeket közölnek, hanem állást foglalnak. Mégpedig úgy foglalnak állást, hogy a saját álláspontjukat és értékeiket – bújtatott módon – beleszövik a hírekbe, és egyértelműen „segítenek” a hallgatónak abban, hogy helyesen gondolkodjon, és helyesen érezzen.

Megkértem a pakisztáni kollégámat, hogy mondjon pár dolgot az országáról. Olyanokat, amiről azt feltételezi, hogy nem tudom.

Egyebek mellett azt említette, hogy itt (Angliában) az embereket nem érdekli, hogy a többi ember él-e vagy hal. Simán átlépnek egy holttest felett, és a szemük se rebben attól, amit a tévében látnak. A saját életüket viszont rendkívül értékesnek tartják, és rettegnek a haláltól.

Ezzel szemben Pakisztánban se izgatják fel magukat az emberek idegenek halálhírén, viszont saját haláluk lehetősége annyira hétköznapi dolog, hogy azt is rég megszokták már. Egyszerűen benne van a pakliban, hogy az adott nap az utolsó. Na bumm.

Nem sokat kellett keresgélnem. A halványan derengő utca homályából egy fényes lépcsőház világlott ki.

Az idős úr nem sokkal az után, hogy megrendelte a pizzát, el is indult lefelé. Megfogta háromkerekű hordkocsija markolatát, és óvatosan a lifthez araszolt. Ahogy a földszinten kiszállt a felvonóból, odaevickélt a kapunyitó gombhoz, és ráült a hordkocsira. Egy újságba mélyedt, úgy várt engem.

Érkezésemre izgatott mosollyal reagált. A tehetetlen testből élénk, mosolygós szemek és finom modor emelkedett ki. Nehézkesen, a fogantyúra támaszkodva felállt, és megkért, hogy a két kis pizzát – amiket többször is nagyon megköszönt – tegyem oda, ahol eddig ült.

Azt kívántam neki, hogy lelje örömét az ételben. Biztosított róla, hogy így fog tenni. Két font borravalót adott, majd megvárta, hogy kijutok-e a nyomógombos kapun. Ahogy kint beültem a kocsiba, még láttam, ahogy a lift felé indulva tol egyet a kocsin, aztán utána lép, tol egyet, utána lép. Talán egyszerre értünk vissza.

Baba néni utolsó erejével odébb tolta a megevett krémes után üreslő tányért. Pontosan tudta, hogy most következik a roham. A keserves ismerősre nem is kellett sokat várni. Szorítást érzett a gyomra táján, ami csakhamar éles fájdalommá fejlődött, és kegyetlen hirtelenséggel kezdett sugározni a szíve és jobb lapockája felé.

Baba néni – ahogy idős keze erejéből tellett – megmarkolta az asztal lapját, és szorította. Igyekezett mélyeket lélegezni, és arra gondolni, hogy minden kilégzésnél eggyel távolabb űzi a fájdalmat. Ahogy a hányinger is hatalmába kerítette, felemelte elfehéredett, ráncos arcát, és büszkén nézett a falon lógó képről szigorúan rátekintő katonatiszt szemébe.

Az émelygés és a fájdalom csak hosszú, hínárosan fojtó percek után kezdett alábbhagyni. Amikor a kín elviselhetőbbé szelídült, Baba néni diadalmasan, méltóságteljes lassúsággal emelte el tekintetét a katonatisztről, és a békebeli stílusban gyártott fekete telefonkészülékért nyúlt.

Ahogy hívása célba talált a másik oldalon, minden bevezetés nélkül, de kedvesen szólt bele a kagylóba. – Tiborkám, legyen olyan drága, és ha holnap jön megszerelni a távirányítót, hozzon fel megint két krémest is.

Sok munkahely – és sok főnök – van, aki gyakorlatilag nem törődik a dolgozóival, csak kitapossa belőlük, amire a cégnek szüksége van. Vannak aztán azok, akik olcsó népszerűségre törnek, de a segítség, amit adnak, nem valódi érték, vagy – még rosszabb esetben – még árt is a kedvezményezettnek.

Az én főnököm nem ilyen. Nálunk csak gyűlnek a visszamondott rendelések, a meg nem talált ügyfelek pizzái, meg a hibásan összeállított feltétek, de mi abból egy falatot sem ehetünk, hanem a nap vége felé mennek a szemétbe. Ha rákérdezek, hogy hátravihetek-e egyet a fiúknak meg nekem, a válasz egyenes beszéd: – Nem, nem, nem, hagyd csak ott, ahol van.

