Annak ellenére, hogy itt széles körben elterjedt dolog a bankkártyával fizetés, az automatáknál nem ritkák a sorok. Mivel én már rég megszerettem a kártyával való fizetést – a pénzek számolgatásával és rakosgatásával szemben –, nem pontosan értem, hogy miért ragaszkodnak ennyire a papírpénzeikhez. Ja, tudom már. Mert angolok.

Otthon sosem teljesen kerek összeget vettem fel, hanem lecsíptem kicsit a végéből, hogy legyenek kisebb címletek is a portfolióban, ne pattanjak le az első pénztárról, mert nem tudnak visszaadni. Itt erre nincs szükség, mert a húszasok mellé két tízest is kap az ember, amivel még soha sehol nem volt visszaadási probléma. (Állítólag létezik ötvenes címlet is, de én ilyet a saját szememmel még nem láttam).

Érdekes kis különbség, hogy míg nálunk a bankjegyek szépen elrendezve, irányba forgatva jönnek ki a gépből, itt nagyjából össze-vissza, és sokszor szamárfüles sarkokkal. Szerintem jól jellemzi ez a kettősség az országot*. A tízesek kiadása egyértelműen jó és hasznos ötlet, annak meg, hogy minden bankó ugyanúgy álljon, semmi gyakorlati jelentősége nincs, de – főleg a szamárfülekkel együtt – mégis slendriánul néz ki. Én nem is tudom tétlenül nézni, így kénytelen vagyok én magam beforgatni, és kiegyenesíteni őket.

* Ugyanez a hozzáállás a szakmunkákban és például konkrétan az autógyártásban már komolyabb gondokat okoz.

Nagyapám olyan sokáig élt, hogy még több mint tíz éve volt hátra, amikor egy televíziós stáb kereste fel, hogy a hosszú élet titkáról kérdezzék.

Miután beálltak a kamerákkal meg a fényekkel, egy fiatal riporter kérdezte túlzóan artikulálva, bántóan hangosan és az elhülyült véneknek járó „bácsi” megszólítással. Nagyapám intett neki a kezével, hogy ne folytassa, és intett a rendezőnek a szemével, hogy vigyék innen ezt az embert.

Másnap eljött hozzá ugyanaz a stáb egy másik riporterrel, aki tisztességesen meg tudta kérdezni, hogy nagyapám szerint mi a hosszú élet titka. Nagyapám azt válaszolta, hogy csak egyszer és egyféleképpen élt, ezért nincs összehasonlítási alapja, nem ismerheti a titkot, és azt javasolta, hogy – hacsak nincs valami különös, nagyapám szeme elől rejtett okuk rá – más idős embert se fárasszanak ilyen, minden érintett és minden gondolkodó ember számára kínosan alacsony színvonalú kérdéssel.

Szeretem az angolokban, hogy a problémák megoldásában először is a józanészhez nyúlnak, és – szándékaik szerint – a lehető legkézenfekvőbb, a lehető legegyszerűbb megoldást választják.

Így történhet az, hogy egy bankszámla nyitásához két igazolvány kell, egy őszintének tűnő pillantás a kijelentés mellé, hogy több, mint három hónapja van a leendő ügyfél az országban, és egy, a nevére szóló számla valami szolgáltatótól. Ez utóbbi beszerzése, ha nem eleve címzett már az ember, két telefonba vagy emailbe kerül (1. bizonyítandó a jelenlegi címzett, és 2. a leendő címzett szándékát), aztán két munkanap múlva meg is jön a kért, névre szóló számla.

De hasonlóan megkapó, hogy ahhoz, hogy szavazni lehessen ebben az országban, kb. ugyanezek a feltételek kell, hogy fennálljanak. Ugyanis a józanész szabályai szerint, aki ezeknek megfelel, az itt él, és mint ilyennek beleszólási lehetősége kell, hogy legyen az itteni ügyekbe.

A kedvencem a jogosítvány odaítéléséhez vagy meghosszabbításához tartozó látásvizsgálat. El tudod olvasni húsz méterről, hogy mi van írva egy standard angol rendszámra? Igen. Gratulálunk, te elég jól látsz.

Sokat gondolkodtam, hogy melyek azok a helyzetek, amikor az itteni (és a világ sok más táján használatos) dátum- és címformátumnak van értelme, és arra jutottam, hogy annyira kevés az ilyen, hogy összegezve kijelenthetjük: mi csináljuk jól, és a világon nagyjából-egészében mindenki más hülye.

Ugyanis akárhogy is, de az ilyen esetekben ahhoz, hogy egyre közelebb jussunk a megoldáshoz, és minél hamarabb legyen használható információ a birtokunkban, a nagyobb egységek felől kell a kisebbek felé haladni.

Könnyű belátni, hogy ha valakinek a születési dátumára vagyunk kíváncsiak, és az adatközlő az információ átadása közben teszem azt meghal, akkor a hajunkra kenhetjük, hogy a szóban forgó illető mondjuk 7-én született. Ugyanennyit ér a születési hónap tudásának a birtokában lenni.

