Nagyvállalati környezetben forogva biztos, hogy mindenki találkozott azzal az egyébként szégyellősen elhallgatott ténnyel, hogy az emberek ordenáré módon hazudnak.

Hazudnak arról, hogy ők milyen jól érzik magukat a munkahelyükön, hogy a „kihívások”, az „emberekkel foglalkozás”, meg az „élethosszig tartó tanulás” az, ami élteti és boldoggá teszi őket, ami egyúttal egy szakmai és morális minimum is, ami alá süllyedni halálos szégyen.

Amikor ez a hazugság penetráció elér egy bizonyos szintet, egyébként korrekt és becsületesen dolgozó emberek kapják magukat azon, hogy szégyellhetik a pofájukat, amiért csak annyit tesznek le az asztalra, hogy megdolgoznak a pénzükért, viszont nem adják oda a teljes életüket a cégnek. Egy (jó) részük tehát a könnyebbnek tűnő ellenállás irányába sodratva hazudni kezd – egy kicsit még undorítóbbá és leküzdhetetlenebbé téve a helyzetet.

Egy itteni magazinban olvastam egy rádióról, ami valami legjobb munkahely díjat nyert. Az igazgatóját kérdezték arról, hogy mi folyik a cégnél. Pár dolog megszúrta a szememet. Az egyik egy olyan gondolat volt, amivel amúgy – elvi síkon, ha nem nekem kell fáradnom vele – szimpatizálnék is valamelyest, de annyian hazudják, hogy már öklendezem inkább, ha meghallom. Az igazgató azt mondta, hogy a kedvenc helyzete az, amikor valaki megállítja a folyosón, és azt mondja neki, hogy talált valamit, amit radikálisan máshogy kéne csinálni, mint ahogy eddig tették. A valóságban ugye ezek egy része idiótaság és/vagy valami személyes karrier célt szolgál, de mégis megvalósítják. Ezt leggyakrabban átszervezésnek nevezzük, és rengetegen szopnak miatta, a kiagyaló pedig az erről szóló sikerbejegyzéssel az önéletrajzában egy kicsit messzebb húzódik a cégtől.

A másik dolog az volt, hogy van ennek a cégnek vagy négy-hat alapvetése, viselkedési normák, meg ilyenek, amit nagyon komolyan vesznek. Komolyabban mindennél. Hogy mik ezek pontosan, az persze tökéletesen érdektelen, igazán bármi lehet bármelyik. Itt viszont volt két apró részlet, ami azért megkülönböztette ezt a négyest vagy hatost a szokásos leosztástól.

Az egyik dolog az volt, hogy a vidámság is szerepelt az elvárt attitűdök között. Ide is fordítom, hogy hogyan:

„Móka. Élvezd a munkát! Legyen az spontán vagy szervezett, de egy olyan környezet kialakítása, ahol ha az emberek meglátják egymást, rendszeresen mosoly ül az arcukra, mindenki felelőssége.”

Szóval mondom, sokan játsszák el, hogy nekik orgazmus közeli élmény egy értekezleten (meetingen) részt venni, de ha ugyanezt leírva látják, azért egy részük még nekik is csettint egyet.

A harmadik dolog, ami szemet szúrt, az volt, hogy itt már nem kettő, nem három vezetőnek kellett elhúznia azért, mert ugyan a munkájuk rendben volt, de a cég értékeit egyszerűen nem tudták elég meggyőzően képviselni.

Ekkor már fogtam magam, és az eleve, az első pillanattól gyanús képen letakartam mindent, csak a szemeket hagytam szabadon beszélni.

Múlt hétfőn az utolsó utasommal gondom akadt. Igazából azért is lett belőle az utolsó utas, mert egy kicsit elment a kedvem az esetleges továbbiaktól.

Egy kocsmánál vettem fel. Egy barátja tette be a kocsiba a műveletképtelenül részeg figurát. A botjával ütött mindent, amit ért, támolygott, és végül gyakorlatilag fekve kötött ki az anyósülésen, alig tudtam váltani tőle.

Megkérdeztem, hogy hova menjünk. Talán nem számított a kérdésre, talán csak túl hirtelen jött, a lényeg, hogy nem tudta megválaszolni. Törte a fejét, és káromkodott. Abban maradtunk, hogy majd mondja, merre menjek.

Elindultunk arra, amerre mondta. Az első kanyar sajnos a rafináltabbak közül való volt, mert több sávon vagy négyfelé lehetett menni. Kicsit meglepett a kérdése, hogy „hol vagyunk most”, de végül is amennyire elintézte magát, nem csoda, hogy nem látott. Megmondtam neki, hogy épp hol vagyunk. Ez elképesztette. A lámpa zöldre váltott, mögöttünk sor állt, úgy kellett kikövetelnem tőle egy irányt, hogy merre forduljak.

Arra fordultunk, de aztán megint csak azt kérdezte, hogy hol vagyunk most, amit meg válaszoltam erre, az meg felháborította, és hepciáskodva, de akadozó nyelvvel kérdezte, hogy hova az istenbe megyek már. Erre azt mondtam neki, hogy mégis jobb lenne, ha sikerülne felidéznie, hogy hol lakik, és akkor egyszerűen hazaviszem.