A felületes szemlélő fejében talán motoszkálni kezdene a gyanú, hogy ez otrombaság, vagy akár szívtelenség. Persze nem erről van szó. Emberek vagyunk. Megállás nélkül dolgozunk, épp csak egy-egy falat csokit, vagy egyéb gyors szénhidrát forrást van időnk bekapni, meg a csapból épp annyi vizet inni, amennyit pár pillanattal előtte ürítettünk.

Namost ilyen helyzetben jómagam és akaratgyenge, gyarló kollégáim valósággal rávetnénk magunkat azokra az árva pizzákra, és csak úgy tömnénk a fejünkbe, amennyit csak ép ésszel bírunk. Minket még az sem érdekelne, ha kalács lenne rajtuk meg tök.

De kérdezem én: akkor hogy kaphatnánk már meg ezeket a pizzákat? Hogy éjszakai zabálásokba bocsátkozzunk? Hogy alattomos úszógumit növesszünk, meg a legundorítóbb kinövéseket az érfalainkon? Aztán ötvenévesen szuszogva dögöljünk bele valami megérdemelt szív- és érrendszeri betegségbe?

Nem. Ez a sors akkor várna ránk, ha a főnökünk nem szeretne minket. De ő szeret minket; éppenséggel jobban, mint saját magát. Ő ugyanis minden nap legalább egyszer odaül az asztalához, megkeményíti a szívét, és pizzát és süteményt diktál le a torkán.

Én nem mondom, hogy ne virágozzék minden virág, de azt igen, hogy aki nem tudja tartani a sávot, az ne doboljon az ujjával a kormányon.

Japán pizzafutár kollégám gyenge volt, hagyta, hogy az európai autók iránt érzett fülledt, bűnös vágya ködöt vonjon a szeme elé, és vett egy automata BMW 330i kupét. Szabványos fogyasztása 15,7 l /100 km.

A háztömbnyi hosszban végigfutó kettőötvenes deszkapalánkból már tudom, hogy kiléphetek a navigációból: többet nem fog tudni segíteni. A kocsit egy elrohadt kerítés kidöntött oszlopa tövében hagyom, és a Google Maps madártávlat nézetén követem a mozgásomat a tenyeremen hordott pizzás táska tetején.

A házak nagy része le van dózerolva. Hogy építkeznének helyette, az még nem látszik. A másik oldalon lepukkant munkás-sorházak feszengenek szorosan egymás mellett. Jó néhány közülük már megkapta a vaslemezt az ajtajára és az ablakaira. A tulajdonosok vagy bérlők az ország másik felébe mentek, hátha ott lesz munka. Pár hónappal ezelőtt a ledózerolt tömb minden háza ilyen volt.

Egy kis zárvány felé közeledek. Emberi hangokat hallok, gyerekek rohannak elém, és ahogy követem őket, az élet egy kis szigete tárul a szemem elé. Vagy húszan, nagyszülők, apák, anyák, gyerekek, unokák, unokatestvérek ülnek körbe pár megterített műanyag asztalt. A szélálló üvegpikszisekben gyertyák pislákolnak. Élénk anekdotázás folyik a régi szép időkről.

Érkezésemet olyan lelkesedéssel és szeretetnyilvánítással fogadják, mintha Jézus második eljövetelét jöttem volna bejelenteni. A pénz már elő van készítve. A borravaló is. Az asztalfőn ülő nagymama vaskos ujjai sorban ragadják el a pizzákat és az italokat, a többiek pedig szétosztják a mindeddig üres tányérokra és poharakba.

A gyerekek még szaladnak velem egy kicsit visszafelé, aztán integetnek és futnak vissza enni.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi a furcsa az angol bürokráciában. Vannak rendszerek, de sokszor az az érzése az embernek, mintha nem lennének. Például a közlekedési lámpák nincsenek összehangolva. Ha egy kétszer négy sávos út egyszer megindul, nem kap hátrafelé sorban zöldet a többi autós, ahogy nálunk szokás, hogy ne alakuljon ki torlódás. Itt kereszteződésenként irányítják a forgalmat, és hogy a száz yarddal odébb történő eseményeknek hatása lehet az itteniekre, az mindezidáig nem merült fel.

