Itt összehasonlíthatatlanul udvariasabbak az emberek, mint nálunk. Egy szokványos értékesítés-vásárlás tranzakció során a köszönetnyilvánítások és jókívánságok legalább hármas csokra hangzik el, de könnyen futhat ötig is a dolog – ha pedig az egyik résztvevő úgy dönt, akkor az életben nem lesz vége.

Ha átadok egy pizzát, az tipikusan úgy néz ki, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másikkal minden rendben van-e. Kölcsönösen azt feleljük, hogy minden OK, vagy akár csodálatos, de legalábbis nincs okunk panaszra. Ezután az ügyfél megköszöni, hogy egyáltalán megjelentem, majd én azt mondom, semmiség az egész, és azért közbeszúrom, hogy viszont 19 font 99 pennybe kerül a rendelése. Amikor a pénzt átadja, egyúttal megköszöni a pizzát, amit még nem kapott meg. Én megköszönöm a pénzt, és odaadom a visszajárót, amit ő megköszön – vagy azt mondja, hogy tartsak meg valamennyit, amit én köszönetnyilvánítással nyugtázok. Ezután már tényleg nincs más hátra, mint átadni a pizzát, azt a megrendelőnek megköszönni, nekem bagatellizálni a tett erőfeszítéseket, és szép napot kívánni egymásnak.

Én eleinte a józan ész és a valódi cselekvések száma alapján szükségesnek ítélt minimális modorossággal intéztem az ilyen ügyeket, de ma már előfordul, hogy szinte magam számára is észrevétlenül sodródom a véget érni nem akaró udvariassági spirálba.

Van az udvariaskodásnak egy olyan területe is, amit viszont kimondottam élvezek. Ha például kienged valaki az alárendelt utcából – és ez itt igen sűrűn megtörténik –, azt én természetesen vészvillogással, vagy kézjellel köszönöm meg. Na de egy itteni ezt nem hagyja ennyiben, hanem ő is jelzi, hogy vette a köszönetnyilvánításomat, és szintén int. Ezen a vidéken egyébként a felfelé tartott hüvelykujjal egymás szemébe nézés és bólintás az egyezményes jel, amit először úgy éltem meg, hogy a babakocsit toló figura meghatódott az előzékenységemtől, mert még soha ilyen kedves nem volt vele senki. De aztán kiderült, hogy így tesz mindenki. Ettől még a kedvenc mozdulatom lett.

Ha valaki egy ilyen autós elengedéses helyzetben nem köszöni meg a megköszönést, azt vagy otrombaságnak vélik, vagy azt gondolják, hogy talán nem látta a jelzést, és újra próbálkoznak. Az egész jelenet akkor is lejátszódik, ha azért kell elengedni valakit, mert annak a sávja szabad, az enyém meg tele van parkoló autókkal. Megállok, ő eljön mellettem, megköszöni, én meg intek, hogy ne hülyéskedj, ez a legkevesebb.

Vannak azonban arra utaló jelek, hogy az egész tökéletesen üres formaság, egyszerű rituálé. Például egy tetszőleges állásinterjú tetszőleges résztvevője az esemény közben és utána könnyen azt gondolhatja, hogy csodálatosan ment minden, el voltak ájulva a stílusától, az elősorolt szakmai tapasztalatától és a humorától, és a többiek meghallgatása csak formaság csupán arra a kis időre, amíg vele nem közlik a jó hírt. Csak aztán a jó hír közlése elmarad, és vagy nem történik semmi, vagy sajnálkozó levelet kap az ember.

Egyes elutasító formalevelek alján olyan beillesztett szöveg van, ami könnyeket csalhat a rutintalan ember szemébe. Olyanokat írnak, hogy most ez ugyan nem sikerült, de látják ám, hogy itt egy igen-igen magasan képzett emberrel, egy tehetséggel állnak szemben, aki annyira potens a munkaerő-piacon, hogy a legokosabb, ha azonnal hívja a levelet küldő fejvadászt, hogy rögtön találjanak egy másik lehetőséget, mert hogy az ember sikerre van ítélve, az biztos. Még hozzáteszik, hogy ha nem hívnánk őket, akkor pár pillanattal később ők maguk fognak jelentkezni. Na ez viszont soha a büdös életben nem történik meg, sőt, ha egy kezdő felhívja őket, lényegesen kevesebb udvariaskodás kíséretében jelzik neki, hogy aktuálisan nincs semmi érdekes, de csak tartsa nyitva a szemét, aztán jelentkezzen megint bátran, ha úgy érzi, talált valami érdekeset.

Hasonló kontrasztot érzek az edzőterem egyik alkalmazottjával kapcsolatban is. A pult mögött olyan kedvesen mosolyog, úgy árad a szeméből a melegség, hogy szinte rá sem lehet ismerni, amikor vendégként jelenik meg a futópadon, és hűvös undorral nem néz azokra, akikkel negyven perce még majdnem összeölelkezett.

