Zsolt azt mondta, hogy iszonyú dolog történt vele. Reggel, ahogy munkába kerekezett, egy mercis vágott be elé jobbra kisívben úgy, hogy éppen nem ütötte el, de azért összeértek, ő elcsúszott, és a földre került. Ahogy hozzátette, hogy még most se sikerült megnyugodnia, mert ebből még sokkal nagyobb baj is lehetett volna, egyszer csak – az elmondottakat alátámasztandó – kiderült egy félmondatából, hogy az esetnek volt egy harmadik résztvevője is. Egy másik mesélő talán nem is Zsoltot emelte volna a történet főszereplőjévé, hanem ezt a harmadik résztvevőt. Ezt a nőt, akit a mercis elgázolt, és a mentősöknek még akkor sem sikerült újraéleszteniük, amikor Zsolt az őt ért sokkot úgy-ahogy kiheverve továbbindult.

Még nem utaztam repülőn, úgyhogy türelmesen hallgattam Laci magától értetődőnek tűnő tanácsait; könnyen lehet, hogy újdonság lesz közöttük. De nem. Csak olyanokat mondott, hogy nem csak a kiskést, de még az egyszerű körömollót sem szabad a kézipoggyászomba tenni, mert ha megtalálják a gépre fölvinni tervezett táskában, biztos, hogy elkobozzák.

Ahogy másnap a reptéren araszoltunk a fémkapu felé, arra lettem figyelmes, hogy Laci reményvesztetten könyörög, hogy ne vegyék el a kisollóját, nem akar vele semmi rosszat. Elvették.

A gépen nem gyanakodtam, hogy a régi szép időkről beszél, hogy ’76-ban így meg úgy mentek a dolgok Londonban. Aztán ahogy kiszálltunk, és elindultunk azon a bolondbiztos folyosón, ahol csak menni kell a tömeggel, és óhatatlanul a poggyászának ütközik az ember, Lacinak bevillant egy kép ’76-ból, és arra a képre az volt ráégve, hogy itt nekünk le kell vágnunk egy kanyart.

Levágtuk hát, és kezdetét vette a kétórás bolyongásunk a Heathrow-n, ahol boldogot-boldogtalant kérdezgetett arról, hogy merre járhatunk, és kivétel nélkül mindig úgy kezdte, hogy excuse me but we are from Hungary. Kisvártatva egy egyirányú folyosón, rosszallásukat kifejező officerek karjaiban találtuk magunkat, akik elkísértek minket valami végpontra, ahol a terrorgyanús csomagok vannak, amikért nem mennek a tulajdonosaik, amiket ezért el kell különíteni, aztán esetleg a biztonság kedvéért szét kell lőni. A mieinket még épp nem lőtték szét.

A Heathrow-ról metró megy a városba. Felszálltunk rá. Letettük a csomagjainkat, de ahogy faltuk a megállókat, egyre távolabb kerültünk tőlük. Engem erősen feszélyezett a dolog, de Laci nyugodt volt. Az én bőröndöm előtt egyvalaki állt, nekem csak őt kellett figyelnem, mindenki másnak úgy tűnhetett, hogy az övé a csomag. Laci lelkes mosollyal az arcán nézett körbe-körbe, és hallgatta az utasokat. Egy zöld poggyászról folyt a szó, aminek nem lelték a tulajdonosát (így bombát sejtettek benne). Lacira néztem, aki mindig azt figyelte gyermeki lelkesedéssel, aki épp beszélt. Szinte maga is megformálta a szavakat, amiket mondtak. Gyanakodni kezdtem, ugyanis tudtam, hogy attól, hogy én barnának látom Laci csomagját, az még könnyen lehet zöld (színtévesztő vagyok). Amikor a következő megállóban az utasok szépen kirakták a csomagot, és rendőrt vagy biztonsági őrt akartak hívni, megkopogtattam az eseményeket egyébként kedélyesen figyelő Laci vállát, és a bőröndjére mutattam. – Ez nem a te táskád, Laci? Úgy ugrott az épp záródó ajtó felé a fejüket csóváló utasok között, mint az antilop, akit oroszlán ébresztett ábrándos képzelgéseiből.

