A nap végére egy tízessel kevesebb volt nálam, mint kellett volna. Lázasan kutattam a különböző napok és éjszakák határain összemosódó emlékeim között, hogy hol fújhatta el a szél, hol eshetett ki a zsebemből, az övtáskámból, a kezemből, hol kaphattam kevesebbet, hol adhattam vissza többet, és az az ügyfél egyáltalán ma volt-e.

Aztán, azzal a gyomorszorító érzéssel, amit annak idején a matematika órákon szoktam érezni, amikor szorít az idő, le kell tenni a tollat, és én tudom, hogy az ilyen feladatnál, ilyen helyzetben szoktam hibázni, egyre határozottabban rémlett, hogy valahol a szokásos számolási nehézségbe ütköztem. Ha egy kerek összegnél épp csak egy kicsivel nagyobb a számla, de nem a sorban következő első vagy második címletű bankjegyet kapom (azaz például huszonegyre huszonötöt vagy harmincat), az agyam hibaüzenettel le akar állni, én pedig reménytelenül számolok magamban, aztán inkább adok egy becslést.

Néztem a cetliket, hogy hátha ráismerek az összegre, a címre, vagy ezek alapján beugrik a helyzet maga. Azt már láttam magam előtt, ahogy vívódom, és végül visszaadok tizennyolcat. De hol történhetett? Letettem a papírt, magamat emésztve csináltam a dolgomat, aztán újra a kezembe vettem, és így egy darabig, míg végre beugrott, hogy melyik volt az.

Egy Mohammed nevű embernek adtam oda a Pall Mallon. Harmincegy volt a számla, sokáig pakolászott tízeseket, de aztán nem volt aprója, így két húszast adott. Most egy kicsit könnyebb volt, és egy kicsit nehezebb. Mivel azért inkább nehezebb volt, és éreztem, hogy az aznapi benzinpénzem szűk háromnegyedének elvesztése olyan gondolatláncot indítana el a fejemben, aminek nem akarok a végére jutni (azaz az óradíjamon felül szívességből vezettem a városban, csak hogy vezethessek), hirtelen elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a dolgot.

A helyzettel tisztában lévő kollégám sajnálkozó és hitetlen tekintetétől kísérve a kezembe vettem a telefont, hogy sms-t írjak, majd mégis inkább felhívtam Mohammedet. A telefon csak csörgött kínzó hosszan, de amikor már a hangposta következett volna, mégis beleszóltak a másik végén.

Elnézést kértem az igen késői zavarásért (két óra múlt – igaz, a pizzát is egy után nem sokkal vittem ki), és egy célratörő bővített mondatban elmondtam, hogy mi nyomja a lelkemet. A mondat azzal végződött, hogy ez az aznapi benzinpénzem javarésze. Rövid csend után Mohammed azt mondta, hogy várjak egy kicsit, megnézi a tárcáját, hogy mi van, mi nincs benne. Még hosszabb csend következett. A végén pedig újra jelentkezett azzal, hogy igazam van, tényleg lett egy plusz tízese.

Megkérdeztem, hogy felugorhatok-e érte, pillanatok alatt odaérek. Erre nem vágta rá, hogy igen, hanem hümmögött egy kicsit, talán magával tanakodott, nem tudom, de mikor már épp mondtam volna, hogy tényleg nem tartana semeddig az egész, végül kibökte, hogy ne fáradjak, majd ő beül a kocsijába, és odahozza, ahol vagyok. Ezt persze megpróbáltam visszautasítani, de nem sikerült.

Nyolc perc múlva fékezett az üzlet előtt, kiszállt, és miközben a tárcáját vette elő, elnézést kért, hogy nem tűnt fel neki. Mondtam, hogy á, ne eméssze magát, az a gond, hogy én nem vettem észre, hogy mit cselekszem. A szóban forgó összeghez képest óriási megkönnyebbülést éreztem, mert egy konok fogyatékosságomból fakadó kárból olyan élményt sikerült a nap végére kovácsolni, ami arra tanít, hogy nem szabad feladni, elengedni a dolgokat, meg arra, hogy – ami az embereket illeti – nem olyan rossz a helyzet, mint sokan és sokszor gondoljuk.

A kezemet nyújtottam Mohammednek, még egyszer megköszöntem, és hozzátettem, hogy jó embernek tartom. Neki erről nem elmélkedtem persze, de egy ilyen helyzetben az emberek vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek.