Ugyanez a helyzet a már emlegetett irányítószámokkal is. Annyi bennük a rendszer, hogy mindegyik megjelöl egy kis területet az országban, sőt, még a várost is ki lehet találni belőle, de aztán annyi. Sokáig és sokszor úgy tűnik, hogy további törvényszerűség is van benne, például az LI3-mal kezdődő helyek egy „kerületben” vannak, de utána minden véletlenszerű. Magyarul a rendszer logikájából nem lehet önálló döntéseket hozni, mindent konkrétan meg kell nézni.

Az angol rendszámok bemutatása minden további magyarázatnál és gondolatkísérletezésnél jobban kifejezi az itteni gondolkodásmódot. Az angol rendszámokból kiderül, hogy egy autó mikori. Ha például 03 áll a rendszámában, akkor tudni lehet, hogy 2003 első feléből való. Ha a második feléből, akkor a számok helyén 53 szerepel. Ez a rendszer hibátlanul működik 2010-ig. Onnantól kezdve az első félév jele a 10, a másodiké pedig a 60. (2000 előtt más rendszer volt, a félévek pedig sem a naptári félévekkel, sem a pénzügyiekkel nem egyeznek). Az első két betű a vásárlás vagy első üzembe helyezés helyét kódolja. Ha az ember otthonától messze vesz kocsit, a kód marad, és a továbbiakban nem világos, hogy mi a jelentősége.

Van tehát egy rendszer, ami igen rafinált módon fejezi ki azt, amit nem látom be, miért ne lehetne nevén nevezni (ha már jelentőséget tulajdonítanak neki), és odaírni, hogy például 2003. Hab a tortán, hogy a nulla megegyezik az O-val, az egyes pedig az I-vel. Ez könnyen megkeverhetne bárkit, de hát a jól kitalált rendszerben lehet tudni, hogy hol van a számok, és hol a betűk helye, így egyértelmű az egész. Hacsak nem hobbyrendszámról beszélünk.

Itt borzasztóan figyelnek arra, hogy senkit meg ne bántsanak valami illetlen szlenggel vagy olyan feltételezéssel, amit például az illető külsejéből vonnának le. Persze a felszín alatt megy a spekulálás, és születnek az ítéletek. Van viszont egy kollégám, aki az ártatlanság olyan szintjére jutott (vagy megmaradt azon), hogy az már tényleg megkapó.

Egy monitoron figyeljük, hogy milyen rendelések érkeznek be, azaz hova kell menni, és mikor telefonált be vagy kattintott az ügyfél. A jobb oldalon a sorban a következő futár neve jelenik meg az egyes rendelések mellett. Szokott olyan lenni, hogy nem sorrendben visszük el a pizzákat, hanem ahogy épp kiosztják. A napokban is egy ilyen esemény készülődött: a második voltam a sorban, de a legfelső rendelést szánták nekem.

Már minden elő volt készítve, ellenőriztem, hogy minden benne van-e a csomagban, és épp indulni készültem, amikor ez a munkatársam elbizonytalanodott: végül is nem tudja, hogy melyikünk melyik. És – mint kiderült – épp rosszul tippelt. Én voltam ugyanis az európai kinézetű, barna hajú, a nyári barnaság maradékától is megszabadult figura, angol fülnek furcsa nevével a második a sorban, mellettem pedig egy gyapjas hajú, olajos bőrű, a borotválkozás után egy-két órával már acélos fényű borostát viselő arab. Mint politikailag ártatlan kollégám végül megtudta, ezt a srácot hívták Abdulnak, nem engem.

Az utóbbi napokban valahogy nagyon kevés borravaló jön össze. Ettől még inkább a figyelmem homlokterébe kerül. A legélesebben arra a tegnapi egy fontra emlékszem, amit két tíz- és két húszpennys társaságában kaptam. Ahogy egyszerre figyeltem a hőszigetelő tokra, a nyitott övtáskára és arra, hogy kinyissam a kocsit, az egyfontos nekinehézkedett, kibújt könnyebb társai közül, és kicsúszott a kezemből. Még éreztem, ahogy súlyával végigsimítja az ujjbegyemet. Aztán zömöket pendült a kövön. Utána csend. A sötét éjszakában nem találtam meg sem a repedések között, sem az avarban. Iszonyúan hiányzik.

Az egyik kedvenc munkatársam Sri Lankáról származik. Tizenhét volt, amikor elmenekült otthonról: polgárháború volt és irtották egymást az emberek. Először Németországban kötött ki, ott még állampolgárságot is kapott, majd Angliába jött, mert úgy tudta, hogy itt nincs üvegplafon. Ott nem lehetett egy bizonyos (nagyon alacsony) szintnél feljebb vergődni. Egyelőre (öt év tapasztalata alapján) úgy néz ki, hogy itt sem.

