Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.

Tegnap éjjel az egyik osztott, többsávos úton egy róka a járdán várta meg, amíg az előttem haladó kocsi elmegy mellette, majd a városi közlekedésben jártasak ütemérzékével határozottan, de nem sietősen átment előttem. A szájában egy jókora patkányt tartott.

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.

A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.

2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.

Ez a parkoló napközben sokszor teljesen megtelik. Az ilyenfajta bunkóság jutalma egyes otthoni lakótelepeken az, hogy az elkövető összes kilincsét gazdagon bekenik kutyaszarral. Persze lehet, hogy nem ebben a gépjármű-kategóriában. Kutyaszar amúgy itt is van, talán csak a kreativitás, a látszólag össze nem függő elemek közötti kapcsolat megtalálásának a képessége hiányzik.

Mongol kollégám szerint kezd túl sok lenni a paki(sztáni) a cégnél.

Tetszhetnének is, de alapvetően inkább rossz érzésekkel töltenek el az itteni polgári aktivitás egyes megnyilvánulásai. Már korábban írtam róla, hogy egy örök-piroson való áthajtást, vagy a megengedett sebesség túllépését sokszor mutogatással, villogással „büntetik” az angolok; így jelzik, hogy szabály sérül, és ők ennek nem örülnek.

Egy ideje olvasgatom a liftekben és a lépcsőházakban kifüggesztett kis közleményeket. A ház ügyes-bajos dolgain túl figyelmes lettem egy önálló kategóriára is. Arra, amikor egy lakó névtelen levélben figyelmeztet valakit arra, hogy ne csináljon valamit. Nálunk ez általában egy anyázás alakját ölti, esetleg tartalmaz valami ígéretet arra az esetre, ha a levélíró az elkövetés közben összefutna a címzettel. Itt ezt professzionálisabban űzik.

Történik valami, ami a kifüggesztett szöveg szerzőjének – egyébként okkal – nem tetszik. Erre ő – a jelek szerint – nem áll az elkövető elé, és nem mondja meg a véleményét, hanem ír (de nem aláír) egy papírt, amiben közli, hogy kamera figyeli az elkövetőt, vagy hogy már fel is jelentette a megfelelő hatóságnál.

"Pár, hozzám eljutott panasz szerint bizonyos növények erős szaga jut be a lakók lakásaiba, a folyosókra és a liftbe is. Esetleg lehetne csak az erkélyen füstölni. - Billy"

Ebben az tetszhetne, hogy nem csak magukban puffognak az angolok, hanem érvényt is szereznek az amúgy értelmes szabályok betartásának. Itt tényleg olyan méltányolható kérésekre kell gondolni, mint hogy ne köpdössék tele a tükröt a liftben, vagy hogy ne dobjanak le szemetet az ablakból az udvarra. És ez egy jól működő, öntudatos és a megteremtett kulturális értékeket aktívan oltalmazó társadalom képét rajzolja elénk.

"Nemrég néhány lakó ebből a tömbből szemeteszsákokat és üvegeket dobott ki az erkélyéről és az ablakából. A zsákokat jelenleg az önkormányzatnál vizsgálják neveket és címeket keresve. Számíts hatósági intézkedésre."

Csak – ahogy én érzem – az egészet körbelengi egy sötétben bujkáló, a szemtől szembe való találkozást elfordított tekintettel abszolváló, majd a zárt ajtó mögötti biztonságából feljelentő féregség. Biztos a fent említett önkéntes közlekedési rendőrök, meg a hónapokkal korábbi képzési élményem miatt, ahol a nyitottság és az elfogadás divatos szólamainak felböfögése után önfeledt kirekesztésbe kezdtek a tanult kollégák.

"Lehet, hogy nem tetszik, amit a tükörben látsz, de ez még nem ok arra, hogy leköpd. Kamera figyel téged."