Erre ő azt állította, hogy minden szegletét ismeri a városnak, és elkezdett egy kicsit elmenni az idegenek idejönnek, aztán azt se tudják, mi van irányba, ami nem idegenként háborított fel, hanem olyan emberként, akitől épp olyasvalaki rabolja az idejét és a pénzét, aki részegebb annál, mint hogy tudja, hogy hol lakik. Még maga elé káromkodott egy kicsit, hogy nem igaz, hogy megint ez történik, sorban másodszorra, aztán velem kezdett volna kiabálgatni, amire én még hangosabban feleltem, és megkérdeztem, hogy van-e szerinte az egész helyzetben furcsább annál, hogy ő nem tudja, hogy hol lakik. Még azt a kérdést is utána lőttem az iméntinek, hogy mégis milyen reményeket táplál a ma estével kapcsolatban, ilyen felkészültségi szint mellett.

Ő – most már csendesebben – káromkodott tovább (fuckin’ell), de sajnos közben a kilincset markolászta, miközben mozgásban voltunk, mert igazából addig még nem adtam fel, hogy egyszer célba érünk. Közben azt fundáltam ki, és ezt neki is elújságoltam, hogy visszaviszem oda, ahonnan hoztam, és megkérdezzük a barátját, hogy hol lakik. Miközben ezen mesterkedtem, sikerült a kocsmát eléggé, de nem teljesen megközelítenem egy másik irányból: zsákutca volt. Másfél mérföld megtétele után a muksó egyszerűen kiszállt, én meg nem marasztaltam. Szépen lezártam a fuvart az érintőképernyőn, kikapcsoltam a rádiót, és hazamentem.

Másnap reggel a rádió bekapcsolásakor, a kódok beütése után az a rossz hír fogadott, hogy le vagyok tiltva. Olvasva gondolom egyértelmű, de nekem nem volt világos, hogy erről az esetről lehet szó. Lehetett volna még az is, hogy időnként későn nyomtam meg az utas felvételét jelző gombot, vagy hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezett meg hozzájuk a rádió bérleti díja. Nem sikerült kideríteni, hogy mi a gond, csak annyit, hogy be kell mennem a központba, másnap.

Volt hát egy napom, hogy rágjam magam. Másnap reggel első dolgom volt bemenni. Egy fiatal menedzser fogadott, egy kis szobába invitált, és azt kérdezte, hogy rémlik-e egy hétfő esti ügyfél, akit a Fontain nevű kocsmánál vettem fel. Hát hogy a kutyafájába ne rémlene, mondtam. Megkért, hogy mondjam már el, hogy mi történt. Elmondtam mindent úgy, ahogy leírtam, illetve megtoldottam azzal, amire a történtek felelevenítése közben jutottam, hogy nem zárom ki, hogy rongy részegségen kívül könnyen lehet, hogy a fickó látása sem volt az igazi.

A menedzser megerősítette, hogy ezzel nagyon is jó nyomon járok, ugyanis az ügyfél vak volt, és az eset után rögtön be is telefonált, hogy panaszt tegyen ellenem. A srác végig nagyon pozitív volt, és hangsúlyozta, hogy tudja, milyen nehéz helyzetek ezek, ő is vezetett, pontosan tudja, milyen ez. Ő azt gondolja, hogy az adott körülmények között engem nem lehet hibáztatni, viszont lenne-e kedvem elmenni egy kurzusra, ahol olyan csalafintaságokra tanítanak meg, hogy hogy kell felismerni a különböző fogyatékosságokat, meg mit kell kezdeni velük. Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy persze, ez az eset konkrétan mutatja, hogy rám fér. Ebben maradtunk (már meg is van, hogy mikor megyek), és megtoldottuk egy másik tanfolyammal, amit elvégezve szállíthatok majd vért, meg emberi szerveket – állítólag jobb pénzért.

A rádiómat újra aktiválták, és dolgozhattam boldogan, amíg bele nem futottam egy másik problémás utasba. Beült, és bemondott egy helyet, ami ismerősen hangzott, de végül is konkrétan nem tudtam, hogy hol lehet. Elkezdtem tehát a gps-t pötyögtetni, mire megkérdezte, hogy talán bizony nem tudom, hogy hol van ez a hely. Mondtam, hogy nem. Erre felháborodottan mondta, hogy akkor ő már itt sincs, és tényleg ki is szállt. Mondtam, hogy rendben, viszlát, és megnyomtam az „utast kitettem” gombot, aztán odébbálltam megnézni, hogy hova is lett volna a fuvar. Sajnos egy elég hosszú útról maradtam le, és közben arra is rájöttem, hogy jártam már ott, a folyó másik oldalán.

Épp a következő utas felé tartottam, amikor hívtak a rádión. Ezt elhárítottam azzal, hogy éppen utasért megyek, dumáljunk később, de ebből csak az lett, hogy épp beültek az ügyfelek, amikor a diszpécser kérdezte, hogy mi történt az előző fuvarral. Hát elmondtam neki. Mire ő visszakérdezett, hogy ezek szerint én nem kértem meg az utast, hogy szálljon ki. Mondtam, hogy határozottan nem. Megköszönte a beszélgetést, és ennyiben maradtunk.

Ez a frusztrált szerencsétlen annyira felháborította magát az én inkompetenciámon (amire azért titokban vágyott is egy kicsit), hogy elhatározta, még meg is büntet valamelyest, és megpróbál nehéz helyzetbe hozni. Azt kívánom neki, hogy gondolja azt, hogy sikerült.