Ugyanez a helyzet a címeknél. Tegyük fel, hogy indulnánk már, és a cím ismerője komótos, talán túlzottan is megfontolt ember. Úgy kezdi, hogy 47. Tehát a páratlan oldalon lesz a ház. Egyesbe tehetjük a váltót. Aztán folytatja, hogy Wilkinson street. Akkor megvan az irány is – amíg meg nem halljuk, hogy nem Ellesmere Port, hanem London felé kell tekernünk a volánt. És már négyesbe is kapcsoltunk, mire újabb érdemleges információ kerül elő: nem az angliai, hanem az USA-beli Londonról van szó.

De a neveknél is ugyanez van. Ha meg akarunk találni valakit, a keresztnevével vagy vezetéknevével megyünk többre? Mi alapján rakjuk sorrendbe a neveket? Miért kell akkor mindent fordítva csinálni?

Egy Atkinson nevű figura arra gondolt még a nyolcvanas években, hogy a cégek a rugalmasságuk növelésével igyekeznek fokozni a verseny- illetve életben maradási képességüket. Ennek egyik módja, hogy nem egyformán bánnak a dolgozóikkal.

Leegyszerűsítve alapvetően kétféle van belőlük: a belső körösek, meg periférikusak. Az előbbiek nagy megbecsülésnek örvendenek, mert magasan képzettek, és a munkaerő-piacon nehezen elérhető, és/vagy cég-specifikus tudással rendelkeznek. A munkaadók igyekeznek a kedvükben járni, ők meg igyekeznek a pikszis belső oldalán maradni, azaz keményen dolgozni.

A periférikusak viszont szívnak. Őket (határozott idejű szerződésesek, ügynökségi által foglalkoztatottak, alvállalkozók) egy pillanat alatt ki lehet rúgni, rájuk nem vonatkoznak a különböző jóléti juttatások, örüljenek, hogy lyuk van a seggükön. Azért jártak így, mert annyi van belőlük a munkaerő piacon, hogy a cég telephelyei szerinti folyókat el lehet rekeszteni velük. Nekik nincs empirikus tapasztalatuk az úgynevezett foglalkoztatás-biztonságról.

Atkinson szerint ők azért dolgoznak keményen, hogy egyszer bekerülhessenek a bödön belsejébe. Szerintem meg úgy vannak vele, hogy idióták lennének kidolgozni a belüket egy olyan cégért, ami csak költség-haszon szempontból tekinti létezőnek őket.

Otthon is tetten érhető ez a jelenség, de itt éreztem át igazán, hogy hogy működhet ez a valóságban – ha igazam van. Sokszor járok a csodájára, hogy mennyire ki vannak találva, milyen döbbenetes szinten vannak integrálva az itteni szolgáltatások. Az ember csak bemegy egy boltba, ott mindent a szájába adnak, minden ügyet intéznek, a vásárlónak csak bólogatnia kell, hogy igen, azt is kéri, az is jó lesz, stb.

Például csak kérdésekre felelgetve, egy helyen meg lehet oldani azt, hogy az ember TV-je és kábel előfizetése egyszer csak az otthonában működni kezdjen. A mobil szolgáltatónál be lehet állítani úgy a feltöltést, hogy minden hónap adott napján történjen meg, vagy akkor, ha egy bizonyos szint alá süllyedt az egyenleg. Egy autóbalesetnél a károkozó biztosításának a terhére elviszik, megjavítják és visszahozzák az autómat, és adnak egy csereautót a köztes időszakra, amit az egész végén majd ők megtankolnak helyettem – ráadásul olcsóbban, mint a számomra elérhető kutak bármelyikén én magam meg tudnám tenni –, aztán hazavisznek.

Szóval rengeteg szolgáltatás úgy van megszerkesztve, hogy látszik, kiagyalói végiggondolták, hogy minek örülne legjobban az ügyfél. És tényleg sokszor az az érzése az embernek, hogy magától talán nem jutott volna eszébe, hogy ezt így kéne, de baromi jó ötlet, és rohadt kényelmes, hogy így van. Ezeknek a szolgáltatásoknak a szülőatyjai az esetek döntő többségében belső körös munkatársak.

Na de hol vannak a perifériára szorult dolgozók? A végrehajtásban. Ott vannak a boltban, megesküsznek, hogy a set top boxhoz nem jár HDMI csatlakozó, hanem azt külön meg kell vennem, bár értik ők is, hogy ez hihetetlenül hangzik – és az is, mivel kiderül, hogy persze, hogy a csomag része a madzag. Ott vannak a beszerelő csapatban, akik kitépik a HIFI-m hátuljából az antennát, aztán elsunnyognak, ott vannak az online ügyfélszolgálaton, ahol minden kérdésre hipp-hopp válaszolnak, de pont az ezt firtatónak nincs nyoma a rendszerben.

Ott vannak az autókölcsönzőnél, ahol végül is nekem kellett telefonálnom, hogy tényleg számítok a csereautóra, és ahol nem tankolták meg a kocsit (és nem is fizettették ki velem, a következő kuncsafttal viszont alighanem igen), és nem vittek sehova, mert szegény csaj egyedül volt az üzletben kb. hétszeres ügyfél túlerővel szemben, és csak tehetetlenül hallgatta, ahogy a kettőnél többet csörrenő telefon büntető pontot karcol a teljesítmény-menedzsment rendszerébe. (Ezt a minőségi kritériumot az engem eggyel korábban kiszolgáló mókus említette. Ha kettőnél többet csörög a telefon, jön a levonás).