Ezeknél a közleményeknél is azt érzem, hogy az ilyen emberek vígan és önként elhajtanának egy náci diktatúrát – ha éppen abba születtek volna, és nem egy pár száz éves demokráciába. Na ezért nagyon fontos szerintem, hogy egy adott ország / kultúra milyen értékeket közvetít és sulykol a polgáraiba. Ugyanis azok egy jókora hányada azt fogja hinni, hogy az az ő saját meggyőződése, és azt fogja – akár kéretlenül is – szolgálni.

Az iroda előtt elhaladva láttam, hogy Sunil van bent a főnöknél. Kicsit megálltam szöszmötölni a nyitott ajtó mellett. Arról volt szó, hogy a főnök megérti, hogy Sunil már bőven elmúlt ötvenéves, de akkor is, még mindig, és már tolerálhatatlanul nagyon lassú. Hogy amit más megcsinál kilenc perc alatt, az Sunilnak negyven percig is eltart. Hogy nem ér oda időben, hogy elfelejt ezt-azt, és nem szól, ha nehézsége támad, hanem csak meddőn próbálkozik magában.

A súlyos, végítéletszerű szavakat Sunil derűs nyugalommal hallgatta. Csak egyszer feszengett egy kicsit, és láthatóan tartva attól, hogy esetleg udvariatlannak fog bizonyulni, de mégis megszólalt, hogy a főnök ne feledje a szavát, de ha most nem fordítja lassan a fejét az ablak felé, akkor talán soha többet nem láthatja azt a vörösbegyet, aki úgy néz be az ablakon, mintha érdekelné, mintha értené, hogy mi történik bent.

A főnök megdöbbent. Aztán megpróbálta eldönteni, hogy Sunil gúnyolódik-e, végül hirtelen oda fordította a fejét, ahol a vörösbegy egy pillanattal korábban ült. Nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ennyi, Sunilnak nem tud többet segíteni, nem tud már mit kezdeni vele. Menjen innen, ahova akar, akár a madarak közé, őt nem érdekli, de többet nem akarja látni.

Sunil felállt, és változatlan nyugalommal, az elkeseredés, a csalódottság legkisebb jele nélkül lépett az ajtó felé. Én gyorsan félreléptem, aztán visszafordultam, mintha épp az ellenkező irányból jönnék. Sunil arca felderült a láttomra. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, aztán azt mondta, hogy elszalasztottam egy vörösbegyet, de szerinte elő fog még itt fordulni, ne aggódjak emiatt. Annyit mondott még, hogy találkozunk holnap. És másnap be is jött. Aláírt pár papírt, és leadta a formaruháját.

Épp, amikor megírtam, hogy itt azért legalább a látszat fontos, élő cáfolatot kaptam. Közel negyven fontért rendeltek pizzát egy meglehetősen távoli címre. A kuncsaft (egy sápadt arcú tinédzser) egy húszasig jutott papírpénzből, a többit apróból vadászta össze. Hosszadalmasan számolgatott, hol egyesével, hogy rátekintve, nagyobb egységekben pöckölte az érméket az egyik tenyeréből a másikba. Megkapta a pizzáját, én meg beültem a kocsiba megszámolni a pénzt. Három fonttal kevesebb volt.

Felhívtam a rossz hírrel, és megkértem, hogy ugorjon már le kiköszörülni a csorbát. Tagadta a dolgot, és végül simán le is rakta a telefont. Újra felhívtam. Ekkor már szó nélkül kinyomott. Láttam, hogy ezt elbuktam: nem fogok itt maradni, amíg újra előjön, meg akkor is… mit is csinálnék pontosan? Írtam hát neki egy sms-t, hogy ezentúl ha pizzát rendel, a neve mellett ott lesz, hogy vigyázz vele, csaló. És hogy remélem, ez megért neki három fontot. (Tartok tőle, hogy ez amúgy úgy hangzik, mintha saját nagyapám bátyja lennék). Kisvártatva válaszolt, hogy neki feltétlenül megérte, ő élvezte a dolgot.