Ennyi negatív történet után azért hadd említsem meg, hogy az eddigi három kellemetlenség több, mint háromszáz fuvarra vetül, azaz az utasok szűk egy százalékával van gond, azokkal se nagyobb az említetteknél.

Az egyik diákszálláson két srác pattant be a kocsiba. Az utcát, ahova menni akartak, ismertem, de mivel pár nappal korábban összekevertem egy hasonló nevűvel, azért bepöttyentettem a gps-be is.

A célhoz közel egy épületkomplexum állta utunkat, amit vagy jobbról, vagy balról lehet kikerülni. Megkérdeztem, hogy az utca melyik végébe vágynak, onnan megyek. Azt mondták, mindegy. Mentem jobbról, majd befordulva lassan araszoltam végig, várva, hogy jelzik, hogy megérkeztünk. De nem szóltak.

Az utca végén kérdezem, hogy mi van. Erre az egyik azt mondja, hogy direkt a hosszabb úton hoztam őket, ha balról jövünk, épp ide lyukadtunk volna ki. Ez így van – mondom – ezért kérdeztem, hogy honnan jöjjünk, de legyen az, hogy csak az alapdíjat fizetik. Ez tetszett nekik.

Újabb kérdésemre, hogy akkor most pontosan hol is álljak meg, bemondtak egy új utcanevet. Jeleztem, hogy érdemes lett volna ezzel kezdeni – bár a szóban forgó helyről még sose hallottam. Állították, hogy azt az utcát, ahol most vagyunk sose említették, csak a másikat, amiről most hallottam először. Abban maradtunk, hogy innen majd irányítanak.

Innentől kezdve elkezdtünk ötletszerűen menni sarokról sarokra, ők énekelgettek, meg egy kicsit méltatlankodtak, hogy milyen sokáig tart az út. Mikor mondtam, hogy adjanak már valami átfogóbb irányt, az események felgyorsultak, és a végkifejletig már nem volt több hátra negyven másodpercnél.

Az egyik hangosan panaszkodott, hogy másik taxit kellett volna rendelniük. Ugyanekkor megkértek, hagy kanyarodjak be egy utcába, ami egyértelművé tette számomra, hogy egy nem túl kis kör megtétele után elkezdtünk visszafelé menni.

Rákérdeztem, hogy van-e konkrét céljuk, az alapdíjas autókázáson kívül, mire – érdemi válasz helyett – huncut mosoly jelent meg az srácok szája szegletében, de rögtön utána fel is háborodtak, hogy akkor álljak itt meg, ha nem tudom, hova kell menni, nekik ennyi elég volt ebből az utazásból. Ekkor elég intenzív fékezést követően félrehúzódtam a padka mellé, hátrafordultam, és rákérdeztem, hogy ki akartok szállni? Mert részemről nem gond egyáltalán.

Nagyon megbántódtak, és pökhendien kérdezték, hogy akkor mennyivel tartoznak. Mondtam, nekik, hogy ugyan fiúk, ne törődjetek a pénzzel, csak húzzatok a picsába. Most. Ennyiben maradtunk, kiszálltak, én meg értelmesebb fuvarokat remélve továbbgurultam.

A droszton élénk eszmecsere folyik a vizelésről. A taxisoknak ugyanis ez a legfőbb gondjuk, nem a trükkös címek, meg a nehéz ügyfelek. Hanem hogy hol könnyíthetnek magukon.

Mindenki másra esküszik, mindenkinek mást diktál vagy enged a habitusa. Egy cingár, zsíros, fekete hajú kezdő előadja, hogy ő gyorséttermekbe jár, és minden alkalommal vesz valami apróságot is, nehogy rákiabáljanak, hogy csak a fizetővendégek vizelhetnek szabadon.

Egy élére vasalt nadrágos is vesz mindig valamit, de – az mondja – azért, mert ez így elegáns, ez jár az étteremnek.

A spórolósok nem fizetnek, és a bokrok tövét, elhagyott házak oldalát is felkeresik alkalomadtán.

Egy pergamen bőrű, tüskebajszú sofőr módszere abban áll, hogy a műszak előtt két órával megiszik két liter teát, azt indulás előtt kivizeli, majd műszak végéig egyetlen további kortyot sem iszik.

Az egyik borostás, koszos ingujjú róka egy nagyobb szájú gyümölcsleves palackot tart magánál, abba intézi a dolgát. Van, hogy akkor is, amikor épp utasa van. Undor és csodálat elegye övezi. Egyes kezdők azt remélik, soha nem süllyednek idáig, mások azt, lesz elég bátorságuk követni a példát.

És van Imre bácsi. A legmegbecsültebb szakember a városban. Ritkán szól, halkan és szerényen beszél. Sokszor több órás vitákat vág el egy egyszerű tőmondattal, amit hallva a legdörzsöltebb hangadók is cipőjük orrára irányozzák tekintetüket, mert belátják, hogy ennél mélyebben már nincs igazság, ennél beljebb már nincs mire rámutatni. Imre bácsi 1976 óta katéteren van.

Amikor megnyomom a képernyőn, hogy ok, felveszek egy utast, nem tudom még, hova kell mennem, és miféle ember lesz az utasom.