Röhöghettem volna, de engem inkább nyomasztani kezdett, hogy mi vár rám az elkövetkezendő két napban. Mire a vasútállomásra értünk, már szürkület volt. Mire leültünk a helyünkre, épp besötétedett, úgyhogy felkapcsolták a villanyt a kocsiban, és London halvány körvonalai helyett saját csalódott arcomat láttam tükröződni az üvegen. Elindultunk Ipswichbe.

Az éjszakát egy autópálya tövében épült szállodában töltöttük, hogy másnap reggel taxiba vágjuk magunkat, és a két napra kapott napidíjunk döntő hányadának felhasználásával bekocsizzunk az ipari parkba. Laci a szakmai megbeszélésen javarészt azzal foglalkozott, hogy valós időben elkészítse az arról szóló prezentációt. A második nap utolsó pillanatában már majdnem biztos volt benne, hogy a címlapon milyen betűtípust fog alkalmazni, de a tartalmi elemekbe egyelőre nem ártotta bele magát.

Este étterembe mentünk. Na, az jó volt, csak Laci féloldalas belpolitizálása pirongatott meg egy kicsit. A kínai sör mentett meg. Mikor végeztünk, az egyik angol kolléga felajánlotta, hogy hazavisz minket. Laci ezt azonnal kedvesen, de határozottan visszautasította. Az angol meg volt lepve, mert tudta, hogy nincs autónk, és busz sem jár már. Mivel én azt is tudtam, hogy pénzünk sincs taxira, jeleztem, hogy természetesen elfogadjuk a nagylelkű felajánlást.

Hazaérve még beszélgettünk egy kicsit Laci szobájában, de amikor ahhoz a részhez ért, hogy ők már évente rendezik az érettségi-találkozókat, mert a régi kópék már kezdenek meg-meghalni, hirtelen az órámra néztem, hogy már tíz is elmúlt, holnap korán kelünk, jó éjszakát.

Másnap bebuszoztunk az ipari parkba. Laci tovább dolgozott a prezentáción, közben – gyakorlatilag a tudta nélkül – tettünk pár vállalást, majd amikor a kávészünetben búcsúzni kezdett a többiektől, már egyetlen ember sem volt, aki számára ne lett volna a napnál világosabb, hogy Laci nem érti, hogy mi történik körülötte. Ebből azért kivágta magát, és azt mondta, hogy el kell érnünk a gépet.

A repülőn már menthetetlenül dühített, már nem bírtam nézni az arcát, ahogy kimondja a stewardessnek, hogy excuse me. Úgy vártam a rokonait, mint a messiásverseny három dobogósát, hogy jöjjenek ki érte, és vigyék már haza.

Egy kávézó – sok egyéb tényező mellett – akkor tud a szívemhez nőni, ha emlékeznek rám, tudják, hogy mit szoktam inni. A munkahelyem menzáján is van egy sarok, ahol nem magamnak csinálom a kávét, hanem kérnem kell, illetve lehet. Mondjuk hat dolgozóból, akik a pult mögé szoktak rotálódni, egy figura tudja, hogy mit iszom az esetek 98%-ában. A többieknek minden találkozásunk az újdonság erejével hat.

Azért sem vagyok könnyű eset, mert már-már betegesen ragaszkodom bizonyos józan megfontolásokhoz. Ujjbegyemen az édesítővel várom, hogy a pohárba engedjék a kávémat, hiszen a forró folyadékban reális esélye van feloldódni, míg a hideg tejszínhab tetején ülve ez aligha sikerülhet neki. Ezért is minden egyes alkalommal külön kell szólnom, hogy várjanak egy pillanatot a tej meg a tejszínhab előtt. Mindig meglepetést okozok, és értetlenséget váltok ki.

De ma kisebb csoda történt. Egy ma először dolgozó srác önállóan felismerte az édesítős manőverem mögötti elképzelést, és elém tolta a poharat, amiért a többiek esetében szinte meg kell harcolnom.