És szerintem ott lehetnek a mobilszolgáltatóknál is, ugyanis itt annyira gyalázatos a beltéri lefedettség, hogy aki csak teheti, vezetékes vonalon kommunikál.

Mindent összevetve nekem nagyon úgy tűnik, hogy ameddig megbecsülik a dolgozókat, addig csodálatosan megy minden, aztán ahonnan nem, onnantól meg pont az tükröződik vissza. És valahogy ebben az országban (persze főleg a tengely pozitív vége miatt) akkora a szakadék az ötletek és a megvalósulás között, hogy azt már nem lehet nem észrevenni.

Te Steve! Tudod mi jutott eszembe a kávéházban, amikor – tudod – nem volt kedvem bejönni, ezért onnan dolgoztam? Hogy amikor begyűjtik a szelektív hulladékot a kijárósok, igazán bedobhatnának egy-egy szórólapot, az új hibrid autóról. Meg mondhatnának pár szót is róla, hogy milyen jó. Megkérdezem Briant a HR-en, hogy be tudjuk-e tenni a teljesítmény ösztönzőjükbe. Amúgy lejössz csocsózni a másodikra?

Míg Magyarországon telefonszámok tucatjait kell felhívni, és hivatalok sorát végiglátogatni, hogy aztán az ember ügyével ne történjen semmi, itt elég egyetlen hívás vagy látogatás ugyanennek az eredménynek az eléréséhez.

Az itteni bérlakás-piac, és maguk a lakások jelentősen eltérnek a magyarországiaktól. Cégek tömege rendezkedik be arra, hogy hirdesse, mutogassa és kiadja a lakásokat, aztán pedig intézze a bérbeadó és a bérbevevő közötti ügyes-bajos dolgokat – beleértve a bérleti díj beszedését is. Itt ez jól kiforrott, magas fordulaton pörgő üzletág.

A feltételeket szerződés rögzíti, amire mindkét fél mutogathat, a pénzek elvileg látható (és adózandó) módon mozognak. A bérlés kezdetekor le kell tenni egy nagyjából egy-másfél havi letétet arra az esetre, ha a bérlő rossz fát tenne a tűzre. Úgy hallottam, hogy itt még az is ellenérzéseket válthat ki, ha az ember beüt pár szöget a falba, hogy képet akasszon rá, vagy itt-ott elszíneződik a fal a használattól. Szóval előfordul, hogy a letétet fájdalomdíjként értelmezi a tulaj cserébe azért, hogy a lakásában mások laktak. De erről egyelőre nincs saját tapasztalatom.

A lakások, illetve házak még ennél is jobban különböznek attól, mint amit otthon megszoktunk. Itt sokkal több embernek van háza, mint nálunk. Az angolok nem nagyon bírják egymás közvetlen közelségét, elsöprő erővel vágynak arra, hogy az ingatlan, amiben laknak, az övék legyen az aljától a tetejéig, és az egyik oldalától a másikig. Azért a házak döntő többsége egybe van építve a mellette lévővel, na de mégis csak saját ház. Hozzánk hasonlóan és Európa nyugati felétől eltérően itt is szeretik birtokolni a házakat ahelyett, hogy bérelnék.

Itt is kipróbálták a lakótelepet, mint térfogat-hatékony megoldást, de a kísérlet teljes kudarccal végződött. A betelepítettekből kijött az állat, megvadította őket, hogy nem bírnak maguk lenni, és az erőszak olyan szintet ért el, hogy végül a programot leállították, és a panelházak ma üresen állnak.

Na de térjünk rá a lakásokra / házbelsőkre. Itt nem tudni, hogy egy lakás hány négyzetméteres. Nem gondolkodnak ilyesmiben. A hálószobák, nappalik és fürdőszobák száma jelentik a fő paramétereket. A nappalit leginkább reception-nek hívják, azaz olyan helyiségnek, ahol a vendégeket lehet fogadni. Simán előfordul, hogy ezekből kettő van. Hálószoba mindenkinek jár, illetve a párok persze a nálunk is megszokott módon ugyanazon a szobán osztoznak.

Az itteni lakások javarésze emeletes. Az ökölszabály elvileg az lenne, hogy a nappali(k) van(nak) lent, fent meg a hálók és a fürdő(k), de gyakran nem ez a helyzet. Ugyanis az a kutyaütés, kendácsolás és zavarodottság, ami itt folyik, lélegzetelállító.

Ha belépünk valahova, jó eséllyel padlószőnyeg fogad minket rögtön a küszöb után. Ott, ahova az esőtől lucskos lábunkkal lépünk. Ha becsukjuk az ajtót, a szél még kicsit simogatja a hátunkat, mert az illesztés csak nagyjából stimmel; körülbelül hat-nyolc folyóméter szigetelőcsík kell ahhoz, hogy sehol ne süssön be a nap, és már csak komoly erőfeszítés árán lehessen becsukni az ajtót.

A nappali (és a többi helyiség) ajtaja általában olyan zsanérokon forog, amit nálunk rövid hezitálás után az orvosságos szekrényekre szoktak tenni. Ezek – a tőlük elvárható módon – még a felújítás közben kijönnek a helyükről, és az ajtó nehezen vagy egyáltalán nem csukható többé.

Ha az emeletre indulunk, egy szűk lépcsőn kell felmennünk. Olyan szűkön, hogy egy komolyabb bútor csak úgy juthat fel, ha fent ültetjük el a facsemetéket, amiket majd egy bentlakásos asztalos fog felhasználni a munkája során.