Az ilyenkor szokásos érzések tolultak fel bennem, amiket inkább nem hagytam elhatalmasodni magamon, hanem úgy döntöttem, ezek után már tényleg mindig számolni fogok, tartson akármeddig is.

A következő nap relatíve korán kezdtem, ezért este kilenc körül szóltam, hogy lassan hazaballagnék. Ebben maradtunk, de ahogy visszaértem, beesett egy csomó új rendelés. Köztük az előző napi cím is. Megint negyven font körüli összegben. Úgy jött ki a lépés, hogy nekem kellett kivinnem.

Eléggé zaklatott lettem. Éreztem a mellkasomban a szívdobogásomat, éreztem a megalázottságot, hogy ilyen pitiáner módon nyúltak le, izgultam, hogy hogy fogom kezelni a találkozást, hogy szedem ki belőlük a pénzemet, illetve kezdtem dühös lenni.

Megérkezve beálltam egy mellékutcába. A #31# kóddal kezdtem a tárcsázást, hogy ne jelezze ki a számomat. Egy géphang mondta, hogy így nem tudják fogadni a hívásomat. Hát jó. Hívtam rendesen. Úgy sem. Ezek szerint letiltották a számomat, nehogy olyan kellemetlen helyzet alakuljon ki, hogy esetleg én megyek ki hozzájuk. Felhívtam a főnökömet, hogy csörögjön rájuk ő, hogy itt a pizzájuk a ház előtt. Neki se sikerült. Abban maradtunk, hogy kopogok a lépcsőház ajtaján, ami amúgy nem hallatszik fel a lakásig, aztán egy idő után eljövök. Épp itt tartottam, és beszálltam a kocsiba, de már elég tettre kész voltam, hogy ne hagyjam ennyiben a dolgot. Dudálni kezdtem a néptelen, sötét utcán. Erre kinézett egy lány. Te rendeltél pizzát? – kérdezem. Ő. Szuper, itt is van. Pont ekkor hívott a főnököm is, hogy már jönnek lefelé.

De jöttek ám. Ugyanaz a csávó nézett ki a lépcsőház ablakán (első hiba), és ugyanúgy mondta, hogy már jön is. Erre mondtam, hogy ok, gyere csak, itt várlak. Ekkor megismert. És a húgát(?) küldte le. A lány első hibáját (összesítve az eddigi másodikat) akkor követte el, amikor a negyven fontot bankjegyek formájában nyújtotta át. A pizza a csomagtartóban volt. A pénzt átvettem, és mondtam, hogy akkor ez a számla most harminchat, amit pedig a srác az ablakból tegnap ellopott tőlem, az még három. Ez összesen harminckilenc. A csaj megrántotta a vállát, hogy akkor vonjam csak le azt a hármat is. (Harmadik hiba). Ezt udvariasan megköszöntem, visszaadtam egy fontot, és mondtam, hogy megyek, és hozom a pizzáikat. Ahogy visszaértem, megjelent egy újabb testvér. Először ellenőrizni akarta, hogy mindent rendben megkap-e, nem „felejtek-e” semmit a zsákban. Micsoda? – kérdeztem – te akarsz ellenőrizni bármit is?! És a szájába tartottam az üres zsákot.

Ezután előhozakodott azzal, hogy neki még jár vissza négy font. Ránéztem a csajra. Az is ráerősített, és mondta, hogy ő negyvenet adott. Mondom az stimmel. És én mennyit adtam vissza? Egyet – azt mondja. De hiszen az szuper, mert harminchat, meg a három lopott font, az harminckilenc. Te negyvenet adtál, úgyhogy akkor minden ok. Erre a csávó azt mondja, hogy neki a bátyja dolgához semmi köze (negyedik hiba – eddig hihettem volna akár, hogy tényleg semmi közük egymáshoz). Akkor küldd le nekem, kérlek, és átbeszélünk mindent. Ezután már azt mondta, hogy ő nem ismer semmilyen Tonyt. (Tony ennek a második adagnak a megrendelője volt, ha nem tudja, ki az, mit ácsorog itt).