Kicsit magamat is megleptem, amikor végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából jól van ez így. Hiába látom, hogy az egész csak szokás kérdése, és az emberek különösebb meggyőződés nélkül, mint rutint űzik az udvariaskodást, akkor is jobb a hangulatom tőle. Még az után az állásinterjú után is, amiről tudom, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már intettek az adminisztrátornak, hogy akkor mehet a levél, ami úgy kezdődik, hogy Dear …, I regret to inform you…

Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.

A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.

A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.

A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.

Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.

Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.

Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.

Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.

Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.

Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.

Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?

Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.

A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.

A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.

Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.

Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.

Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.

Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.

Egy munkafázis végzése közben olyan nehézségbe ütköztem, hogy hirtelen haragomban a Mindenható nemi szervére hivatkoztam. Mongol kollégám a nonverbális jelekből felismerte, hogy jelentőségteljes közlés fültanúja volt, és rákérdezett, hogy mit mondtam.

Amikor hevenyészett fordítást adtam, elkerekedtek a szemei, majd – kissé behúzott nyakkal – csillapíthatatlanul röhögött vagy egy percig. Ráismertem erre a nevetésére. Akkor szokott így vihogni, ha pl. más autójára piszkít egy sirály.

Amikor szóhoz jutott, azt mondta, hogy Isten fentről mindent lát, és ez aligha tetszett neki. Erre föl felhívtam a figyelmét, hogy ebben az esetben nálam nagyobb bajba csak éppen ő keveredhet, aki ilyen csúnyán nevetett ezen az otrombaságon.

Erre úgy nevetett, mint aki pontosan ismeri a paragrafust, ami szerint ő ebben a konkrét esetben nem büntethető. Ismételten hangsúlyozta viszont az én felelősségemet. Egy kicsit később azért felnézett az égre az álmennyezeten keresztül, és pár szóban összegezte, hogy ő inkább rajtam nevet, nem azon, amit mondtam, sőt, attól tulajdonképpen elhatárolja magát.

Most vettem csak észre, hogy egy korábbi bejegyzés utolsó bekezdése, ahova általában a végkifejletet szánom, lemaradt.

http://suhodminyak.freeblog.huhttp://suhodminyak.blog.hu/media/image/201206/

John az egyik angol kollégám. Durvaarcú, és testi sértésért ült. Helyi akcentusa annyira erős, hogy hónapok alatt is alig-alig sikerült javítanom a megértésén. Ha nagyon ismételgeti, amit mond, megkérem, hogy most ezt mondja el olyan lassan, ahogy csak bírja. Ilyenkor végül megértem, de magától soha nem jut eszébe ez a trükk.

Reggeltől délutánig egy kisbusszal fuvaroz mozgássérült gyerekeket. Azt mondja, ez jó érzéssel tölti el. Szabadidejében meg autókat vesz és ad el. Ez engem tölt el rossz érzéssel. Tipikusan az a figura, akitől nem szabad használtautót venni.

Nemrég Amszterdamban járt. Azt mondta, kokain túrára megy, öblösen röhögött, és széles mozdulatokkal, kitágult orrlyukakkal demonstrálta, mit és hogyan fog csinálni. Nem javaslom a kokaint. Elég élénk vagy így is – mondtam neki. A haverjaival és az apjával mentek. Megkérdeztem, hogy hány éves az apja. Hetvenhárom. És neki is ugyanez lesz a program? – kérdeztem egy kicsit meglepődve.

John arca ekkor egészen megváltozott. A szeme a távolba révedt, és olyan szeretettel teli mosoly ömlött szét az arcán, amire korábbi ismereteim alapján képtelennek gondoltam. Á – mondta, és a hangja is lágy, bársonyos lett – apu nem. Nem is mondott többet, csak még mosolygott egy darabig.

Ettől a pillanattól kezdve kedvelem valamennyire. Valamennyire, mert végül is alig értem, a viccei pedig alapvetően nem szórakoztatnak, mert túl egyszerűek. Egy kicsit ő is hasonlóképpen lehet velem, mert úgy érzem, nem igazán értékeli a tréfáimat.

Tegnapelőtt éppen az ablakot kellett pucolnunk, amikor megérkezett a délutáni műszakjára. Amikor nincs futárnak való munka, kapunk helyette mást, csak tétlenek ne legyünk. Azt nem viselik. Inkább dolgozzunk valami értelmetlent, feleslegest vagy kontraproduktívat. Mint például az ablak megpucolása papírkendőkkel és egy spray-vel úgy, hogy délelőtt ugyanez már lejátszódott.

Megérkezett tehát John, fogott egy papírkendőt, és nézni kezdte, hogy melyik rész nincs még kész. Mondtam neki, hogy itt már nincs mit tenni, találnia kell valami mást. Amit ezután a fentiekre utalva mondtam, azt mindenki értette rajta kívül. Azt mondtam, hogy a lényeg, hogy csinálj valamit. Például itt ez a szemetes konténer. Told hátra a raktárba, aztán hozd vissza.