Ahogy a címre érkezek, egy betegesen cingár nő botorkál ki a kapun. A postára kell vinni. Kifényesedett pufajkája alól cigaretta, pia és vizelet savanyú szaga szivárog. A vizelet szaga régi, áporodott, a piáé és cigarettáé régi is és friss is. Kedves nő amúgy. Ha a szemére nézek, azt mondom, huszonhét lehet. Ha az arcára, akkor negyvenhat. Most is részeg.

Megvárom a posta előtt, aztán valami barátjához kell vinni. Mikor ott kiteszem, nagyon köszöni, borravalót is ad. Ahogy bemegy a házba, leengedem mind a négy ablakot, hogy a bűze kimehessen. Már majdnem végzek az adminisztrációval (mindent írok magamnak, hogy tudjak objektív képet alkotni róla, hogy mi történik velem üzleti értelemben), amikor újra megjelenik az ajtóban, és felém indul.

Azt kérdezi, el tudom-e vinni a sarokig. Miért nem írok sokkal gyorsabban? – kérdezem magamtól, és azt mondom neki, hogy persze, hogy el tudom vinni, szálljon csak be. A rövidke úton elmondja, hogy a hétre van kiírva szülni, és fél már gyalogolni. Csak ekkor, ahogy kiszáll, nézek rá alaposabban. Hasán csenevész duzzanat van, mintha csak egy félkilós cipót akarna bujtatni az eső elől.

Egy harminchat körüli, születésétől fogva tagbaszakadt utasomat egy angol autógyártó telephelyéről vettem fel. Most irodai munkát végez, kacsintva mosolyog rám, hogy nem kell megszakadnia, és időben haza is ér.

De ez csak az utóbbi pár évben van így. Még tizenhat sem volt, amikor ajtónállóként kezdett dolgozni. Ez törvénytelen volt ugyan, de mivel mindig is „nagyobbnak” tűnt a koránál, nem volt belőle gond. Gond volt viszont, hogy ez a szakma is megváltozott.

Azt mondja, hogy húsz éve, ha megkért két verekedőt, hogy menjenek messzebb vagy akár hazáig, akkor azok szépen elmentek. Előbb-utóbb ma is elmennek, csak aztán sajnos a barátaikkal és/vagy fegyverekkel jönnek vissza.

Utasom élesen emlékszik, hogy ugyan folyamatosan egyre elégedetlenebb volt a munkájával, de mégis csak volt egy jól meghatározható pont, amikor eldöntötte, hogy más elfoglaltság után néz. Akkor ugyanis, amikor egy visszatérő baráti társaság egy tagja rálőtt. Szerencsére nem találták el; talán csak figyelmeztetésnek szánták, úgyhogy az eset optimális kiszállási pontnak bizonyult.

Az utasokkal való csevegés terén felülmúlom a saját várakozásaimat. Persze egyelőre könnyű téma, hogy csak egy hete kezdtem, meg hogy hogy kerültem ide, aztán szó szót követ, és végül akármiről is kialakulhat beszélgetés.

Az egyik nap egy koraötvenes hölgy, mikor pár általánosabb témát már nagyjából körüljártunk, felsóhajtott a hátsó ülésen, hogy ami azt illeti, szomorú nap ez a mai. Mi történt? – kérdeztem.

Pár hónapja páran elmentek egy pubba, hogy egy számukra jelentőségteljes eseményt pár korsó legurításával, és egymás társaságával tegyenek emlékezetessé. A kompánia egyik tagja konfliktusba keveredett, azaz belékötöttek, aminek nagyon hamar dulakodás, majd rendes verekedés lett a vége. A hölgy barátjának sikerült végül úgy megütnie támadóját, hogy azt a mentők vitték el. A fő gond aztán két nap múlva jött, amikor is a támadóból lett áldozat ráadásként még bele is halt a sérüléseibe.

Hát ez tényleg borzasztó – csatlakoztam rosszkedvéhez – ő pedig folytatta, hogy ma pedig a bírósági ítélet született meg, miszerint a barát persze bűnös, és rögtön le is ültették. Öröm az ürömben, hogy az igazságszolgáltatás szépen működik, hiszen az ítéletben „csak” emberölés szerepel, és nem gyilkosság, azaz senki nem állítja, hogy a halálokozás lett volna az elkövető célja. Egy kicsit ugyanakkor bántotta a hölgyet az, hogy a tárgyalás mindössze húsz percig tartott.

Száz szónak is egy a vége (long story short): a cím, ahova helyismeretem hiányán felülemelkedve éppen irányítgat engem, a pubé, ahol most a fent említett körülményekre reagálva egy kisebb társasággal megisznak pár sört.

A taxis képzésen az egyik helyi figura megvallotta, hogy ő tulajdonképpen csak a saját lakhelyét ismeri, és a taxis társaság körzetéhez szintén hozzátartozó, tizenvalahány egybenőtt település jó pár száz négyzetmérföldes területe fehér folt számára. Abban maradtunk, hogy manapság ez nem igazi probléma: majd a gps megmondja, merre tovább. Ezzel az oktató is egyetértett.

Ugyanez a srác arról is beszámolt, hogy így aztán az útvonalakat sem tudja mihez kötni, csak magolja őket (eddig vizsgák egész során derült ki, hogy hiába). Mindenki helyeselt, és mondott pár szót a bajsza alá arról, hogy hasonlóképpen van a dologgal; még pár megolási tippet is megosztottak egymással.