A szobákban mindenhol van valami, ami a kandallóval kapcsolatos. Vagy maga a kandalló, vagy egy határtalanul ízléstelen elektromos, színváltós utánlövés, vagy a kandalló befalazott helye. A kicsit meglepő az, hogy sokszor azokban a lakásokban is van kandalló-hely kiszögellés, ahol kandalló soha nem volt.

A szobák nagyon kevés kivételtől eltekintve padlószőnyeggel borítottak. Szintén nagyon gyakori a kreatív szín- és festékhasználat. Szokványos, hogy a lány hálószobája ordenáré rózsaszín, a fiúé meg kék vagy lila, de bármelyik lehet anyagában mintás és/vagy olaj bázisú festékkel lefestett. Igen meghökkentő tud lenni egy slaggal csapatható, legyezőmintás fal élénk kékben. És nem értem, hol ér össze a koncepció a süppedő, vastag padlószőnyeggel.

Annak ellenére, hogy itt is megszokott a hideg, sőt, a nulla fok környéki hőmérséklet, rengeteg lakásban szimpla az ablakok üvegezése. A felújítottak persze már mind duplák, de akkor is csodálatra méltó az a hagyománytisztelet, ami arra készteti az ittenieket, hogy dupla fűtési költséget álljanak évszázadokon át.

A leggyakrabban gázzal megy a fűtés és a melegvíz. Hőmérséklet szabályzó nincs, magán a cirkón pörgetik, hogy milyen meleget nyomjon a fűtőtestekbe. Apropó fűtőtest. Az elfogadhatónál lényesen gyakrabban kerül ez az alkalmatosság valamelyik random falra az ablak alatti rész helyett, ahol aztán rá lehet szervíteni egy polcot, vagy a kanapé hátát lehet tüzelni, esetleg a TV-nek lehet feladni a leckét vele.

A fürdőszobában általános a keverőcsap hiánya. Azoknak az eseteknek egy részében, amikor mégis keverőcsapot látunk, a helyzet lényegében ugyanaz. Hallottam olyan „keverőcsapról”, de én magam is láttam, ami vagy ketté van osztva, vagy egy, a csövön belül futó cső biztosítja, hogy csak azért se keveredjen össze a hideg a meleggel. Elképesztő, józan ésszel védhetetlen tradíció.

A fürdőszoba másik meglepetése, hogy a zuhany gyakran egy teljesen különálló egység. Nem egyszer olyannyira, hogy akkor már a gázra se kötik rá, inkább odatesznek egy elektromos melegítőt, aminek az életben más dolga nincs, mint hogy a zuhanyrózsán keresztülfolyó vizet temperálja. A legvaskosabb dolgot ugyan csak egyetlen lakásban láttam, de azt gondolom, bűn lenne elhallgatni a precízen odaszabott, a WC és a kagyló lábához is odastimmelt, puha, lágy bolyhú padlószőnyeget.

A fürdő és a WC általában egyben van. A WC-k kivétel nélkül csobbantósak, és az angol mérnökök mindegyik lehúzásához ugyanazt a furfangot társították. A víz nagy lendülettel siklik két oldalt előre, hogy középen egyesülve ívben csapjon vissza a produktum alá, hogy megforgassa párszor, majd a szaros felével felfelé, kicsit szétázva otthagyja. Ezt mindegyik, kivétel nélkül mindegyik WC tudja az országban. A fürdőszoba utolsó érdekessége a villanykapcsoló, ami egy, a plafonból lógó zsinór. Mindenhol máshol a nálunk megszokott kapcsolók vannak, de a fürdőszoba, az más.

Az angol lakások zegzugosak is. El tudom képzelni, hogy a meglepő helyről előkerülő kis szobák főleg azokra az ingatlanokra jellemzőek, amikre nem szeretett volna sokat költeni a tulaj, csak keresni akart velük, de ez nem magyarázza azt, amikor egy vadonatúj házban találkozik az ember olyan szobával, aminek ugyan van pár kis saját ablaka, de azért az egyik fala csak derék magasságig ér, ahova kikönyökölve a konyhaszekrény tetejét látjuk, illetve a szemben lévő tetőablakokat.

Az angol lakások közül elég sokhoz tartozik kis hátsó udvar, kertecske. A méretük általában parányi, de arra mindig elegek, hogy kávézni, olvasgatni vagy grillezni lehessen ott. Létezik olyan alkalmatosság, amit leginkább kültéri kályhának hívnék. Kovácsoltvasból van, szenet vagy fát lehet bele pakolni, és megnyújtani vele a kiülős szezont.

Vezetőként nekem mindig az ember volt az első. Az embereim. Úgy tekintettem rájuk, mint a harcostársaimra, mint a gyerekeimre. Tiszteltem őket. Tűzbe mentem értük. Mindent megadtam nekik, ami ahhoz kellett, hogy csodát tegyenek.

Eggyé váltam velük, ismertem őket, mint a tenyeremet, a legapróbb rezdülésükből tudtam, hogy ha gondban voltak. Különösen meleg szívvel emlékszem vissza arra az esetre, amikor az egyik beosztottam kisebb magánéleti válságot élt át, ami úgy megviselte, hogy az kikezdte az önbizalmát, a saját magába vetett hitét.