Folyamatosan finomhangolt tapasztalataim alapján továbbra is fenntartom, hogy az esetek nagy többségében előre elrendelt, hogy fogok-e borravalót kapni: már ott lapul a pizza boldog tulajdonosának a tenyerében, mikor ajtót nyit – vagy nem.

Tegnap mégis megtapasztaltam, hogy milyen a konkrétan megszerzett jatt. Időre kellett vinnem egy fuvart. Az ilyesmi azt jelenti, hogy például dél körül telefonál valaki, hogy hatra kér ezt-azt. A főnököm a kezembe nyomta a pakkot, hogy hétre érjek oda vele, és korábban ne lépjek be a házba. Van köztünk egy kis nézetkülönbség a mentén, hogy nekem gyorsnak vagy takarékosnak kell lennem. Az előbbit ő monitorozza, az utóbbit én. Utalva a konfliktusra mondtam neki, hogy így borzasztó nehéz lesz javítani az átlagos kiszállítási időmön. Ő mosolygott, én meg kompromisszumot kerestem magamban.

Egyet tudtam: oda viszem a pizzát, amilyen hamar csak tudom. Közben majd kitalálok valamit. Gyorsan ment minden. Innen is jött az ötlet. Becsöngettem a vártnál bő tíz perccel korábban, és komoly arccal kezdve, de aztán mosolyba hajolva mondtam, hogy borzasztóan sajnálom, hogy korábban értem ide a megbeszéltnél, de egyszerűen nem tudtam mit tenni: mindenhol zöldet kaptam. A nő mosolyogva mondta, hogy ez igazán nem probléma a részéről, és visszament kikotorni egy kis borravalót.

Gordon családja védelmében és gyarapításában eltelt hosszú uralkodás után az örök vadászmezőkre távozott. De lelke nem nyugodhatott békében. Az „örök vadászmezők” nem az antilopok mennyországa.

Anthony jellegzetes figura. Messziről felismerni, ahogy a hetedik ikszében kissé előrehajolva biceg ó-lábain, és közben mindig int, mindig köszön valakinek.

Az első napjaimon egy fogósabb címet magyarázott. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, az általa felsoroltak közül egyetlen vonatkoztatási pont sem ugrik be, úgyhogy ne fecsérelje rám az energiáját, majd megoldom a navigáció, meg a google maps együttes segítségével valahogy. Azt mondta, hogy pontosan tudja, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, úgyhogy egyszerűen menjek utána.

Anthony ezután felvezetett engem egészen a kapuig, kiszállt, és odajött hozzám jellegzetes bicegésével, és megmutatta, az udvaron merre menjek, majd a kitérője után ment csak a saját fuvarjára. Azóta is pontosan emlékszem arra a helyre. Az első bevésődés a fogósabbak közül.

Anthony ha fuvarra megy, mindig elköszön, ha visszajön, szintén. Azt mondja, ő úgy fogja fel, hogy itt szívességből dolgozik. Van egy rendes munkája. Ha azzal végzett, jön ide, és csinálja gyakran hajnalig. Másnap hatkor munkába megy. A kölcsöne visszafizetéséhez kell a pénz.

Még két éve és pár hónapja van hátra a munkával töltött évekből, és a kölcsönből ugyanannyi. A borravalót lottóra költi. Azt mondja, ez tartja benne a lelket. Ha nyer, akkor azonnal rászakad a szabadság. És ez bármelyik pillanatban megtörténhet.

Szerintem neki elfoglaltság is kell, de abban is majdnem biztos vagyok, hogy a munkán kívül is szépen feltalálja magát. Úgyhogy azt kívánom neki, hogy akkor nyerjen a lottón, amikor neki a legjobb. Ha holnap, akkor holnap, ha két év múlva, akkor két év múlva.

Az egyik kollégám valószínűtlenül sok borravalót kapott egy olyan napon, amikor egyébként én is rekordot döntöttem, de azért szembetűnő volt a különbség. Kérdésemre elmondta, hogy ő jófej, igyekszik beszélgetésbe elegyedni az ügyfelekkel, kedves hozzájuk, mosolyog rájuk, ezért jutalmazzák ennyire.

Ez persze igazságtalan velem szemben, aki szintén kedves vagyok és jófej, de nem hagytam, hogy az így felgyülemlő érzelmi töltet negatív irányba süljön el, hanem elhatároztam, hogy mostantól kimondottan és célzottan figyelni fogok arra, hogy kedves, pozitív és érdeklődő legyek.