Johnnak felszaladt mindkét szemöldöke, vett egy mély levegőt, és elindult felém. Amikor fölém magasodott, azt kérdezte, hogy nem gondolom-e, hogy ő túl nagydarab nekem. Szerencsére a végén kicsit elmosolyodott, így én is, de azért ütőtávon kívülre léptem. John meg fogta a konténert, és elindult vele hátrafelé. Hogy hozzon helyette egy üreset.

A testvéreimmel úgy ágaskodtunk az ablaknál, mint az orgona sípjai. Oldalvást az üveghez tapasztottuk az arcunkat, és minden erőnket megfeszítve próbáltunk minél messzebbre látni a borongós időben. Aput vártuk, hogy hazahozza a család első színes tévéjét.

Végre az utca végén feltűnt az autónk jól ismert zöldje, és apu csakhamar megállt a kertkapu előtt. Rohantunk elé, és mire kiszállt, már a kaput is kinyitottuk, mire a csomagtartót felnyitotta, minden játékot elpakoltunk az útból.

A csomagolással együtt nem fért volna be a kocsiba az új tévénk, így ahogy apu kiemelte, rögtön láthattuk teljes pompájában. Jó nehéznek tűnt. Apu a képernyővel maga felé fogta meg, hogy biztos ne essen baja. Hogy ellásson felette, a nyakát nyújtogatva lépegetett előre. A húgom becsukta a kaput, az öcsém kinyitotta a bejárati ajtót, én pedig szóban irányítottam aput, hogy most jöhetsz még, jó, most vigyázz, tudod, a bal lábadnál van a meglazult kő.

És akkor egy pöffenetnyi hűvös, párás szelet éreztem az arcomon, és még ugyanabban a pillanatban egy kövér esőcsepp csattant a bőrömön. Apu is rögtön észrevette, hogy mindjárt esni fog, de nem maradt semmi időnk, mert azonnal leszakadt az ég, és sistergő pergéssel záporozni kezdett a víz az égből. Apu nem lépegethetett így tovább, hanem sietnie kellett. Neki is iramodott, és valósággal rohanni kezdett, de annyira, hogy a nehéz tévé miatt megbillent az egyensúlya, és előre dőlt, ami miatt még gyorsabban kellett futnia, hogy utolérje magát, még nagyobbakat kellett lépnie, de hiába, egy bizonyos ponton túl nem bírta, és előre zuhant.

Ekkor még megfeszítette a hátizmait, karját megpróbálta a magasba tartani, hogy tompítsa az ütközés erejét, és biztos, hogy tompította is, de a tévé sarka akkor is odadörrent a betonhoz, és a faburkolat annál a saroknál egy csikorduló, fals hang kíséretében megnyílt. Apu feltápászkodott, és láthatóan nagy fájdalmak mellett bementette a tévét az előszobába.

Míg mindez lezajlott, az eső esett a szellőzőrostélyra, úgyhogy a tévét nem kapcsolhattuk be órákon át, apu pedig végig hajszárítóval szárítgatta. Aztán megvacsoráztunk. Anyu kérdezett valamit, de apu nem válaszolt, és aztán senki nem szólt egy szót sem, és mi mind megettük, ami a tányérunkon volt.

És akkor apu odatette a helyére a tévét, bedugta a konnektorba, várt egy kicsit, és bekapcsolta. Hallottunk valami cicergő hangot, de a kép nem jelent meg. Apu kikapcsolta, aztán újra be, de akkor már nem is cicergett. Éjjel nem aludt senki. A szobánkból hallottuk, ahogy apu megpróbálja még egyszer bekapcsolni a tévét.

Másnap elvitte a lakótelepre a szervizbe a Béla bácsihoz. Az megnézte, és azt mondta, hogy ez bizony a képcső. Az ütés ereje a képcső hátuljánál összpontosult, és ott megrepedt, nem lehet megjavítani. Azért jó ötlet volt a hajszárítózás, az elektronikának így végül nem lett baja, még ha el is ázott egy kicsit.

Béla bácsinak volt egy öregebb ugyanolyan tévéje. Annak jó volt a képcsöve, valami más miatt nem működött. Megállapodtak apuval, hogy beteszi azt a képcsövet. Béla bácsi elmondta még, hogy az egy korábbi szériából való, még a licenszes időkből, tehát még a franciák gyártották, úgyhogy jobb is lesz, mint az új lett volna.

Egy hetet kellett várni, mire Béla bácsi végzett, és kevesebbet kellett neki fizetni, mint egy új tévé ára. Az egy hét alatt apu a francia ipar száz évéről olvasott, és az időjárás jelentést figyelte. A nagy napon ugyanúgy vártuk, mint az előző alkalommal, és megint megláttuk már az utca végén, csak akkor már szép volt az idő, és apu rögtön a helyére tette a tévét, rácsatlakoztatta az antennát, és bedugta a konnektorba.