Itt egy kicsit megfagyott a köztünk lévő frontvonal. Ő erősködött, hogy neki még pénz jár, én meg erősködtem, hogy tőlem ő már pénzt nem fog kapni. És újra megkértem, hogy küldje már le nekem a bátyját – aki fentről pusmogott, de nem jött le. Amikor a csaj újra az értetlent játszotta, hogy kit akarok én lehívatni, akkor jeleztem neki tagoltam és kissé emelt hangon, hogy azt, akit láttam az ablakban. Rá gondolok, őt akarom itt látni.

A srác következő ötlete az volt, és ebben viszont egyet is értettünk, hogy rendőrt hív. Mondtam, hogy rajta, itt, ezen a helyen várom a zsarukat, és végigbeszéljük az egész kis ügyünket. (Ötödik hiba, hogy pont ő akar zsarut hívni, hatodik, hogy megint – ahogy a zsákba nézéssel is – magából indult ki, és azt hitte, nekem is olyan rémisztő egy rendőr, mint neki. A hatodik az lehetett volna, hogy az sms-ek igazi csemegék lettek volna a kiérkező járőröknek).

Mivel persze ez a felvetés csak egy szánalmas blöff volt, azt mondta, hogy ok, akkor menjek csak vissza. Mondtam, hogy rendben. És jó étvágyat a pizzákhoz, sziasztok. Ezzel beszálltam a kocsiba, és elhajtottam.

Az egész eseménysor közben egyébként egyre jobban éreztem magam. Nálam volt a pénz, nálam volt az erkölcsi fölény – és egyébként a fizikai is. Felspannolt állapotomban erősen kerestem a szemkontaktust, az izmaim készenléti üzemmódban voltak, egyre inkább úgy éreztem, hogy ha ütni kell, fog az menni.

Ahogy távolodtam a kocsival, megértettem valamit, amit soha eddig. Azt ugyanis, amikor például egy teniszező a levegőbe öklöz és eltorzult arccal ordít bele a világba egy bevitt pont után. Én is pont így éreztem, és pont így is tettem. Felcsavartam a rádiót, ahol persze szívesebben hallottam volna mondjuk Judas Priestet, de nem számított igazán, hogy mi szólt, nem is emlékszem rá. Fel voltam villanyozva, és nevetgéltem magamban még percekig.

Aki azt hitte, hogy bele fogok unni az irányító- és házszámos panaszaim sorolásába, annak keservesen csalatkoznia kell. A mellékelt képen végül is nem látszik, de egy (kettő) lakásszám anomáliát ábrázol. A bal oldali ajtón a 75-ös, mellette pedig a 16-os szám szerepel, a jobb oldali ajtó esetében pedig a 17-es és a 77-es.

Az egész hely egy utcának hívott udvar, amit középen egy három méter magas vaskerítéssel osztottak meg, hogy lehessen menni egy négyszáz yardos kört, ha épp rossz oldalra tippelte a célpontot az ember.

Az ügyfél konokul kitartott a saját számozása mellett, amikor telefonon egyeztettünk. Mikor végül ennek ellenére megtaláltam (nem mindenhol látszik ilyen szépen a kettősség), kiderült, hogy ő az önkormányzat verzióját tulajdonképpen nem ismeri el létezőnek. Kérvényt is adtak be, hogy legyen az ő verziójuk az egyetlen igazság, de elutasították őket.

Na de hát könyörgöm. Ebben az országban egyáltalán felmerülhet, hogy ilyesmiről vitát nyisson az ember? Otthon esetleg megpróbálom majd én is, hogy például a helyrajzi számom helyett lehet-e a jelem hóember.