Szintén szomorúan állok az előtt a jelenség előtt, amikor presszókávé rendelésekor megkérdezik, hogy csészébe, vagy két decis pohárba adják-e. Akkor legyen vödör.

Őszintén bízom benne, hogy nem olyan öregember lesz belőlem, akivel szemben bárki is meg meri engedni magának a gügyögve artikulált kérdést, hogy „hogy vagyunk?”. – Kicsoda? Ön és az édesanyja?

Lakik a házban egy pár. Annyira kudarckerülők, úgy félnek attól, hogy valahogy elrontják a köszönést, hogy legtöbbször még akkor se kockáztatják meg, amikor látják, hogy nekem elsőre, gond nélkül sikerült.

Közép-kora gyerekkorom egyik legőszintébb gasztronómiai élménye az albán kagylókonzerv volt. Mindenféle megalapozott vagy megalapozatlan előítélettől mentesen kóstoltam meg, és rögtön levett a lábamról. Rákattantam, és nem győztem dobozszám falni.

Jutalomjátékom – kisebb, tojásrántotta, farmer szalámi és marha-májkrém dominanciájú időszakok által megszakítva – jó pár hónapig tartott. Aztán egy csípős téli estén vörhenyesre váltott az arcom, háromszorosára dagadt a szám, riadt, viszkető szemeimmel pedig alig tudtam rácsodálkozni az engem körülvevő világra, úgy fel voltak puffadva a szemhéjaim.

Bementünk az ügyeletre, ahol kaptam egy injekciót, meg egy tippet, hogy talán hidegallergiám lehet. Az orvos által felkínált egérutat kihasználva szívesen hazudtam volna egy szebb világot magamnak, de szüleim és én is tudtuk, hogy a kagylókonzerv a bűnös. Évekig nem ettem belőle.

Aztán jóval később újra átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, mégis megkockáztatok egy ismétlő kísérletet. Megettem egy teljes konzervet. Az íze, az omlóssága semmit nem fakult, ugyanolyan csodálatos volt, mint a sajnálatos esemény előtti időkben – illetve mint akkor. Mivel a legkisebb bántódásom sem esett, beláttam, hogy egy elszigetelt esemény hiszékeny áldozatává váltam, és nincs okom többé megtartóztatni magam ettől az örömforrástól. Ez éppen arra az időpontra esett, amikortól soha többet nem lehetett kapni az ominózus konzervet.

Azóta is elkötelezett híve vagyok a tengeri állatoknak mind természettudományos, mind táplálkozási vonatkozásban, de a kagylót speciel utálom. Nem szeretem az ízét, nem szeretem azt a kiirthatatlan inasságát, azt az ellenséges ruganyosságát. Csak azt a csodálatos albán kagylókonzervet szerettem.

Irtózom az erőszaktól, nézni se szeretem, ha meg csinálnom kellene, rögtön gyengeség költözne az izmaimba, és mindenféléket kitalálnék, csak hogy halogassam, hogy ne kelljen mindjárt nekilátnom. Úgyhogy én eleve csak színészt rabolnék el. Egy ismeretlen színészt. Arra kellene kérnem, hogy – amíg én elfordítom a fejem – üsse az arcát az ajtófélfához, hogy dagadjon fel, kéküljön, aztán legyen harmadnapra lila, a hét végére pedig fekete, sárga szélekkel. Aztán kerítenék disznóvért, de előre bezacskóztatnám, hogy ne kelljen látnom. Azzal alaposan megöntöznénk a színész ruháját, beleszárítanánk a hajába, és megkérném, hogy mélyen élje bele magát annak a sok millió embernek a helyzetébe, akik számára már nincs remény, és akkor elindítanánk a kamerát, ő pedig szűkölve, rettegéssel a szemében könyörögne, hogy fizessenek a szabadságáért. A pénzt a Fiatal Művészek Felfedezéséért Alapítványnak adnám, a színész pedig a nyújtott alakításához méltó módon megindulhatna a világsiker felé. Én pedig végre azt érezhetném, hogy tehettem valamit azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen, mert az én szíven tele van szeretettel, azt se tudom, mihez kezdhetnék ennyivel.