Egy cisszenő hang után halk sistergéssel melegedett be a képcső, és lassan megjelentek a műsorvezető körvonalai, aztán az egész alakja, és végül a színei is. Apu büszkén elmosolyodott, mi pedig ujjongtunk, és órákon át csak a tévét bámultuk. Nagyon is úgy tűnt, hogy Béla bácsinak igaza volt, és ennek a tévének sokkal szebb képe volt, mint amilyen eredetileg, a korábbi képcsővel lett volna, és minél tovább néztük, annál inkább úgy is tűnt, hogy mások tévéjénél is alighanem szebb a képe.

Itt sok alkalmam nyílik arról gondolkodni, hogy hogyan befolyásolják az emberek gondolkodását és cselekedeteit. Régóta van egy olyan érzésem, hogy itt már lemondtak arról, hogy az ember (mint olyan) gondolkodó, és ezáltal észérvekkel befolyásolható lény lenne. Kezdem a végén.

A napokban egy olyan utcában jártam, ami mellett sokszor elmentem már, de be még nem hajtottam. Dolgomat végezve szépen megfordultam, hogy arrafelé menjek vissza, amerről jöttem. Közben, egy parkoló autók miatti útszűkület előtt egy taxis villogott szemből, hogy elenged. A kereszteződéshez érve egy rendőrautó állta el az utat, a benne ülők meg kézzel-lábbal jelezték, hogy kommunikálni szeretnének velem.

Kicsit közelebb hajtottam az utca végéhez, és alászedtem a kormányt, hogy lássuk egymást. Letekertem az ablakot. Két rendőrnő ült a kocsiban. Az egyikük azt kérdezte, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy egy egyirányú utcában igyekszem a tilos irány felé. Mondtam, hogy nem, nem voltam tisztában a dologgal egészen mostanáig. Megköszöntem a tippet, és megfordultam.

A rendőrök jöttek utánam, úgyhogy félreálltam, ők meg mellém. Kérdezték, hogy itt lakom-e a környéken. Nem, a folyó másik oldalán. Akkor mit csinálok itt? Dolgozom, pizzát hordok. Van biztosításom erre a kocsira? Persze. Kié a kocsi? Az enyém.Micsoda? Nem céges? Á, dehogy. Szóval maga hivatásos sofőr? Erre a beugratós kérdésre csak felhúztam a vállaimat, és mindezt egy kelletlen, de nem szemtelen fintorral toldottam meg, hogy „most erre ugyan mit mondhatnék, hogy ne jöjjek ki belőle hülyén?”.

A kis beszélgetésünk azzal zárult, hogy azt tanácsolták, hogy borzasztóan figyeljek oda az ilyesmire, mert… És már vártam, hogy a rám nem számító jóhiszemű autósokkal való találkozásom bánattal teli lehet, meg hasonlók, de az érvelés nem így folytatódott. Hanem úgy, hogy azért figyeljek, mert ha nem pont velük találkozom, akkor ebből bizony pontok ajándékozása, meg pénzbírság lehet. Tehát meg sem próbáltak azzal érvelni, hogy amit csináltam, az veszélyes: szerintük elég, ha annyit tudok, hogy bünti lesz, ha nem szedem össze magam.

Ekkor jutott eszembe, amit már korábban is meg akartam írni. Ebben az országban kiemelt probléma az ivászat, illetve az általa okozott károk. Az egyik részterület természetesen az ittas vezetés. Rádiókampányokban hívják fel az emberek figyelmét, hogy részegen vezetni nem jó ötlet. Általában egy fiatal férfi kissé megtört hangját halljuk, ahogy meséli, hogy csak bedobott két sört, és biztos volt benne, hogy minden rendben lesz, hiszen csak két saroknyira megy, de hát a dolgok nem mentek rendben egyáltalán.

Nálunk egy ilyen kampány-rádiójáték úgy folytatódhatna, hogy a bűnös a megnövekedett reakcióidő miatt a kisnyugdíjas és kisóvodás szövetségek egyesülő üléséről hazafelé tartók egy nagyobbacska csoportjába hajtott a zebrán, de már megbánta, vagy hogy ha részegen nem vállalja túl magát egy beláthatatlan kanyarban, a barátnőjének még mindig két lába lenne, és ő maga sem ülne tolókocsiban.

Na itt nem bonyolítják a dolgokat a követhetetlenségig. A mesélő – verziótól függően – úgy folytatja a történetét, hogy ekkor azonban megállítottak a rendőrök, és megszondáztattak. Kiderült, hogy ittam, úgyhogy bevittek, és csak másnap reggel engedtek ki. Iszonyúan bánom, amit csináltam, mert, a.) még anyámék címén vagyok bejelentve, és így őket is értesítették, b.) a munkahelyemen megtudták, és elvesztettem az állásomat, c.) elvették a jogsimat, d.) a barátnőm elhagyott, mert végképp felelőtlennek bizonyultam.