Tartottam egy önvizsgálatot is, hátha eltúlzom ezt az egészet, és nincs a dolognak akkora jelentősége, csak az én rigorózusságom bicsaklik meg rajta állandóan. Ugyanis amikor ezt ittenieknek mesélem, gyakran láthatóan nem értik, hogy mi a problémém azzal, hogy nem lehet az egyik helyből kitalálni, hogy merre lehet a másik, és hogy nálunk ez alapvetően másképp van, és az miért jó.

Végül is mindig odatalálok, ahova kell, tehát nem történik semmi helyrehozhatatlan, csak épp nem hatékony a dolog. De azért ha arra gondolunk, hogy valakihez mentőt kell hívni, akkor rögtön megugrik a dolog jelentősége, mert vastagon nem mindegy, hogy egy mondat elég-e az események elindításához, vagy hosszas magyarázatra lesz szükség, aminek során elsőre aprónak tűnő, de közben óriási jelentőségűnek bizonyuló botanikai vagy helytörténeti részleteket kell kibontani, és ez erről való közös tudásalapot megteremteni, mielőtt a segítség elindulhatna.

Aki itt hatékony akar lenni, amikor arra a legnagyobb szükség lesz, annak előre készülnie kell viszonyítási pontokkal, és ahogy a diszpécser felveszi a telefont, rögtön azzal kezdeni, hogy maga az útburkolat kórós elváltozásaira, az építészeti stílusokra, vagy az autókra a legfogékonyabb, mert akkor eleve úgy mondanám, hogy merre kell jönni, meg hol kell bekanyarodni.

Úgy látom, hogy az emberek itt is stiklizgetnek, hazudoznak, próbálják elpalástolni és megúszni a dolgokat – csakúgy, mint nálunk. Van viszont egy fontos különbség. Míg Magyarországon egy autónepper nyugodtan az arcába nevet annak, akit átvert, itt mindenáron el akarják kerülni, hogy a morális alávalóság bizonyítást nyerjen.

Először vettünk egy autót az eBayen – mint közben kiderült – itt élő lengyelektől. Az átvételnél az esőérzékelős ablaktörlő rendíthetetlenül és megállíthatatlanul törölni kezdett. Az eladó páros férfi tagja oda is ugrott, és megnyálazott ujjbegyével megsuvickolta az érzékelőt. Azt mondta, biztos valami légypiszok volt ott, előfordul az ilyesmi. Az ablaktörlő – miközben a bajuszkapcsolóját is csavargattuk – végül megállt. Megvettük a kocsit, majd a probléma újra előjött, és nem lehetett megállítani többé. Azt is észrevettük, hogy az ablaktörlő gumija le van szakadva, tehát a hiba fennáll egy ideje.

Telefonáltunk, hogy orvosolják már ezt a bakit, mert a hirdetésben az szerepelt, hogy minden rendben van a kocsival. Előhozakodtak az „akkor miért vetted meg” dumával, és azzal kezdtek vádolni, hogy majd biztos minden szirrel-szarral hozzájuk fogunk futni, pedig áron alul vettük a kocsit. Amikor kiabálni kezdtem a telefonban, az akkor volt, amikor azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy megírják az eBayen rólunk, hogy ún. idővesztegetők vagyunk.

Erre mondtam nekik, hogy egy csaló szájából nincs súlya ezeknek a szavaknak, és állok elébe, írja meg, amit gondol, meg én is megírom, hogy mi történt valójában, aztán versenyezhetünk, hogy az idővesztegető vagy a becstelen a kínosabb címke. Kijavították a hibát (egyébként egy fiatalabb márka- és típustársból oldották meg okosba’), és rákérdeztek, hogy akkor ugye pozitív visszajelzést fogunk adni róluk. Mikor ezt megtettük, ők is pozitívan nyilatkoztak rólunk.