Aztán másnap megint szóba került a helyismeret, meg a gps-ek. Az előadó azt mondta, hogy ő utálja, és nem használja a navigációs ketyeréket, mert mindig lassabb, hosszabb utat irányoznak elő, mint amit ő tud. Ennek persze jelentősége van az utasok szempontjából, illetve igazán a sofőrnek sem jó a toporgó forgalomban dekkolni.

Negatív példaként a lengyeleket hozta fel, és látszott, hogy közben mély szomorúságot érez, amiért és ahogy a szakmája a kutyák martalékává züllik. Ezek a lengyelek ugyanis egyszerűen beseggelik a negyven útvonalat, aztán, mivel a valóságban nem ismerik a betanult helyeket, gps-t használnak, hogy kiigazodjanak. A felháborodás moraja zúgott végig a szobán, majd amikor ez elhalkult, az oktató még megjegyezte, hogy az előbb nem diszkrimináció fültanúi voltunk (ez is témája a tananyagnak), hiszen ő szikár tényekről számolt be.

A pizza hordás után adódó következő karrier lépcső errefelé a taxisofőrré válás. Taxiból kétféle van. Az egyik a klasszikus fekete (black cab), a másik pedig az ún. private hire. Ez utóbbiak szokványos autók négy ajtóval, meg egy-egy matricával az oldalukon. Én három napja léptem előre.

Az üzleti modell mindkét esetben hasonló. Az ember kibérli a rádiót egy heti tarifa befizetésével, aztán amit bevételez, azzal gazdálkodik. A feketék rádióját vaskosabb dolog kibérelni, cserébe drágább velük utazni. Viszont ők azok, akiket le lehet inteni, a private hire kocsikat csak rendelni lehet.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy idáig eljutni nem volt egyszerű. Hogy relatíve sok pénzt be kell fizetni ilyen-olyan vizsgálatokra, meg tanúsítványokra, az nem érdemel igazán említést; ez mindenhol így van.

Kétféle vizsgát is le kellett viszont tennem (meg a kocsinak is egyet). Először is el kellett végeznem egy egyhetes tanfolyamot a taxisofőrködés alapjairól. A feliratkozásnál kérdezte a leendő oktató, hogy van-e valami végzettségem. Mondtam, hogy van egy diplomám, de azt hiszem, ez most nem releváns. Kicsit csóválta a fejét, meg furcsán mosolygott, aztán azt mondta, hogy vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, nincs semmilyen végzettségem, és eddig építkezéseknél segíttettem. Plusz kicsit több, mint két éve vagyok az országban. Így ingyen lesz a tanfolyam. Nem ellenkeztem.

Aztán ki kellett töltenem egy kis tudástesztet. Olyan kérdések voltak benne vagy tíz oldalon át, hogy ha a tízesemből elvesznek két fontot, mennyi marad nálam. A tesztet sikeresen teljesítettem, jogosultságot nyertem részt venni magán a tanfolyamon.

Ennek a legelején elmondták, hogy mindenki át fog menni, ugyanis a vizsga kérdéseinek elhangzása után rögtön a válaszok is elhangzanak majd. A tanultak döntő többsége józan ésszel belátható trivialitásokat tartalmazott; meg sem említem őket. A képzettségem szintje így ún. level 2 (egy egyetemi diploma 7, egy főiskolai 6). Szavakba öntve ez körülbelül annyit jelent, hogy „ön felismeri, ha beszélnek önhöz”.

A másik tudásanyag sokkal-sokkal otrombább volt. A körzet negyven, egyenként öt-tizenegy állomásból álló útvonalát kellett beseggelnem úgy, hogy a vizsgán hatot kérdeznek, amiből ötöt kell tudni hibátlanul. Azaz ha egy roadot streetre vétek, vagy kimarad egy valami, az az útvonal nem ér. Negyedszerre sikerült átmennem, hónapokat töltöttem ezzel úgy, hogy közben tíz-tizenhárom órákat dolgoztam, és tanultam az ennél jóval egyszerűbb level 7 képzésemre.

Az ilyen tanulnivalóval az a baj, hogy nincs mihez kötni egyik elemét sem. Egy versnek (amit szintén utáltam mindig is tanulni), van íve, története, ezer apró dolga, ami megsegíti az emlékezést. Itt nincs semmi. Semmi. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, ugyanis egyes utcanevek előfordulnak sok kerületben, tehát ezek megjegyzése bizonyos szempontból csak növeli a zavart. Az ilyen fajta tanulás olyan az agynak, mintha azért vennénk egy másfélszeres térfogatú, internetről vezérelhető, „A” környezeti besorolású, víztakarékos mosógépet, hogy a vizes ruhát rendesen az oldalához tudjuk csapkodni.

Számos trükköt vetettem be. Minden útvonalat megnéztem a térképen, hogy vizuális emlékem is legyen. Számon tartottam, hogy hány állomása van, hogy gyanús legyen, ha csak hetet soroltam fel például. Mindig visszatértem a korábbiakra. Felmondtam egy CD-re, és azt hallgattam a kocsiban. Az egész csak arra volt elég, hogy egész jól tudjam őket, de annyira azért pont ne, hogy a vizsgát le tudjam tenni.