Egyfelől valószínűnek tartom, hogy ezt a megelőzési módszert (aminek a hatékonytalanságáról egyébként meg vagyok győződve), kutatások előzték meg, miszerint csak a büntetéstől való félelemnek van visszatartó ereje, másfelől végtelenül kiábrándító, hogy egy komplett országot kezelnek középsúlyos értelmi fogyatékosként, akikre kár érveket pazarolni, inkább arra kell őket célratörően megtanítani, hogy mely cselekedetekért dicsérik meg őket, és melyekért verik el a kezüket.

Ervin egykedvűen bámult maga elé, ahogy – elővigyázatosságból – a megengedettnél hajszállal lassabban hajtott hazafelé a kihalt késő szürkületi országúton. Az ilyenfajta elővigyázatosság nagyon is jellemző volt rá. Szeretett mindent előre kiszámítani: Bármelyik bozót mögött rendőr lapulhat. Telepíthettek állandó kamerát. Hirtelen egy megriadt állat ugorhat ki a sötétből. Vagy egy gyalogos botorkálhat elé – gondolta éppen, amikor egy magányos alakot látott meg a bekötőúton a főút felé baktatni.

Aki sokat közlekedik, mind ki tudja számítani a többiek mozgását. Hogy útjuk keresztezi-e egymásét, vagy épp elmennek egymás mellett. Ervin mindenesetre rendelkezett ezzel a képességgel. Tekintetét a gyalogosra szegezte. Az csak lépegetett, nem törődött semmivel. Arcát a kezében tartott okostelefonja kékes fénye világította meg, fejét lehajtotta, és kisebb botlásokkal, de egyenletes tempóban haladt a tőle nem messze lévő aszfaltcsík felé.

Ahogy Ervin figyelte, élettapasztalata alapján és tiszta logikájával valóságos jellemrajzot készített az ismeretlenről. Tipikusan az az ember, aki nem tervez előre. Nem biztonsági játékos. Ez látszik abból, ahogy az autó fénye és suhanásának zaja ellenére nem zavartatja magát, nem módosít a sebességén, hanem csak megy előre, mint akinek nincs dolga a kialakuló helyzettel.

Normál körülmények között az ilyen emberekkel aztán baj kellene, hogy történjen. Hiszen csak élik világukat, nem törődnek semmivel, ha pedig nehézség merül fel, ők vannak a legjobban meglepődve. Hogy az ehhez a gyalogoshoz hasonló emberek mégsem kerülnek bajba, sőt, hogy a normálisnál gyakrabban sikeres emberek, azt – mondjuk ki – a legtöbbször éppen az olyanoknak köszönhetik, mint például én – monda ki magában Ervin.

Az Ervinek lépnek a fékre, ők állnak félre, ők nem élnek vissza a tudásukkal, még segíteni is ők segítenek a felkészületleneknek, és – mivel ők gondoltak rá – náluk van toll, amivel aztán az olyanok, mint ez a gyalogos is, kitöltik a lottószelvényüket, és nyernek! Ha az egészet végiggondoljuk, az jön ki, hogy ezeknek a sikeréért még végső soron Ervin dolgozik meg.

Ezek az emberek mennek el úgy egy állásinterjúra, hogy nem tudnak semmit a cégről, hiszen utána se néztek, nem teljesítenek egy sereg másik kritériumot sem, de aztán hopp, kiderül, hogy tudnak viszont franciául, és már fel is vették őket. A meghirdetett feltételeknek pedig mindenben megfelelő Ervin pedig mehet haza – egy kudarccal, egy elszenvedett igazságtalansággal gazdagabban. A másik meg rájön egy hónap múlva, hogy neki nem is tetszik ez az állás, és – egészen hasonló körülmények között – elpályázik máshova.

Idáig, eddig a nemrég a valóságban is megtörtént eseményig jutott Ervin a gondolkodásban, amikor mosolya, amit az alaposan levezetett gondolatmenet fölött érzett elégedettsége rajzolt az arcára, végül is eltorzult – éppen ugyanennek a gondolatmenetnek az eredménye miatt. Összeszorított fogai előtt vékonyra zárta ajkait, és megszorította a kormányt.

A gyalogos felnézett egy pillanatra, de mint akit nem érdekel, hogy egy autó jön, vagy még valószínűbben, mint aki hozzá van szokva, hogy majd úgyis megoldódik a dolog úgy, ahogy mindig szokott, nem csinált semmit, csak lépdelt tovább az országút felé. Ervin gyorsan felmérte, hogy ha ő sem csinál semmit, akkor a jobbról érkező gyalogos már pont nem fog átérni előtte, ő pedig a kocsi bal elejével el fogja ütni. Ekkor a gyalogos újra felnézett, amennyire Ervin meg tudta állapítani, pont az ő szemébe. De ekkor sem lassított, nem kanyarodott semerre, csak jött tovább.