Na de ők itt élő lengyelek voltak. Nézzük az angol változatot. Vettünk egy másik autót is. Relatíve sokat fizettünk érte, és messze utaztunk, mert jó állapotban volt, keveset futott, és a helyszínen az eladó is szimpatikus figurának tűnt. Sajnos elsiklottam egy lefulladás fölött, amiről azt gondoltam, hogy valamit én rontottam el, illetve voltam olyan ostoba, hogy nem néztem meg az olajat sem. Amúgy minden rendben lévőnek tűnt.

Egy hét használat után azonban egyértelművé vált, hogy a lefulladás a kocsi már meglévő hibája volt, ami az idővel egyre súlyosbodott, és eljutott odáig, hogy miután már meleg motorral is produkálta, már beindítani sem lehetett. Szépen lefilmeztem mindent, ahogy a hibát produkálja a kocsi, és elküldtem a fickónak, hogy mit szól hozzá, szerinte hogyan oldjuk meg a dolgot. Közben arra is rájöttem, hogy a légkondi sem működik, és gyakorlatilag nincs olaj sem a teknőben.

A figura azt állította, hogy nála még minden a legnagyobb rendben volt, és szerinte csak valami banális hibáról lehet szó, mint pl. az üzemanyag szűrő eltömődése. Én viszont beszéltem pár szervizzel, és egybe el is vittük. Az derült ki, hogy egy rohadt drága alkatrész a hibás, a lefulladási hajlam pedig úgy erősödik, ahogy a hibás turbó felzabálja az olajat a motorból. A javítás kb. az autó árának a negyede lett volna. Ragaszkodtunk hozzá, hogy visszakapjuk a kocsi árát, ő meg vigye innen az autót, ahova akarja.

Elég sok huzavona közben azt találta írni (ugyanis megkértem, hogy írásban kommunikáljunk – hogy majd mindezt felhasználhassam, amikor jogi útra terelem a nézeteltérésünket), hogy nincs igazam, amikor azt írom, hogy a kocsi nem mozgóképes, mert ha van benne elég olaj, akkor el fog az menni odáig, ahol vettük. Magyarul tisztában volt a hiba-együttes természetével, csak azt vétette el, hogy a törvényben meghatározott tizennégy nap nálam a hosszú hazaúttal és a futárkodással együtt elég megtett mérföldet jelent ahhoz, hogy a hibák egyértelművé váljanak. Ha tíz mérföldnyire laktam volna, és csak munkába vagy vásárolni jártam volna a kocsival, másfél hónap is eltelhetett volna, és a nepper már nyugodtan széttárhatta volna a kezét.

Végül – mindvégig tagadva, hogy rosszhiszemű lett volna – visszavette a kocsit, és az útiköltségünkhöz való hozzájárulását megpróbálta úgy beállítani, mintha jófejségből fizetné egy ebédünket. Azt is hangsúlyozta sokszor, hogy neki csak kijavítani kellene a kocsit, visszavenni nem, és ő most úriember. Jeleztük, hogy nálunk ő nem számít úriembernek, és látszott rajta, hogy ez valódi veszteség a számára.

Pizzakihordás közben is előfordulnak – ennél persze jóval kisebb kaliberű – esetek. Eddig vagy négyszer-ötször futottam bele olyan helyzetbe, hogy a kezembe borítottak egy marék aprót azzal, hogy ki van számolva. Én meg általában nem számolom meg, mert lusta vagyok, illetve egyszerűen mert nehéz a zsákkal, az övtáskával és a széllel összehangolni a dolgot. De a kocsiba visszaérve időnként elfog a rossz érzés, és mégis megszámolom, amit kaptam (és egy külön zsebbe tettem). És időnként ki is derül, hogy helyes volt a megérzésem.

Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Felhívom az ügyfelet, aki nem elérhető többé. Hangpostán van, vagy nem veszi fel. Egy-egy ilyen esetben ugyan nem komoly pénzekről van szó, de egyrészt garasos vagyok, másrészt elvi kérdés számomra, hogy nem fizetek bele idegenek pizzájába. (Olyan előfordul, hogy egy diáknak hibádzik pár penny, miután az összes pénzét előkotorta, én meg rálegyintek, hogy ezen ne akadjunk fenn).