Csak egy érdekességet hadd említsek meg. Amikor már azt hittem, hogy szinte mindent tudok, (az utolsó előtti vizsga után) rájöttem, hogy a kiadott papírról tanulva észrevétlenül a segítségemre van az adott útvonal elhelyezkedése a sorban. Azaz, ha a második oldal tetején van a kérdés (a választ letakartam), akkor szinte tudattalanul megsejtem, hogy akkor ez a Gorsey Lane-nel kezdődő lesz, nem a Tailor Lane-es. Na a vizsgán ez nem működött.

A vizsga maga rendre egy lepukkant szobában zajlott, ahol koraötvenes nők felügyeltek minket, és konkrétan nézték, hogy próbálunk-e csalni, egymásra nézni (azt amúgy hiába, mert mindenkinek más listája volt), vagy bármi mást csintalankodni. Ha igen, eltiltás három hónapra.

A vizsgákon előfordult, hogy a szokásos ismertetőt el sem mondták, mert nem volt senki, aki először jött volna. Mindig volt, aki hamar visszaadta az üres lapot, mások próbálkoztak pár kérdéssel, megint mások egész jól tudták, de nem elég jól. Én összesen két embert láttam sikert aratni a négy alkalom alatt. Az egyik én voltam.

A végső sikert egyébként az hozta meg, hogy a kérdéseket külön papírcsíkokra írtam, és véletlenszerűen húztam közülük. Ha tudtam, ment a mosolygós borítékba, ha hibáztam, az elhúzott szájúba, ha be sem ugrott, akkor a lefelé görbülőbe. Egy kis extra időm is összejött, ugyanis két napig nem tudtam felkelni fekvő helyzetből. (Az angol egészségüggyel való találkozásomról majd írok külön). Így fel tudtam térképezni, hogy melyikek mennek nehezen, és tudtam külön foglalkozni velük, például elmondani őket újra meg újra, megint megnézni a térképen, stb. A harmadik napon, amikorra a vizsgám esett,  képes voltam a hátsó ülésen fekve utazni, majd további húsz percet ülve tölteni, így tudtam levizsgázni. (Az ötödiken már tudtam annyira járni, hogy az orvos szemébe tudtam hazudni, hogy semmi gond a hátammal (sem), nyugodtam kiadhatja az alkalmasságit).

A fő gond ezzel az egésszel az, hogy az így megszerzett tudás tökéletesen hasznavehetetlen az életben. Az ember úgy tanul meg területeket, hogy jellegzetes tereptárgyakat ismer fel, beugrik neki, hogy ez az útburkolat ismerős, stb. Aztán egy idő után emlékezni kezd, hogy amin mindig végigmegy, annak mi a neve. És egyszer csak összenő a háló. Ahogy én tanultam, az csak azzal jár, hogy vadidegen helyeken bolyongva felismerem, hogy ja, ez az út benne volt a tanulmányaimban – amikre persze azóta már nem emlékszem.

Azt hiszem, már többször is írtam róla, hogy ebben az országban hogy fér meg egymás mellett a józan paraszti és az esztelen túlbonyolítás, a szándékok palástolatlan kimutatása és a szóvirágok mögé rejtőzés.

Az őszinte megnyilvánulásokra üdítő példa egy új, macskákról szóló magazin. A rádióreklám (az interneten még nem találtam nyomát az újságnak) nem ígér később aztán nehezen tarható szolgáltatásokat, mint macskapszichológiai gyorstalpaló vagy szőrápolási egyszeregy, csak azt, hogy a címet szűken értelmezik, és emellett kitartanak. A periodika címe: Fluffy Kittens Magazine (Pelyhes Cicák Magazinja).

Az is feltűnt még az olimpiai közvetítéseken, de még a rádióban is fel szokott tűnni, hogy az angolok rendszeresen úgy hivatkoznak magukra, mint valami parányi törpeminoritásra. Az olimpia kapcsán is azt emelték ki, hogy nem elég, hogy az egy csoda, hogy érmeket nyernek, hanem az az elképesztő, hogy egy ennyire parányi ország lakosságához és gazdasági súlyához képest mennyire jól szerepel az éremtáblázaton. Különböző lakosság, meg GDP alapú, illetve ezek meg egyebek kombinációiból álló ranglistákat elemezgettek. Nagy-Britannia mindegyik szerint igen előkelő helyen volt – Magyarországot egyikben sem említették.

Azt értem, hogy elsősorban a saját sportolóik iránt érdeklődnek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen szinten ignorálnak mindenki mást. Feltéve, hogy az nem az USA. Interjú csak angol ajkú emberrel készült, meg egy szerb úszóval, aki szinte hibátlanul beszélt angolul. A rádióban sincs soha olyan, hogy egy angol riporter más nyelven szólalna meg. Angolul beszélőt mindenhol találni a világon, minek a nehezebb ellenállás irányába erőlködni.

Az amerikaiakra visszatérve, a hozzájuk való viszonyuk hasonlóan ambivalens, mint a németekhez. Van egy-két fogás rajtuk, amiért meg lehet mosolyogni őket (pl. a német humor ezer éve vagy az amerikai precedensjog gyöngyszemei), de alapvetően térde borulva hajlanak meg előttük.