Ervin erre már dühös lett. Mi ez?! Kihívás párbajra? A másik, azaz ebben az esetben Ervin lenézése, semmibe vevése? Ervin úgy megszorította a kormányt, hogy ujjai elfehéredtek, és éppen csak akkora gázt adott, mintha sietni is szeretne egy kicsit, de egy, a kocsiban alvó, másikat sem akarna hirtelenkedésével felébreszteni.

A gyalogos kilépett az útra, Ervinnek pedig már csak annyi ideje maradt, hogy mégis elvegye a lábát a gázról. Éppen középen, a motorháztető közepén végigfutó vonal meghosszabbításában dermedt meg az áldozat, döbbent arckifejezése volt az utolsó, amit Ervin látott a vártnál sokkal-sokkal hangosabb, éles csattanás előtt.

A gyalogos teste furcsán megmerevedett, és úgy szállt előre, mint egy elhajított zászlórúd. Ervin szíve olyat dobbant, hogy szinte érezte, ahogy a helyéről is kizökken, száraz szájában adrenalin íze futott össze, ujjai egy pillanat alatt kihűltek, keze nyirkosan csúszott le a kormányról.

Még meg kellett fogalmaznia magában, még ki kellett mondania, hogy „úristen, elütöttem egy embert!”, mire visszatért a lélekjelenléte, és a fékbe taposott. Még épp meg tudott állni az útra hemperedett test előtt, de látni csak a lábait látta, a törzse a kocsi elejének a takarásában volt.

Ervin kis híján pánikba esett. Dermedten várt. Valami kedvező fordulatra, valami csodára. Hogy kiderül, csak álmodta az egészet, vagy hogy a gyalogos felkel, és úgy elsétál, mintha mi sem történt volna. De az persze nem mozdult.

Ervin agya lázasan dolgozni kezdett. Nem az én hibám! Hát egyszerűen kijött elém. Nem is hajtottam gyorsan. Ezt meg is fogják állapítani. Ha pedig a fékre lépek, akkor is elütöm, csak akkor nem pont középen. Az pedig teljesen mindegy. Tudtam, hogy ez lesz! Mindig ez van! Nekem kell megoldani, az persze csak az én dolgom. És amikor egyszer én nem teszek meg mindent – és itt elmélázott egy kicsit – akkor… Nem mintha meg lehetne állapítani, hogy nem tettem meg mindent. Féknyom a blokkolásgátló miatt amúgy sincs. Itt vagyok én, aki mindig vigyázok. Nincs büntetőpontom sem, a munkahelyemen meg vannak elégedve velem. És itt van ez, aki szarik mindenre! Egyáltalán, miért nincs olyan törvény, hogy gyalogosan nem lehet a telefont nyomkodni?! Például most ki mondaná, hogy a gyalogolni nem „veszélyes üzem”?

Végül is ezen az egészen nincs mit csodálkozni. Ha van az egészben valami csodálkoznivaló – vélte Ervin egyre határozottabban –, az éppen az, hogy ez az egész csak most történt meg, és nem jóval korábban. Eddig verejtékkel zakatoló agya itt végre megpihent: végre egy elfogadható, sőt, már-már megnyugtató következtetésre jutott. Egy a lényeg: ez az egész nem az ő hibája, hanem a másiké.

Nagyjából két perc telt el a gázolás óta. Ervin, most, hogy végig tudta gondolni az egészet, és olyan következtetésre tudott jutni, amit véleménye szerint senki nem tudna megcáfolni – különösen, ha az illető itt sem volt –, végre rátérhetett annak a végiggondolására, hogy van-e további teendője, és ha igen, mi az.

Csak ekkor nézett újra a gyalogosra, illetve ami látszott belőle. Ugyanúgy feküdt ott, mint a sajnálatos esemény óta mindig is. Ervin szeme tágra nyílt egy hirtelen jött felismeréstől, és hogy ezt nyomatékosítsa, még mutatóujját is felemelte, mintha egy egyetemi előadás fontos részletét szeretné különösen hangsúlyozni, és telefonja után nyúlt. Ahogy a mentőkhöz görgetett, egy alig látható, elégedett mosoly suhant át szája szegletén, hiszen az élet ékes bizonyságot adott, hogy mennyire igaza volt, amikor évekkel ezelőtt – barátai maró gúnya ellenére – elmentette ezt a számot. Hát akkor tessék. Megint ki gondolkodott előre? Ki mondta meg, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet? Itt újra elmélázott kicsit, aztán észbe kapott, és eredeti tervéhez visszatérve megnyomta a hívás gombot.