Amikor végül mégis sikerül elérnem az elkövetőt, mert például egy lakó mögött bejutok a házba, és nem számít rá, hogy én leszek az, aki kopogtat, akkor mindig nagyon nagy a meglepetés, de vita nincs igazán, és pár pillanat múlva odaadják a hiányzó összeget – borravalóval megfejelve. Ha ez nem lenne, még élne bennem a gyanú, hogy egyszerű tévedésről van szó, de aki először kiszámolja a pénzt, az másodszor is csak pontos akarna lenni. Aki ilyenkor borravalót ad, az kompenzál, az a becsülete kármentését végzi.

Volt egyvalaki, akit sehogy se sikerült elérnem. Harminc pennym bánta. Hívogattam (ki volt kapcsolva két perccel azután, hogy telefonon szóltam neki, hogy megérkezett a pizzája), és a diákszállásra sem jutottam be, csak az udvarig. Küldtem neki egy sms-t – nem annyira a harminc penny miatt, mint inkább azért, hogy elmondhassam magamnak, hogy nem adtam fel. Na, erre az sms-re éjjel kettőkor jött is egy válasz. Így szólt: „R U OK?” Nem bazmeg, nem vagyok OK, megírtam az sms-ben, hogy mi a gondom, ez nem válasz rá, csak egy ügyetlen kísérlet arra, hogy ne tűnj úgy, mint aki elsunnyogott. De hát úgy tűnsz. Végül annyit írtam neki, hogy rá se rántson, nem fogok odaautózni hozzá ennyi pénzért. Ebben megnyugodott.

Korábban azt írtam, hogy nem látok különbséget az egyes társadalmi csoportok és a borravaló adási szokások között – csak annyit, hogy a diákok nem igazán adnak. Most már vizsgálom a jelenségcsoportot annyi ideje, hogy újabb megállapításokat tegyek, illetve pontosítsam a korábbiakat.

A diákokkal kapcsolatban igazam volt. Van viszont egy másik dimenzió, ami felett a múltkor elsiklottam. Úgy látom, hogy a borravaló osztogatás a fehér ember játéka. Fenntartom, hogy közülük a tehetősek épp úgy adnak vagy nem adnak, mint a szerényebben eleresztettek. Feltűnt viszont, hogy az ázsiaiak és a feketék szintén homogén módon viselkednek a saját csoportjukon belül – és nem adnak borravalót.

Az ázsiaiak gyakran pennyre kiszámolják a pizza árát, és elvétve fordul elő, hogy rálegyintenének egy vagy két egység váltópénzre. Az a sejtésem, hogy egyszerűen idegen tőlük a borravaló intézménye, eszükbe sem jut, hogy adhatnának. Mindig nagyon udvariasak, elnézést kérnek, ha megvárattak, szépen megköszönik, és kész.

A feketék máshogy nem adnak. Sokszor van egy olyan hangulata a velük való találkozásoknak, mintha korábban valami otrombaságot követtem volna el ellenük, vagy megpróbáltam volna meglopni őket. Gyanakvók, távolságtartók és sértettek. Ha valami hibádzik a rendelésükkel, azt személyes sértésnek veszik, gyakran mintha összeesküvést sejtenének a háttérben.

Talán túlzó és nem kellően megalapozott, de erős a gyanúm, hogy ez egyfajta lecsapódása annak, hogy feketének lenni enyhén szólva nem volt egyszerű mióta világ a világ. És ebben persze a fehér embernek oroszlán része volt – és aligha mondhatjuk, hogy mindez már a múlté.

Ha abból indulunk ki, hogy egy-egy ember világról alkotott képét milyen meghatározó mértékben alakítja az, amit a felmenői mint tapasztalatot összegyűjtöttek a világról, aztán automatikusan átadták neki, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy rá vannak állva a nyílt vagy bújtatott lenyomás és akadályoztatás jeleinek keresésére.