Magukat azért látják parányinak és elhanyagolhatónak, mert irigy szemüket az USA-ra és Kínára vetik, azokra az országokra, akik olyan szintű játékosok a világpolitikában és –gazdaságban, amilyenek az angolok is újra szeretnének lenni. Az így betájolt szemek látómezejébe nyolcvanmilliósnál kisebb lélekszámú ország nem fér bele. Ezért is van az, hogy a Magyarországgal (vagy akár Ausztriával) foglalkozó hírek száma évente átlagosan 0,7.

Az Olimpia eleje felé többször is bele tudtam pillantani a BBC közvetítésébe, meg a stúdióbeszélgetésekbe. Azt hiszem, láttam pár angol sajátosságot.

A műsorvezetők úgy beszéltek a hazai sportolókról, mintha már az is el nem várható siker lenne, hogy kijutottak az Olimpiára, és innen minden apróság, ami összejön nekik, már csak hab a tortán.

Különösen éles volt a kontraszt az amerikai sportolókhoz képest, akiket elég gyakran istenítettek, és olyan rajongó megnyilvánulásokkal éltek az irányukban, hogy számtalanszor belepirultam.

Aztán amikor magukat az angol sportolókat kérdezték akár egy-egy arany után, azok ugyanúgy tettek, mintha el se hinnék, ami velük történt, és igazából nem is a győzelemre készültek volna, de hát mégis megesett valahogy. A férfiak úgy nyilatkoztak, mintha a lelkiismeretüknek tartoztak volna azzal, hogy mindent beleadnak, de a győzelemre törést, mások legyőzését legszívesebben kihagyták volna, mert az egészet valami kínosság lengi körül.

A nők meg olyan benyomást keltettek, mint azok a tini lányok a tornaórán, akik nekifutnak, térdből kompenzálják a dobbantó rugalmasságát, csillapítatlanul csapódnak a szekrénybe, majd fájdalmukat zavarukban titkolva elsomfordálnak a bordásfal felé.

Komolyan mondom, hogy – különösen az amerikaiak istenítése fényében – beteges méreteket öltött az álszerénység. Kate Foxtól tudom, hogy ennek így kell lennie. A szerénység, a saját eredmények bagatellizálása itt elvárás. Aki nem ilyen, azt kicsit lesajnálják, úgy néznek rá, mint a lila öltönyt viselő első generációs gazdagra.

Ha viszont ezt komolyan gondolják, akkor hűvös távolságtartással kellene kezelniük például Usain Boltot, aki meglehetősen szerénytelenül nyilatkozott, amikor csak kérdezték. De nem így kezelték, hanem feltétlen rajongással. Más országok sportolói lehetnek olyanok, amilyenek az élsportolók szükségképpen kell, hogy legyenek.

Az angol élsportolókat is pont ugyanaz motiválja, mint a többieket, csak nekik ezt nem szabad kimutatni, mert az parasztság. Ez az elfojtás – legalábbis a műsorvezetőknél – aztán a más országbeliek ajnározásába torkollik, a sportolók meg – gondolom – zárt ajtók mögött ordítják a párnájukba az ezüstérmes riválist maguk elé képzelve, hogy „agyonvertelek, a kurva anyád, a szarom is nagyobb nálad!”, majd lélegzetvisszafojtva várnak pár másodpercet, hogy nem lett-e nagyobb baj az őszinteségből.

Persze az álszerénység – főleg öniróniával fűszerezve – számomra alapvetően szimpatikus dolog. Azt is olvastam például Kate Fox könyvében, hogy az itt kimagaslóan sikeres reklámokra más országokban biztos bukás várna, ugyanis a bolygó többi országának nézői nem szívesen azonosulnak egy olyan főhőssel, mint például ez.

A politikai korrektség esztelen vadhajtásairól jó pár tréfa született már évekkel ezelőtt is. Itt ezt élesben csinálják.

Még 2010-ben történt, hogy a dublini(?) reptéren havazott, és emiatt pár járat nem, vagy nem időben indult el. Egy utas úgy elkeseredett, hogy azt tweetelte, hogy kedve lenne felrobbantani az egész komplexumot. Hivatalból feljelentették, és bíróság elé állt.

Az eljárás során azt vizsgálták, hogy akik a szöveget annak idején olvashatták, azok tréfaként, túlreakcióként vagy terrorista fenyegetésként dekódolták az üzenetet. A bíró végül arra jutott, hogy minden bizonnyal minden olvasó megértette, hogy egyszerű dühről van szó, és nem valódi robbantási szándékról.

A vád alól felmentett figura persze nagyon megkönnyebbült, és arról számolt be, hogy amikor megtudta, hogy vádat emeltek ellene, szinte nem bírta elhinni, és az élete teljesen kifordult korábbi pihe-puha menetéből. Hát hogyne fordulna ki, ha az ember egy abszurd dráma főszereplőjévé válik.

A legutóbbi hasonló esetben egy tizenhét éves fiú tweetelte az egyik itteni olimpikonról/olimpikonnak, hogy pár éve halott apjára hozott szégyent a játékokon nyújtott gyenge teljesítményével. A valóban nem szép beszólásnak az lett a vége, hogy a zsaruk kimentek hozzá, és letartóztatták. Én arra tippelek, hogy el is fogják ítélni.