Az új paradigma első napján el is kezdett ömleni a borravaló. Öt szállításból ötször kaptam jattot, aztán egy kicsit megtört a lendület, de a nap végén így is elég jól álltam. Aznap egy másik kollégám kapott többet, mint én. Egyébként ő is kedves figura.

Vizsgálgattam a jelenségcsoportot pár napig (és azóta is azt teszem). Szerintem az a helyzet, hogy szinte ugyanannyi borravalót kapok, mint egyébként, csak két tényező növeli az aktuális számot. Az egyik az, hogy a híresen rosszul jattoló egyetemisták épp nincsenek itt, a másik, hogy karácsony környéke van. Emellett persze el tudom képzelni, hogy a kedvességem pár bizonytalan szavazót az adakozás oldalára billentett, de alapvetően mégiscsak az a helyzet, hogy az emberek többsége előre eldönti, hogy fog-e borravalót adni, és már a kezében van (vagy nincs) a summa, amikor ajtót nyit. Szóval azt gondolom, hogy a kedvesség módszerével lehet csiszolni a számokon, de alapvetően megváltoztatni nem lehet azokat.

A módszer – az én előadásomban – egyébként úgy néz ki, hogy minden egyes alkalommal hiba nélkül mosolygok, a „Hogy vagy?” kérdéssel indítok, ha pedig mohóságot, fázást vagy bármi hasonlót észlelek az ügyfélen, akkor elejtek valami kis kedvességet azzal kapcsolatban, és azt mondom neki, hogy ez majd felmelegíti, vagy hogy látom, már nagyon várt, stb. Ha van kutya, megdicsérem a hivatásszerű ugatásért.

Nem várt mellékhatás, hogy az egész színjáték közben (ahol elvileg csak akkor éreznék őszinte örömöt, ha kapok borravalót) ténylegesen jobb a kedvem, és még akkor is megmarad a mosoly az arcomon, ha üres kézzel távozom.

Mindig meg szokott lepni, amikor külföldiek azt gondolják, hogy a magyar a szláv nyelvek közé tartozik. Annak tudtam be a dolgot, hogy vannak, akiknek a francia meg a német akcentus is ugyanolyannak hangzik.

Pár alkalommal viszont az tűnt fel, hogy a TV-ben, rádióban megszólaló szlovák politikusok vagy akárkik úgy beszélnek, mint ha magyarok halandzsáznának.

Most meg van pár szlovák kollégám. A magyar szavakat hibátlanul ejtik ki. Nem egész jól ahhoz képest, hogy nem magyar az anyanyelvük, hanem hibátlanul. Olyan is, aki amúgy egy szót sem tud magyarul.

Magyarul (szlovákul) azonos a hangkészletünk, csak máshogy fűzzük össze ezeket a hangokat. Ráadásnak ott van, hogy nálunk is vannak kisebb mássalhangzó torlódások, kemény r, cs…

Sőt. A napokban szlovák kollégáim az egyik angol srácnak a szlovák nyelvvel való elinduláshoz nélkülözhetetlen szavakat tanítottak – az utóbbi kérésére. Ezek (picsa, kurva) hangzásukban és jelentésükben is tökéletesen megegyeznek a magyar változatokkal.

A jégesőről annyit tudtam, hogy – elsőre paradoxnak tűnő módon – nagy melegben lehet számítani rá, ugyanis a felhevült földfelszín (vagy pláne aszfalt és egyéb mesterséges felület) miatt a pára olyan sebességgel száll fel, hogy „pillanatok alatt” olyan magasságba emelkedik, ahol a kicsapódó pára egyúttal meg is fagy.

Ezért eléggé meg voltam lepve, amikor a múlt héten négy fokos hőmérséklet mellett jégesőt láttam – vagy hatszor aznap. Korábban szerzett ismereteimmel, és azok tarthatatlanságával rögtön elő is álltam Edward kollégámnak. Ahogy én meg voltam lepve ezen a jégesőn, ő úgy csodálkozott el azon, hogy nálunk hogy szokás az ilyesmi.

Megtudtam, hogy ezt itt hell’s stones-nak (pokol kövei) mondják, és hogy jellemzően az évnek ebben az őszi-téli szakaszában fordul elő, Edward rögtönzött becslése szerint nagyjából hat-hét alkalommal évente.