Van egy felesége, meg két gyereke. Ennek az embernek az égvilágon semmilyen végzettsége nincs, mindig takarításból, rakodásból meg ilyesmikből teremtette elő a pénzt. A gyerekei iskolába járnak, tudnak már németül és angolul. Ez az ember mindig mosolyog. A bőre szinte fekete, a fogai olyan fehérek, hogy nincs milyen jelzőt hozzájuk ragasztani.

Azt is mosolyogva meséli, hogy a kocsija annyit eszik, hogy csak akkor jön ki nullára, ha rendesen kap borravalót. És általában nem kap rendesen. (Mások se). Azt is nevetve mesélte, hogy a múltkor az egyik súlyosabb környéken járó motorral hagyta a háta mögött a kocsit, amit azonnal el is kötöttek. Lepergett előtte az élete: így nem tud pénzt keresni, új autóra nincs pénze, kábé vége mindennek. A fickó, akinek a pizzát vitte, kérdezte, hogy mi a probléma. Amikor megtudta, telefonálni kezdett, majd azt mondta, hogy várjon két percet. A kocsi pont két perc múlva a szomszéd utcában állt négy nyitott ajtóval és járó motorral. Megtanulta a leckét.

A kocsiknál időztünk egy kicsit. Hogy mi drága, és mi nem. Hogy nekünk Zsigulink volt, amire én nem is tudom, hány évet kellett várni. Ők meg a négy testvérével megfordultak az utcán, ha bicikli tulajdonost láttak. A legkisebb Sri Lankán van, a többiek Németországban, Franciaországban és Kanadában. Az előbbieket nagyjából évente látja, az utóbbit soha.

Amikor megeredt a nyelve, kicsit politizált is. Azt mondta, hogy Mahatma Gandhi inkább ravasz volt, mint nagyszerű. Sikerének nagy részét azok érték el, akik harcoltak, embert öltek. A szabadságharcosok. Vagy nyugatiul: terroristák. Ők teremtették meg az alapot arra, hogy Gandhi eladhassa békés imidzsét, és hatalomba kerülhessen. Aztán úgy fogalmazott, hogy Radzsiv Gandhit is meg kellett ölniük. Többes szám első személyben.

Azt is mondta, hogy Hitlerről is másként gondolkodik, mint ahogy itt szokás. Erre azért felszaladt a szemöldököm. Ő úgy tartja számon, hogy Hitler a gazdagok kezéből a szegényekébe akarta adni a jólétet. Erre arcjátékkal és kézjelekkel mutattam, szinte önkéntelenül, hogy a számomra rendelkezésre álló információk alapján egészen mást szűrtem le. Ő meg jelezte, hogy elhiszi és elfogadja, hogy én mást gondolok erről. Hitler másik érdeme a szemében, hogy elvonta az angolok energiáját és haderejét a gyarmatokról, akik e nélkül tán soha nem szabadulhattak volna fel. Ezen nem vitatkoztunk.

A múltkor szemetet szedtünk. A helyi diákok, miután a szemeteseket nagyjából megtöltötték az utcán megevett pizzák dobozaival, többet nem kísérleteztek, hogy mégis betuszkolják valahova őket, vagy ne adj’ isten elvigyék egy másik szemetesig, hanem ocsmányul szétdobálták őket. Meg a kisebb mártásos tégelyeket, meg azok fólia fedeleit.

Ő hajlott volna arra, hogy csak a nagyobb darabokat szedjük össze. Mondtam, hogy átérzem, hogy mire gondol, de az a helyzet, hogy mégis csak össze kell szednünk ezeket is. Elfogadta, és szedte ő is. Kiegyeztünk abban, hogy a cigarettás dobozokat, meg a piás üvegeket nem szedjük fel. Azokhoz már tényleg semmi, áttételes közünk sincs.

Miközben eszerint cselekedtünk, egyszer csak elkerekedett a szeme ijedtségében, és megálljt parancsoló kézmozdulattal hirtelen hozzám lépett. Egy vaskos, csupasz pizzaszélet tartottam a kezemben. Azt mondta, hogy ezt ne, és kitárt tenyerével az ég felé mutatott. Ez a madaraké. Na, mondtam, ebben mélyen igazad van, és neheztelve gondoltam saját magamra, amiért ezt nekem külön el kellett mondani.