Pár éve Veszprémben voltam a Múzeumok Éjszakáján. Egy figurának újszerű ötlete támadt, és azt találta ki, hogy legyen a festményeket bemutató teremben tök sötét, ő pedig ahogy beszél a képekről, egy lámpával fogja irányítani a figyelmünket, és mindig csak azt mutatja, amiről éppen beszél, és arra vezeti a tekintetünket, amerre ő szeretné. Tetszett az ötlet.

A konkrét megvalósítás során egy tök sötét teremben toporogtunk, vezető érzékszervem „elvesztésétől” támadt nyugtalanságomban pedig feszélyezni kezdett, hogy nem tudom, hogy most oszlop mögött állok, vagy háttal a látnivalónak, hogy amit az előbb láttam, az már a zseblámpa fénye volt, vagy csak valaki hasonlóan zavarban lévő mobiltelefonnal segít magán épp. Végül megtaláltuk a kijáratot, és csak később, visszafelé bandukolva láttuk a kérdéses ablakot; ki volt világítva rendesen. A koncepció alighanem elbukott a valóságpróbán.

Tegnap meg a Vám- és Pénzügyőrségen voltunk. Úgy kerültünk oda, hogy Miki vakon rábökött a programfüzet egy véletlenszerűen felcsapott oldalának a közepére. A belépésnél stilizált útlevelet kaptunk, amit le is pecsételtek, aztán következett a vámvizsgálat. Egy kalapból ki kellett húzni egy papírost, amire az általam behozott áru és annak mennyisége volt felírva. Én öt aranylánccal próbálkoztam. Azt kellett megválaszolni, hogy 1971-ben behozható volt-e (nem).

Maga a kiállítás a legrosszabb magyar gyakorlatot testesítette meg, azaz fegyverek, ruhák és iratok voltak kirakosgatva, aztán sűrűn teleírt papírokra halmoztak információkat. Nehezen befogadható érdektelenségekkel töltöttek meg pár szobányi teret.

Ugyanakkor – a nagyon kedves és lelkes dolgozókon kívül – az is kellemes érzéssel töltött el, ahogy a hetvenes évek Sopronjáról olvastam. Annak örültem, hogy ezek szerint volt valaki a csapatban, akinek volt kedve és tehetsége kifogástalanul választékos, igényesen informatív mondatokat írni úgy, ahogy azt mostanában nagyon ritkán látni – ha egyáltalán. Aztán a hasáb végére érve, ahol egyszer csak el volt vágva a szöveg, rájöttem, hogy nem stílusgyakorlatot, hanem egy korabeli újságcikket olvasok.

Volt még egy fúvós zenekar is, ami annak ellenére nagyon tetszett, hogy a világ zenetörténetének olyan ocsmány lázálmait elevenítette fel, mint a Hello Dolly, meg a Rock Around The Clock. Az értő módon és élvezettel játszó zenészek, meg az élő hangzás vastagon kárpótolt, tényleg nagyon jól éreztem magam.

Volt tombola is. A kihúzott szám a legritkább esetben került elő, mert este tizenegyre már elmentek pár százan, úgyhogy én például a 569-re bemondott 570-emmel az egyik leghitelesebb nyertes voltam. Két csődbe ment Bt. reklámtollával, egy vám- és pénzügyőrséges nyakbakasztóval és kulcstartóval, valamint a Vám- és Pénzügyőrség belső újságjának 2007. március 10-i számával lettem gazdagabb.