A pára felszállásáról szóló ismereteimet megpróbáltuk egy közös elméletbe integrálni. Az erre tett kísérletünk során odáig jutottunk, hogy a Brit szigetek időjárását amúgy is nagyban alakító meleg Golf-áramlatnak alighanem szerepe lehet a dologban, amikor az ilyenfajta intellektuális naplopásra teljesen rezisztens főnökünk kérésére hirtelen megint pizzát kellett szállítanunk.

Szeretném jól végezni a munkámat, és tudom, mennyire jó az ügyfélnek, ha nem kell lejönnie az emeletről, ki hideg szélbe a kapuig (ami egyébként sokuk számára magától értetődő eljárás, és én sem bánom igazán, amikor például tilosban parkolok). Ezért – ha csak lehet – még a bejárati ajtóig is elmegyek.

Az egyik négyszáz lakásos komplexumban a harminchármas lakást kellett keresnem. Örömmel láttam, hogy a sok apró számocska mellett az egyik postaládán a negyvennégyes szám szerepelt messziről is olvasható, nagy fekete számokkal. Ki is szálltam, hogy közelebb menjek, hátha a harminchárom is ott lesz, és nem két lépcsőházzal odébb. Ahogy odaértem, ez a kapucsengő fogadott.

Szépen visszaültem a kocsiba, és telefonáltam, hogy itt vagyok a főkapunál.

Ebben a házban nem mehetek fel az ügyfélhez, az aulában kell várakoznom. Mikor odaérek, a beszélgetés már tarthat egy ideje. Egy angol késő-huszonéves magyaráz az afrikai portásnak. Azt mondja, hogy érdekes megfigyelni, és nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy a dzsungel királya, az oroszlán, és egyes emberek jelleme között milyen kézenfekvő és letagadhatatlan hasonlóság mutatkozik.

Napóleont hozza fel, az uralkodásról és nagyra hivatottságról beszél. Tekintélyről és tetterőről. Nemzetközi jelentőségről. Az afrikai portás arcán a még épp elviselhető, de sokkal tovább már nem tolerálható fájdalom jelei mutatkoznak. Fejét elfordítja a beszélőtől, tenyerével lassításra, szünetre inti, és ha a másik megáll a beszédben, nagyon kéri, hogy értse meg, hogy a király az elefánt, nem az oroszlán.

Az angol erre ügyet sem vet. Sőt. Még hangosabban, még erősebben gesztikulálva, beszélgetőpartneréhez még közelebb lépve hangsúlyozza az általa felfedezett fajközi törvényszerűséget. A fekete a két kibékíthetetlenül más világ határára kényszerülve csóválja a fejét, zavartan és szomorúan néz maga elé, sóhajtozik és topog. Ahogy az angol levegőt vesz, újra megszólal, most már két kezét kérőn egymáshoz illesztve, hogy de hát értse meg, hogy ha az állatoknak van királya, az szükségképpen az elefánt kell, hogy legyen.

Közben megérkezik az ügyfelem, megkapja a pizzáját, és visszamegy a lifthez. Én még állok egy darabig, és azon gondolkodom, hogy ha közbeszólok, hogy az oroszlán a szavannán él, akkor vajon könnyítem vagy nehezítem a fekete helyzetét. Végül nem szólok semmit, csak elköszönök.

Celldömölki itt és most beláthatatlan okokból, de sünt székelt. A kórházban az altatásból ébredezve épp azzal a gondolattal próbálta magától távol tartani a rátörni készülő pánikot, hogy olyanon van túl, aminél rosszabbra már aligha kell számítania az életben. Ekkor azonban meglátta az ágya mellett a két karba font kezű, vádló tekintetű állatvédelmist.

Kétféle ember van, aki szinte csak résnyire hajlandó kinyitni az ajtót, hogy a pizzáját átvegye. Az egyik a tinédzser fiú(k egy része). Nekik látszik a felsőtestük és az egyik lábuk nagyjából combközéptől lefelé. A köztes részt groteszk, oldalra hajlott testtartást felvéve rejtik az ajtó mögé. Erről nem szeretnék többet beszélni.

Vannak viszont a muzulmán nők. Ők soha nem jönnek le a kapuhoz, noha sok házban ez az előírás. Csak nagysokára nyitnak ajtót, előtte hallani, ahogy szöszmötölnek, vizslatnak a kémlelőnyíláson át. Mindig nagyon mosolyognak, de olyan furcsa, bocsánatkérő, félszeg módon, mint akik vagy tilosban járnak, vagy nem biztosak benne, hogy helyesen cselekedtek, amikor idegen férfit engedtek az ajtajukhoz.