Még éjjel rossz érzéseim támadtak, tudtam, hogy valamelyik emberem bajban van, és reggel az első tekintetekből rögtön ki is olvastam, hogy ki az, akinek szüksége van rám. Behívtam a szobámba, és átbeszéltük a dolgot. Sorra vettük, hogy mit tett eddig (és milyen helyesen tette), és közösen kigondoltuk, hogy mit tehetne még.

Az egyik ezek közül az volt, hogy figyelmének egy részét még inkább a munkája, és a csapata felé, azaz felénk fordítja, és eléri, megéli azt a sikert, amire természeténél, tehetségénél fogva hivatott, amiből erőt és önbizalmat meríthet ahhoz, hogy magánéleti hullámvölgyének fölébe kerekedhessen.

A beszélgetés annyira megerősített, annyira feltöltött mindkettőnket, hogy a végén egyszerre pattantunk fel az asztaltól, és én szinte önkívületben kiáltottam fel, hogy szállj fel és repülj, te, te csodálatos ember! És az emberem nem habozott, hanem kitárta a két karját, megfeszítette a hátát, és elemelkedett a földtől, hogy repüljön egy kört a nyílt teres irodában.

A többiek üdvrivalgással fogadták a teljesítményét, és a hevület olyannyira átragadt rájuk, hogy valósággal megtáltosodtak, és közösen aztán olyan évet zártunk, amit csak három év múlva sikerült túlszárnyalnunk.

A fentiek alapján kérem, hogy a csoportvezetői pozícióra benyújtott pályázatomat elfogadni szíveskedjenek.

Csak nemrég tudtam meg, hogy az angolok a tömeg mérésénél olyan régi hagyományaikhoz nyúlnak vissza, ami még a rengeteg régi szokás, tárgy és módszer ismeretében is meglepett. Az a legtermészetesebb, hogy távol tartották magukat az SI mértékegységekre való átállástól, de – úgy látom – már az előző körből is kimaradtak.

Egy fogyókúra-verseny műsorban tűnt fel, hogy stone-ban mérik a viaskodók tömegét. Azt gondoltam, hogy egyszerűen a sokkoló tényszámok játékos elfedéséről van szó (1 stone = 6,35kg), de aztán valami egészen más szövegkörnyezetben is megütötte a fülemet a dolog. Ez annyira érzékennyé tett a témára, hogy kisvártatva a fürdőszobai mérlegen is felfedeztem az ősi mértékegységet.

Johann Gregor Mendel szemei szárazon meredtek a megtört gerincű könyv viseltes lapjaira. Tudott már mindent, ami benne volt, de olthatatlan vágya, hogy valami nagyot hozzon létre életében, nem hagyta pihenni. A másnapi genetika vizsgára készült, és ő akart lenni a legjobb, ő akart az lenni, aki végül – a várhatóan óriási változásokat hozó – új tudományág koronázatlan királya lesz.

Csakhogy a dolgok rosszul álltak. A sokhónapnyi megfeszített munka, az elhalasztott alvások, az egysíkú táplálkozás visszaütni látszott éppen most, amikor mindennek együtt kellett volna lennie. Mendel felemelte tekintetét a könyvből, és megpróbálta felidézni, mit olvasott az imént.

Egyáltalán semmi nem jutott az eszébe. Újra belenézett hát a könyvbe, és olvasni kezdte, de ahogy a sor végére ért, az eleje máris homályba veszett. Nyelt egyet, és mint aki erőszakkal akarja kiolvasni a betűket a könyvből, szinte félelmet keltőn, kihívón nézett rá. De így sem akart sikerülni. Az írás homályosodni, zizegni kezdett, teljesen olvashatatlanná vált. Egyre reménytelenebbnek tűnt folytatni a tanultak ismétlését, egyre erősebb volt Mendel érzése, hogy tulajdonképpen nem tud semmit, és kárba vész a sok fáradság, és biztos kudarc vár rá másnap.

Becsukta a könyvet, és nyugalmat erőltetett magára. Elszámolt vagy négyszázig, egyre lassabban, egyre ritkábban véve a levegőt. Aztán újra kinyitotta a könyvet az első fejezetnél. Látta, hogy a betűk ott állnak a helyükön, de makacsul ellenállnak a tekintetének, értelme nem férkőzhet hozzájuk.

Ekkor egy hajszálat vett észre az egyik citátum előtt. Egyszerűen lesöpörte tenyere élével, majd mint aki jól végezte a dolgát, vagy legalább olvasott egy sort is, továbblapozott. Ott is észrevett egy hajszálat. Pont olyat, mint az előző: ez is egy citátum előtt hajlott enyhén. Ahogy jobban megnézte, kiderült, hogy nem hajszál volt, hanem egyfajta formai elem, az idézetek állandó kísérője. Visszahajtotta a lapot az előző oldalra. Onnan azóta is hiányzott a hajszál.

Megint a következőhöz lapozott, és egy óvatos mozdulattal, kisujja élével megpróbálta lesimítani a lapról. Sikerült. Nem tudta, mire gondoljon, de nem is volt ereje gondolkozni. Egyszerűen kísérletező-kedvére hagyatkozott, és mutatóujját lassan tolni kezdte a lap aljától a teteje felé. A betűk feltorlódtak ujjbegye előtt, és némán engedve a nyomásnak a lap széle felé csúsztak, a végén pedig leestek a földre. Rendezetlen szélű, egyensúlyukból kibillent betűktől szegélyezett fehér folyosó maradt mögöttük.