Miközben sokan talán örülnek, hogy ilyen karakánul védik a méltósághoz, meg az összes alapjárandósághoz való jogokat, többen azért aggódni kezdtek, hogy az egész tébolyda már egy másik alapjogot kezd el cipővel maszatolni: a szólásszabadságot.

Tegnap meg azt hallottam szintén a rádióban, hogy tanulási zavarral (learning disabilities) küzdőket használnak ki egyesek. Például egy férfit egy bangladesi nővel házasítottak össze ilyen komisz módon. Lázasan kezdett zakatolni az agyam, hogy hogy történhetett a dolog. Diszlexia? Vagy nem tudott nyugodtan ülni, és hogy szabadulhasson, igent mondott bármire, csak elmehessen végre? Vagy bukott egy kvízjátékon, és ez volt a büntetése?

Míg ezen törtem a fejem, a következő mondatból kiderült, hogy a megfejtés annyi, hogy a sértett értelmi szintje egy hároméves gyerekével volt egyenlő. Pont. Tanulási nehézség? Na. Ahhoz is hülye volt, hogy megtanuljon négyévesnek lenni.

Mindig mondom, hogy itt borzasztó erősen működik az emberekbe épített értékrend, és azok a mechanizmusok, amik azt megerősítik.

Rengetegszer hallottam már a rádióban, amikor egy cég morálisan megkérdőjelezhető módon jár el, a riporter megkérdezi, hogy meg lehet-e nevezni és meg lehet-e szégyeníteni az elkövetőket. Mire a riportalany mondja, hogy persze, sőt, ez legyen a legelső, amit tesznek. És akkor megnevezik, és elmondják, hogy milyen szörnyűséget tett az illető cég vagy akár ember.

Volt például egy humorista (nem emlékszem a nevére), aki valami offshore-os okossággal – egyébként legálisan – kerülte meg az adófizetést. A miniszterelnök kommentálta a dolgot, mint súlyosan helytelent, a sajtó is foglalkozott az üggyel, a fickó pedig végül nyilatkozatot adott ki, hogy szörnyen rosszul ítélte meg a helyzetet, amikor ilyen ocsmányságot művelt – és kicsit rákent a fekáliából az adótanácsadójára is. Állítólag mostantól fizetni fog rendesen.

Ennél is kevésbé régen pedig az történt, hogy egy G4S nevű biztonsági cég az Olimpia kezdése előtti majdnem utolsó pillanatban bejelentette, hogy hát sajnos nem sikerült annyi biztonsági őrnek való embert levadászni, mint amennyire szükség lenne, illetve amennyit vállaltak. (Közben kiderült, hogy más sportrendezvényeken is volt már velük baj). Erre parlamenti vizsgálóbizottság alakult.

A korrektség kedvéért elmondom, hogy a bizottság munkáját nem követtem, csak arról írok, amit a rádióban hallottam. Az általam hallottak szerint a képviselők tevékenysége nem elsősorban arra irányult, hogy megtudják, pontosan mi történt és hogyan, vagy hogy főleg hogyan lehet azt helyrehozni, hanem egyszerűen olyanokat kérdeztek, hogy hogy lehet, hogy a meghívott felelős vezető még mindig az állásában van, meg hogy egyetért-e azzal, hogy ez egy gyalázatos szégyen.

Ez utóbbi kérdést az illető megpróbálta eufemizmusokkal megkerülni, de megkérdezték újra. Nem hagyták, amíg teljesen meg nem alázkodott, és súlyosan bocsánatot nem kért az egész nemzettől. Én ilyet még nem láttam. Ezen a ponton már határozottan sajnáltam a figurát. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a verbális szakasz végeztével vinnék is a szerencsétlent a nyilvános kivégzésére. Így ér össze az adófizetők pénze őrzésének legmodernebb vívmánya a középkorral.

A lábaknál induló és a mellkasnál éles vonallal véget érő takaró alól csontvázszerű test sejlett át. Kartali úr hanyatt feküdt, karjai erőtlenül nyúltak végig törzse mellett, eres kezei göcsörtös ujjakban végződtek. A párna alig nyomódott be feje alatt: meg akarta emelni, de már pergamenszerű, sárgás bőrének súlya is iszapos erővel húzta lefelé. Kiáltani szeretett volna, de csak egy tompa, erőtlen torokhang hagyta el a száját.

Nem tudni, hogy Kartaliné meghallotta ezt a mégoly csekély zajt is, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy szükség van rá, mindenesetre a mosnivalót félretéve a szoba felé indult. Amint benyitott, Kartali úr izgalmában nyelt egyet, nyelve hegyével megpróbálta megnedvesíteni vértelen ajkait, és jobb mutatóujja éppen csak Kartaliné számára látható megmozdításával jelezte, hogy mondani szeretne valamit. Valamit, amit fontosnak érez elmondani.

Kartaliné puha tenyerébe vette férje száraz kezét, letérdelt, és épp olyan közel hajolt, hogy a leghalkabb suttogást is meghallja, de – szükség esetén – Kartlai úr szájáról is tudjon olvasni. A férfi felesége szemébe nézett. Ahogy meglátta, hogy neje feléje irányuló figyelme a lehető legteljesebb, izmainak feszülni akarása alábbhagyott, feje alatt a párna kissé jobban benyomódott. Az idős férfi behunyta szemeit, arcán elégedett nyugalom áradt szét, és a hangokat komótosan, puhán gömbölyítve suttogta – Naugye.