Az egész azért szúrt szemet igazán, mert akkora rést sem hagynak, hogy a pizza beférjen: meg kell dönteni negyvenöt fokban, ami nehézkes, összekuszálhatja a szeleteket, és eleve teljesen felesleges kellemetlenség.

Mindig ott csiklandik bennem az önkéntes ismeretterjesztő, és félek, hogy egyszer elő is jön, és el fogom magyarázni az egyik ilyen asszonynak, hogy ha csak résnyire is kinyitja az ajtót, azt már könnyedén rá tudja rúgni a leggyengébb fizikumú pizzafutár is. Amelyik pedig tényleg annyira gyenge, hogy még erre is képtelen, annál fegyver lesz, és az évek, évtizedek alatt felgyülemlett frusztráció, hogy használja is. (Szándékosan nem beszélnék egyes szám első személyben, nehogy véletlenül megijesszem). Ön is beláthatja asszonyom, hogy ezen a ponton már nincs mit óvatoskodni, azt korábban kellett volna. Az a vonat pedig már elment, ha érti, mire gondolok – folytatnám, és a szemkontaktust végig tartva a küszöb és az ajtó közé tett lábamra mutatnék jelezve, hogy a biztonsági zónán jócskán belül állok.

A legokosabb az ilyen helyzetben tehát, ha kiadja a pénzt az ajtó alatt, majd meggyőződik róla, hogy elmentem. (Vegyük észre, hogy itt épp csak egy villanásnyira, hogy a témát emberközelivé tegyem, mégis egyes szám első személyt használok). Itt azonban hozzátenném, hogy ez a megoldás két kockázattal is jár. A pizzafutár ugyanis lehet, hogy a.) elviszi a pénzt is, meg a pizzát is. Vagy b.) csak mímeli a távozást, és hipp-hopp megint ott tartunk, hogy – ha fizikuma engedi – rárúgja az ajtót a hamis biztonságérzettől elbódult háziasszonyra.

Száz szónak is egy a vége asszonyom, önnek vitális érdeke, hogy megtanuljon főzni.

Nem vagyok született kereskedő. Az a plusz, ami az ilyen emberek arcára minden helyzetben mosolyt húz, nálam enyhe mínusz.

A múlt héten az egyik igen hosszú nap meghosszabbításában, ahogy az utolsónak hitt fuvarommal fél három előtt pár perccel visszaértem az üzletbe, egy újabb kiszállítás réme fogadott.

Körülbelül azzal a lelkesedéssel indultam útnak, ahogy az ember injekciózásra megy. A helyszínen kiderült, hogy a srácok a rendelést még fél egykor adták le. Nem volt már jó kedvük. Elnézést kértem tőlük a kellemetlenségért (amiről nekem nem szóltak), de ők kitartottak a folyamatos pampogás mellett.

Amikor kiderült, hogy elfelejtettem a kólájukat, egészen felháborodtak – egyébként teljesen jogosan. A főnökömmel akartak beszélni, és a kérésük olyan hatást keltett, mintha egyúttal az én megijesztésemet is szolgálná. Én ijedős is vagyok, de pont nem az ilyesmitől félek.

Rohadt fáradt voltam már, abban a pszichés állapotban, amikor a többszörösen utolsónak hitt pillanatban derül ki, hogy még mindig nincs vége, úgyhogy nagy levegőt vettem, és mélyen a hangosabbik hepciáskodó szemébe néztem, felemeltem az ujjamat, hogy lássa, csak egyszer fogom elmondani a mondókámat, és a normál hangerőnél épp csak kicsit hangosabban, robbanás előtti nyugalmat erőltetve elmondtam, hogy elhiszem, hogy nem örül, most felhívom a főnökömet, hogy beszélni tudjon vele, viszont azonnal nyugodjon meg, és fel ne bassza az agyamat (Don’t you fuckin’ piss me off’). A bővített mondatom után tényleg ökölbe szorult kézzel néztem kérdőn a szemébe, és ő jelezte, hogy megértett.

Abban maradtak a főnökömmel, hogy ebből kóla már nem lesz, viszont két fonttal kevesebbet kell fizetniük. Megkapták az árut, fizettek és elbúcsúztunk.