Mendel maga elé nézett, majd a szétrombolt oldalra. Arra gondolt, hogy végképp nincs esélye összeszedni a gondolatait. Ettől vak, kétségbeesett düh öntötte el, és két tenyerével rátámaszkodott a könyvre, és olyan erővel, hogy a lapok épp ki nem szakadtak, letörölt mindent, amit ott talált. Aztán lapozott, és törölt, és lapozott és törölt, és amikor végzett, megfordította a könyvet, és elindult visszafelé, és kisepert mindent, amit csak látott, és amit nem, nem kímélte még a kiadás évét feltüntető lapot sem, nem hagyott végül semmit.

Verejtékezve könyökölt az asztalra, mikor végzett. A gyertya csonkig égett, fénye helyét a hajnali nap sugara vette át. Megvirradt. Mendelnek indulnia kellett. Gyorsan megmosta az arcát hidegvízzel, és nekivágott. Ahogy távolodott otthonról (talán a friss levegő és a mozgás pezsdítő hatása miatt) egyre erősödött az érzése, hogy mégiscsak tudja, amit megtanult. Általános és konkrét kérdéseket tett fel magának a genetika tárgykörében, és növekvő elégedettséggel nyugtázta, hogy mindre meg tud felelni. Az éjszakai-hajnali incidens szinte kikopott az emlékezetéből, mint egy rossz álom: már nem is gondolt rá.

Így érkezett a campusra, hogy számot adjon tudásáról. Egyenesen a professzorhoz ment, aki azonban nem számított rá. – A genetika vizsgára jöttem. Hetedike van, és kilenc óra. – mondta Mendel határozottan, de a professzor kitartott amellett, hogy aznap semmiféle vizsga nincs (csak másnap növénytan), és megtoldotta azzal, hogy a Mendel által említett tudományról még soha nem hallott, nem is ismer olyat, aki hallott volna, és ahogy elnézi leglelkesebb tanítványát, egy kiadós alvás a hasznára válna.

Sorra igyekszünk angol, ír, walesi – meg majd skót – helyeket látogatni. A hétvégén Southampton után hazafelé útba ejtettük a beszédes nevű várost, Batht. Szokatlanul sok megmaradt a középkori és valamivel későbbi épületekből, de még az ókor nyomai is látszanak.

A város maga is onnan kapta a nevét, hogy a rómaiak annak idején jókora fürdőt üzemeltettek itt. És a fürdő ma is létezik! Láttuk a kapuját, és egy kis séta után be is mentünk. De a bejárat környéke nem volt más, mint egy kis üzlet mindenféle, rómaiakkal és a fürdővel magával kapcsolatos szuvenírek tömkelegével.

Megkérdeztük az őrt, hogy nyitva vannak-e. Már nem voltak. És egyébként lehet fürödni itt? Nem – hangzott a válasz – de van egy másik, ahol lehet. Igen? És az is ókori? Nem, az egy vadiúj uszoda.

Ekkor vettük kézbe a fürdő történetét bemutató kis képes könyvecskét, amiben jól látszott, hogy milyen csodálatos dolog is egy fürdő. De a képek rögtön gyanúsak voltak valamiért. Nem tartott sokáig rájönni, hogy azért, mert rajtuk az emberek kabátban állnak.

Nem használják a fürdőt, csak mint múzeumot lehet megnézni. Vajon amikor ahhoz az illusztrációhoz érnek a könyvecskében, ahol boldog rómaiak lepik el a medencéket, és élvezik az életet, nekik nem gyanús valami?

Tudtam, hogy Magyarországon el vagyunk kényeztetve a fürdőinkkel, de erre az élményre még szükségem volt, hogy jobban rálássak a dolog valódi jelentőségére.

Most kapcsolok, hogy még nem írtam a The Straight Story című David Lynch filmről, pedig szándékomban áll már vagy fél éve.

Az kívánkozik ki belőlem, hogy a film biztos benne van a tíz legjobban, amit életemben eddig láttam. Nem ismerem igazán mélyen Lynch munkásságát, de úgy tűnik, hogy a The Straight Story bizonyos szempontok alapján kicsit kilóg belőle, másfelől viszont elképesztettek azok a lassan úsztatott képek, amik pár másodperc alatt is elmondták a lényeget a vidéki Amerikáról, és még én is rögtön felismertem belőlük, hogy ez egy Lynch film kell, hogy legyen.

Miközben a film minden pillanatában mélyen szántó, emberi, és minden létező szempontból csak a legnagyobb elismeréssel tudnék beszélni róla, mégis a legvégét szeretném kiemelni, ahol összesen talán egy perc erejéig feltűnik a főszereplő öccse, aki mondai is alig mond valamit, mozogni se nagyon mozog. Viszont Harry Dean Stanton játssza, akit futólag már láttam, de hogy mi a neve, azt csak emiatt a film miatt derítettem ki.

Úgy átégette magán a szerepet, annyira eggyé vált vele, hogy aki erre a sablonos kifejezésre elhúzza a száját, az nézze meg a filmet, és mondjon jobbat. Ennek az embernek ebben az egyetlen jelenetében válik már szinte elviselhetetlenül hitelessé és emberivé a történet, itt köszön vissza a két fivér egymáshoz való viszonya annak minden stációjával, itt derül ki, hogy minden, amit addig láttunk, igaz volt, és úgy volt igaz, ahogy láttuk.