Amíg a vonal párat búgott, gondolatai ismét előre szaladtak. Elképzelte, hogy milyen lesz, ha a gyalogos túléli a balesetet. Elhatározta, és még legyintett is hozzá egyet a szabadon lévő kezével, hogy megint ő lesz a nagyvonalú, és nem fog köszönetet várni a jelenleg az aszfalton fekvő embertől.

Az egyik helyre tartva, ahova nem túl sűrűn járok, elvétettem egy lejárót, ezért mennem kellett egy kört, hogy újra helyzetbe hozzam magam. Kis késéssel megérkeztem a helyszínre, és beütöttem a számot a kaputelefonba. Ez is olyan hely, ahol akkor működik a berregő, ha az apartman tulajdonosának van vezetékes telefonja. Ennek volt.

Ahogy felvette a telefont, többször meg kellett erősítenem, hogy a főkapunál vagyok (ezért is tudunk most beszélni). Abban maradtunk, hogy beenged, és hosszasan magyarázott arról, hogy majd hogy menjek körbe az épület mentén, és hogy üssem be újra az ő számát.

Bementem, és hamarosan rájöttem, hogy minden, amit mondott, egytől egyig hasznavehetetlen baromság volt. Nem volt ott már több kapucsengő, amit nyomogathattam volna, volt viszont északi, déli, keleti és nyugati szárny. Persze nem az égtájak szerint elrendezve, hanem csak szépen „sorban”, hogy észak, nyugat, kelet, dél. Ha azt elárulja, hogy ezek közül melyikben bújik meg, sokat segített volna.

Rövid bolyongás után a telefonomhoz nyúltam. A figura természetesen fent hagyta a sajátját, miközben elindult lefelé. Éppen visszafelé baktattam, amikor megláttam, hogy a főkapuhoz legközelebbi „szárnyból” lép ki, és engem kémlel. Amikor (elég sokára) rájött, hogy azért látszom pizzafutárnak, mert az is vagyok, nagyon lassan elindult felém.

Ahogy egymás mellé értünk, bohókás mosollyal, és megingathatatlan nyugalommal mondta, hogy bonyolult egy hely, nem? Udvariasan bólintottam, és nem hoztam a tudomására, hogy én – teljes bizonyossággal – őt tartom idiótának. Az már messzebbről is látszott, hogy az évek alatt jókora túlsúlyt szedett fel, de az csak közelről, hogy annak minden dekáját valószínűleg eleve is vidám kedélye további javítására fordította.

Ahogy nyitottam a táskát, csillogott a szeme, összedörzsölte puha tenyereit, és szinte kéjes mosollyal mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit lát, ez az egész pont olyan, amilyennek az orvosa rendelte. Majd többszörös köszönetnyilvánítás után még négy font borravalót is a kezembe csúsztatott. Hogy haragudjak így rá?

Ha itt megölnek valakit, a sajtó munkatársai – aljas indokból – azt is megkérdezik a hozzátartozóktól, hogy milyen ember volt az áldozat. Mintha ennek lenne jelentősége, illetve mintha erre többféleképpen is lehetne válaszolni.

A bulvármédia dramaturgiája vaslogikájának megfelelően minden esetben az derül ki – például a szülők beszámolójából –, hogy gyerekük csillogó értelmű, szeretettel telt, csak a szűkebb és tágabb környezete boldogításán fáradozó, fényes jövő előtt álló reménység volt, akit kivétel nélkül mindenki szeretett.

A beszámolók szerint az áldozatok között soha nincs, aki relatíve jó humorú, nagyjából megbízható, de különösebb célok nélkül való, átlagos intellektusú, apróbb jellemhibáktól sem mentes ember lett volna.

Otthon először (és utoljára) az IKEÁ-ban volt olyan élményem, hogy egy nemrég megvett árut csak úgy visszavittem, és könyörgés, vita, vagy bármilyen kellemetlen pszichés játszma nélkül, egyszerűen visszaadták a pénzt, és még mosolyogtak is hozzá.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy amikor rájövök, hogy feleslegesen vettem, már a legkisebb bosszúságot sem érzem. Tudom, hogy majd beugrom, ha arra járok, és kész, el van intézve. Nem is kérdezik, hogy de hát mi történt. Ha elkezdeném mondani, udvarias mozdulattal jelzik, hogy erre semmi szükség, az is elég indok lenne, hogy meggondoltam magam – már ha indokolnom kéne egyáltalán.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy ha túl hosszú sor kígyózik a próbafülke előtt, egyszerűen inkább megvesszük a ruhát, otthon felpróbáljuk, aztán ha nem jó, visszavisszük, amikor megint a környéken járunk.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy a hétvégi mulatozók tekintélyes hányada pénteken megveszi a ruhát / cipőt / jelmezt, amiben aznap vagy szombaton villantani akar, aztán hétfőn egyszerűen visszaviszi, hogy nem jó vagy nem tetszik mégse.