Visszaérve a főnököm feltette a bosszantó, értelmetlen és intellektuálisan méltatlan kérdést, hogy miért felejtettem el a kólát. Pár pillanatig gondolkodtam, hogy van-e értelme egyáltalán válaszolni, hiszen az ok elég egyértelmű, plusz annak ismerete nem befolyásolja a már megtörtént eseményt, de végül mégis válaszoltam. Mégpedig azt, hogy azért, mert nem gondolom, hogy az embereknek éjjel fél háromkor még koffein tartalmú italokat kellene inniuk.

A főnököm nem reagált érdemben (vagy akárhogy) a kérdésére kapott válaszra; szinte úgy nézett ki, mintha tudomásul vette volna. Később megemlítette, hogy ő nagyon kevés kólát iszik, és azt is borzasztó ritkán.

Kate Fox könyvében sok helyen és összefüggésben olvastam, hogy az angolok bizonyos helyzeteket előre kidolgozott, és általánosan bejáratott sémák szerint kezelnek. Ez a köszönési szokások, a jégoldó beszélgetések és az ismerkedés környékén a legszembetűnőbb.

Munkám során azonban a nyomára bukkantam egy másik, a jelek szerint elsöprő erejű panelre. Eddig legalább húszszor sütötték el azt a tréfát, hogy az utcán, vagy ablakból jelentkeznek a pizzáért, majd kijelentik, hogy csak vicceltek. Ennyi.

A diákok között kimagasló népszerűségnek örvend a dolog. Ha működne mint vicc, az azért lenne, mert tényleg van, hogy egy kocsmába vagy kocsma elé, diákszállás kapujához kell kivinni a pizzát, és olyan is van, hogy a megrendelő férfi, de az átvevő nő, vagy fordítva. Azaz nem tudhatom, hogy tényleg az övé-e a pizza.

De ugye nem működik, mert nem vicces. És ezt tényleg nem sértődötten írom, hanem inkább szomorúan. Szánalmasnak tartom, hogy attól mulatságos valami, hogy sokan megegyeznek abban, hogy egy szinte tetszőleges dolog mostantól viccesnek számít. A beteljesülés a legtöbb esetben még akkor is bekövetkezik, ha egyáltalán nem reagálok. Elég nekik kimondani a varázsigét, és máris termelődik a dopamin az alultáplált agyakban.

Persze van, amikor úgy alakul, hogy olyan metakommunikáció kíséri a jelenetet, ami azt tükrözi, hogy az elkövető igazi diadalt érez, a társasága meg osztozik az örömében. Az ilyen persze bennem marad, mert nem vagyok még elég gyors, hogy rögtön szellemesen reagáljak angolul.

Eddig annyi jött össze, hogy egyszer két csávó csapódott mellém, amikor a címzett a diákszállásáról kifelé jövet már láthatóan útban volt felém. Mondták, hogy ez az övék, és kérdezték, hogy mennyit kell fizetni. Mondtam, hogy annyit, amennyit ezzel a sráccal kialkudtok, és azt is neki. Sziasztok. Rajtam kívül mindenki lefagyott. A két tréfarépa, és az ügyfél is. Én viszont sosem tennék olyat, hogy bejelentem, hogy az előbb viccet hallottunk.

Mivel eleve gyanakvó típus vagyok, olyan is volt már, hogy kis híján megtagadtam a pizzát a tulajdonosától. Egy bár előtt ült egy kábé száznegyven kilós kiskirály, és nagy hangon jelentkezett a pizzáért, de aztán elfordította a fejét, úgyhogy maradtam, ahol voltam. Mikor kétszer megerősítette szóban, hogy tényleg ő rendelte, és láttam rajta, hogy éhes és türelmetlen, végül hittem neki, és elfogadtam a pénzt.

Egy – talán a gyerekek erkölcsi fejlődésére kieszelt – elmélet szerint a helyes viselkedést először a büntetéstől való félelem váltja ki, majd a normáknak megfelelően viselkedők megvetésének elkerülése iránt érzett késztetés, végül pedig a belátás, hogy valóban úgy szép viselkedni, ahogy. Ezzel az elmélettel az a bajom, hogy naiv baromság.

Vegyük az angolokat és a gyorshajtást. Itt a városban 30 mérfölddel lehet menni (ami kb. 50, pontosan pedig 49,8 km/h). Az egész város, az egész ország tele van táblákkal, hogy az adott helyen kameráznak, úgy vigyázz.