Újabb dolog, amit élőben is tapasztalok a Kate Fox könyvében leírtakról, hogy az angolok állandóan bocsánatot kérnek olyan helyzetekben, amikor az vagy túlzás, vagy teljes képtelenség.

Ha az ember útban van mondjuk a bolt gondolái között, azt mondják, sorry, így kérnek egy kis figyelmet, helyet maguknak. De ha pl. az edzőteremben odaperdülök egy géphez, amire – tudtomon kívül – már más is várt, szintén egy halk, szemlesütött sorryból tudom meg, hogy nem én következem. Ha véletlenül rálépek valaki lábára, az is bocsánatot kér.

Kate Foxnak erős volt a gyanúja, hogy ez angol jelenség, de le kellett ellenőriznie a dolgot más nemzetek szülötteivel is. A kísérlet angol részében az utcán „véletlenül” nekiment embereknek, ő maga nem szólt semmit, hanem azok első reakciójára várt, és feljegyezte, hogy mi volt az. Először is volt egy kis gond azzal, hogy egyszerűen képtelen volt szándékosan nekimenni bárkinek (idegenek érintése). Ezért kifejlesztette azt a módszert, hogy a táskájába mélyed, miközben elindul, és így ütközik. Amikor ez végre sikerült, nem bírta visszatartani magát, és rögtön ő maga kért bocsánatot.

Végül csak összejött a dolog, és tényleg mindenki bocsánatot kért tőle. Jöhettek a külföldiek. Ők úgy reagáltak, ahogy az egyébként (még a szerző számára is) normálisnak tűnik. Mondták, hogy semmi gond, és esetleg megkérdezték, hogy amúgy minden rendben van-e, illetve páran még meg is támogatták, amíg meg nem győződtek róla, hogy meg tud állni a lábán.

Egyedül a japánok voltak kivételek (a másik passzív udvarias népség; minden más nemzet aktív udvarias a könyv szerint, azaz nincsenek udvariatlanok). Velük az volt a gond, hogy egyszerűen nem lehetett beléjük ütközni sehogy se. Annyira hozzá voltak szokva az otthoni tömeghez, hogy a kísérlet legapróbb jelére is automatikusan kitértek.

Tegnap a postán volt az első alkalom, hogy valaki szájából excuse met hallottam, amikor nem fért ki az ajtón egy ott trécselő nénitől. Egy a húszas évei elején járó srác volt öltönyben. Az a magabiztos, öntudatos fajta. Talán egyre több lesz belőlük, és a végén még megérem, hogy amikor fellökök egy ilyet az utcán, nem hogy bocsánatot nem kér, de még majd neki áll feljebb.

Az edzőteremben jobbára tisztességes emberek vannak, akik keményen megizzasztják magukat, leszállnak az egyik gépről, és már mennek is a másikra. Az edzésük végére tényleg elfáradnak, volt értelme, hogy eljöttek.

Ami viszont az uszodában folyik, az kabaré. Az egész város (és csatolványai) összes uszodájában ugyanaz a heti- és napirend működik. Ha az egyikben felnőtt úszás van, akkor az összes többiben is az van, ha gyerek, akkor ebben a tulajdonságban osztozik az összes intézmény, és így tovább. Véletlenül sem rotálnak, pedig felmerül, hogy az ember úszna egyet csütörtökön, de nem pont este kilenc és tíz között.

De az igazi parádé akkor jön, ha mégis rászánja magát az ember. A sávokat felszedik, mintha valami kifeszített pengék lennének, és beözönlik vagy száz, hazai mércével elaltatni való szerencsétlen. Pont megtöltik a medencét, ami sajnos csak huszonöt méteres, és a kínosabbik felén mindössze kilencven centi mély. Itt – általam ismeretlen okból – zsugorülésben gubbasztanak azok az egyébként kis jóindulattal egészséges felnőtt férfiaknak tűnő emberek, akik elvileg úszni jöttek a szűkös időkorlátok között. Gyakorlatilag nem lehet megérinteni a falat tőlük.

A másik oldalon, ha van annyi hely két ilyen között, hogy mégis be lehet csapni, a közeledésemet annak utolsó méterein pánikká terebélyesedő aggodalommal nézik, és már előre próbálják kitalálni, hogy melyik irányba meneküljenek majd előlem, hova nem fogom üldözni őket. Itt az érintés halál közeli élménynek számít.

A múltkor például egy párral úsztam szembe. Onnan tudom, hogy egy pár voltak, hogy nem a szokásos két, hanem csak egy méterre voltak egymástól. Becéloztam magam közéjük. Ahogy kábé két méterre értem, leblokkoltak, lábukkal ót formáztak, idegesen kaptak a medence alja felé görcsbe rándult talpukkal, a karjukkal meg úgy köröztek, mint akik rohanva érkeztek egy nem várt szakadék szélére. Pont, mintha normális (vadidegen) embereket hason simítottam volna menet közben.

Az a legérdekesebb az egészben, hogy óriási távolságot tartanak egymástól, és mégse lehet haladni közöttük. Mert nekik erre a távolságra szükségük van, ha közeledem az intim zónájuk felé, elkezdenek oldalra úszni, mire én is korrigálok, amire vagy ők, vagy egy másik reagálnak, és kialakul a járdán megszokott szemben topogás.