Nem tudok semmi újat mondani, csak amit már tegnap is elmondtam maguknak. Hogy egyáltalán nem voltunk barátok, nemhogy én lettem volna az egyetlen barátja. Annyi csak az igaz, hogy tényleg én voltam az egyetlen, aki emberhez méltóan bánt vele. Soha nem voltam benne a szívatásokban, amik már évek óta mentek. Ha például a folyosón dobálták egymásnak az alsógatyáját, és hozzám került, én visszaadtam neki, meg ilyenek. Nem nagy ügy. Aztán most péntekre virradóra az egész hálóterem úgy aludt, mint akik fekete lyukba zuhantak. És ahogy reggel felébredtem, és úgy ahogy kezdtem összeszedni magam, akkor láttam, hogy mindenki másnak el van vágva a torka. Ebből gondolom, hogy valamilyen szinten kedvelhetett. De mondom, nem voltunk barátok vagy ilyesmi.

Nekem nagyon kevés jó tanárom volt. Közülük messze a legjobb rajzot tanított általános iskolában – sajnos talán csak egy évig. Mosolygós képű, szakállas figura volt, akin messziről látszott, hogy jól érzi magát a bőrében, örömét leli az életben, így még arra is jutott energiája és kedve, hogy szeresse a gyerekeket. Nem küzdött azzal a vélt vagy valós démonnal, hogy mire tartja a többi tanár, hanem élvezettel, átgondoltan tanított.

Erre akkor jöttem rá végérvényesen, amikor egy hosszabb időszakra csoportokra oszlott az osztály, és mindenki azzal foglalkozhatott, amivel akart. Voltak persze korlátok, de a szabadságunk ezzel együtt is soha nem látott méreteket öltött.

Voltak, akik szobrászkodtak, mások óriásplakátot festettek. Mi filmforgatásba kezdtünk az iskola pincéjében egy nyolcmilliméteres(?) kézi kamerával. Fogtunk pár falinaptárt, és háttérként használva a képeit modellrepülőt lógattunk a képtérbe, mintha különböző tájakon, hegyek felett és folyóvölgyek mentén repülne a masina, majd az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő villanóporral festettük alá az elkerülhetetlen katasztrófát: a repülőnek pusztulnia kellett; teljes volt az egyetértés közöttünk, hogy a film nem végződhet happy enddel.

Ugyan arra is kerítettünk időt, hogy a közben begyűjtött, de még kijavítás előtt álló kémia dolgozatok alapján finomhangoljuk a sajátunkat, vagy házi feladatot készítsünk a következő órára, de mindezt szükséges rossznak fogtuk fel, alig vártuk már, hogy a filmmel foglalkozhassunk.

Bemértük, hogy honnan kell venni az eseményeket, hogy csak az látszódjon, aminek kell, hogy honnan kell világítani, hogy milyen szögből, milyen íven kell belógatni a gépet, hogy milyen vékony damil kell, és hol kell felfüggeszteni rá a repülőt, hogy a mozgása a lehető legéletszerűbb legyen, stb. Sokat dolgoztunk vele, és nagyon élveztük. Alkottunk.

Amikor kész lettünk, az egész osztálynak bemutattuk az alkotásunkat. Lesötétítettük a termet, a többiek néma csendben várták a vetítést. Talán hangot is raktunk valahogy a képek alá, de nekem ez utóbbiak vésődtek be inkább az emlékezetembe. A sötét, erős koncentrációval azért kivehető háttér elé furcsa íven billegő repülő lengett be borotvaélesen látható damilokon, majd a dolog megismétlődött párszor más és más háttér előtt, hogy végül az egész vásznon a magasfehér beégés hatalmasodjon el – mivel a villanópor fénye többszörösen felülmúlta a kamera által feldolgozni bírt szintet.

Azonnal rengeteg tanulság esett le elsősorban a világítással kapcsolatban, a legmeglepőbb pedig az volt, hogy az egész film milyen rövid ideig tartott a sok befektetett munkaórához képest. István bácsi – kis meglepetésünkre – megdicsért minket. És ha belegondolok, igaza volt. Első próbának egész jó volt, amit összehoztunk, és rögtön volt harminc ötletünk, hogy legközelebb mit csinálhatnánk jobban. És még élveztük is. Ja, így is lehet tanulni?