Sajnos ezek nem minden esetben egyszerű ijesztegetések, ahogy azt nemrég konkrétan megtapasztaltam. Papírom van róla, hogy 30 helyett 44-gyel mentem, ami 60 fontba került. Ha csak 42-vel mentem volna, nem kapnék 3 büntetőpontot, hanem elmehetnék egy sebességtudatossági tanfolyamra, ahol a lelkemre beszélnének, hogy milyen őrültséget csináltam, amikor egy többsávos úton, ami úgy néz ki, mint egy sztráda, 44-gyel ámokfutottam. (Ugyanilyen tanfolyam van a piros lámpákról is).

Az elmélethez visszatérve: továbbra is azt gondolom, hogy idiótaság az adott helyen a 30-as tábla (ahogy egyes hegyi szerpentineken meg épp a 60-as „korlátozás” a durva túlzás, ahol már 40-nel is fél, aki nem adrenalinfüggő). Mégis 30-cal fogok menni ezután. Illetve 35-tel, mert az autók órája úgyis siet egy kicsit, és azért a pár mérföldért meg már csak nem haragszanak meg. Mindezt pedig azért fogom tenni, mert félek a büntetéstől, félek kifizetni felesleges summákat, meg félnék többet fizetni a biztosításomért. Itt ugyanis a szerzett pontokat be kell jelenteni a biztosítónak. Már annak, aki van olyan erkölcsös, hogy ezt megteszi.

Egyszerűen nevetséges látni például azokat a suhancokat, akik vastagon 200 lóerő feletti kocsijukkal bestiálisan kilőnek a sztrádára vivő körforgalomból, majd úgy megállítják a mutatót 70-nél (ami kb. 120, pontosan pedig 116,2 km/h), mintha oda lenne rajzolva. Az 1100-as, 140 lóerős motorokon kuporgók is 70-nel repesztenek el a 69-cel totyorgók mellett.

Épp tegnap történt (nem először egyébként), hogy egy 20-szal menőt úgy előztem meg, hogy közben 35 fölé is lendültem. A megelőzött erősen villogott hátulról, így hozta tudomásomra, hogy megvet és/vagy neheztel rám, amiért ilyen törvényen felül állónak tartom magam.

Ugyanilyet tapasztaltam piros lámpánál is. Ugyanis jó párszor előfordult már, hogy egy-egy lámpa épp piros állapotában fagyott le. Szerencsére a legtöbbször éjjel történik ilyesmi. A néptelen útra csak a hibás lámpa miatt feltorlódott autók hoznak valami életet. Amikor a normál várakozási idő négyszeresének eltelte után nekivágtam, szintén villogtattak hátulról.

Meggyőződésem szerint ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy a félelemvezérelt ember egyfajta megszégyenülést, belső feszültséget él át. Vak szabálykövetésének eredménye derekas szopás, a szabályszegő meg hazaér vacsorára. Egy tökéletes világban ez ugye nem fordulhatna elő. A szabálykövető előtt két lehetőség áll. Vagy kijelenti magáról, hogy birka, vagy a másikat feketíti be. Az előbbi opciót valamiért nem szeretik választani ez emberek, pedig a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Inkább a másodikra szavaznak, és villognak, meg felháborodnak, meg összeszörnyülködnek a feleségükkel.

A dologban számomra az az érdekes, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy erkölcsi magaslaton állnak, pedig valójában csak azt igyekeznek minden erejükkel elkerülni, hogy magukat gondolkodni és önállóan cselekedni nem képes birkáknak lássák. (Az erre alkalmazott módszer neve egyébként kognitív disszonancia redukció).

Sejtésem szerint a jelenség generációról generációra száll. Akinek a dédapját karóba húzták adócsalásért, az már olyan családba születik, ahol nem kérdés, hogy azt a pénzt oda kell adni az államnak. Az ilyen ember könnyen gondolhatja, hogy neki belső meggyőződése, hogy ez így helyes. Azért a büntetések réme ott lebeg ilyenkor is – a biztonság kedvéért.

Ma feltetettem a téli gumikat. Amikor a borravalót odaadtam, a srác, miközben megköszönte, külön a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy van helye annak a pénznek, és tényleg nagyra értékeli, hogy adtam.

Így aztán nekem is különösen jól esett a dolog, mert a sokszor gépies szokás valódi tartalommal telt meg. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire jó érzés adni, én miért nem kapok mindenkitől borravalót.