Az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szélen egy dupla sáv azért ki van feszítve, és a másik felén a potensebb úszók fröcskölik a vizet. Csak sajnos moccanni, haladni azoktól sem lehet; ott is van olyan, aki természeténél fogva képtelen legalább többé-kevésbé egyenesen úszni, ezért az egyik negyvenöt(!) fokos elhajlását igyekszik korrigálni a másikkal.

Eddig még vasárnap volt a legélhetőbb a helyzet, de az is úgy, hogy otthon, hasonló helyzetben inkább haza szoktam menni. Belőlem ez nem a szebbik énemet hozza ki. Arról álmodozom, hogy három beosztott kollégával járnék körbe, és akit egy percnél tovább lazsálni, értékes teret felemészteni látok, az kap egy kicsit egy sokkolóval, két kolléga kihúzza a partra, a harmadik meg pecsétet üt rá, hogy túl szerencsétlen ahhoz és/vagy méltatlan arra, hogy az uszoda szolgáltatásait érdemben igénybe vegye.

A hétvégi képzésen – mellékesen – felmerült a kérdés, hogy a zuhanyt az amerikaiak vagy a franciák találták-e fel. Az előadó azt mondta, hogy az amerikaiak szerint az amerikaiak, a franciák szerint a franciák. Megkérdezte, hogy valamelyikünknek van-e biztos tudomása arról, hogy történt a dolog valójában. Mivel nem volt, az angolok rövid gondolkodás után, kizárásos alapon azt mondták (és ebben meg is nyugodtak), hogy a franciák egyszerűen nem lehettek, tehát az amerikaiak kellett, hogy legyenek. Aztán még pár rövid gondolat elhangzott arról, hogy milyen egyéb problémák vannak a franciákkal, a vacsoránál pedig a németekről is lehullt a lepel (kockafejűek és amit nem tudnak felzabálni a svédasztalról, azt magukkal viszik).

Összességében úgy tűnt az előadó is, és a többiek is, mint akik enyhén szólva nem teljesen mentesek az előítéletektől és sztereotípiáktól. Előbbi – hogy tájékozottságát villantsa? – megkérdezte tőlem, hogy az ’56-os forradalom után ugye aztán elárasztott bennünket a nagy szabadság. Egy kicsit meglepett a kérdése, mert arról árulkodik, hogy aktív életének nagyobb részében (most ötvenegy éves) nem volt tudomása az Európában folyó dolgokról.

Mentségére szolgálhatna, hogy nincs tisztában azzal, hol húzódnak Európa határai. Amikor amolyan reggeli frissítő feladatként az Unió országait szedtük össze, érdekességként megjegyezte, hogy ugye ezek egy része (azaz az újak) tulajdonképpen nem európai országok. Az egész feladat egyébként onnan jutott eszébe, hogy az ’56-os kérdése után még feltette azt is, hogy Magyarországnak szerintem van-e reális esélye, hogy belátható időn belül csatlakozzon az Európai Unióhoz, én meg válaszoltam neki.

Külön érdekesség, hogy a figura nagyapja bejárta egész Közép-Európát, beszélt magyarul, csehül, lengyelül és németül olyannyira, hogy a fia (az előadó apja) világ életében magyar akcentussal beszélte az anyanyelvét, mert az ebből a szempontból meghatározó korában épp Magyarországon volt gyerek.

Az esti összejövetelnél pedig beszámolt arról, hogy a városban, ahol lakik, van egy magyar étterem. Amolyan kedvesen egyszerű. Egyszerű ételek, egyszerű, szedett-vedett berendezés. Például nincs két egyforma tányér vagy evőeszköz. Erre megosztottam vele a gyanúmat, hogy ez alighanem szándékos lehet, hiszen – képzelje el – Budapest többek között a hasonló részleteket villantó romkocsmáiról híres. Hogy észrevétlen, de számára is meggyőző asszociációkat ültessek el érdemtelen fejében, hozzátettem, hogy hasonlót még Berlinben láthat.

Persze a nap folyamán folyamatos, erősödő kételyek között vergődtem, hogy nem kéne-e az egyszerű tényközléseken, hibajavításokon kívül konkrétabban is felhívnom a figyelmét arra, hogy korlátolt tájékozatlanságával kárba veszejti a nála minden bizonnyal négyszer-ötször jobb fej nagyapja emlékét, de nem mentem tovább mégsem. Nem akartam elterelni a figyelmet arról, amiről egyébként szó volt (és amit a fickó sokkal jobban csinált), főleg pedig nem akartam olyan helyzetet teremteni, amit ott bárki úgy értelmezhetett volna, mintha én kétségbeesetten akarnám bizonygatni, hogy de mi is milyen értékes emberek vagyunk.

Külön érdekesség, hogy sok szó esett az egyenlő bánásmód törvényi kereteiről, a diszkrimináció-mentesség fontosságáról és annak üzleti hasznáról(!), amit a muksó mély meggyőződéssel adott ugyan elő, és a többiek hasonlóan mély egyetértéssel nyugtáztak, de az a helyzet, hogy itt pár idegpályát meg gondolatot még be kellene mutatni egymásnak ugyanazokon az agyakon belül.