Ha rájössz az élet értelmére, és a tudásodat meg akarod osztani, kénytelen leszel prezentációt készíteni. Különben nem hiszik el. Egyébként prezentációt anélkül is csinálhatsz, hogy bármire rájöttél volna. El fogják hinni.

Pénisznagyobbító beavatkozás garanciával! Ha nem elégedett az eredménnyel, városi terepjárót adunk ajándékba!

Már évek óta, mióta István hazajött, havonta átmegyek hozzá a szomszéd tanyára. Feltöltekezni. Utána mindig bölcsebbnek érzem magam egy kicsivel. Pedig alig beszélünk, miközben segítek azokban a házkörüli munkákban, amiket egyedül nem tud megcsinálni.

Úgy érzem, hogy tartozom neki. Hogy egy kicsit helyettem is történt vele, ami történt. A szülei olyan korán meghaltak egy tűzben, hogy nem is emlékszik rájuk. A nagyapja nevelte. Az öreg soha nem szólt egy felesleges szót sem, így István megtanult mindenre figyelni, minden rezdülést észrevenni, minden neszt meghallani. Ismerte a nappal és az éjszaka minden zaját, a világosság és a sötétség minden lakójának a hangját. Ha a nagyapja mégis mondott neki valamit, annak mindig komoly súlya volt, azokat a szavakat egytől egyig megjegyezte. Így tanult meg mindent, amit a nagyapja tudott – és az nem volt kevés.

Amikor István már mindent tudott, az öreg délután rendet rakott maga körül, este megölelte az unokáját, reggelre pedig meghalt. Istvánnak ezek után magának kellett boldogulnia. Elment a városba dolgozni. Egy gyárba vették fel. Nagyapja soha egy rossz szót sem szólt a városról vagy a városiakról, de azt nem titkolta, hogy ő távol tartja magát mindkettőtől.

István megállta a helyét a futószalag mellett, hiszen sokkal többet is tudott annál, mint amit itt elvártak tőle, csak nem volt papírja róla. De nem panaszkodott, tette a dolgát, sose volt finnyás. De a zajt nagyon nehezen viselte. A szalag surrogását, a motor zúgását, a konzervek zakatolását, a munkások kiáltásait. Olyan volt az neki, mintha a gyertya lángjának táncát hegesztőpisztoly éles fénye törné ketté.

Munka után a villamos, az autóbusz, az autók zaja űzte a munkásszállásig, ahol a vékony falakon keresztül tört rá a többiek élete. Mindent hallott. Az emberek sokat beszéltek hozzá, de nem mondtak semmit, ha meg válaszolt, azt ők nem hallották meg. A nap végére egyszerre hallotta a szalagot, a konzerveket, a villamosokat, a röhögéseket a szomszédos szobákból, a fecsegést, mindent egyszerre, mindent egyre erősebben.

Az egyik nap, amikor már nagyon közel volt a műszak vége, a mindenfelől jövő zajok annyira felerősödtek István fülében, hogy már nem tudta elviselni őket. Be kellett hunynia a szemét, a fülére kellett tapasztania a tenyerét, de még az sem volt elég, hát összekuporodott, és ordított, ahogy csak a tüdejével bírta, amíg egészen el nem enyészett a hangja, amíg el nem kékült a szája, és sajgón levegő után nem kellett kapnia.

Mindenki őt nézte, ahogy felegyenesedett. Hangtalanul közeledtek hozzá, csak a szájuk mozgott. A futószalag némán siklott az olajos görgőkön, a konzervek puhán értek egymáshoz. Megszűnt minden hang.

István végre megnyugodott. Az orvos másnap megállapította, hogy megsüketült. Kártérítésre nem tartott igényt, egyszerűen leszázalékolták, ő pedig hazautazott a tanyára. Ott folytatta, ahol a nagyapja abbahagyta: foltozgatta a házat, megtermelte a magának valót. Egy hónap múlva, egy vasárnap reggelen (ami egyébként nem különbözött a hét többi napjától) madárcsicsergésre ébredt, és arra, hogy az én autóm gördülését hallja a szántóföld másik oldaláról, és arra, hogy újra mindent úgy hall, mint a nagyapja idejében.