A BBC-n volt erről egy beszélgetés, ahol a hallgatók többsége morális alapon elítélte ez utóbbi gyakorlatot. Arra a részre már nem kerülhetett sor, amikor azon sajnálkoztak volna, hogy a mai fiatalok lealjasítják az egykor dicső birodalom emlékét (Britain is going to the dogs – ahogy itt mondani szokás), mert betelefonált egy idős hölgy, és elmondta, hogy ő negyven éve egy ruházati szaküzletben dolgozott. A hétvégére „kölcsönzés” intézménye annyira elterjedt volt már akkoriban is, hogy a boltnak átalánydíjas szerződése volt egy közeli tisztítóval: kedden beadták a hétvégén használt cuccokat, csütörtökön meg kiakasztották őket.

A kapucsengők általában nem működnek. Be van ragadva a gombjuk, nem jut el a delej a lakásig, csak akkor működne, ha a lakásban lenne vezetékes telefon, vagy van valami egyéb trükk (kettős keresztet vagy csillagot kell nyomni a második számjegy után, stb).

Az egyik ilyen helyre kifejezetten élesen emlékszem, mert mindig a portásnak kell kopognom, aki aztán méla undorral, a verbális és a nonvebális kommunikációt is elhanyagolva nyitja ki nekem az ajtót.

Mostanra már meguntam a dolgot, és miután átadtam a pizzát új tulajdonosának, a következő célratörő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– How does this buzzer work? / Hogy működik ez a kapucsengő?

– It doesn’t. / Sehogy.

Vezetés közben – jobb híján – kereskedelmi rádiókat szoktam hallgatni. Erről semmi jót vagy legalább jobbat nem tudok elmondani, mint amit otthon is tapasztaltam. Viszont feltűnt valami.

Van mostanában egy dal, aminek a címét helytelenül olvassák be a szám elhangzása után. A nóta címe Niggas in Paris; a politikailag korrekt verzió pedig egyszerűen csak így hangzik: Paris.

Könyörgöm. Egy (vagy két) fekete előadóművész elnevezte a számát valaminek, amit viszont a BBC Radio 1 és a kereskedelmi rádiók semmiképpen nem vennének a szájukra, mert csúnya szó.

A BBC 4-en szokott szó esni az idegenellenességről, az előítéletekről, és arról, hogy az utóbbi évtizedekben és években ezek hogyan változtak. Az ilyen beszélgetésekben hosszasan értekeznek, érvelnek és vitáznak úgy, hogy az egész egy kicsit nevetségessé válik mindig, amikor a beszélő zavarba jön, és rövid torokköszörülés után azt mondja, hogy valaki az N betűs szót használta. Erre a rádióhallgatók rögtön bólintanak magukban, hogy igen, az említett úr azt mondta, hogy nigger.

És ebben a pillanatban az egész értelmét veszti, hiszen ahelyett, hogy egyvalaki kimondaná hangosan – nem mellesleg éppen a rasszizmus ellen amúgy érvényesen érvelve – ezrek fogják kimondani magukban.

A vita persze arról szól, hogy jól van-e, hogy már nem lehet ilyesmiket mondani, és főleg arról, hogy akkor a jelenség most mennyire létezik. Ugyanis tényleg bíztató a helyzet abból a szempontból, hogy nem lehet itt már odvas szájjal fröcsögni, mert nem szalonképes. Felmerül viszont, hogy ha ezt jól megmértük valami 1.0-ás statisztikával, akkor mire is jutottunk. Mert az idegenellenességet nem sikerült megragadnunk.

Egy kicsit olyan ez, mintha egy nyílt törés mellett üldögélve addig adjuk a fájdalomcsillapítót a sérültnek, amíg az végre ki nem mondja, hogy már nem fáj neki. Ebben a pillanatban a csoda megtörtént, a sikert elkönyvelhetjük.

Egy szociológus is beszélt erről a jelenségcsoportról. Ő egyenesen azt mondta, hogy ez a finomkodó politikai korrektség több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ugyanis a gyűlöletet és a szalonképtelen gondolatokat láthatatlanná, összekacsintás tárgyává teszi, és végső soron olyan állapotokat alakít ki, ahol csak homályosan lehet látni, hogy mi ellen is kellene küzdeni, illetve hogy az a valami pontosan mekkora, és hol van.

Egy hasonló beszélgetős műsorból tudtam meg, hogy az Egyesült Királyságban messze nem új ez a hozzáállás. Amikor Németországban – és a befolyása alá kerülő többi államban – javában hozták a zsidótörvényeket, Nagy-Britanniában ilyen otrombaságot soha nem követtek el. Egyszerűen annyi történt, hogy a tenisz, golf és egyéb klubok tagságába egyszerűen nem jutottak be zsidók. Nem stimmelt valami a jelentkezési lapjukkal, elfelejtődött, elkallódott, elhúzódott az ügy. Soha nem mondták senkinek, hogy te, barátom, itt nem lehetsz tag. Ez csak a végeredmény volt.