Külön szomorú, hogy ennek az általuk cipelt örökségcsomagnak egy jelentős része – vagy annak egyik „eredménye” – egyfajta kisebbrendűségi komplexus, ami olyan jelenetekhez vezet, amin nevetni is lehetne, ha nem lengené körül az a dühös, de célt tévesztett akarás…

Az egyik lakóparkban a 114-es számot kellett megtalálnom. Ezen a helyen eléggé logikus a számozás: van két öbölszerűség, ott lépcsőházak, rajtuk a számok szépen sorban. Ez tart három öblön át, és a 112-es számnál végződik. Innen hívtam fel a figurát, aki elmagyarázta a telefonban, hogy az egész komplexum bejáratánál kell keresnem az ő apartmanját, de könnyű dolgom lesz, mert egy, az ajtó előtt parkoló fekete Porsche Cayenne-t kell csak kiszúrnom.

A feladvány sikerült is. Az ajtóhoz lépve még örültem is a segítségnek, ugyanis nem volt rajta szám, a Porsche nélkül az életben nem találtam volna meg. Már épp koppantottam volna, amikor a szomszéd ajtó kinyílik, és egy felháborodott fekete mutogatja, mint egy idiótának, hogy ott a 114-es szám az ő ajtaján. Ránéztem, aztán a Porschére, majd az ő ajtaja előtt álló tinédzser Toyota Yarisra, és nem szóltam semmit – csak a szokásos üdvözlést, hogyvagyozást és mennyibe kerülözést.

Ezek után véletlenül egy fonttal többet adtam neki vissza, amit azonban rögtön észre is vettem. Ő egy gyors szemrevételezés után zsebre tette a pénzt, majd amikor visszakértem, egy megvető pillantás kíséretében, és egyetlen szó nélkül adta vissza. A pizzát nem köszönte meg (és ez is elég általános a feketéknél), hanem csak egy olyan gesztust tett, mintha még mindig haragudna rám, de már nem akar különösebb erőfeszítéseket tenni, hogy kijárja nekem a méltó büntetésemet.

Öt óra. Abdul és én bemegyünk a raktárba, Mufstafa az ajtó elé áll, és nem enged be senkit, amíg ki nem jövünk. Abdul leterít egy szőnyeget. Én is azt használom: ha keresztben teszi le, mindketten elférünk rajta. Az én térérzékemnek jobb lenne, ha egyszerűen a fallal párhuzamosan terítenénk le a szőnyeget, de Abdulnak van egy kitüntetett iránya. Azt mondja, ettől nem lehet eltérni, és valószínűleg én is jobban járok így. Végül is már nem zavar. Abdul letérdel, és a törzsét a combjaira hajtja, aztán kissé előre nyújtott karokkal felemelkedik és a mennyezet felé néz. Én mellette hanyatt fekszem le, derekamat a szőnyeghez szorítom, karjaimat magam mellett nyugtatom, és lassan, hogy a derekam el ne mozduljon a szőnyegről, nyújtott lábaimat függőlegesig emelem, aztán megint csak lassan, vissza a földre. Húszat csinálunk, és én érzem, hogy a megfelelő tartásban erősödött meg a derekam, és ma már biztosan nem fog fájni. Abdulon is látszik, hogy neki is jót tett a saját gyakorlata. Bólintunk egymásnak, és ahogy kimegyünk, biccentünk Mustafa felé, aki diszkréten bólint, aztán mindenki megy a dolgára.

Aki használ a szélén vájattal rendelkező vágódeszkát, annak ismerős érzés, hogy amikor például a hagymát akarja belesöpörni a fazékba, az elakad, és úgy kell kipiszkálni onnan. Viszont nem ismerős érzés a felhasználónak, hogy a vájat – eredeti céljának megfelelően – meggátol bármit abban, hogy leguruljon a deszkáról.