Még nem voltam több tizenkettőnél, amikor a magyartanárunk mesélte, hogy Svédországban nem szinkronizálják a filmeket a TV-ben, hanem az eredeti nyelven és felirattal mennek. Ó, szegény svédek – gondoltam.

Általánosságban egyértelműen az eldönthetetlen kérdések közé tartozik, hogy az állam hagyja-e békén az embert, a gazdaság meg szolgálja ki a fogyasztó igényeit, vagy a mindenkori hatalom ennél feszesebb határokat húzzon, és korlátozzon bizonyos, amúgy érthető vágyakat.

Míg vezérelvként azzal értek egyet, hogy bízzuk az emberekre, mihez kezdenek, pár dologban pont az ellenkezőjét tartom életbevágóan szükségesnek.

Ma Budapesten egyetlen mozi van (noha a ’90-es években már volt sokkal jobb is a helyzet), ahol a kommersz filmeket eredeti nyelvükön, felirattal lehet megnézni. Az összes többinél azt üzenik az öntudatos fogyasztónak, hogy dehogyis kell betűkkel bíbelődni, meg csodálkozni, hogy ezek a köcsög angolok milyen bugrisan ugatják már az angolt, meg milyen furcsák a hangsúlyaik, meg hogyhogy bizonyos kifejezéseik valami egészen meglepően más gondolkodásmódról árulkodnak, mint a mieink. Nem, dehogyis kell fáradni. Meg lehet nézni magyarul, olvasni, de főleg angolul tudni sem kell. Itt bezzeg megvan az ügyfélközpontúság, kinyalják a nagybetűs ügyfél seggét, nem úgy, mint a lusta svédeknél.

Azt gondolom, hogy az idegen nyelvek magabiztos ismeretét úgy kell kikényszeríteni az emberekből, mint a szamárköhögés elleni oltást. (Ennek elsősorban nyilván az iskolában lenne a helye). Nincs elmászkálás, meg boci szemek, hanem paff, be a tűt. Vállrándítást sem ér a szememben az az érv, hogy de akkor nem mennek el moziba az emberek, és ennyi meg ennyi milliárd forint bevétel esik ki. Igen. Az első nem érdekel hány évben ez lesz az ára annak, hogy a következő évtizedekben esélyünk legyen tényezőnek lenni Európában, vagy legalább valami homályos, önálló rálátást szerezni arra, hogy mi történik a világban.

Elérkezett a nap, amit Igmándi bácsi nem várt ugyan, de már egy éve készült rá. Aznap történt meg először, hogy még fel tudott ugyan kelni, de a lépcsőn már nem tudott lemenni, pláne nem a harmadikról.

Pistán, a pumi-vizsla keveréken volt a sor, hogy bizonyítsa odaadó hűségét. Igmándi bácsi már vagy egy órája leküldte a boltba a szokásos, minden reggelre előre összekészített csomagért: tejért, zsömléért és az aznapi újságért. Sokat gyakorolták a dolgot, de mindig együtt. Eddig mindig simán ment, de aznap Pista csak nem akart megérkezni. Igmándi bácsi aggódni kezdett.

Sötét gondolatok felhői gyülekeztek a fejében, elképzelte, hogy egyedül marad az életben, hogy majd idegenek segítségére szorul. Aztán mégis neszezést hallott az ajtó felől. Baljós gondolatait elhessegette, és feltápászkodott, hogy az ajtó felé induljon. De útközben megint furcsa érzés kerítette hatalmába. Hallotta Pista körmeit az előszoba parkettáján, meg valami mozgolódást is, de mindent összevetve gyanús csend, a némán végzett munka hangtalansága szüremlett be odakintről.

Ahogy kinyitotta az előszobaajtót, legnagyobb meglepetésére egy szállítómunkást pillantott meg, aki – Pista instrukciói alapján – vagy húsz-huszonöt jókora kutyaeledeles zsákot hordott be éppen a kamrába. Se tej, se zsömle, se újság nem volt egyiküknél sem.